Kedvelem Tad Williamst. Nem voltam ugyan minden művével elégedett, de jó fantasy írónak tartom, aki visszafogott, szerény módon képes életet lehelni egy sereg klisébe, vagy éppen messziről elkerülni azokat. Éppen ezért kíváncsian vettem kezébe legutóbbi monstre fantasy ciklusának, a Tündérvidéknek az első részét, A qarok háborúját. Volt bennem némi félsz, elvégre korábban már páran lehúzták előttem, de gondoltam, a korábbi művei ismeretében Williams megérdemel egy esélyt. Kiolvasva a szóban forgó regényt, azt kell mondanom, hogy bár kifejezetten kellemes olvasmánynak tartottam, ugyanakkor meg tudom érteni, miért fintorogtak sokan a mű miatt. A válasz egy szóban összefoglalható: lassú. A qarok háborúja ugyanis nagyon ráérősen hömpölyög, megkockáztatom, a kelleténél sokszor jóval dagályosabb... pedig voltaképpen ez a mű egyetlen lényeges hibája, és erre számtalan erény jut - ha fele ekkora lenne, már le is kaptam volna a következő részt a polcról. Ha fele ekkora lenne, akkor persze már a második résszel végeztem is volna.
Most, hogy így, az eposzi nagyságú műhöz illően a dolgok közepébe vágtam, egy kicsit visszatérnék a kezdetekhez. Amikor ugyanis levettem a regényt a polcról, kíváncsi voltam, hogy a magát számtalan műfajban kipróbáló Williams hogyan tér vissza ahhoz a zsánerhez, ami feltette őt a nagy fantasyírók listájára? Mi az, amiben megismétli magát, és mi az, amiben eltér?
Ugyanis mielőtt megvettem volna a könyvet, olvastam egy olyan véleményt, ami azt rótta fel, hogy a regény mennyi hasonlóságot mutat a Trónok harcával. Elvégre itt is találkozhatunk egy nyomorék herceggel, egy bizonyítani akaró hercegnővel, miközben a királyságot belülről néhány feltörekvő nemes ambíciója veszélyezteti, miközben északról nem-emberi lények hordái, délről pedig egy őrült uralkodó. Bevallom, számomra már ezek a párhuzamok is meglehetősen sommásak voltak, elolvasva pedig azt kell mondanom, hogy még a két ciklus ezen elemei is olyan távol vannak egymástól, hogy bennem egyszer sem merült fel az, hogy Williams meg akarná lovagolni Martin sikerét.
Vegyük csak sorjában ezeket az elemeket! Barrick hercegről ugyan nyomorék mivolta és álmai miatt Bran Stark juthatna eszünkbe, mégis, a két karakter ég és föld. Míg Bran egy kisfiú, aki csak most birkózik meg béna lábaival, addig Barrick egy, a felnőtté válás határán álló kamasz, akinek karja még hatéves korában nyomorodott meg. Habitusát tekintve inkább emlékeztet Poe egyik túlérzékeny nemesére vagy Elricre, és párszor még a Gormenghast sorozat is eszembe jutott róla, különösen, mivel Williams is annyira szerelmes a helyszínül szolgáló kastélyba, mint Peake. Ikertestvére, Briony hercegnő ugyan szeretné, ha elismernék és női mivolta miatt nem néznék gyengének, ugyanakkor Aryával szemben nem egy tomboy, nem harcosnak készül, nem a fegyverforgatásban akar jártasságot szert tenni, hanem azt akarja megmutatni, hogy ugyanolyan alkalmas az uralkodásra, mint elődei, akik egytől egyig férfiak voltak. Ami azt illeti, Barricknél látványosan alkalmasabb is, de ez persze még senki szemében nem érdem.
Az intrika olyan általános jelenség udvari dolgokat illetően, hogy azt nem is magyaráznám. Marad hát a két külső veszély harapófogója, amiről távolról valóban A tűz és jég dalára gondolhatunk... viszont az őrült déli uralkodó, az autark szálában semmi olyan nincs, ami Dany történetére emlékeztetne, leszámítva, hogy egy szomszédos, egzotikusabbra vett földrészen játszódik. Míg azonban Essosról Ázsia juthat eszünkbe nem kevés Moorcock, Vance és Howard fűszerezéssel, addig Xand a fáraók Egyiptoma egy kevés arab/török ízesítéssel.
Ami északot illeti, igen, embergyűlölő lények lakják, akárcsak Martinnál. Azonban hamár itt tartunk, Martint bevallottan Williams korábbi fantasy ciklusa, a Memory, Sorrow, and Thorn győzte meg, hogy kipróbálja magát a műfajban - márpedig a mizantróp tündérek, a Nornok ott is a fagyos északon találhatók. Ha jobban belegondolunk, az már egy hagyománynak számít a fantasyben, hogy az ellenség északon lakik. Terry Brooks Shannarájában északot az eltorzult gnómok és trollok lakják, és a gonosz Szauron-epigon is ezen a helyen vetette meg a lábát. Robert Jordannél ugyanez a helyzet, a Sötét Úr Fertője a kietlen északon található, egy szép, hosszú vonal, amellyel egy magasságban egyetlen emberi királyság sem található. Robin Hobb vörös martalócai a fagyos Külső Szigetekről hajóznak alá, hogy fosztogassanak és szipolyozzanak. A Fionavar főgonoszának börtöne is északon található, és persze még lehetne példákat hozni, de nem célom útikalauzt írni. Inkább azok a művek érdemelnének szót, amelyekben NEM északon található a romlottság földje... ezek közül a legismertebb ironikus módon A gyűrűk ura, ahol Mordor keleten van, és az egyik rajongói térkép lelkesen a Kárpát-medencébe helyezi, ami, valljuk be, sok mindent megmagyaráz. Ironikus, mert annak ellenére, hogy a fent felsoroltak között nem egy A gyűrűk urát követi rengeteg motívumban, mindegyik ragaszkodik északhoz. Ennek egyrészt mitikus gyökerei vannak - ugye a germán mitológia jégóriásai északot lakják, márpedig ők visszatérő ellenségei voltak Odinék bandájának. A másik pedig, hogy sokan a szívükre vennék azt, ha a főgonosz birodalma országuk helyén található (értsd: akár Kárpát-medence, akár csak "keleti" királyságról beszélhetünk), míg a fagyos Északi-sarkon nem igazán él meg emberfia, így nem bántunk meg senkit.
Emellett Williams tündérnépe, a qarok huszadannyira sem emlékeztetnek a Másokra, mint azok a Nornokra. Ezerféleképpen néznek ki, akad közöttük goblin, óriás, tejfehér tündér, arctalan rém, vadállati tekintetű vörössipkás. Olyan vegyes társaság, hogy róluk rögtön a kelta regék ugrottak be, azok közül is elsősorban Máeldun útja... elvégre az apja halálát megbosszuló ifjú találkozott olyan cifra lényekkel, hogy ihaj!
Hamár a világnál tartunk, akkor itt kell megjegyeznem, hogy míg a Memory, Sorrow, and Thorn a középkori Európát vegyítette Középföldével, addig Tündérvidék világa elrugaszkodik ezektől az elődöktől. Ugyan Délgyepű királysága Angliát juttatja eszünkbe, a déli kontinens egy kvázi-fáraó igáját nyögi, és a köztük található királyságok között is van olyan, amiről távolról Bizáncra vagy a mediterrán országokra asszociálhatunk, ezek cseppet sem olyan hangsúlyosak, mint Williams korábbi fantasy-ciklusában, ahol az országokról messziről ordított, hogy milyen valós földi kultúrákon alapulnak. Első pillantásra a térkép is olyan, mintha egy tucat-szerepjátékhoz készült volna, és vannak olyan cifra nevek, melyek érezhetően fantasy regényhez találtak ki - Williams mégis képes ezeket élettel megtölteni.
Míg a Memory, Sorrow, and Thorn sorozatban a meghatározó vallás egy kicsit módosított kereszténység volt, és a pogány istenek nevei is rögtön valódi megfelelőiket juttatták eszünkbe, a Tündérvidék istenei ennél "eredetiebbek", mindamellett, hogy érződik rajtuk, hogy Williams - többek között- a görög és szláv mitológiákból merítette őket. Szerte a világon a politeizmus az elterjedt, az északi kontinens népei három testvér uralmában hisznek, akik - akárcsak Zeusz, Poszeidón és Hádész -, felosztották maguk között az eget, a tengert és a földet, és mégis, Zeuszékkal szemben egyforma tisztelet illeti meg őket. Közülük az ég istenét Perinnek hívják. De akadnak kisebb istenek, mint Zoria, a tudás szűz istennője, és akadnak olyanok, akik a termése, gyógyításé, szülésé vagy részegeseké. Délen a sólyomtrónon ülő autarkot egy megtestesült istenként imádják, természetesen.
De elég is a világleírásról, térjünk rá a történetre! Kicsit döcögősen indul el, tekintve, hogy előbb egy rövid - és száraz - történelmi összefoglalóval kezdődik, amit egy előhang követ. Az előbbi atavisztikus maradványa annak, hogy a mű egy internetes regénynek indult, ahol az első néhány fejezet ingyenesen olvasható volt, míg a többiért már fizetni kellett volna. Míg a netes verzióban egy ilyen összefoglalóra szükség van, hogy az egyszeri olvasó képben érezze magát akkor is, ha csak öt fejezet van még fent, és a többire várni kell napokon-heteken át, addig itt már ezt feleslegesnek tartom - nem vészes, de véleményem szerint sokkal gördülékenyebb és hangulatosabb lett volna, ha ez a hogyan-miként történelmi lecke a történet során derül ki, ahogy történt ez a Memory, Sorrow and Thorn esetében. Persze, ha ezt meg Williams kidobja, akkor meg azért morognának, merthogy nem őrzött meg a lehetőségek szerint minél többet az eredetiből.
Az összefoglalóból és az előhangból megtudhatjuk, hogy az emberek és a tündérek között egykor háború dúlt, aminek az eredménye az lett, hogy a tündérek északra menekültek, és egy mágikus ködöt idéztek meg, ami megvédi őket a halandóktól, és mintegy határként szolgál a két nép között. Persze ezzel cseppet sem elégedettek, és elkezdik keverni a keverni valót, még akkor is, ha ez a világ pusztulásával jár.
Itt egy picit felemeltem a szemöldökömet, mert az első néhány oldalon rögtön Inelukiék jutottak eszembe, ahogy itt köszönt vissza a legtöbb áthallás: a főhelyszínül szolgáló Délgyepű kastélyt a tündérek építették, akár csak Hayholtot/Erősséget, ahol a múlt szellemei kísértenek. De ezek ugyanolyan panelek, mint a fentebb tárgyalt észak: lehet ezeket is úgy alkalmazni, hogy ugyanaz a toposz két példája élesen elkülönüljön. Szóval, a kezdeti párhuzamok után Williams sikeresen meggyőzött arról, hogy nem a Memory, Sorrow and Thornt olvasom újra - amivel nem lenne gond, mert szeretem én az MST-t, csak éppenséggel nem akarok kétszer fizetni érte!
Jöjjön hát a seregszemle! A főszereplő testvérpárról beszéltem már... őket okénak tartottam, de Williamsre jellemző módon a mellékkarakterek érdekesebbekre sikerültek, ugyanis vannak olyan jól kitaláltak, mint az ikrek. Közülük rögtön kiemelném az idős funderling (inkább folk, semmint fantasy törpe) házaspárt. Tad Williamsnél visszatérő elem, hogy az apró fantasy népeket méltósággal ruházza fel, tiszteletre és szeretetre egyaránt. És Williams elég érzékenységgel rendelkezik, hogy ez ne csak elismerendő próbálkozás legyen, hanem természetesnek hasson. A Kékkvarc házaspár cseregyerek fiát néha képen töröltem volna a helyükben, de az már szerencsétlenről az előszóban kiderül, hogy a tündérek manipulálása révén nem egy százas.
Ferras Vansen kapitány is egy jól kitalált karakter... igaz, benne én pont azt tartom feleslegesnek, amit leghamarabb megtudunk róla, nevezetesen, hogy közrendűként a hercegnőért epekedik. Valahogy én ezt a viszonzatlan szerelmet éreztem benne a legkevésbé természetesebbnek, a bizonyítani vágyás már fakadhat(na) a karakteréből. Nagyon eltaláltnak éreztem, ahogy az embereihez viszonyul, viszont azt egy erőltett elemnek éreztem, amikor az őt - önhibáján kívül történő dolog miatt - megvető hercegnő rendre helyrerakja. Mondjuk nekem speciel herótom van a hercegnőbe szerelmes közrendű férfi toposzából, úgyhogy ez is benne lehet a pakliban... de hé, ilyen bogarai mindenkinek vannak, Sanderson a parasztfiú alakjától irtózik.
Míg a fenti szereplőkkel Délgyepű udvarában találkozhatunk, addig az ifjú Qinnitannal az autark birodalmába kaphatunk betekintést. Qinnitant az autark sokezredik feleségéül választotta magának, amiért ő ugyan nem repes, de nem akar szörnyű halált halni. Az ő nézőpontjai külön fejezeteket alkotnak, és egyszer sem keveredik a többi karakter közé. A róla szóló fejezetek rövidek és feszesek, és már csak ezért fenntartják az érdeklődést - akkor is, ha Qinnitanhoz hasonló alakokat is láthattunk már párszor.
Yassamezzel, a tündérek boszorkányharcosával keveset találkozunk, pedig vele nyerünk rálátást a qarok gondolkodására, és ez által kapunk betekintést a motivációiba. Persze ez lehet szándékos is, és a következő részekben valószínűleg többet kapunk majd belőle.
A nem-nézőpont karakterek között jólsikerültnek tartom az idegenhonból származó - és pályafutását hadifogolyként kezdő - hadparancsnokot, Shaso den-Hazát. A kisnépek mellett Williams másik vesszőparipája az, hogy fantasy közegben is lapot osszon más rasszokba tartozó embereknek is, úgy, hogy az természetesnek hasson. Míg az MST-ben Tiamak népét az afrikai őserdők lakóiról mintázta Williams, addig Shasoról a mórok jutnak eszünkbe. És emellett ráadásul roppant morcos is a természete, ha élhetek egy hülye szójátékkal. Kár, hogy keveset látjuk őt is... amire megint egy hülye szójáték kívánkozna, de nem fárasztanám vele a nagyérdeműt.
Ami az emberi főgonoszt, Sulepsis autarkot illeti, ő rögtön Pryratest juttatta eszembe... azonban a vörös papnál sokkal természetesebben és bevállalósabban megírt gusztustalan karakter. Pryrates egyik durvább jelenete az volt, hogy kitöri egy kutya nyakát - Sulepsis ennél nagyobb kreativitással végzett a tulajdon rokonaival. Egyetlen morfondom vele kapcsolatban az, hogy még nem sok szerepe volt idáig, pedig a délgyepüiek inkább őt tartják a megtestesült gonosznak, mint a szomszédukban élő tündéreket. Bevallom, valahogy mellette a tündérek hadjárata egy kicsit már ad-hocnak is tűnt; Sulepsis eltaláltabb gonosz, legalább annyira ott van a délgyepüiek tudatában, mint Szauron volt a középföldiekében, és annyira ott érződik a jelenléte minden mögött, hogy a tündérek már-már egy felesleges szállá válnak. Hamár szóbakerült Martin, akkor míg a Trónok harcában nem zavart az, hogy a Hét Királyságot különböző, egymással - egyelőre - köszönőviszonyban nem lévő felektől érheti majd támadás, addig itt valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem, hogy a tündérek és az autark mesterkedése látszólag egymástól függetlenül zajlik.
Persze ebben az is benne van, amit már korábban említettem: míg Martin igyekszik egy percig sem lankasztani az olvasó figyelmét, addig Williams regénye a második felétől hajlamos leülni. Az elején felvet egy sereg titkot, aminek javáról aztán mintha meg is feledkezne, és csak a legvégén kerül egy részükre valami magyarázat. Martin sem játssza ki a lapjait, de ő ezt úgy oldja meg, hogy végig az orránál fogva vezeti az olvasót - Williams a talányokat sokszor látványosan a homályban tartja, pedig itt-ott hiányzik az, hogy megvezesse a hőseit, és minket is. Pedig öröm látni, hogy elengedi Tolkien kezét, rengeteg jó ötlete van - a törpék és a tündérek mellett tetszettek a liliputiak és a hanyistókok is -, és képes megtölteni a világát a mindennapok életével. Ami azt illeti, mindig is érdekesnek tartottam benne azt, hogy amennyiben leírom, miről ír, egy kliséhalmaznak hat, ellenben olvasva frissnek és természetesnek... és nem egyszer eszembe jutott az is, hogy ha a korábban emlegetett MST-n egy korábbi vekengésem pontjai szerint mennék végig, akkor mind a tíz pontból győztesen kerülne ki.
Ellenben bár az MST sokkal jobban követte A gyűrűk urát, annyival mozgalmasabb is volt. Visszaemlékezve a The Dragonbone Chairben legalább kétszer annyi történt (ahogy A virágok háborújában is, bár ott talán háromszor ennyi), mint A qarok háborújában, pedig az a regény sem volt egy kapkodó idegbeteg. Persze, az első részben Williams még a bábukat faragja és a táblát csiszolja... de akkor is örülnék neki, ha már az első részben több cselekmény és fordulat várna minket x oldalra - még akkor is, ha ezt azzal oldja meg, hogy oldalakat húz ki.
Ami a fordítást illeti, számomra fura volt azt olvasni, hogy a karakterek sokat "önöznek" egymással. Ezt később megszoktam... ám az igazat megvallva, azt már nem, hogy lépten-nyomon abba a kifejezésbe botlottam, hogy "az igazat megvallva". Ezért persze érheti Williamst is megrovás, mert bár az MST és A virágok háborúja esetén nem emlékszem ilyen töltelékhalmozásra, attól még itt rászokhatott... magyarban azonban hatványozottan zavaróan hat. Ugyanígy egy apróság, hogy a 207. oldalon kétszer kell nekifutnunk az egyik szereplő mondatának, hogy megérthessük (enyhe SPOILER):
"Most már én vagyok a régensherceg, nem pedig az ön kis unokaöccse."
Ezt úgy érti, hogy ő már régensherceg, és nem csupán rokoni viszony fűzi a másik karakterhez, hanem uralkodó-alattvalói is, mégis... először úgy lehet érteni, hogy most már ő a cím birtokosa, nem pedig a beszédpartnerének az unokaöccseé, aki korábban a régensherceg volt. Apróság, és inkább morfond, mind kritika, de talán jobban hangzott volna, hogy:
"Most már a régenshercege is vagyok, nem csupán az ön kis unokaöccse."
Nem tudom, egész pontosan mi szerepelt az eredetiben, de van, hogy a gördülékenység és egyértelműség fontosabb, minthogy görcsösen ragaszkodjunk az eredeti szöveg minden szavához. Ez persze megbocsátható apróság... ellenben az már zavart, hogy a szóközök helyét rendre apró téglalapok foglalják el.
Akárhogy is, hibái ellenére a regényt bátran ajánlom azoknak, akik szeretnének egy igényes fantasy-t olvasni és nem zavarja őket a cselekmény lassúsága. Meglátjuk még, ez a következő részeknél miként változik, és bízom benne, hogy a ciklus nem jut nálunk a Másvilág sorsára. Kár lenne érte, még akkor is, ha a keleténél egy kicsit sok rajta a fölös zsír...
