Brandon Sanderson viszonylag friss hús a fantasy-irodalomban - első könyve, az Elantris 2005 áprilisában jelent meg a Tor Kiadónál -, ám máris nagy névnek számít. Az Idő Kereke ciklus rajongói számára már csupán azért is ismerősen csenghet a neve, mert őt érte az a megtiszteltetés, hogy írja meg minden idők leghosszabb fantasy-eposzának lezáró részét, miután Robert Jordan, a sorozat atyja, elhunyt. Természetesen ehhez már le kellett tenni valamit az asztalra, és azt bizton állítom, hogy nem egyedül Az Idő Kereke lezárása miatt fogunk emlékezni Sandersonra. A Ködszerzet - ami a DeltaVision kiadó gondozásában jelent meg idén, akárcsak az Elantris, 2007-ben - ugyanis egy kimondottan egyéni hangulatú mű, és kiváltképpen azoknak ajánlom, akik belefáradtak a fantasy ork-törpe-tünde dömpingjébe.
Adva van egy világ, ahol egy kegyetlen félisten uralkodik immár ezer éve; a talpnyalóit emberfeletti hatalommal és kiváltságokkal ruházta fel, a többieket vagy kiirtotta, vagy rabszolgasorba taszította - tehát a szokásos intézkedések. A legendák szerint ez a titokzatos Uralkodó az, aki megmentette az emberiséget a biztos pusztulástól, éppen ezért istenként imádják és félik - ja, meg persze mellékesen azért, mert halhatatlan és temperamentumát egy közepesen vérmes azték istenség is megirigyelné. Más kérdés, hogy az a világmegmentés bőven hagyott kívánnivalót maga után, ugyanis a Végső Birodalom területét végtelen hamupusztaságok borítják, ahol csak a legigénytelenebb növények teremnek meg, de azok is hervatagon. A Birodalom különböző pontjain működő tűzhányók miatt az égboltot egy szürke füsttakaró borítja, melyen keresztül a Nap csak egy véres szemnek tűnik; éjszaka pedig leszáll az áthatolhatatlan köd, és az a bolond, aki ilyenkor tartózkodik a szabad ég alatt, a ködlidércek prédája lesz - legalábbis a hagyomány szerint. Mindent egybevéve egy olyan világ, amihez képest Mordor Floridának számít.
Ez a világ az otthona a ködszerzeteknek, olyan emberkéknek, akik különféle fémek elégetésével természetfeletti hatalmakra tesznek szert. Az Uralkodó ajándéka ugyanis ez volt a követői számára - ha lenyelnek és megemésztenek különböző fémreszelékeket, többek lesznek az átlagembernél. Mivel az Uralkodó nem játszott kicsiben, és ezt az adottságot örökölhetővé tette, ezért halálbüntetés mellett tiltják azt, hogy egy nemes férfi gyereket nemzzen egy szolga asszonynak. Nem, nem azt, hogy együttháljon, ami igen gyakran megtörténik, ráadásul a nemesek elég furcsa módját gyakorolják a védekezésnek: megölik a szerencsétlen nőt. Nos, ha morbid akarok lenni, ezzel megakadályozzák a kínos összefutásokat is... de nem, ez viccnek is rossz, az egész bagázs egy velejéig romlott, gerinctelen, dekadens csürhe.
Természetesen ez a módszer sem 100% biztos, éppen ezért akadnak olyan szolgák, akik birtokában vannak ennek a különös erőnek. Van, aki ónt tud elégetni, és természetfeletti észlelésre tesz szert, mások az emberek érzelmeit tudják befolyásolni, vagy éppenséggel kiszűrik az ilyen adottsággal bírókat. És akadnak olyanok is, akiknek az összes trükk a tarsolyában van. Ők a ködszerzetek.
Brandon Sanderson egy következetes mágiarendszert alkotott, amit könnyű megérteni, és bőven elég hozzá, ha az olvasó felcsapja a függeléket, ahol le van írva tisztességgel, melyik fém milyen képességet "aktivál". És Sanderson tartja is magát ehhez a rendszerhez, nem hajlítja meg, nem rugaszkodik el tőle, a karakterek nem képesek többre vagy másra - egyszerűen ötletesen használják adottságaikat. Bár nem akarok nagyon belemenni a rendszer leírásába - egyrészt ismerje meg mindenki maga, másrészt félő, hogy azzal csak elriasztanám az esetleges érdeklődőket -, azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a képességek java a wuxia filmekben található természetfeletti hatalmakon alapulnak. Hogy mi is az a wuxia? Kínai harcművész fikció, ahol az emberkék hihetetlen harci tudásuk mellett hatalmasakat ugranak, felrohannak a falra, átszaladnak a vizen, röptében kapják el a nyílvesszőt, vagy élnek túl több méteres zuhanásokat. Példának okáért a Tigris és Sárkány című Ang Lee-film is idesorolható.
A történet ugyan a világgal szemben jóval hagyományosabb, ám Sanderson elég jól ír ahhoz, hogy ezt lenyomja a torkukon. Mire is gondolok? Hát először is adva van a Nagy Potenciállal Bíró Árva, akit kiskora óta elnyomnak - ő Vin, a tolvajlány, aki már egy ideje sejti, hogy valami különös képesség birtokában van, aminek eredetéről fogalma sincs, a használatáról meg pláne, és magában csak "Szerencsének" hívja. Aztán van a Bölcs Mentor, aki a gonosz Uralkodó elleni lázadás vezetője, mellesleg élő legenda - ő Kelsier, az egyedüli ember, aki megszökött az Uralkodó börtönbányájából. De van itt a Hőst Elnyomó Tetűfészek, Délceg Hősszerelmes, Szerény Inas... Sanderson azonban jól keveri a lapokat, így a karakterek mélységet kapnak, a párbeszédeik életszerűek, és képesek vagyunk szorítani nekik.
Igazából egyetlen egy gond van hőseinkkel - hogy Jók, túlságosan, nagyon is. Ugye a történet magja az, hogy miután a szolgák lázadását egyre-másra verik le és torolják meg, az egyik vezető elhatározza, hogy az alvilágot is beveszi a szervezkedésbe, bármennyire is fázik tőle. Így Kelsier (aki amolyan gentlemen-thiefként kezdte) és Vin (aki mezei tolvaj) mellett a bandában akadnak más tolvajok, kémek illetve zsoldosok. Ehhez képest - némi aggályt leszámítva - mindenki az emberiség felszabadításához asszisztál, komolyabb konflikuts, súrlódás és belső árulás nélkül. Bevallom, úgy éreztem, hogy hivatásuk és a világ embertelen mivolta miatt ennél jóval több is belefért volna. Brandon Sanderson a saját oldalán is írta, hogy a wuxiák mellett az ún. "heist-filmek" is ihlették (ilyen például az Ocean's Eleven is), eképpen hőseink egyik célja a lázadás megszervezése mellett, hogy kiiktassák a városi őrséget és kirabolják az Uralkodó kincstárát, illetve megleljék azt a valamit, ami végezhet halhatatlan ellenfelükkel. Ez inkább az elejére jellemző (Sanderson maga is írja, hogy ez a vonulat eléggé háttérbe szorul, ahogy a történet kibontakozik), ám a csapat jellemzően "heist-filmbeli" tagokból áll: nagydumás, verőlegény, morcos jóarc, és még sorolhatnám. Erre a zsánerre pedig a belső árulás, vagy az egyéb bonyodalom már-már követelménynek számít. Sanderson azonban a felmerülő feszültségeket is igyekszik csökkenteni, ahelyett, hogy elmélyítené. Félreértés ne essék, nem várok el paranoid, eltorzult lelkivilágú embereket, de szerintem ennél egy kicsit több is belefért volna. Viszont ez sem egyéb apró zsörtölődésnél, mert ahogy Sanderson ír, ezt képes vagyunk megbocsátani neki.
Annál is inkább, mert Sanderson pár sablonnak bizony még így is ad. Jó példa erre az, amikor Vin menti meg szerelmesét a rárontó orgyilkosokról (úgy, hogy annak fogalma sincs róla), és az is jópofa, hogy ki ennek a gárdának a vezetője. Apropó, a "Délceg Hősszerelmes" amellett, hogy intelligens, jóhumorú, megértő... nos, a gyakorlatiassághoz annyit ért, mint az öreg Albert Einstein. Meg persze nemes az istenadta, de emellett roppant nagy idealista, aki különböző történelmi és politikai könyveket búj, hogy megreformálja a Birodalmat - aminek ugye nem tesz jót, hogy egy ezeréves Uralkodó ül a trónon. Egyelőre a regény során nem igazán tesz mást, minthogy elméleteket gyárt arról, hogyan lehetne jobban is uralkodni - bízom benne, hogy azért a következő regényekben meggyűlik a baja a gyakorlattal. Annál is inkább, mert Sanderson eljátszik a világmegváltás, a hatalom, a hős és a gonosz kapcsolatával, bemutatva, hogy ezek sokszor kéz-a-kézben járnak, ezzel is mélyítve az elsőre sablonos Uralkodó karakterét.
Aki persze jószokáshoz híven csak a történet vége felé jelenik meg, a piszkos munkát pedig a tányérnyalóira bízza. Így tette ezt anno Szauron is, vagy Shaitan az Idő Kerekében, de példának okáért Voldemort is csak az utolsó regényben volt igazán aktív. Persze ehhez nem árt, ha az ember igazán ütős bérenceket is szerez a gyalogok mellé, mint amilyenek a Nazgúlok voltak - itt ezek az acélinkvizítorok, akik hajdan emberek voltak, míg el nem végeztek rajtuk egy rituálét, aminek következtében mellékesen fémcövekek lógnak ki a szemükből.
Ami a történetszövést illeti, az szinte hibátlan, egyedül a báloknál döccen keveset: ugyanis Vinre hárul az a feladat, hogy beépüljön a nemesek köré, és információkat szerezzen - itt ismerkedik meg a "Hősszerelmes" Elenddel. Pár fordulatot már láttunk korábban is (mindamellett, hogy jól vannak elhelyezve), pár fordulat azonban még egy tapasztalt fantasy-olvasót is képes meglepni. A Ködszerzet emellett, bár egy trilógia része, mégis kerek, lezárt regény, a legtöbb szál elvarrásra kerül a végére, az a pár meg, ami nyitva marad, a folytatás felé mutat. Így nem fog senkiben sem hiányérzet maradni, aki nem akar belekezdeni egy újabb szériába, csupán egy jó regényt szeretne olvasni.
A végén még szeretnék két dologra kitérni: az egyik az, hogy bár mind a Ködszerzetek képessége, mind a könyv borítója keleti hangulatot sugall - legalábbis számomra - a nevek nyugati csengésűek (angol, illetve francia). Ami elsőre fura, ám később megszokjuk - nem mellesleg Sanderson is írta a blogján, hogy a célja egy olyan világ megteremtése volt, amit lehetetlenség elhelyezni térben és időben.
A másik a sokak által felvetett Star Wars párhuzam: ez egyrészt fakadhat abból, hogy mindkét sorozat klasszikus fantasy-toposzokra épül, de abból is származhat, hogy a "kiválasztottak" (a jedik illetve a ködszerzetek) képességei nagyrészben a keleti harcművész filmeken alapulnak. Ami ezt a párhuzamot erősítheti, az a címek: a Ködszerzet igazából a sorozat címe, ahogy a Csillagok Háborúja is az volt, az első regény A Végső Birodalom címet viseli... azonban ez, akárcsak az Új Remény, jóval általánosabb a sorozatcímnél, ennek megfelelően én még nem is láttam olyan ismertetőt, ahol úgy hivatkoztak volna rá. Azonban mindenkit megnyugtatok, a Ködszerzet esetében nem kell a Darth Vader-fordulattól tartania...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése