Geekek és generációk: A fantasztikus történetek új mentora

A szemünk láttára hősből mentorrá érő karakterekről értekeztem

Istenes küzdelem: Blood of Zeus

 Görög mitológia a Netflixen...

A 9. Szegedi Képregényfesztivál-beszámoló

Írtam a 9. Szegedi Képregényfesztiválról egy beszámolót.

Interjú Greifenstein Jánossal és Méhes Csabával az idén induló bohócképzésről

Negyven év óta most először indul bohócképzés a Baross Imre Artistaképző Intézetben. Ennek apropójául volt szerencsém meginterjúvolni a két osztályfőnököt, Greifenstein Jánost és Méhes Csabát.

Óda a szubjektivitáshoz

Sosem értettem, hogy egy kritikának miért kell objektívnek lennie. Nem azért, mert hogy emberek írják, akik természetükből fakadóan szubjektíven látják a dolgokat - hanem azért, mert pont ez a szubjektivitás jelenti a sava-borsát.

Ezért vagyunk képesek több kritikát is elolvasni egy olyan alkotásról, ami érdekel minket vagy ami fontos nekünk. Mert mindenki más oldaláról közelíti meg az adott művet, és ez által mi is újabbnál újabb meglátásokkal gazdagodunk. Ha nem így lenne, akkor mi sem olvasnánk el több kritikát ugyanarról a filmről, regényről, darabról, képregényről.

Sőt, továbbmegyek, olyan is akad, amikor kifejezetten a kritikus miatt olvasunk el egy kritikát. Amikor talán nem is érdekel a szóban forgó alkotás, de vágyunk a kritikus apró bölcsességeire, meglátásaira, amik jóval, de jóval többek a műfajhoz társított szurka-piszkáknál, és amik sokszor olyan emberismeretről árulkodnak, amik az élet más területein is hasznunkra válnak.

Az objektivitás pont azt várja el, hogy a kritikus teljes mértékben kivonja magát saját írásából - ami viszont az egyik legnagyobb bűn az írás berkein belül.

Taizs Gergő: Kimatekozott szerelem

Mottó:
"...mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám."
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (részlet)

(+)

már épp elégszer adtam hozzá
még egy esélyt,
feledve pár félrekalkulált
végeredményt,
vagy vontam ki magam az egyenletből,
melyben rám tizedesvesszőt,
és nem egész számot osztottak
- bár ez még mindig jobb volt,
mint mikor nullával szoroztak

pedig akkor már láttam összeadott magunkat,
ahogy felírjuk patyolat kockás lapunkra
a képletet,
hogy egy meg egy - jegyezd meg -
veled egy egész
életet

mi ketten, mint az egyetlen
páros prímszám,
a rezonáló rímpár,
hogy én csak veled,
te meg velem végezhetsz
el maradéktalan osztást

értelmezési tartományom
sem több már mint közös lábnyom,
hol belátható biztonságod térélménye
nyújtja ki
van-volt-lesz síkjaink
konvex poliéderének
csúcsait

és csak néztelek, néztelek,
mint eldőlt nyolcas
a végtelent
négyzeten

(-)

először csak az tűnt föl,
hogy a természetes számok helyébe
- amik addig gond nélkül összefértek
halmazaink metszetében -
számottevően csak negatívok
meg törtek léptek

a köreink távolodásával beszűkült térben
monoton növekszik a félelem függvénye,
e kegyetlen negáció:
szeretlek, nem szeretlek

aztán az idővel haladva,
mindezt magamban
meghánytam-vetettem,
s bár behánytam hetente,
kedvemet zárójelemben
felfele kerekítettem,
míg végül minden törtrészem
szétszórtam pár földrészen

majd jött a numerikus analízis:
számolom, hogy kivel, hol és hányszor,
a végén meg kijön valami szürreális számsor,
de az egyenlet egyetlen ismeretlene, hogy
ha egy negatív számot vonok
ki magamból,
attól
csak több lehetek, ugye?
és azt tudtad, hogy
üres halmaznak csak
egy részhalmaza van?
önmaga

Taizs Gergő: Emlék-ez-és-fásli

A köztünk lévő hágcsót megmászó pásztoróra mutatóján matatva tekergek
Visszafele, hogy el ne feledjem rejtekhelyem. Testet ölt e rest, testet ölő
Magány, vágányzárt fial s elinal összecsukló hajnalán az egyszeregy talány.
Talán - gondolom kelletlen - a vérlázító terpeszben, amit bemutattál,
Mikor vitorlád olyan szelet fogott, hogy incselkedőn tornyosodott
Fölénk a kéjfödém, talán ott bomlott meg az akkor épp ép épület, veled
S nem nélküled. Ó, hogy az a bizonyos bizony most mért nem ver rád
Egy jó izmost! Hiszen kesergő áldomást színlelve még egy színt
Leltem tebenned. Nos, ami sok az sok, bár nem kamatos a komótos lépcsőfok,
De lejt e delej út, ordításom visszhang a kövezett kút peremén, én, én. És közben,
Harmatos mélytenger-börtönben, annak is a fenekén feketén fekszik,
Mert a szarvait ugye visszametszik, a feledésbe merült faltörő kos, kit korábban
Karban és kordában tartott sok önjelölt önjelt ölt kisokos. Fekszik furán,
Méricskéli az elfolyó időt, s ha néha léha horgára akad, visszadobja, mert
Nagy falat, a halat.

(2016, Tatabánya)

Alan Moore: Némó-trilógia

Alan Moore Némó-trilógiáját csak ajánlani tudom.

Visszatekintő

Az SFmag gárdájával összegyűjtöttük idei olvasmány- és filmélményeinket. Én a könyveket beraktam a karácsonyi ajánlókba, de azért képregény és film fronton olvasható tőlem néhány említésre méltó alkotás.

Hamár visszatekintés, akkor pont az említett X-men: Az eljövendő múlt napjai kapcsán állított össze a moviepilot egy jópofa listát, hogy mi történt az első és a legutóbbi film között. Ha visszagondolunk, tényleg sci-fibe illő, és persze ezt a listát bővíthetnénk még, kedv és személyes vélemények szerint. Hogy én mit raknék hozzá? Talán a Skype-ot, ami 2003-ban rajtolt, és aminek segítségével ingyen tudtam tartani a kapcsolatot családdal, mikor külföldön tanultam, iskolával, amikor itthon. Talán Barack Obamát, ugyanis a kilencvenes években még sci-fibe illő volt egy fekete elnök (ld. pl. Az ötödik elem). A kevésbé kellemesebbek terén 2001. szeptember 11-et, ami eléggé rajta hagyta a nyomát az első évtizeden, illetve az új gazdasági világválságot, ami a közelmúltunkat és jelenünket formálja. Letettünk szondát egy aszteroidára, illetve újra küldözgetünk a Marsra, és bár drónokat már elég régóta használtunk felderítésre, csak a közelmúltban kezdtük el őket használni csapásmérésre.

Pop kulturális vonalon pedig, hogy azért az eltelt idő alatt mégis csak filmre vitték Tolkientól A Gyűrűk Urát és A hobbitot, ami korábban lehetetlennek tűnt, sőt, a harmadik film annyi Oscart zsebelt be, mint addig a Ben Hur és a Titanic. Hogy bár Joel Schumacher egy viccet csinált Batmanből, Nolan nemcsak sikeresen feltámasztotta, de presztízst adott neki egy szintén befejezett trilógiával. És hamár szuperhősök, mozikba került az első Vasember, ami feltámasztotta Robert Downey Jr. karrierjét, elindított egy teljes filmuniverzumot, egyáltalán, egy laikusok számára is kimondottan szórakoztató filmet hozott ki egy korábban jelentéktelen hősből (és persze azóta a Vasember trilógiája is lezárult). A kilencvenes években még a 3D-s rajzfilmek számítottak kuriózumnak, az első évtized végére már a kézzel rajzoltak számítanak annak. És szívem szerint stílszerűen idevenném a Futuramát, noha az 1999 tavaszán rajtolt - már csak azért is, mert ott is az esendő ember csodálkozik rá a világra.

Akárhogy is, néha jól esik visszatekinteni, biccenteni, aztán reménykedve előrenézni. Így ezúton is kívánok mindenkinek Boldog Új Évet, és kellemes következő éveket!

5. Képregényfesztivál

Idén is megrendezésre kerül a Szegedi Képregényfesztivál. A helyszín továbbra is a Somogyi Könyvtár, az időpont november 16. (jövő szombat) 10-18 óra. További részletekért katt a linkre!

Méghogy a képregény nem lehet mélyenszántó és irodalmi...

...miközben irodalmárok vitatkoznak arról, hogy ez a kép most szürreális vagy dadaista?

(Laikusoknak: Dr. Doom, a Fantasztikus Négyes ellenfele egy mutáns rozmár hátán lovagol, miközben egy fonográftölcsért fog kezében.)

November öt

Emlékezz, emlékezz, november ötre,
Puskaporra, árulásra, tervre.
Okát nem látom, puskaporos álom,
Miért legyen feledve?

4. Szegedi Képregényfesztivál

November 17-én, 10 és 18 óra között a Somogyi Könyvtárban megrendezésre kerül a 4. Szegedi Képregényfesztivál. A belépés továbbra is ingyenes, ha valaki mást mond, az hazudik.

Átfogó program

10.15 Ünnepélyes megnyitó

Köszöntőt mond Palánkainé Sebők Zsuzsanna a Somogyi-könyvtár igazgatója.

10.20–12.50 Plenáris előadások

12.50–14.00 Ebédszünet

14.00–15.30 Szekció-előadások

Az érdeklődők párhuzamosan négy helyszínen, négy speciális témában hallgathatnak előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket. Az időkeretek lehetővé teszik a szekciók közötti átjárhatóságot. Igény esetén más-más szekció előadásaiból lehet kiválasztani a számunkra érdekeset. Valamennyi szekcióban 14 órakor kezdődik az első, 40 perces előadás, majd 10 perc szünet után, 14.50-kor folytatódik a program a második előadással.

Plenáris előadások

10.20–11.10

És a HaJó jön…, szülinapi beszélgetés Haui Józseffel
Ami a Színes Képregénymúzeum sorozatának legújabb kötetébe bekerült, és ami nem fért bele…
Beszélgetőtárs: Kiss Ferenc, képregényszerető, -gyűjtő, -forgatókönyvíró, -kutató, a Színes képregénymúzeum sorozat szerkesztője

Haui József vall önmagáról: Azok közé tartozom, akik ritkán ülnek szembe közönséggel, kamerával. Munkáim/filmjeim, illusztrációim, teremtményeim jóval ismertebbek. Nemrég töltöttem be a 60. évemet. Az a megtiszteltetés ért, hogy a Színes Képregénymúzeum sorozat új kötetét (Vízipók és barátai) az én képregényes munkáimból állították össze. Köszönöm! Kiss Ferenc jóvoltából egy interjú is olvasható benne, amelyet velem készített. Sok minden szóba került, de nyilván érthető, terjedelmi okokból még több minden nem. A rendezvény vendégeként most folytathatjuk a beszélgetést. Hogyan készültek a Vízipók, a Bucó- és a Nemere-képregények anno 1980-1985 tájékán, mennyi minden változott azóta a technikában, kivitelezésben, és persze sok más egyéb szakmai és nem szakmai téma is szóba kerül. Várunk mindenkit!
Haui József honlapja

11.10–12.00

Bayer Antal: Miért nem jó minden szuperhősös képregény?
1962-es tanulmányában Umberto Eco a Superman-mítosszal kapcsolatban “az idő felbomlásáról” írt. A korai szuperhősös történetekre jellemző volt a visszatérés a kiinduló pontra, Eco értelmezésében a főszereplő halhatatlanságának az implicit hangsúlyozása. Ötven évvel és több ezer sztorival később mi változott, mi igaz még ebből a megállapításból, és milyen erők hatnak a mai szuperhősös képregények történetszövésére?

12.00–12.50

Kertész Sándor: Magyar képregény határon innen és túl!
A hetvenes években több magyar nyelvű képregény jelent meg Szerbiában, amelyeket idehaza a Magyar Posta terjesztett. Kiemelkedő jelentőségűek volta az Asterix, és a Talpra esett Tom történetek. Ezt megelőzően korábban a Buksi című magyar nyelvű képregényújságban mutatták be a nyugati történeteket. Az említett lapok napjainkban a legértékesebb kiadványoknak számítanak a képregénypiacon: egy-egy szám értéke több tízezer forint is lehet. A határainkon túl megjelent ifjúsági lapokban rendszeresen helyet kaptak magyar rajzolók munkái is, a hazai képregényrajongók pedig számos jugoszláv, és olasz történetet olvashattak. Vinkovciban közös képregény kiállítást is rendeztek.

Szekció programok

1. SZEKCIÓ

14.00–14.40

Miklosovits László: Én – az irodalom – és a képregény

– Én: (egyáltalán ki ez a pasas – mármint én) mikor, milyen újságok, grafikusok kapcsán ismerkedtem ezzel a műfajjal – vaillant és a korabeli ötvenes-hatvanas évek, szubjektív történet.
– az irodalom: gyermekkori élményem Arany, aki fantasztikus filmes, mondhatni képregényes technikai megoldásokat alkalmazott a balladáiban. Ehhez kötődik egy rövid eszmefuttatás Petőfi S. János és Benkes Zsuzsa nyelvészek gondolatait idézve: “Szöveg és kép kapcsolata”.
– és a képregény: Illusztrálás – Rakéta Regényújság, majd a Képregény… Kézenfekvő, hogy a Karinthyről és a Somogyi-könyvtár Internet-terében látható Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály című írásához készült képregényről essék szó. Karinthy veretes szövegén semmiképpen nem óhajtottam változtatni, (sok a kép, és a szöveg), tulajdonképpen átmenet egy bővebben illusztrált oldal és a későbbi képregények közt… Még a buborékot is mellőztem, ezért ez a korai, klasszikus képregényekre hajaz. Hogy miért éppen így csináltam meg, ahhoz némi magyarázatul szolgál az, hogy végignéztem az összes, számomra elérhető (Karinthy: Röhög az osztály) képregényesített változatot, ragaszkodtam az eredeti szöveghez, de igyekeztem a fent említett képregényektől eltérni, főleg a karakteres figurákat emeltem ki. Így az anyag kicsit szikár lett, de úgy gondolom, hogy ezzel a megoldással egy szuszra érvényesül rajz és szöveg.”
Miklosovits László Arany-illusztrációi (Józsa T. István, Tiszatáj)

14.40–14.50 Szünet

14.50–15.30

Pilcz Roland: Digitális képregényalkotás

A 21. században élünk, és ezt a képregény műfaja is szem előtt tartja. Manapság egy képregény készülhet akár teljen számítógépen, úgy, hogy a különbség fel sem tűnik. Lehet csupán egyes fázisokat digitalizálni, míg más folyamatok megmaradnak a tradicionális formájukban. A Kalyber Joe szerzője betekintést nyújt képregényének “eldigitalizálódott” munkafázisaiba. A nyers ceruzarajz utáni számítógépes kihúzás, utómunka, színezés, még több utómunka s a végeredmény. Mit hogyan érdemes, mit hogyan nem, előnyök és hátrányok…

2. SZEKCIÓ

14.00–14.40

Tóth János Zoltán: Jelmezt az eBay-ről – Új szuperhősök a vásznon

Az előadás a kortárs szuperhősképregények filmes adaptációiban felfedezhető új tendenciákat és hőstípusokat mutatja be. A szuperhős képregények adaptációi a blockbuster filmek jelentős részét képezik az utóbbi néhány évben. A nagy költségvetésű filmekben szereplő hagyományos hőstípus mellett, azonban megjelennek azok a szuperhősök is, akik új morált és értékrendet képviselnek.

14.40–14.50 Szünet

14.50–15.30

Tóth László: Behálózva – 50 év álarc mögött

A csodálatos Pókember kalandjait 1962 óta olvashatják kicsik és nagyok és mára az egyik legismertebb képregénykarakterként tartják számon az egész világon. Olyan kérdésekre keressük a választ, mint honnan indult a sikersztori, mivel vívta ki magának az elismerést és hol tart ma Pókfej mítosz.

3. SZEKCIÓ

14.00–14.40

Bayer Antal: Hercegnők és háziasszonyok, dominák és feministák

Minden statisztikából egyöntetűen kitűnik: a nyugati képregényolvasók 70-80 százaléka hímnemű, ami óhatatlanul kihat a nők ábrázolására. Az előadás bemutatja a leggyakoribb sztereotípiákat és azok változását az idők során, valamint szót ejt a női olvasók arányának a növelésére tett kísérletekről.
Kálovics Dalma: Harcias amazonból engedelmes mintafeleség – avagy van-e női egyenjogúság a mangában?
Japánban még mindig tartja magát a nézet, hogy a nőknek otthon a helyük. Vajon a mangában nyitott a nők számára az önmegvalósítás, vagy miután megmentették a világot, már csak a mosatlan edények várnak rájuk?

14.40–14.50 Szünet

14.50–15.30

Nőies vonalak

A meghívott, képregényt (is) rajzoló hölgyekkel életükről, szakmai pályafutásukról, alkotásaikról, vágyaikról és egyéb paramétereikről beszélget Kissferi, az immár nyolcéves Képregény Kedvelők Klubjának vezetője.

4. SZEKCIÓ

14.00–14.40

Szabó Gergő – Váradi Gábor: A sosemvolt bronzkor – az amerikai képregények története a vad 70-es években

A képregények Ezüst kora és Modern kora közötti átmenetet néhány szakértő egy kézlegyintéssel elintézi. Mások szerint viszont a hetvenes évek olyan sok változást hozott, melyek előkészítették az új korszakot, hogy az időszakot a képregények Bronzkoraként emlegetik. Ekkor térhetett vissza a képregényekbe a drog és az erőszak, új műfajok kaptak egyre több saját címet, megkezdődött az antihősök kialakulása és a célközönség is egyre szélesebb lett. Előadásunkban ennek az évtizednek a képregénytörténetét vesszük górcső alá.

14.40–14.50 Szünet

14.50–15.30

Asterix és Buksi – kerekasztal-beszélgetés a jugoszláviai magyar nyelvű képregények magyarországi hatásáról

Vendégek a határ túloldaláról: Gellért Kristóf gyűjtő, Nagygyörgy Zoltán szerb képregény kutató, Kopeczki Csaba kiadó
A beszélgetést moderálja Kertész Sándor tanár, újságíró-képszerkesztő, grafikus, a magyar képregény történetének kutatója, szakíró.

Kiállítások

Miklosovits László képregénye Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály című írásához
2012. november 15-től december 12-ig – helyszín: földszinti Internet-tér

A Kortárs művészek lexikona szerint Miklosovits László művészetét bravúros rajztudás, a felület aprólékos kidolgozottsága, ugyanakkor a lényeg tömör kifejezése jellemzi. Józsa T. István így ír róla A kép pillanata című írásában: „A magyarországi grafikus módszerre Fellinit idézi, irodalmi művek képi nyelvre átültetésével kapcsolatban ugyanis ő tette fel a kérdést: mit veszünk át az irodalomból?”
A Somogyi-könyvtár Internet-terében látható kiállítás kapcsán a művész így vall irodalmi és képi nyelv viszonyáról: „Karinthy veretes szövegén semmiképpen nem óhajtottam változtatni, (sok a kép, és a szöveg), tulajdonképpen átmenet egy bővebben illusztrált oldal és a későbbi képregények közt… Még a buborékot is mellőztem, ezért ez a korai, klasszikus képregényekre hajaz. Hogy miért éppen így csináltam meg, ahhoz némi magyarázatul szolgál az, hogy végignéztem az összes, számomra elérhető (Karinthy: Röhög az osztály) képregényesített változatot, ragaszkodtam az eredeti szöveghez, de igyekeztem a fent említett képregényektől eltérni, főleg a karakteres figurákat emeltem ki. Így az anyag kicsit szikár lett, de úgy gondolom, hogy ezzel a megoldással egy szuszra érvényesül rajz és szöveg.”

Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály (Miklosovits László rajzai – Tiszatáj)

És a HaJó jön… – kiállítás Haui József 60. születésnapjának tiszteletére
2012. november 15-től december 5-ig – helyszín: földszinti aula

A tárlaton eredeti rajzok (képregények, könyvillusztrációk) tekinthetők meg a művész magángyűjteményéből, amelyeket kiegészítenek a Somogyi-könyvtárban őrzött, illusztrált kötetek és folyóiratok.
Haui József (HaJó) kerámikusként végzet Pécsett 1973 nyarán és az érettségi után egy héttel már a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének rajzolója lett. A Vizipók-Csodapók, a Mézga család, a Magyar Népmesék és a Kérem a következőt! történetein azóta egy egész nemzedék nőtt fel.
Illusztrál és ír a Dörmögő Dömötör magazinban, rajzolt képregényeket, több mint száz mesekönyvet és két tucat tankönyvet illusztrált. Elkészítette két egészestés arab rajzfilm képes forgatókönyvét, rajzolt plakátokat, dobozos puzzlet, gyereknyomdát, kifestőkönyvet, diafilmet, ABC mesekönyv-sorozatot a Vízipók figuráival, logopédiai kártyasorozatot, tervezett müzlis-dobozt, matricát, rendőrségi logót, közlekedési sorozat-füzeteket, gyerekpezsgő-címkét, dobozos üdítőkre figurákat, plüssfigurákhoz figuraterveket, rajzfilm-DVD-hez borítókat, és még nagyon sok mást.
Haui József így vall munkásságáról: “Én csak rajzolni akarok, hatvanévesen is. A rajzolás a kenyérkereső munkám, én nem művészkedek, önkifejezek vele… mindig annak örültem a legjobban, ha tetszett, szórakoztatott, örömet okozott a munkám másoknak (is).”

Kapcsolódó oldalak: MalomArt, moly.hu

50 éves a Pókember

2012. november 17. – helyszín: földszinti aula

A tárlókban látható képregényekkel a fél évszázados Pókember előtt tisztelgünk. Eredeti amerikai Pókemberek a 60-as évekből, illetve a Pókember képregény európai kiadásai Harza Tamás magángyűjteményéből.

Élő alkotás

A fesztiválon idén kettéválik az élő alkotói program. A látogatókkal közös egész napos alkotás mellett késő délután meghívott alkotók egy előre meghatározott témában készítik el képregényüket. Idén ez a téma a Szegedi Nemzeti Színház 2013. január 25-én ősbemutatóként műsorra tűzött Pozsgai Zsolt: Pipás Pista című zenés tanyawesternje lesz. A hagyományos alkotói blokkban pedig újabb technikákkal kísérleteznek a szervezők…

Sötét urak és nemi erőszak

Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.

A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.

A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).

A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.

Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.

Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.

Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.

Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.

Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.

Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."

A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.

Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.

(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.

Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.

Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.

Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.

Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.

Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.

De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.

Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).

Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.

És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.

Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.

Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.

Vasárnap, az Úr napja

"Te úgy mondanád, hogy a kiválasztottság terhe. Én úgy, hogy az eredendő bűné. Így vagy úgy, a vele járó felelősség egyforma, habár lehet, hogy másként adjuk elő, és szavakban vadul vitatkozunk azon, hogy szavakban mit értünk valamin, aminek szavakban nincs is igazán értelme - mert olyasvalami, aminek csak a szív némaságában lesz jelentősége."

Walter M. Miller, Jr. - Hozsánna néked, Leibowitz! (Békés András fordításában)

Isten Veled, öregúr...

Ma reggel hunyt el korunk egyik legnagyobb írója, Ray Bradbury (1920-2012). Szándékosan nem emelem ki, hogy sci-fi író, ugyanis ő nem csupán sci-fit írt... persze, mindegy is, mit írt, hiszen az a hihetetlen érzék és érzékenység számított, amivel a történeteit írta. Ezért vettük a kezünkbe a műveit, ezért olvastuk el őket újra és újra. A sorai nemhogy olvastatták magukat, hanem magukkal ragadtak és nem eresztettek, míg a végükre nem értünk - mintha egy lelkes öregember fogott volna kézen minket, aki, mint nagyapa az unokájának, meg akar nekünk mutatni mindent a világról, hogy aztán végül elengedjen minket, azt suttogva: "Eredj, és most nézz szét magad!"
A karakterei nemcsak, hogy lélegeztek, de valóságosabbá tették számunkra az embereket az utcán, a boltban, a szomszéd házban. Megmutatták, mi az, ami fájhat másnak, és mi az, ami örömet okozhat. Sokan hirdetik azt, hogy az emberek gonoszak és az élet hiábavaló, Bradbury pedig megtanított arra, hogy tévednek: az emberek gyarlók, az élet pedig nehéz, mert mindkettő olyan bonyolult, olyan összetett... de mindenütt van szépség, csak keresni kell.
Az első mű, amit olvastam Tőle, A ködkürt volt. Két férfi találkozását mutatja be az őskor egy tengeri szörnyetegével. Másoknál a szörny félelmetes és vad lett volna, mint a zabolátlan természet, amely fölött az ember a végén úgyis győzedelmeskedik - Bradburynél az igazi rém a magány, amivel szemben mi is kiszolgáltatottak vagyunk. Mások arra használták volna a tengeri szörnyet, hogy a Mást jelképezze - Bradburynél együtt éreztünk vele és szántuk őt minden idegensége és félelmetessége ellenére.
És most, mint a főhős, én kívánom azt, hogy bár tudnék mondani valamit, valamit, ami csak távolról méltó lenne az öregúrhoz. De nem tudok, így inkább maradok a kényelmes megoldásnál, hogy Tőle idézek, mégpedig a Fahrenheit 451 utolsó sorait, Loránd Imre tolmácsolásában:

"Montag érezte,hogyan formálódnak, fortyognak benne a szavak. S amikor majd rá kerül a sor, mit ad hozzá egy ilyen napon ahhoz, hogy megkönnyítse az utat? Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak , és ideje az építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen - ez minden. De mi mást tud még, mi mást? Még valamit...
"...és a folyóvizen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala: minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a népek gyógyítására valók."
Igen, gondolta Montag, ezt őrzöm magamban délig, délig...
Amikor a városba érünk.

Pár gondolat a meleg szuperhős-házasságról

A Marvel bejelentette Obama melegházasságot támogató nyilatkozata után, hogy egy teljes számot szán az X-men csapatát gyarapító Northstar (magyarul Sarkcsillag) esküvőjének. Ez pedig nagy vihart kavart a neten, voltak, akik azt mondták, a szuperhősös képregények műfaja már régóta adós ezzel, mások álszent politikai korrektséget látnak az egész mögött. Tehát a net rögtön két hangos táborra oszlott, mi szerint: "erre már rég szükség volt" és "mi szükség van erre?"

Ha a kérdés az, hogy én melyik mottót vallom magaménak ebben a vitában, akkor a válasz erre az: egyiket sem. Ha az én véleményemet kéne így tömören összefoglalni, akkor az ez lenne: "oké, miért ne?" Bevallom őszintén, én nem ugráltam körbe a házat hússzor örömömben, és nem is kezdtem el a Parlament előtt tüntetni ellene "RUINED FOREVER" táblával a kezemben, egyszerűen az volt a reakcióm, hogy "oké, ennek is megvan a helye a szuperhősök világában". Ezt a cikket azért írom, mert úgy veszem észre, hogy ennél a témánál mindkét oldal hajlamos rögtön az elvekkel jönni, és közben elveszik az, hogy mint annyi minden, ez is emberekről szól. Azért, mert úgy érzem, írnom kell róla, és nem azért, mert bizonyítani akarom, hogy én "évszázados erkölcsökre adó derék jóember" vagy "nagyon nyitott és haladó gondolkodású legény" vagyok. Alapjaiban hibás az a hozzáállás, hogy azért nyilvánítsak véleményt, vagy kötelezzem el magam egy mellett, hogy azzal bizonyítsam hovatartozásomat - úgyis elkerülhetetlenül lesznek szerintem mindkét oldalról, akik a másik oldal képviselői közé fognak besorolni, csak mert nem 100% egyezik a véleményem az övékkel. De ez már legyen az ő bajuk, rá is térek a témára!

Kezdjük az elején: én teljesen egyetértek ennek az egésznek az apropójával, azaz Obama melegházasságot támogató nyilatkozatával. Nem azért, mert szeretem polkorrekt emberkének érezni magam, egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy jogom van beleszólni két ember kapcsolatába. Úgy vélem, nincs is közöm hozzá, ahogy például a szomszéd házban lakó teljesen hagyományosan hetero pár házasságához sem. Nem hiszem, hogy más emberek kapcsolatai olyan létfontosságúaknak kell lennie az én kapcsolatom meghatározásában, hogy amennyiben mások összeházasodhatnak, az alapján érezzem az én házasságomat - vagy kapcsolatomat - devalválva. Ez arra a két emberre tartozik, akik közt ez köttetet. Ahogy az én kapcsolatom is rám és a páromra tartozik.

Akadnak olyan emberkék, akik előszeretettel ferdítenek ilyenkor, előhozva, hogy akkor most ezzel az elvvel az is rendjén van, ha egy felnőtt kiskorúakat szed fel - egy frászt van rendjén, és ez a fent leírtakból következik. Ugyanis abban, amit leírtam, a működő kapcsolatban, ott a kölcsönösség és a felelősségvállalás egymás iránt. Érdekes és szomorú például, hogy a melegeknél gyakran előhozzák a gyermekrontást, összemosva vele, nem látva be, hogy a gyermekrontás esetén már rég nem a homoszexualitással van a probléma, hanem azzal, hogy az egyik fél kihasználásával történik. És ez baj nemi vonzódástól függetlenül - az egyik fél kizsákmányolása és elnyomása mindig baj, akkor is, ha ez két ellenkező nemű fél között történik. De hogy egy másik példát hozzak erre, amiben nincs meg a kölcsönösség - a házastársi erőszak. Érdekes, hogy míg sokan elvből ellenzik a melegházsságot, vagy azt, hogy valaki csupán élettársi kapcsolatban éljen párjával, mert ezeknél érintve érzik magukat, addig más bántalmazásával már úgy vannak, hogy hát ez nem tartozik rájuk.

És valahol szomorú, hogy ezt egyáltalán le kell írnom, mert egy józanabb világban már rég megkaptam volna ezért a Nyilvánvaló Kapitány érdemrendet. És én meg is adnám másoknak a bizalmat... aztán bele futok egy ilyenbe.

De hamár józanság, legyünk olyanok a másik oldalról is, mert eddig csak annyit írtam, hogy az apropóval egyetértek. Ami a képregényiparbeli lecsengését illeti, bármilyen cinikusan hangzik, az üzletpolitika, hogy miért most kerítettek erre sort. "Az amerikai elnök erről beszélt, felkapott a téma, gyerekek, írjunk erről, mert azzal megnöveljük az eladást!" Ha tényleg olyan nyitottak lennének erre, azt megtették volna már korábban, és nem vártak volna erre addig, amíg az Egyesült Államok vezetője is rábólint erre. Pont azért, mert talán akkor kellene ez ellen leginkább felszólalni vagy kiállni, amikor nagy az ellenállás vele szemben. Ha Obama hamarabb szólal meg ebben a témában, akkor hamarabb kapunk melegházasságot a szuperhősök világában, ha nem szólal meg, még most sem kapnánk. A felhajtás a lényeg, mert ugye, mint mondtam, az egész üzletpolitika.

De, bármilyen szomorúan hangzik, az érem másik oldala: a képregényiparban minden az. Az egy dolog, hogy nagyon sok művész igenis írna erről a témáról, mert bennük is megvan az, hogy írjanak, de a kiadóvezetőé az utolsó szó. Ott van a házasságban érintett Sarkcsillag, akit állítólag már a kezdetek kezdetén melegnek szánt alkotója, John Byrne, csak ezt a botránytól tartva megvétózták felülről. Hogy egy kicsit árnyaljam a képet, a pakliban az is benne van, hogy az ötvenes években nagyrészt éppen azért indult boszorkányvadászat Friedrich Wertham vezetésével a képregények ellen, merthogy "a szuperhősök homokossá változtatják a fiatalokat", és ez kis híján csődbe vitte az ipart, és komoly kompromisszumok árán sikerült csak túlélni.

Bármilyen keserűen hangzik, a képregényalkotók is csak emberek, akiknek fizetniük kell a számlákat és a családjukról gondoskodni, ahogy a kiadóvezetőnek is igenis feladata ügyelni a kiadó jóhírére (ami, tetszik vagy sem, mást jelent most, mint harminc és hatvan éve), és ha visszatekintve hajlamosak is vagyunk elítélni őket, mégsem hibáztatjuk azért, mert Wertham miatt ott volt a zabszem a seggükben. És most ugyan jól hangzik, hogy ezek a konzervatív kiadó(vezető)k, ej, ők a felelősek azért, hogy nincs jó képünk a melegekről...

...De az amerikai közönség mindig is nagyon jól értett ahhoz, hogy hárítsa el a felelősséget magáról. Ez alapvető emberi tulajdonság, de a szóbanforgó esetnél látványos. Az ötvenes évek boszorkányüldözésénél az volt a jellemző, hogy a legártatlanabb képregényekbe is beleláttak olyan homoerotikus tartalmat, ami ott sem volt, és bár kívül fel voltak háborodva, belül nagy kő esett le a szívükről. Mert, és ezt tegyük hozzá, Wertham nemcsak a homoszexualitásért tette felelőssé a képregényeket, hanem a kiskorú bűnözésért is, vagy a droghasználatért. Az emberek pedig fellélegeztek: "Ó, végre megvan a forrása minden rossznak, hát én tudtam, hogy ezek egyikéért sem terhelhet véletlenül sem engem a felelősség, hanem aljas emberek műve, akiket ha meghurcolunk, jobb lesz a világ!" Mert mások meghurcolása lényegesen egyszerűbb, mint szembenézni, hogy teszem azt, a gyerekkori bűnözésért felelős lehet a szegénység és/vagy szülők, vagy hogy léteznek meleg emberek, akik egyszerűen ilyenek. A korra jellemzők voltak a kiadók becsődölése, vagy a képregényégetések.

De azt hiszem, jobb ha kimondjuk már most: Wertham egy fasz volt, aki csak ártott minden fronton, legyen szó képregényről vagy szociális problémák megoldásáról. Túl kell lépni rajta. Nem egyszerű, mert, hogy tartsam magam a szavamhoz, nem tehetem egyedül Werthamt felelőssé, mikor ott van a közönsége. De ez a közönség képes volt mindent sátánistának és gyermekrontónak titulálni, anélkül, hogy megpróbálták volna kicsit is megérteni az adott jelenséget (pl. szerepjáték, számítógépes játék, etc.), mert pánikolni könnyebb. Meg hát ha esetleg tényleg kikerül egy olyan képregény a polcra, ami felnőtteknek szól, hát ne már, még a végén oda kell figyelniük a gyerekükre, hogy az mit vesz magának, esetleg olyan dolgokról kérdez, ami az "Úrnak nem tetsző"... pedig szerves része az életnek (i.e. beszélgetnünk kell a büdös kölyökkel).

És igen, ez a mentalitás olyan sokáig kitartott, hogy nagyon nagy dolognak számított, ha a szuperhősök lapjain foglalkoznak droggal vagy egyáltalán szexualitással. Még a nyolcvanas években is nagy dobás volt, amikor a Watchmen egyik visszaemlékezéséből kiderül, hogy a hősök közül nem egy meleg volt. Pedig Alan Moore aztán nagyon szíven viseli a témát. És sokáig a képregényrajongók "nagy örömére" nagy divat volt az is, hogy mezei szuperhősös képregényekbe - például Batman - homoszexualitást lássunk, aztán azzal poénkodjunk egy sort. Igen, ezt egyébként pont az a laikus média is generálta, aki most megint csak elelmélkedik egy sort nagy bölcsen ezen a témán, miközben a szövegből süt, hogy ragaszkodnak a sztereotípiákhoz. Nem kis részben ezeknek is köszönhető, hogy sok képregény-rajongó érzékenyen reagál. És azt nem kicsit tartom mosolyogtatónak, hogy bár ugyan az alkotóknak megvan a maga felelőssége, de ilyen eseteknél a tömeg a sajátját is előszeretettel testálja át rájuk - csak ők a felelősek, hogy így gondolkodnak az emberek. Nem, azok az emberek nem gondolkodnak.

De srácok, mint írtam, ideje túllépni Werthamen! Ideje túllépni azon is, hogy adjunk a laikus média és a hisztérikus tömeg véleményére, akiknél akár fejünk tetejére is állhatunk, vagy azon fognak mosolyogni, "ez mekkora b*ziság" - már elnézést -, vagy azon, hogy "a szuperhősös képregények mennyire homofóbok, ideje változtatni!" A laikus média az összes szubkultúránál hajlamos jóindulatúan, joviálisan mosolyogni, miközben azok igyekeznek bemutatni, ez bővebb, gazdagabb, árnyaltabb, más, mint az a kép, ami róluk a köztudatban él - aztán nagyvonalúan megsimogatják a buksijukat ezeknek a rajongóknak, majd kikerül egy olyan cikk a netre, ami az összes létező sztereotípiát erősíti úgy róluk, hogy a cikkíró majd elalél a saját nyitottságától - egy ismerősöm panaszkodott erről az egyik AnimeCom kapcsán, többek között. A cikk apropójához hasonló esetekkor többféle sztereotípia is előjön, a melegek mellett a "geekeké" is, akiknél "jaj de vicces az, hogy melegeknek tűnnek, meg biztos sekélyesek, hiszen úgyis CSAK képregényeket olvasnak". Számtalan sztereotípia van, és ezek nagyon makacsul hajlamosak tartani magukat, de azt mondom, egy kicsit tegyünk az aranyhal memóriával bíró médiára. És azért, a helyzet lehetne rosszabb számunkra is. A nyolcvanas évek közepén például egy képregényolvasó így élt a köztudatban:

A rend kedvéért hozzá kell tennem, hogy ráadásul ez a téma annyira nem is újdonság, elvégre a The Authority sorozat alatt a Batmanre hajazó Midnighter a Superman-epigon Apollóval összekötötte az életét, és örökbe fogadtak egy kislányt, Jenny Sparks utódját, Jenny Quantumot. Ez éppen 10(!) éve történt, 2002 júliusában. Csak hát ugye a The Authority mindig is jóval bevállalósabb volt, mint a fősodorbeli szuperhősös képregények. (És sajnálom, de egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a fent belinkelt cikk csak és kizárólag azért hasonlíthatja Apollót Robinhoz, hogy ezzel lovagolja meg Batman-Robin sztereotípiáját, annyira nem rá hajaz az a karakter, amivel kicsit sem segít az ügyön... és az közismert dolog, hogy a "gay" szó egykor vidámat jelentett, így azt felhozni mosolyogtató bizonyítéknak egy "két legyet egy csapásra" húzás a melegek és a képregényrajongók felé.)

Ezeket a köröket letudva térjünk is rá Sarkcsillag házasságára! Az egyszerűség kedvéért néhány pontban leírom, én miként vélekedek erről és a rá érkezett reakciókról:

1. A helyzet az, hogy bizony vannak meleg képregényolvasók is. A kiadók bolondok lennének, ha nem céloznák meg őket is. Indokok ide vagy oda, eddig ritka kivételtől eltekintve nem találkozhattunk meleg házassággal az eltelt évtizedek alatt, miközben hetero házasságokkal szuperhős fronton Dunát lehet rekeszteni - sokan mégis úgy élik meg ezt a döntést, mintha a képregények világát ellepték volna a melegek, és innentől kezdve heterónak oda tilos a belépés. Nem erről van szó. A képregényhősök zöme még mindig hetero, egy hetero emberke szabadon válogathat közöttük, legyen szabad vagy párkapcsolatban élő - ez eddig nem volt jellemző a melegekre, házasokról meg aztán szó sem esett. Van egy karakter, ami most házas melegeket céloz meg, szemben egy sereggel, melyek heterokat. Ne tegyünk azért úgy sem, mintha az arány most a fordítottja lenne!

2. A képregények mindig is az adott korra reflektáltak, és a jelen szerves részét képezi a melegházasságok kérdése. Ennek ráadásul teljesen helye van a kirekesztést és előítéleteket vizsgáló - vagy vizsgálását megcélzó - X-men képregények hasábjain. Mielőtt egy ideig jó útra tért volna, Magneto - akárcsak Hancock - a törvény előtt vállalt felelősséget a bűneiért, ahol egy hosszú beszédben tett vallomást arról, mi áll a cselekedetei mögött. Röviden az, hogy az ember hajlamos gyűlölni, elítélni azokat, akik eltérnek az általa elvárt normáktól, és szíve szerint elfojtaná, visszaszorítaná ezeket a vadhajtásokat. Ebben a beszédben hangzik el a következő:

El kell végre fogadnotok a tényt. A mutánsok itt vannak köztetek. Nem tűnünk el vezényszóra, nem lehet nem tudomást venni rólunk. Mi vagyunk a ti gyermekeitek...

Persze az egésznek ad egy csavart, hogy Magnetót azóta három filmben is a felvállaltan meleg Sir Ian McKellen játszotta el, de a mondat általánosan is ül, ahogy ennél a jelenségnél is.

3. Srácok, senki sem kötelezett titeket arra, hogy megvegyétek ezt a számot! Én nagyon kedveltem Peter Parker és Mary Jane házasságát, ahogy más házasságoknak is örültem, azért, mert ez egyfajta jelzés is volt, hogy a szuperhősök is érnek, öregszenek, új oldalt nyitnak az életükben, azaz kicsit élőbbé tették őket (és most abba nem akarok belemenni, hogy ezek közül jó néhányat retconnoltak az elmúlt években... azt is arra hivatkozva, hogy a tinik nem tudnak együtt érezni egy házasemberrel). DE! Egyetlen egy olyan képregényem sincs, ami szuperhősök esküvőjéről szól. Pedig van belőlük rengeteg, még az olyan sidekickeknek is jutott esküvői különszám, mint Rick Jones! Fiatalkoromban néhányat (köztük az előbb említettet) olvastam is, de egyik sem ragadott meg igazán. Nem hinném, hogy kivételt tennék ezzel a számmal...

Viszont én kedvelem az írónőt, és ha egy olyan kötetbe kerül be, ami érdekel, akkor emiatt nem fogom visszatenni. A legtöbb ilyen esküvői kiadással úgyis az a gondom, hogy hát ahogy megírták őket, akkor már inkább harcoljanak Intergalaktikus Gekkók ellen (jó, a Rick Jones-os legalább jópofa volt valahol, de bármilyen blaszfémia, Küklopsz - Jean Grey esküvőjéből csak annyira emlékszem, untam, nagyon). Szóval, azért nem fogom megvenni, mert mérföldkő, azért nem fogok nem megvenni egy gyűjteményes kötetet, mert van benne egy melegekről szóló szám. De ennek a számnak attól még megvan a közönsége.

Persze, sok geekben most azért is benne van a frász, mert a DC bejelentette, hogy az egyik aranykori hősükről kiderül, hogy meleg. Mint fent írtam, sokakban nagyon ott maradt Wertham - és követői - tüskéje, és nagyon félnek attól, hogy Batman lesz, vagy Robin. Ők pedig igen is úgy érzik, hogy eddig azért csesztette őket a nagyvilág, mert hogy ilyen "b*ziságot" olvasnak, aztán kis szünet elteltével pedig most azért cseszteti, mert hogy a "képregények nem képviselik kellőképpen a melegeket" - és közben ugyanazt a lekezelő hozzáállást érzik mindkét esetben, és azon tűnődnek, megkérdezik már a nagyvilágtól, füstszűrővel vagy anélkül kérik a cigit? Részben azért is, mert a laikus médiánál maradva, azért megkapják a magukét, mint iskolában az erőszakoskodó nagyoktól, hogy egyrészt "miért nem nyitottak", másrészt pedig "nektek ez a b*zi a hősötök? Hahaha!"

"Nem, tanárnő, a Pistikét én nem bántottam, nem gatyáztam meg, csak meg akartam igazítani a ruháját, mert nézze már a kis trehánynak hogy kilóg az alsója!"

Nos, ezeknek a geekeknek a korábbiak mellett (laikus média) azt mondom, hogy a szuperhősöket és -gonoszokat mindig is rendre újraértelmezték. És bár a retconok arról szólnak, hogy úgy teszünk, mintha visszamenőleg is olyan lett volna a karakter, erről szó nincs. Lex Luthor, Joker, a korábban említett Magneto - ha végignézzük a történetüket, a különböző ábrázolásuk összeegyeztethetetlen, ők mégis vígan elvannak az adott történetben.

Tegyük fel hát, hogy végeredményben a DC Alan Scottról, a legelső Zöld Lámpásról rántja le a leplet. Én kedvelem Alan Scottot, kedvelem a csapatát is, a JSA-t, pont a kicsit ártatlan aranykori hangulatuk miatt... olyan, mint egy nagyapa karakter, akire feltétel nélkül felnéz az ember, aki egy olyan egyszerű, ártatlan kort képvisel, ami talán nem is létezett, nekünk mégis szükségünk volt, hogy erről meséljen nekünk vasárnapi ebédek után. Ha őt megteszik melegnek, arra én két dolgot mondok:

1. Ehhez egy nagyon jó író kellene, de lecsapva a koncepcióban rejlő labdát, lehetne egy jó történetet kerekíteni. Valószínűleg Wildcatet rázná meg jobban, és Jay Garrick lenne az, aki megértené. És lehetne ezt a nagypapás szálat is feszegetni, hogy mennyit számít ez azoknak az ifjaknak, akik úgy látták Alan Scottot, mint ahogy mi. Elvégre, az a valóságban is előfordulhat, hogy egy öregúrról derül ki, hogy a saját neméhez vonzódik. Mindezt didakszis nélkül, ha egy mód van rá.

2. Ez egy értelmezés a sok közül, ahogy Batmannek és Supermannek is van számtalan változata; ha valakinek pont Alan Scott A Hős, és ezért érinti érzékenyen ez a változás, nos, számára még mindig ott vannak a régi történetek, amelyben hetero. De az első pontnál maradva: lehet egy meleg olyan ember, akire felnézhetünk, mégha heterók vagyunk, az ezen röhögő erőszakoskodók meg elmehetnek a francba.

Van egy Rém rendes család epizód, amiben Peggy félrelép, és egy ismeretlen férfival táncol... hamarosan Dan Castelanta kopogtat Al ajtaján, és közli: "A felesége megcsalja magát a férjemmel!" Az egyik legtalálóbb történet, amit a témában valaha is láttam. Al megkedveli a pasast, mégha "a szexről hallani sem akar". Mi pedig teljes szívünkből egyetértünk vele. Ahogy az is nagyon aranyos, hogy utána helyreteszi a csalfa férjet, nem azért, mert a feleségével táncol, hát nézzen rá - viszont nem bánhat így azzal a jó emberrel!

És ez már csak azért is ül, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egy-az-egyben olyanok ebben a kérdésben, mint Al. Ódzkodnak a témától, de egyébként jóemberek, akikre számíthatnak meleg ismerőseik-barátaik. Ellentmondásos? Az ember már csak ilyen. És az egy dolog, hogy a szexről hallani sem akarnak - de arról, őszintén, én sem akarok... ez szerintem egy ízlésbeli dolog, amit tiszteletben lehet tartani (pl. egyik rokonom egy trauma miatt rá nem tud nézni a sült kacsára). De egy meleg emberkével nem is csak arról lehet beszélgetni, ahogy egy geekkel sem csak képregényekről.

Azt hiszem, hogy a téma kapcsán rengeteg olyan cikk fog születni, ami nem az előítéletekkel számol le, hanem éppenséggel meglovagolja őket. Ezért is ragadtam klaviatúrát - mert ilyenkor a viták nagy hevében a két oldal hajlamos elítélni a másikat, amivel persze egyáltalán nem használnak semmit. Nekem pedig nincs kedvem elítélni sem a melegeket, sem az "Al Bundykat". Mert mindnyájan emberek vagyunk, és mindnyájan érintve vagyunk az előítéletekben - akár adunk, akár kapunk -, az általános ítélkezés meg olyan, mint egy koffeinnel és sztereoiddal tuningolt elefánt a porcelánboltban.

Lehetnénk sokszínűbbek?

A neten olvasható egy érdekes cikk Saladin Ahmed tollából, aki azt a kérdést teszi fel, hogy nem lehetne a Trónok harca egy kicsit sokszínűbb? A cikk körültekintő, intelligens és visszafogott, nem megy neki Martinnak, hanem általánosabban értekezik a témáról.

Mégis, az egyik mondaton felemeltem busa szemöldökömet. Ez pedig a cikk közepén van, amikor Ahmed azt a részt idézi, hogy Chataya kultúrájában az örömlányok a papnőkkel egyenértékűek - és ezután hozzáteszi, hogy már megint egy egész színesbőrű kultúrát ruháznak fel ferde eszmékkel. Amit én nem kicsit tartok problémás kijelentésnek.

