Zsiványok terjedelmes kötet, megérdemli, hogy becsülettel kielemezzük. Mi pontosan ezt tettük jó barátommal, Tölgyesi Lászlóval.
Jó olvasást!
Első rész
Második rész
Harmadik rész
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vegyes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vegyes. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. július 11., szombat
Zsiványok antológia gigaelemzés
Zsiványok terjedelmes kötet, megérdemli, hogy becsülettel kielemezzük. Mi pontosan ezt tettük jó barátommal, Tölgyesi Lászlóval.
Jó olvasást!
Első rész
Második rész
Harmadik rész
2015. június 29., hétfő
2015. június 28., vasárnap
2014. december 10., szerda
A képzelet erdősségei
2014. március 10., hétfő
2014. március 8., szombat
Marvel filmek - előzmények 3. rész
2013. április 26., péntek
Eljövendő filmek
Nemrégiben körbekérdeztek különböző SFF írókat, melyik SFF filmeket várják, és melyeket kerülik el messziről. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy talán nekem sem ártana rendszereznem a gondolataimat a közelgő filmek terén. Ezek közül ugyan akad olyan - Vasember 3 - ami már megérkezett, ám én őkelmével úgyis csak otthon fogok találkozni, itt Dániában ugyanis egy mozijegy árán már Blue-rayt vehetnék. Szóval, lássuk csak!
Vasember 3: az első két részt kedveltem, és bár azóta történt egy rendezőváltás, a harmadik részre is tervezek jegyet váltani. Miért is? Nos, mert Robert Downey Jr. olyan szinten magáévá tette Tony Stark figuráját, hogy az évtized telitalálata - legalábbis szuperhősi műfajban - volt felkérni erre a szerepre. Emellett olyan szinten működik a párosuk Gwyneth Paltrow-val, amire képregényfilmekből most hirtelen nem is tudok példát felhozni. Emellett kíváncsi vagyok Ben Kingsley Mandarinjára is. Könnyed, humoros jól összerakott szórakoztató film, ami nem nézi hülyének a közönséget - ennyit várok a harmadik résztől, se többet, se kevesebbet.
Acélember: tényleg, egy laikus hogy nem fogja összekeverni a kettőt? "Kérnék jegyet az Acélemberre!" "Azt csak jövő hónapban vetítjük!" "Há' ne szórakozzon mán, há' ott van a plakáton!" "Az a Vasember." "És? Most ötvözték őket, vagy mi van?"
Félretéve minden komolytalanságot, leginkább azért érdekel ez a film, mert nem Donner változatát veszi alapul, hanem - remélhetőleg - valami újat mutat. Örülök, hogy állítólag kriptonitnak nyoma sem lesz a filmben, örülök, hogy láthatok olyan karaktereket, mint Hamilton professzor, tetszik, hogy Luthort későbbre tartogatják, és mindentől függetlenül, mégis csak Superman. Naná hogy érdekel, mit hoznak ki belőle.
Star Trek: Sötétségben: egyszerűen ijesztő, hogy mennyire hidegen hagy a film. Hozzátartozik, alapból nem vagyok nagy Űrszekerek rajongó, de persze ettől még érdekelhetne, elvégre az újra első részét is megnéztem moziban barátokkal. Azonban ez mégse hoz lázba. Talán azért, mert valahogy nem fogott meg a főgonosz karaktere. Az eddigi előzetesek alapján nem tűnt többnek egy mezei megszállottnál, aki azért pusztít, hogy megmutassa. Jó, persze Benedict Cumberbatch játssza, és Zachary Quintót és Simon Pegget is kedvelem, de azt hiszem, ezt kihagyom.
És hamár itt tartunk, ugyanígy hidegen hagynak a készülő Csillagok háborúja folytatások. Pedig anno lelkes rajongó voltam, szívesen megnézem a régi trilógiát újra meg újra, és nem egy folytatást olvastam kissráckoromban, ezek közül a Thrawn-trilógia volt az egyik kedvencem. Akkor miért is nem érdekel? Nem tudom.
Talán, mert nem most kellett volna folytatni a szériát, hanem az előzmények helyett. Talán mert a folytatások világa, a rengeteg képregénnyel és regénnyel mindig kicsit képlékenyebb volt, lehetett választani, mit fogadunk el belőlük, mit nem. Talán mert ettől függetlenül szinte mindegyik kicsit még komorabb volt, mint az eredeti trilógia, aminek az ellenkezőjét tapasztaltuk az előzményekben, ami ironikus, tekintve, hogy ott közeledünk egy fasiszta diktatúra megvalósulásához, a folytatásokban meg elméletileg lábalunk ki belőle. Talán mert a CGI-ben baltával animált arcú taknyos Anakin és Obi-Wan méla undorral tölt el.
Lehet, hogy az előzmények a ludasok. De az is lehet, hogy úgy érzem, ennél a kérdésben tényleg nagyon biztosra mennek. Egyrészt amikor J. J. Abramst alkalmazták, akkor mindenki szinte egy vállrándítással intézte el, hogy végül is magától értetődik, mert sokkal inkább illik erre a szerepre, mint például Matthew Vaughn. Pedig Vaughnban szimpatikus, hogy ő azért mer a saját útjain járni, a Csillagpor például az egyetlen valamirevaló egyrészes fantasy film a kétezres évekből, a Ha/Vert nem sokan vállalták volna be, és az X-men: Az elsőkön is elmerte keverni a korábbi részek hangulatát James Bondéval, ráadásul állandó forgatókönyvírója, Jane Goldman tehetséges. Semmi gondom amúgy Abramsszel, a Super 8-at kifejezetten kedvelem tőle például, de valahogy nem érzem azt, hogy valami újat fogok kapni. Emellett a karakterfilmeknek nem igazán látom létjogosultságát, szemben például a Bosszúállókkal, akiknek a főbb karaktereik mégis csak eltartanak havi címeket. Másrészt meg Han Solón és Boba Fetten van olyan karakter, aki elvinne a hátán egy filmet?
A nyár további szórakoztató filmjei közül kispadon ülnek a következők: Farkas (puristáknak Wolverine vagy Rozsomák), Ha/Ver 2, és R.I.P.D. - Szellemzsaruk. A Wolverine-ben tetszik az ötlet, hogy megfosztják a halhatatlanságától, ebben rengeteg lehetőség van, de félek, hogy ez elsősorban azért van, ne kelljen Vörös Omega-féle ellenfelekre költeni, hétköznapi emberek is elegendő ellenfelek legyenek (bár ha elnézem, milyen lett a korábbi film szuperkatona-ellenfele, mindjárt nem is sajnálom Vörös Omegát). Az előzetesben emellett voltak ötletes akciójelenetek, ugyanakkor Vipera maga mégsem szimpatikus. A Ha/Ver 2 jópofának tűnik, és van benne Jim Carey meg Donald Faison, tetszik Hit-Girl akciózása, mégsem tudom, mi újat tud elmondani, amit nem mondtak már el az elsővel. Az R.I.P.D.-ről meg üvölt, hogy Men in Black klón - viszont kifejezetten tetszik, hogy üvölti. Egyébként nincs is semmi gond ezzel, kismillió szuperhősös, sötét jövős, kiválasztott csodagyerekes film mellett elfér egy ilyen is. Annyi gondom van így elsőre vele, hogy hamár Men in Black, Will Smith szimpatikusabb, mint Ryan Reynolds. Viszont Jeff Bridges szemmel láthatólag jól érzi magát a szerepben, ha szinkronizálják, dobják mellé Sörös Sándort és hadd szóljon!
Hamár Will Smith, A Föld után kifejezetten hidegen hagy. Alapból nem kedvelem a családi vállalkozásokat, ráadásul M. Night Shyamalan neve akkor is visszatartó erő, ha mára már még csak lefitymálni sem menő szegényt. A Feledés már inkább a látványvilága miatt, de egyrészt annyira nem lelkesedett senki érte, másrészt mire hazajutok, már úgysem játsszák... majd videón. Az Elízium érdekel Neil Blomkamp miatt, bár most úgy tűnik, jóval kevesebb Sharlto Copley-t kapunk. A Pacific Rim - magyar kereszteltségben Tűzgyűrű - kifejezetten jópofának tűnik, Del Toro lelkesedése pedig mindig megvesz kilóra. A Végjáték ezzel szemben inkább a színészek miatt érdekel.
A Hobbit következő két része viszont mindenképpen kötelező darab. Márcsak azért is, mert annyira nem vagyunk ám ellátva fantasy filmek terén. Bocsánat, nem vagyunk ellátva olyan fantasy filmekkel, ami: a) nem egy junior fantasy b) nem gyerekkorunk egyik meséje (többnyire Grimm) előkapva, egy kicsit darkosítva, aztán hadd szóljon! Jó, ezek közül az Óriásölőt mindenképpen pótolni fogom, a többi annyira nem hoz lázba. Hamár megszóltam a junior kategóriát, Percy Jackson második része okénak tűnik, de szerintem megvárom azt is videóra. Fantasy terén pedig lenne miből válogatni, minden esetre kósza hírek terjengenek, hogy ez változni fog, ha nem is a közeli jövőben.
Rajzfilmek terén rögtön adott egy előzmény és egy folytatás: a Szörny Egyetem és a Gru 2. Mindkettő eredetijét kimondottan bájosnak és jópofának tartom, meglátjuk, mi újat tudnak felmutatni. A Croodékat viszont amikor tudom, pótlom, már csak azért is, mert Chris Sanders rendezte.
Mi maradt még? Nos, záruljon be a kör, ha képregényfilmekkel kezdtem, akkor zárjam is képregényfilmekkel. A Thor 2 sem hoz lázba, de azért kicsit jobban, mint a Star Trek - így elsőre az első rész és a Csillagkapu keverékének tűnik. Az Amerika Kapitány - A tél katonája két fokkal jobban; jobban bejött az első rész, ráadásul kapunk Fekete Özvegyet és Sólymot, azaz hosszú idő óta végre egy olyan fekete szuperhőst, aki eredetileg is az volt.
Emellett a Csillagok háborújával és az Űrszekerekkel szemben a Guardians of the Galaxy sokkal inkább érdekel. Nem azért, mert Marvel film. Inkább azért, mert tudom róla, hogy kicsit amolyan Csillagok háborúja utóérzet, és inkább nézek egy bevállaltan Csillagok háborúja utóérzetet, mint egy Csillagok háborúját, ami jobb esetben utóérzet, rossz esetben mégcsak az se. Mielőtt kitérnék a Bosszúállók második részére, meg kell említenem, hogy bár Hangya a képregényben sosem volt kimondottan szimpatikus, a nemrég bemutatott felvételben jópofán használja a képességét.
Maradt a két nagyágyú, a Bosszúállók 2 és az X-men: Az eljövendő múlt napjai. Mindkettőre kimondottan kíváncsi vagyok, mert ez az a két film, ahol egész franchise-ok fonódnak össze, kezdjük az előbbivel, mert az úgyis korábban jön.
Az X-men: Az eljövendő múlt napjaiban viszontláthatunk ismert arcokat, és találkozhatunk újakkal. Érdekes, hogy bár zömében a régi gárda tér vissza, Singer olyan színészeket is visszahívott, akik Rattnernél és Vaughnál kerültek bele a sorozatba, ami szép gesztus, akkor is, ha nem ők vannak túlsúlyban. Másrészt, valamiért az első Wolverine filmből egyetlen új arccal sem találkozhatunk... valamiért. Egyedül Gambitet sajnálom. Az újak között találkozhatunk Csillámmal, Bishoppal és Hadiösvénnyel, illetve talán Napfolttal vagy Naptűzzel, így - bár a film két idősíkja a hetvenes és kétezer-tízes évek -, valahogy a többiekkel együtt a mutánsgárda engem a kilencvenes évek felállására emlékeztet (amibe Gambit megint csak illene, de ez van, az első Wolverine film nagyon sok problémát vet fel, ráadásul nem is volt olyan jó). Emellett kapunk Őröket, melyeket Peter Dinkleage karaktere talál fel.
Korai találkozásokba bocsátkoznunk, viszont, mint azt már pedzegettem, jó eséllyel Logan fog visszautazni a múltba. Valószínűleg egyébként Csillám segítségével, aki az eredeti képregényben csak térben tud teleportálni személyeket, de ezt idővel kiegészíteni nem lenne nagy csúsztatás. Azt se tudjuk, hogy egyedül megy hősünk (bár erre jó esély van), vagy mennek vele/követik őt. Ha igen, akkor van potenciál abban, hogy a három fiatal menjen (Vadóc, Jégember, Kitty Pryde), ez az elv már a második részben is bevált. Ez esetben viszont az új mutánsok maradéka a fiatal Magneto táborát fogja gyarapítani, ugyanis egyébként elég nagy lenne a túlerő jó oldalról - az meg adná magát, hogy Xavierék azért nem tudták megakadályozni a Testvériséget, mert voltak összesen Bestiával sok ellen (Vészmadár azért hiányzik... ő is, bár már így is sokan vannak). Bishop az, akit nem tudok hova tenni, két okból: egyrészt a képességét már megkaptuk Az elsők Shawjában, másrészt pedig eredetileg ő a jelenbeli X-ekhez képest jött a jövőből. Az is kérdés, hol fog állni - eredetileg ő egy fanatikus volt az X-ek oldalán, az utóbbi időben... nem annyira.
Kíváncsi leszek az Őrökre, és szerintem borítékolható, hogy Michael Bay Singert is ki fogja osztani, amiért óriásrobotokat mert filmvászonra rakni... apropó, idáig nem is tudatosult bennem, hogy lesz Transformers 4... ez maradjon is így!
Ami a Bosszúállók második részét illeti, kíváncsi vagyok, hogy emelik a tétet. Bárha igaz az, amit Whedon mondott, nem emelik, csak személyesebbé teszik. A nagy szuperhősi összeröffenésekre két bejáratott sablon létezik: az egyik az idegen invázió, amikor hőseinknek össze kell fogniuk, hogy elkenjék az ufók száját, a másik a gonoszok szövetsége. Általában ez a sorrend jellemző, bár akadnak kivételek. De a helyzet az, hogy a Bosszúállók második része egy csomó olyan filmen alapul, amit még be sem mutattak. Még csak találgatni sem lehet...
...Kivéve azon a téren, amit Whedon éppen tegnap említett meg, nevezetesen, hogy egy testvérpárost is szeretne a második részbe rakni. A Bosszúállók gárdájában meg össz-vissz egy nevezetes testvérpáros akad, Higanyszál és Skarlát Boszorkány...
...akik Magneto gyerekei...
...és itt eljutottunk egy olyan ponthoz, ami egyelőre nem több a képregényrajongók álmánál, ami egy válasz lehetne arra, hogy a legközelebbi Bosszúállók és X-men film után hova emeljük tovább a téteket epikusság terén. Ez pedig az, hogy összeeresztjük őket. Erre egyelőre van is egy 10% esély, ami mindazonáltal növekedni látszik, mert egyrészt az egyik franchise joga a Disney-nél, a másik a Foxnál van, és ahhoz, hogy ez létrejöhessen, össze kell dolgozniuk. A másik, hogy hangulatát és világát tekintve a két franchise-világ annyira eltér egymástól és annyira nem illik össze, hogy még filmvilágon belül is párhuzamos dimenziókkal kellene kimagyarázni (ami úgy látszik, egyik franchise-tól sem áll távol). Ennél kicsit könnyebb megváltoztatni a két Bosszúálló eredetét szuperkatonákra vagy fél-asgardiakra... inkább az előbbire, azt az Újvilágban is pedzegették.
Mindegy, ez már eléggé a jövő zenéje. Minden esetre nem sokkal nagyobb hülyeség, mint az Igazság Liga film, amit ugyan megpedzegetnek olykor-olykor, de eddig még egy tisztességes Villám és egy Csodanő filmre sem futotta, és sokan így vélekednek Zöld Lámpás kapcsán is. Ennek ellenére ugyan előfordulhat, hogy az új ezredforduló előtt mégis csak találkozhatunk velük filmvásznon, de nagy reményeket nem fűznék. (De egy évtizede ugyanez volt a véleményem a Bosszúállókról is.)
Marvel vs. DC-re viszont senki ne számítson ebben az életében. Elég nagy kockaságra vall már csupán felvetni is. (Hát igen.)
A távoli jövő képregényfilmjeiről még annyit, hogy az új Pókembert sem várom különösen, ezzel szemben a nem limonádé Fantasztikus Négyesre kíváncsi vagyok, egy jó Hulkra pedig kíváncsi lennék, de arra akkora esély van, mint az Igazság Liga filmre. Vagy mint a Sötét Igazság Liga filmre, ami John Constantine, Swamp-Thing, Zatanna és társai körül forogna, és ami Del Toro álomprojektre lenne... de előbb forgassa le a Hellboy 3-at.
És Ti? Mit vártok a zsánerfilmek közül?
Acélember: tényleg, egy laikus hogy nem fogja összekeverni a kettőt? "Kérnék jegyet az Acélemberre!" "Azt csak jövő hónapban vetítjük!" "Há' ne szórakozzon mán, há' ott van a plakáton!" "Az a Vasember." "És? Most ötvözték őket, vagy mi van?"
Félretéve minden komolytalanságot, leginkább azért érdekel ez a film, mert nem Donner változatát veszi alapul, hanem - remélhetőleg - valami újat mutat. Örülök, hogy állítólag kriptonitnak nyoma sem lesz a filmben, örülök, hogy láthatok olyan karaktereket, mint Hamilton professzor, tetszik, hogy Luthort későbbre tartogatják, és mindentől függetlenül, mégis csak Superman. Naná hogy érdekel, mit hoznak ki belőle.
Star Trek: Sötétségben: egyszerűen ijesztő, hogy mennyire hidegen hagy a film. Hozzátartozik, alapból nem vagyok nagy Űrszekerek rajongó, de persze ettől még érdekelhetne, elvégre az újra első részét is megnéztem moziban barátokkal. Azonban ez mégse hoz lázba. Talán azért, mert valahogy nem fogott meg a főgonosz karaktere. Az eddigi előzetesek alapján nem tűnt többnek egy mezei megszállottnál, aki azért pusztít, hogy megmutassa. Jó, persze Benedict Cumberbatch játssza, és Zachary Quintót és Simon Pegget is kedvelem, de azt hiszem, ezt kihagyom.
És hamár itt tartunk, ugyanígy hidegen hagynak a készülő Csillagok háborúja folytatások. Pedig anno lelkes rajongó voltam, szívesen megnézem a régi trilógiát újra meg újra, és nem egy folytatást olvastam kissráckoromban, ezek közül a Thrawn-trilógia volt az egyik kedvencem. Akkor miért is nem érdekel? Nem tudom.
Talán, mert nem most kellett volna folytatni a szériát, hanem az előzmények helyett. Talán mert a folytatások világa, a rengeteg képregénnyel és regénnyel mindig kicsit képlékenyebb volt, lehetett választani, mit fogadunk el belőlük, mit nem. Talán mert ettől függetlenül szinte mindegyik kicsit még komorabb volt, mint az eredeti trilógia, aminek az ellenkezőjét tapasztaltuk az előzményekben, ami ironikus, tekintve, hogy ott közeledünk egy fasiszta diktatúra megvalósulásához, a folytatásokban meg elméletileg lábalunk ki belőle. Talán mert a CGI-ben baltával animált arcú taknyos Anakin és Obi-Wan méla undorral tölt el.
Lehet, hogy az előzmények a ludasok. De az is lehet, hogy úgy érzem, ennél a kérdésben tényleg nagyon biztosra mennek. Egyrészt amikor J. J. Abramst alkalmazták, akkor mindenki szinte egy vállrándítással intézte el, hogy végül is magától értetődik, mert sokkal inkább illik erre a szerepre, mint például Matthew Vaughn. Pedig Vaughnban szimpatikus, hogy ő azért mer a saját útjain járni, a Csillagpor például az egyetlen valamirevaló egyrészes fantasy film a kétezres évekből, a Ha/Vert nem sokan vállalták volna be, és az X-men: Az elsőkön is elmerte keverni a korábbi részek hangulatát James Bondéval, ráadásul állandó forgatókönyvírója, Jane Goldman tehetséges. Semmi gondom amúgy Abramsszel, a Super 8-at kifejezetten kedvelem tőle például, de valahogy nem érzem azt, hogy valami újat fogok kapni. Emellett a karakterfilmeknek nem igazán látom létjogosultságát, szemben például a Bosszúállókkal, akiknek a főbb karaktereik mégis csak eltartanak havi címeket. Másrészt meg Han Solón és Boba Fetten van olyan karakter, aki elvinne a hátán egy filmet?
A nyár további szórakoztató filmjei közül kispadon ülnek a következők: Farkas (puristáknak Wolverine vagy Rozsomák), Ha/Ver 2, és R.I.P.D. - Szellemzsaruk. A Wolverine-ben tetszik az ötlet, hogy megfosztják a halhatatlanságától, ebben rengeteg lehetőség van, de félek, hogy ez elsősorban azért van, ne kelljen Vörös Omega-féle ellenfelekre költeni, hétköznapi emberek is elegendő ellenfelek legyenek (bár ha elnézem, milyen lett a korábbi film szuperkatona-ellenfele, mindjárt nem is sajnálom Vörös Omegát). Az előzetesben emellett voltak ötletes akciójelenetek, ugyanakkor Vipera maga mégsem szimpatikus. A Ha/Ver 2 jópofának tűnik, és van benne Jim Carey meg Donald Faison, tetszik Hit-Girl akciózása, mégsem tudom, mi újat tud elmondani, amit nem mondtak már el az elsővel. Az R.I.P.D.-ről meg üvölt, hogy Men in Black klón - viszont kifejezetten tetszik, hogy üvölti. Egyébként nincs is semmi gond ezzel, kismillió szuperhősös, sötét jövős, kiválasztott csodagyerekes film mellett elfér egy ilyen is. Annyi gondom van így elsőre vele, hogy hamár Men in Black, Will Smith szimpatikusabb, mint Ryan Reynolds. Viszont Jeff Bridges szemmel láthatólag jól érzi magát a szerepben, ha szinkronizálják, dobják mellé Sörös Sándort és hadd szóljon!
