Mint korábban írtam, a D&D-nek bevált szokása az, hogy egy zsáner elemeit elkeveri a tolkieni alapokkal (úgymint törpe, tünde, félszerzet, ork, troll, etc.), amiből aztán valami jópofa keveredik ki ideális esetben. Ahogy végigszalmáztam az eddigi ilyen keverékeket, arra jöttem rá, hogy eddig ebből a sorozatból egy műfaj hiányzik, mégpedig a szuperhősöké. Ennek persze számtalan oka van, az egyik az, hogy akárcsak D&D világokkal, a szuperhősös szerepjátékokkal is Dunát lehet rekeszteni. A másik az, hogy míg a szuperhősökben ott van az egyénítettség illúziója – hiszen egy egyszeri szerepjátékos úgy alkotja meg Major Megamuscle karakterét, hogy hiába tudja kábé ugyanazt, mint az összes szupererejű Muszkli Miklós, Major Megamuscle-ből mégis csak egy van a világon –, addig D&D karaktereket rendszerint úgy hozzuk létre, hogy „szeretnék játszani egy fél-ork barbárral”. A szuperhősök koncepciójukból fakadóan egyediek, míg a D&D karakterek egy, a világra jellemző csoport tagjai (teszem azt, tünde vándoroké vagy törpe harcosoké). Az utóbbi esetben már akkor is elégedetten dőlünk hátra, ha olyan szokatlan kombinációkat hozunk létre, mint félszerzet barbár vagy fél-ork bárd. Ezért is van az, hogy míg a D&D rendszerek sava-borsát a fajok mellett a különböző kasztok adják, addig a szuperhősöknél még a D&D rendszerek is mellőzik az osztályokat és a velük járó szintlépést (ld. Mutants and Masterminds), és helyette a rugalmas karakteregyénítést preferálják (mint a Shadowrun vagy a World of Darkness).
Ennek ellenére én megpróbáltam a két tősgyökeresen különböző koncepcióból egy egységes világot létrehozni, az eredmény pedig a Silverhawk lett, azaz Greyhawk és a Marvel Univerzum pikáns elegye. Persze, nem jutottam messzire, mivel egyrészt nem vagyok szerepjátékfejlesztő, másrészt meg a fentebb soroltak miatt, de azért álljon itt az a kevés.
A legelsődlegesebbek – ahogy általában mindenhol – a játszható fajok, így velük kezdem. Természetesen itt is a legmeghatározóbb nép az embereké, akikre igaz mindaz, ami a Játékosok könyvében le vagyon írva, azzal a kiegészítéssel, hogy még egy extra képességgel kezdenek – ha esetleg valaki Batmannel vagy Amerika Kapitánnyal akarna nyomulni, akkor meglegyen a lehetőség erre.
A törpék itt is a kovácsmesterségben jeleskednek – képesek egy barlangban bármilyen hulladékból szuperfegyvert készíteni, és meg is teszik. Gyakran készítenek maguknak fejlett technológiájú páncélokat, amelyek képesek repülni és hihetetlen fegyverarzenállal bírnak. Nagy vedelők és nem vetik meg a szebbik nemet, de a szívük a helyén van. Emellett nincsenek jóban a sárkányokkal, akikkel rendre bajszot akasztanak.
A gnómok minden egyes képviselője egy állattotemnek ajánlja magát serdülőkorában, aki cserébe különleges képességgel ruházza fel követőjét. Ezek a totemek zömében rovarok és egyéb csúszómászók, ám a hiedelmek ellenére cseppet sem rosszindulatúak. Pók követői időben észlelik a veszélyt és a falon másznak, Darázs követői hártyás szárnyaikon repülnek és fullánkjukkal nyakon csípik a gaz latrokat, Giliszta követői pedig hihetetlen hosszúra képesek nyúlni. Vannak futrinkák, hangyák, ászkák és egyéb rovarok követői is.
Az emberek, ha némi előítélettel is viseltetnek irántuk, sokkal toleránsabbak az előző két fajjal, mint a félszerzetek népével. A félszerzetek embereknek születnek, ám tízéves korukban jelentkeznek különleges képességeik, és ettől az időtől kezdve megszűnnek növekedni. Bár első pillantásra mind gyerekeknek tűnnek, félelmetes erők birtokában vannak. Egyesek tárgyakat mozgatnak az akaratukkal, mások viharokat idéznek. Egy átlagos félszerzet egy elsőszintű varázslathoz hasonló képesség birtokában van, amit aztán kalandjai során fejleszt és csiszol. Akadnak azonban olyan félszerzetek is, akiknek képessége atavizmusban nyilvánul meg: szőrösek, éles karmaik vannak, emellett gyorsabban gyógyulnak az átlagembereknél.
Az emberek azonban nemcsak a félszerzetek népét gyűlölik és félik, hanem a fél-ulkok tragikus fajtáját. Ezek a személyek valaha emberek voltak, akik félresikerült varázslatok változtattak át: valahányszor stresszhelyzetbe kerülnek, átalakulnak hatalmas, agyaras, csupa izom – kevés ész teremtményekké, akikben a legendák ulkjai köszönnek vissza. Ebben a formában a fél-ulkok hatalmas pusztítást képesek véghezvinni, így nem csoda, ha az emberek hadserege a félszerzeteknél is jobban üldözi őket. Sokan közülük a gyógymódot kutatják, mások azonban elfogadják lényük ezen részét, és a velejáró hatalmat.
A tündék a csillagok közül érkeztek Silverhawk földjére, azzal a céllal, hogy beépülnek az emberek közé, hogy előkészítsék a terepet egy invázióra – azonban nem egy közülük megkedvelte az őslakókat, és az oldalukon küzd az igazságért. A tündék hihetetlen mentális erők birtokában vannak.
A kasztok között akad riporter, tudós, fotós, katona, ügyvéd, milliomos, színész és orvos... ezek valójában a hátteret adják meg az alteregó számára. Valahányszor a karakter szintet lép, nem csak a „háttérben” fejlődik, hanem szuperhősként is, elvégre a karaktereknek kettős életük van (legalábbis ez a jellemző).
Ami a világot illeti, nem sokkal azután járunk, hogy Zsákos Magnetó seregeit legyőzték Fátum hegyénél… a félszerzetek önjelölt megváltója az emberiségre fordította volna vissza azok őrgólemeit, ha az egyik csatlósa, Varangy le nem kapja a fejéről az őt mágikusan védelmező sisakot, és azzal együtt bele nem esik a vulkánba. Zsákos Magnetó legyőzetett, ám a béke törékeny...
Emellett persze hőseink nem pihennek, hiszen számtalan veszélytől kell megmenteniük a világot. Ezek egyike az utazók faja, akiket a bolygófaló Tarrasqtus teremtett – ezek közül a kromatikus utazók hűen követik uruk parancsát, és előkészítik a kiszemelt planétákat a felfalásra, velük szemben a metalikus utazók fellázadtak teremtőjük ellen. De akadnak még rajtuk és a már említett őrgólemeken és sárkányokon kívül zöld goblinok, vörös csontvázak, renegát polipgnómok, gnómevő grimlunok, szimbiontamasszák és kreentaurok.
Dióhéjban ez hát Silverhawk világa… és az igazat megvallva, csupán pár diónyival több ennél erről a világról. Egyrészt, mint mondtam, nem vagyok szerepjátéktervező… másrészt meg valljuk be, az egészet nem is lehet komolyan venni, mert ha összekötjük az összeillő részeket, akkor... nos, olyanok jönnek ki, mint Zsákos Magnetó.
Persze, miért is kellene minden szerepjátéknak komolyan venni magát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése