Minden, ami érdekel, lett légyen az fantasy, sci-fi, mitológia, képregény vagy szerepjáték.
2011. április 18., hétfő
A trónok ezer arca - A feketeleves
Nem mindegyik szereplő annyira kidolgozott, mint a korábban említettek. Hogy a világ nyitott és élettel teli legyen, akadnak olyanok, akik nem többek egy névnél, és egyetlen szerepük, hogy a nemesek udvarában mégse ördögszekerek kergessék egymást. Ezek a karakterek viszonylag ritkák, köszönhetően annak, hogy Martin képes mindenkinek megadni egy saját hangot. Közülük néhányan nagyobb szerepet kapnak a következő részekben, így alakjuk formálódik és árnyalatokkal gazdagodik. Akadnak olyanok is, akik túl keveset szerepelnek, hogy megismerjük őket – az egyik legnevesebb példa erre Jory Cassel. Vannak azonban olyanok is, akik fontos szerepet kapnak – de ez nem több annál, hogy fenyegetést és leküzdendő akadályt jelentsenek másokra. Kik is tartoznak ezek közé a derék emberek közé?
Először is, Viserys herceg: egy ostoba, kegyetlen, gyáva, öntelt kis rohadék, aki rettegésben tartja az egyetlen embert, aki szereti vagy szeretné őt – Danyt. Eladja a húgát egy nomád hadúrhoz, hogy sereget szerezzen a Hét Királyság visszahódításához… ez még valahol középkori gondolkodás szerint elfogadható lenne… ám Viserys ezt igyekszik ott megfejelni, ahol tudja. Nem akarja ő megvédeni a húgát a ráváró nehézségektől, ellenkezőleg, ha valami kis öröme is van, azt is igyekszik elvenni tőle, és bár rajta keresztül jut előnyhöz, eszébe nem jut, hogy ezért hálás legyen. Biztosítja Danyt afelől, hogy akár az egész sereget katonástól-lovastól engedné végigmenni rajta, ha ez kell a szövetséghez, és úgy próbálja „tartani a lelket az esküvőben”, hogy rendre fenyegeti, mi lesz, ha a hadúr nem elégedett vele. Amikor az esküvő következtében Danyből királynő lesz, ő továbbra sem hajlandó ezt elismerni, ahogy az sem jut eszébe, hogy talán tiszteletben kellene tartani a nomádok hagyományait, és nem egy csorda vadként viszonyulni hozzájuk, hamár tőlük vár szívességet. Az utolsó csepp egy különösen durva cselekedet, ami a kistakony sorsát megpecsételi… és ki mögé akar az utolsó pillanatban elbújni, ha nem a sokat bántott húga mögé?
De várjunk, mert ő csak a béta verzió volt, hiszen ott van a törvényes örökös, Joffrey, akivel ironikusan sok dologban egyeznek. Joffrey ugyanúgy egy nyámnyila, korlátolt, gonoszkodó kispöcs, aki gyerekkorában felvágott egy terhes macskát, hogy lássa a kölyköket. Meg kell jegyeznem, hogy azért a szülei ebben kivették a maguk részét… Cersei képes a fiacskája szörnyű tetteit gyerekes hóbortként elbagatellizálni, Robert pedig nem sokat törődik a kis takonnyal. Számomra Joffrey és Viserys olyan, mintha Martin velük akart volna kampányolni a vérfertőzés ellen, és igen, ezek ketten riasztóbb példák, mint egy háromfogú hillbilly az Ozark-hegységből. Persze, a jó Robert talán érzi is ezt, ami pedig a vérszerinti apát, Jaime-et illeti, nos, a gyanú elkerülése végett ő nem foglalkozhat a kölkeivel. Ha Joffrey összes bűnét végigvenném, akkor külön bejegyzést kellene nyitnom… de azt is hozzá kell tennem, hogy kevesekben van annyi bátorság és/vagy hajlandóság, hogy szembeszálljanak vele vagy belátásra próbálják téríteni. (Persze, a korrektség kedvéért, hamár Joffrey-nál felhoztam a hátteret, akkor Viserysnek sem lehetett egyszerű koldusként bujkálni az új király orgyilkosai elől.)
Aztán itt van Cersei királyné. Mint már említettem, Martin előszeretettel vesz elő toposzokat, értelmezi újra őket és mutatja meg, hogyan is működnének a valóságban. Ezen sablonok egyike a Gonosz Királynő, akinek senki nem tud ellenállni, és aki a háttérben mozgatja az összes szálat. Cersei is ilyennek képzeli magát, a valóság azonban rendre rácáfol erre. Cersei ugyanis kegyetlen, ám sötét, mint a föld… hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy potenciális barátokból és szövetségesekből engesztelhetetlen ellenségeket csináljon, és ennek köszönhetően nem kevés szerepe van abban, hogy a Hét Királyságból lassan hét királyság váljék – amennyiben erre nem kerül sor, az nem az ő érdeme lesz. Cersei nem az a királyné, aki képes kijátszani egymás ellen a többieket, és ez által elérni, hogy a birodalom a tenyeréből egyen, hogy aztán a hőseink csak ész, erő és oly szent akarat segítségével tudják legyőzni a fináléban. Királynénk ugyanis olyan iramban és hatékonyságban vágja maga alatt a fát, hogy azt egy koffein-túladagolásos hód is megirigyelné, a tettei pedig gyakran visszaütnek rá. Szépnek szép, de leginkább egy piros almára hasonlít, mely távolról ínycsiklandozónak tűnik, de rögtön egy sereg kukac bújik elő belőle, amint hozzáérünk. Cersei egyfelől a legidegesítőbb, legvisszataszítóbb karakter… másrészt a való életben is találkozni hasonlókkal, nem egy kedves nőismerősömet egy ilyen perszóna igyekezett el lehetetleníteni, persze csak miután azok segítségével és szívességeivel megerősítette a helyzetét.
A seregnyi harcosból csak néhányat emelnék ki, ugyanis zömük eltörpülő a Cersei-féle undormányok mellett. Talán azért is, mert ahogy Jo Walton is írja, az, hogy megaláznak valakit, az olvasókban még mélyebbre hatol, mint az erőszak? Ennek ellenére itt is találkozhatunk velejéig romlott szarháziakkal. Közülük az egyik Vargo Hoat, a Bátor Bajtársak vezetője. Vargo Hoat bármely más fantasyben egy comic relief karakter lenne: a pösze zsoldos, aki valószínűleg minden dühkitörése és komplexusa mellett lehetetlenül ostoba és inkompetens. Várjunk csak… ez tökéletesen helytálló Vargóra is, azzal az aprósággal kiegészítve, hogy ő unalmában embereket csonkít meg – bárkit, aki a markába kerül. A Bátor Bajtársakról amúgy sok mindent el lehet mondani, épp csak azt nem, ami a nevükben van: se nem bátrak, se nem bajtársiasak. Gúnynevük, ami eredetiben Bloody Mummers (ami Véres Komédiások mellett ugyanúgy jelent Átkozott Komédiásokat is) sokkal inkább illik rájuk.
De Vargo labdába nem rúghat Gregor Clegane mellett, aki lovaglétére az összes mocsokságot elkövette, ami csak létezik. Végzett a családja többi tagjával, öccsét, Sandort gyerekkorában megégette, csak mert a játékaihoz nyúlt, erőszakoskodott és kegyetlenkedett mindenkivel, akivel megtehette… márpedig sokakkal tehette meg, ugyanis: 1) Tywin Lannister bajnokaként elég nagy hatalomra tett szert 2) közel két és fél méter magas, és ennek megfelelően erejével senki nem dacolhat. Az egyetlen ok, hogy nem fordult urai ellen az az, hogy ostoba, és hiányzik belőle a szükséges képzelőerő és ambíció. Sokszor van az, hogy sorra vesszük kedvenc gonoszainkat, és nem egyszer hallottam azt, hogy valaki Jokernek vagy Lex Luthornak szurkol ellenfeleinkkel szemben. Ez teljesen természetes, ugyanis sokan így engedik ki egy kicsit a gőzt, a gonosz gaztettein keresztül… viszont mégis csalódottak lennének, ha nem nyernék el méltó büntetésüket. A szellemet ugyan néha ki kell engedni a palackból, de utána azonban vissza is kell zárni. Ezért sokan szimpatizálnak a Kurgánnal vagy Septimusszal, mondván, hogy ők félreértett hősök, ami viszont már igencsak a másik véglet… és ez az, amire se Vargo, se Gregor nem ad lehetőséget. Két karakter, aki csupán az olvasó megvetésére és gyűlöletére, és semmi esetre sem a csodálatára méltó.
Ritkán kedvelem az olyan gonoszokat, akikről semmi jót nem lehet elmondani (oké, Cersei azért a maga módján igyekszik védeni a gyerekeit, bár ebben nem jeleskedik). Talán egy sereg D&D regény elolvasása is közre játszott ebben, ahol a gonoszok java nem több egy rossz viccnél. Azonban a fent leírt karakterek működnek, egyetlen fontos feladatukat, a feszültségfokozást tökéletesen ellátják. Nem tartom őket jó karakternek, ugyanis se nem árnyaltak, se nem összetettek (bár Cersei a negyedik regényben nézőpont-karakter lesz, így ez változhat), azonban Martin mégis jól írja meg őket, így könnyen elképzeljük, hogy ilyen emberek léteznek - mert sajnos léteznek.
Végezetül hadd zárjam le ezt a cikksorozatot Loreena McKennitt Dante's Prayer című számával, amihez july12prod készített videót a sorozathoz készült képek felhasználásával.
Bár, ha elfogadjuk Dan Benioff félkomoly megjegyzését, miszerint ez voltaképpen a Maffiózók Középföldén, akkor inkább ez a szám illik ide. Csak a kocsi helyett képzeljünk el hintót, a napszemüveges tagok helyett Bronnt, Vérebet és Petyrt, a refrént pedig kiabáljuk túl ekképpen: Woke up this morning I got FIEFDOM!
(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, Martin blogjáról, Gregor Clegane pedig innen.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Csak annyit mondanék: Roose Bolton ;)
(a hideg kiráz attól az embertől...)
Igazad van, ráadásul a fiacskáját, azt a rohadék Ramsay-t is kihagytam! Úgy tűnik, nem csak a szerethető karaktereket nehéz összegyűjteni ebből a ciklusból, de a gyűlölhetőket is. :)
Ser Gregor szerintem egy egyszerű ostoba állat, és mint ilyen nem is igazán gonosz. Ő csak egy qrvanagy kalapács, ami ráver arra, akire az ura (Lord Tywin) mondja...
Amúgy: tök jó a stílusod, nem volna kedved "hivatalos" anyagokat is írni, mondjuk ide:
http://www.gameofthrones.hu
;)
Köszönöm, mindenképpen megfontolom az ajánlatodat, egyelőre viszont egy másik elmaradáson dolgozom, amit már egy ideje megígértem. :)
Viszont: Gregorral nem az a baj, hogy egy agyatlan vadállat, mert sajnos nem csak akkor csap oda, ha Tywin azt mondja. A testvérét megégette, állítólag megölt egy embert, mert az horkolt, emellett azért a kelleténél kicsit jobban odateszi magát. Ld. amikor megerőszakol egy szerencsétlen nőt, a védelmére siető fivérét levágja, az apját meg megalázza. Gregor sokkal inkább egy pórázon tartott, veszett kutya, akit ha elengednek, nagy pusztítást visz végbe.
Tetszik az írásod, meg az is, ahol a szerethető/érdekes karaktereket gyűjtötted össze. Csak Cersei-t meg az apját cseréltem volna fel.
Megjegyzés küldése