Az Idő Kerek-e?

Hülye szójáték, de számomra nem. Idestova lassan két éve ugyanis ezzel zártam a beszámolómat Jordan első regényéről:

Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.

Jelentem, túl vagyok a harmadik könyvön, és ezzel egyszer és mindenkorra hátat fordítottam a ciklusnak. Hogy miért is? Nos, amikor leraktam a harmadik részt, akkor nem éreztem mást, csak hiányérzetet. Nem a "hát, ez lehetne jobb is, így meg így" hiányérzetet, hanem csupán hiányérzetet. Múltkor megelőlegeztem, hogy ebből A gyűrűk ura - Dűne - Artúr mondakör crossoverből valami jó is kisülhet, ha Jordan rágyúr a történetre, erre arra jöttem rá, hogy az eddigi három regényt a következőképpen lehet összefoglalni:

1. Randet és társait üldözik a Sötét Úr szolgái.
2. Rand és társai üldözik a Sötét Úr szolgáit.
3. Randet üldözik a társai, meg ott vannak a Sötét Úr szolgái is.

És ez közel 2000 oldalon, miközben ez az általam nem kedvelt Scooby-doo egy részében 2 másodperc alatt el van intézve a "regiment ajtón át való kergetőzésen".

Ezen túlmenően Jordan történetkezelése túlságosan is ad-hoc, hogy ennyi oldalon keresztül fenntartsa az érdeklődést. Említettem a múltkor, hogy valahányszor úgy érzi, leül a történet, bedob egy Myrdraalt. Itt ennél egy kicsit változatosabb már a paletta, de a történetet így is gyakrabban szakítják meg random események, az egyszeri embernek meg egy olyan "sure, why not?" érzése támad. A kedvencem az, amikor hőseink menekülnek a Sötét Úr tápos kopói elől, és a tapasztalt aes sedai előbb a foga közt morog, hogy egy ilyen egy sereg társával tud végezni, ezekből meg több is van, aztán kiderül, pont van egy olyan ősi varázslat a tarsolyában, amivel elemésztheti őket. Ezzel sikeresen meg is öli a feszültséget.



A másik, hogy nagyon sok benne az intrikázás, ami önmagában még nem lenne probléma. Azonban nekem is az a véleményem Jordan ilyen jellegű affinitásáról, mint az Üvegtigris Lalijának Csoki spanyol nyelvtudásáról.

-Ne beszélj spanyolul.
-Miért?
-Mert nem tudsz. Ha tudnál azt mondanám, hogy beszélj. De nem tudsz.

Vegyük például Martint és Rowlingot, két, amúgy teljesen különböző írót, akik azonban mindketten jó történetmesélőkével rendelkeznek. Mindkettejüknél található egy sereg titok, de mindketten elég érzékkel rendelkezzenek ahhoz, hogy pont annyit fedjenek fel, annyit szellőztessenek meg, hogy fenntartsák az érdeklődést irántuk - aztán alkalomadtán átverjenek minket a palánkon. Jordannél azonban ez inkább egy kényelmes megoldás, mert bármikor bedobhat egy Szürke Gyilkost, és... és meg is teszi.

Közben meg nem érzem azt, hogy a történet előrébb lendült volna. Mind a három regényben a fenti üldözgetések mellett egy ereklye megszerzése is szerepet kapott, ami nem lenne baj, ha nem azt érezné az ember, hogy Jordan mindig beiktathat újabbnál újabb MacGuffinokat, amiket aztán a Sárkány megszerezhet és ki is pipálhatja azokat - a prófécia egy újabb része lett teljesítve. Tisztázzunk valamit, semmi baj a MacGuffinokkal, ezek megtalálhatók a fantasyn kívül is egy csomó helyen, mint western, kalóztörténet, ponyvák (Indiana Jones), vígjátékok (Bolond, bolond világ). Viszont közben mintha minden más egy helyben toporogna. Hamár fantasy, akkor pl. Tad Williams is alkalmazza ezt az eszközt a Memory, Sorrow and Thorn ciklusban, de ott a történet lendül előre, a karakterek fejlődnek, és nem az érzem, hogy az író azon agyal, hogy "rendben, megszerezték ezt az ereklyét, mivel tudnám őket mozgásban tartani... még egy ereklyével!"



Közben meg annak nem vagyunk tanúi, hogy az Újjászületett Sárkány miként változtatja meg a világot a jelenlétével. Persze, amerre jár, ott hirtelen egy csomó házasságot kötnek, de Jordan rengetegszer utal arra, hogy ez a személy fogja mozgásba hozni a történelmet, és 2000 oldal elteltével ennek még nyomát is alig láttuk. A nagyobb frakciók közül eddig mindenki hátradől, és malmozik. Persze, minden kezdet nehéz, ezt tudjuk, és nem is azzal a 2000 oldallal van a baj, hanem az azt követő 10.000-rel. Mert Jordan hajlamos a 600 oldalas regényeinek a legvégén kapcsolni, hogy most már aztán tényleg történnie kell valaminek, ami a történet szempontjából releváns, addig ráérős, mint egy kiérdemesült teknős.

A rengeteg futkározás miatt meg a karakterekből sokszor keveset látunk. Loial és Lan jópofa karakterek, de a harmadik könyvben már néhány alapmondattal bírnak, mintha az Icewind Dale egyik részéből szalasztották volna őket.

Pl. Loial

"Ta'veren.'
"Ne dühíts fel egy aes sedait!"
"Bár maradtam volna otthon, anyám már feleséget is szerzett volna nekem!"
"Ti emberek olyan hamariak vagytok!"

Kár, mert az új karakterek közül egyik sem igazán markáns, így például Egwene és Nynaeve dinamikájából Elayne inkább elvesz, mint hozzáad. Emellett most már szentül hiszem, hogy mielőtt Palpatine szenátor birodalmi sereget klónozott volna magának, itt gyakoroltatta tudósait fogadósokon és hajós kapitányokon. Ugyanis belőlük rengeteg van. Néha az az ember érzése, hogy a különös emberkéket (őrzők, fény gyermekei, etc.) leszámítva ők teszik ki a lakosság 90%-át, és csak néha lézeng erre egy kovács vagy javasasszony.

És hamár a fogadósok említve lettek, amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy hőseink regényenként tíz fogadóban szállnak meg, hogy aztán legfeljebb csak az egyikben töltsék ott az éjszakát. Túlságosan ugyanaz az elem ismétlődik, és bár minden írónak van ilyen bogara, Jordannek több is, és többször is ismétli őket. Én például ivóversenyt rendeznék abból, hogy az egyik nem képviselői közösen csóválják a fejüket a másik nemen - teljesen rendjén lenne ez, de nem húszoldalanként!

De persze talán túl gonosz vagyok Jordannel. Elvégre Martin szerint a Trónok harca korántsem lett volna olyan átütő siker, ha Jordan nem dicsérte volna agyba-főbe. Ugyanígy Sandersonra is nagy hatással volt, szóval, talán összegezhetném annyival, hogy nekem nem jött be. Patrick Rothfuss sem tett rá lesújtóbb megjegyzést, minthogy az első két könyv után abbahagyta. Ugyanakkor meg mégis csak a világ egyik legelismertebb és kétségtelenebbül a leghosszúbb fantasyciklusáról van szó...

...és különben is. R. Jordantől többet vár az ember.