Könyvek, amiket nagyon várok 2017-ben

SFmagos kollégákkal arról értekeztem, melyik könyveket várjuk idén.

A képzelet erdősségei

Tanult kollégáimmal összegyűjtöttük az SFmagon a fantasztikus irodalom erdősségeit. Jó mazsolázást hozzá! :)

Szentivánéji álom után

Tegnap volt Szent Iván éjjele. Ennek alkalmából összegyűjtöttük az SFmagon kedvenc tündérképeinket az SFF irodalom és képzőművészet világában. Ha hiányoltok a listáról valamit, bátran egészítsétek ki a saját kedvenceitekkel! :)

Pont mint egy fantasyben...

A tavasz nem akar jönni. Hó födi az alvó tájat, csak a fagyos szél fúj szüntelen. Az emberek nyugtalanok, úgy érzik, uraik elfordultak tőlük, és nem tesznek egyebet, mint bezárkóznak kastélyukba és véget nem érő ünnepséget tartanak a beszedett dézsmából. Néhányan rebesgetik, hogy a király őrült, de csak csendben, az orruk alatt, mert ha az őrök meghallják, kínpadra fektetik a káromlókat. Akadnak, akik a király fivérétől várják a megoldást, ám sokak szerint a hercegnek megvolt a lehetősége, mégsem élt vele. A legtöbben azonban nem akarnak mást, csak hogy vonuljon el a tél a fejük fölül...

Közben egy egyszeri legény messze kerül otthonából, megismerkedik a világ minden tájáról származó kalandorokkal, és magiszterektől tanulja el a retorika és a rúnavetés művészetét.

Valahol pedig, a világ szemétől rejtve, a Tündérkirály ébredezik évszázados álmából, hogy bosszút álljon a világon, mely ellene fordult és megtagadta.

Szerelem! Kaland! Ármány! Egy részletesen kidolgozott világban!

Rúnakódok, melyek összekötik az embereket a világ minden pontjáról! Ötletes, jól kidolgozott mágiarendszer, amit ha én találtam volna ki, rég megtollasodtam volna!

Brandon Sanderson, az Elantris és a Ködszerzet-trilógia írója

Realisztikus, valósághű és keserédes - pont mint az élet maga!

George R. R. Martin, Trónok harca

Humoros, ám mély, abszurd, mégis hiteles. Minden egyes oldalon többet tudhatunk meg az emberi természetről - ha résen vagyunk!

Sir Terry Pratchett, Korongvilág

Mindegyik karakter élő, lélegző személy, akik kilépnek a lapok közül - sztereotípiának nyomát sem találjuk!

Robin Hobb, Az orgyilkos tanítványa

Kétségkívül az egyik legjobb romantikus-tragikomikus-tudományos fantasztikus western horror detektív regény. Egy kicsivel több pornó azért elfért volna.

Alan Moore, Watchmen - Az őrzők

Mese, ahogy azt gyermekként elképzeltük, és amilyen az felnőttkorunkra vált!

Neil Gaiman, Amerikai Istenek

Kvothe-ot Pusztai Dánielről mintáztam!

Patrick Rothfuss, A szél neve

Ahogy én Hófürt Simont.

Tad Williams, Emlékezet, fájdalom, tövis

Világok sárkányai

Az SFmag tematikus hónapjának alkalmából tapsival és Jakyrte jak Cyre-rel sorra vettük azon világok sárkányait, amelyek nem kerülnek ugyan soha középpontba, de azért érdekesek, így megérdemlik a figyelmet.

Sötét urak és nemi erőszak

Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.

A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.

A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).

A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.

Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.

Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.

Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.

Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.

Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.

Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."

A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.

Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.

(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.

Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.

Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.

Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.

Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.

Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.

De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.

Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).

Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.

És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.

Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.

Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.

Breaking news!

Filmre viszik Tad Williams Másvilág ciklusát!
Bízzunk benne, hogy ez ad egy löketet az eddig limbón levő Williams-ciklusok hazai folytatásának, és az eddig fel sem merültek megjelentetésének!

Tad Williams - A qarok háborúja

Kedvelem Tad Williamst. Nem voltam ugyan minden művével elégedett, de jó fantasy írónak tartom, aki visszafogott, szerény módon képes életet lehelni egy sereg klisébe, vagy éppen messziről elkerülni azokat. Éppen ezért kíváncsian vettem kezébe legutóbbi monstre fantasy ciklusának, a Tündérvidéknek az első részét, A qarok háborúját. Volt bennem némi félsz, elvégre korábban már páran lehúzták előttem, de gondoltam, a korábbi művei ismeretében Williams megérdemel egy esélyt. Kiolvasva a szóban forgó regényt, azt kell mondanom, hogy bár kifejezetten kellemes olvasmánynak tartottam, ugyanakkor meg tudom érteni, miért fintorogtak sokan a mű miatt. A válasz egy szóban összefoglalható: lassú. A qarok háborúja ugyanis nagyon ráérősen hömpölyög, megkockáztatom, a kelleténél sokszor jóval dagályosabb... pedig voltaképpen ez a mű egyetlen lényeges hibája, és erre számtalan erény jut - ha fele ekkora lenne, már le is kaptam volna a következő részt a polcról. Ha fele ekkora lenne, akkor persze már a második résszel végeztem is volna.

Most, hogy így, az eposzi nagyságú műhöz illően a dolgok közepébe vágtam, egy kicsit visszatérnék a kezdetekhez. Amikor ugyanis levettem a regényt a polcról, kíváncsi voltam, hogy a magát számtalan műfajban kipróbáló Williams hogyan tér vissza ahhoz a zsánerhez, ami feltette őt a nagy fantasyírók listájára? Mi az, amiben megismétli magát, és mi az, amiben eltér?

Ugyanis mielőtt megvettem volna a könyvet, olvastam egy olyan véleményt, ami azt rótta fel, hogy a regény mennyi hasonlóságot mutat a Trónok harcával. Elvégre itt is találkozhatunk egy nyomorék herceggel, egy bizonyítani akaró hercegnővel, miközben a királyságot belülről néhány feltörekvő nemes ambíciója veszélyezteti, miközben északról nem-emberi lények hordái, délről pedig egy őrült uralkodó. Bevallom, számomra már ezek a párhuzamok is meglehetősen sommásak voltak, elolvasva pedig azt kell mondanom, hogy még a két ciklus ezen elemei is olyan távol vannak egymástól, hogy bennem egyszer sem merült fel az, hogy Williams meg akarná lovagolni Martin sikerét.

Vegyük csak sorjában ezeket az elemeket! Barrick hercegről ugyan nyomorék mivolta és álmai miatt Bran Stark juthatna eszünkbe, mégis, a két karakter ég és föld. Míg Bran egy kisfiú, aki csak most birkózik meg béna lábaival, addig Barrick egy, a felnőtté válás határán álló kamasz, akinek karja még hatéves korában nyomorodott meg. Habitusát tekintve inkább emlékeztet Poe egyik túlérzékeny nemesére vagy Elricre, és párszor még a Gormenghast sorozat is eszembe jutott róla, különösen, mivel Williams is annyira szerelmes a helyszínül szolgáló kastélyba, mint Peake. Ikertestvére, Briony hercegnő ugyan szeretné, ha elismernék és női mivolta miatt nem néznék gyengének, ugyanakkor Aryával szemben nem egy tomboy, nem harcosnak készül, nem a fegyverforgatásban akar jártasságot szert tenni, hanem azt akarja megmutatni, hogy ugyanolyan alkalmas az uralkodásra, mint elődei, akik egytől egyig férfiak voltak. Ami azt illeti, Barricknél látványosan alkalmasabb is, de ez persze még senki szemében nem érdem.

Az intrika olyan általános jelenség udvari dolgokat illetően, hogy azt nem is magyaráznám. Marad hát a két külső veszély harapófogója, amiről távolról valóban A tűz és jég dalára gondolhatunk... viszont az őrült déli uralkodó, az autark szálában semmi olyan nincs, ami Dany történetére emlékeztetne, leszámítva, hogy egy szomszédos, egzotikusabbra vett földrészen játszódik. Míg azonban Essosról Ázsia juthat eszünkbe nem kevés Moorcock, Vance és Howard fűszerezéssel, addig Xand a fáraók Egyiptoma egy kevés arab/török ízesítéssel.

Ami északot illeti, igen, embergyűlölő lények lakják, akárcsak Martinnál. Azonban hamár itt tartunk, Martint bevallottan Williams korábbi fantasy ciklusa, a Memory, Sorrow, and Thorn győzte meg, hogy kipróbálja magát a műfajban - márpedig a mizantróp tündérek, a Nornok ott is a fagyos északon találhatók. Ha jobban belegondolunk, az már egy hagyománynak számít a fantasyben, hogy az ellenség északon lakik. Terry Brooks Shannarájában északot az eltorzult gnómok és trollok lakják, és a gonosz Szauron-epigon is ezen a helyen vetette meg a lábát. Robert Jordannél ugyanez a helyzet, a Sötét Úr Fertője a kietlen északon található, egy szép, hosszú vonal, amellyel egy magasságban egyetlen emberi királyság sem található. Robin Hobb vörös martalócai a fagyos Külső Szigetekről hajóznak alá, hogy fosztogassanak és szipolyozzanak. A Fionavar főgonoszának börtöne is északon található, és persze még lehetne példákat hozni, de nem célom útikalauzt írni. Inkább azok a művek érdemelnének szót, amelyekben NEM északon található a romlottság földje... ezek közül a legismertebb ironikus módon A gyűrűk ura, ahol Mordor keleten van, és az egyik rajongói térkép lelkesen a Kárpát-medencébe helyezi, ami, valljuk be, sok mindent megmagyaráz. Ironikus, mert annak ellenére, hogy a fent felsoroltak között nem egy A gyűrűk urát követi rengeteg motívumban, mindegyik ragaszkodik északhoz. Ennek egyrészt mitikus gyökerei vannak - ugye a germán mitológia jégóriásai északot lakják, márpedig ők visszatérő ellenségei voltak Odinék bandájának. A másik pedig, hogy sokan a szívükre vennék azt, ha a főgonosz birodalma országuk helyén található (értsd: akár Kárpát-medence, akár csak "keleti" királyságról beszélhetünk), míg a fagyos Északi-sarkon nem igazán él meg emberfia, így nem bántunk meg senkit.


Emellett Williams tündérnépe, a qarok huszadannyira sem emlékeztetnek a Másokra, mint azok a Nornokra. Ezerféleképpen néznek ki, akad közöttük goblin, óriás, tejfehér tündér, arctalan rém, vadállati tekintetű vörössipkás. Olyan vegyes társaság, hogy róluk rögtön a kelta regék ugrottak be, azok közül is elsősorban Máeldun útja... elvégre az apja halálát megbosszuló ifjú találkozott olyan cifra lényekkel, hogy ihaj!

Hamár a világnál tartunk, akkor itt kell megjegyeznem, hogy míg a Memory, Sorrow, and Thorn a középkori Európát vegyítette Középföldével, addig Tündérvidék világa elrugaszkodik ezektől az elődöktől. Ugyan Délgyepű királysága Angliát juttatja eszünkbe, a déli kontinens egy kvázi-fáraó igáját nyögi, és a köztük található királyságok között is van olyan, amiről távolról Bizáncra vagy a mediterrán országokra asszociálhatunk, ezek cseppet sem olyan hangsúlyosak, mint Williams korábbi fantasy-ciklusában, ahol az országokról messziről ordított, hogy milyen valós földi kultúrákon alapulnak. Első pillantásra a térkép is olyan, mintha egy tucat-szerepjátékhoz készült volna, és vannak olyan cifra nevek, melyek érezhetően fantasy regényhez találtak ki - Williams mégis képes ezeket élettel megtölteni.

Míg a Memory, Sorrow, and Thorn sorozatban a meghatározó vallás egy kicsit módosított kereszténység volt, és a pogány istenek nevei is rögtön valódi megfelelőiket juttatták eszünkbe, a Tündérvidék istenei ennél "eredetiebbek", mindamellett, hogy érződik rajtuk, hogy Williams - többek között- a görög és szláv mitológiákból merítette őket. Szerte a világon a politeizmus az elterjedt, az északi kontinens népei három testvér uralmában hisznek, akik - akárcsak Zeusz, Poszeidón és Hádész -, felosztották maguk között az eget, a tengert és a földet, és mégis, Zeuszékkal szemben egyforma tisztelet illeti meg őket. Közülük az ég istenét Perinnek hívják. De akadnak kisebb istenek, mint Zoria, a tudás szűz istennője, és akadnak olyanok, akik a termése, gyógyításé, szülésé vagy részegeseké. Délen a sólyomtrónon ülő autarkot egy megtestesült istenként imádják, természetesen.

De elég is a világleírásról, térjünk rá a történetre! Kicsit döcögősen indul el, tekintve, hogy előbb egy rövid - és száraz - történelmi összefoglalóval kezdődik, amit egy előhang követ. Az előbbi atavisztikus maradványa annak, hogy a mű egy internetes regénynek indult, ahol az első néhány fejezet ingyenesen olvasható volt, míg a többiért már fizetni kellett volna. Míg a netes verzióban egy ilyen összefoglalóra szükség van, hogy az egyszeri olvasó képben érezze magát akkor is, ha csak öt fejezet van még fent, és a többire várni kell napokon-heteken át, addig itt már ezt feleslegesnek tartom - nem vészes, de véleményem szerint sokkal gördülékenyebb és hangulatosabb lett volna, ha ez a hogyan-miként történelmi lecke a történet során derül ki, ahogy történt ez a Memory, Sorrow and Thorn esetében. Persze, ha ezt meg Williams kidobja, akkor meg azért morognának, merthogy nem őrzött meg a lehetőségek szerint minél többet az eredetiből.

Az összefoglalóból és az előhangból megtudhatjuk, hogy az emberek és a tündérek között egykor háború dúlt, aminek az eredménye az lett, hogy a tündérek északra menekültek, és egy mágikus ködöt idéztek meg, ami megvédi őket a halandóktól, és mintegy határként szolgál a két nép között. Persze ezzel cseppet sem elégedettek, és elkezdik keverni a keverni valót, még akkor is, ha ez a világ pusztulásával jár.

Itt egy picit felemeltem a szemöldökömet, mert az első néhány oldalon rögtön Inelukiék jutottak eszembe, ahogy itt köszönt vissza a legtöbb áthallás: a főhelyszínül szolgáló Délgyepű kastélyt a tündérek építették, akár csak Hayholtot/Erősséget, ahol a múlt szellemei kísértenek. De ezek ugyanolyan panelek, mint a fentebb tárgyalt észak: lehet ezeket is úgy alkalmazni, hogy ugyanaz a toposz két példája élesen elkülönüljön. Szóval, a kezdeti párhuzamok után Williams sikeresen meggyőzött arról, hogy nem a Memory, Sorrow and Thornt olvasom újra - amivel nem lenne gond, mert szeretem én az MST-t, csak éppenséggel nem akarok kétszer fizetni érte!

Jöjjön hát a seregszemle! A főszereplő testvérpárról beszéltem már... őket okénak tartottam, de Williamsre jellemző módon a mellékkarakterek érdekesebbekre sikerültek, ugyanis vannak olyan jól kitaláltak, mint az ikrek. Közülük rögtön kiemelném az idős funderling (inkább folk, semmint fantasy törpe) házaspárt. Tad Williamsnél visszatérő elem, hogy az apró fantasy népeket méltósággal ruházza fel, tiszteletre és szeretetre egyaránt. És Williams elég érzékenységgel rendelkezik, hogy ez ne csak elismerendő próbálkozás legyen, hanem természetesnek hasson. A Kékkvarc házaspár cseregyerek fiát néha képen töröltem volna a helyükben, de az már szerencsétlenről az előszóban kiderül, hogy a tündérek manipulálása révén nem egy százas.

Ferras Vansen kapitány is egy jól kitalált karakter... igaz, benne én pont azt tartom feleslegesnek, amit leghamarabb megtudunk róla, nevezetesen, hogy közrendűként a hercegnőért epekedik. Valahogy én ezt a viszonzatlan szerelmet éreztem benne a legkevésbé természetesebbnek, a bizonyítani vágyás már fakadhat(na) a karakteréből. Nagyon eltaláltnak éreztem, ahogy az embereihez viszonyul, viszont azt egy erőltett elemnek éreztem, amikor az őt - önhibáján kívül történő dolog miatt - megvető hercegnő rendre helyrerakja. Mondjuk nekem speciel herótom van a hercegnőbe szerelmes közrendű férfi toposzából, úgyhogy ez is benne lehet a pakliban... de hé, ilyen bogarai mindenkinek vannak, Sanderson a parasztfiú alakjától irtózik.

Míg a fenti szereplőkkel Délgyepű udvarában találkozhatunk, addig az ifjú Qinnitannal az autark birodalmába kaphatunk betekintést. Qinnitant az autark sokezredik feleségéül választotta magának, amiért ő ugyan nem repes, de nem akar szörnyű halált halni. Az ő nézőpontjai külön fejezeteket alkotnak, és egyszer sem keveredik a többi karakter közé. A róla szóló fejezetek rövidek és feszesek, és már csak ezért fenntartják az érdeklődést - akkor is, ha Qinnitanhoz hasonló alakokat is láthattunk már párszor.

Yassamezzel, a tündérek boszorkányharcosával keveset találkozunk, pedig vele nyerünk rálátást a qarok gondolkodására, és ez által kapunk betekintést a motivációiba. Persze ez lehet szándékos is, és a következő részekben valószínűleg többet kapunk majd belőle.

A nem-nézőpont karakterek között jólsikerültnek tartom az idegenhonból származó - és pályafutását hadifogolyként kezdő - hadparancsnokot, Shaso den-Hazát. A kisnépek mellett Williams másik vesszőparipája az, hogy fantasy közegben is lapot osszon más rasszokba tartozó embereknek is, úgy, hogy az természetesnek hasson. Míg az MST-ben Tiamak népét az afrikai őserdők lakóiról mintázta Williams, addig Shasoról a mórok jutnak eszünkbe. És emellett ráadásul roppant morcos is a természete, ha élhetek egy hülye szójátékkal. Kár, hogy keveset látjuk őt is... amire megint egy hülye szójáték kívánkozna, de nem fárasztanám vele a nagyérdeműt.

Ami az emberi főgonoszt, Sulepsis autarkot illeti, ő rögtön Pryratest juttatta eszembe... azonban a vörös papnál sokkal természetesebben és bevállalósabban megírt gusztustalan karakter. Pryrates egyik durvább jelenete az volt, hogy kitöri egy kutya nyakát - Sulepsis ennél nagyobb kreativitással végzett a tulajdon rokonaival. Egyetlen morfondom vele kapcsolatban az, hogy még nem sok szerepe volt idáig, pedig a délgyepüiek inkább őt tartják a megtestesült gonosznak, mint a szomszédukban élő tündéreket. Bevallom, valahogy mellette a tündérek hadjárata egy kicsit már ad-hocnak is tűnt; Sulepsis eltaláltabb gonosz, legalább annyira ott van a délgyepüiek tudatában, mint Szauron volt a középföldiekében, és annyira ott érződik a jelenléte minden mögött, hogy a tündérek már-már egy felesleges szállá válnak. Hamár szóbakerült Martin, akkor míg a Trónok harcában nem zavart az, hogy a Hét Királyságot különböző, egymással - egyelőre - köszönőviszonyban nem lévő felektől érheti majd támadás, addig itt valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem, hogy a tündérek és az autark mesterkedése látszólag egymástól függetlenül zajlik.

Persze ebben az is benne van, amit már korábban említettem: míg Martin igyekszik egy percig sem lankasztani az olvasó figyelmét, addig Williams regénye a második felétől hajlamos leülni. Az elején felvet egy sereg titkot, aminek javáról aztán mintha meg is feledkezne, és csak a legvégén kerül egy részükre valami magyarázat. Martin sem játssza ki a lapjait, de ő ezt úgy oldja meg, hogy végig az orránál fogva vezeti az olvasót - Williams a talányokat sokszor látványosan a homályban tartja, pedig itt-ott hiányzik az, hogy megvezesse a hőseit, és minket is. Pedig öröm látni, hogy elengedi Tolkien kezét, rengeteg jó ötlete van - a törpék és a tündérek mellett tetszettek a liliputiak és a hanyistókok is -, és képes megtölteni a világát a mindennapok életével. Ami azt illeti, mindig is érdekesnek tartottam benne azt, hogy amennyiben leírom, miről ír, egy kliséhalmaznak hat, ellenben olvasva frissnek és természetesnek... és nem egyszer eszembe jutott az is, hogy ha a korábban emlegetett MST-n egy korábbi vekengésem pontjai szerint mennék végig, akkor mind a tíz pontból győztesen kerülne ki.

Ellenben bár az MST sokkal jobban követte A gyűrűk urát, annyival mozgalmasabb is volt. Visszaemlékezve a The Dragonbone Chairben legalább kétszer annyi történt (ahogy A virágok háborújában is, bár ott talán háromszor ennyi), mint A qarok háborújában, pedig az a regény sem volt egy kapkodó idegbeteg. Persze, az első részben Williams még a bábukat faragja és a táblát csiszolja... de akkor is örülnék neki, ha már az első részben több cselekmény és fordulat várna minket x oldalra - még akkor is, ha ezt azzal oldja meg, hogy oldalakat húz ki.

Ami a fordítást illeti, számomra fura volt azt olvasni, hogy a karakterek sokat "önöznek" egymással. Ezt később megszoktam... ám az igazat megvallva, azt már nem, hogy lépten-nyomon abba a kifejezésbe botlottam, hogy "az igazat megvallva". Ezért persze érheti Williamst is megrovás, mert bár az MST és A virágok háborúja esetén nem emlékszem ilyen töltelékhalmozásra, attól még itt rászokhatott... magyarban azonban hatványozottan zavaróan hat. Ugyanígy egy apróság, hogy a 207. oldalon kétszer kell nekifutnunk az egyik szereplő mondatának, hogy megérthessük (enyhe SPOILER):

"Most már én vagyok a régensherceg, nem pedig az ön kis unokaöccse."

Ezt úgy érti, hogy ő már régensherceg, és nem csupán rokoni viszony fűzi a másik karakterhez, hanem uralkodó-alattvalói is, mégis... először úgy lehet érteni, hogy most már ő a cím birtokosa, nem pedig a beszédpartnerének az unokaöccseé, aki korábban a régensherceg volt. Apróság, és inkább morfond, mind kritika, de talán jobban hangzott volna, hogy:

"Most már a régenshercege is vagyok, nem csupán az ön kis unokaöccse."

Nem tudom, egész pontosan mi szerepelt az eredetiben, de van, hogy a gördülékenység és egyértelműség fontosabb, minthogy görcsösen ragaszkodjunk az eredeti szöveg minden szavához. Ez persze megbocsátható apróság... ellenben az már zavart, hogy a szóközök helyét rendre apró téglalapok foglalják el.

Akárhogy is, hibái ellenére a regényt bátran ajánlom azoknak, akik szeretnének egy igényes fantasy-t olvasni és nem zavarja őket a cselekmény lassúsága. Meglátjuk még, ez a következő részeknél miként változik, és bízom benne, hogy a ciklus nem jut nálunk a Másvilág sorsára. Kár lenne érte, még akkor is, ha a keleténél egy kicsit sok rajta a fölös zsír...

És én még azt hittem, én vagyok link...

Pedig nem, és erre bizonyítéknak itt van ez a link, Tad Williams Memory, Sorrow and Thornjáról. Többek között ezzel szöszmötöltem januárban... egyebek mellett, amik még váratnak magukra. Stay tuned!

Mindenkinek van egy álma...

Ma éjjel azt álmodtam, hogy megjelent magyarul Tad Williams The Dragonbone Chair műve. Az még hagyján, de még 1999-ben, én pedig magamban tajtékoztam: annyi fantasy írónak/kritikusnak/geeknek muffogtam már amiatt, hogy a Memory, Sorrow, and Thorn ciklus nem jelenik meg magyarul, és egyik sem szólt, hogy tévedek, hanem mindenki röhögött a markába. Talán belül egy kicsit paranoiás vagyok? Akárhogy is, azzal, hogy a kezembe foghattam magyarul ezt a műremeket egy könyvtárban, szinte azonnal el is felejtette velem minden vélt vagy valós sérelmemet. Aztán felébredtem...
Lehet, hogy nem most kellene ezután a regény után csápolnom, és talán nem itt, de pár érvem azért lenne:
- Egyrészt ez volt az a ciklus, ami George R. R. Martint a Jég és Tűz Dala sorozat írására inspirálta... már ez önmagában mond valamit
- Hamár az Alexandra megjelentette a Virágok Háborúját tőle, lehet hogy inkább ebbe a lezárt ciklusba kellett volna belekezdenie, semmint a még javában íródó Shadowmarch-ba
- Harmadrészt ékesen beszéljen helyettem is Béka cikke
Persze örülök, hogy egyáltalán Martin, Hobb és Sanderson is jelenik meg magyarul (az utóbbi eddig következetesen csupán két évnyi csúszással), illetve hogy végre kezd teljes gőzzel beindulni Pratchett, és hogy az Agave is egyre-másra adja ki a Gaiman regényeket, de... de én akkor is szívből remélem, hogy egyszer ez is megjelenhet kis hazánkban. Meg persze abban is bízom, hogy a Másvilág széria is folytatódhat egyszer nálunk...

Valami bűzlik Tuendehonban - Tad Williams: Virágok Háborúja

Plusz, hamár "archívkodás", ez a cikkem még múlt év végén jelent meg a fantasya.hu-n. Mivel azonban az oldal nem sokkal utána összedőlt, úgy határoztam, hogy kirakom ide. Amennyiben az oldal valamikor újraindul, az egész idekopírozott cikket helyettesítem egy odavezető linkkel. Dehogy azért ne vesszen kárba. Szóval, ennyi körítés után:

Gyerekkorunk óta tudjuk, hogy ezen a világon túl létezik egy másik, melyet tündérek, óriások, szatírok és egyéb furcsa lények népesítenek be. Azonban felnövünk, és sokan közülünk elfelejtik az odavezető utat. Az útlevelünk Tündérföldre, ugyanis, felnőttként lejár, és a ruhásszekrény sem juttat minket többé Narniába, a nyílás a falon egy mogorva gazda földjére vezet, és elfelejtjük a Kislány Királynő összes nevét, mire a miénket beírják mindenféle könyvbe.

Igen, irigykedek Theo Vilmosra, a regény főhősére, aki egy napon Tuendehonban találja magát. Persze az ő élete sem fenékig tejfel, mire eljutna ebbe a csodálatos világba, megjárja a Poklok Poklát: barátnője előbb elvetél, majd elhagyja, édesanyja rákban hal meg, ezek mellett pedig már csak hab a tortán, hogy karrierje, jövője nincs, céltalanul teng-leng. Egyetlen álma a zene, de ezt is csak sekélyes és sikertelen tini zenekarokban képes megélni. Röviden, tömören: az élet szar. Egészen addig, amíg rá nem akad egy távoli rokon naplójára, melyben egy általa Új-Erewhonnak nevezett csodálatos helyről ír. Theo első reakciója természetesen az, hogy ilyen világ nem létezhet, az általa olvasottak mind csupán csacska mesebeszéd. Erre persze Új-Erewhon válasza a következő: Majd én megmutatom neked, öcskös! És Vilmosért nyúl egy szabadszájú tündérke, Almacsutka személyében.

Tad Williams páratlan fantáziával festi le nekünk Tuendehont, érzékkel nyúlva a fantasy gyökereihez. Az egész világ maga egy nagy főhajtás a műfaj elődei és korai képviselői előtt: maga Új-Erewhon Oberon és Titánia eltűnése után keresi a válságból kivezető utat, az utcáit pedig mintha Hyeronimus Bosch, Lewis Carroll, valamint Christina Rosetti alkotta volna meg közös erőfeszítéssel. Williams ebbe még egy kevés Edward-kori hangulatot csepegtet a dölyfös, önző tündér-arisztokratákkal, a kizsákmányolt munkásokkal, illetve az önjelölt forradalmárokkal. Tuendehonban ugyanis semmi sem az, aminek látszik, mindamellett, hogy a fekete nagyon fekete, a tűz elképzelhetetlenül perzselő, a folyó pedig jóval nedvesebb és elveszejtőbb – de ezekre mindig csak akkor derül fény, amikor már túl késő. Theo szerencséjére egy önjelölt idegenvezetőre tesz szert Almacsutkában, aki amolyan modern Csingilingként előszeretettel koptatja rajta a nyelvét. Teljes joggal, nélküle hősünk várható élettartalma egy tiszavirágéval vetekedne: Tuendehon urai ugyanis fejükbe vették, hogy minden áron elfogják, így egyik oldalról a nyomában van egy kegyetlen élőhalott, másik oldalról pedig a város trollcsendőrsége.

Így hát nem fenékig tejfel az élet Tuendehonban sem, ahogy, sajnos, ez elmondható a regényre is. A negatívumok előtt azonban fel kell sorolnom a mű erényeit, nemcsak kötelességből, hanem amiatt is, mert az előbbiek bizony ironikus módon ezekből fakadnak. A Virágok Háborúja ugyanis széles perspektívában mutatja be a tündérek világát, több apró szál fut Theo Vilmos története mellett. Ez nemcsak a konfliktusok, a mellékszereplők, illetve egyáltalán Tündérföld felvázolására alkalmas, de a Theo Vilmos szürke „életének” ábrázolását is megfelelően ellensúlyozzák. Miután hősünk átjut a kapun, ezek a szálak el-elmaradoznak. Williams ezután ugyanis Theo szemén keresztül ad rálátást Tuendehonra, ahol ráérősen kalandozik főszereplő és író egyaránt. Ezzel semmi gond, éppenséggel ez a fantáziadús részletesség az, ami a regény varázsát adja, meg aztán, jobb, ha mi is ismerjük a világot ahhoz, hogy értékelni tudjuk, mikor fenekestől felfordul. És értékeljük is, egészen az utolsó negyedéig.

Williamsnél ugyanis minden adott, hogy az egész könyv egy nagyot szóljon, a konfliktusok, az érdekek, az elkövetett bűnök, a régi sérelmek mind-mind ebbe az irányba mutatnak. Az egészből mégsem lesz semmi. Ezzel nem lenne baj; ha egy tudatos koncepció része lenne a megoldás, mint Neil Gaiman Amerikai Istenek c. művében, akkor elfogadnám. Itt azonban inkább a sietség látszik, illetve mintha szerepet játszana az olvasó iránti bizalmatlanság is. Williams ugyanis még akkor is főhősei motivációit és bizonyítványát magyarázza, amikor már megismertük őket, és akkor is beszélteti szereplőit, mikor már rég cselekedniük kellene. Az író hosszú fejezeteket szán arra, amikben különböző személyek hosszan ecsetelik, hogy mit miért tesznek. Igazából még csak nem is azzal van a baj, hogy ezek a részek helyet kapnak a regényben – bár húzni mindenképpen tanácsos lett volna belőlük – hanem hogy gyakorlatilag ezek mutatják be főleg a regény csúcspontját. Sok beszédnek sok az alja, és nem igazán követik őket tettek. Williams egy – amúgy kiváló – fordulatként „összeforraszt” két, eddig ugyan alig ismert, azonban homlokegyenest különböző karaktert, majd hosszú-hosszú monologizálás után úgy kidobja őt a kukába, hogy öröm nézni. De nem láthatjuk, hogy így hogyan viselkedne, miképpen cselekedne ez a szereplő. Ennek a húzásnak akkor lenne igazán ereje, ha Williams továbbvinné. De ez jellemző a többi karakterre is, akik közül a jobbaknál az egyetlen pozitívum, hogy hellyel és teával kínálják Theot.

A másik gyengepont az üldöző szellem, az irrha, aki áldozatait megszállva lohol hősünk sarkában. Az üldöző jól ismert és gyakran alkalmazott írói eszköz, a feladata az, hogy feszültségforrásként gondoskodjon róla, hogy a kalandozás ne válhasson egyszerű túrázgatássá. Ahhoz azonban, hogy megadja a kellő izgalomfaktort, mindenekelőtt kompetensnek kell lennie. Nem árt, ha gyorsabb a főhősnél, és sokkal, de sokkal erősebb; mint amilyenek a Gyűrűlidércek voltak, vagy Gomor a Végtelen Történetből. Ez a lény azonban úgy csetlik-botlik, hogy akaratlanul is megszánjuk. Úgy csoszog, mint egy reumás éti csiga, és annyi értelmi képességekkel bír, mint egy hamutál. Nem beszélve arról, hogy hősünk rendelkezésére áll megannyi közlekedési eszköz, mint vonat, hintó vagy busz, ezzel szemben a szellem a gyaloglásra esküszik. Ha kekeckedni akarnék, már azt hibául róhatnám fel, hogy ha itt van egy démon, aki képes utazni a síkok között, és messziről kiszimatolja áldozatát, akkor miért nem őt szállja meg, és viszi azonnal uraihoz? Miért a főhős közelében levőkbe bújik bele? Mert akkor nem lehetne üldözőnek nevezni, tudom, és ezt persze könnyen ki is lehetne magyarázni – Williams ennek ellenére mégsem teszi. Ezzel nincs is baj, azzal viszont már igen, hogy miközben az irrha Theo nyomában van, hősünk többször is hosszabb utakat tesz meg a város és a vidék között. Valahogy mindig az a kép jutott eszembe, hogy a távolsági busz elhalad a szellem mellett, mire az rögtön fordul egyet, majd, mielőtt még meglátná a város épületeit a távolban, Theoék mennek is vissza a következővel. Szerencse, hogy az irrha nem rendelkezik emberi érzelmekkel, mert én a helyében már rég beültem volna egy kocsmába.

Ezek a hibák sajnos elegendőek ahhoz, hogy egy amúgy kiváló történet a végére hasra essen. A nagy műgonddal megírt szálak apró pukkanással forrnak össze, ahelyett, hogy valami olyasmi alakuljon ki belőlük, ami nagyobb, mint a részek egésze. Sajnos a végkifejlet azonban mindegyik résznél kisebb. A lezárás pedig nagyon kidolgozatlan, Theo olyan karakterekért hullat könnyeket és gyászolja meg őket testvérükként, akikhez sose került igazán közel a regény oldalain, illetve visszaköszön egy elveszettnek hitt karakter, csak azért, hogy továbbálljon, de előtte még közölje a főhőssel: jobb lesz, ha nem üldözi őt.

Kár ezért a regényért, mert, a felsorolt hiányosságok ellenére, összességében jó kis mű ez. A legnagyobb fájdalmam viszont pont ez: csak egy gyenge jót tudok adni rá, mikor az egész csillagos ötös is lehetett volna. Végeredményben nem bántam meg a ráfordított időt és pénzt, és a polcon is jól mutat. Azonban gyakran azon kapom magam, hogy Új-Erewhon hívogat, én pedig már-már engedek a sziréndalnak, amikor eszembe jut a végkifejlet, és ez bőven elég, hogy inkább szekrényekben és falnyílásokban kutakodjak a tündérvilág után.