George R. R. Martin: Doorways

Egy alternatív valóságban Sliders helyett George R. R. Martin sorozatára emlékeznénk. De vajon egy jobb TV-műsorral lennénk gazdagabbak?

5 fantasy antihős

Azok számára, akik unják a makulátlan fantasy hősöket.

10 nő a fantasy irodalomban

Meg még néhány kitekintés ide-oda. Első és második rész.

10 fantasy laikusoknak

Melyik az a 10 fantasy, amit mindenkinek érdemes elolvasni? Összeállítottam egy listát, elsősorban laikusoknak, de talán más is talál rajta kedvére valót.

Trónok gubanca

Egyszerűen nem tudtam nem megosztani ezt a képet, olyan bájos! :)

Pont mint egy fantasyben...

A tavasz nem akar jönni. Hó födi az alvó tájat, csak a fagyos szél fúj szüntelen. Az emberek nyugtalanok, úgy érzik, uraik elfordultak tőlük, és nem tesznek egyebet, mint bezárkóznak kastélyukba és véget nem érő ünnepséget tartanak a beszedett dézsmából. Néhányan rebesgetik, hogy a király őrült, de csak csendben, az orruk alatt, mert ha az őrök meghallják, kínpadra fektetik a káromlókat. Akadnak, akik a király fivérétől várják a megoldást, ám sokak szerint a hercegnek megvolt a lehetősége, mégsem élt vele. A legtöbben azonban nem akarnak mást, csak hogy vonuljon el a tél a fejük fölül...

Közben egy egyszeri legény messze kerül otthonából, megismerkedik a világ minden tájáról származó kalandorokkal, és magiszterektől tanulja el a retorika és a rúnavetés művészetét.

Valahol pedig, a világ szemétől rejtve, a Tündérkirály ébredezik évszázados álmából, hogy bosszút álljon a világon, mely ellene fordult és megtagadta.

Szerelem! Kaland! Ármány! Egy részletesen kidolgozott világban!

Rúnakódok, melyek összekötik az embereket a világ minden pontjáról! Ötletes, jól kidolgozott mágiarendszer, amit ha én találtam volna ki, rég megtollasodtam volna!

Brandon Sanderson, az Elantris és a Ködszerzet-trilógia írója

Realisztikus, valósághű és keserédes - pont mint az élet maga!

George R. R. Martin, Trónok harca

Humoros, ám mély, abszurd, mégis hiteles. Minden egyes oldalon többet tudhatunk meg az emberi természetről - ha résen vagyunk!

Sir Terry Pratchett, Korongvilág

Mindegyik karakter élő, lélegző személy, akik kilépnek a lapok közül - sztereotípiának nyomát sem találjuk!

Robin Hobb, Az orgyilkos tanítványa

Kétségkívül az egyik legjobb romantikus-tragikomikus-tudományos fantasztikus western horror detektív regény. Egy kicsivel több pornó azért elfért volna.

Alan Moore, Watchmen - Az őrzők

Mese, ahogy azt gyermekként elképzeltük, és amilyen az felnőttkorunkra vált!

Neil Gaiman, Amerikai Istenek

Kvothe-ot Pusztai Dánielről mintáztam!

Patrick Rothfuss, A szél neve

Ahogy én Hófürt Simont.

Tad Williams, Emlékezet, fájdalom, tövis

Hollóhírek Easterosról

A cím ellenére az eset sajnos megtörtént és szót érdemel. Történt ugyanis, hogy a magyar vezetőség úgy gondolta, hogy 10.000 fős keret szám államilag finanszírozottra doszt elég. Most említhetném azt, hogy pár éve, amikor az MSZP akarta a tandíjat befizetni, akkor ez felháborító volt, de ezen már túl vagyunk - akkor is, ha a Facebookon rendre azért kapok lejáratást Bajnairól, mert hogy feledékeny magyarként emlékeztetni kell. Köszönöm, jó az emlékezőtehetségem.

Azonban ez egy dolog. Viszont van itt ez a Balog Zoli, aki azt találta mondani kereken, hogy:

tehetséges gyermekek felemelkedését legtöbbször nem a szegénység, hanem maguk a szülők akadályozzák.

Illetve:

A miniszter szerint ugyanis az elmúlt időszakban elterjedt az a mentalitás, hogy az oktatás-nevelés egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel. Márpedig mint kiemelte, a oktatás-nevelés nem szolgáltatás, hanem szolgálat.

Namármost, nem véletlen, hogy ez a kettő így együtt szerepel, ugyanis nagyon jól rávilágít a kormánybéliek mentalitására, akik képesek bárkinek beszólni, miután azokat a padlóra rúgták. És nem mellesleg ezért is adtam a bejegyzésnek azt a címet, amit.

Ugyanis mocsok sötét középkori gondolkodásról árulkodik. Tudjátok, amikor a lovag azért volt lovagias, udvarias, meg mit tudom én, amiért az volt, aki, nem azért, amit tett. És amikor a paraszt ugyanezért volt lelki fertő és a hét főbűn orvosi esete, mert hát a lelkem paraszt volt, és akármit is tehetett, paraszt marad, ő tehet róla. Ha nem érdemelné meg, a Jóisten nem teremtette volna parasztnak. Azt hiszem, ezért is lehet menő Horthy fehér lovon, mert ő is a soha nem volt régmúltat akarta visszahozni.

Az elmúlt időszakban igencsak elterjedt az a mentalitás bizonyos körökben, hogy az istenadta, sehonnai nép azért emeli fel a hangját, mert hát hálátlan, gyarló csürhe. Akiket bármikor, bárhogy lehet cseszegetni, és ha van egy kis eszük, akkor befogják a szájukat. Saját maguknak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol. Becsülték volna meg magukat, de így arra nem méltók, hogy megcsókolják az urak lába nyomát.

Meg hát ugye az igazi magyar mégis csak az urakból áll, meg esetleg azokból, akiknek lehull valami az asztalról, és hé, hát valójában a Hofi Géza sem az egyik legnagyobb magyar komikus volt, hanem "egy fajtajelleges, magyargyűlölő askenázi zsidó". (Bárcsak ez is egy fantasyből lenne!)

Azt hiszem, ideje véget vetni ennek, meg annak, hogy ez azért van, mert a főúr a keresztény igét terjeszti a hitetlenek között, és így voltaképpen a mi üdvünkért harcol. Sőt, a vitriolból is elég már, részükről, részemről, beszéljünk őszintén, nyíltan.

Na szóval, van az a rész, hogy "egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel". Igen, tetszik vagy sem, erről szól a demokrácia. Mi fizetjük az adót, meg négyévente meghallgatjuk, hogy mit kínálnak nekünk, aztán az alapján döntünk. Ezek alapján igen is van beleszólásunk. Erről szól az egész. Oktassak ki egy politikust, akinek ez a hivatása?

De ha erre az a válasz, hogy "én vagyok a hatalmasabb", nos, úgy a hasonlatnál maradva továbbra is megvan a lehetőségem, hogy szolgáltatót váltsak. Mondjuk elhúzok egy országba, ahol a magas adóért cserébe nem egy csizmát kapok a pofámba, hogy annyi jogom van, amennyit a főúr jónak lát. Ahol mondjuk jó kimenni az utcára, mert nem azt látja az ember, hogy mindenkit felfal a frusztráció.

Aztán persze lehet azzal jönni, hogy az ilyen az nem magyar. De igazából ez a retorika is unalmas már, és olyan, mint amikor egy cég túl sok erőt és energiát öl a termékük reklámkampányába, amiben az van, hogy a terméket használók azok az atyaúristenek, míg a nem használók bolondok, mert minden más gané, ki sem kell próbálni. Csak aztán mikor házhoz szállítják, és kiderül, hogy az még annyit sem ér, mert minden pénzt a reklámkampányba öltek... nos, a legtöbb felhasználót nem lehet hülyíteni hosszú távon.

Tévedés ne essék, szeretném, ha a hazaszeretetnek lenne egy romantikája, de nehéz úgy, hogy a vezetőktől az ember nagyon sok cinizmust érez. Meg azt, hogy a gyakorlatban nem működik, hogy azt érezzük, nem jó otthon, máshol meg igen.

