Tölgyesi László, alias Douglas Rowland, alias Justin Tyme a Cherubion kiadó egyik prominens írója. Habár viszonylag későn csatlakozott a Cherubion gárdájához – első regénye, A sötét isten 2001-ben jelent meg – hamar a kiadó egyik legnépszerűbb alkotójává nőtte ki magát. A kiadó számos antológiájába publikált azóta, és többek között az ő nevéhez fűződik a kiadó címadó világának feltámasztása. Tovább nem is szaporítanám a szót… pontosabban inkább az övét szaporítanám, így vágjunk is bele!
Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Elsőnek a legalapvetőbb kérdést tenném fel: miért pont fantasztikus irodalom? Miért nem, teszem azt, krimi vagy western?
Két dolog miatt, azt hiszem. Mindig menekülő típus voltam, és a felsorolt műfajok között talán a fantasy kínálja a legmagasabb fokú eszképizmust. Másrészt még zsenge koromban elolvastam Tolkientől A babót (ma már politikailag korrektebb „A hobbit”-nak nevezni), és rám szakadt a felismerés, hogy ilyesmit szeretnék írni.
Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?
Egyrészt hiba túl korán elkezdeni az írást, legalábbis kiadatási igénnyel. Az a fent említett megvilágosodás A hobbit kapcsán tizenévesen jött, mégsem kezdtem el rögtön írni. Tudtam, hogy egyszer szeretnék ilyesmivel is foglalkozni, de szándékosan nem láttam neki. A húszas éveim derekán járhattam, mire végre belekezdtem. Szerezz pár élettapasztalatot, érj meg érzelmileg arra, hogy átadhasd kitalált alakok érzéseit, és utána - az írástechnika csiszolásáért folytatott állandó küzdelem közben – talán valami olvashatót is sikerül összehozni.
A másik dolog, hogy nem tartom szerencsésnek, ha valakinek az olvasottsága a zsánerre korlátozódik. Aki csak fantasyt olvas, az emiatt a beszűkültség miatt nagy valószínűséggel nem fog jó fantasyt írni. Szükségszerűen csak újrahasznosítja az olvasottakat, megpróbálja újszerűen sorba rakni, de nem fog menni.
Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?
Úgy tizenöt éve írtam egy saját világon játszódó fantasy regényt, és elküldtem a Valhalla kiadónak. Egy hónapra rá felhívott Gáspár András – akinek akkorra már igen jó neve volt a szakmában – azzal, hogy elolvasta a művemet, tetszett neki, beszéljünk a publikálási lehetőségekről. A regény ugyan sosem jelent meg, de ez a beszélgetés – meg az ezt követő még néhány a Valhallásokkal – lelkileg óriási lökést adott egy kezdő írónak.
Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád, és miért? Kik azok, akiket a példaképeidnek tartasz és akikhez szeretnél felnőni?
Azt hiszem, túl sokat olvastam össze ahhoz, hogy akár csak megkíséreljek listát összeállítani. Spontán felsorolok neveket, akik eszembe jutnak, mert valaha hatást gyakoroltak rám. Dosztojevszkij, Graham Greene, Bohumil Hrabal, Joyce Carol Oates, Thomas Hardy, Hermann Hesse, Márai Sándor, Gabriel García Marquez, Darvasi László, Mika Waltari, Alessandro Baricco, Szabó Magda. Nagyon hosszú lenne a lista, nem is folytatom.
A zsáneren belül Joe Abercrombie regényeit olvastam mostanában, és persze meg kell említenem George R.R. Martint, aki az én ízlésemnek leginkább megfelelő fantasyt írja. Valaha szerettem Robin Hobbot is, az Orgyilkos-trilógiája hatott rám. Mindenképp említést érdemel Jack Vance, akit nemcsak a fantasy, de a sci-fi terén is nagyra tartok. Magyar vonatkozásban pedig oly sokakhoz hasonlóan én is a Chapman-Renier-Caldwell triászon „szocializálódtam”, többek között.
Hogy kihez szeretnék felnőni… A fentiekhez nem, mert nem lenne reális célkitűzés. Viszont évekkel ezelőtt szívesen olvastam egy logó alá dolgozó zsánerírót, név szerint Chris Kubasikot (többek között Earthdawn és Shadowrun-regényeket írt, de aztán abbahagyta, és forgatókönyvíró lett). Úgy vettem észre, ő eléggé hasonló elvek mentén alkotott, mint én, és nem ragaszkodott hozzá, hogy saját világán alkosson. Legyek a magyar Chris Kubasik. :)
A műveid közül szinte mindet nyugodtan a heroikus fantasy kategóriájába lehet sorolni. Mi az, amiért inkább a heroikus fantasy mellett tetted le a voksodat, nem pedig a high vagy az urban fantasy mellett, hogy másokat ne is említsek?
Hű, ebbe a heroikusba hogy soroltál be? Nem vagyok biztos abban, hogy beleférek. Hard és low fantasy elemekkel is dolgozom, bár az, hogy elsősorban logó alá írok, kizárja, hogy tisztán beletartozzam ezekbe a kategóriákba (például általában nem teljesül a mágiaszegénység kritériuma).
Nem agyalok túl sokat azon, hogy besoroljam az írásaimat a fantasy valamelyik ágába. Legyenek működő karakterek, érzelmileg átélhető konfliktusok, feszültség, fordulatos történet – az osztályozás legyen a kritikusok dolga.
Előfordulhat, hogy ez változik a jövőben, és kipróbálnád magad például napjainkban játszódó urban fantasyben?
Nem zárkózom el a fantasy semmilyen ágától. Írtam már történelmi fantasyt is, a jelenleg futó Cherubion Alkonya sorozatom pedig a fantasy mellett erős sci-fi és steampunk elemeket is hordoz.
Nem azért nem írok napjainkban játszódó urban fantasyt, mert ne vonzana, sőt. Hanem mert az olvasóközönség inkább azt várja el, amit most írok. Számomra pedig a történet és a szereplők előrébb valók a megalkotott világnál, így nem okoz problémát logó alá alkotni. Időről időre, szerelemből azért összeütök valami mást is. Ilyen kikacsintás az amerikai rabszolgatartó időkben játszódó képregény-forgatókönyv, meg a közelmúltból az LFG.HU pályázatára írt sci-fi novella. Ez utóbbinál főként azért örültem a közönségdíjnak, mert kimondottan ilyen jellegű írásban nincs sok gyakorlatom.
Négy kislány apukája vagy… előfordulhat, hogy egyszer írsz egy olyan történetet, amit kimondottan nekik szánsz?
Ők meglehetősen sok junior fantasyt olvasnak, rajongtak a Harry Potterért, de nagy örömömre például Philip Pullman Az Úr sötét anyagai című trilógiáját is tudták értékelni, amit többre tartok a hullámzó színvonalú Harry Potter-klónoknál. Pullman remek író, és ráébresztett arra, hogy hiányzik a gondolkodásomból, a személyiségemből néhány olyan dolog, ami a kimondottan ifjúsági fantasyhez kell. Nem fogok írni a lányaimnak soha.
Saját bevallásod szerint nincs jogosítványod, viszont szeretsz lovagolni. Lehet, hogy ez egy magamfajta geek előítélete, de ebből számomra az érződik, hogy jobban otthon vagy a klasszikus fantasy archaikus világában, mint a klasszikus sci-fi technokrata jövővíziójában. Emellett sci-fit nem igazán lehet olvasni Tőled – bár sci-fire példa a Suhancok, ami poszt-apokaliptikus SF. Ami persze ahhoz vezet, hogy a sci-fi is van olyan sokoldalú, mint a fantasy: posztapokaliptikus, űropera, cyberpunk. Te hogy látod hát a sci-fi és a fantasy szembenállását?
Valóban nem lelkesít az emberiség technikai fejlődése; ha megvonjuk a mérleget, szerintem több rosszat hozott ez a fejlődés, mint jót. De nem hiszem, hogy lehet vagy érdemes kapálózni ellene. Sodródom az árral, igyekszem alkalmazkodni. Jogosítványom sem elvből nincs, hanem mert a feleségem közölte, hogy hiába szerzem meg, ő nem ül be egy ilyen őrült mellé, és a gyerekeknek sem engedi. Az is nagy engedmény, hogy a lóra felültethetem őket, mely azért időnként ledobja őket.
A fantasy és a sci-fi szembenállása. Sok összetevője van ennek, és nincs itt hely érdemben kifejteni a témát. A fantasy elkötelezettjei sokszor csak az eszképizmust keresik, így a hard SF, a megalapozott science elriasztja őket, és inkább a fantasyvel rokon űropera felé fordulnak. A keményvonalas SF-rajongók ezzel szemben hajlamosak leszólni a fantasyt, mert sok embert kimondottan bosszant az, ha olyasmiről olvas, ami tudományosan nem állja meg a helyét (lásd például mágia). Szerintem az ilyen ember túlértékeli „a tudomány jelenlegi állásá”-nak jelentőségét; akár egy-két éven belül is megdőlhet sok minden, amit most szilárd tudományos ténynek hiszünk.
Hamár szóba kerültek a lovak, honnan jött ez a hobbi?
Kölyökkoromban lómániás voltam. Lovakat rajzoltam, mikor mások autókat, műanyag lovacskákkal játszottam, mikor a többi fiú matchboxsszal. De sem anyagi, sem egyéb szempontból nem volt realitása egy lónak az életemben, ezért hosszú időre eltemettem magamban ezt a szenvedélyt. Eközben azért finoman úgy alakítgattam a dolgaimat, hogy egyszer majd, talán, esetleg, beleférjen egy paci. Négy éve ez megvalósult, tavaly óta pedig már két hátas nyargalászik a karámban.
A fantasy regényekben a hősök gyakran utaznak lovon, mégis, gyakran hallani, hogy a paripákat bármikor lecserélhetnénk motorokra. Te mit tanácsolnál azoknak, akik életükben nem ültek még lovon, mégis, szeretnék életszerűre írni magát a lovaglást?
A legegyszerűbb beszélni egy lovasemberrel. Egy hozzáértő rövid idő alatt nagyon sok hasznos dolgot el tud mondani. Például nehéz elhinnem, hogy George R.R. Martin nyeregbe üljön, de a lovas jelenetei helytállóak. Nagyon életszerű még ezen a téren Steven Erikson és Robin Hobb, róluk nem tudom eldönteni, van-e valódi lovas előéletük, vagy csak kiválóan használják fel a másodkézből kapott információkat. Patrick Rothfuss viszont csak becsülettel elvégezte a házi feladatát, de érezhetően nem lovas.
Nem kell tehát valóban lovasnak lenni az életszerűséghez, ugyanakkor lovasember számára is akadhatnak kihívások ezen a téren. Számomra ilyen volt például, mikor kitalált hátasokról írtam, például függőleges sziklafalon is felmászó gyíkokról. Itt tovább kellett gondolnom a lovakról szerzett tudásomat: milyen technikával kell ezeket a lényeket megülni, milyen szerszám kerül rájuk, effélék.
Egyik írói védjegyed, hogy fogsz egy fantasy toposzt, és eljátszol vele. Ez talán legszembetűnőbben első regényeden, A sötét istenen látszik, ahol többek között ordenáré, tahó tündékkel és határozatlan, gyámoltalan törpékkel találkozhatunk. Mi az, ami az ilyen játékokra motivál?
Én is változom, és az évek során a hangsúly eltolódott az írásaimban erről a toposz-játékról másra. De a játék lényege a félrevezetés. Az olvasónak prekoncepciói vannak azt illetően, hogyan kell kibomlania egy jól ismert szituációnak, és ha ez a szituáció kap egy csavart a megfelelő helyen, az meglepő. És meglepődni általában jó.
Ez volt az első megjelent regényed, ami egy saját világon játszódik. Miért ezzel kezdted regényírói pályafutásodat? Úgy értem, miért saját világgal, és azok közül is miért Mor-Tuadh-dal? A jövőben visszatérnél rá akár egy novella erejéig?
Nem ismertem a piac sajátosságait, meg úgy általában véve nem sok mindenről volt fogalmam. Csak azt tudtam, hogy egy fantasy-írónak legjobb saját világot alkotnia, saját szabályokkal, mert így tudja kihozni a történetéből a legtöbbet. Ezt ma is vallom, azzal, hogy ettől függetlenül logó alá is lehet élvezeteset alkotni (azaz az ún. „szerepjáték-irodalom” nem definíció szerint rossz, hanem legtöbbször rosszul művelik). Érdekes dolog ez: a kezdő írók többsége tud egészen elfogadható világot teremteni, de a konfliktusokat, szereplőket, cselekményt megfelelően alakítani csak elenyészően kevesen.
Hogy Mor-Tuadh világára írnék-e novellát… Kétlem. Sok idő telt el, és nem tudom, képes lennék-e még létrehozni azt az érzelmi kötődést az anyaggal, ami szükséges lenne.
George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?
Nagyobb arányban vagyok mérnök. Persze rugalmasan kezelem ezt a dolgot, és kész vagyok akár jelentősen is eltérni a vázlatomtól, ha írás közben kiderül, hogy az előre eltervezett dolgok valamiért nem működnek, pl. logikai ellentmondás áll fenn, vagy az „életre kelt” szereplő már nem cselekedhet úgy, ahogy azt eredetileg akartam. Nem is lehet száz százalékban mérnöknek lenni: „a regény, amint írja önmagát”, azaz totális írói kontroll nincs, és ez így is van rendjén.
A választásom nem azt jelenti, hogy olvasóként is többre becsülöm a mérnökök műveit a kertészekénél. Mindkét módszernek vannak hátulütői. A mérnök lemond egyfajta spontaneitásról, ami általában jót tesz az írásnak. A kertész viszont kockáztat: abban a pillanatban, hogy nem lobog az ihlete magas hőfokon, aránytalanul nagyot zuhan az írás színvonala, mert „tervrajz” híján a szerző elkoptatott szükségmegoldásokat ránt elő. Jó példa erre egy deklaráltan „kertész” attitűdöt követő író, Stephen King.
Ezt érdekes, mert számomra Mor-Tuadh egy elültetett magnak tűnt, mikor olvastam – van egy hangulat, ami aztán, a történet és a szereplők segítségével, kibontja a világot. Mor-Tuadhot ráadásul ilyen téren nem tartom egyedinek… a rajongóid mégis rendre bombáznak kérdésekkel a világ apróságait illetően, teszem azt, mennyi adókedvezmény jár egy háromfejű medve birtoklásáért. Neked mi a véleményed erről a jelenségről, mennyire hat vissza rád – segít bizonyos kérdésekben, vagy inkább kétségbeeséssel tölt el, milyen könnyen túlnőnek az ilyesmik az emberen?
Az olvasók nagyon szemfülesek tudnak lenni. Egy írónak meg kell békélnie egyrészt azzal a gondolattal, hogy a publikált regény már nem teljesen az övé, másrészt azzal, hogy előbb-utóbb az összes bakija napvilágra kerül. :) Ráadásul az olvasók mindig tudni akarják a regényen kívüli dolgokat is, olyasmiket, amiket esetleg szándékosan nem fejtettél ki. Ez néha fárasztó lehet, de persze százszor jobb, mint a közönyös fogadtatás.
Másrészről viszont írtál Te kidolgozott világokhoz is, a következő regényed, Az idő vasfoga például a Káosz Világán játszódik. Miért döntöttél Worluk mellett, és mennyiben volt más egy már meglévő világra írni?
Ekkorra már kezdett derengeni számomra, mennyire logó-orientált a piac. Előfordult, hogy világfüggetlen elbeszéléseim esetében Nemes István (John Caldwell) azt kérte, „Worlukosítsuk”. Ez nem azt jelentette, hogy kötelező volt besorolnom a logó alá, hanem azt, hogy hadd legyen Káoszos címkéjű az írás, ha ez nem érinti lényegileg. Ne feledjük, évekkel korábban már volt egy menetem a Valhalla kiadóval, ahol Gáspár András és Novák Csanád is közölték, hogy ugyan maximálisan meg vannak elégedve a regényemmel és novelláimmal, csak nem MAGUS egyik sem, és ez komoly gátja a kiadásnak.
Egy már meglévő világra írni nem okozott gondot. Az akkoriban megjelenő Káosz Szerepjáték hatalmas „játékteret” biztosított az íróknak, mindenki találhatott magának egy szegletet, amelyiknek a hangulatát, szokásait gyakorlatilag tetszése szerint alakíthatta.
Ráadásul számomra a történet és a karakterek mindig is elsőbbséget élveztek a világépítéssel szemben (lásd, erre utaltam, mikor a low fantasy elemekről beszéltem föntebb), ezért is könnyű volt a váltás.