Ugyanis miért lenne egy kultúra, ami elfogadja és a kultúrájába integrálja a szexualitást és érzékiséget, ferde? Elvégre az ókorban is voltak kultúrák, ahol a papnők egyben örömlányok is voltak, és a velük való hálás elősegítette a föld termékenységét. Ezek a kultúrák is ferdék lennének akkor?

Vagy, még inkább, nem lehet, hogy Ahmed ugyanazt a hibát követi el, amit számon kér Martintól - nevezetesen, hogy egy európai/észak-amerikai szemén keresztül ítél meg egy kultúrát?

Tévedés ne essék, a cikkében olyan gondolatokat vet fel, amik jogosak és megfontolandók, elvégre nem lehet mindig amögé bújni, hogy a fantasy azért szól fehér emberekről, mert a középkori Európa az ihlető forrása - mert a fantasynek annyi minden más lehet az ihlető forrása. Másrészt szerintem Martinnál a barbár dothrakiak még egy fokkal szimpatikusabbak is az átlag westerosi köpönyegforgatóknál, minden brutalitásuk ellenére. Westeroson az átlagember egy gyarló, ostoba rohadék, és ha Martin nem fest le jó képet a dothrakiakról, nos, Westeroson keresztül a középkori Európáról egyenesen leszedi a keresztvizet (ezt Ahmed is megjegyzi, a rend kedvéért leírom). Az igaz, hogy Jalabhar Xho egy bútordarab eddig, és hozzátenném, hogy a harmadik rész rabszolgatartói elszállt karikatúrák, őket viszont Martin igyekszik minden létező kultúrától kicsit eltávolítani.

Akárhogy is, ez a mondat azt sugallja akarva-akaratlanul (és ezt a hozzáfűzött második mondat egyáltalán nem ellensúlyozza eléggé, mert amit abban nagyvonalúan odavet, az szerintem a felhánytorgatott Martin szövegben teljes mértékben ott van), hogy csak azok a világnézetek elfogadhatóak, amelyek megfelelnek az európai normáknak. Amik távol állnak a tökéletestől.

Ami azt illeti, Chataya világnézete talán még egészségesebb is, mint a mi prűd és álszent normáink. Úgy értem, a kereszténység - ami teljes mértékben áthatja a mi európai gondolkodásunkat, sokszor akkor is, ha nem vagyunk hívők - mindig megpróbálta eltörölni Chataya foglalkozását, teljesen hiábavalóan. Egyedül azt érte el, hogy illegális és megvetendő lett, de attól még él és virul. Mert mindig lesznek emberkék, akik keresik a fent említett hölgyek társaságát. A probléma ott van, hogy megvetendő, miközben mégis mindig lesz rá igény.

Azt hiszem, kulturális szinten problémánk van a szexualitásunk elfogadásával. Ezért is igyekeztem elkerülni Chataya foglalkozásának néven nevezését, mert a legtöbbnek megvető töltete van. Hé, elvégre ezek a hölgyek mind démonok, akik tisztességes férfiakat csábítanak a bűnre, nem? Mert ez a nézet sajnos eléggé fenntartja magát. Ugyanaz a hozzáállásunk ezekhez a hölgyekhez, mint egy átlag westerosinak a törvénytelen gyermekekhez. Ők a bizonyítékai annak, hogy képtelenek vagyunk megfelelni a magasra tett - vagy még inkább, ostobán kalibrált - mércénknek, éppen ezért őket tekintjük megrontóknak, míg mi teljesen ártatlanok vagyunk. Ami persze igazságtalan és álszent, mert megint azokat démonizáljuk, akik áldozatok - köszönhetően az ellentmondásos gondolkodásunknak -, csakhogy jobban és jobbnak érezzük magunkat.

És ez az a hozzáállás, ami az egykori papnőket páriákká és szexrabszolgákká változtat (jó, a helyzet azért nem ennyire fekete-fehér, ellenpéldákat is tudok mondani, DE! De azoknál az esetéknél nem is a hozzáállás figyelhető meg.) Ugyanis ezzel a hozzáállással van a baj. (Az meg más kérdés, hogy a szex nem egyenlő a női alárendeltséggel, de ez más lapra tartozik.)

Martin ügyesen ábrázolja a kultúrák különbségét ebben a jelenetben, és nem is ítélkezik egyszer sem (bár én a részemről nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Chataya világnézetével ért egyet - ami, csakhogy elkerüljünk minden félreértést, az, hogy a szexet megvetés helyett pont tisztelni, és talán egy kicsit imádni kellene). Egyszer sem éreztem olvasás során, hogy a Nyári Szigetek kultúráján mosolyognom kellene.

Hamár itt tartunk, kicsit szerencsétlen dolog Chatayától számon kérni, hogy lányát minek teszi ki, miközben az szóba sem kerül, hogy a westerosi apák a hasonló korú fiaikat csatákba küldik a dicsőségért - és azokat a fiúkat, akik nem akarnak, méltatlan gyáváknak kiáltják ki. A cikk Chatayával szemben erre nem tér ki, pedig úgy lenne korrekt. Akkor sem, ha az egyik foglalkozás az örömszerzésről szól, a másik veszteségről, fájdalomról, halálról. Ismertem egy olyan embert, akinek nagyon durva PTSD-je volt - vagy tüzérségi sokk, mielőtt George Carlin csak azért visszatér a túlvilágról, hogy tökön rúgjon - a teste nem nyomorodott meg a háborúban, de a lelke igen. (És, bár Ahmed ugyan intelligensen fogalmaz és reagál a posztokra a cikk alant, ha ehhez hozzávesszük, hogy a legelső idézet azt érzékelteti, hogy a dothrakiak egyenrangúsága attól függ vajon, hogy a háborúban is egyenrangúan helytállnak-e...)

A kultúránk még mindig dicsőíti az erőszakot, és megveti a szexualitást (bár már messze nem annyira, mint egykor, de azért még mindig érezhető). Ha bekapcsoljuk a TV-t, akkor százszor annyi erőszakot és pusztítást láthatunk, mint meztelenségét, és ezt teljesen helyénvalónak tartják. És érdekes, hogy amikor az utóbbi mégis előkerül, akkor gyakran az érintett nők zavarba hozásához és megalázáshoz kapcsolódik (pl. szándékosan/véletlenül meglesett öltözködő/fürdő nők, akik rögtön sikoltozni kezdenek)... elvégre egy valódi hölgynek kell ilyen esetben szégyenkeznie, míg a férfi jót mosolyoghat rajtuk.

Tévedés ne essék, ez nem Ahmed ellen irányul - bár szerintem inkább esik ő abba a csapdába, amibe szerinte Martin -, csak éppen valahogy a cikk olvasása alatt egyrészt eszembe jutott az, hogy a viktoriánus kor hölgyei a kikapós bennszülött asszonyokat okolták a férjük félrelépéséért. Hamár itt tartunk, a férjek is ezt tették. Mert civilizált ember aztán soha... és itt jön a képbe az, hogy ezek az emberek a saját erkölcsüknek nem tudtak megfelelni, mégis azt istenítették, és más népeké fölé helyezték, akikét lenézték, és akikre aztán áthárították a felelősségüket.

Másrészt eszembe jutott az, hogy a fehér ember mindig szentül hitte, akkor tesz jót egy másik kultúrával, ha europanizálja. Például rájuk erőltette a vallását, vagy ruhát adott nekik, hogy azt viseljék - pl. az ausztrál őslakóknál, akiken aztán szó szerint rárohadt a sivatagi körülmények között. Képtelen volt kilépni a saját gondolkodása közül, abból, hogy talán nem övé az egyetlen helyes világnézet, sőt, ez van, amikor hátrányos (ld. előbbi példát).

És ezzel a kettővel így együtt arra akarok kilyukadni, hogy lehet, hogy a probléma nem a geek ázsiaiak vagy a laza feketék médiában való jelenlétével van - a probléma azzal van, hogy ezeket - európai lencsén keresztül - megmosolyogtatónak/kevesebbnek kell találnunk. És persze most szándékosan nem térek ki a faékegyszerűségre vett, tényleg karikaturisztikus sztereotípiákra, amik a fenti két példából sértő vicceket faragnak. Pedig a fenti két példát talán inkább el kéne fogadnunk, megértenünk, megadnunk neki a kellő tiszteletet, és nem a mi normánk alá rendelnünk. Úgy könnyebben szót is érthetünk egymással.

A sokszínűségnek több formája is van. Nem csak a különböző bőrszínekkel jár együtt, hanem a különböző világnézetekkel. Ezutóbbit legalább annyira meg kell becsülnünk, mint az elsőt - többek között azért is, mert több szem többet lát elven több világnézet segít megtalálni a sajátunkét. Mert ha nem tesszük, akkor még mindig csak az európait tudjuk értékelni.

A top 10 Superman-ellenfél, akiket soha nem fogunk filmvásznon látni

Még mielőtt belevetem magam a címben szereplő témába, kötelességemnek érzem, hogy pár szót írjak a III. Szegedi Képregényfesztiválról... lehet, hogy ezt illene külön bejegyzésbe írnom, de az a helyzet, hogy az ember külsősként sokkal könnyebben ír beszámolót, mint belsősként - és most én is előadtam, úgyhogy ez a helyzet áll fent. :)

Tapasztalatom szerint változatlanul jó a fesztivál, legalábbis úgy láttam, mindenki jól érzi magát. Az előadásomról ugyan nem tudok beszámolni, vagy legalábbis nem érzem magam illetékesnek, de kaptam érte dicsérő szavakat, remélem, tényleg rájuk szolgáltam. :) Az előadások változatlanul tetszettek, emellett az alagsorban összesereglett alkotók is odatették magukat, Vass Robi egy igazi műalkotást kerített az én Ágostonomba is - ahogy mindenkiébe. Meg kell említenem azt is, hogy itt jelent meg először nyomtatásban egy X-Embörök különkiadás, aminek a szövegébe én is beleszálltam. Pilcz Roli töretlen jókedve pedig az embert mindig feltölti pozitív energiával. Szóval, remélem, hogy lesz jövőre is...

No, ennyi kitérő után rá is térnék a témára. Az apropója ennek a Man of Steel, ami, ha minden igaz, 2013-ban kerül a mozikba, és aminek kapcsán egyszer már morogtam. Persze az voltaképpen apró morfond volt ahhoz képest, amiről most szeretnék szólni. Ez pedig a következő: sokáig lélegzetvisszafojtva vártuk, ki lesz a filmben Superman ellensége... aztán kiderült, hogy újfent Zod tábornokot fogjuk kapni, és a lélegzetvisszafojtásból csalódott sóhaj lett. A kulcsszó pedig ott van az első mondatomban: újfent.

Ugyanis tévedés ne essék, Zod egy jó gonosz a maga bandájával... és Richard Donner nagyon jól kitalálta és felvezette a gangjüket. Sőt mi több, érthető az is, hogy miért nyúlnak vissza a korábbi filmekhez, elvégre Donner nagyon értette a dolgát, a '78-as Superman film még 33 év elteltével is megállja a helyét. Azonban az emberben óhatatlanul felmerül az is, hogy ez részben annak köszönhető, hogy az eddigi rendezők közül egyedül Donner olvasott - sőt, azóta írt - Superman képregényt.

Félreértés ne essék, én kedvelem Bryan Singer homázsát is, de az ugye az első filmet dolgozta fel. Már ott szóba jött Zod tábornok is, csak Jud Law rendre visszamondta a szerepet. Szóval, ami azt illeti, szerfelett ki vagyok már éhezve arra, hogy valami olyasmit lássak a Superman képregényekből a mozivászonra álmodva, ami eddig nem volt. A képregény-adaptációk kapcsán már így is szó éri Hollywood háza elejét, hogy "nincs eredeti ötlet" - ami egy dolog, már a kezdetek kezdetétől adaptáltak sikeres könyveket, színdarabokat, miegyebeket vászonra... azt viszont igen is hibának és kihagyott lehetőségnek tartom, amikor ahelyett, hogy az alapból merítenek, inkább a már korábbi filmadaptációkhoz nyúlnak. Ettől pedig az emberen akaratlanul is a "been there, done that" érzés lesz úrrá.

Persze, legyünk őszinték: bár Superman egy ikon, aki még Batmant és Pókembert is leelőzi, szegénynek tényleg nincs olyan markáns ellengárdája, mint két kollégájának. Ez azonban nem mentség, ugyanis az ő ellenfeleiben is van annyi potenciál, mint Jokerék bandájában. Éppen ezért végigveszem azt a tíz ellenfelet, akik nagyon a filmvászonra kívánkoznak, hogy miben rejlik a varázsuk, mi az esetleges buktatójuk, és akiket ebben az életben valószínűleg úgysem fogjuk látni.

10. Toyman


Leírás: Winslow Schott egy elbűvölő úriember, aki bűntényeit high tech játékokkal követi el. Az én kedvenc inkarnációm belőle a Bruce Timm-féle Superman rajzfilmsorozatból van, ahol az arcát mindig is egy ijesztő játékbabaarc mögé rejti - és itt egy szemernyi kételyünk sincs afelől, hogy a fickó nem egy százas. Olykor a bosszú, olykor a pénz, míg máskor egyéb rögeszméi motiválják tettei elkövetésére.

Varázs: Toyman egy színes egyéniség, aki ugyanolyan elrugaszkodott a maga módján, mint Superman. Superman megtehetné, hogy a Földet a játszótereként kezelje - Toyman meg is teszi, dacára, hogy csak egy hétköznapi ember. Jópofa lenne egyszer látni, amint hősünk robot-gumikacsákkal pofozkodik.

Buktató: Toyman túl elvont, ezért fennáll a veszély, hogy az átlag mozinéző nem veszi komolyan, netalán fanyalogna, hogy egy ilyen dilinyós miért nem Batman ellenfele? Emellett Toyman inkább egy mellékellenfélként működne jól, hogy valaki - akár Luthor - a háttérben kavarja a szálakat, vagy valaki felbőszítette őt. Emellett - és ez minden buktatóra vonatkozik - a fent soroltak nem jelentenek kizáró okot. Az, hogy valamit hogyan dolgozunk fel, többet nyom a latba, minthogy mit dolgozunk fel... ha nem így lenne, akkor egyáltalán minek beszéljünk Superman adaptációról? Hiszen az ipse harisnyában repül...

9. Livewire/Elektrosokk



Leírás: Elektrosokk újoncnak számít Superman világában. Míg Superman 1938-ban jelent meg, addig Elektrosokk előbb a fent említett rajzfilmben, 1997-ben, első képregényes megjelenése a hivatalos kontinuitásban pedig 2006-ra datálható, habár egy cameó erejéig a Superman: Red Sonban is láthatjuk őt. Akárcsak Jenny Sparks, ő is képes élő elektromossággá változni.

Varázs: Elektrosokk igazi kihívást jelenthetne Supermannek jó pár fronton. Először is az eredettörténete szerint egy nagyszájú rádióműsor-vezető, aki a magas hallgatottság érdekében sportot űz Superman porig alázásából, aki némán tűri... ám ez nem akadályozza meg a hölgyet abban, hogy őt okolja a vele történt balesetért, amiért valójában ő volt a felelős, és váltig be akarja bizonyítani, hogy Superman kicsinyes bosszút akart állni rajta. Emellett képessége révén könnyen "anyagtalanná" válhat, és képes kiütni Supermant, aki inkább ésszel tudja legyőzni őt, mint nyers erővel. Emellett Superman igazi úriember, aki sosem ütne meg egy nőt... bár Ursával mintha kivételt tett volna, szóval, talán itt is túlteszi magát ezen valahogy. Emellett megvan a technikánk, hogy jól mutasson filmvásznon.

Buktató: Az újonc mivolta, aminek következtében nem valami ismert... bár Ra's al Ghul sem a legismertebb karakter, Nolan első adaptációjában mégis ő volt az alapja az egyik ellenségnek.

8. Bizarro


Leírás: Bizarro - így vagy úgy - de Superman elrontott másolata, egy fogyatékos gyerek intelligenciájával, de a kriptoni minden erejével... vagy annak fordítottjával, mint fagytekintet és tűzlehelet. Nem gonosz, semmint inkább antihős, és inkább szánalomra, semmint gyűlöletre méltó.

Varázs: Bizarróban megvan a lehetőség egy jópofa ellenfélre. Amennyiben az "elszúrt Superman klón" alapot vesszük, akkor kaphatunk egy korrekt Frankenstein szörnyetegét, ahol kapcsolata eredetijével elviheti a hátán a filmet. Amennyiben a torz "vásári tükörvilág" eredetet választják, akkor ugyan elvész a magányossága, de attól még továbbra is keresheti a helyét ebben a világban. Mindkettőben alapjában véve egy szimpatikus karakter, aki nem akar rosszat, ellenben a kifacsart és együgyű gondolkodása miatt rengeteg kárt okoz (pl. megment egy lebontásra ítélt házat a darutól, a hajó számára felemelkedő hidat visszanyomja). Ideális alany, hogy Luthor - vagy bárki más - kijátssza Superman ellen. De talán ennél is fontosabb, hogy ideális ellenfél, hogy rajta keresztül bemutassuk Superman emberségét, ugyanis tisztában van vele, hogy Bizarro nem akar rosszat, és éppen ezért segíteni akar neki, hogy megtalálja a helyét a világban, akár ebben, akár távol az átlag emberektől. Emellett minden nagyobb felbukkanásában egyszer Bizarro rájön, mit is jelent hősnek lenni... és ebben nagy lehetőség van.

Buktató: A Bizarrovilág egy átlag mozinéző számára túl bizarr, ami pedig az elszúrt klónt illeti, azt már a harmadik és negyedik filmben is ellőtték, és sokan egyikre sem emlékeznek vissza szívesen, bár a harmadiknak több védője van.

7. Doomsday


Leírás:Íme, a lény, aki végzett Supermannel... mégha csak átmeneti időre is. Doomsday impozáns külsővel bír, és nem muszáj, hogy a képregénybeli agyatlan gyilkológép legyen, lehetne a rajzfilmbeli gondolkodó változata. Ez esetben lehet zsoldos, lehet egy világuralomra törő hódító, de lehet egy alapjában véve semleges idegen, akinek valamit (szabadságot? hazautat? akármit?) ígért a kormány, vagy Superman ellenlábasai, ha kiáll a kriptoni ellen. Vagy lehetne csupán idegen - de nagyon.

Varázs: A filmvásznon is "megölhetné" Supermant. Ez már magában foglalna egy epikus csatát, illetve utána fel van adva a lecke az uraknak, hogy kezdjenek valamit a Superman nélküli világgal.

Buktató: Doomsday impozáns, de az eddig leírtak alapján nem sokkal ad mást vagy többet, mint a három renegát kriptoni.

6. Metallo


Leírás: Metallo valaha egy hétköznapi férfi volt, akinek az agyát sérült testéből átrakták egy kriptonit által hajtott robottestbe. Persze ennek következtében elveszti az összes érzékelését a látásán és a hallásán kívül, ami kezdi megőrjíteni.

Varázs: Egy acélember az Acélember ellen. Ráadásul Metallo hétköznapi emberként kezdi, aki hirtelen veszíti el az emberségét, és kap mellé emberfeletti hatalmat. És aki úgy rendelkezik emberfeletti hatalommal, hogy mellette Superman a kriptonit közelsége miatt egy reszkető ronccsá vedlik - és máris képtelen megállítani Metallo őrjöngését. Az, hogy képes kriptonit-sugarakat lőni, csak még jobban kiegyenlíti a küzdelmet. Olyan, mint amit Doomsday-nél írtam, csak sokkal dinamikusabban.

Buktató: Metallo csontvázszerű robottestéhez hasonlót már láthattunk a Terminátorban - és egy átlagember rögtön képtelen lesz elvonatkoztatni John Connoréktól.