Hamár Will Smith, A Föld után kifejezetten hidegen hagy. Alapból nem kedvelem a családi vállalkozásokat, ráadásul M. Night Shyamalan neve akkor is visszatartó erő, ha mára már még csak lefitymálni sem menő szegényt. A Feledés már inkább a látványvilága miatt, de egyrészt annyira nem lelkesedett senki érte, másrészt mire hazajutok, már úgysem játsszák... majd videón. Az Elízium érdekel Neil Blomkamp miatt, bár most úgy tűnik, jóval kevesebb Sharlto Copley-t kapunk. A Pacific Rim - magyar kereszteltségben Tűzgyűrű - kifejezetten jópofának tűnik, Del Toro lelkesedése pedig mindig megvesz kilóra. A Végjáték ezzel szemben inkább a színészek miatt érdekel.
A Hobbit következő két része viszont mindenképpen kötelező darab. Márcsak azért is, mert annyira nem vagyunk ám ellátva fantasy filmek terén. Bocsánat, nem vagyunk ellátva olyan fantasy filmekkel, ami: a) nem egy junior fantasy b) nem gyerekkorunk egyik meséje (többnyire Grimm) előkapva, egy kicsit darkosítva, aztán hadd szóljon! Jó, ezek közül az Óriásölőt mindenképpen pótolni fogom, a többi annyira nem hoz lázba. Hamár megszóltam a junior kategóriát, Percy Jackson második része okénak tűnik, de szerintem megvárom azt is videóra. Fantasy terén pedig lenne miből válogatni, minden esetre kósza hírek terjengenek, hogy ez változni fog, ha nem is a közeli jövőben.
Rajzfilmek terén rögtön adott egy előzmény és egy folytatás: a Szörny Egyetem és a Gru 2. Mindkettő eredetijét kimondottan bájosnak és jópofának tartom, meglátjuk, mi újat tudnak felmutatni. A Croodékat viszont amikor tudom, pótlom, már csak azért is, mert Chris Sanders rendezte.
Mi maradt még? Nos, záruljon be a kör, ha képregényfilmekkel kezdtem, akkor zárjam is képregényfilmekkel. A Thor 2 sem hoz lázba, de azért kicsit jobban, mint a Star Trek - így elsőre az első rész és a Csillagkapu keverékének tűnik. Az Amerika Kapitány - A tél katonája két fokkal jobban; jobban bejött az első rész, ráadásul kapunk Fekete Özvegyet és Sólymot, azaz hosszú idő óta végre egy olyan fekete szuperhőst, aki eredetileg is az volt.
Emellett a Csillagok háborújával és az Űrszekerekkel szemben a Guardians of the Galaxy sokkal inkább érdekel. Nem azért, mert Marvel film. Inkább azért, mert tudom róla, hogy kicsit amolyan Csillagok háborúja utóérzet, és inkább nézek egy bevállaltan Csillagok háborúja utóérzetet, mint egy Csillagok háborúját, ami jobb esetben utóérzet, rossz esetben mégcsak az se. Mielőtt kitérnék a Bosszúállók második részére, meg kell említenem, hogy bár Hangya a képregényben sosem volt kimondottan szimpatikus, a nemrég bemutatott felvételben jópofán használja a képességét.
Maradt a két nagyágyú, a Bosszúállók 2 és az X-men: Az eljövendő múlt napjai. Mindkettőre kimondottan kíváncsi vagyok, mert ez az a két film, ahol egész franchise-ok fonódnak össze, kezdjük az előbbivel, mert az úgyis korábban jön.
Az X-men: Az eljövendő múlt napjaiban viszontláthatunk ismert arcokat, és találkozhatunk újakkal. Érdekes, hogy bár zömében a régi gárda tér vissza, Singer olyan színészeket is visszahívott, akik Rattnernél és Vaughnál kerültek bele a sorozatba, ami szép gesztus, akkor is, ha nem ők vannak túlsúlyban. Másrészt, valamiért az első Wolverine filmből egyetlen új arccal sem találkozhatunk... valamiért. Egyedül Gambitet sajnálom. Az újak között találkozhatunk Csillámmal, Bishoppal és Hadiösvénnyel, illetve talán Napfolttal vagy Naptűzzel, így - bár a film két idősíkja a hetvenes és kétezer-tízes évek -, valahogy a többiekkel együtt a mutánsgárda engem a kilencvenes évek felállására emlékeztet (amibe Gambit megint csak illene, de ez van, az első Wolverine film nagyon sok problémát vet fel, ráadásul nem is volt olyan jó). Emellett kapunk Őröket, melyeket Peter Dinkleage karaktere talál fel.
Korai találkozásokba bocsátkoznunk, viszont, mint azt már pedzegettem, jó eséllyel Logan fog visszautazni a múltba. Valószínűleg egyébként Csillám segítségével, aki az eredeti képregényben csak térben tud teleportálni személyeket, de ezt idővel kiegészíteni nem lenne nagy csúsztatás. Azt se tudjuk, hogy egyedül megy hősünk (bár erre jó esély van), vagy mennek vele/követik őt. Ha igen, akkor van potenciál abban, hogy a három fiatal menjen (Vadóc, Jégember, Kitty Pryde), ez az elv már a második részben is bevált. Ez esetben viszont az új mutánsok maradéka a fiatal Magneto táborát fogja gyarapítani, ugyanis egyébként elég nagy lenne a túlerő jó oldalról - az meg adná magát, hogy Xavierék azért nem tudták megakadályozni a Testvériséget, mert voltak összesen Bestiával sok ellen (Vészmadár azért hiányzik... ő is, bár már így is sokan vannak). Bishop az, akit nem tudok hova tenni, két okból: egyrészt a képességét már megkaptuk Az elsők Shawjában, másrészt pedig eredetileg ő a jelenbeli X-ekhez képest jött a jövőből. Az is kérdés, hol fog állni - eredetileg ő egy fanatikus volt az X-ek oldalán, az utóbbi időben... nem annyira.
Kíváncsi leszek az Őrökre, és szerintem borítékolható, hogy Michael Bay Singert is ki fogja osztani, amiért óriásrobotokat mert filmvászonra rakni... apropó, idáig nem is tudatosult bennem, hogy lesz Transformers 4... ez maradjon is így!
Ami a Bosszúállók második részét illeti, kíváncsi vagyok, hogy emelik a tétet. Bárha igaz az, amit Whedon mondott, nem emelik, csak személyesebbé teszik. A nagy szuperhősi összeröffenésekre két bejáratott sablon létezik: az egyik az idegen invázió, amikor hőseinknek össze kell fogniuk, hogy elkenjék az ufók száját, a másik a gonoszok szövetsége. Általában ez a sorrend jellemző, bár akadnak kivételek. De a helyzet az, hogy a Bosszúállók második része egy csomó olyan filmen alapul, amit még be sem mutattak. Még csak találgatni sem lehet...
...Kivéve azon a téren, amit Whedon éppen tegnap említett meg, nevezetesen, hogy egy testvérpárost is szeretne a második részbe rakni. A Bosszúállók gárdájában meg össz-vissz egy nevezetes testvérpáros akad, Higanyszál és Skarlát Boszorkány...
...akik Magneto gyerekei...
...és itt eljutottunk egy olyan ponthoz, ami egyelőre nem több a képregényrajongók álmánál, ami egy válasz lehetne arra, hogy a legközelebbi Bosszúállók és X-men film után hova emeljük tovább a téteket epikusság terén. Ez pedig az, hogy összeeresztjük őket. Erre egyelőre van is egy 10% esély, ami mindazonáltal növekedni látszik, mert egyrészt az egyik franchise joga a Disney-nél, a másik a Foxnál van, és ahhoz, hogy ez létrejöhessen, össze kell dolgozniuk. A másik, hogy hangulatát és világát tekintve a két franchise-világ annyira eltér egymástól és annyira nem illik össze, hogy még filmvilágon belül is párhuzamos dimenziókkal kellene kimagyarázni (ami úgy látszik, egyik franchise-tól sem áll távol). Ennél kicsit könnyebb megváltoztatni a két Bosszúálló eredetét szuperkatonákra vagy fél-asgardiakra... inkább az előbbire, azt az Újvilágban is pedzegették.
Mindegy, ez már eléggé a jövő zenéje. Minden esetre nem sokkal nagyobb hülyeség, mint az Igazság Liga film, amit ugyan megpedzegetnek olykor-olykor, de eddig még egy tisztességes Villám és egy Csodanő filmre sem futotta, és sokan így vélekednek Zöld Lámpás kapcsán is. Ennek ellenére ugyan előfordulhat, hogy az új ezredforduló előtt mégis csak találkozhatunk velük filmvásznon, de nagy reményeket nem fűznék. (De egy évtizede ugyanez volt a véleményem a Bosszúállókról is.)
Marvel vs. DC-re viszont senki ne számítson ebben az életében. Elég nagy kockaságra vall már csupán felvetni is. (Hát igen.)
A távoli jövő képregényfilmjeiről még annyit, hogy az új Pókembert sem várom különösen, ezzel szemben a nem limonádé Fantasztikus Négyesre kíváncsi vagyok, egy jó Hulkra pedig kíváncsi lennék, de arra akkora esély van, mint az Igazság Liga filmre. Vagy mint a Sötét Igazság Liga filmre, ami John Constantine, Swamp-Thing, Zatanna és társai körül forogna, és ami Del Toro álomprojektre lenne... de előbb forgassa le a Hellboy 3-at.
És Ti? Mit vártok a zsánerfilmek közül?
2013. március 23., szombat
Pont mint egy fantasyben...
A tavasz nem akar jönni. Hó födi az alvó tájat, csak a fagyos szél fúj szüntelen. Az emberek nyugtalanok, úgy érzik, uraik elfordultak tőlük, és nem tesznek egyebet, mint bezárkóznak kastélyukba és véget nem érő ünnepséget tartanak a beszedett dézsmából. Néhányan rebesgetik, hogy a király őrült, de csak csendben, az orruk alatt, mert ha az őrök meghallják, kínpadra fektetik a káromlókat. Akadnak, akik a király fivérétől várják a megoldást, ám sokak szerint a hercegnek megvolt a lehetősége, mégsem élt vele. A legtöbben azonban nem akarnak mást, csak hogy vonuljon el a tél a fejük fölül...
Közben egy egyszeri legény messze kerül otthonából, megismerkedik a világ minden tájáról származó kalandorokkal, és magiszterektől tanulja el a retorika és a rúnavetés művészetét.
Valahol pedig, a világ szemétől rejtve, a Tündérkirály ébredezik évszázados álmából, hogy bosszút álljon a világon, mely ellene fordult és megtagadta.
Szerelem! Kaland! Ármány! Egy részletesen kidolgozott világban!