Ha már a világnál tartunk, érdekes, hogy meglévő dolgok terén inkább a szerepjátékból merítettél, nem pedig az azt megelőző regényekből… úgy értem, találkozhatunk benne villámdémonokkal, hidrával és avarféreg-származékkal, ellenben olyan tősgyökeres elemekkel, mint a quetterek, szládok, khenták, már nem. Ezek az elemek mellesleg a szerepjáték óta mintha háttérbe szorultak volna, átadva a helyüket a szerepjátékban megjelent lényeknek. Te mennyire érzed ilyen téren a szerepjátékot egy vízválasztónak?
Egyrészt persze törekedtünk arra, hogy a regények erősítsék a szerepjátékot. De talán ennél is fontosabb motiváció volt, hogy mindenki szívesebben írt olyan dolgokról, amit John Caldwell nem írt még meg előtte. Feltűnt egy sereg lény, amely regényben még nem, csak a bestiárium lapjain létezett, és kihívás volt életre kelteni őket. A szerepjáték megjelenése szerintem abszolút vízválasztó volt: azelőtt leginkább Caldwell jelentette a Káoszt, utána viszont tán nem is akadt a stábban, aki ne alkotott volna a Worluk-logó alá.
Ezen a regényen és számtalan novellán kívül szintén Worlukon játszódik Mokhara – A mágustorony című antológia, amit Te szerkesztettél együtt kollégáddal, Szántó Tiborral. Honnan jött az ötlet, hogy varázstárgyak meséljék el a történetüket, szinte már Ezeregyéjszaka-módra? Mennyire vagy elégedett így sok év távlatában az eredménnyel? Mit tennél másképpen, ha lehetőséged nyílna rá?
Nem emlékszem, pontosan kinek a fejéből is pattant ki az ötlet, de kellett egy egyszerű koncepció, amelyik jó belépési pontot kínál a kötethez csatlakozó íróknak. Varázstárgyak porosodnak egy toronyszobában, és mikor ráébrednek, hogy hamarosan a megsemmisülés vár rájuk, igyekeznek elmesélni a történetüket. Minden írónak jut egy tárgy, egy élettörténet.
Nem mondanám, hogy elégedetlen vagyok a végeredménnyel, szerintem a kerettörténetünk működött, és fel voltak rá fűzve ütős írások is. Mai eszemmel, több rutinnal felvértezve szerkesztőként azért keményebb kézzel bánnék az írókkal. Hoztunk olyan kompromisszumokat, amiket nem kellett volna. Mondok egy példát. Gabriel Sandstone barátom és kollégám is írt a kötetbe. Minden írói erénnyel bőven fel volt látva, sőt. Elegáns, élvezetes, lendületes próza, vibráló alakok, jó párbeszédek… de nem volt „segge” az íráshoz, márpedig Moldova Györgytől tudjuk, hogy az elengedhetetlen. Sandstone tehát bárminek ült is neki, megírta valameddig, aztán szaladt ki játszani a rétre a többi kisfiúhoz és kislányhoz. Nem lehetett rá haragudni, de néha számítani sem. Így jártunk a Mokhara esetében is: küldött egy háromnegyedéig megírt novellát, azzal a megjegyzéssel, hogy ő feladta, esetleg fejezzük be helyette. Közel volt a határidő, a Sandstone-ra osztott varázstárgy nem maradhatott ki a kötetből, és a stílusa sem olyan, amit csak úgy utánozni lehetne. Végül rávettük egy befejezés megírására, de összecsapott lett. Kár érte.
Ha már antológiák, a Démonének címadó kisregénye is Tőled származik. Ami engem illet, a „hajótörött” fiú történetét kedvelem Tőled a legjobban – honnan jött az ötlet?
A kutyáim egyszer elkezdtek ásni a kennelben. Én csak a nyílás bejáratát láttam, fogalmam sem volt, hogy hónapok alatt valóságos metróalagutat készítettek odalent. Aztán nagy esőben mentem megetetni őket, és a nyílástól egy méterre beszakadt alattam a föld. Egyetlen pillanat alatt mellkasig voltam a talajban, és két ázott, éhes, szőrös borzadály ugrált a fejemen. Olyan hirtelen volt az egész térbeli átrendeződés, mint átzuhanni egy másik világba. Ennek kapcsán megfogant a fejemben egy ötlet egy fiúról, aki hirtelen átkerül egy démonvilágba, ahonnan nincs visszaút. Megtanul túlélni, de a legnagyobb kihívás számára, hogyan őrizze meg emberi mivoltát. A fő konfliktust tehát nem rajta kívül álló dolgok hordozzák.
Ebben az írásban kezdtem egyre komolyabban összpontosítani arra, hogy ne magányos kalandorokról írjak (ez nagy átka a műfajnak), hanem legyenek például szüleik, és a szüleikkel való kapcsolatuk akár az életüket is meghatározhatja. Ezért a Démonének sok flashbackkel dolgozik, melyek során fokozatosan kibontakozik az apa, az anya és a fiú viszonya, és az ebből fakadó tragédiák. Ez sok olvasónak nem tetszett, mert ugye éljünk inkább a jelenben, és gyilkoljuk halomra a démonokat.
Hagyományos fantasy vonulaton gyakran karolod fel a törpéket, melyeket sokan a legérdektelenebb fajnak tartanak. Miért esett rájuk a választásod? A kihívás miatt, vagy van más oka is?
Említettem korábban A hobbitot mint rám hatással levő művet, és ott ugyebár a törpéké a főszerep. De nemcsak ez az oka. Íróként jobban vonzanak a földhözragadtabb, számos gyarlósággal megvert alakok, mint azok az elegáns pengeművészek, akik például a Magus-regényeket uralják. A törpék arra is jó alkalmat adnak, hogy kifejtsem azt, amit a Démonének kapcsán már említettem: magányos, senkihez és semmihez nem kötődő kalandor helyett érdemes közösségbe, családba helyezni a főszereplőt. Így a konfliktuslehetőségek meghatványozódnak, ráadásul a feszültség is feljebb srófolható. A legutóbbi törpés írásomban, Az érc fiai-ban erre törekedtem, és nagyon lelkes olvasói visszajelzéseket kaptam, amiből azt szűrtem le, hogy ez a helyes út.
Emellett persze kihívás is, hogy a sztereotípia mögött megtaláljam a kis fickók lelkének mélyebb mozgatórugóit, és összetettebb jellemeket nyújtsak a mérgeskedő-hetvenkedő törpénél.
A 2000-es évek második felében újjáélesztetted Cherubion régóta parlagon heverő világát. Bár Cherubion feltámasztására voltak korábban is kísérletek – ld. Cherubion legendái –, mégis a regényeid előtt úgy tűnt, hogy a kiadó címadó világa eltűnik a süllyesztőben. Mi az, ami megragadott Cherubionban, mi volt a legnagyobb kihívás, és szerinted miért nem vállalkozott más a világ „renoválására”?
Egyfajta öszvér-megoldáson gondolkodtam akkoriban: el akartam indítani egy sok nézőpontból kifejtett „fat fantasy” sorozatot, de úgy, hogy egyszerre legyen az én világom és logó alá írt világ. Cherubion azért felelt meg ezeknek az ismérveknek, mert sosem lett igazán részletesen kifejtve, ráadásul elképesztően változékony világ volt – az Éj- és a Hajnal-trilógia közötti szakadék bizonyította, mekkora változásokat bír el két regény között. Évszázadok telhetnek el, a világ és a hatalmi viszonyok gyökeresen átalakulhatnak… azaz a saját szám íze szerint formálhatom, mégis „logó” marad.
Persze az egész projektnek megvolt az a veszélye, hogy a Jeffrey Stone eredeti trilógiáit kedvelő olvasóközönségnek csalódást okoz az új koncepció. „Jó, jó, de ez már nem a Harc az Éj Kövéért, ezért nem kell.” Ám mikor elkészült a két nyitóregény, a fogadtatása nagyon kedvező volt, így nyugodt lélekkel folytathattam.
Az Éj- és a Hajnal-trilógia engem sokszor emlékeztet A Mars hercegnőjére… ugye akárcsak Burroughsnál, ugyanúgy Jeffrey Stone-nál is egyetlen nézőpont-karakterünk van, akinek a szemén át megismerhetjük a világot. Ezzel szemben Te, akárcsak George R. R. Martin, számtalan nézőpont-karaktert mozgatsz, akik keresztül-kasul bejárják a világot. Mi volt ennek a váltásnak az oka?
Szeretném hangsúlyozni, hogy a többnézőpontos regényfolyamba jóval azelőtt kezdtem bele, hogy Martin A jég és tűz ciklusáról hallottam, vagy nálunk ezt kiadták volna. Mire a Trónok harcát egyáltalán elolvastam, már javában írtam az Alkony-regényeket (ráadásul egy félbehagyott Worlukos regényfolyam alapján, mely szintén sok nézőpontos lett volna – mindkettőt jóval előbb egyeztettem a Káosz-világ illetékeseivel).
A több nézőpont fő előnyének azt éreztem, hogy nem válik monotonná, ráadásul kiküszöböli azt a problémát, amit az íráshoz való hozzáállásom okoz. Az olvasók zöme ugyanis azt várja el, hogy a főhősnek sem fizikai, sem szellemi értelemben ne legyen különösebb defektusa, és racionálisan gondolkodjon. A gyarlóságokkal alaposan ellátott, sőt, gyakorta kifejezetten taszító szereplőim azonban sokszor elriasztották az olvasókat. „Nem bírtam azonosulni a hősöddel” – kaptam meg számtalanszor, és hiába is mondanám ilyenkor, hogy az istenért, ne is azonosulj egy ilyen zakkanttal, nem az volt a célom! A sok nézőpontos koncepcióba azonban egyaránt beleférnek a könnyebb azonosulást segítő és az „utálatosabb” szereplők. Annyi kompromisszummal járt a dolog, hogy már az elején tudtam: kell legalább egy szereplőt adnom az olvasóknak, aki úgy-ahogy megfelel a „hagyományos” hősképnek. Ő lett az Alkonyban Sárkányölő Kurt Hauser. És ha már Martint emlegettük (bár feszélyez, ha vele együtt emlegetnek, mert nyilvánvalóan nem egy ligában játszom vele): mikor elolvastam a Trónok harcát, jót derültem azon, hogy Martin is tett egy ugyanilyen engedményt az olvasók felé, Havas Jon személyében. Aki, lám, rögtön az egyik legnépszerűbb karakter lett, pedig A jég és tűz dala elején ő talán a legérdektelenebb POV-szereplő, bármelyik átlagfantasybe belefért volna főszereplőnek. De én ekkor már értettem, miért alkotta meg őt a tévésorozatokon edződött, rutinos Martin. És tegyük hozzá, utána képes volt Havas Jont egyre érdekesebbé formálni – ahogy, remélem, nekem is sikerült Sárkányölő Hausert kicsit eltávolítani a „standard” hősalaktól.
Jeffrey Stone és Burroughs esetében a koncepció elég nyilvánvaló, és ez az adott korszakok sajátossága is volt. Legyen egy jó azonosulást kínáló hősalak (sőt, Stone maga említette, hogy kísérleti jelleggel nem adott kidolgozott személyiséget Leon Silvernek, hogy az olvasó beletölthesse a sajátját), aki az olvasóhoz hasonlóan idegenként csöppen át egy másik világba, vele együtt fedezhetünk fel mindent. Nincs is ezzel gond. Úgy éreztem azonban, a zsáner sokat változott, nem csupán a Burroughs óta eltelt száz évben, hanem a Stone első Cherubion-regénye óta eltelt húsz évben is. Nagyobb fantáziát láttam egy olyan koncepcióban, ahol a nézőpont-karakterek részesei a bemutatott világnak, nem „velünk együtt” odaeső idegenek. Ez a módszer persze nem nyújt olyan kézenfekvő alkalmakat a világ bemutatására, de hosszú távon megéri (persze lássuk be, a fent említett szerzőkkel szemben nem is a nulláról építettem új világot).
