A fiúk már csak ilyenek...

A napokban Kate Elliott hívta fel a figyelmemet egy cikkre, ami arról szólt, miért is nem jó kifogás az, hogy a fiúk már csak ilyenek. Mivel magam is férfi vagyok, ezért az ilyenek előtt mindig veszek egy lélegzetet, mielőtt elolvasom, mint aki felkészül lélekben egy fejmosásra. De elolvasom, mert egy embernek kötelessége meghallgatnia mások véleményét.

A cikket magát elolvasva viszont meglepődtem, ugyanis arról szólt, hogy egy kislány homokvárát folyton lerombolta egy - de nem mindig ugyanaz a - fiú, és a másik szülő mentsége volt a fenti mondat. Amit furcsálltam, tekintve, hogy nálam ez sosem volt kifogás. Lehet, hogy benne van a pakliban az, hogy van egy egy évvel fiatalabb húgom, és ez esetben én voltam a nagyobb, de nem hiszem, hogy anyukám egyébként is elnézte volna ezt a hozzáállást. Szóval, alapból furcsállottam ezt a mentalitást, mert nem hiszem, hogy természetesnek kellene lennie. De a cikk nem ér véget, továbbmegy és párhuzamot von e között a mentalitás és a nemi erőszak alól való felmentés között. Ez tipikusan egy olyan téma, amitől rengeteg férfitársam kezdi el forgatni a szemét, és azt mormogja a fogai között, hogy "bolhából elefántot", és hogy voltaképpen ilyenről szó sincs. Szerintem azonban sokkal általánosabb dologról van szó, ami nem korlátozódik a nemi erőszakra, és ami valóban egy extrém megnyilvánulása a problémának, amit a fenti mentalitás okoz, de ettől függetlenül része.

Az első dolog, ami eszembe jutott a kastélyromboló kissrácról meg az elnéző buksisimogatásról az az, hogy ezzel azt erősítjük a férfiakban, hogy ne tiszteljék egy nő munkáját. Már pedig ez a hozzáállás létezik - tudom, mert egy egyedülálló anya nevelt fel, és minél kevesebbet mesélek az apámról, annál jobb. Nem tagadhatjuk le, nap mint nap lehet találkozni ezzel a hozzáállással, ez vesz körül minket. Egy férfi - és ezt férfiként mondom - rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy a Teremtés koronájának tekintse magát, akkor is, ha egy nő intézett minden fizikai és szellemi munkát. "De ha egy nő képes volt erre, akkor nekem biztos nem lett volna kihívás!"

Ismerek olyan nőket, akik akár segédekként, akár titkárnőkként le kellett szervezniük egész rendezvényeket, csakhogy aztán főnök úr gondoljon egyet, és Ádámtól-Évától kelljen újrakezdeni az egészet - ha pedig valami fiaskó alakult ki emiatt, akkor persze a főnök úr üvöltözzön velük anélkül, hogy meghallgatná őket.

Gondolom, most akadnak olyanok, akik elintéznék azzal, hogy "én nem ilyen vagyok, miért kell olvasnom ilyet?" Alapvető baj társadalmi problémák kapcsán születő viták esetén, hogy sokan személyes támadásként élik meg, akkor is, ha nem ellenük szól, mikor az ennek kapcsán születő cikkek célja nem az ítélkezés, hanem hogy rávilágítsanak egy problémára. Pedig az a helyzet ezekkel a jelenségekkel, hogy sokkal nagyobbak és átfogóbbak, hogy el lehessen intézni ennyivel.

Igen, létező jelenség, hogy egy férfi ne tisztelje egy nő munkáját. Ahogy az is létező jelenség, hogy egy férfi főnök azt a női beosztottját favorizálja, aki hajlandó lefeküdni vele, szemben azzal, aki nem, vagy neki nem tetsző, de kompetensebb. Ahogy a szereposztó dívány is egy létező jelenség, ahol a tehetségnél fontosabb... nos, azt hiszem, tudjátok, miről beszélek. Ismerek olyan nőket, akik találkoztak ezzel.