5. Parazita


Leírás: Rudy Jones valaha egy mezei mindenes volt - nem, nem ilyen -, aki közelebbi ismertségbe került egy kontényerni nukleáris hulladékkal. Ettől persze nem rákot, hanem szuperképességeket kapott, amelyek megegyeznek az X-men Vadócáéval. Naná, hogy Supermant szemelte ki fő "táplálékforrásnak".

Varázs: A vele folytatott küzdelem ugyanolyan dinamikus lehetne, mint a Metallóval leírt - mivel megszerzi Superman képességeit, legyengítve, majd minden érintésével továbbgyengítve őt, ezért őt sem lehet nyers erővel legyőzni. Emellett sok mindenben hasonlítanak egymásra Metallóval - voltaképpen nem is lenne rossz ötlet egy kettőjük között kötött szövetség. Figyelem, Parazita a gyengeségeket is átveszi! De ugyanígy érdekes lenne, ha Luthor intellektusát ötvözné Superman képességeivel. Lehet vele kombózni, ráadásul ő sem mutatna rosszul a vásznon...

Buktató: Csak éppenséggel nagyon sokba kerülne a tisztességes kivitelezése. Márpedig egy Superman film ne nézzen ki tisztességtelenül.

4. Mr. Mxyzptlk


Leírás: Egy ötödik dimenzióból származó entitás, akit nem kötnek a fizika törvényei. Voltaképpen olyan hatalommal bír, mint a popkultúra dzsinnjei. Érdekesség, hogy a harmadik rész kapcsán felmerült, hogy ő lesz az ellenség, és Dudley Moore játszotta volna... de ez aztán mégsem valósult meg.

Varázs: Mr. Mxyzptlk-nek van ám bőven belőle. Akkora ereje van, hogy mellette akár Superman lehetne hétköznapi ember, és csak úgy lehet legyőzni, ha hősünk túljár az eszén - Mr. Mxyzptlk egójára hatva kitaláltak egy szabályt, miszerint ha kimondatja vele a nevét fordítva, akkor három hónapra visszakerül az ötödik dimenzióba. Emellett Mxyzptlk nem gonosz, és alapból nem is motiválja őt semmi, csak az unalom, ez pedig friss a megalomán ellenfelek mellett. Plusz a trükkmesterek megint kitehetnek magukért, és az írók is latba vehetik a fantáziájukat. Emellett hangulatban remekül illik Bizarróhoz, és mellette megvan a lehetőség, hogy jó célra fordítja természetfeletti képességeit - mondjuk létrehozza neki az igazi Bizarrovilágot, vagy maga mellé veszi társnak.

Buktató: Túl sok. Nagyon nehéz őt úgy megírni, hogy a mozivásznon ne essen szét a történet, és ne válljon az egész ökörködéssé. Persze ha Alan Moore-hoz nyúlnak... de úgyse fognak, az pedig egy speciális eset.

3. Darkseid


Leírás: "Sok minden voltam már, Kal-El, de most a te halálod vagyok!"

Apokolips nagyura, egy egész bolygónyi követővel. Darkseid egy despota, akihez képest Zod egy rosszkedvű bürokrata, Luthor meg egy hisztis kölök. Persze ezek alapján ő simán lehetne egy sokadik galaktikus zsarnok... és akkor a helyére nyugodt szívvel ideírhatnám Mongult... ám Darkseid még Luthornál is nagyobb játékos, és hihetetlen körmöfont. Ha megfosztanánk a hatalmától, akkor is képes lenne néhány szóval összetörni bárki akaratát... és ez alól még Superman sem kivétel.

Varázs: Először is, már Apokolips és Kripton között van egy torz párhuzam: Kripton egy kopárságában is éteri szépségű bolygó volt - legalábbis legtöbb kontinuitásban, van, ahol buja növényzet a meghatározó -, ami gyors halálra ítéltetett, ezzel szemben Apokolips egy örök agóniára kárhoztatott planéta, Mordor és a Szárnyas Fejvadász jövőjének ezerrel megszorzott szerelem gyerele. Kriptont tudósok irányították, Apokolipst egyedül Darkseid, mindenki más rabszolga vagy lázadó. A DC Univerzumában Kripton volt az utópia, és Apokolips a disztópia szinonimája.

Darkseid étvágya persze kielégíthetetlen, és egész naprendszerekre terjesztette ki a hatalmát, ez elől pedig a Föld sem menekülhet. Az egy dolog, hogy Darkseid mindenben hatalmasabb Supermannél, de emellett zseniális taktikus és egy egész bolygóra való hadsereg lesi minden parancsát. Két fiát - Oriont és Kalibakot - előszeretettel manipulálja és használja bábként, úgy, hogy az egyik minden áron bizonyítani akar neki, a másik pedig azt akarja bizonyítani magának, hogy nem az apja. Darkseid évekkel ezelőtt megkezdi a bolygók leigázását, mielőtt felbukkanna: bűnözőket és zsarnokokat ruház fel a technikájával, akik meggyengítik a rendet, mire a hódító seregek megérkeznek. Egyszer átmosta Superman agyát, és vele hódíttatta meg a Földet, és ezzel visszavonhatatlanul meggyengítette a földlakók bajnokukba vetett bizalmát. Ha vereséget is szenved, gondoskodik róla, hogy ellenfelei győzelme pürrhoszi legyen, és számtalan ártatlan és fontosabb szereplő veszítse el életét.

De még ez is semmi. Superman buktatta már meg őt, a sanyargatott és megfélemlített népe elé hajította félholtra vert testét - ők pedig engedelmesen visszahelyezték a trónjára, holott semmi hálát nem várhattak tőle.

"Sok minden vagyok Kal-El, de itt... itt Isten vagyok."

Buktató: Nagyon-nagyon elő kell készíteni, és utána már minden ellenfél pitiánernek tűnik. Csak egy széria végén ajánlott ellenségnek, amikor a tétek már eléggé magasan vannak, hogy egy átlagnézőt ne zavarjon egy egész bolygónyi hódító.

2. Brainiac


Leírás: Brainiac sok minden volt már, hihetetlen intelligenciájú idegentől kezdve a hihetetlen idegen intelligenciával felruházott emberen át az idegen mesterséges intelligenciáig. Sokan a Timm-féle rajzfilmsorozat miatt így ismerhetik, ahol is Kripton öntudatra ébredt számítógépe volt, aki hagyta elpusztulni teremtőit, és inkább magát mentette. Ezután pedig más világokat kezdett felkutatni, majd miután mindent megtudott róluk, eltörölte őket - nehogy a tudás elévüljön (igen, egy hiperintelligens számítógép is képes a trollgondolkodásra). Kevesen tudják, de Donner őt szánta a harmadik film ellenségének.

Varázs: Egy teljesen idegen gondolkodású agresszor, aki, ha Darkseidnél nem is romlottabb, de embertelenebb és ridegebb. Talán még Darkseidnél is sokkal jobban meg tudja adni a sci-fi hangulatot egy Superman filmhez. A különféle inkarnációiban mindig van valami köze akár Kripton pusztulásához, akár egyéb, a tudás nevében elkövetett atrocitásokhoz, mint egy egész város lekicsinyítése és üvegburába zárása.

Buktató: Ugyanaz, mint Darkseidnél, bár kettejük közül Brainiacet előbbre venném - kivéve ha nem egyszerre szerepelnek, ami talán egy kicsit sok lenne, bár az Igazság Ligában ezt elég jól megoldották.

1. Lex Luthor


Leírás: Most kezdhetném azt, hogy őt senkinek nem kell bemutatnom, és hogy vigyázat, csalok! De a szomorú igazság az, hogy őt bizony be kell mutatni, és nem, nem csaltam. Íme, hölgyeim és uraim, a világ legokosabb embere, a LexCorp igazgatója, számtalan találmány feltalálója - és még több szabadalmaztatója -, aki intelligenciája mellett hihetetlen anyagi és politikai befolyással bír. Ő Superman ellentétpárja: mindketten grandiózus karakterek, de míg a kriptoni isteni képessége ellenére a hétköznapi embereket képviseli, és köztük él, addig Luthor hétköznapi ember létére istenként akar mások felé magasodni. Sokszor másokat használ fel Superman elpusztítására, máskor magát Supermant is felhasználja, és ha ez nem válik be, még mindig ott vannak verőlegényei és -leányai, találmányai, vagy egy darab zöld kő. Csatapáncéljában képes leállni pofozkodni Supermannel, de olykor ő is képes lemásolni a kriptoni erejét... ami visszaüt rá, és nem feltétlen a kriptonit miatt. Nem mellesleg, egy ideig ő volt az Egyesült Államok elnöke.

Varázs: Fent leírtam mindet. Ugyan a Superman visszatér című opuszban tagadja, hogy piti shaftes lenne, ezzel szemben a filmváltozatra nagyon is illik ez a meghatározás.

Buktató: Félő, hogy a filmrendezők maradnak a jól bevált telekspekuláns gonosz mellett. Pedig én egyszer megnézném Bruce Willist Luthornak, ugyanis ő tud egyszerre impozáns, sármos és intelligens lenni. Sőt, mellé tökéletesen illene Mercy Graves kisasszony is. Ráadásul Luthor mindig ott lehet a háttérben, és akkor is kavarhatja a kavarni valót, ha a két idegen nagyágyú már kezdi bekebelezni a Földer.


Persze, nem csupán a gonoszokon múlik egy filmszéria frissessége, hanem egy rakat dolgon. Ami engem illet, én szívesen megnézném Supergirlt a Superman széria szereplőjeként, mint mentorkodik felette hősünk, mint próbál beilleszkedni közénk, etc.

Akárhogy is, a végszó mindig a filmeseké, és Superman mindig is kényesebb alapanyag volt, mint Batman. Egy önmarcangoló, bosszúszomjas "hétköznapi" embert ugyanis könnyebb érdekesre írni, mint egy jóindulatú, kedves istent, aki mindig is egy mezei átlagemberként fog magára gondolni - akkor is, ha leveszi a szemüveget és kigombolja a felsőt.