És persze lehet mindig másokat hibáztatni. Lehet mindig IMF-fel, Gyurcsánnyal, Bajnaival, elmúlt nyolc évvel, tanárok bohócforradalmával, romkocsmák árnyában ülő diákokkal, gyereküknek gonoszmód keresztbe tevő szülőkkel, meg hanyatló Nyugattal jönni, csak lassan ott tartunk, hogy mindenki szar körülöttünk, és ezt tudattuk is velük. Akkor valójában kik is azok az "ők", és kikből is áll az a "mi"? Kik azok, akiket meg akarunk győzni, hogy "mi" vagyunk a jók és "ők" a rosszak? Kikből is áll a haza?

Merthogy van választásunk. Mindig van választásunk, mindig lesz. És ha máshogy nem megy, hát máshol. Lehet persze csodálkozni, meg lehet hálátlanságról dohogni, meg ragaszkodni ahhoz, hogy nektek van szükségetek rám, nem fordítva, meg hogy Isten tette fejünkre a koronát, nem a nép. De ez nem fog megálljt parancsolni a kiáramló fiataloknak. És ezen nem fog változtatni az a retorika, hogy ők a hibásak, ellenkezőleg, csak felgyorsítja.

Megtörtént az, amiről a választások előtt nem hittem, hogy megfog. Cersei Lannister és udvartartása irányít minket. Persze, lehet, hogy még mindig túl rózsásan látom a helyzetet...

Sötét urak és nemi erőszak

Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.

A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.

A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).

A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.

Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.

Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.

Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.

Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.

Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.

Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."

A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.

Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.

(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.

Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.

Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.

Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.

Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.

Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.

De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.

Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).

Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.

És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.

Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.

Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.

Lehetnénk sokszínűbbek?

A neten olvasható egy érdekes cikk Saladin Ahmed tollából, aki azt a kérdést teszi fel, hogy nem lehetne a Trónok harca egy kicsit sokszínűbb? A cikk körültekintő, intelligens és visszafogott, nem megy neki Martinnak, hanem általánosabban értekezik a témáról.

Mégis, az egyik mondaton felemeltem busa szemöldökömet. Ez pedig a cikk közepén van, amikor Ahmed azt a részt idézi, hogy Chataya kultúrájában az örömlányok a papnőkkel egyenértékűek - és ezután hozzáteszi, hogy már megint egy egész színesbőrű kultúrát ruháznak fel ferde eszmékkel. Amit én nem kicsit tartok problémás kijelentésnek.

Ugyanis miért lenne egy kultúra, ami elfogadja és a kultúrájába integrálja a szexualitást és érzékiséget, ferde? Elvégre az ókorban is voltak kultúrák, ahol a papnők egyben örömlányok is voltak, és a velük való hálás elősegítette a föld termékenységét. Ezek a kultúrák is ferdék lennének akkor?

Vagy, még inkább, nem lehet, hogy Ahmed ugyanazt a hibát követi el, amit számon kér Martintól - nevezetesen, hogy egy európai/észak-amerikai szemén keresztül ítél meg egy kultúrát?

Tévedés ne essék, a cikkében olyan gondolatokat vet fel, amik jogosak és megfontolandók, elvégre nem lehet mindig amögé bújni, hogy a fantasy azért szól fehér emberekről, mert a középkori Európa az ihlető forrása - mert a fantasynek annyi minden más lehet az ihlető forrása. Másrészt szerintem Martinnál a barbár dothrakiak még egy fokkal szimpatikusabbak is az átlag westerosi köpönyegforgatóknál, minden brutalitásuk ellenére. Westeroson az átlagember egy gyarló, ostoba rohadék, és ha Martin nem fest le jó képet a dothrakiakról, nos, Westeroson keresztül a középkori Európáról egyenesen leszedi a keresztvizet (ezt Ahmed is megjegyzi, a rend kedvéért leírom). Az igaz, hogy Jalabhar Xho egy bútordarab eddig, és hozzátenném, hogy a harmadik rész rabszolgatartói elszállt karikatúrák, őket viszont Martin igyekszik minden létező kultúrától kicsit eltávolítani.

Akárhogy is, ez a mondat azt sugallja akarva-akaratlanul (és ezt a hozzáfűzött második mondat egyáltalán nem ellensúlyozza eléggé, mert amit abban nagyvonalúan odavet, az szerintem a felhánytorgatott Martin szövegben teljes mértékben ott van), hogy csak azok a világnézetek elfogadhatóak, amelyek megfelelnek az európai normáknak. Amik távol állnak a tökéletestől.

Ami azt illeti, Chataya világnézete talán még egészségesebb is, mint a mi prűd és álszent normáink. Úgy értem, a kereszténység - ami teljes mértékben áthatja a mi európai gondolkodásunkat, sokszor akkor is, ha nem vagyunk hívők - mindig megpróbálta eltörölni Chataya foglalkozását, teljesen hiábavalóan. Egyedül azt érte el, hogy illegális és megvetendő lett, de attól még él és virul. Mert mindig lesznek emberkék, akik keresik a fent említett hölgyek társaságát. A probléma ott van, hogy megvetendő, miközben mégis mindig lesz rá igény.

Azt hiszem, kulturális szinten problémánk van a szexualitásunk elfogadásával. Ezért is igyekeztem elkerülni Chataya foglalkozásának néven nevezését, mert a legtöbbnek megvető töltete van. Hé, elvégre ezek a hölgyek mind démonok, akik tisztességes férfiakat csábítanak a bűnre, nem? Mert ez a nézet sajnos eléggé fenntartja magát. Ugyanaz a hozzáállásunk ezekhez a hölgyekhez, mint egy átlag westerosinak a törvénytelen gyermekekhez. Ők a bizonyítékai annak, hogy képtelenek vagyunk megfelelni a magasra tett - vagy még inkább, ostobán kalibrált - mércénknek, éppen ezért őket tekintjük megrontóknak, míg mi teljesen ártatlanok vagyunk. Ami persze igazságtalan és álszent, mert megint azokat démonizáljuk, akik áldozatok - köszönhetően az ellentmondásos gondolkodásunknak -, csakhogy jobban és jobbnak érezzük magunkat.

És ez az a hozzáállás, ami az egykori papnőket páriákká és szexrabszolgákká változtat (jó, a helyzet azért nem ennyire fekete-fehér, ellenpéldákat is tudok mondani, DE! De azoknál az esetéknél nem is a hozzáállás figyelhető meg.) Ugyanis ezzel a hozzáállással van a baj. (Az meg más kérdés, hogy a szex nem egyenlő a női alárendeltséggel, de ez más lapra tartozik.)

Martin ügyesen ábrázolja a kultúrák különbségét ebben a jelenetben, és nem is ítélkezik egyszer sem (bár én a részemről nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Chataya világnézetével ért egyet - ami, csakhogy elkerüljünk minden félreértést, az, hogy a szexet megvetés helyett pont tisztelni, és talán egy kicsit imádni kellene). Egyszer sem éreztem olvasás során, hogy a Nyári Szigetek kultúráján mosolyognom kellene.

Hamár itt tartunk, kicsit szerencsétlen dolog Chatayától számon kérni, hogy lányát minek teszi ki, miközben az szóba sem kerül, hogy a westerosi apák a hasonló korú fiaikat csatákba küldik a dicsőségért - és azokat a fiúkat, akik nem akarnak, méltatlan gyáváknak kiáltják ki. A cikk Chatayával szemben erre nem tér ki, pedig úgy lenne korrekt. Akkor sem, ha az egyik foglalkozás az örömszerzésről szól, a másik veszteségről, fájdalomról, halálról. Ismertem egy olyan embert, akinek nagyon durva PTSD-je volt - vagy tüzérségi sokk, mielőtt George Carlin csak azért visszatér a túlvilágról, hogy tökön rúgjon - a teste nem nyomorodott meg a háborúban, de a lelke igen. (És, bár Ahmed ugyan intelligensen fogalmaz és reagál a posztokra a cikk alant, ha ehhez hozzávesszük, hogy a legelső idézet azt érzékelteti, hogy a dothrakiak egyenrangúsága attól függ vajon, hogy a háborúban is egyenrangúan helytállnak-e...)

A kultúránk még mindig dicsőíti az erőszakot, és megveti a szexualitást (bár már messze nem annyira, mint egykor, de azért még mindig érezhető). Ha bekapcsoljuk a TV-t, akkor százszor annyi erőszakot és pusztítást láthatunk, mint meztelenségét, és ezt teljesen helyénvalónak tartják. És érdekes, hogy amikor az utóbbi mégis előkerül, akkor gyakran az érintett nők zavarba hozásához és megalázáshoz kapcsolódik (pl. szándékosan/véletlenül meglesett öltözködő/fürdő nők, akik rögtön sikoltozni kezdenek)... elvégre egy valódi hölgynek kell ilyen esetben szégyenkeznie, míg a férfi jót mosolyoghat rajtuk.

Tévedés ne essék, ez nem Ahmed ellen irányul - bár szerintem inkább esik ő abba a csapdába, amibe szerinte Martin -, csak éppen valahogy a cikk olvasása alatt egyrészt eszembe jutott az, hogy a viktoriánus kor hölgyei a kikapós bennszülött asszonyokat okolták a férjük félrelépéséért. Hamár itt tartunk, a férjek is ezt tették. Mert civilizált ember aztán soha... és itt jön a képbe az, hogy ezek az emberek a saját erkölcsüknek nem tudtak megfelelni, mégis azt istenítették, és más népeké fölé helyezték, akikét lenézték, és akikre aztán áthárították a felelősségüket.

Másrészt eszembe jutott az, hogy a fehér ember mindig szentül hitte, akkor tesz jót egy másik kultúrával, ha europanizálja. Például rájuk erőltette a vallását, vagy ruhát adott nekik, hogy azt viseljék - pl. az ausztrál őslakóknál, akiken aztán szó szerint rárohadt a sivatagi körülmények között. Képtelen volt kilépni a saját gondolkodása közül, abból, hogy talán nem övé az egyetlen helyes világnézet, sőt, ez van, amikor hátrányos (ld. előbbi példát).

És ezzel a kettővel így együtt arra akarok kilyukadni, hogy lehet, hogy a probléma nem a geek ázsiaiak vagy a laza feketék médiában való jelenlétével van - a probléma azzal van, hogy ezeket - európai lencsén keresztül - megmosolyogtatónak/kevesebbnek kell találnunk. És persze most szándékosan nem térek ki a faékegyszerűségre vett, tényleg karikaturisztikus sztereotípiákra, amik a fenti két példából sértő vicceket faragnak. Pedig a fenti két példát talán inkább el kéne fogadnunk, megértenünk, megadnunk neki a kellő tiszteletet, és nem a mi normánk alá rendelnünk. Úgy könnyebben szót is érthetünk egymással.

A sokszínűségnek több formája is van. Nem csak a különböző bőrszínekkel jár együtt, hanem a különböző világnézetekkel. Ezutóbbit legalább annyira meg kell becsülnünk, mint az elsőt - többek között azért is, mert több szem többet lát elven több világnézet segít megtalálni a sajátunkét. Mert ha nem tesszük, akkor még mindig csak az európait tudjuk értékelni.

A trónok ezer arca - A feketeleves

Nem mindegyik szereplő annyira kidolgozott, mint a korábban említettek. Hogy a világ nyitott és élettel teli legyen, akadnak olyanok, akik nem többek egy névnél, és egyetlen szerepük, hogy a nemesek udvarában mégse ördögszekerek kergessék egymást. Ezek a karakterek viszonylag ritkák, köszönhetően annak, hogy Martin képes mindenkinek megadni egy saját hangot. Közülük néhányan nagyobb szerepet kapnak a következő részekben, így alakjuk formálódik és árnyalatokkal gazdagodik. Akadnak olyanok is, akik túl keveset szerepelnek, hogy megismerjük őket – az egyik legnevesebb példa erre Jory Cassel. Vannak azonban olyanok is, akik fontos szerepet kapnak – de ez nem több annál, hogy fenyegetést és leküzdendő akadályt jelentsenek másokra. Kik is tartoznak ezek közé a derék emberek közé?



Először is, Viserys herceg: egy ostoba, kegyetlen, gyáva, öntelt kis rohadék, aki rettegésben tartja az egyetlen embert, aki szereti vagy szeretné őt – Danyt. Eladja a húgát egy nomád hadúrhoz, hogy sereget szerezzen a Hét Királyság visszahódításához… ez még valahol középkori gondolkodás szerint elfogadható lenne… ám Viserys ezt igyekszik ott megfejelni, ahol tudja. Nem akarja ő megvédeni a húgát a ráváró nehézségektől, ellenkezőleg, ha valami kis öröme is van, azt is igyekszik elvenni tőle, és bár rajta keresztül jut előnyhöz, eszébe nem jut, hogy ezért hálás legyen. Biztosítja Danyt afelől, hogy akár az egész sereget katonástól-lovastól engedné végigmenni rajta, ha ez kell a szövetséghez, és úgy próbálja „tartani a lelket az esküvőben”, hogy rendre fenyegeti, mi lesz, ha a hadúr nem elégedett vele. Amikor az esküvő következtében Danyből királynő lesz, ő továbbra sem hajlandó ezt elismerni, ahogy az sem jut eszébe, hogy talán tiszteletben kellene tartani a nomádok hagyományait, és nem egy csorda vadként viszonyulni hozzájuk, hamár tőlük vár szívességet. Az utolsó csepp egy különösen durva cselekedet, ami a kistakony sorsát megpecsételi… és ki mögé akar az utolsó pillanatban elbújni, ha nem a sokat bántott húga mögé?



De várjunk, mert ő csak a béta verzió volt, hiszen ott van a törvényes örökös, Joffrey, akivel ironikusan sok dologban egyeznek. Joffrey ugyanúgy egy nyámnyila, korlátolt, gonoszkodó kispöcs, aki gyerekkorában felvágott egy terhes macskát, hogy lássa a kölyköket. Meg kell jegyeznem, hogy azért a szülei ebben kivették a maguk részét… Cersei képes a fiacskája szörnyű tetteit gyerekes hóbortként elbagatellizálni, Robert pedig nem sokat törődik a kis takonnyal. Számomra Joffrey és Viserys olyan, mintha Martin velük akart volna kampányolni a vérfertőzés ellen, és igen, ezek ketten riasztóbb példák, mint egy háromfogú hillbilly az Ozark-hegységből. Persze, a jó Robert talán érzi is ezt, ami pedig a vérszerinti apát, Jaime-et illeti, nos, a gyanú elkerülése végett ő nem foglalkozhat a kölkeivel. Ha Joffrey összes bűnét végigvenném, akkor külön bejegyzést kellene nyitnom… de azt is hozzá kell tennem, hogy kevesekben van annyi bátorság és/vagy hajlandóság, hogy szembeszálljanak vele vagy belátásra próbálják téríteni. (Persze, a korrektség kedvéért, hamár Joffrey-nál felhoztam a hátteret, akkor Viserysnek sem lehetett egyszerű koldusként bujkálni az új király orgyilkosai elől.)



Aztán itt van Cersei királyné. Mint már említettem, Martin előszeretettel vesz elő toposzokat, értelmezi újra őket és mutatja meg, hogyan is működnének a valóságban. Ezen sablonok egyike a Gonosz Királynő, akinek senki nem tud ellenállni, és aki a háttérben mozgatja az összes szálat. Cersei is ilyennek képzeli magát, a valóság azonban rendre rácáfol erre. Cersei ugyanis kegyetlen, ám sötét, mint a föld… hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy potenciális barátokból és szövetségesekből engesztelhetetlen ellenségeket csináljon, és ennek köszönhetően nem kevés szerepe van abban, hogy a Hét Királyságból lassan hét királyság váljék – amennyiben erre nem kerül sor, az nem az ő érdeme lesz. Cersei nem az a királyné, aki képes kijátszani egymás ellen a többieket, és ez által elérni, hogy a birodalom a tenyeréből egyen, hogy aztán a hőseink csak ész, erő és oly szent akarat segítségével tudják legyőzni a fináléban. Királynénk ugyanis olyan iramban és hatékonyságban vágja maga alatt a fát, hogy azt egy koffein-túladagolásos hód is megirigyelné, a tettei pedig gyakran visszaütnek rá. Szépnek szép, de leginkább egy piros almára hasonlít, mely távolról ínycsiklandozónak tűnik, de rögtön egy sereg kukac bújik elő belőle, amint hozzáérünk. Cersei egyfelől a legidegesítőbb, legvisszataszítóbb karakter… másrészt a való életben is találkozni hasonlókkal, nem egy kedves nőismerősömet egy ilyen perszóna igyekezett el lehetetleníteni, persze csak miután azok segítségével és szívességeivel megerősítette a helyzetét.



A seregnyi harcosból csak néhányat emelnék ki, ugyanis zömük eltörpülő a Cersei-féle undormányok mellett. Talán azért is, mert ahogy Jo Walton is írja, az, hogy megaláznak valakit, az olvasókban még mélyebbre hatol, mint az erőszak? Ennek ellenére itt is találkozhatunk velejéig romlott szarháziakkal. Közülük az egyik Vargo Hoat, a Bátor Bajtársak vezetője. Vargo Hoat bármely más fantasyben egy comic relief karakter lenne: a pösze zsoldos, aki valószínűleg minden dühkitörése és komplexusa mellett lehetetlenül ostoba és inkompetens. Várjunk csak… ez tökéletesen helytálló Vargóra is, azzal az aprósággal kiegészítve, hogy ő unalmában embereket csonkít meg – bárkit, aki a markába kerül. A Bátor Bajtársakról amúgy sok mindent el lehet mondani, épp csak azt nem, ami a nevükben van: se nem bátrak, se nem bajtársiasak. Gúnynevük, ami eredetiben Bloody Mummers (ami Véres Komédiások mellett ugyanúgy jelent Átkozott Komédiásokat is) sokkal inkább illik rájuk.



De Vargo labdába nem rúghat Gregor Clegane mellett, aki lovaglétére az összes mocsokságot elkövette, ami csak létezik. Végzett a családja többi tagjával, öccsét, Sandort gyerekkorában megégette, csak mert a játékaihoz nyúlt, erőszakoskodott és kegyetlenkedett mindenkivel, akivel megtehette… márpedig sokakkal tehette meg, ugyanis: 1) Tywin Lannister bajnokaként elég nagy hatalomra tett szert 2) közel két és fél méter magas, és ennek megfelelően erejével senki nem dacolhat. Az egyetlen ok, hogy nem fordult urai ellen az az, hogy ostoba, és hiányzik belőle a szükséges képzelőerő és ambíció. Sokszor van az, hogy sorra vesszük kedvenc gonoszainkat, és nem egyszer hallottam azt, hogy valaki Jokernek vagy Lex Luthornak szurkol ellenfeleinkkel szemben. Ez teljesen természetes, ugyanis sokan így engedik ki egy kicsit a gőzt, a gonosz gaztettein keresztül… viszont mégis csalódottak lennének, ha nem nyernék el méltó büntetésüket. A szellemet ugyan néha ki kell engedni a palackból, de utána azonban vissza is kell zárni. Ezért sokan szimpatizálnak a Kurgánnal vagy Septimusszal, mondván, hogy ők félreértett hősök, ami viszont már igencsak a másik véglet… és ez az, amire se Vargo, se Gregor nem ad lehetőséget. Két karakter, aki csupán az olvasó megvetésére és gyűlöletére, és semmi esetre sem a csodálatára méltó.

Ritkán kedvelem az olyan gonoszokat, akikről semmi jót nem lehet elmondani (oké, Cersei azért a maga módján igyekszik védeni a gyerekeit, bár ebben nem jeleskedik). Talán egy sereg D&D regény elolvasása is közre játszott ebben, ahol a gonoszok java nem több egy rossz viccnél. Azonban a fent leírt karakterek működnek, egyetlen fontos feladatukat, a feszültségfokozást tökéletesen ellátják. Nem tartom őket jó karakternek, ugyanis se nem árnyaltak, se nem összetettek (bár Cersei a negyedik regényben nézőpont-karakter lesz, így ez változhat), azonban Martin mégis jól írja meg őket, így könnyen elképzeljük, hogy ilyen emberek léteznek - mert sajnos léteznek.

Végezetül hadd zárjam le ezt a cikksorozatot Loreena McKennitt Dante's Prayer című számával, amihez july12prod készített videót a sorozathoz készült képek felhasználásával.

Bár, ha elfogadjuk Dan Benioff félkomoly megjegyzését, miszerint ez voltaképpen a Maffiózók Középföldén, akkor inkább ez a szám illik ide. Csak a kocsi helyett képzeljünk el hintót, a napszemüveges tagok helyett Bronnt, Vérebet és Petyrt, a refrént pedig kiabáljuk túl ekképpen: Woke up this morning I got FIEFDOM!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, Martin blogjáról, Gregor Clegane pedig innen.)

A trónok ezer arca - Top 10 kedvenc nem-nézőpont karakter

Westeros hatalmas játszótér, regimentnyi szereplő fér el rajta. Közülük akad olyan, akinek csak a nevét jegyezzük meg (néha azt sem), viszont olyanok is vannak, akik még a legtöbb nézőpont karakternél is jobban a szívünkhöz nőnek.

Az előző listával ellentétben itt tartom magam a szokásos visszaszámlálásos sorrendhez. Ennek az oka az, hogy az előzővel ellentétben nem mutatok be mindenkit – még csak azt kéne! – csupán az általam kedvelt karaktereket veszem sorra. Ennek megfelelően érdekesebb a növekvő sorrend, míg ha fent Sansával kezdem, lehet, hogy sokak kedvét elveszem a folytatástól. Következzék hát az a tíz szereplő, aki vagy a szimpátiámat nyerte el, vagy pedig a karakterében rejlő ellentmondás tette őt számomra érdekessé.

10. Luwin mester



A tizedik helyezet nehéz döntés volt, ugyanis Luwin mesternek a Vérebbel kellett megküzdenie - személyes vonzerőben, mert fizikai harcban alulmaradt volna. Ami miatt azonban mégis őt választottam, az az, hogy bár én is kedvelem Sandor Clegane-t, Luwin egyike azon kevés „mellékszereplőnek”, aki egyszerre jó ember és jó karakter. A Stark gyerekek mindig számíthatnak a tanácsára, rengeteg adalékot tudhatunk meg Westerosról a történetein keresztül és képes megőrizni hideg vérét a szükség pillanatában.
Mindig minden körülmények között igyekszik az emberek jó oldalára hatni, és ő teszi helyre Brant is, hogy Hodor emberi lény, nem öszvér… pedig nem sok ember akad a Hét Királyságban – vagy azon túl – aki kiállna egy együgyű fiúért.

9. Melisandre



R’hllor fanatista papnőjétől valószínűleg még Fred Phelpsnek is inába szállna a bátorsága, és asshaii Melisandre szőröstől-bőröstül elfogyasztaná Stannist reggelire, ha Davos nem szállna vele szembe. Na mármost Melisandre egy percig nem tartja gonosznak magát, ellenkezőleg, elmondásai szerint mindig is a nagyobb jót tartotta szem előtt. Sokáig ő az egyetlen személy a Falon innen, aki hisz a Mások létezésében, R’hllorr esküdt ellenségének, a Nagy Másnak gyerekeiben. Azonban a nagyobb jó érdekében képes feláldozni bárkit, és rendkívül ravasz és manipulatív. Emellett azon kevés varázshasználók egyike, aki napjainkban Westeros földjére tette lábát. Melisandre bármely más regényben főellenség lehetne… itt csak egy kisebbik, talán szükséges rossz.

8. Petyr „Kisujj” Baelysh



A király kincstárnoka, egy lecsúszott nemesi család felkapaszkodott sarja, aki az aranyat szinte a levegőből képes előteremteni, és mivel Robert két kézzel szórja a pénzt, ezért Kisujj az udvar egyik legfontosabb embere. Petyrről ennek ellenére az a hír járja, hogy kizárólag a tulajdon érdekeit nézi, és ha ezt a szemébe mondanád, akkor szomorúan mosolyogva erősítené meg, te pedig nem tudnád eldönteni, hogy tréfálkozik, gúnyolódik vagy az igazat mondja. Ennek ellenére mindenki Kisujjhoz fordul a problémáival, elvégre szakavatott intrikusként sok titokról tud… aztán mind meg is lepődnek, amikor elárulja őket. Petyr mentségére szolgál, hogy a legudvariasabban képes hátba szúrni. Gyerekkori szerelem fűzi Catelynhez, ami hátrányos családi helyzete miatt pofára esésben végződött… és sokszor ez a megalázás áll tettei mögött. Ami Petyrben a lenyűgöző, hogy büszkén viseli a mellényén a „köpönyegforgató” szót, és mégis sokan megbíznak benne.

7. Bronn



A zsoldos, akinek saját elmondása szerint a lelke fekete, mint az éj. Ugyan Bronn számító és tiszteletlen, ám nehéz igazán gonosznak tartani egy olyan világban, amely színültig van kicsinyes, kegyetlenkedő szörnyetegekkel – Bronnra ugyanis ezen jelzőkből egy sem igaz. Ez persze Westeroson nem sokat jelent – lehet, hogy Bronn nem ölne meg kérdés nélkül egy csecsemőt, de csak azért, mert az a kérdés az lenne: mennyit fizetsz érte? A gyakorlatban azonban eddig nem láttunk tőle igazán aljas tettet… lehet, hogy a süllyedő hajót mindig időben elhagyja, de idáig nem szúrta hátba megbízóit és nem csonkított meg senkit unalomból.
Amiért Bronn ezen a listán szerepel, az egyrészt pont kíméletlen őszinteségéből fakad, másrészt pedig a Tyrionnal folytatott szópárbajokról, amiben nem kevés józan paraszti észről és tapasztaltságról tesz tanúbizonyságot.

6. Varys



A besúgók mestere, de sokan csak Póknak nevezik. Varys egy eunuch, aki előszeretettel mutatja magát egy puhány, nőies udvaroncnak - púderezi magát és a legfinomabb köntösökben jár -, a valóságban azonban keményebb fából faragták bármely westerosi lovagnál. Fiatalkorában vándorszínészként járta Essos városait, és ennek köszönhetően az udvari életben is képes bármilyen szerepet eljátszani. A Pók motivációiról talán egyedül saját maga tud, és bár őt is bizalmatlanság övezi, ahogy Petyr, úgy ő is túlságosan nélkülözhetetlen az udvar számára. Így megkegyelmeztek neki annak ellenére, hogy az Őrült Király szolgálatában állt (pedig sokan azt rebesgetik, Varys alkalmazásával kezdődött Aerys paranoiája). Az, hogy alig lehet tudni valamit róla, illetve nőies viselkedése és párszor felszínre törő végletekig elkötelezett természete közötti ellentét egy félelmetes emberré teszi. Mindazonáltal a kedvenc jelenetem tőle mégis az, amikor Eddardot oktatja ki arról, hogy a nemesek becsületbeli kérdéseit mindig az ártatlan nép sínyli meg - pár szóban több belátásról tesz tanúbizonyságot, mint a Stark család feje tette.

5. Ser Jorah Mormont



Kegyvesztett westerosi lovag, aki anyagi gondjai miatt néhány orvvadászt eladott rabszolgának, ahelyett, hogy a Falra küldte volna őket. Éppen ezért a halálbüntetést elkerülendő önkéntes száműzetésbe vonult Essosra, ahol hűséget fogadott a Targaryen testvéreknek. Bár Viseryst egy kígyó árnyékának találta, Dany iránt hamar gyengéd érzelmeket kezdett táplálni, és hamar bizalmasa lett a fiatal Sárkánynak. Ser Jorah Mormont egy kiégett, cinikus, szerelemben csalódott férfi, aki mindazonáltal szeretne bizonyítani Danynek. Óva inti az ifjú lányt, hogy bízzon bárkiben, ám ezzel sokszor mintha akaratlanul is azt akarná sugallni királynőjének, hogy ezen a világon egyedül csak lovagjára számíthat. Ser Jorah Mormont egy ellentmondásos karakter, de pont ez teszi őt élővé és kedvelhetővé.

4. Tarth-i Brienne



Egy fiatalnő, akinek minden álma az, hogy lovag legyen – noha a férfiak leginkább bányarémként hivatkoznak rá. Brienne ugyanúgy hisz a lovagi eszményekben, ahogy az udvari fruskák, azzal a különbséggel, hogy ő igyekszik ezen ideálokhoz tartani magát. Bár kevesen találnák Brienne-t szépnek, azt többen is megállapították, hogy gyönyörű szemei vannak. Elkötelezett, hűséges, szívós, erős, bátor, talpraesett és páratlan tapasztalattal rendelkezik harc terén, Brienne egy ideális lovag lehetne, ám sokszor túlságosan naiv és a szerencse is rendre elpártol tőle. De a bizonyítani akarás még szimpatikusabbá teszi a szemünkben. És bár sokszor kerül elő csúnyasága, mégis szerethető és ennek köszönhetően szebb nőként jelenik meg előttük, mint az igézően gyönyörű, de velejéig romlott Cersei – és ironikus, melyik az a szereplő, aki ezzel egyetért velem, akár hajlandó beismerni, akár nem.
Tarth-i Brienne nézőpont karakter a negyedik regényben.

3. Jeor Mormont



Ser Jorah Mormont apja, az Éjjeli Őrség parancsnoka, akit sokan csak Vén Medveként emlegetnek. Bár első benyomásra egy zord és rideg embernek tűnik, mégis, hamarosan egyfajta pót(nagy)apa lesz Havas Jon számára. A hivatásának végletekig elkötelezett, embereitől pedig mindenek előtt hűséget vár el – ennek ellenére tisztában van vele, hogy ezt csak kevesektől fogja megkapni, ám az Őrség jelenlegi helyzetében nincs alkalma válogatni. Minden hova elkíséri őt hollója, aki mindenkitől kukoricáért könyörög és előszeretettel tiszteli le urát – egy ilyen jószággal nálam egy rémfarkas sem vetekedhet, és a sárkányok is csak módjával.

2. Tywin Lannister


Tyrion, Cersei és Jaime apja, Kaszter-hegy ura. Tywin Lannister egy kegyetlenül pragmatikus, hűvös ember, aki felesége halála óta sohasem mosolyog. A maga módján szereti Jaime-et és Cerseit, ám ez persze nem akadályozza meg őt, hogy bábuként használja fel őket a hatalomért folytatott játékaiban – ezzel szemben Tyriont gyűlöli és megveti, ugyanis felesége, Lady Joanna szülés közben vesztette el az életét. Tywin Lannister Petyrrel és Varyssel szemben inkább harcos és vezér, semmint intrikus, ám ennek ellenére a háborúkat nemcsak karddal, de tollal és csellel is képes megnyerni. Tywin nem egy szörnyeteg, csak egy megkeseredett, kíméletet nem ismerő férfi, aki mindazonáltal Segítőként akkor is gondoskodott Westeros jólétéről, amikor Aerys már nagyon mélyre süllyedt az őrületében – pont emiatt is esett ki a király kegyeiből, ugyanis az uralkodó nem tudta elviselni, hogy valaki népszerűbb nála. Ugyanígy a csőd széléről hozta vissza Kaszter-hegyet fiatalkorában, emellett bírja öccse, Kevan feltétlen szeretetét. Azonban hajlamos valódi szörnyetegekkel körül venni magát (Ser Gregor Clegane, Vargo Hoat), akikkel félelmet kelt ellenségeiben és elvégezteti azt a piszkos munkát, amire a nemesek nem hajlandók. Emellett szörnyetegek a családjában is akadnak, mint Cersei vagy Joffrey, noha jó embereket is találunk, mint Kevan.
Tywin Lannister ritkán kegyetlenebb annál, mint amit a helyzet megkíván. Ő nem megtörni akarja ellenfeleit, hanem térdre kényszeríteni, hogy aztán maga segítse fel őket. Azonban ellenpélda is akad: az egyik ilyen tettéről a bárdok dalt írtak, míg a maradék ritka alkalmak közé tartozik az, amit Tyrion ellen követ el. Ki tudja, ha Joanna életben marad, és kettejük között nem húzódik áthidalhatatlan szakadék, talán együttes erővel azon nyomban le is verik a rivális királyok seregeit.

1. Stannis Baratheon



Stannis Robert idősebbik öccse, testvéreivel ellentétben egy humortalan, merev férfi. Stannis mintha Shakespeare egyik királydrámájából került volna Westerosra – bizonytalan, magányos, tépelődő, mogorva, és csak kevesen jutnak át a maga köré emelt tüskés falakon. Ezek egyike Davos.
Stannis a bátyjától homlokegyenest különböző személyiséggel bír: míg Robert képes másokhoz jó arcot vágni és a csillagot is leígérni az égről, hogy aztán azon nyomban el is feledkezzen róluk, addig Stannis tartja magát a kötelezettségeihez – és ezt el is várja másoktól. Mivel Robert uralkodói feladatokhoz való hozzáállása az volt, hogy vadászatokkal és dorbézolásokkal múlatta az időt, a szar eltakarítását meg másra hagyta, ezért Stannis ragaszkodása a kötelezettségekhez, legyen az bármilyen görcsös is, akaratlanul is szimpatikusabbá teszi a szemünkben. No, nem mintha ő annyival jobb uralkodó lenne, azzal maga is tisztában van, hogy kiállhatatlan természete miatt az udvari életben nem boldogulna, ugyanis képes lenne Westeros összes nemesét magára haragítani – nem is azért küzd a koronáért, mert annyira vágyik az uralkodásra, hanem mert jog szerint őt illeti meg. Az emberek pedig inkább követnek valakit, aki ugyan megbízhatatlan, de megnyerő, mint aki következetes, de magánakvaló. Azonban az olyan hatalomittas, kicsinyes nyomorultak mellett, mint Cersei, néha arra a véleményre jutunk, hogy talán Westeros mégis tehetne egy próbát a középső Baratheon fivérrel… no, nem fog, mert az új uralkodótól sokan csodát várnak, nem pedig bordélyházakra kirótt adókat.

Ez volt a top 10 nem-nézőpont karakter, már ami az első három regényt illeti. Természetesen rajtuk kívül még egy sereg már érdekes és kedvelhető szereplő akad, mint például a Véreb, khal Drogo, a Töviskirálynő, Ygritte vagy Osha. Szerintem sokan lesznek, akik nem fognak egyetérteni ezzel a listával, másokat raktak volna bele, az ittlévőket pedig kiszórták volna, de ez így van rendjén. Elvégre A jég és tűz dalában mindenki találhat kedvére való karaktert.

De persze zsigerből gyűlölhető szereplők is akadnak szép számmal...

(A képek erről az oldalról származnak)

A trónok ezer arca - Nézőpont karakterek

No, a bevezető megvolt, irány a főbb szereplők! Az első három könyvben tizenkettő nézőpont karakterrel találkozhatunk összesen. Ez az első kötetben nyolcról indul (a Stark család hat tagja illetve kettő külsős), ám regényenként egy esik ki, hogy kettő teremjen a helyére. A negyedik résznél ez megtörik, ugyanis eredetileg A varjak lakomája és A sárkányok tánca egy regény lett volna, ám terjedelmi okok miatt kettészedték. A sárkányok tánca pedig még várat magára. Éppen ezért itt csak az első három regény nézőpontgárdáját ismertetem (másrészt meg azért, mert A varjak lakomájának elolvasásával addig várok, míg Amerikában hivatalosan meg nem jelenik az ötödik könyv).

A szokásostól eltérően előre vettem azokat a szereplőket, akiknek a nézőpontját a leginkább vártam. Ez a sorrend részint a személyükből fakad, de számított a közvetlen környezetük is, az, hogy az ő szemükön át milyen ablak tárul Westerosra. Mindegyik kivétel nélkül összetett, bonyolult karakter, akiket mindazonáltal néhány szóban jól össze lehet foglalni. Az egyszerűség kedvéért ezt meg is tettem, ugyanis érzéseim szerint sokszor mintha Martin is ezekből indulna ki, ezeket bonyolítaná, árnyalná tovább.

Ez persze egyben egy csomó karakterértelmezésre nyit lehetőséget, ennek megfelelően sokszor szubjektív, ki mit gondol az adott szereplőről, hogy hogyan viszonyul hozzájuk, és erre például jó példa Catelyn. Akárhogy is, az én sorrendem a következő, kedvencektől haladva a kegyvesztettek felé – oké, ez utóbbi durva túlzás, de jól hangzott.

Daenerys Targaryen



A Targaryen dinasztia utolsó leányörököse, vagy ha úgy tetszik, „A száműzött hercegnő”. Dany iránt lehetetlen nem szimpátiát érezni Viserys mellett, akiről kicsit később szót is ejtek. Emellett Dany egyike azoknak, aki a legtöbb pofont kapja az első könyv során. Később ez változik, ugyanis egyrészt a pofonoktól erősebb lesz, másrészt pedig azon szereplők, akiknek problémái az első könyvben Danyéhez képest bagatellek voltak, azok bőven megkapják a magukét, amikor kitör a háború.
A ciklus olvasása közben gyakran lapoztam előre, és számolgattam, hány oldal múlva fogok eljutni a következő Daenerys-fejezethez (ez mérsékeltebben igaz a következő három karakterre is), ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy Dany egy alapvetően jó szándékú, lelkiismeretes, ám ennek ellenére összetett személyiség. Csak tizenhárom éves, amikor fivére hozzáadja őt khal Drogóhoz… ami egyfelől középkori mércével teljesen általános, másrészt viszont a plasztikus középkori körülmények ellenére a westerosiak modern paraméterekkel rendelkeznek magasság és élettartam terén. Míg anno Toldi a maga 180 centijével valóságos óriásnak tetszett a kor másfél méteres átlagához képest, Nagy Lajoshoz pedig egyenesen le kellett hajolnia, addig Westeroson nem lógna ki a tömegből. Ugyanígy a mesterek közül nem egy ér meg igen szép kort, közöttük a nyolcvan- és a százéves sem ritka, míg azért a valódi középkorban a hatvanéves már meglett embernek számított – akikből Westeroson nem egy aktív katona, Jeor Mormont például még hetvenévesen is felderítő csapatot vezet a falon túlra, Tywin Lannister pedig a hatvanhoz közel veszi ki az oroszlánrészét a háborúból. Hozzájuk képest Dany egy kislány, akinek mindazonáltal hamar fel kell nőnie. Essos, a Westerostól keletre elterülő kontinensen az élet ugyanis még kegyetlenebb, mint a Hét Királyságban, ami már nagy szó. Itt igazságot szolgáltatni sokszor olyan meddő, mint sivatagot öntözni. Danynek nem is áll szándékában, hogy Essoson maradjon, ugyanis feltett célja visszaszerezni a Vastrónt a „bitorlótól” – bátyja mindössze ezt a megszállottságát hagy rá. Ez egyébként a legérdekesebb Dany szálában… ugyanis bár engesztelhetetlen ellenségének tartja a bitorló Robertet (és viszont), mégsem tesszük le a voksunkat sem az egyik, sem a másik oldal mellett, ugyanis mindkét oldalnak megvannak a maguk indokai. Hozzátartozik, hogy ez a naiv hozzáállása a történet során változik, ugyanis Dany nyitott… vagy legalábbis nyitottabb a westerosi uraknál. Az pedig, hogy mi lesz a szerepe a Hét Királyság történetében – boszorkánykirálynő vagy megmentő – még elválik.
A másik ok, ami miatt kedveltem Dany fejezeteit, az maga Essos, a hatalmas pusztaságaival, meseszerű erdőivel és egzotikus városaival, amelyek láttán bármely orientalistának el akadna a lélegzete. Itt-ott érezni olyan írók hatását, mint Howard, Vance vagy Moorcock, ám Martinnak nagyon is egyéni hangja van ahhoz, hogy ezek sose legyenek többek enyhe fűszerezésnél.

Tyrion Lannister



A Lannister család fekete báránya, „A törpe”. Tyrion a közönség és Martin kedvence, és ez meg is látszik rajta. Torz külseje miatt félig kívülállónak számít mindenhol, emellett mindenhez sajátosan fanyar humorral, enyhe melankóliával és őszinte humanizmussal áll. Tyrion ugyanis együttérzőbb, jobb ember bármely lovagnál, akik vagy szűklátókörűek, vagy képmutatóak, esetleg a kettő pikáns keveréke. Ennek ellenére külseje miatt sokan megelőlegezik neki, hogy egy csalárd, romlott gonosz kis törpe – vagy, ahogy nevezik, Ördögfióka. Tyrionnak vág az esze, vág a nyelve, és az egyetlen ember, aki nemcsak, hogy átlátja a világ ellentmondásosságát, de tenni is szeretne az igazságtalanságok ellen. Persze csodákra ő sem képes.

Tengerjáró Davos



„A csempész”. Ser Davos törvényen kívüliből verekedte fel magát nemessé… amikor tizenöt évvel ezelőtt Stannis Baratheon szigetét körbevette a királyi flotta, ő csempészett hagymát az ostromlottaknak. Innen van a gúnyneve is: Hagymalovag, ahogy az igazzy urak szeretik hívni őt, akik nem is értik, mit keres egy ilyen közöttük. Velük szemben Stannis a bizalmába fogadta Davost, igaz, ennek ára volt: bár az ostrom alatti szolgálataiért cserébe lovaggá ütötte, a csempészésért saját kezűleg ütötte le négy ujjának utolsó percét. Ezeket a csontokat Davos egy zacskóban hordja és a Szerencséjeként hivatkozik rájuk. „Rovott múltja” ellenére az egykori csempészt kendőzetlen őszinteség és lelkiismeretesség jellemzi új hivatalában, ami miatt csak még jobban kivívta a magának való Stannis tiszteletét. Davos egy olyan ember, aki nem vágyik minél többre, csak teszi, amit tennie kell.
Davos ugyan csak a második regény óta nézőpont karakter, mégis hamar feltornázta magát nálam, akárcsak Stannisnál tette.