Rúnakódok, melyek összekötik az embereket a világ minden pontjáról! Ötletes, jól kidolgozott mágiarendszer, amit ha én találtam volna ki, rég megtollasodtam volna!Brandon Sanderson, az Elantris és a Ködszerzet-trilógia írója
Realisztikus, valósághű és keserédes - pont mint az élet maga!George R. R. Martin, Trónok harca
Humoros, ám mély, abszurd, mégis hiteles. Minden egyes oldalon többet tudhatunk meg az emberi természetről - ha résen vagyunk!Sir Terry Pratchett, Korongvilág
Mindegyik karakter élő, lélegző személy, akik kilépnek a lapok közül - sztereotípiának nyomát sem találjuk!Robin Hobb, Az orgyilkos tanítványa
Kétségkívül az egyik legjobb romantikus-tragikomikus-tudományos fantasztikus western horror detektív regény. Egy kicsivel több pornó azért elfért volna.Alan Moore, Watchmen - Az őrzők
Mese, ahogy azt gyermekként elképzeltük, és amilyen az felnőttkorunkra vált!Neil Gaiman, Amerikai Istenek
Kvothe-ot Pusztai Dánielről mintáztam!Patrick Rothfuss, A szél neve
Ahogy én Hófürt Simont.Tad Williams, Emlékezet, fájdalom, tövis
2012. december 26., szerda
Random ajánlók
Mindjárt vége az évnek, és nem kevés olyan olvasmány- vagy filmélményben volt részem, amire fel kellett hívnom a nagybecsű figyelmét... és olyan is akad, amikre fel kellett volna, de egyszerűen nem volt időm és energiám. Következzen néhány rövid ismertető az alkotásokról, amikről mindenképpen hírt kell adnom, mert megérdemlik.
Kate Elliott: King's Dragon
Bár már korábban is hallottam Kate Elliott, alias Alis A. Rasmunsen fantasysorozatáról, mégis tapsi kollégám keltette fel igazán az érdeklődésemet az egyik cikkével. Adott egy középkori Európa, ami néhány kivételtől eltekintve akár a mi történelmünk részét is képezhetné...
Csak a mi Európánkat nem dúlták acélember-sárkánykorcs-viking seregek...
Csak a mi Európánkat nem hatotta át a mágia, ahol csodák, szentek, alvó legendák és alkimista varázslatok tényleg előfordultak...
Csak a mi Európánk háborúit nem fordították meg igába hajtott mitikus szörnyek...
Csak a mi Európánkra nem akartak visszatérni leginkább aztékokra hajazó tündérek...
És, főleg, a mi Európánk nem volt ennyire kiegyensúlyozott nemi szerepek terén (mégha arról cikkek íródnak, hogy azért nem is volt olyan szélsőséges, mint ahogy azt sok sötét és mocskos fantasyben olvashatjuk): például nők bármilyen egyházi posztot betölthetnek, és az emberek imáikba az Úrnőt és az Urat foglalják.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nőnek móka és kacagás lenne az élete: az egyik nézőpont karakter, Liath, egy alkimista leánya, aki hamar egy kívül kimondottan jóképű, belső szépségek terén azonban komoly kihívásokkal küszködő pap, Hugh rabszolgája lesz. Elliott hihetetlenül jól ábrázolja az "erőszakos fiúbarátot", aki észre sem veszi, milyen féregmódon bánik kedvesével (elvégre csak azért viselkedik vele úgy, mert hát ő nem hagy más választást), szerencsére azonban Liath ki tud szabadulni Hugh markából, mégha ez lelkileg egy kicsit nehezebb is, és az események hatására képtelen megbízni másokban. Szerencsére ott van barátnője, Hanna, akire minden naivitása ellenére számíthat (amibe beletartozik a Hugh iránt érzett vonzalom is).
A másik nézőpont karakter Alain, aki egy v1-es parasztfiú, jó szívvel és titokzatos örökséggel. Liath markánsabb lett, ellenben Alain egyszerű jóindulata kiválóan ellensúlyozza a leány őrlődését - ha véletlen ketten összekerülnének, simán kijöhetne belőlük Frodó és Samu ellentétes nemű párosa.
A regény felétől egy harmadik nézőpontkaraktert is kapunk egy papnő - és nem apáca - személyében. Hamár nemek kérdése, akkor érdekes, hogy míg az egyik negatív karakter Hugh, a másik Sabella, a király féltestvére, és tanácsadó püspöke, Antonia.
Mindenképpen ajánlom, főleg azoknak, akiknek bejött Tad Williams és Robin Hobb stílusa.
A hobbit: Váratlan utazás
Töredelmesen bevallom, amikor meghallottam, hogy három részesre dúsítják fel Tolkien egy, vékony kötetben elmesélt regényét, igencsak szkeptikus lettem. Azonban a végeredmény mégis csak működik: A gyűrűk uránál meseszerűbb, mégis érezhetően ugyanabban a világban játszódik, és megőriztek számtalan olyan elemet, amit örültem, hogy nem hagynak ki, és nem győztem elégedetten bólogatni. Martin Freemant kimondottan kedveltem Zsákos Bilbóként, jó volt Ian McKellent is viszont látni - és kapunk egy hiteles magyarázatot is, miért segíti a törpéket, ami nem írja át a történetet, mert nagyon adja magát -, emellett a törpök között is akad eltalált karakter. Míg a barlangi trollnál féltem, hogy ezzel a dizájnnal hogy lesz hiteles A hobbit három személyiséggel bíró melákja, itt ezt minden változtatás nélkül elfogadhatóan tálalják. Jól sikerült a Koboldkirály is, Radagast ugyan kicsit határeset, de minden hibája ellenére engem megvett egy jelenetnél. Aki érdekes, az Gollam, mert az ő jelenete nagyon eltalált, Andy Serkis odateszi magát, a regényben azonban egy kicsit mégis erőteljesebbnek érződött a jelenete, talán pont azért, mert még semmit nem tudtunk róla. Azt is alig, hogy néz ki. És persze a Misty Mountain dal is kötelező ezután geekes sörözéseknél.
Rontó Ralph
Mindenképpen az év egyik legkedvesebb filmélménye, márpedig filmek terén a 2012-es év erősnek számít, elég, ha szórakoztató fronton csak a Bosszúállókra vagy a fentebb említett Jackson alkotásra gondolunk. A Rontó Ralph ezek mellett is szépen teljesít, és ezt nem csak annak köszönheti, hogy elég hálás a témája geek körökben, hanem annak, hogy erős, friss története van, és még azok számára is szolgál meglepetéseket, akik az összes "rosszfiú, aki jófiú akar lenni" ötletre alapuló animációs filmet látták. A címszereplő melák - akinek persze rohadt nagy szíve van, de ezt már az első perctől fogva tudjuk - és a szintén bizonyítani akaró számítógépes baki fivér-húgi kapcsolata remekül működik, a mellékszereplők szerethetőek, a történet fordulatait jó helyen, jó erővel kapjuk, és ezek mellé társul még egy erőteljes gonosz is. Csupa szív alkotás, amiből az észt sem spórolták ki.
Kate Elliott: King's Dragon
Bár már korábban is hallottam Kate Elliott, alias Alis A. Rasmunsen fantasysorozatáról, mégis tapsi kollégám keltette fel igazán az érdeklődésemet az egyik cikkével. Adott egy középkori Európa, ami néhány kivételtől eltekintve akár a mi történelmünk részét is képezhetné...
Csak a mi Európánkat nem dúlták acélember-sárkánykorcs-viking seregek...
Csak a mi Európánkat nem hatotta át a mágia, ahol csodák, szentek, alvó legendák és alkimista varázslatok tényleg előfordultak...
Csak a mi Európánk háborúit nem fordították meg igába hajtott mitikus szörnyek...
Csak a mi Európánkra nem akartak visszatérni leginkább aztékokra hajazó tündérek...
És, főleg, a mi Európánk nem volt ennyire kiegyensúlyozott nemi szerepek terén (mégha arról cikkek íródnak, hogy azért nem is volt olyan szélsőséges, mint ahogy azt sok sötét és mocskos fantasyben olvashatjuk): például nők bármilyen egyházi posztot betölthetnek, és az emberek imáikba az Úrnőt és az Urat foglalják.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nőnek móka és kacagás lenne az élete: az egyik nézőpont karakter, Liath, egy alkimista leánya, aki hamar egy kívül kimondottan jóképű, belső szépségek terén azonban komoly kihívásokkal küszködő pap, Hugh rabszolgája lesz. Elliott hihetetlenül jól ábrázolja az "erőszakos fiúbarátot", aki észre sem veszi, milyen féregmódon bánik kedvesével (elvégre csak azért viselkedik vele úgy, mert hát ő nem hagy más választást), szerencsére azonban Liath ki tud szabadulni Hugh markából, mégha ez lelkileg egy kicsit nehezebb is, és az események hatására képtelen megbízni másokban. Szerencsére ott van barátnője, Hanna, akire minden naivitása ellenére számíthat (amibe beletartozik a Hugh iránt érzett vonzalom is).
A másik nézőpont karakter Alain, aki egy v1-es parasztfiú, jó szívvel és titokzatos örökséggel. Liath markánsabb lett, ellenben Alain egyszerű jóindulata kiválóan ellensúlyozza a leány őrlődését - ha véletlen ketten összekerülnének, simán kijöhetne belőlük Frodó és Samu ellentétes nemű párosa.
A regény felétől egy harmadik nézőpontkaraktert is kapunk egy papnő - és nem apáca - személyében. Hamár nemek kérdése, akkor érdekes, hogy míg az egyik negatív karakter Hugh, a másik Sabella, a király féltestvére, és tanácsadó püspöke, Antonia.
Mindenképpen ajánlom, főleg azoknak, akiknek bejött Tad Williams és Robin Hobb stílusa.
A hobbit: Váratlan utazás
Töredelmesen bevallom, amikor meghallottam, hogy három részesre dúsítják fel Tolkien egy, vékony kötetben elmesélt regényét, igencsak szkeptikus lettem. Azonban a végeredmény mégis csak működik: A gyűrűk uránál meseszerűbb, mégis érezhetően ugyanabban a világban játszódik, és megőriztek számtalan olyan elemet, amit örültem, hogy nem hagynak ki, és nem győztem elégedetten bólogatni. Martin Freemant kimondottan kedveltem Zsákos Bilbóként, jó volt Ian McKellent is viszont látni - és kapunk egy hiteles magyarázatot is, miért segíti a törpéket, ami nem írja át a történetet, mert nagyon adja magát -, emellett a törpök között is akad eltalált karakter. Míg a barlangi trollnál féltem, hogy ezzel a dizájnnal hogy lesz hiteles A hobbit három személyiséggel bíró melákja, itt ezt minden változtatás nélkül elfogadhatóan tálalják. Jól sikerült a Koboldkirály is, Radagast ugyan kicsit határeset, de minden hibája ellenére engem megvett egy jelenetnél. Aki érdekes, az Gollam, mert az ő jelenete nagyon eltalált, Andy Serkis odateszi magát, a regényben azonban egy kicsit mégis erőteljesebbnek érződött a jelenete, talán pont azért, mert még semmit nem tudtunk róla. Azt is alig, hogy néz ki. És persze a Misty Mountain dal is kötelező ezután geekes sörözéseknél.
Rontó Ralph
Mindenképpen az év egyik legkedvesebb filmélménye, márpedig filmek terén a 2012-es év erősnek számít, elég, ha szórakoztató fronton csak a Bosszúállókra vagy a fentebb említett Jackson alkotásra gondolunk. A Rontó Ralph ezek mellett is szépen teljesít, és ezt nem csak annak köszönheti, hogy elég hálás a témája geek körökben, hanem annak, hogy erős, friss története van, és még azok számára is szolgál meglepetéseket, akik az összes "rosszfiú, aki jófiú akar lenni" ötletre alapuló animációs filmet látták. A címszereplő melák - akinek persze rohadt nagy szíve van, de ezt már az első perctől fogva tudjuk - és a szintén bizonyítani akaró számítógépes baki fivér-húgi kapcsolata remekül működik, a mellékszereplők szerethetőek, a történet fordulatait jó helyen, jó erővel kapjuk, és ezek mellé társul még egy erőteljes gonosz is. Csupa szív alkotás, amiből az észt sem spórolták ki.
2012. december 16., vasárnap
2012-es SFmag ajánlók
Lassan véget ér a 2012-es év - és vele talán az egész világ is, bár van egy sejtésem, hogy mégsem -, így az SFmagon összeszedtük azokat az idei műveket, melyekre érdemes emlékezni. Többnyire olvasmányélményekről van benne szó, de én hoztam példát regényre, képregényre, filmre, illetve jolly jokerként egy tavalyi regényre, melyhez idén volt szerencsém.
2012. március 12., hétfő
BlokádPatrióta
Újonnan indult egy blog, mely a BlokádPatrióta címet viseli. Még apró, de gyarapszik - az sem kizárt, hogy a jövőben pár írásom ott is megjelenik. :) Sőt, egyáltalán nem kizárt! :D
Ettől függetlenül és emellett kívánok neki sok szerencsét! :)
2012. január 7., szombat
Évvégi köldöknézés
Vagy inkább éveleji, de kicsire nem adunk. Nos véget ért 2011, elkezdődött 2012, és visszatekintve azt kell mondjam, nem egy szívderítő éven vagyunk túl. De a blogom elindításakor megfogadtam, hogy nem fogom politikával mérgezni a tartalmát, így lépjünk túl ezen, a gazdaságon, és minden ilyen nyavalyán, így ezen lépjünk is túl!
2011-ben három ismertetőm jelent meg a múlt évben elindult Fandom magazin első két számában. Először tartottam előadást a Szegedi Képregényfesztiválon, aminek az anyaga olvasható lesz a Fandom harmadik számában egy új ismertető mellett. Múlt évben kezdtem ismertetőket írni az SFmagra, és szám szerint kilenc jelent meg az oldalon, amiből kettő egy kettészedett értekezés volt a The Authority-ről, mely először a blogomon jelent meg, és melyet később az SFmag, majd a kepregeny.net kért el. 2011-ben az X-Embörök alkotói megkértek, hogy dialógusokban szálljak be a megjelenő különkiadásban, emellett segédkeztem a negyedik számnál is - és valószínűleg ez az együttműködés folytatódni fog a jövőben is. Két hazai fantasztikus szerzőt interjúvoltam meg az alkotásról, a hatásokról, illetve szinte mindenről, ami eszembe jutott és érdekesnek tűnt, de nem volt túl abszurd. Ezelőtt még sosem csináltam ilyesmit, szóval, ez is az újdonság varázsával hatott.
2011 tehát sok tekintetben a kezdetek jegyében telt, olyan dolgokba kezdtem bele, melyeket idén is folytatni fogok. Ugyanakkor remélem, hogy 2012-ben folytatódik ez a trend, és további új dolgokban próbálhatom ki magam. Meglátjuk... addig is, Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok Mindenkinek... és reméljük, a mágia idén visszatér a világba, hamár tavaly nem történt meg!
2011-ben három ismertetőm jelent meg a múlt évben elindult Fandom magazin első két számában. Először tartottam előadást a Szegedi Képregényfesztiválon, aminek az anyaga olvasható lesz a Fandom harmadik számában egy új ismertető mellett. Múlt évben kezdtem ismertetőket írni az SFmagra, és szám szerint kilenc jelent meg az oldalon, amiből kettő egy kettészedett értekezés volt a The Authority-ről, mely először a blogomon jelent meg, és melyet később az SFmag, majd a kepregeny.net kért el. 2011-ben az X-Embörök alkotói megkértek, hogy dialógusokban szálljak be a megjelenő különkiadásban, emellett segédkeztem a negyedik számnál is - és valószínűleg ez az együttműködés folytatódni fog a jövőben is. Két hazai fantasztikus szerzőt interjúvoltam meg az alkotásról, a hatásokról, illetve szinte mindenről, ami eszembe jutott és érdekesnek tűnt, de nem volt túl abszurd. Ezelőtt még sosem csináltam ilyesmit, szóval, ez is az újdonság varázsával hatott.
2011 tehát sok tekintetben a kezdetek jegyében telt, olyan dolgokba kezdtem bele, melyeket idén is folytatni fogok. Ugyanakkor remélem, hogy 2012-ben folytatódik ez a trend, és további új dolgokban próbálhatom ki magam. Meglátjuk... addig is, Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok Mindenkinek... és reméljük, a mágia idén visszatér a világba, hamár tavaly nem történt meg!
2010. november 28., vasárnap
Szolgálati közlepény
Rám nem jellemző módon rövid leszek és tömény, mint az orosz vodka: nemrégiben indult egy szimpatikus kezdeményezés, a SFmag, amit rengeteg titkolózás előzött meg. Ennek örömére ki is tettem az általam ajánlott oldalak közé, elvégre a titkolózást mégis csak kövesse a hangosabb kampány. Nem, nem megyek ki a Balatonra, hogy a napozók között ordítsam világgá: MEGNYÍT A SFMAG, INGYÉ MEGNÉZHETŐ! Többek között azért, mert nincs szezon, meg különben is.
Mit is mondhatnék hát? Bízom benne, hogy egy szép, erős virág hajt majd ki ebből a magból.
2010. április 5., hétfő
Itthon
Húsvét alkalmából hazajöttem, hogy az ünnepet a kis családommal töltsem. Közben eszembe jutott, hogy bizony illene Kellemes Húsvétot kívánni a kedves olvasóimnak, így hát ezennel meg is ragadnám az alkalmat.
Közben valahol tervezem utolérni magamat blogolás terén, elvégre Pesten az albérletben nincs net, a munkahelyen meg korlátozva van, így egy kisebb bejegyzés sem fér be. Meglátjuk, most hogymint lesz, mert van miről írni, de ebben a jó időben nem is tervezek egész nap a gép előtt ülni (meg persze öcsém is idejön arénázni... no nem velem, hanem WoW-ban).
Közben valahol tervezem utolérni magamat blogolás terén, elvégre Pesten az albérletben nincs net, a munkahelyen meg korlátozva van, így egy kisebb bejegyzés sem fér be. Meglátjuk, most hogymint lesz, mert van miről írni, de ebben a jó időben nem is tervezek egész nap a gép előtt ülni (meg persze öcsém is idejön arénázni... no nem velem, hanem WoW-ban).
2009. december 20., vasárnap
Végy egy csipet törpét…
Mint már korábban említettem, kicsit már herótom van attól, hogy a fantasy világokra a középföldei fajok dömpingje a jellemző. Hogy pontosabb legyek: az nem tetszik kimondottan, hogy félszerzetről tudjuk, kis korhely, de amúgy kerüli a konfliktust, a tünde bölcs és természetkedvelő, et cetera. Gyakorlatilag már az előtt kívülről fújjuk a teljes táplálékláncot, hogy túljutottunk volna az első néhány oldalon… márpedig így elvész a fantasyből az, ami a varázsát adja: egy új, ismeretlen világ feltárása. Félreértés ne essék, nincs új a Nap alatt, és én sem hajítom a sarokba a könyvet, vagy teszem vissza undorodva a polcra, ha megtudom, tündék és törpék vannak benne. Viszont az kicsit sok, amikor az új világ abban különbözik az Elfeledett Birodalmaktól, hogy más a neve, a TSR/WotC által levédett lények kivételével az összes ottani teremtménnyel találkozhatunk, a kontinens egy kicsit máshogy lerajzolt paca, de amúgy minden kaland továbbra is egy v1-es kocsmában kezdődik.
Lehet azonban ügyesen keverni a lapokat úgy, hogy a régi, fáradtból valami új, friss világot kapjunk. Az egyik régóta bevált recept az, hogy fogjuk az instant D&D alapot, és elkeverjük egy másik irányzat elemeivel. Ebben a bejegyzésemben ezeket a szerepjáték-világokat veszem sorra ezzel a gyorstalpalóval.
FIGYELEM! Esetleges félreértések végett, mielőtt valaki kifakadna, hogy „nem is tud a fantasy-szerepjáték mást felmutatni, mint valami törpéset-tündéset?”, a válaszom az: dehogynem! Azonban jelen bejegyzés tárgya éppen az, hogy milyen jópofa dolgok tudnak születni a stílusok keveredéséből. Aki esetleg valami 0% törpetartalomra vágyik, térjen vissza később!
(Persze tudom, hogy az idejárók vannak olyan derék jóemberek, hogy nem értenek félre, de ahogy Murphy is mondja: „ha valamit olyan érthetően magyarázol el, hogy senki nem értheti félre, valaki biztosan félreérti”. Már párszor volt ehhez szerencsém a gyakorlatban – és valahol most is Damoklész kardjaként lebeg felettem a következő eset, szóval… lépjünk is tovább!)
A középföldei fajok elterjedésében komoly szerepe volt a korai szerepjátékoknak, ezek közül – már csak felkapottsága miatt is – legkiemelkedőbben a D&D-nek. Sokan előszeretettel kérik számon a D&D atyjától, Gary Gygaxtől, a Gyűrűk Urára jellemző mélységet, és rójják fel neki, hogy tökéletesen félreértette Tolkient. A helyzet azonban kicsit árnyaltabb. Gygaxet igazából nem fogta meg a Gyűrűk Ura, sokkal nagyobb hatással volt rá Jack Vance, Fritz Lieber, R. E. Howard, és ez érződik is a szerepjátékon. Tolkiennel szemben ezeknek az íróknak a hősei máról a holnapra élő szerencsevadászok voltak, akik kazamatákat raboltak ki, ősi rémekkel akasztottak bajszot (vagy csápot), és két kaland között egy kocsmában húzták meg magukat, ahol megemlékezhettek tetteikről, vagy éppenséggel igyekeztek elfeledni őket. Ravasz Cugel, Conan, Szükre Egerész és Fafhrd inkább tekinthető a kalandozók atyjainak, mint Zsákos Frodó… kár, hogy ennek ellenére a szerepjátékban mégis olyan meghatározóvá vált az a fenenagy moralizálás. Akárhogy is, hacsak belegondolunk, már akkor rájöhetünk, hogy a sword&sorcery kézhez állóbb irányzat a szerepjátékhoz, mint a high fantasy. Hogy miért? Mert míg az utóbbiban három köteten keresztül tartanak hobbitjaink rendíthetetlenül egy katlan felé, csak hogy beolvasszanak egy bizsut, addig Conanék kalandjai pár oldalon elférnek, így kiválóbb parti-alapot jelentenek azok számára, akik egy nehéz nap után „csupán” ki akarnak kapcsolódni.
Ezzel persze még nem válaszoltam meg a középföldei fajok jelenlétének a kérdését. A válasz: egyszerű üzleti érzék. Tolkien akkor népszerűsége csúcsán volt, Gygax pedig hülye lett volna nem meglovagolni ezt. Ennek ellenére a D&D fajok nem kizárólag Tolkientől eredeztethetőek, a tündékben és a trollokban például megfigyelhető Poul Anderson Oroszlánszívének a hatása is. Ezek után vegyük is sorra a világokat!
Az első D&D szerepjátékvilág a Greyhawk volt, amit egy nagy játszótérnek tekinthetünk, ennek megfelelően szerepel benne minden, ami a készítőknek tetszett, legyen szó a korábban említett művekről, sci-fiből megfantasysített űrszörnyekről (ld. Displacer beast), lovecrafti rémségekről vagy dinoszauruszokról, illetve bármiről, ami ezen derék úriembereknek brainstorming közben eszébe jutott. Persze a keret egy kvázi-középkori fantasyvilág volt, amit lakói Oerthnek hívnak – ez egyebek mellett nem csak a mi világunkból ered, hanem Jack Vance Big Planetjére is utal.
A Forgotten Realms mindazt nyújtotta, amit a Greyhawk, csak még nagyobban: a játszótérből így vidámpark lett. Az Elfeledett Birodalmak ennek következtében még monumentálisab, még eklektikusabb és még népszerűbb lett, mint elődje, egyben a generikus fantasy-világok példaképe. Valószínűleg tízből kilenc embernek ez a „campaign setting” ugrik be, ha azt mondom, fantasy szerepjáték, így tovább is lépnék.
Az első olyan világ, ahol egy sajátosabb hangulatra törekedtek, a Dragonlance volt (D&D berkeken belül, de Tékumelnek és Gloranthának majd csak később osztok lapot). A háttéren érződik a két alkotónak, Margaret Weissnek és Tracy Hickmannek azon igyekezete, hogy valami komolyabbat, mélyebbet adjanak ki a kezük közül, mint az előző két világ eklektikus orgiája (újabb megjegyzés: Forgotten Realms pár évvel később jelent meg, de mivel az Greyhawk felturbózott változata, önkényesen előbbre vettem). A fajok közül hiányzik az ork, ami Tolkien professzor találmánya volt – egyesek ezt a lényt a latin Orcus halálistenből származtatják, mások pedig a bajor agyaras pincemanóból, a lorkából – a helyét goblinok, hobgoblinok, ogrék és sárkányemberek töltik be… vagyis olyan lények, amelyek jó eséllyel előfordulhattak egy középkori lovagregényben. A gnómok itt kezdik magukra ölteni a kicsit habókos technokrata ezermester imázst, és az itt megjelenő surranó olyan életképesnek bizonyult, hogy a D&D később visszaolvasztotta őt a félszerzetbe – különösen azután, hogy Tolkien örökösei sokat ugráltak. A sárkányok itt kezdenek színek szerint csoportosulni, illetve jó pár háttérben levő faj – pl. minotaurusz, tengeri tündér – nagyobb szerepet kap. Sajátosabb, egységesebb, mélyebb – a korábbi világok mellett biztosan, és én személy szerint mindig is éreztem rajta egy csepp keltás beütést. Annak ellenére, hogy úgy tapasztalom, a Dragonlance világ szerepjátékos körökben – legalábbis közvetlen környezetemben, elvégre azért az írópáros regényei továbbra is kelendőnek bizonyulnak – nem örvend nagy népszerűségnek, én mindenképpen az egyik legjobban sikerült D&D világnak tartom.
És akkor most nézzük a többit, hozzáadott alkotóelem szerint:
Sivatagos posztapokaliptikus: Dark Sun, a tündés-törpés világok Falloutja. A hagyományos „sivatagos posztapokaliptikus” világokkal szemben itt nem egy bizonyos gombot nyomtak meg, hanem pár mágus fajirtásra használta el a világ mágiáját, míg a napjuk vörös óriássá nem változott, a tengerek java el nem párolgott, és az egész civilizáció vissza nem zuhant egy korai ókori állapotba (bár a gladiátor arénák meg kimondottan Rómát juttatják az eszembe). A városállamokat a világot pusztulásba taszító – és ez által félistenné váló – mágusok uralják, akik saját papságot, a templomosokat gyűjtötték maguk köré. A városok között irdatlan nagy és halálos pusztaságok terülnek el, sokan azonban mégis inkább ezt választják, hogy szabadok legyenek – ugyanis a társadalom legnépesebb rétege a rabszolgáké. A félszerzetek itt vészjósló, kannibál kis szörnyek, a tündék megbízhatatlan szarháziak, a törpék pedig kopasz fanatisták. A gnómok és az orkok a genocídiumok áldozatai lettek, míg néhány fajt – így a félóriásokat – pont a népirtók tenyésztették ki szolgáknak. A mágia ezen a világon komoly károkat okoz a természetben, így a varázshasználókat meglincselik. Ez viszont nagyobb teret ad a pszihasználatnak, és én speciel a Dark Sunt tartom azon nagyon kevés világok egyikének, ahol a két „csodatevés” megfér egymás mellett. Akadnak még elementalista papok és a területüket agresszíven védelmező druidák, és persze valószínűleg kapnék a fejemre a világ rajongóitól, ha az óriássáskákat, a thri-kreeneket kihagynám. Beteg egy világ, a szó összes értelemben… kár, hogy a hozzájuk készült regényekre a „szabadítsuk fel a népet és tegyünk egyéb felvilágosult dolgokat” mentalitás lett a jellemző.
Gótikus horror: Ravenloft. Az itt élő népek olyan durván babonásak, hogy egy mezei törpét is félelemmel fogadnak – a tolkieni fajok az emberek között nem szívesen látott vendégek, különösen a fél-orkot helyettesítő kalibánok, akik, akárcsak névadójuk, olyan szerencsétlen torzszülöttek, akiket még a méhben ártó mágia ért. De ott vannak még a Vistanik is, a gótikus horror rémregényeinek mitikussá tett romái is, meg persze az éjszaka rémei, minden mennyiségben. Olyan klasszikus szörnyetegeknek léteznek itt megfelelői, mint Drakula, Dr. Frankenstein és gyermeke, Dr. Moreau, Van Hellsing, Dr. Henry Jekyll és Mr. Hyde, valamint egy különös Pinocchio – Chucky ötvözet.
Sword&planet: Spelljammer. A sword&planet az egy olyan, meglehetősen romantikus sci-fi irányzat, aminek képviselői közé Edgar Rice Burroughs is tartozott a Mars, Hold és Vénusz regényeivel. De talán még közelebb vagyunk a világ hangulatához, ha a Kincses Bolygót említem. Az űrt hatalmas (hagyományos) bárkák szelik át, saját atmoszférával, a naprendszerek a ptolemaioszi világképnek megfelelően gömbökbe vannak zárva, melyeket az éter határol, ezen kívül egyes rendszerekben a Föld forog a Nap körül, máshol meg fordítva. A háttér meta-világ nevét egy titokzatos, rájaformájú űrkikötőről kapta, a fekete lyukak pedig itt az örvényeknek feleltethetőek meg, míg az asztreoidamező szirtjeiről emberevő óriások hajigálhatnak sziklákat az óvatlan utazóra. Azon kívül, hogy a Spelljammer az első olyan háttér, ami több létező világot kötött össze, önmagában is erős hangulata van – sajnos nem örvendett nagy népszerűségnek, pedig szerintem marha pofás kis metavilág. Ja, a fajokról: vannak itt militáns vizilóemberek, illetve egy ork faj, ami a klingonok szerepét tölti be, valamint az elmaradhatatlan sötét elfek, akik a helyi vulkániak.
Létsíkos (vagy bangsi): Planescape. Mennyek és poklok, démonok és ördögök, angyalok és istenek háborúja. Egy összekötő világ, ami egy gigantikus kerék belsejében található. Elementál-, ördög- és angyalivadékok, óraemberkék, kentaurfajzatok, és egyéb, egzotikusabb lények népesítik be a multiverzumot. Ez a második összekötő világ, amelyen keresztül eljuthatunk Krynnről az Elfeledett Birodalmakra… illetve abban is megegyezik korábbi társával, hogy a Ravenloftot messzire elkerülik, mert hirhedten egy félelmetes csapdavilág, a Dark Sun Athasa pedig kívül esik a forgalomból. Bár azt itt tartom érdemesnek megjegyezni, hogy az ilyen világcrossoverek sokszor pont elvesznek a hangulatból, mind ennél, mind a korábbinál… érdemes tehát csínján bánni vele!
Ponyva-noir: Eberron. A D&D új üdvöskéje. Igazából ez sem egy rossz világ, csak rengeteg fényező kritika azt felejtette el, hogy közte és az Elfeledett Birodalmak között volt már pár formabontó világ – Juhász Viktor ismertetője speciel üdítő kivétel volt. Egy olyan világ, ami most ébredezik egy „Világháborúból”, és talán teljes gőzzel egy újabb felé tart. Erős Máltai sólyom és Indiana Jones hatás érződik rajta, a kontinensen élő tünde törzsek pedig akaratlanul az Arábiai Lawrence-t juttatják az eszembe. A törpék bankárok, az orkok fejlett kultúrával bíró népek, a gnómok diplomaták, a félszerzetek nomádok, a tündék arabok, rajtuk kívül pedig találkozhatunk alakváltókkal, likantrópokkal, élőgólemekkel, álomszimbiontákkal. A mágia itt helyettesíti a technikát, a kontinens egy részét elementálvasutak szelik át, és apró fénybűbájok világítják ki az utcákat. Ez is egy jó világ, ha az ember képes magát túltenni a hype-on.
Kitekintés a D&D-n kívülre.
Cyberpunk-urban fantasy: Shadowrun. Számomra örök kedvenc. Amikor szegény Gibson meghallotta, hogy a D&D magazinban cyberpunknak titulálták a Shadowrunt, kis híján szívinfarktust kapott. Együttéreztem vele, ugyanis ezzel a kategorizálással pont a világ lelke veszik el, mivel a látványosabb cyberpunk hatás mellett ott van nem kevés urban fantasy is. Ez a két stílus pedig remekül kiegészíti egymást: a cyberpunk technológiai csodái elszürkítik az életet, míg az urban fantasy elve az, hogy a legszürkébb dolog mögött is csoda rejlik, és így van egy visszacsatolás. Vállalati igazgatók, akik voltaképpen sárkányok; a hely szellemei, akiket kiborgokra lehet uszítani; trollok és orkok, akik a faji előítéletek áldozatai; az isteneket helyettesítő állati totemek; a sci-fi mutáns óriásbogarát és a fantasy túlvilági rettenetét magában egyesítő rovarszellemek.
Az már csak lábjegyzet, de a magamrészéről a Hatalom Titkait is olvasható regényeknek tartom, szemben rengeteg D&D művel… jó, természetesen ponyvák, de annak tökéletesen megfelelnek.
