Mint korábban írtam, a D&D-nek bevált szokása az, hogy egy zsáner elemeit elkeveri a tolkieni alapokkal (úgymint törpe, tünde, félszerzet, ork, troll, etc.), amiből aztán valami jópofa keveredik ki ideális esetben. Ahogy végigszalmáztam az eddigi ilyen keverékeket, arra jöttem rá, hogy eddig ebből a sorozatból egy műfaj hiányzik, mégpedig a szuperhősöké. Ennek persze számtalan oka van, az egyik az, hogy akárcsak D&D világokkal, a szuperhősös szerepjátékokkal is Dunát lehet rekeszteni. A másik az, hogy míg a szuperhősökben ott van az egyénítettség illúziója – hiszen egy egyszeri szerepjátékos úgy alkotja meg Major Megamuscle karakterét, hogy hiába tudja kábé ugyanazt, mint az összes szupererejű Muszkli Miklós, Major Megamuscle-ből mégis csak egy van a világon –, addig D&D karaktereket rendszerint úgy hozzuk létre, hogy „szeretnék játszani egy fél-ork barbárral”. A szuperhősök koncepciójukból fakadóan egyediek, míg a D&D karakterek egy, a világra jellemző csoport tagjai (teszem azt, tünde vándoroké vagy törpe harcosoké). Az utóbbi esetben már akkor is elégedetten dőlünk hátra, ha olyan szokatlan kombinációkat hozunk létre, mint félszerzet barbár vagy fél-ork bárd. Ezért is van az, hogy míg a D&D rendszerek sava-borsát a fajok mellett a különböző kasztok adják, addig a szuperhősöknél még a D&D rendszerek is mellőzik az osztályokat és a velük járó szintlépést (ld. Mutants and Masterminds), és helyette a rugalmas karakteregyénítést preferálják (mint a Shadowrun vagy a World of Darkness).
Ennek ellenére én megpróbáltam a két tősgyökeresen különböző koncepcióból egy egységes világot létrehozni, az eredmény pedig a Silverhawk lett, azaz Greyhawk és a Marvel Univerzum pikáns elegye. Persze, nem jutottam messzire, mivel egyrészt nem vagyok szerepjátékfejlesztő, másrészt meg a fentebb soroltak miatt, de azért álljon itt az a kevés.
A legelsődlegesebbek – ahogy általában mindenhol – a játszható fajok, így velük kezdem. Természetesen itt is a legmeghatározóbb nép az embereké, akikre igaz mindaz, ami a Játékosok könyvében le vagyon írva, azzal a kiegészítéssel, hogy még egy extra képességgel kezdenek – ha esetleg valaki Batmannel vagy Amerika Kapitánnyal akarna nyomulni, akkor meglegyen a lehetőség erre.
A törpék itt is a kovácsmesterségben jeleskednek – képesek egy barlangban bármilyen hulladékból szuperfegyvert készíteni, és meg is teszik. Gyakran készítenek maguknak fejlett technológiájú páncélokat, amelyek képesek repülni és hihetetlen fegyverarzenállal bírnak. Nagy vedelők és nem vetik meg a szebbik nemet, de a szívük a helyén van. Emellett nincsenek jóban a sárkányokkal, akikkel rendre bajszot akasztanak.
A gnómok minden egyes képviselője egy állattotemnek ajánlja magát serdülőkorában, aki cserébe különleges képességgel ruházza fel követőjét. Ezek a totemek zömében rovarok és egyéb csúszómászók, ám a hiedelmek ellenére cseppet sem rosszindulatúak. Pók követői időben észlelik a veszélyt és a falon másznak, Darázs követői hártyás szárnyaikon repülnek és fullánkjukkal nyakon csípik a gaz latrokat, Giliszta követői pedig hihetetlen hosszúra képesek nyúlni. Vannak futrinkák, hangyák, ászkák és egyéb rovarok követői is.
Az emberek, ha némi előítélettel is viseltetnek irántuk, sokkal toleránsabbak az előző két fajjal, mint a félszerzetek népével. A félszerzetek embereknek születnek, ám tízéves korukban jelentkeznek különleges képességeik, és ettől az időtől kezdve megszűnnek növekedni. Bár első pillantásra mind gyerekeknek tűnnek, félelmetes erők birtokában vannak. Egyesek tárgyakat mozgatnak az akaratukkal, mások viharokat idéznek. Egy átlagos félszerzet egy elsőszintű varázslathoz hasonló képesség birtokában van, amit aztán kalandjai során fejleszt és csiszol. Akadnak azonban olyan félszerzetek is, akiknek képessége atavizmusban nyilvánul meg: szőrösek, éles karmaik vannak, emellett gyorsabban gyógyulnak az átlagembereknél.
Az emberek azonban nemcsak a félszerzetek népét gyűlölik és félik, hanem a fél-ulkok tragikus fajtáját. Ezek a személyek valaha emberek voltak, akik félresikerült varázslatok változtattak át: valahányszor stresszhelyzetbe kerülnek, átalakulnak hatalmas, agyaras, csupa izom – kevés ész teremtményekké, akikben a legendák ulkjai köszönnek vissza. Ebben a formában a fél-ulkok hatalmas pusztítást képesek véghezvinni, így nem csoda, ha az emberek hadserege a félszerzeteknél is jobban üldözi őket. Sokan közülük a gyógymódot kutatják, mások azonban elfogadják lényük ezen részét, és a velejáró hatalmat.
A tündék a csillagok közül érkeztek Silverhawk földjére, azzal a céllal, hogy beépülnek az emberek közé, hogy előkészítsék a terepet egy invázióra – azonban nem egy közülük megkedvelte az őslakókat, és az oldalukon küzd az igazságért. A tündék hihetetlen mentális erők birtokában vannak.
A kasztok között akad riporter, tudós, fotós, katona, ügyvéd, milliomos, színész és orvos... ezek valójában a hátteret adják meg az alteregó számára. Valahányszor a karakter szintet lép, nem csak a „háttérben” fejlődik, hanem szuperhősként is, elvégre a karaktereknek kettős életük van (legalábbis ez a jellemző).
Ami a világot illeti, nem sokkal azután járunk, hogy Zsákos Magnetó seregeit legyőzték Fátum hegyénél… a félszerzetek önjelölt megváltója az emberiségre fordította volna vissza azok őrgólemeit, ha az egyik csatlósa, Varangy le nem kapja a fejéről az őt mágikusan védelmező sisakot, és azzal együtt bele nem esik a vulkánba. Zsákos Magnetó legyőzetett, ám a béke törékeny...
Emellett persze hőseink nem pihennek, hiszen számtalan veszélytől kell megmenteniük a világot. Ezek egyike az utazók faja, akiket a bolygófaló Tarrasqtus teremtett – ezek közül a kromatikus utazók hűen követik uruk parancsát, és előkészítik a kiszemelt planétákat a felfalásra, velük szemben a metalikus utazók fellázadtak teremtőjük ellen. De akadnak még rajtuk és a már említett őrgólemeken és sárkányokon kívül zöld goblinok, vörös csontvázak, renegát polipgnómok, gnómevő grimlunok, szimbiontamasszák és kreentaurok.
Dióhéjban ez hát Silverhawk világa… és az igazat megvallva, csupán pár diónyival több ennél erről a világról. Egyrészt, mint mondtam, nem vagyok szerepjátéktervező… másrészt meg valljuk be, az egészet nem is lehet komolyan venni, mert ha összekötjük az összeillő részeket, akkor... nos, olyanok jönnek ki, mint Zsákos Magnetó.
Persze, miért is kellene minden szerepjátéknak komolyan venni magát?
Minden, ami érdekel, lett légyen az fantasy, sci-fi, mitológia, képregény vagy szerepjáték.
2011. augusztus 25., csütörtök
2011. augusztus 10., szerda
Amerika Kapitány: Az első bosszúálló
A napokban láttam az Amerika Kapitány kalandjaiból készült filmet. Gondoltam, jó szokásomhoz híven élménybeszámolót is írok róla... de aztán olvastam Olórin kolléga recenzióját, és rájöttem, hogy ezt már megtették helyettem, ugyanis szinte szóról-szóra egyezik a véleményünk. Hogy miként vélekedünk a legújabb szuperhősfilmről? Elolvashatjátok a Geekz oldalán! :D
Címkék:
Film,
Képregény,
Vendégkritika
2011. augusztus 3., szerda
Fekete-fehér, igen-nem
Fotó: Nikki Nelson/WENN
Ma tudtam meg, hogy a legújabb Superman-filmben szerepet kap Lawrence Fishburne, és megörültem neki. Tehetséges, karizmatikus színész, aki egyből képes a jelenlétével megnövelni a produkció színvonalát.
Aztán megtudtam, hogy Perry White-ot fogja alakítani, és lelkesedésem rögtön el is párolgott. És mivel nem ez az első eset, hogy képregényfilmben egy eredetileg fehér karakter szerepét fekete színészre osztják, úgy éreztem, ideje már szót ejtenem erről a jelenségről is, bármennyire is kényes téma. Ugyanis, véleményem szerint, ez a fajta hozzáállás inkább árt annak az ügynek, amire hivatkozva igazolni akarják, és ennél létezik jobb megoldás is. Előre bocsátom, hogy nem hergelni akarom a jó népet, mindössze arról írnék, miért is tartom túlhaladottnak ezt a hozzáállást.
De kezdjük az elején! Mi is az a bizonyos ügy, amit korábban említettem? Hát az, hogy a szereplőgárda többszínű legyen, és ne csak WASP karaktereknek osszanak lapot, ami teljesen helyénvaló. A XXI. században vagyunk, és most kötelezően említhetném az Egyesült Államok elnökét, Barack Obamát és még egy sereg példát híres és elismert színesbőrű emberekre, hogy miért is nem állja meg a helyét az, hogy kizárólag fehérek kerüljenek a rivaldafénybe, míg pl. a fekete szereplők statiszták legyenek, akik hangosan kiáltással esnek a szakadékba. A gond az, hogy én sokszor azt érzem, a kedves alkotók mindössze azért törekednek a diverzitásra, hogy elmondhassák magukról, mennyire nyitottak és elfogadók ők - de ha ezt kicsit komolyabban gondolnák, akkor ezt nem ilyen slendriánul intéznék el.
Ezt mindig is azzal a kérdéssel igyekeznek kivédeni, hogy "de hát nem vagyunk már elég nyitottak, hogy ne legyen akadály egy feketének sem, hogy eljátszhasson egy fehér karaktert?" És ilyenkor akinek aggályai vannak, az elszégyelli magát. Holott mint említettem, én örülök Lawrence Fishburne-nek, és egyet értek abban, hogy a szereplők legyenek diverzek. Az azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában.
Mondjuk ki: szerintem Fishburne tökéletes John Henry Irons lehetne. Még csak nem is kellene eljutni addig (az első filmben, mert gyanítom, sagában gondolkoznak a készítők), hogy átalakuljon Steelé. Supermannek az olyan ellenfelekkel szemben, mint Toyman, Metallo vagy Brainiac, kimondottan jól jönne egy olyan zseniális feltaláló segítsége, mint Irons - igaz, ezen ellenfelek sosem fognak a vászonra jutni, de ez már egy másik morfond. Irons így aktívabb karakter lehetne, mint Perry. Mi több, ez vissza is hatna a képregények világára annyiban, hogy akkor újra rivaldafénybe kerülne Steel, egy híres fekete szuperhős.
Perry White-tal ezzel szemben az a probléma, hogy ő már ott van 70 éve a köztudatban. Számtalan inkarnációban létezett, ugyanakkor mégis egy élénk képünk van róla, amit nem bírunk kiverni a fejünkből, és ennek következtében disszonáns lesz a végeredmény. Pontosabban: el kell vonatkoztatnunk az addigi Perry-képünkről, hogy el tudjuk fogadni Lawrence Perryjét, viszont ugyanakkor ott lesz bennünk az, hogy mégis csak egy adaptációt látunk, azaz öntudatlanul is elvárjuk, hogy minél zökkenőmentesebben ültessék át a vászonra egyik kedvenc képregényünk. Egy másik megoldás a problémára az lehetne, hogy Lawrence egy teljesen új karaktert kapna, aki attól még a Daily Planet szerkesztője. Teszem azt, Perry-t korábbi cikkei miatt Luthorék leváltják, ne adj Isten, merénylet miatt kórházban van, és addig a helyére érkezik Lawrence karaktere, aki azonban maga is egy elszánt és becsületes szerkesztő lehetne, aki tiszteli Perry-t és az elveit. Mennyi potenciál lehetne ebben a verzióban, sőt, ez is visszahatna a képregényre, lenne egy új fekete képregényhős. És lehetne egy jó karakter.
Igen, tudom, emögött a döntés mögött az is ott van, hogy sokak szemében egy most alkotott, vagy ifjú (10-20 éve kitalált) karakter nem egyenrangú egy 60-70 éve megalkotott szereplővel. Ez azonban, szerény véleményem szerint, egy ostoba hozzáállás. A képregényeknek mindig szükségük van a vérfrissítésre, hogy fiatalosak maradjanak, tehát egy új karaktert, ha az jól sikerült, mindig tárt karokkal várnak. Hé, Harley Queen is milyen nagy népszerűségre tett szert, pedig őt az 1992-től '95-ig futó rajzfilmsorozathoz találták ki. Ezzel szemben az, hogy ebben a verzióban egy fekete Perry White-ot fogunk kapni, a lehető legkisebb visszahatást fogja kiváltani, elvégre már 70 éve egy fehér Perry él a köztudatban. Nem valószínű, hogy lecserélnék őt, mint azt tették Nick Furyval, és nem is ez lenne a legjobb megoldás, a fent írtak miatt.
Mielőtt még bárki is fehér csuklyát vizionálna rám, hadd hozzak pár példát más oldalról is. Ott van az a szörnyűséges Spawn film, ahol a fekete Terry Fitzgeraldot a fehér D. B. Sweeney alakítja. Nem csak, hogy az alkotás sem volt jó, de Terry-t kimondottan rossz volt nézni - ha egyszer fekete volt a képregényben, ami hozzátartozott a karakteréhez, miért is nem lehet erre ügyelni a filmben? Azt hiszem, ennél a filmnél az általam felhozott probléma nyilvánvaló, és senki nem látna mögé rasszizmust, holott ugyanerről van szó.
De hogy még egy példát mondjak: én kedveltem a 2008-as Vasember Rhodey-ját, akit Terrence Howard játszott. Ilyen-olyan okok miatt két évre rá a folytatásban ugyanazt a karaktert Don Cheadle alakította. Mindkét színész afroamerikai, ám ugyanakkor két teljesen különböző kinézetű ember, akik teljesen máshogy alakították a karaktert. Nekem mégis el kellett volna fogadnom, hogy ez a két Rhodey egy és ugyanaz, ugyanazon kontinuitásban, és ez ugyanannyira problémás volt, mintha Downey Jr.-t cserélik le John Malkovichra. Kicsit mintha az lett volna az akaratlan, ám mégis szerencsétlen üzenete, hogy "egyik fekete olyan, mint a másik." Nem láttam és nem is hiszem, hogy egyhamar bepótlom, de ebből a szempontból elismerés illeti a harmadik Transformers filmet, ahol Megan Fox Mikaeláját a színésznő távozásával nem tartották meg, hanem az új színésznőre írtak egy új karaktert. (Igen, említhetném most azt, hogy jé, hát Schumachernél is előbb Val Kilmer, majd George Clooney lett a Batman, de azoknak a filmeknek nem ez volt az egyetlen hibájuk, és amúgy is el akarjuk felejteni.)
Persze azt is említenem kell, hogy ez a jelenség önmagában nem feltétlen negatívum. Erre a legragyogóbb példa a Men in Black, amit elsősorban Will Smith és Tommy Lee Jones párosa visz el a hátán. A képregényben persze Smith karaktere (is) egy fehér, szőke fazon, azonban ez mégsem zavaró, több okból. Az egyik a már említett chemistry (amiben Jonesnak ugyanakkora szerepe van, mint Smithnek), de ugyanakkora szerepet játszik az is, hogy nem egy évtizedek óta futó, ismert képregényből adaptálták. Az is eltér a többitől, hogy nem egy mellékkaraktert "vetettek oda" nagylelkűen, hanem egy főszereplőről van szó, ahogy azt is meg kell említenem, hogy a film inkább inspirációként tekintett a képregényre, nem pedig Bibliaként. A Men in Black film egy teljes mértékben sajátosan, eredetitől elrugaszkodottan kezelt adaptáció volt, saját stílussal és hanggal - és valljuk be, sokkal inkább meg is állja filmként a helyét, mint jelenünk képregény-adaptációinak 95%-a.
Itt kell azt megjegyeznem, hogy én személy szerint Michael Clarke Duncan Vezérét is kedveltem - ott a megírt karakterrel voltak apróbb problémák. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a képregényben is minimum két, különböző személyt takart ez az álnév... és különben is, Michael Clarke Duncan nagydarab és karizmatikus. Merd őt nem kedvelni...
Itt említeném azokat a karaktereket is, ahol ezt a több személy - ugyanazon/hasonló szuperhős személyiségről beszélhetünk. Az egyik ilyen példa a DC Zöld Lámpásai, de War Machine is idetartozik, akárcsak az Astro City Crackerjackje. De az Astro Citynek egy mondatában több inspiráció és önelemzés van, mint egy tipikus képregényfilmben.
De visszatérnék inkább a kiindulópontomra, nevezetesen: "azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában."
És most tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be: nem voltunk annyira elkényeztetve színesbőrű karakterek terén a képregényadaptációk világában. Joseph "Robbie" Robbertson a Pókember világának egy meghatározó alakja, J. Jonah Jameson ellenpólusa, aki sokszor bírja jobb belátásra rossz természetű főnökét. A filmadaptációkban csak pár pillanat erejéig villan fel a háttérben, de nem osztanak neki lapot. Miután elolvastam a hírt, az is eszembe jutott, hogy Fishburne nagyszerű Robbertson lehetne - de gyanítom, az új Pókember filmszériában sem fogunk többet kapni Robbie-ból.
Ororo Munroe, alias Vihar az X-men egyik legmeghatározóbb karaktere: istennő, vezető, extolvaj, anyafigura, aki klausztrofóbiától szenved. A filmekben alig volt több egy két lábon járó képességnél, amit csak a harmadik részben igyekeztek csiszolni. Én szívem szerint örülnék, ha a mostani új szériában a fiatal Ororo is felbukkanna, és kiderülne róla... bármi. Apropó, Az elsők... 60as évek, mégis van két fekete mutánsunk, ami jó. Ami kár, hogy kettejük közül az egyik, Darwin szinte azonnal meg is hal - pedig az ő képessége a túlélés.
És ezzel most nem is a filmkészítők fejére akartam fehér csuklyát vizionáltatni - egyszerűen arról beszélek, hogy mi lenne, ha már meglévő, kiforrott fekete karaktereket dolgoznának át a filmvászonra, ahol az ottani történetre kidolgoznák (képregények világában már ugye ki vannak dolgozva) és tényleges szerepet kapnának, ahelyett, hogy fehér karaktereket dobnának oda fekete színészeknek. Ez ugyanis egyrészt azt sugallja, hogy a képregények világában egy fia említésre méltó fekete sincs, ami nem igaz. Másrészt nagyon levetett cipő szaga van, ami sosem kellemes - nekünk, fehéreknek ez már nem kell, így te, fekete ezt nyugodtan viselheted. Ha ez túlzásnak tűnik, akkor mindenki gondoljon bele abba, hogy mennyi esély lenne arra, hogy Clark Kent/Superman szerepét osszák például Omar Eppsre, akit speciel kimondottan kedvelek... de nem hiszem, hogy sokan elfogadnák (Elseworldsként engem mondjuk kifejezetten érdekelne).
Tegyük hozzá, hogy emögött a jelenség mögött ott van a jó szándék, csak hát a megvalósítás esetlen. Ugyanis nem oldja meg azt a problémát, hogy nincsen elég meghatározó színesbőrű karakter - és tegyük hozzá, kezdetben nem is volt, bár 70 évvel ezelőtt más világ volt -, hanem kiemeli és felnagyítja. Olyan, mint amikor vendégségben leverünk egy vázát, és ahelyett, hogy összeszednénk a cserepeket, arrébb húzzuk a szekrényt, felkaristolva a padlót és felgyűrve a szőnyeget.
Nem is emeltem volna billentyűzetet emiatt, ha nem ez lenne a sokadik példa a képregény-adaptációk terén. Ha a készítők szeretnének nyitottnak tűnni, javaslom, adjanak több esélyt már meglévő fekete karaktereknek, engedjék szóhoz jutni őket. De a most jellemző megoldás szerencsétlen és hajlamos visszaütni. Ez nem háborgás, csupán egy morfond, ami már számtalanszor felmerült bennem.
És végül is az eddigi eseteknél le lehetett engem fegyverezni a fent említett kérdéssel, hogy "nem baj". De milyen megoldás az, amire ez a válasz: nem baj?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)