És ezzel el is érkeztünk a nemi erőszakhoz. Az erőszak ugyanis az, amikor kényszerítünk valakit az aktusra, és ezt bizony nemcsak úgy tehetjük, hogy letépjük róla a ruháját és lefogjuk, hanem más módon, például hogy ettől tesszük függővé a jövőjét. Anyuka nincs agyon fizetve? Ha tényleg szereti a gyerekeit, szétteszi a lábait. Tényleg az az álmod, hogy énekesnő légy? Akkor, kisanyám, képes leszel meghozni ezért áldozatokat! Ne ágálj, mert ezzel mindketten jól járunk!

De hát a férfiak már csak ilyenek... upsz!

Ilyenkor persze mi férfiak előszeretettel kezdjük el magyarázni, hogy asszonypajtás nem jól látja. Túlreagálja, vélt sérelmeken füstölög, olyanból csinál problémát, ami nem létezik. Ez pedig egy ritka veszélyes hozzáállás - az, hogy fenntartjuk a jogot, hogy eldöntsük, mi számít sértőnek. Mert ez esetben mindig az lesz a sértő, amiben mi érezzük találva magunkat, sosem az, amiben mások. Ebben az esetben egyedül nekünk van jogunk sértve érezni magunkat, sosem másoknak. Ebben az esetben mindig mi vagyunk azok, akiket meg kell érteni, sosem mások. Ezt pedig önzésnek hívják.

Előfordul ugyanis, hogy megsértünk másokat, akkor is, ha nem áll szándékunkban. Mégis, gyakran találkozok olyannal, hogy valaki egyszerűen képtelen elfogadni, hogy ő sértő lehetett. Ó, talán képes pár szóban elnézést kérni, csakhogy aztán az egészet semmissé tegye azzal, hogy kijelentse, egyébként meg rossz az, aki rosszra gondol, az ő készülékében van a hiba, hadd ne keljen ezt a jövőben magyaráznia, már az is elég nagy baj, hogy most kellett. És ez is csak azért volt, mert hát látja mindenki, ő tisztességes nevelést kapott! Van amikor egyébként még csak erre sem futja...

Másik magyarázat, hogy az egész csak vicc, nem kell komolyan venni! Ahogy a kissrác is csak játszott, őt sem kell! Játsszunk nyílt lapokkal: velem is előfordult, hogy poénkodni akartam, és az eredmény, ne szépítsünk, egy suttyóság lett. Nem volt szándékos, nem akartam rosszat, mégis megtörtént. Itt tehát szó sincs arról, hogy csak kész akarva lehet elkövetni ilyesmit, de ilyenkor bocsánatot lehet kérni, és nem kötni az ebet a karóhoz.

Sok férfitársamban ugyanis azt látom, hogy átmennek a másik végletbe és rögtön azzal jönnek, hogy ők nem mondhattak rosszat, mert ők nem nőgyűlölők, mert a nőgyűlölők verik a nőket, ők gonoszak, ő pedig nem lehet gonosz. De az ember lehet bunkó - és minél kevésbé vagyunk hajlandóak ezt elfogadni ezt, annál hajalmosabbak leszünk bunkók lenni.

Maradjunk csak a viccnél. Gyakran látok olyat, hogy valakik nyilvánosan viccelődnek mások rovására, és amikor rájuk szólnak, ne tegyék, ők vannak vérig sértve. "Ki vagy te, hogy be mersz szólni nekem? Mi csak éppen jól érezzük magunkat, te meg jössz és rontod a hangulatot? Te vagy az, aki nem vagy tekintettel mások érzéseire! Mindenki értette a poént, csak te nem!"

Ami baromság. Honnét tudod ugyanis, hogy ki hallja, ki látja a viccedet? Honnét tudod, hogy neki mik a tapasztalatai? Miért várod el, hogy tekintettel legyen az érzéseidre, ha te nem vagy? Miért várod el, hogy rögtön a legjobbat feltételezze rólad, hogy tudja, te egyébként egy nagyon rendes srác vagy, ha te ezt nem adod meg?

A valóság persze az, hogy ilyenkor sokan szeretnek elbújni a "mindenki" mögé. A "mindenki" mögött ugyanis nekik nem kell alkalmazkodniuk. Azzal védekeznek, hogy ez teljesen általános, más is ezt teszi, miért nem őket cseszegeted, aztán hozzáteszik, egyébként meg ez a probléma egyáltalán nem létezik, és nem veszik észre magukat. Sőt, szerintük te nem veszed.

De persze ezeknél a vicceknél sokszor nem is számít, hogy tényleg szellemesek legyenek. Lehetnek ostobák és durvák, a lényeg, hogy összekacsinthassunk, Mi nem vagyunk Ők. Hogy igazoljuk magunkat, pl. hogy ezek a titkárnők mind buták és csak egy dologra jók, és nem mi választunk úgy. Meg azt is, hogy kemény legények vagyunk, nekünk ne szóljon be senki, mert azt nem bírjuk.

Említettem kicsivel fentebb a nőverőket. Sajnos ez is egy létező probléma, olyannyira, hogy egy képviselő brutálisan megverheti élettársát, egy alpári nagy ostobaságot a képünkbe merjen hazudni, és mandátumát megőrizve azon morogjon, mi az, hogy őt támadások érik!

Félreértés ne essék, ez nem egy politikai probléma, hanem társadalmi. Mi vagyunk azok, akik azt mondják, ilyen az élet. Mi vagyunk azok, akik azt mondjuk az áldozatoknak, jobb ha felkészülnek. Mi vagyunk azok, akik azt mondják, nem a mi bajunk. Nem fordíthatunk hátat, nem háríthatjuk át a felelősséget - az az ember ott fent minket képvisel, és teljesen képesek vagyunk elfogadni ezt.

És igen, sokszor képesek vagyunk az erőszak elkövetőit felmenteni, hogy biztos jó oka volt rá, hogy neki se könnyű, és valahol ő is áldozat. A legszörnyűbb az egészben pedig az, hogy tényleg, csak nem úgy, ahogy gondoljuk.

A minap olvastam cikket szintén Kate Elliott blogjáról, amiből megtudtam, Sir Patrick Stewart két alapítványt is támogat - az egyik bántalmazott nőknek és gyermekeknek, mivel gyerekkorában apja bántalmazta édesanyját; a másik tüzérségi sokkban szenvedő katonáknak, mivel apja is abban szenvedett, és ez közreműködött a bántalmazásaiban. Elmondása szerint az motiválta, hogy gyerekként tétlenül kellett néznie, amint apja bántalmazza az édesanyját.

Ez olyasvalami, amit én nagyon is meg tudok érteni, mert ezt én is átéltem. Emlékszem, mennyire zavart, hogy senkit nem érdekelt. És, hamár a lelki betegségeknél tartunk, emlékszem, a nagymamám volt az, aki nem volt hajlandó a fiát elengedni pszichiáterhez, mert az ő fia nem hülye. Mert mi van, ha az emberek el kezdenek beszélni, és inkább merjünk kimenni az utcára, minthogy merjünk hazamenni. Mi majd úgyis elhisszük, hogy a családban szeretet honol, már ha szeretjük a családunkat. Ne birkózzunk meg a problémával, inkább ne vegyünk róla tudomást, mert az mindenkinek jobb.

Nagyon sok probléma van, amivel szembe kell néznünk. Ez csak a jéghegy csúcsa volt, és ha most mindegyiken tüzetesen végigmennék, nem lenne az, aki elolvassa, mert oldalak százaira rúgna. De azt hiszem, a fenti benyomásomat a cikk kapcsán még jobban lerövidíthetem: az van ebben a kifogásban, hogy ne tiszteld a nőket.

És igen, vannak macsó férfiak, akik röhögnek az asszony menzeszén, aztán ha náthát kapnak, megírják a végrendeletüket. És vannak, akik már csak azért is a kevésbé kompetensebb nőt maguk mellé venni, hogy elmondhassák, nélkülük sehol sem lennének. Vannak olyanok, akik betiltanák az abortuszt, majd kényszerítik a szeretőjüket, hogy menjen el. Vannak olyanok, akik szerint egy nő szüljön öt gyereket, de a munkatársaikkal aláíratnának a szerződésükben azt, hogy öt évig még nem. És vannak olyanok, akik képesek egy ismeretlen nőt lekurvázni, majd még abban a mondatban hozzáfűzni, hogy őt mindenki hímsovinisztának tartja. Pedig ő csak akkor ver, ha kihozzák belőle az állatot. Hát miért kell belőle kihozni az állatot?

A házastársi erőszakról még annyit, hogy ugyan örülnék neki, ha a törvényben nem az lenne, hogy semmi közünk hozzá, és ezt valamiért az Istennek sem sikerül módosítani... de amennyiben végre módosul, akkor sem várhatjuk el, hogy majd állam bácsi megold mindent. Akkor is a mi felelősségünk, hogy felemeljük a hangunkat. A mi felelősségünk, hogy ne forduljunk el.

Tehetjük azt is, ami mostanság divattá vált, hogy megmondjuk a másiknak, majd ő alkalmazkodik hozzánk, de hosszú távon nem válik be. Sokan mégis ezt az utat választják, mert könnyebbnek tűnik, és inkább csodálkoznak, de ez már más kérdés. Mi ne ezt válasszuk, mert nem éri meg.

Ne fogadjuk el, hogy mi már csak ilyenek vagyunk. Mert lehetünk jobbak is.

Random ajánlók

Mindjárt vége az évnek, és nem kevés olyan olvasmány- vagy filmélményben volt részem, amire fel kellett hívnom a nagybecsű figyelmét... és olyan is akad, amikre fel kellett volna, de egyszerűen nem volt időm és energiám. Következzen néhány rövid ismertető az alkotásokról, amikről mindenképpen hírt kell adnom, mert megérdemlik.

Kate Elliott: King's Dragon

Bár már korábban is hallottam Kate Elliott, alias Alis A. Rasmunsen fantasysorozatáról, mégis tapsi kollégám keltette fel igazán az érdeklődésemet az egyik cikkével. Adott egy középkori Európa, ami néhány kivételtől eltekintve akár a mi történelmünk részét is képezhetné...
Csak a mi Európánkat nem dúlták acélember-sárkánykorcs-viking seregek...
Csak a mi Európánkat nem hatotta át a mágia, ahol csodák, szentek, alvó legendák és alkimista varázslatok tényleg előfordultak...
Csak a mi Európánk háborúit nem fordították meg igába hajtott mitikus szörnyek...
Csak a mi Európánkra nem akartak visszatérni leginkább aztékokra hajazó tündérek...
És, főleg, a mi Európánk nem volt ennyire kiegyensúlyozott nemi szerepek terén (mégha arról cikkek íródnak, hogy azért nem is volt olyan szélsőséges, mint ahogy azt sok sötét és mocskos fantasyben olvashatjuk): például nők bármilyen egyházi posztot betölthetnek, és az emberek imáikba az Úrnőt és az Urat foglalják.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nőnek móka és kacagás lenne az élete: az egyik nézőpont karakter, Liath, egy alkimista leánya, aki hamar egy kívül kimondottan jóképű, belső szépségek terén azonban komoly kihívásokkal küszködő pap, Hugh rabszolgája lesz. Elliott hihetetlenül jól ábrázolja az "erőszakos fiúbarátot", aki észre sem veszi, milyen féregmódon bánik kedvesével (elvégre csak azért viselkedik vele úgy, mert hát ő nem hagy más választást), szerencsére azonban Liath ki tud szabadulni Hugh markából, mégha ez lelkileg egy kicsit nehezebb is, és az események hatására képtelen megbízni másokban. Szerencsére ott van barátnője, Hanna, akire minden naivitása ellenére számíthat (amibe beletartozik a Hugh iránt érzett vonzalom is).
A másik nézőpont karakter Alain, aki egy v1-es parasztfiú, jó szívvel és titokzatos örökséggel. Liath markánsabb lett, ellenben Alain egyszerű jóindulata kiválóan ellensúlyozza a leány őrlődését - ha véletlen ketten összekerülnének, simán kijöhetne belőlük Frodó és Samu ellentétes nemű párosa.
A regény felétől egy harmadik nézőpontkaraktert is kapunk egy papnő - és nem apáca - személyében. Hamár nemek kérdése, akkor érdekes, hogy míg az egyik negatív karakter Hugh, a másik Sabella, a király féltestvére, és tanácsadó püspöke, Antonia.
Mindenképpen ajánlom, főleg azoknak, akiknek bejött Tad Williams és Robin Hobb stílusa.

A hobbit: Váratlan utazás

Töredelmesen bevallom, amikor meghallottam, hogy három részesre dúsítják fel Tolkien egy, vékony kötetben elmesélt regényét, igencsak szkeptikus lettem. Azonban a végeredmény mégis csak működik: A gyűrűk uránál meseszerűbb, mégis érezhetően ugyanabban a világban játszódik, és megőriztek számtalan olyan elemet, amit örültem, hogy nem hagynak ki, és nem győztem elégedetten bólogatni. Martin Freemant kimondottan kedveltem Zsákos Bilbóként, jó volt Ian McKellent is viszont látni - és kapunk egy hiteles magyarázatot is, miért segíti a törpéket, ami nem írja át a történetet, mert nagyon adja magát -, emellett a törpök között is akad eltalált karakter. Míg a barlangi trollnál féltem, hogy ezzel a dizájnnal hogy lesz hiteles A hobbit három személyiséggel bíró melákja, itt ezt minden változtatás nélkül elfogadhatóan tálalják. Jól sikerült a Koboldkirály is, Radagast ugyan kicsit határeset, de minden hibája ellenére engem megvett egy jelenetnél. Aki érdekes, az Gollam, mert az ő jelenete nagyon eltalált, Andy Serkis odateszi magát, a regényben azonban egy kicsit mégis erőteljesebbnek érződött a jelenete, talán pont azért, mert még semmit nem tudtunk róla. Azt is alig, hogy néz ki. És persze a Misty Mountain dal is kötelező ezután geekes sörözéseknél.

Rontó Ralph

Mindenképpen az év egyik legkedvesebb filmélménye, márpedig filmek terén a 2012-es év erősnek számít, elég, ha szórakoztató fronton csak a Bosszúállókra vagy a fentebb említett Jackson alkotásra gondolunk. A Rontó Ralph ezek mellett is szépen teljesít, és ezt nem csak annak köszönheti, hogy elég hálás a témája geek körökben, hanem annak, hogy erős, friss története van, és még azok számára is szolgál meglepetéseket, akik az összes "rosszfiú, aki jófiú akar lenni" ötletre alapuló animációs filmet látták. A címszereplő melák - akinek persze rohadt nagy szíve van, de ezt már az első perctől fogva tudjuk - és a szintén bizonyítani akaró számítógépes baki fivér-húgi kapcsolata remekül működik, a mellékszereplők szerethetőek, a történet fordulatait jó helyen, jó erővel kapjuk, és ezek mellé társul még egy erőteljes gonosz is. Csupa szív alkotás, amiből az észt sem spórolták ki.

Sötét urak és nemi erőszak

Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.

A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.

A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).

A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.

Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.

Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.

Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.

Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.

Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.

Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."

A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.

Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.

(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.

Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.

Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.

Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.

Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.

Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.

De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.

Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).

Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.

És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.

Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.

Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.