Lovecraft: Earthdawn. És most egyszerre gondolok Cthulhura és Kadathra. Egyfelől ott vannak az embereket megszálló, lelketlen, másvilági borzadályok, a Rémek, másfelől az egész Föld egy nagy mesevilág, ahol a Fekete-tenger helyén lávamező terül el, a mai Ukrajna területének nagy része egy hatalmas dzsungel, és ahol nem számít szokatlan látványnak a repülő kastély – oké, egy kicsit mégis. Míg rengeteg más világon a törpék nemzete hanyatlóban van, addig itt ők élik a reneszánszukat… utánuk a legmeghatározóbb faj az orkoké, és csak őket követi az ember. A tündék dekadens mazochisták, a trollok égi kalózok, rajtuk kívül pedig akad „swashbuckler” gyíkember, lassú sziklaember, csélcsap tündérke.
A D&D-n kívüli „D&D” világok.
Posztapokaliptikus: Scarred Lands. Egykor ezt a világot a titánok uralták – egész pontosan minden egyes korra egy titán uralma volt a jellemző. Volt, amikor a földeket jégpáncél borította, máskor végeláthatatlan sivatag, vagy mérgező növények buja dzsungele… egészen addig, amíg a mágia hatkarú titánjának a korában a halandók kapcsolatba nem kerültek az istenekkel, a világ akkori urainak gyermekeivel. A többi sejthető annak, aki kicsit is járatos a görög mitológiában. A titánokat az istenek legyőzték és bebörtönözték, ennek megfelelően némely vidékre nagyon extrém viszonyok jellemzőek… a francba is, egy egész tengert színezett vörösre a halhatatlanok vére! Gyakoriak a torzulások, mint a pókgoblinok vagy a gigászi meztelen csigák (fúj!), és a világ többi része sem kimondottan rózsaszín… kezdve azzal, hogy sokak szerint a titánok uralmának a végével megtört a bolygó természetes ciklusa. Bevallom, a Scarred Lands sok tekintetben emlékeztetett egy klasszikus (lapozgatós) szerepjáték-világra, a Titánra – oké, nomen est omen.
A törpék között találkozunk rejtőzködő, túlélő és rabszolgatartó klánokkal, a nemestündék a terméketlenségük miatt lassú kihalásra vannak ítélve, a félszerzetek mindenki által lenézett, földönfutó pórok, a félorkok itt fondorlatosabbak, a gnómok pedig a dzsungelekben torzsalkodnak a jaguáremberekkel. Akadnak még vad és sötét elfek, valamint gnollok… plussz emberek, naná, meg egy regiment torzszülött.
Steampunk némi westernnel fűszerezve: Iron Kingdoms. Az eddigek közül talán legjobban az Eberronra emlékeztet. Azonban míg ott a technika és a mágia szétválaszthatatlanul összefonódik, addig itt vegytisztább steampunkot kapunk. A western beütést a pisztolymágusok adják, akik hatlövetűikkel és bűbájaikkal járják a vadont, ahol ősi – és sokszor az amerikai folklórból ld. bőreváltó és aligátorember – vett lények garázdálkodnak. Az iparosodás, a nagyobb hatalmak egymásnak feszülése, valamint a kattogó masinák jellemzik a világot. A játék érdekessége, hogy az emberek sokszínűsége a rendszerben is látszik: egy adott ország sarja inkább harcosnak jó, és a fegyverforgatáshoz kap bónuszt, míg más nép fiai inkább vándoroknak termettek, és a felderítéshez kapnak bónuszokat. Emellett vannak hátrányaik is, van, amelyik visszahúzódó, a másik pedig militáns. Törpékkel és tündékkel itt is találkozhatunk – bár az utóbbiak itt roppant xenofóbok, így valószínűbb, hogy az alfajukba, a hótündékbe botlunk – ugyanakkor a jópofa fajoknak, mint a gnóm és a félszerzet, nem osztottak lapot. Helyettük vannak goblinfélék, trollfajzatok, valamint ogrunok, akik kovácsmesterségben felveszik a versenyt a törpékkel.
Mech: Dragonmech. Miután az itteni világra a szó szoros értelemben készül rázuhanni az ég – pontosabban a Hold –, és mivel a meteoresőkön kívül holdbéli fajzatok, így sárkányok is érkeznek, ezért a törpék tanácsosnak találták megépíteni ezeket a monstrumokat. Szerencsére nemcsak steampunk mechek fordulnak elő ezen a világon, vannak olyan változatok, amelyeket óraműszerkezet hajt, másokat rabszolgák – az orkoknál, főleg – és előfordulnak ent- illetve élőholt-verziók is. Egyes monstrumokban egész városok és kisebb ökoszisztémák férnek el, olyan fajokkal, amelyek az új körülményekhez alkalmazkodtak. Így egy nagyobb mech félreesőbb részeiben aligátorokba és sápadt csavarszerzetekbe bukkanhatunk. Azok, akik nem egy mechben húzzák meg magukat, a föld alá menekültek, és csak néhányan próbálnak szerencsét odakint. Ezek közé tartoznak a tortogok, akiket vastag páncéljuk véd az enyhébb meteoresőktől. A Hold közelsége miatt drasztikusan felerősödött az ár-apály jellenség, ami által a kétéltű halemberek, a slathemek kénytelenek voltak kapcsolatba lépni a külvilággal. Az említésre méltó fajzatok közé még a gép- és a leptoceratopsemberek tartoznak, a kasztok között a legegyedibb pedig a gőzborg.
Történelmi intrikus: Arcanis. Ezt hagytam a legutoljára, és az igazat megvallva, ezt tudtam magamban a legnehezebben elhelyezni. Nem egy rossz világ, de pár szempontból kiforratlannak tűnik. Pl. az tetszett, hogy bizonyos országok és provinciák jellemző nevei valós népekről lettek mintázva, de az kicsit sok, amikor az egyiptomiak mellé odateszik a finneket. A fajok tekintetében egy kicsit megkavart alap-D&D-vel találkozhatunk. A tündék itt félig elementál lények, a törpék elátkozott óriások, a gnómok a törpék és az emberek torz utódai. Vannak még pokolfajzatok, gyíklények, fél-orkok és –hobgoblinok, meg egy isteni nép, a Val, a világ egyetlen pszi-használói… bevallom, az én ízlésemhez jobban passzolt volna, ha inkább paplovagok lennének, de hát ez csak én vagyok.
A sort persze még lehetne folytatni, de gyorstalpalóm már így is töményre sikeredett. Igen, a világok megérdemelnének egy kiemeltebb elemzést, de az elsődleges szempontom az volt, hogy megmozgassam mások fantáziáját és megmutassam milyen jópofa dolgok születhetnek az irányzatok keveredéséből. Pont ezek azok a koncepciók, amik nem veszik véresen komolyan magukat, de számomra valahogy éppen ez a szimpatikus bennük. Nem, itt nem azt értem, hogy egy „szerepjáték legyen sekélyes szórakozás”. Egyszerűen csak sokszor érzek hazai fronton némi görcsölést, hogy az adott világ komoly, komor, roppant mély legyen, holott sokszor a világnak nem kell több lennie egy ugródeszkánál, ami megmozgatja az emberek képzeletét, aztán úgyis mindenki a saját íze szerint játszik – ezt természetesen befolyásolja a világ hangulata is, de nem szabad, hogy gát legyen.
Némileg ironikus, hogy – a fenti szempontok alapján is, meg amúgy is – a legszimpatikusabb hazai világhoz nem adtak ki szerepjátékot, de nem is szükséges, mert némi kreativitással bárki alkothat hozzá: ez pedig Nagate. Persze nincs egyedül, számomra kedves még Ólomerdő és Cherubion… a többiek, amikhez adtak is ki rendszert, vagy fordítva, könyveket is a rendszerhez… nos, nem kell félni, nem sokára rájuk is sort kerítek.
2009. október 24., szombat
Újra itthon
Na, végre hazaérkeztem, és ennek örömére fel is rakok néhány ismertetőt.
De mielőtt megtenném, mindenképpen szót kell ejtenem Hanna könyvbemutatójáról, amire múlt hét pénteken került sor. A kérdezz-felelek az írónővel roppant tanulságos volt, aki amúgy a kérésemre jól össze is firkálta az Ólomerdőmet, és egy keveset el is beszélgettünk - majdnem kiengedte a szóáradat-szellemet a palackból, amikor a blogomról kérdezett. A sütemény horda is elpusztításra került, és ebben az epikus küzdelemben én is kivettem a részemet.
És hamár ott voltam, el is vittem egy kérdőívet a hazai fantasy-igényekről, és ki is töltöttem. Kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye minden értelemben. A magamrészéről örülnék, ha folytatódna a Korongvilág- és a nem-szerepjáték fantasy-áradat, azaz Sanderson és a többiek, valamint hogy sor kerülhet végre a Memory, Sorrow, Thorn ciklus kiadására, valamint a megkezdett Williams sorozatok befejezésére. De nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ugye öt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy ekkora dózisban kapjunk Neil Gaimant, vagy a többieket... én bízom benne, hogy ha esetleg ez a front nem is erősödne, de semmiképpen nem gyengül.
És hamár Sanderson, hittétek volna, hogy Magic the Gathering játékos a srác? Végül is valahol edzeni kellett arra a nagy kombózásra, amiről a Ködszerzetben tanúbizonyságot tesz.
De mielőtt megtenném, mindenképpen szót kell ejtenem Hanna könyvbemutatójáról, amire múlt hét pénteken került sor. A kérdezz-felelek az írónővel roppant tanulságos volt, aki amúgy a kérésemre jól össze is firkálta az Ólomerdőmet, és egy keveset el is beszélgettünk - majdnem kiengedte a szóáradat-szellemet a palackból, amikor a blogomról kérdezett. A sütemény horda is elpusztításra került, és ebben az epikus küzdelemben én is kivettem a részemet.
És hamár ott voltam, el is vittem egy kérdőívet a hazai fantasy-igényekről, és ki is töltöttem. Kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye minden értelemben. A magamrészéről örülnék, ha folytatódna a Korongvilág- és a nem-szerepjáték fantasy-áradat, azaz Sanderson és a többiek, valamint hogy sor kerülhet végre a Memory, Sorrow, Thorn ciklus kiadására, valamint a megkezdett Williams sorozatok befejezésére. De nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ugye öt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy ekkora dózisban kapjunk Neil Gaimant, vagy a többieket... én bízom benne, hogy ha esetleg ez a front nem is erősödne, de semmiképpen nem gyengül.
És hamár Sanderson, hittétek volna, hogy Magic the Gathering játékos a srác? Végül is valahol edzeni kellett arra a nagy kombózásra, amiről a Ködszerzetben tanúbizonyságot tesz.
2009. augusztus 12., szerda
Rost rosta
Kilenc novella, 3000 karakter. Ennyit a mennyiségről, nézzük inkább a minőséget!
Ekkora terjedelemben ugyanis nagyon nehéz jót írni. Egyrészt legyen frappáns, valami, ami megragad az emberben, ami felkelti a figyelmét, ugyanakkor az ötlet kifejtésére korlátozott hely áll az író rendelkezésére. Így nagyon nehéz bármi eredetit is a papírra (képernyőre) vetni, mert egyrészt az írásoknál a frissesség nem a "mi"-ben, hanem a "hogyan"-ban rejlik - nem is az írás tárgyában, mintsem az írói szemszögben. Ehhez viszont sokszor kell a hely - lám, már más oldalakon érte olyan kritika ezeket az írásokat, hogy "ezeket már olvashattuk máshol". A másik oldal, hogy ha véletlenül valakinek lenne egy kimondottan új ötlete, ahhoz IS kell hely, hogy megfelelően tálalja az olvasóval, nehogy az "értelmetlen hülyeségként" értékelje. Tehát, semmiképpen nem egyszerű helyzet.
Akkor ennek ellenére találhatunk magunknak a Rostban kedvünkre való, ötletes történeteket? Persze, és a hangsúly sokszor itt is a "hogyan"-on van. A kilenc történet közül - ebben egyetérthetünk az előszóban leírtakkal - egyik sem rossz. Nem is mindegyikük jó azonban, akadnak "elmegy" kategóriások is, amelyeknél így vagy úgy, de hiányérzetem volt. Elkeseredni azonban nem kell, mert arra mindegyik jó volt, hogy kíváncsian várjam a szerző következő művét.
De lássuk akkor a dobogós műveket!
Az aranyérem K. Varga Beáta Bioüzemmód című egypercesét illeti. Persze, persze, a gépek az emberek ellen fordulnak történetet már párszor láthattuk, és még fogjuk is, de erről beszéltem: a novella olyan frappánsan van előadva, hogy azért már mindenképpen kalapemelés jár. Nekem ennél az írásnál volt határozottan Örkény-érzetem, ami nálam speciel jó pont. Humoros, de könnyed, és nem erőltetett. A dolog aktualitásához pedig annyit, hogy angol úriemberek bizony tényleg dolgoznak húsevő órákon.
Az ezüstérmet László Zoltán Levelek a szerkesztőségből kapja. Ez meg az űrlényes-beszivárgós történetek egyik verziója, amiről sajnos nem mondhatok többet (lám, nemcsak írni nehéz ilyen terjedelmű műveket, hanem elemezni is őket - ha nem válogatjuk meg gondosan a szavainkat, lelőjük a csattanót).
SPOILERBEN azonban annyit megjegyeznék, hogy úgy tűnik, manapság kezdünk idegenebbek lenni az idegeneknél (ld. pl. District 9, vagy Battle for Terra, vagy Planet 51). Ami nem is baj... eredetileg Herbert George Wellsnél az idegenek a gyarmatosító angolok (azaz az olvasótábor) tükörképei voltak, és ennek megfelelően "minket" szimbolizáltak... csak később váltak a "más" allegóriává.
A bronzérem pedig Körmendi Ágnes Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is írásának jár. Itt az alapötlet tetszett: a szerző fogja az "Istent játszó tudós" sablonját, és azt forgatja ki. A rendelkezésre álló helyet maximálisan kihasználja, és ötlet szempontjából nálam ez ütött a legnagyobbat - viszont stílus terén az előző két novella jobban tetszett.
Ami a többieket illeti, Miklós Kata Hajnalban Hazafelé novellája is szót érdemel, mert bár az ötletet jó pár disztópiában láthattuk már, mégis, az egész olyan perfektül van előadva a mini-méretben, hogy öröm olvasni: sikerül azt a nyomott hangulatot átadni két oldalon, amihez sokan kétszáz oldalt írnak - a történet mellé.
J. Goldenlane: Ugrás története jópofa, a párbeszéd engem Rejtőre emlékeztetett. Igaz, az rpg.hu-n valaki megjegyezte, hogy ez egy codexes novella elejének átdolgozása, és ez annyiban érződik, hogy valóban egy frappáns felütésnek tűnik, ahol az olvasó várja, hogy "igen, igen, na és hogyan tovább?", de így is működik.
Juhász Viktor: Hajnal hasad írásának a stílusát dicsérem meg, mert mindenképpen jár érte a pont. Ami a történetet illeti, valami nekem még hiányzott. Igaz, én nem is vagyok nagy Lovecraft rajongó, habár a Kadath-történeteit kimondottan szeretem, de a SPOILER "valójában titokban dolgozó emberkék rítusai miatt alakult úgy a történelem, ahogy, és naná, hogy nem olvasták el az apró betűs részt a szeánsz kezdete előtt, mi szerint: vigyázat, az emberiség teljes pusztulását okozhatja" sztori nekem kicsit kevés volt. Talán háromszor ekkora hely kellene, vagy még inkább, egy jó rajzoló, aki megképregényesíti? Mert Juhász Viktor írta A Rádiumember magányossága című zseniális novellát, ami minden képregény-geeknek kötelező, és a külföldi képregényirodalom nagyjai mellett sem kell szégyenkeznie, így afelől kétségem sincs, hogy kicsit nagyobb hellyel, kicsit máshogy tudna ezzel az ötlettel mit kezdeni. De ehhez már a megadott terjedelem kevés.
Hogy megéri-e elolvasni a Rost magazint? Mindenképpen. Már csak azért is, mert negyedóra olvasást vesz igénybe, és nem mellesleg ingyen van. Mindenki nyugodtan szerencsét próbálhat vele, mert ezek mellett a fent említett novellák miatt is megéri. Elolvasni és visszanézni.
Ami pedig a terjedelmet illeti, bízom benne, hogy ahogy szokik rá a nép, úgy fogja Rorimack növelni az adagot, egy tapasztalt díler minden szakértelmével. Emberek, Rostra fel!
Ekkora terjedelemben ugyanis nagyon nehéz jót írni. Egyrészt legyen frappáns, valami, ami megragad az emberben, ami felkelti a figyelmét, ugyanakkor az ötlet kifejtésére korlátozott hely áll az író rendelkezésére. Így nagyon nehéz bármi eredetit is a papírra (képernyőre) vetni, mert egyrészt az írásoknál a frissesség nem a "mi"-ben, hanem a "hogyan"-ban rejlik - nem is az írás tárgyában, mintsem az írói szemszögben. Ehhez viszont sokszor kell a hely - lám, már más oldalakon érte olyan kritika ezeket az írásokat, hogy "ezeket már olvashattuk máshol". A másik oldal, hogy ha véletlenül valakinek lenne egy kimondottan új ötlete, ahhoz IS kell hely, hogy megfelelően tálalja az olvasóval, nehogy az "értelmetlen hülyeségként" értékelje. Tehát, semmiképpen nem egyszerű helyzet.
Akkor ennek ellenére találhatunk magunknak a Rostban kedvünkre való, ötletes történeteket? Persze, és a hangsúly sokszor itt is a "hogyan"-on van. A kilenc történet közül - ebben egyetérthetünk az előszóban leírtakkal - egyik sem rossz. Nem is mindegyikük jó azonban, akadnak "elmegy" kategóriások is, amelyeknél így vagy úgy, de hiányérzetem volt. Elkeseredni azonban nem kell, mert arra mindegyik jó volt, hogy kíváncsian várjam a szerző következő művét.
De lássuk akkor a dobogós műveket!
Az aranyérem K. Varga Beáta Bioüzemmód című egypercesét illeti. Persze, persze, a gépek az emberek ellen fordulnak történetet már párszor láthattuk, és még fogjuk is, de erről beszéltem: a novella olyan frappánsan van előadva, hogy azért már mindenképpen kalapemelés jár. Nekem ennél az írásnál volt határozottan Örkény-érzetem, ami nálam speciel jó pont. Humoros, de könnyed, és nem erőltetett. A dolog aktualitásához pedig annyit, hogy angol úriemberek bizony tényleg dolgoznak húsevő órákon.
Az ezüstérmet László Zoltán Levelek a szerkesztőségből kapja. Ez meg az űrlényes-beszivárgós történetek egyik verziója, amiről sajnos nem mondhatok többet (lám, nemcsak írni nehéz ilyen terjedelmű műveket, hanem elemezni is őket - ha nem válogatjuk meg gondosan a szavainkat, lelőjük a csattanót).
SPOILERBEN azonban annyit megjegyeznék, hogy úgy tűnik, manapság kezdünk idegenebbek lenni az idegeneknél (ld. pl. District 9, vagy Battle for Terra, vagy Planet 51). Ami nem is baj... eredetileg Herbert George Wellsnél az idegenek a gyarmatosító angolok (azaz az olvasótábor) tükörképei voltak, és ennek megfelelően "minket" szimbolizáltak... csak később váltak a "más" allegóriává.
A bronzérem pedig Körmendi Ágnes Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is írásának jár. Itt az alapötlet tetszett: a szerző fogja az "Istent játszó tudós" sablonját, és azt forgatja ki. A rendelkezésre álló helyet maximálisan kihasználja, és ötlet szempontjából nálam ez ütött a legnagyobbat - viszont stílus terén az előző két novella jobban tetszett.
Ami a többieket illeti, Miklós Kata Hajnalban Hazafelé novellája is szót érdemel, mert bár az ötletet jó pár disztópiában láthattuk már, mégis, az egész olyan perfektül van előadva a mini-méretben, hogy öröm olvasni: sikerül azt a nyomott hangulatot átadni két oldalon, amihez sokan kétszáz oldalt írnak - a történet mellé.
J. Goldenlane: Ugrás története jópofa, a párbeszéd engem Rejtőre emlékeztetett. Igaz, az rpg.hu-n valaki megjegyezte, hogy ez egy codexes novella elejének átdolgozása, és ez annyiban érződik, hogy valóban egy frappáns felütésnek tűnik, ahol az olvasó várja, hogy "igen, igen, na és hogyan tovább?", de így is működik.
Juhász Viktor: Hajnal hasad írásának a stílusát dicsérem meg, mert mindenképpen jár érte a pont. Ami a történetet illeti, valami nekem még hiányzott. Igaz, én nem is vagyok nagy Lovecraft rajongó, habár a Kadath-történeteit kimondottan szeretem, de a SPOILER "valójában titokban dolgozó emberkék rítusai miatt alakult úgy a történelem, ahogy, és naná, hogy nem olvasták el az apró betűs részt a szeánsz kezdete előtt, mi szerint: vigyázat, az emberiség teljes pusztulását okozhatja" sztori nekem kicsit kevés volt. Talán háromszor ekkora hely kellene, vagy még inkább, egy jó rajzoló, aki megképregényesíti? Mert Juhász Viktor írta A Rádiumember magányossága című zseniális novellát, ami minden képregény-geeknek kötelező, és a külföldi képregényirodalom nagyjai mellett sem kell szégyenkeznie, így afelől kétségem sincs, hogy kicsit nagyobb hellyel, kicsit máshogy tudna ezzel az ötlettel mit kezdeni. De ehhez már a megadott terjedelem kevés.
Hogy megéri-e elolvasni a Rost magazint? Mindenképpen. Már csak azért is, mert negyedóra olvasást vesz igénybe, és nem mellesleg ingyen van. Mindenki nyugodtan szerencsét próbálhat vele, mert ezek mellett a fent említett novellák miatt is megéri. Elolvasni és visszanézni.
Ami pedig a terjedelmet illeti, bízom benne, hogy ahogy szokik rá a nép, úgy fogja Rorimack növelni az adagot, egy tapasztalt díler minden szakértelmével. Emberek, Rostra fel!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)