Mit tartogatsz még Cherubion számára? Hány regényt vagy antológiát tervezel még erre a világra?
Először be kellene fejezni az Alkony-sorozatot. Hamarosan elkészül a negyedik rész, de szükség lesz egy ötödikre, amely végleg lezárja a történetet. A jövő év folyamán szeretnék tető alá hozni egy antológiát is, több író közreműködésével. Ez a két dolog jó időre munkát ad majd, nem is merek tervezni, hogy mi lesz azután.
Korábban említetted, hogy zöldfülű íróként írtál egy regényt egy saját világra, ami azóta sem jelent meg. Most, hogy ismert író vagy, tervezel visszatérni erre a világra? Elvégre a köztudatba is egy saját világgal kerültél bele…
Ez az a bizonyos Pajzsvilág, ami miatt Wayne Chapman felhívott, megpecsételve a sorsomat, hogy író legyek. De azok a regények sosem láttak napvilágot, ezért, mint egy roncsautóból, elkezdtem kiszerelni belőlük alkatrészeket újabb művekbe. Visszatérni nem akarok oda; úgy érzem, a világ túl sok áthallást tartalmaz, még ha a megírásakor nem is ismertem minden előképét.
Említetted azt is, hogy azért tetted félre egy ideig a Pajzsvilágot, mert féltél, hogy mindenkinek Korongvilág jut róla az eszébe. Akkor is, ha teljesen más stílust képviselsz, mint Pratchett. Akkor is, ha a lapos Föld koncepciója elég elterjedt volt egykor, és nem a zseniális brit fejéből pattant ki. Ugyanakkor Pratchett szerint az ötletek voltaképpen apró részecskék, melyek több kobakot is eltalálhatnak – Te íróként hogyan éled meg, ha saját ötletedhez hasonlóval találkozol más írásaiban? Mit tanácsolsz ez ügyben az írópalántáknak?
Senki nem tudja kivédeni azt, hogy párhuzamot vonjanak a művei és más, ismert írások között. Ennek oka néha az, hogy ketten véletlenül ugyanazt az ötletet dolgozzák ki, néha az, hogy az egyik íróra tudat alatt hatott az, amit a másiktól olvasott. Ha kiderül, hogy egy már ismertebb írónak korábban eszébe jutott ugyanaz, ami nekem, általában kihajítom a saját ötletemet, akkor is, ha eleinte borzasztóan meg voltam elégedve vele.
A tanácsom mindenesetre az, hogy nem árt egy alapvető műfajismeret. Sokszor esett meg velem, hogy mikor amatőr íróknak a szemére vetettem, hogy ezt meg ezt az ötletet már rengetegszer megírták őelőttük ugyanebben a formában (csak sokkal jobban), fogalmuk sem volt az említett szerzőkről és művekről. Ha valaki fantasy/SF kategóriában alkot, nem árt tájékozódni, és legalább a klasszikusokat ismerni. A törvény nem ismerete ugyebár… Ez nem is annyira az utánzás elkerülése miatt fontos, hanem azért, hogy tudd, milyen motívumot dolgoztak már fel sokszor, és ha mégis ehhez nyúlsz, hát próbáld eredeti megközelítésben tenni.
Azt viszont nem szeretem, mikor valaki rögeszmésen próbálja bizonygatni a „másolást”. Nagyon konkrét egyezéseknél ez igazolható, de egyesek túlságosan általános motívumokra is hamar ráfogják, hogy lám, ez innen és innen van. Ha két robot egy sivatagos bolygóra esik, hogy egy szép hercegnő megbízásából segítséget kérjen öreg varázslótól egy gonosz birodalom ellen, ott a Csillagok háborújának plagizálása áll fenn. Ha egy fiú bosszút áll a bátyjáért, az nem a Volt egyszer egy vadnyugat szégyentelen koppintása.
A történeteidre a magas fordulatszám a jellemző. Mennyire várod el a fordulatokat másoktól? Létezik egyáltalán egy felső határ, amin túl a regiment fordulat miatt a történet egyszerűen szétesik?
Természetesen. Kapásból egy film jut eszembe: Vad vágyak (Wild Things). Egy komoly hangvételűnek induló krimi, amelyik meglepő csattanóval ér(ne) véget, aztán kapunk még egy csattanót, és még egyet, és még egyet, és még egyet… és ekkor már nevetünk. Persze a filmben mindez szándékos, de az író akarata ellenére is komolytalanná válhat egy történet, ha hajánál fogva előrángatott, előkészítetlen módon teker egyet a végén.
Itt újra előbukkan egyébként a „mérnök vagy kertész?” dilemma. Egy mérnök jobban elő tudja készíteni a terepet egy fordulathoz, így mikor az bekövetkezik, az olvasó a fejére csap: „Ó, hiszen sejthettem volna, ott volt minden jel előttem!” Ugyanakkor a kertészek is alkothatnak jót ezen a téren, így például a magát kertésznek valló George R.R. Martint senki nem vádolhatja azzal, hogy fukarkodna a meglepetésekkel.
Több recept is beválhat tehát. A csavarok egyik leggyakoribb – és talán legjobb – változata az, mikor egy szereplőről kiderül, hogy a jelleme, törekvései ellentétesek azzal, amit hittünk róla. Itt nagyon lényeges az előkészítettség. Mikor a fordulat bekövetkezik, ne gondolja azt az olvasó, hogy az író kurtán-furcsán elvetemültté tett egy addig jószándékú alakot pusztán a hatás kedvéért. Az olvasónak hirtelen rá kell döbbennie, hogy ez a szereplő valóban ilyen volt mindvégig, csak ő értelmezte rosszul a tetteit, megnyilvánulásait (mert az író ügyesen így intézte).
Annyit azért elmondanék a „nagy fordulatszámomról”, hogy bár a pályám elején tényleg eladtam a lelkemet is egy jó csavarért, manapság kicsit eltolódtak a hangsúlyok másfelé. Elsősorban arra törekszem, hogy következetes legyen a jellemábrázolás és legyen érzelmi töltete az írásnak – a nagy svédcsavar pedig a bónusz, amely akár el is maradhat, ha lerontaná a hatást. De legtöbbször azért van lehetőség csavar beillesztésére, ráadásul az az elvem, hogy érdemes többet is belevenni, mert akkor mire az olvasó egyet kilogikázna, a másik oldalról fejbe vágja egy újabb fordulat.
Ugyanígy jellemzőek a történeteidre a horrorelemek. Mi ennek az oka? Volt már olyan, hogy azt érezted, hogy ez a horrorelem hangulatos, de ha jobban belegondolok, a történetben leírtak szerint annyi vesződséggel jár, hogy én a gonosz mágus helyett hagynám a fenébe, és szereznék egy nyílpuskát?
A feszültségkeltés hatékony eszköze a horror. De ha zsigeri dolgokról van szó, igyekszem kerülni az öncélúságot: az a „gonosz mágus” nálam csak abban az esetben kínozna valakit órákon át a nyílpuska helyett, ha ennek komoly jelentősége van a történet szempontjából. És persze a gyomorforgatás helyett gyakorta hatásosabb félelmet kelteni: azaz nem arra koncentrálni, „mi történik”, hanem „mi történhet”, hiszen a legjobban az ismeretlentől félünk.
Te voltál a Káosz Világa című számítógépes-játék egyik forgatókönyvírója. Mesélnél a tapasztalataidról? Milyen volt számítógépes-játékot írni, illetve milyen volt számítógépes-játékot kimondottan annak a cégnek írni?
Katasztrófa. Meg volt kötve a kezem, adott karakterekre, helyszínekre kellett sztorit írnom, sok korlátozással. Igyekeztem kihozni ebből is, amit tudtam, de a később – ahogy pénzügyi problémák támadtak – kezdték tovább egyszerűsíteni a játékot, elvetették a saját motor ötletét, és még tovább kellett „butítani” a történetet is. Ekkor fellázadtam; közöltem, hogy felmondok, ha a nemjátékos karakterek arra sem lesznek képesek, amire egy húsz évvel korábbi kalandjátékban. Több író is morogni kezdett, mire a projekt vezetői engedtek. De az írók mindvégig páriák voltak; mindenki a grafikusokat istenítette, és mikor szűkössé vált a keret, kifizetéseket is csak ők kaptak (én egyébként soha egyetlen fillért sem láttam a munkámért, ellenben az adó miatt buktam jó sokat). A fejlesztő cég végül becsődölt, egy német cég vette át a játékot, és némi pofozgatás után gyorsan piacra dobták. Persze játszhatatlanul bugos volt, megbukott a német piacon. Ironikus módon a német kritikusok kivétel nélkül megemlítették, hogy bár a játék használhatatlan, kár érte, mert érezhetően van mögötte egy remek sztori. Azaz végül mégis ért valamit az írók munkája.
Említetted, hogy nemrégiben képregényírásra adta a fejed. Tudnál valamit mesélni erről a projektről, illetve arról, milyen érzés kipróbálnod magad ebben a médiumban?
Nem akarok nagy hírverést csinálni neki, míg kész nem lesz a rajz is. A történet a 18. és 19. század fordulóján játszódik az amerikai mély-délen, Georgiában. Az ültetvényeken dolgozó rabszolgák közt afrikai varázslók is akadnak, akik képesek élőholtként feltámasztani a meghalt négereket, így sosincs hiány munkaerőből. Amolyan Elfújta a szél, fekete mágiával megbolondítva. Sötét titkok, jenki szellemidéző, iszákos férj mellett senyvedő ültetvényes-feleség, gyapotmagtalanító gép. És zombik ültetik a rizst.
Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?
Említek pár címet, mindenfajta rangsorolás nélkül. Sandman, Hellblazer, The League of Extraordinary Gentlemen, The Boys, Invisibles, 100 Bullets, Sleeper, Midnight Nation, Rising Stars, Fables. A Preachert is idevehetjük, bár voltak fenntartásaim vele kapcsolatban. A „klasszikus” szuperhősök általában nem vonzanak, bár velük is lehet olyan történetet írni, ami kedvemre való (Red Son, Wanted, Punisher: Born, Alias).
A képregényíráshoz nélkülözhetetlen a rajzoló… a szórakoztató regények eladásához pedig nélkülözhetetlenek a figyelemfelkeltő borítók. Neked mi ezekről a véleményed? Egyáltalán, mennyi beleszólásod van a saját műveidhez megjelenő fedelekhez és mennyire vagy elégedettek velük? Olvasóként milyen borítókat tartasz szimpatikusnak?
Az az általános gyakorlat, hogy leírom, mi legyen a borítón, Szendrei Tibi pedig elkészíti a képet. Tibi jó festő, nem nagyon akadt még olyan munkája számomra, amivel ne lettem volna elégedett. Olvasóként viszont általában úgy szerzek be (a műfajba tartozó) könyvet, hogy megnézem az ismertetőket valamelyik, számomra mérvadó oldalon (SFMAG, LFG, Endless), és kiszűröm közülük azokat a regényeket, amelyek vélhetően nekem is tetszenének. Esetleg még külföldi oldalakon is olvasok róluk kritikát, a biztonság kedvéért. Ilyen szempontból a borító egyáltalán nem befolyásol a döntésben. Persze ennyiben nem jól reprezentálom a piacot, mert sokak számára fontos a jó borító, sőt, akár ez lehet a vásárlásra ösztönző tényező. Számomra érthetetlen, hogy lehet külcsín alapján lecsapni valamire – olyan dolog ez, mint a vérprofin elkészített filmelőzetesek, melyek a leggyatrább alkotást is végtelenül ígéretesnek tüntetik fel.
A régebbi Cherubion regényekre jellemzőek voltak a belső illusztrációk, manapság azonban nem találkozhatunk velük. Neked mi róluk a véleményed? Hiányolod őket, vagy túlhaladottnak tartod őket?
Én szerettem a belső illusztrációkat, és ma sem tartom túlhaladottnak. Ráadásul az olvasók mindig hiányolják, de megértem, hogy a kiadó a költségek lefaragása miatt elhagyta a rajzokat.
Roger Ebert szerint minden történt csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint például Sargun?
Sargun elég rossz példa, mert akkoriban még nem alkottam elég tudatosan a gonoszokat, kaptam is érte kritikát. Okultam belőle, és Eberttel is egyetértek. Annyi kiegészítést tennék, hogy a fő konfliktusnak nem kell mindig arcot adni egy Gonosz Ellenfél képében. A fő konfliktus lehet egy alapvetően pozitív főszereplő konfliktusa önmagával, szeretteivel, a világban ható – és alapvetően semleges természetű – törvényekkel.
De ha az ellenlábast egy konkrét szereplő testesíti meg, igyekszem jól kitalálni a motivációit, és következetesen ezek mentén cselekedtetni.
Műveidben gyakran találkozhatunk harcjelenetekkel. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és valós élményekből is merítesz – mint teszem azt, egy mezei verekedés -, vagy inkább maradsz olvasmány és filmélményeidnél?
Is-is. Időről időre kerültem verekedésbe, és mindig fel is törölték velem a járdát (általános iskola 6. osztályában volt az utolsó küzdelmem, amiben sikert értem el). A verekedés egy idő után – szerencsére – elmaradt az életemből, ma már csak egy haverommal szoktunk részegen összebalhézni, de ebből komolyabb sérülés nem szokott születni (bár a múltkor elrepesztette a szegycsontomat). Egyszóval lósz*rt nem érek verekedésben, de ismerem, milyen érzés, ha szétreped a szám a saját fogsoromon; ha gyomorszájba vágnak, és úgy érzem, sosem kapok többé levegőt; ha olyat kapok, hogy az ütés és a földet érés közötti idő kiesik a tudatomból. Talán ez az oka, hogy a hőseim többet kapnak, mint adnak? :)
Persze – ugyanúgy, ahogy fentebb a kitalált lények lovaglásánál mondtam – mindezt kreatívan tovább kell gondolni, hiszen a legrealisztikusabb fegyveres hagyományőrzés sem adhat valós képet egy olyan küzdelemről, amelyben valaki az életéért küzd, és közben megpróbálja elvenni másét. Ez a tapasztalat legtöbbünk életéből hiányzik, és talán jobb is így. De képzelettel ki lehet tölteni a hézagokat.
Korábban említettük a Káosz Szerepjátékot. Íróként játszottál is vele, és ha igen, mi a véleményed róla?
Néhányszor játszottam, és jól elszórakoztunk. Problémaként jelentkezett, hogy a harcokat elég hosszadalmasan játszottuk ki (rutintalanság is volt a dologban). Elkezdtem keresni a módját, hogyan egyszerűsíthetném le a végletekig a küzdelmet, de mire kitaláltam volna, különböző okok miatt szétszéledt a társaság, és többé nem szerepjátékoztam.
A véleményem az, hogy tökéletesen mindegy, milyen rendszert játszik valaki, a megfelelő társaság a lényeg. De ez egy szerepjátékban igen csekély tapasztalattal bíró ember véleménye.
Vannak-e kedvenc szerepjáték-világaid?
Mint említettem, minimális szerepjáték-tapasztalattal rendelkezem, a rálátásom is elég csekély a világokra. Hangulatosnak tartom az Ars Magicát, a Red Sunt, a Haldokló Földet, és persze szeretem a Káosz Világát is, máskülönben nem írnék rá.
Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?
Nem írok zenére, elvonja a figyelmemet.
Mennyire lehet megélni írásból?
Ahogy én látom, egy író az SF/fantasy írásból inkább egyéb tevékenységekkel kombinálva – fordítás, szerkesztés – tudhat úgy-ahogy megélni. De nem a megfelelő embert kérded, mert én soha nem ebből éltem, néhány éve pedig már keresetkiegészítést sem látok belőle.
Mennyire van esélye betörni egy lefordított műnek angolszász piacra? Mik a felmerülő akadályok a fordítás költségein kívül?
Csak tippelni tudok, hogy egy jól megírt, és kifogástalanul, anyanyelvi szinten lefordított regénynek lehet azért halvány esélye. De mivel milliós nagyságrendű költségekről beszélünk, ugyan kinek éri meg ilyen esélyek mellett belevágni? A külföldi kiadóknál vélhetően a mennyezetig ér a kézirathalom, és ezek egy része tényleg jó is. Sőt, fel kell tételezned, hogy ezek egy része legalább olyan jó, mint amit te írsz. Szerencse kérdése is, kire esik a választás.
Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?
Szeretkezzenek, rúgjanak be és focizzanak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése