Ma reggel hunyt el korunk egyik legnagyobb írója, Ray Bradbury (1920-2012). Szándékosan nem emelem ki, hogy sci-fi író, ugyanis ő nem csupán sci-fit írt... persze, mindegy is, mit írt, hiszen az a hihetetlen érzék és érzékenység számított, amivel a történeteit írta. Ezért vettük a kezünkbe a műveit, ezért olvastuk el őket újra és újra. A sorai nemhogy olvastatták magukat, hanem magukkal ragadtak és nem eresztettek, míg a végükre nem értünk - mintha egy lelkes öregember fogott volna kézen minket, aki, mint nagyapa az unokájának, meg akar nekünk mutatni mindent a világról, hogy aztán végül elengedjen minket, azt suttogva: "Eredj, és most nézz szét magad!"
A karakterei nemcsak, hogy lélegeztek, de valóságosabbá tették számunkra az embereket az utcán, a boltban, a szomszéd házban. Megmutatták, mi az, ami fájhat másnak, és mi az, ami örömet okozhat. Sokan hirdetik azt, hogy az emberek gonoszak és az élet hiábavaló, Bradbury pedig megtanított arra, hogy tévednek: az emberek gyarlók, az élet pedig nehéz, mert mindkettő olyan bonyolult, olyan összetett... de mindenütt van szépség, csak keresni kell.
Az első mű, amit olvastam Tőle, A ködkürt volt. Két férfi találkozását mutatja be az őskor egy tengeri szörnyetegével. Másoknál a szörny félelmetes és vad lett volna, mint a zabolátlan természet, amely fölött az ember a végén úgyis győzedelmeskedik - Bradburynél az igazi rém a magány, amivel szemben mi is kiszolgáltatottak vagyunk. Mások arra használták volna a tengeri szörnyet, hogy a Mást jelképezze - Bradburynél együtt éreztünk vele és szántuk őt minden idegensége és félelmetessége ellenére.
És most, mint a főhős, én kívánom azt, hogy bár tudnék mondani valamit, valamit, ami csak távolról méltó lenne az öregúrhoz. De nem tudok, így inkább maradok a kényelmes megoldásnál, hogy Tőle idézek, mégpedig a Fahrenheit 451 utolsó sorait, Loránd Imre tolmácsolásában:
"Montag érezte,hogyan formálódnak, fortyognak benne a szavak. S amikor majd rá kerül a sor, mit ad hozzá egy ilyen napon ahhoz, hogy megkönnyítse az utat? Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak , és ideje az építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen - ez minden. De mi mást tud még, mi mást? Még valamit...
"...és a folyóvizen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala: minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a népek gyógyítására valók."
Igen, gondolta Montag, ezt őrzöm magamban délig, délig...
Amikor a városba érünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése