Lehetnénk sokszínűbbek?

A neten olvasható egy érdekes cikk Saladin Ahmed tollából, aki azt a kérdést teszi fel, hogy nem lehetne a Trónok harca egy kicsit sokszínűbb? A cikk körültekintő, intelligens és visszafogott, nem megy neki Martinnak, hanem általánosabban értekezik a témáról.

Mégis, az egyik mondaton felemeltem busa szemöldökömet. Ez pedig a cikk közepén van, amikor Ahmed azt a részt idézi, hogy Chataya kultúrájában az örömlányok a papnőkkel egyenértékűek - és ezután hozzáteszi, hogy már megint egy egész színesbőrű kultúrát ruháznak fel ferde eszmékkel. Amit én nem kicsit tartok problémás kijelentésnek.

Ugyanis miért lenne egy kultúra, ami elfogadja és a kultúrájába integrálja a szexualitást és érzékiséget, ferde? Elvégre az ókorban is voltak kultúrák, ahol a papnők egyben örömlányok is voltak, és a velük való hálás elősegítette a föld termékenységét. Ezek a kultúrák is ferdék lennének akkor?

Vagy, még inkább, nem lehet, hogy Ahmed ugyanazt a hibát követi el, amit számon kér Martintól - nevezetesen, hogy egy európai/észak-amerikai szemén keresztül ítél meg egy kultúrát?

Tévedés ne essék, a cikkében olyan gondolatokat vet fel, amik jogosak és megfontolandók, elvégre nem lehet mindig amögé bújni, hogy a fantasy azért szól fehér emberekről, mert a középkori Európa az ihlető forrása - mert a fantasynek annyi minden más lehet az ihlető forrása. Másrészt szerintem Martinnál a barbár dothrakiak még egy fokkal szimpatikusabbak is az átlag westerosi köpönyegforgatóknál, minden brutalitásuk ellenére. Westeroson az átlagember egy gyarló, ostoba rohadék, és ha Martin nem fest le jó képet a dothrakiakról, nos, Westeroson keresztül a középkori Európáról egyenesen leszedi a keresztvizet (ezt Ahmed is megjegyzi, a rend kedvéért leírom). Az igaz, hogy Jalabhar Xho egy bútordarab eddig, és hozzátenném, hogy a harmadik rész rabszolgatartói elszállt karikatúrák, őket viszont Martin igyekszik minden létező kultúrától kicsit eltávolítani.

Akárhogy is, ez a mondat azt sugallja akarva-akaratlanul (és ezt a hozzáfűzött második mondat egyáltalán nem ellensúlyozza eléggé, mert amit abban nagyvonalúan odavet, az szerintem a felhánytorgatott Martin szövegben teljes mértékben ott van), hogy csak azok a világnézetek elfogadhatóak, amelyek megfelelnek az európai normáknak. Amik távol állnak a tökéletestől.

Ami azt illeti, Chataya világnézete talán még egészségesebb is, mint a mi prűd és álszent normáink. Úgy értem, a kereszténység - ami teljes mértékben áthatja a mi európai gondolkodásunkat, sokszor akkor is, ha nem vagyunk hívők - mindig megpróbálta eltörölni Chataya foglalkozását, teljesen hiábavalóan. Egyedül azt érte el, hogy illegális és megvetendő lett, de attól még él és virul. Mert mindig lesznek emberkék, akik keresik a fent említett hölgyek társaságát. A probléma ott van, hogy megvetendő, miközben mégis mindig lesz rá igény.

Azt hiszem, kulturális szinten problémánk van a szexualitásunk elfogadásával. Ezért is igyekeztem elkerülni Chataya foglalkozásának néven nevezését, mert a legtöbbnek megvető töltete van. Hé, elvégre ezek a hölgyek mind démonok, akik tisztességes férfiakat csábítanak a bűnre, nem? Mert ez a nézet sajnos eléggé fenntartja magát. Ugyanaz a hozzáállásunk ezekhez a hölgyekhez, mint egy átlag westerosinak a törvénytelen gyermekekhez. Ők a bizonyítékai annak, hogy képtelenek vagyunk megfelelni a magasra tett - vagy még inkább, ostobán kalibrált - mércénknek, éppen ezért őket tekintjük megrontóknak, míg mi teljesen ártatlanok vagyunk. Ami persze igazságtalan és álszent, mert megint azokat démonizáljuk, akik áldozatok - köszönhetően az ellentmondásos gondolkodásunknak -, csakhogy jobban és jobbnak érezzük magunkat.

És ez az a hozzáállás, ami az egykori papnőket páriákká és szexrabszolgákká változtat (jó, a helyzet azért nem ennyire fekete-fehér, ellenpéldákat is tudok mondani, DE! De azoknál az esetéknél nem is a hozzáállás figyelhető meg.) Ugyanis ezzel a hozzáállással van a baj. (Az meg más kérdés, hogy a szex nem egyenlő a női alárendeltséggel, de ez más lapra tartozik.)

Martin ügyesen ábrázolja a kultúrák különbségét ebben a jelenetben, és nem is ítélkezik egyszer sem (bár én a részemről nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Chataya világnézetével ért egyet - ami, csakhogy elkerüljünk minden félreértést, az, hogy a szexet megvetés helyett pont tisztelni, és talán egy kicsit imádni kellene). Egyszer sem éreztem olvasás során, hogy a Nyári Szigetek kultúráján mosolyognom kellene.

Hamár itt tartunk, kicsit szerencsétlen dolog Chatayától számon kérni, hogy lányát minek teszi ki, miközben az szóba sem kerül, hogy a westerosi apák a hasonló korú fiaikat csatákba küldik a dicsőségért - és azokat a fiúkat, akik nem akarnak, méltatlan gyáváknak kiáltják ki. A cikk Chatayával szemben erre nem tér ki, pedig úgy lenne korrekt. Akkor sem, ha az egyik foglalkozás az örömszerzésről szól, a másik veszteségről, fájdalomról, halálról. Ismertem egy olyan embert, akinek nagyon durva PTSD-je volt - vagy tüzérségi sokk, mielőtt George Carlin csak azért visszatér a túlvilágról, hogy tökön rúgjon - a teste nem nyomorodott meg a háborúban, de a lelke igen. (És, bár Ahmed ugyan intelligensen fogalmaz és reagál a posztokra a cikk alant, ha ehhez hozzávesszük, hogy a legelső idézet azt érzékelteti, hogy a dothrakiak egyenrangúsága attól függ vajon, hogy a háborúban is egyenrangúan helytállnak-e...)

A kultúránk még mindig dicsőíti az erőszakot, és megveti a szexualitást (bár már messze nem annyira, mint egykor, de azért még mindig érezhető). Ha bekapcsoljuk a TV-t, akkor százszor annyi erőszakot és pusztítást láthatunk, mint meztelenségét, és ezt teljesen helyénvalónak tartják. És érdekes, hogy amikor az utóbbi mégis előkerül, akkor gyakran az érintett nők zavarba hozásához és megalázáshoz kapcsolódik (pl. szándékosan/véletlenül meglesett öltözködő/fürdő nők, akik rögtön sikoltozni kezdenek)... elvégre egy valódi hölgynek kell ilyen esetben szégyenkeznie, míg a férfi jót mosolyoghat rajtuk.

Tévedés ne essék, ez nem Ahmed ellen irányul - bár szerintem inkább esik ő abba a csapdába, amibe szerinte Martin -, csak éppen valahogy a cikk olvasása alatt egyrészt eszembe jutott az, hogy a viktoriánus kor hölgyei a kikapós bennszülött asszonyokat okolták a férjük félrelépéséért. Hamár itt tartunk, a férjek is ezt tették. Mert civilizált ember aztán soha... és itt jön a képbe az, hogy ezek az emberek a saját erkölcsüknek nem tudtak megfelelni, mégis azt istenítették, és más népeké fölé helyezték, akikét lenézték, és akikre aztán áthárították a felelősségüket.

Másrészt eszembe jutott az, hogy a fehér ember mindig szentül hitte, akkor tesz jót egy másik kultúrával, ha europanizálja. Például rájuk erőltette a vallását, vagy ruhát adott nekik, hogy azt viseljék - pl. az ausztrál őslakóknál, akiken aztán szó szerint rárohadt a sivatagi körülmények között. Képtelen volt kilépni a saját gondolkodása közül, abból, hogy talán nem övé az egyetlen helyes világnézet, sőt, ez van, amikor hátrányos (ld. előbbi példát).

És ezzel a kettővel így együtt arra akarok kilyukadni, hogy lehet, hogy a probléma nem a geek ázsiaiak vagy a laza feketék médiában való jelenlétével van - a probléma azzal van, hogy ezeket - európai lencsén keresztül - megmosolyogtatónak/kevesebbnek kell találnunk. És persze most szándékosan nem térek ki a faékegyszerűségre vett, tényleg karikaturisztikus sztereotípiákra, amik a fenti két példából sértő vicceket faragnak. Pedig a fenti két példát talán inkább el kéne fogadnunk, megértenünk, megadnunk neki a kellő tiszteletet, és nem a mi normánk alá rendelnünk. Úgy könnyebben szót is érthetünk egymással.

A sokszínűségnek több formája is van. Nem csak a különböző bőrszínekkel jár együtt, hanem a különböző világnézetekkel. Ezutóbbit legalább annyira meg kell becsülnünk, mint az elsőt - többek között azért is, mert több szem többet lát elven több világnézet segít megtalálni a sajátunkét. Mert ha nem tesszük, akkor még mindig csak az európait tudjuk értékelni.