Havas Jon



„A fattyú”. Eddard Stark törvénytelen fia, aki Deresben nevelkedett féltestvérei mellett. Catelyn úrnő nem szenvedheti őt (az okokról alább fogok szólani), így amikor Eddard elfogadja, hogy a király Segítője legyen, akkor Jon beáll az Éjjeli Őrségbe. Nem, nem kap zseblámpát, és nem is egy múzeumot kell őriznie, hanem magát a Falat a behatolóktól – régen ezt a Mások jelentették, manapság a vadak. Akárhogy is, az Őrség nagyját a jelenben olyan nívós személyek alkotják, akik már Columbus hajójára nem kerültek volna fel rovott életük miatt. Az Őrség tagjának lenni elég kétes dicsőség, ugyanis a seregnyi várból már csak hármat tartanak fent, a Hét Királyság lakói pedig szélmalomharcként gondolnak erre a hivatásra – arról nem is beszélve, hogy az Őrség tagja sosem alapíthat családot. Azért nem mindegyikük akasztani való bűnöző, így a Medvének titulált Jeor Mormont, az ősöreg Aemon mester, Benjen Stark (Jon nagybátyja), illetve egy marék gyerek, akiket inkább azért küldtek a Falra, hogy ne otthon pusztítsák a kenyeret és ne is az utcát rontsák.
Havas Jont jó pár kritika érte (Dany mellett), hogy leginkább azért van, mert Martin szeretett volna egy tipikus fantasy-hőst írni… ám Jon (akárcsak Dany) egy szerethető, esendő karakter - ahogy Tyrion is említi, sokszor nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem azt, hogy hogyan, és Martin remekül is szövi az ifjú legény történetét. Kívülálló mivolta mellett Sammel való barátsága az, ami kedvelhetővé teszi Jont… meg az, hogy a családjában talán egyedül ő érti meg lázadó kishúgát, Aryát. Emellett van egy hatalmas albínó farkasa, Szellem, aki hűen követi mindenhová – rendben az albínót leszámítva ezt a testvérei is elmondhatják magukról, ám a történet szempontjából eddig a rémfarkasok közül leginkább Szellem volt előtérben.
Ahogy Daenerysen keresztül betekintést nyerhetünk egy, a Hét Királyságtól teljesen eltérő világba, úgy a Falon túl elterülő vadont Jon szemén keresztül ismerhetjük meg. Hatalmas fenyvesek, ahol az ember betolakodónak érzi magát, jégmarta hegycsúcsok, az éjjeli égbolton fagyosan ragyogó csillagok, árnymacskák, vadak és egyéb szerzetek, obszidián fegyverek a hóban, és kósza hírek a Másokról, Tad Williams nornjainak és az X-akták ufóinak a szerelemgyerekeiről (az utóbbi nem kinézetre, semmint hátborsództatásra).

Arya Stark



„A lázadó hercegnő”. A fantasy egyik ismert toposza a hercegnő, aki inkább élne a közrendűek között szabadon, megvalósítva önmagát, semmint az udvar jelentette aranykalitkában, mi pedig sokszor mosolygunk magunkban a kis fruskán, hogy „ja, persze, ahogy képzeled!” Martin is így lehetett ezzel, amikor megalkotta Arya karakterét.
Arya tipikus „tomboy”, azaz olyan lány, aki a fiús dolgokat kedveli, mint vívás, íjászat, satöbbi, és azokban remekel, szemben azokkal a dolgokkal, amiket a nőktől elvárnak. És mivel egy kváziközépkori világról beszélünk, azokat nagyon is elvárják, minden mást pedig nagyon nem. Arya önfejű, akaratos vadóc, aki gyakran kerül szembe nővérével, a hölgyi eszményeket szem előtt tartó Sansával és szigorú nevelőnőjükkel. Apja végül beadja a derekát és egy kardmestert fogad a lánya oktatójául…
…Aryának pedig nem sokára szüksége is lesz az elsajátított tudásra, ugyanis hamarosan egyedül találja magát, az egyszerű nép között, ellenségekkel a nyomában. A folyamatos veszély, kiszolgáltatottság és csalódás pedig lassan kezdi megtenni a magáét, és a történet haladtával Arya egyre ijesztőbb karakter lesz, akit egyfelől óvni szeretnék, másrészt egyre kevésbé mernénk hátat fordítani neki.

Samwell Tarly



„Samu”. Adva van egy túlsúlyos szereplő, aki az egyik fő(bb)hős hűséges barátja, emellett félénk – pedig jóval több van benne, mint az első pillantásra látszik – és mosolyogtatóan naiv, a tetejébe még úgy is hívják, hogy Sam. Kire is emlékeztet? Igen, az ifjú Tarly egy tisztelgés Csavardi Samu előtt, és esküszöm, Jon is szinte ugyanúgy, ugyanolyan alkalmakkor ejti ki kedvesen fejét csóválva társa nevét, mint azt Frodó tette.
Samwell egy esetlen, de kedves karakter, aki a harmadik könyv óta nézőpont karakter… ha hamarabb szerepelt volna, talán előkelőbb helyezést kapott volna, így azonban még meglátjuk, mihez kezd Martin az ifjú "hobbittal".

Ser Jaime Lannister



„A lovag”. Tyrion Lannister daliás fivére, aki után női szem nem marad szárazon (másról nem is beszélve), és emellett kardforgatásban sem akad párja. Ezt Jaime tudja is magáról, és ennek megfelelően roppant öntelt… amellett, hogy forrófejű, lekezelő, cinikus, ami pedig a becsületét illeti, nos, sokan csak Királyölőként hivatkoznak rá, ugyanis saját kezűleg végzett az uralkodóval, akinek megvédésére az életével esküdött fel. Afölött most hunyjunk szemet, hogy a fentebb említett királlyal mindenki végezni akart, elvégre a westerosiaknak amúgy sem a belátás az erősségük. Most azt se firtassuk, hogy Jaime jó pár mocsok dolgot követett el, amiért viszont senki nem kárhoztatta, és egyedül a karma büntette meg őt eddig ezért. Jaime-nek azonban gyarlóságai mellett erényei is vannak, így hűséges ikerhúgához, Cerseihez (bár nem csak, mint testvér, ugyanis Jaime jelmondata minden bizonnyal az, hogy „reggel húgom, este…”) és az egyetlen ember Westeroson, aki szereti Tyriont.
Jaime a harmadik regény óta nézőpont karakter, és bár a fent említett pozitívumairól korábban is tudtunk, innentől válik valóban szimpatikussá… no, nem azonnal, hanem amikor a már emlegetett karma utoléri, komolyan megüti a bokáját és magába száll.

Theon Greyjoy



„A cselszövő”. Theon egy komplexusokkal teli, önző takony – akinek mentségére szolgál neveltetése. Ugyanis Theon élete első éveit a vasemberek között töltötte, akik nevükhöz méltóan vassal, és nem arannyal fizetnek, magyarán a rablás, fosztogatás, öldöklés, nők megbecstelenítése számít az igazi dicsőségnek, és nem a civilizált viselkedés. Amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt apja, Balon felkelését leverték, Eddard Stark magával vitte gyámnak – értsd: túsznak – az ifjú Theont, megakadályozandó egy esetleges újabb lázadást. Theon így sokáig a Stark ifjak mellett nevelkedett, és a maga módján hűséges is volt hozzájuk, amíg el nem küldték apjához, hogy a Starkok mellé állítsa őt a trónért folytatott háborúban. Ez pedig végzetes hiba volt, ugyanis Theon mindenáron meg akar felelni vérszerinti családjának, Balon pedig túl büszke és ostoba ahhoz, hogy szövetségre lépjen ellenségeivel.
Theon a második regényben nézőpont karakter, az elsőben egy jelenet kivételével jóformán csak dekorációként van jelen. Előszeretettel fekszik le minden nővel, hogy aztán azon nyomban dobja is őket, akár volt a légyottnak foganatja, akár nem. Sekélyes, nagyravágyó és önérzetes, azonban a kezdetekben még a háttere miatt elnézőbbek lennénk vele, ha bizonyítás közben nem lépne át minden határt. Ostobasága miatt azonban szív is, mint a torkosborz, és ez a káröröm az, ami miatt később élvezet olvasni a fejezeteit – jó látni, hogy végre egy ellenszenves karakter is pofára esik.

Bran Stark



„Az ifjú Charles Xavier”. Bran egy baleset miatt deréktól lefelé megbénult, így mindenfelé a Starkok bivalyerős, de együgyű istállófiúja, Hodor cipeli. Töredelmesen bevallom, nekem Bran sokszor csak a bénaság miatt érzett kesergésére korlátozódott, amit csupán néha törnek meg a jelentéssel bíró álmai, melyeket nem mindig jegyez meg. A környezete - Luwin mester, Osha, Hodor, a Jojen testvérek - azonban kellemes színt adnak a fejezeteihez. Emellett története egyre jobban fonódik össze Westeros titkával. Persze jobb türelemmel lenni - előfordulhat, hogy Bran kulcsfontosságú szerepet fog játszani a Mások legyőzésében, de addig még hosszú az út.

Eddard Stark



„Az idealista”. A Stark család feje. Eddard egy őszinte férfi, aki a végletekig tartja magát a kötelességeihez és a becsületéhez, ami egy rideg, merev emberré teszi mások szemében. Néha egyébként túlságosan is ragaszkodik az elveihez, akkor is, ha a józan paraszti ész esetleg a családja iránt érzett szeretet másként diktálná. Egyebek mellett ugyanis megfogadta, hogy titokban tartja Jon anyjának kilétét – ami szép, szép, de ezzel valahol tartozna mind Jonnak, mind Catelynnek. Elvégre akkoriban már mégis hűséget fogadott Catelynnek, azzal pedig, hogy Jont pólyásként hazahozza Deresbe, majd udvariasan felesége tudtára adja, hogy a törvényes gyerekeivel együtt fogja felnevelni, és semmi köze az anyja személyéhez, azért elég nagy béka. Pontosabban: először adta a tudtára udvariasan, mert amikor egyszer Catelyn nagyon ki akarta szedni belőle ezt az információt, akkor Ned annyira morcos lett, hogy szegény asszonyában megfagyott a vér – mondjuk ki, ha nem is szavaival, de viselkedésével megfélemlítette feleségét. „Nem, szívem, nem tartozik Rád, kivel csaltalak meg!”
Ned védelmében azért annyit meg kell jegyeznem, hogy a becsületével úgy viselkedik, ahogy egy középkori úrtól elvárható - azonban becsület ide vagy oda, Tyrion a maga gúnyos hozzáállásával képes emberibb lenni, mint Eddard arról valaha is álmodhat.
Pedig Eddardnak sok szimpatikus vonása van, tetszik, hogy az ítéleteket is maga hajtja végre, kedveltem a nyomozást is Királyvárban… és igazából Stannis és Davos érkezéséig előkelőbb helyen is állt. A helyzet az, hogy Stannis és Eddard nem különbözik olyan nagyon egymástól, de Eddardot szerető családja szemén keresztül látjuk, betekintést is kapunk a fejébe, és még Robert szeretetét is elnyerte (sokra megy vele, de ezt most hagyjuk), ezzel szemben a Stannisról alkotott képünk egy magányos férfi, aki az örökös kérlelhetetlenségével idegenített el mindenkit. Persze Stannis egy mogorva, rideg ember, ám őt jól kiegészíti Davos, aki a kellő pillanatban mindig utat talál urához, és aki ilyenkor hallgat is rá. Pedig Davost könnyebben el lehet söpörni, mint Eddardot, és ezzel a Hagymalovag tisztában is van… ahogy azzal is, hogy működik a világ, amit Ned kevésbé mondhat el magáról.

Catelyn Stark



„Az úrnő”. Az első lovagban, az Arthur-Guinevere-Lancelot háromszög 95-ös feldolgozásában volt egy jelenet, amiben Guinevere kedvesen megtiltotta a színe előtt megjelenő parasztoknak, hogy letérdeljenek előtte, mert hát hosszú út áll mögöttük… és hát nem ő az egyetlen nemesasszony a fantasy irányzatában, kit az alkotók úgy igyekeztek szimpatikussá tenni, hogy modern hozzáállást adtak neki. Ami, valljuk be, sokszor mosolyogtatóvá és anakronisztikussá tette a karaktert.
Catelyn Stark a válasz ezen hölgyekre. Catelyn alapjában véve egy szimpatikus szereplő, aki a szívén viseli a családja sorsát, emellett viszont sokak körében nem túl népszerű – pont amiatt, mert úgy gondolkodik, ahogy az egy középkori nemesasszonytól elvárható. Nem kedveli Jont, amit folyamatosan érzékeltet is vele – fattyúnak hívja, Eddard távozásával nem hagy neki lehetőséget, hogy Deresben maradjon, nem is beszélve arról, miket mond Jonnak, amikor a fiú egy tragédia miatt akarja megvigasztalni –, de ebben Eddard fafejűsége is a ludas. Jon a jelképe Ned hűtlenségének, amivel Catelyn folyamatosan szembesítve van úgy, hogy közben neveltetése szerint jó asszonyként szeretettel és megértéssel tartozik urának. Így hát Ned helyett Jonra haragszik… arról nem is beszélve, hogy hány nemes családnak okozott komoly gondot egy ambiciózus fattyú, így Jon Catelyn szemében veszélyt is jelent a gyermekeire nézve.
Szegény Catelyn népszerűségének tehát már az nem tesz jót, hogy szembekerül egy közkedvelt karakterrel… Martin amúgy mintha tudatosan játszana erre, ugyanis Cat Tyrionnal is bajszot akaszt, és ezzel a cselekedetével tovább ad ahhoz a lavinához, amit a Trónok harca első fejezeteinek egyikében mások már elindítottak. Azonban sokan úgy állnak hozzá, mintha ő robbantotta volna ki a háborút, ami nem igaz – csupán cselekedeteivel felerősítette a konfliktusokat. Azonban valljuk be, ha a mi szeretteinket veszélyeztetnék, mi sem döntenénk bölcsen.
És lehet még morogni rá azért, mert lázadó lányát, Aryát sem érti meg, vagy mert amikor háború idején fivére menedéket ad a földjeikről elzavart parasztoknak, ezt ő egy ostoba döntésként éli meg… de Catelynt egy politikai lépés miatt adták hozzá Eddardhoz, és ezen mit sem segít, hogy Cat Ned bátyjába, Brandon Starkba volt szerelmes.
(Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy bár dicsértem az autentikus középkori úrnő elvét, de mégis van abban valami ironikus, hogy sokkal jobban kedvelem a modernebbül gondolkozó Tyrion fejezeteit Catelynénél.)

Sansa Stark



„A bajbajutott hölgy”. Szerencsétlen Sansa az egyetlen, akinek a fejezeteit sokáig tényleg utáltam. Szívből, lélekből, és sokszor vacilláltam, hogy csupán átfussak rajtuk, vagy olvassam el tisztességesen. És ez nem azért van, mert úgy viselkedik, ahogy egy leányhoz illik… hanem mert úgy viselkedik, mint egy hülye liba. Legalábbis az első regényben… utána ennek issza meg a levét, amitől a végén megsajnáljuk szegényt… de még mindig utáljuk olvasni a fejezeteit, most már pont emiatt! Az egy dolog, hogy ellenséges a viszonya Aryával, az viszont egy másik, hogy akkor is kiáll Joffrey mellett, amikor tudja, hogy nem neki van igaza, és akkor is szerelmes a kis takony királyfiba, amikor az gusztustalan módon rajta keresztül áll bosszút, miután Aryát nem tudja utolérni. De persze bűnbaknak az őt ért sérelmekért ott van a húga.
Azonban Sansa egész szépen kezd magára találni a harmadik regényben, és a hangsúly itt most a „kezd” szón van… meglátjuk, mi lesz az ifjú hölgyből.
És sokan fújnak rá, mert egy kulcsfontosságú lehetőséget elszúrt az első regényben… de azt már az apja is megtette kicsivel korábban, az ő cselekedete annyira nem osztott-szorzott, mint azt sokan állítják.

Végezetül hadd zárjam le ezt a témát egy jó tanáccsal: srácok, ne akarjatok Martinnál nézőpont karakterek lenni olyan fejezetekben, amelyek nem rólatok vannak elnevezve (prológus, epilógus), mert holtbiztos, hogy nem élitek túl!

Mára ennyi, holnap további karakterek kerülnek górcső alá - persze szigorúan szubjektív alapon!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, illetve Martin blogjáról.)