Kedvenc képregényeink a 2010-es évtizedből

Kedvenc 2010-ben kiadott képregényeimet vettem sorjára kilencedikes kollégáimmal!

Az SFmag kedvencei 2017-ben

Idén is összegyűjtöttük az ez évi kedvenceket az SFmagon.

Színészek, akikhez egynél több szuperhősfilm-szerep köthető

Peter Dinklage, aki többek között Bolivar Trask volt Az eljövendő múlt napjaiban, tárgyalásokat folytat egy szerepért a következő Bosszúállók filmben.

Ennek örömére összeszedtem azokat a színészeket, akikhez egynél több szuperszerep köthető.

Év végi toplista

Az idei kedvenceimről - legyen film, könyv, képregény - írtam az SFmagon többedmagammal.

A 12 legemlékezetesebb karakter az X-men filmekből

A tegnap a kilencediken megjelent írásomban az eltaláltabb X-men filmkaraktereket veszem sorra.

10 nő a fantasy irodalomban

Meg még néhány kitekintés ide-oda. Első és második rész.

10 szuperhős-csapat - 2. rész

'Nuff said!

10 szuperhős-csapat - 1. rész

Mi a jobb egy szuperhősnél? Egy szuperhős-csapat! Szemügyre vettem a tíz legjobb szuperhős-társulást; az első felét már olvashatjátok is a fantazmo oldalán!

10 dolog, amit tudni kell az X-men: Az eljövendő múlt napjairól

Jövőre mozikban az új X-men film. Ennek örömére összeszedtem szépen pontokban mindazt, amit tudni szerettél volna róla!

10 fantasy laikusoknak

Melyik az a 10 fantasy, amit mindenkinek érdemes elolvasni? Összeállítottam egy listát, elsősorban laikusoknak, de talán más is talál rajta kedvére valót.

10 félelmetes szerzet a fantasy-irodalomból

Hogy kicsodák-micsodák kerültek be? A fantazmo oldalán elolvashatod.

A dobogós öt

Íme, a második fele a 10 ikonikus szupergonosznak a fantazmo oldalán. Plusz: a kilencedik.hu-n a többi stábtaggal válaszoltunk néhány kérdésre Batman hetek alkalmából.

10 ikonikus szupergonosznak mennyi a fele A gyilkos tréfa újrájával?

Valószínűleg továbbra is öt, és erről az ötről olvashattok a nemrég indult fantazmo oldalán megjelent cikkemben. A második fele nem sokára következik. Addig is, a kilencedik.hu leközölte újra Batman hét alkalmából A gyilkos tréfa cikkemet.

A top 10 Superman-ellenfél, akiket soha nem fogunk filmvásznon látni

Még mielőtt belevetem magam a címben szereplő témába, kötelességemnek érzem, hogy pár szót írjak a III. Szegedi Képregényfesztiválról... lehet, hogy ezt illene külön bejegyzésbe írnom, de az a helyzet, hogy az ember külsősként sokkal könnyebben ír beszámolót, mint belsősként - és most én is előadtam, úgyhogy ez a helyzet áll fent. :)

Tapasztalatom szerint változatlanul jó a fesztivál, legalábbis úgy láttam, mindenki jól érzi magát. Az előadásomról ugyan nem tudok beszámolni, vagy legalábbis nem érzem magam illetékesnek, de kaptam érte dicsérő szavakat, remélem, tényleg rájuk szolgáltam. :) Az előadások változatlanul tetszettek, emellett az alagsorban összesereglett alkotók is odatették magukat, Vass Robi egy igazi műalkotást kerített az én Ágostonomba is - ahogy mindenkiébe. Meg kell említenem azt is, hogy itt jelent meg először nyomtatásban egy X-Embörök különkiadás, aminek a szövegébe én is beleszálltam. Pilcz Roli töretlen jókedve pedig az embert mindig feltölti pozitív energiával. Szóval, remélem, hogy lesz jövőre is...

No, ennyi kitérő után rá is térnék a témára. Az apropója ennek a Man of Steel, ami, ha minden igaz, 2013-ban kerül a mozikba, és aminek kapcsán egyszer már morogtam. Persze az voltaképpen apró morfond volt ahhoz képest, amiről most szeretnék szólni. Ez pedig a következő: sokáig lélegzetvisszafojtva vártuk, ki lesz a filmben Superman ellensége... aztán kiderült, hogy újfent Zod tábornokot fogjuk kapni, és a lélegzetvisszafojtásból csalódott sóhaj lett. A kulcsszó pedig ott van az első mondatomban: újfent.

Ugyanis tévedés ne essék, Zod egy jó gonosz a maga bandájával... és Richard Donner nagyon jól kitalálta és felvezette a gangjüket. Sőt mi több, érthető az is, hogy miért nyúlnak vissza a korábbi filmekhez, elvégre Donner nagyon értette a dolgát, a '78-as Superman film még 33 év elteltével is megállja a helyét. Azonban az emberben óhatatlanul felmerül az is, hogy ez részben annak köszönhető, hogy az eddigi rendezők közül egyedül Donner olvasott - sőt, azóta írt - Superman képregényt.

Félreértés ne essék, én kedvelem Bryan Singer homázsát is, de az ugye az első filmet dolgozta fel. Már ott szóba jött Zod tábornok is, csak Jud Law rendre visszamondta a szerepet. Szóval, ami azt illeti, szerfelett ki vagyok már éhezve arra, hogy valami olyasmit lássak a Superman képregényekből a mozivászonra álmodva, ami eddig nem volt. A képregény-adaptációk kapcsán már így is szó éri Hollywood háza elejét, hogy "nincs eredeti ötlet" - ami egy dolog, már a kezdetek kezdetétől adaptáltak sikeres könyveket, színdarabokat, miegyebeket vászonra... azt viszont igen is hibának és kihagyott lehetőségnek tartom, amikor ahelyett, hogy az alapból merítenek, inkább a már korábbi filmadaptációkhoz nyúlnak. Ettől pedig az emberen akaratlanul is a "been there, done that" érzés lesz úrrá.

Persze, legyünk őszinték: bár Superman egy ikon, aki még Batmant és Pókembert is leelőzi, szegénynek tényleg nincs olyan markáns ellengárdája, mint két kollégájának. Ez azonban nem mentség, ugyanis az ő ellenfeleiben is van annyi potenciál, mint Jokerék bandájában. Éppen ezért végigveszem azt a tíz ellenfelet, akik nagyon a filmvászonra kívánkoznak, hogy miben rejlik a varázsuk, mi az esetleges buktatójuk, és akiket ebben az életben valószínűleg úgysem fogjuk látni.

10. Toyman


Leírás: Winslow Schott egy elbűvölő úriember, aki bűntényeit high tech játékokkal követi el. Az én kedvenc inkarnációm belőle a Bruce Timm-féle Superman rajzfilmsorozatból van, ahol az arcát mindig is egy ijesztő játékbabaarc mögé rejti - és itt egy szemernyi kételyünk sincs afelől, hogy a fickó nem egy százas. Olykor a bosszú, olykor a pénz, míg máskor egyéb rögeszméi motiválják tettei elkövetésére.

Varázs: Toyman egy színes egyéniség, aki ugyanolyan elrugaszkodott a maga módján, mint Superman. Superman megtehetné, hogy a Földet a játszótereként kezelje - Toyman meg is teszi, dacára, hogy csak egy hétköznapi ember. Jópofa lenne egyszer látni, amint hősünk robot-gumikacsákkal pofozkodik.

Buktató: Toyman túl elvont, ezért fennáll a veszély, hogy az átlag mozinéző nem veszi komolyan, netalán fanyalogna, hogy egy ilyen dilinyós miért nem Batman ellenfele? Emellett Toyman inkább egy mellékellenfélként működne jól, hogy valaki - akár Luthor - a háttérben kavarja a szálakat, vagy valaki felbőszítette őt. Emellett - és ez minden buktatóra vonatkozik - a fent soroltak nem jelentenek kizáró okot. Az, hogy valamit hogyan dolgozunk fel, többet nyom a latba, minthogy mit dolgozunk fel... ha nem így lenne, akkor egyáltalán minek beszéljünk Superman adaptációról? Hiszen az ipse harisnyában repül...

9. Livewire/Elektrosokk



Leírás: Elektrosokk újoncnak számít Superman világában. Míg Superman 1938-ban jelent meg, addig Elektrosokk előbb a fent említett rajzfilmben, 1997-ben, első képregényes megjelenése a hivatalos kontinuitásban pedig 2006-ra datálható, habár egy cameó erejéig a Superman: Red Sonban is láthatjuk őt. Akárcsak Jenny Sparks, ő is képes élő elektromossággá változni.

Varázs: Elektrosokk igazi kihívást jelenthetne Supermannek jó pár fronton. Először is az eredettörténete szerint egy nagyszájú rádióműsor-vezető, aki a magas hallgatottság érdekében sportot űz Superman porig alázásából, aki némán tűri... ám ez nem akadályozza meg a hölgyet abban, hogy őt okolja a vele történt balesetért, amiért valójában ő volt a felelős, és váltig be akarja bizonyítani, hogy Superman kicsinyes bosszút akart állni rajta. Emellett képessége révén könnyen "anyagtalanná" válhat, és képes kiütni Supermant, aki inkább ésszel tudja legyőzni őt, mint nyers erővel. Emellett Superman igazi úriember, aki sosem ütne meg egy nőt... bár Ursával mintha kivételt tett volna, szóval, talán itt is túlteszi magát ezen valahogy. Emellett megvan a technikánk, hogy jól mutasson filmvásznon.

Buktató: Az újonc mivolta, aminek következtében nem valami ismert... bár Ra's al Ghul sem a legismertebb karakter, Nolan első adaptációjában mégis ő volt az alapja az egyik ellenségnek.

8. Bizarro


Leírás: Bizarro - így vagy úgy - de Superman elrontott másolata, egy fogyatékos gyerek intelligenciájával, de a kriptoni minden erejével... vagy annak fordítottjával, mint fagytekintet és tűzlehelet. Nem gonosz, semmint inkább antihős, és inkább szánalomra, semmint gyűlöletre méltó.

Varázs: Bizarróban megvan a lehetőség egy jópofa ellenfélre. Amennyiben az "elszúrt Superman klón" alapot vesszük, akkor kaphatunk egy korrekt Frankenstein szörnyetegét, ahol kapcsolata eredetijével elviheti a hátán a filmet. Amennyiben a torz "vásári tükörvilág" eredetet választják, akkor ugyan elvész a magányossága, de attól még továbbra is keresheti a helyét ebben a világban. Mindkettőben alapjában véve egy szimpatikus karakter, aki nem akar rosszat, ellenben a kifacsart és együgyű gondolkodása miatt rengeteg kárt okoz (pl. megment egy lebontásra ítélt házat a darutól, a hajó számára felemelkedő hidat visszanyomja). Ideális alany, hogy Luthor - vagy bárki más - kijátssza Superman ellen. De talán ennél is fontosabb, hogy ideális ellenfél, hogy rajta keresztül bemutassuk Superman emberségét, ugyanis tisztában van vele, hogy Bizarro nem akar rosszat, és éppen ezért segíteni akar neki, hogy megtalálja a helyét a világban, akár ebben, akár távol az átlag emberektől. Emellett minden nagyobb felbukkanásában egyszer Bizarro rájön, mit is jelent hősnek lenni... és ebben nagy lehetőség van.

Buktató: A Bizarrovilág egy átlag mozinéző számára túl bizarr, ami pedig az elszúrt klónt illeti, azt már a harmadik és negyedik filmben is ellőtték, és sokan egyikre sem emlékeznek vissza szívesen, bár a harmadiknak több védője van.

7. Doomsday


Leírás:Íme, a lény, aki végzett Supermannel... mégha csak átmeneti időre is. Doomsday impozáns külsővel bír, és nem muszáj, hogy a képregénybeli agyatlan gyilkológép legyen, lehetne a rajzfilmbeli gondolkodó változata. Ez esetben lehet zsoldos, lehet egy világuralomra törő hódító, de lehet egy alapjában véve semleges idegen, akinek valamit (szabadságot? hazautat? akármit?) ígért a kormány, vagy Superman ellenlábasai, ha kiáll a kriptoni ellen. Vagy lehetne csupán idegen - de nagyon.

Varázs: A filmvásznon is "megölhetné" Supermant. Ez már magában foglalna egy epikus csatát, illetve utána fel van adva a lecke az uraknak, hogy kezdjenek valamit a Superman nélküli világgal.

Buktató: Doomsday impozáns, de az eddig leírtak alapján nem sokkal ad mást vagy többet, mint a három renegát kriptoni.

6. Metallo


Leírás: Metallo valaha egy hétköznapi férfi volt, akinek az agyát sérült testéből átrakták egy kriptonit által hajtott robottestbe. Persze ennek következtében elveszti az összes érzékelését a látásán és a hallásán kívül, ami kezdi megőrjíteni.

Varázs: Egy acélember az Acélember ellen. Ráadásul Metallo hétköznapi emberként kezdi, aki hirtelen veszíti el az emberségét, és kap mellé emberfeletti hatalmat. És aki úgy rendelkezik emberfeletti hatalommal, hogy mellette Superman a kriptonit közelsége miatt egy reszkető ronccsá vedlik - és máris képtelen megállítani Metallo őrjöngését. Az, hogy képes kriptonit-sugarakat lőni, csak még jobban kiegyenlíti a küzdelmet. Olyan, mint amit Doomsday-nél írtam, csak sokkal dinamikusabban.

Buktató: Metallo csontvázszerű robottestéhez hasonlót már láthattunk a Terminátorban - és egy átlagember rögtön képtelen lesz elvonatkoztatni John Connoréktól.

5. Parazita


Leírás: Rudy Jones valaha egy mezei mindenes volt - nem, nem ilyen -, aki közelebbi ismertségbe került egy kontényerni nukleáris hulladékkal. Ettől persze nem rákot, hanem szuperképességeket kapott, amelyek megegyeznek az X-men Vadócáéval. Naná, hogy Supermant szemelte ki fő "táplálékforrásnak".

Varázs: A vele folytatott küzdelem ugyanolyan dinamikus lehetne, mint a Metallóval leírt - mivel megszerzi Superman képességeit, legyengítve, majd minden érintésével továbbgyengítve őt, ezért őt sem lehet nyers erővel legyőzni. Emellett sok mindenben hasonlítanak egymásra Metallóval - voltaképpen nem is lenne rossz ötlet egy kettőjük között kötött szövetség. Figyelem, Parazita a gyengeségeket is átveszi! De ugyanígy érdekes lenne, ha Luthor intellektusát ötvözné Superman képességeivel. Lehet vele kombózni, ráadásul ő sem mutatna rosszul a vásznon...

Buktató: Csak éppenséggel nagyon sokba kerülne a tisztességes kivitelezése. Márpedig egy Superman film ne nézzen ki tisztességtelenül.

4. Mr. Mxyzptlk


Leírás: Egy ötödik dimenzióból származó entitás, akit nem kötnek a fizika törvényei. Voltaképpen olyan hatalommal bír, mint a popkultúra dzsinnjei. Érdekesség, hogy a harmadik rész kapcsán felmerült, hogy ő lesz az ellenség, és Dudley Moore játszotta volna... de ez aztán mégsem valósult meg.

Varázs: Mr. Mxyzptlk-nek van ám bőven belőle. Akkora ereje van, hogy mellette akár Superman lehetne hétköznapi ember, és csak úgy lehet legyőzni, ha hősünk túljár az eszén - Mr. Mxyzptlk egójára hatva kitaláltak egy szabályt, miszerint ha kimondatja vele a nevét fordítva, akkor három hónapra visszakerül az ötödik dimenzióba. Emellett Mxyzptlk nem gonosz, és alapból nem is motiválja őt semmi, csak az unalom, ez pedig friss a megalomán ellenfelek mellett. Plusz a trükkmesterek megint kitehetnek magukért, és az írók is latba vehetik a fantáziájukat. Emellett hangulatban remekül illik Bizarróhoz, és mellette megvan a lehetőség, hogy jó célra fordítja természetfeletti képességeit - mondjuk létrehozza neki az igazi Bizarrovilágot, vagy maga mellé veszi társnak.

Buktató: Túl sok. Nagyon nehéz őt úgy megírni, hogy a mozivásznon ne essen szét a történet, és ne válljon az egész ökörködéssé. Persze ha Alan Moore-hoz nyúlnak... de úgyse fognak, az pedig egy speciális eset.

3. Darkseid


Leírás: "Sok minden voltam már, Kal-El, de most a te halálod vagyok!"

Apokolips nagyura, egy egész bolygónyi követővel. Darkseid egy despota, akihez képest Zod egy rosszkedvű bürokrata, Luthor meg egy hisztis kölök. Persze ezek alapján ő simán lehetne egy sokadik galaktikus zsarnok... és akkor a helyére nyugodt szívvel ideírhatnám Mongult... ám Darkseid még Luthornál is nagyobb játékos, és hihetetlen körmöfont. Ha megfosztanánk a hatalmától, akkor is képes lenne néhány szóval összetörni bárki akaratát... és ez alól még Superman sem kivétel.

Varázs: Először is, már Apokolips és Kripton között van egy torz párhuzam: Kripton egy kopárságában is éteri szépségű bolygó volt - legalábbis legtöbb kontinuitásban, van, ahol buja növényzet a meghatározó -, ami gyors halálra ítéltetett, ezzel szemben Apokolips egy örök agóniára kárhoztatott planéta, Mordor és a Szárnyas Fejvadász jövőjének ezerrel megszorzott szerelem gyerele. Kriptont tudósok irányították, Apokolipst egyedül Darkseid, mindenki más rabszolga vagy lázadó. A DC Univerzumában Kripton volt az utópia, és Apokolips a disztópia szinonimája.

Darkseid étvágya persze kielégíthetetlen, és egész naprendszerekre terjesztette ki a hatalmát, ez elől pedig a Föld sem menekülhet. Az egy dolog, hogy Darkseid mindenben hatalmasabb Supermannél, de emellett zseniális taktikus és egy egész bolygóra való hadsereg lesi minden parancsát. Két fiát - Oriont és Kalibakot - előszeretettel manipulálja és használja bábként, úgy, hogy az egyik minden áron bizonyítani akar neki, a másik pedig azt akarja bizonyítani magának, hogy nem az apja. Darkseid évekkel ezelőtt megkezdi a bolygók leigázását, mielőtt felbukkanna: bűnözőket és zsarnokokat ruház fel a technikájával, akik meggyengítik a rendet, mire a hódító seregek megérkeznek. Egyszer átmosta Superman agyát, és vele hódíttatta meg a Földet, és ezzel visszavonhatatlanul meggyengítette a földlakók bajnokukba vetett bizalmát. Ha vereséget is szenved, gondoskodik róla, hogy ellenfelei győzelme pürrhoszi legyen, és számtalan ártatlan és fontosabb szereplő veszítse el életét.

De még ez is semmi. Superman buktatta már meg őt, a sanyargatott és megfélemlített népe elé hajította félholtra vert testét - ők pedig engedelmesen visszahelyezték a trónjára, holott semmi hálát nem várhattak tőle.

"Sok minden vagyok Kal-El, de itt... itt Isten vagyok."

Buktató: Nagyon-nagyon elő kell készíteni, és utána már minden ellenfél pitiánernek tűnik. Csak egy széria végén ajánlott ellenségnek, amikor a tétek már eléggé magasan vannak, hogy egy átlagnézőt ne zavarjon egy egész bolygónyi hódító.

2. Brainiac


Leírás: Brainiac sok minden volt már, hihetetlen intelligenciájú idegentől kezdve a hihetetlen idegen intelligenciával felruházott emberen át az idegen mesterséges intelligenciáig. Sokan a Timm-féle rajzfilmsorozat miatt így ismerhetik, ahol is Kripton öntudatra ébredt számítógépe volt, aki hagyta elpusztulni teremtőit, és inkább magát mentette. Ezután pedig más világokat kezdett felkutatni, majd miután mindent megtudott róluk, eltörölte őket - nehogy a tudás elévüljön (igen, egy hiperintelligens számítógép is képes a trollgondolkodásra). Kevesen tudják, de Donner őt szánta a harmadik film ellenségének.

Varázs: Egy teljesen idegen gondolkodású agresszor, aki, ha Darkseidnél nem is romlottabb, de embertelenebb és ridegebb. Talán még Darkseidnél is sokkal jobban meg tudja adni a sci-fi hangulatot egy Superman filmhez. A különféle inkarnációiban mindig van valami köze akár Kripton pusztulásához, akár egyéb, a tudás nevében elkövetett atrocitásokhoz, mint egy egész város lekicsinyítése és üvegburába zárása.

Buktató: Ugyanaz, mint Darkseidnél, bár kettejük közül Brainiacet előbbre venném - kivéve ha nem egyszerre szerepelnek, ami talán egy kicsit sok lenne, bár az Igazság Ligában ezt elég jól megoldották.

1. Lex Luthor


Leírás: Most kezdhetném azt, hogy őt senkinek nem kell bemutatnom, és hogy vigyázat, csalok! De a szomorú igazság az, hogy őt bizony be kell mutatni, és nem, nem csaltam. Íme, hölgyeim és uraim, a világ legokosabb embere, a LexCorp igazgatója, számtalan találmány feltalálója - és még több szabadalmaztatója -, aki intelligenciája mellett hihetetlen anyagi és politikai befolyással bír. Ő Superman ellentétpárja: mindketten grandiózus karakterek, de míg a kriptoni isteni képessége ellenére a hétköznapi embereket képviseli, és köztük él, addig Luthor hétköznapi ember létére istenként akar mások felé magasodni. Sokszor másokat használ fel Superman elpusztítására, máskor magát Supermant is felhasználja, és ha ez nem válik be, még mindig ott vannak verőlegényei és -leányai, találmányai, vagy egy darab zöld kő. Csatapáncéljában képes leállni pofozkodni Supermannel, de olykor ő is képes lemásolni a kriptoni erejét... ami visszaüt rá, és nem feltétlen a kriptonit miatt. Nem mellesleg, egy ideig ő volt az Egyesült Államok elnöke.

Varázs: Fent leírtam mindet. Ugyan a Superman visszatér című opuszban tagadja, hogy piti shaftes lenne, ezzel szemben a filmváltozatra nagyon is illik ez a meghatározás.

Buktató: Félő, hogy a filmrendezők maradnak a jól bevált telekspekuláns gonosz mellett. Pedig én egyszer megnézném Bruce Willist Luthornak, ugyanis ő tud egyszerre impozáns, sármos és intelligens lenni. Sőt, mellé tökéletesen illene Mercy Graves kisasszony is. Ráadásul Luthor mindig ott lehet a háttérben, és akkor is kavarhatja a kavarni valót, ha a két idegen nagyágyú már kezdi bekebelezni a Földer.


Persze, nem csupán a gonoszokon múlik egy filmszéria frissessége, hanem egy rakat dolgon. Ami engem illet, én szívesen megnézném Supergirlt a Superman széria szereplőjeként, mint mentorkodik felette hősünk, mint próbál beilleszkedni közénk, etc.

Akárhogy is, a végszó mindig a filmeseké, és Superman mindig is kényesebb alapanyag volt, mint Batman. Egy önmarcangoló, bosszúszomjas "hétköznapi" embert ugyanis könnyebb érdekesre írni, mint egy jóindulatú, kedves istent, aki mindig is egy mezei átlagemberként fog magára gondolni - akkor is, ha leveszi a szemüveget és kigombolja a felsőt.

A trónok ezer arca - Top 10 kedvenc nem-nézőpont karakter

Westeros hatalmas játszótér, regimentnyi szereplő fér el rajta. Közülük akad olyan, akinek csak a nevét jegyezzük meg (néha azt sem), viszont olyanok is vannak, akik még a legtöbb nézőpont karakternél is jobban a szívünkhöz nőnek.

Az előző listával ellentétben itt tartom magam a szokásos visszaszámlálásos sorrendhez. Ennek az oka az, hogy az előzővel ellentétben nem mutatok be mindenkit – még csak azt kéne! – csupán az általam kedvelt karaktereket veszem sorra. Ennek megfelelően érdekesebb a növekvő sorrend, míg ha fent Sansával kezdem, lehet, hogy sokak kedvét elveszem a folytatástól. Következzék hát az a tíz szereplő, aki vagy a szimpátiámat nyerte el, vagy pedig a karakterében rejlő ellentmondás tette őt számomra érdekessé.

10. Luwin mester



A tizedik helyezet nehéz döntés volt, ugyanis Luwin mesternek a Vérebbel kellett megküzdenie - személyes vonzerőben, mert fizikai harcban alulmaradt volna. Ami miatt azonban mégis őt választottam, az az, hogy bár én is kedvelem Sandor Clegane-t, Luwin egyike azon kevés „mellékszereplőnek”, aki egyszerre jó ember és jó karakter. A Stark gyerekek mindig számíthatnak a tanácsára, rengeteg adalékot tudhatunk meg Westerosról a történetein keresztül és képes megőrizni hideg vérét a szükség pillanatában.
Mindig minden körülmények között igyekszik az emberek jó oldalára hatni, és ő teszi helyre Brant is, hogy Hodor emberi lény, nem öszvér… pedig nem sok ember akad a Hét Királyságban – vagy azon túl – aki kiállna egy együgyű fiúért.

9. Melisandre



R’hllor fanatista papnőjétől valószínűleg még Fred Phelpsnek is inába szállna a bátorsága, és asshaii Melisandre szőröstől-bőröstül elfogyasztaná Stannist reggelire, ha Davos nem szállna vele szembe. Na mármost Melisandre egy percig nem tartja gonosznak magát, ellenkezőleg, elmondásai szerint mindig is a nagyobb jót tartotta szem előtt. Sokáig ő az egyetlen személy a Falon innen, aki hisz a Mások létezésében, R’hllorr esküdt ellenségének, a Nagy Másnak gyerekeiben. Azonban a nagyobb jó érdekében képes feláldozni bárkit, és rendkívül ravasz és manipulatív. Emellett azon kevés varázshasználók egyike, aki napjainkban Westeros földjére tette lábát. Melisandre bármely más regényben főellenség lehetne… itt csak egy kisebbik, talán szükséges rossz.

8. Petyr „Kisujj” Baelysh



A király kincstárnoka, egy lecsúszott nemesi család felkapaszkodott sarja, aki az aranyat szinte a levegőből képes előteremteni, és mivel Robert két kézzel szórja a pénzt, ezért Kisujj az udvar egyik legfontosabb embere. Petyrről ennek ellenére az a hír járja, hogy kizárólag a tulajdon érdekeit nézi, és ha ezt a szemébe mondanád, akkor szomorúan mosolyogva erősítené meg, te pedig nem tudnád eldönteni, hogy tréfálkozik, gúnyolódik vagy az igazat mondja. Ennek ellenére mindenki Kisujjhoz fordul a problémáival, elvégre szakavatott intrikusként sok titokról tud… aztán mind meg is lepődnek, amikor elárulja őket. Petyr mentségére szolgál, hogy a legudvariasabban képes hátba szúrni. Gyerekkori szerelem fűzi Catelynhez, ami hátrányos családi helyzete miatt pofára esésben végződött… és sokszor ez a megalázás áll tettei mögött. Ami Petyrben a lenyűgöző, hogy büszkén viseli a mellényén a „köpönyegforgató” szót, és mégis sokan megbíznak benne.

7. Bronn



A zsoldos, akinek saját elmondása szerint a lelke fekete, mint az éj. Ugyan Bronn számító és tiszteletlen, ám nehéz igazán gonosznak tartani egy olyan világban, amely színültig van kicsinyes, kegyetlenkedő szörnyetegekkel – Bronnra ugyanis ezen jelzőkből egy sem igaz. Ez persze Westeroson nem sokat jelent – lehet, hogy Bronn nem ölne meg kérdés nélkül egy csecsemőt, de csak azért, mert az a kérdés az lenne: mennyit fizetsz érte? A gyakorlatban azonban eddig nem láttunk tőle igazán aljas tettet… lehet, hogy a süllyedő hajót mindig időben elhagyja, de idáig nem szúrta hátba megbízóit és nem csonkított meg senkit unalomból.
Amiért Bronn ezen a listán szerepel, az egyrészt pont kíméletlen őszinteségéből fakad, másrészt pedig a Tyrionnal folytatott szópárbajokról, amiben nem kevés józan paraszti észről és tapasztaltságról tesz tanúbizonyságot.

6. Varys



A besúgók mestere, de sokan csak Póknak nevezik. Varys egy eunuch, aki előszeretettel mutatja magát egy puhány, nőies udvaroncnak - púderezi magát és a legfinomabb köntösökben jár -, a valóságban azonban keményebb fából faragták bármely westerosi lovagnál. Fiatalkorában vándorszínészként járta Essos városait, és ennek köszönhetően az udvari életben is képes bármilyen szerepet eljátszani. A Pók motivációiról talán egyedül saját maga tud, és bár őt is bizalmatlanság övezi, ahogy Petyr, úgy ő is túlságosan nélkülözhetetlen az udvar számára. Így megkegyelmeztek neki annak ellenére, hogy az Őrült Király szolgálatában állt (pedig sokan azt rebesgetik, Varys alkalmazásával kezdődött Aerys paranoiája). Az, hogy alig lehet tudni valamit róla, illetve nőies viselkedése és párszor felszínre törő végletekig elkötelezett természete közötti ellentét egy félelmetes emberré teszi. Mindazonáltal a kedvenc jelenetem tőle mégis az, amikor Eddardot oktatja ki arról, hogy a nemesek becsületbeli kérdéseit mindig az ártatlan nép sínyli meg - pár szóban több belátásról tesz tanúbizonyságot, mint a Stark család feje tette.

5. Ser Jorah Mormont



Kegyvesztett westerosi lovag, aki anyagi gondjai miatt néhány orvvadászt eladott rabszolgának, ahelyett, hogy a Falra küldte volna őket. Éppen ezért a halálbüntetést elkerülendő önkéntes száműzetésbe vonult Essosra, ahol hűséget fogadott a Targaryen testvéreknek. Bár Viseryst egy kígyó árnyékának találta, Dany iránt hamar gyengéd érzelmeket kezdett táplálni, és hamar bizalmasa lett a fiatal Sárkánynak. Ser Jorah Mormont egy kiégett, cinikus, szerelemben csalódott férfi, aki mindazonáltal szeretne bizonyítani Danynek. Óva inti az ifjú lányt, hogy bízzon bárkiben, ám ezzel sokszor mintha akaratlanul is azt akarná sugallni királynőjének, hogy ezen a világon egyedül csak lovagjára számíthat. Ser Jorah Mormont egy ellentmondásos karakter, de pont ez teszi őt élővé és kedvelhetővé.

4. Tarth-i Brienne



Egy fiatalnő, akinek minden álma az, hogy lovag legyen – noha a férfiak leginkább bányarémként hivatkoznak rá. Brienne ugyanúgy hisz a lovagi eszményekben, ahogy az udvari fruskák, azzal a különbséggel, hogy ő igyekszik ezen ideálokhoz tartani magát. Bár kevesen találnák Brienne-t szépnek, azt többen is megállapították, hogy gyönyörű szemei vannak. Elkötelezett, hűséges, szívós, erős, bátor, talpraesett és páratlan tapasztalattal rendelkezik harc terén, Brienne egy ideális lovag lehetne, ám sokszor túlságosan naiv és a szerencse is rendre elpártol tőle. De a bizonyítani akarás még szimpatikusabbá teszi a szemünkben. És bár sokszor kerül elő csúnyasága, mégis szerethető és ennek köszönhetően szebb nőként jelenik meg előttük, mint az igézően gyönyörű, de velejéig romlott Cersei – és ironikus, melyik az a szereplő, aki ezzel egyetért velem, akár hajlandó beismerni, akár nem.
Tarth-i Brienne nézőpont karakter a negyedik regényben.

3. Jeor Mormont



Ser Jorah Mormont apja, az Éjjeli Őrség parancsnoka, akit sokan csak Vén Medveként emlegetnek. Bár első benyomásra egy zord és rideg embernek tűnik, mégis, hamarosan egyfajta pót(nagy)apa lesz Havas Jon számára. A hivatásának végletekig elkötelezett, embereitől pedig mindenek előtt hűséget vár el – ennek ellenére tisztában van vele, hogy ezt csak kevesektől fogja megkapni, ám az Őrség jelenlegi helyzetében nincs alkalma válogatni. Minden hova elkíséri őt hollója, aki mindenkitől kukoricáért könyörög és előszeretettel tiszteli le urát – egy ilyen jószággal nálam egy rémfarkas sem vetekedhet, és a sárkányok is csak módjával.

2. Tywin Lannister


Tyrion, Cersei és Jaime apja, Kaszter-hegy ura. Tywin Lannister egy kegyetlenül pragmatikus, hűvös ember, aki felesége halála óta sohasem mosolyog. A maga módján szereti Jaime-et és Cerseit, ám ez persze nem akadályozza meg őt, hogy bábuként használja fel őket a hatalomért folytatott játékaiban – ezzel szemben Tyriont gyűlöli és megveti, ugyanis felesége, Lady Joanna szülés közben vesztette el az életét. Tywin Lannister Petyrrel és Varyssel szemben inkább harcos és vezér, semmint intrikus, ám ennek ellenére a háborúkat nemcsak karddal, de tollal és csellel is képes megnyerni. Tywin nem egy szörnyeteg, csak egy megkeseredett, kíméletet nem ismerő férfi, aki mindazonáltal Segítőként akkor is gondoskodott Westeros jólétéről, amikor Aerys már nagyon mélyre süllyedt az őrületében – pont emiatt is esett ki a király kegyeiből, ugyanis az uralkodó nem tudta elviselni, hogy valaki népszerűbb nála. Ugyanígy a csőd széléről hozta vissza Kaszter-hegyet fiatalkorában, emellett bírja öccse, Kevan feltétlen szeretetét. Azonban hajlamos valódi szörnyetegekkel körül venni magát (Ser Gregor Clegane, Vargo Hoat), akikkel félelmet kelt ellenségeiben és elvégezteti azt a piszkos munkát, amire a nemesek nem hajlandók. Emellett szörnyetegek a családjában is akadnak, mint Cersei vagy Joffrey, noha jó embereket is találunk, mint Kevan.
Tywin Lannister ritkán kegyetlenebb annál, mint amit a helyzet megkíván. Ő nem megtörni akarja ellenfeleit, hanem térdre kényszeríteni, hogy aztán maga segítse fel őket. Azonban ellenpélda is akad: az egyik ilyen tettéről a bárdok dalt írtak, míg a maradék ritka alkalmak közé tartozik az, amit Tyrion ellen követ el. Ki tudja, ha Joanna életben marad, és kettejük között nem húzódik áthidalhatatlan szakadék, talán együttes erővel azon nyomban le is verik a rivális királyok seregeit.

1. Stannis Baratheon



Stannis Robert idősebbik öccse, testvéreivel ellentétben egy humortalan, merev férfi. Stannis mintha Shakespeare egyik királydrámájából került volna Westerosra – bizonytalan, magányos, tépelődő, mogorva, és csak kevesen jutnak át a maga köré emelt tüskés falakon. Ezek egyike Davos.
Stannis a bátyjától homlokegyenest különböző személyiséggel bír: míg Robert képes másokhoz jó arcot vágni és a csillagot is leígérni az égről, hogy aztán azon nyomban el is feledkezzen róluk, addig Stannis tartja magát a kötelezettségeihez – és ezt el is várja másoktól. Mivel Robert uralkodói feladatokhoz való hozzáállása az volt, hogy vadászatokkal és dorbézolásokkal múlatta az időt, a szar eltakarítását meg másra hagyta, ezért Stannis ragaszkodása a kötelezettségekhez, legyen az bármilyen görcsös is, akaratlanul is szimpatikusabbá teszi a szemünkben. No, nem mintha ő annyival jobb uralkodó lenne, azzal maga is tisztában van, hogy kiállhatatlan természete miatt az udvari életben nem boldogulna, ugyanis képes lenne Westeros összes nemesét magára haragítani – nem is azért küzd a koronáért, mert annyira vágyik az uralkodásra, hanem mert jog szerint őt illeti meg. Az emberek pedig inkább követnek valakit, aki ugyan megbízhatatlan, de megnyerő, mint aki következetes, de magánakvaló. Azonban az olyan hatalomittas, kicsinyes nyomorultak mellett, mint Cersei, néha arra a véleményre jutunk, hogy talán Westeros mégis tehetne egy próbát a középső Baratheon fivérrel… no, nem fog, mert az új uralkodótól sokan csodát várnak, nem pedig bordélyházakra kirótt adókat.

Ez volt a top 10 nem-nézőpont karakter, már ami az első három regényt illeti. Természetesen rajtuk kívül még egy sereg már érdekes és kedvelhető szereplő akad, mint például a Véreb, khal Drogo, a Töviskirálynő, Ygritte vagy Osha. Szerintem sokan lesznek, akik nem fognak egyetérteni ezzel a listával, másokat raktak volna bele, az ittlévőket pedig kiszórták volna, de ez így van rendjén. Elvégre A jég és tűz dalában mindenki találhat kedvére való karaktert.

De persze zsigerből gyűlölhető szereplők is akadnak szép számmal...

(A képek erről az oldalról származnak)

A trónok ezer arca - Nézőpont karakterek

No, a bevezető megvolt, irány a főbb szereplők! Az első három könyvben tizenkettő nézőpont karakterrel találkozhatunk összesen. Ez az első kötetben nyolcról indul (a Stark család hat tagja illetve kettő külsős), ám regényenként egy esik ki, hogy kettő teremjen a helyére. A negyedik résznél ez megtörik, ugyanis eredetileg A varjak lakomája és A sárkányok tánca egy regény lett volna, ám terjedelmi okok miatt kettészedték. A sárkányok tánca pedig még várat magára. Éppen ezért itt csak az első három regény nézőpontgárdáját ismertetem (másrészt meg azért, mert A varjak lakomájának elolvasásával addig várok, míg Amerikában hivatalosan meg nem jelenik az ötödik könyv).

A szokásostól eltérően előre vettem azokat a szereplőket, akiknek a nézőpontját a leginkább vártam. Ez a sorrend részint a személyükből fakad, de számított a közvetlen környezetük is, az, hogy az ő szemükön át milyen ablak tárul Westerosra. Mindegyik kivétel nélkül összetett, bonyolult karakter, akiket mindazonáltal néhány szóban jól össze lehet foglalni. Az egyszerűség kedvéért ezt meg is tettem, ugyanis érzéseim szerint sokszor mintha Martin is ezekből indulna ki, ezeket bonyolítaná, árnyalná tovább.

Ez persze egyben egy csomó karakterértelmezésre nyit lehetőséget, ennek megfelelően sokszor szubjektív, ki mit gondol az adott szereplőről, hogy hogyan viszonyul hozzájuk, és erre például jó példa Catelyn. Akárhogy is, az én sorrendem a következő, kedvencektől haladva a kegyvesztettek felé – oké, ez utóbbi durva túlzás, de jól hangzott.

Daenerys Targaryen



A Targaryen dinasztia utolsó leányörököse, vagy ha úgy tetszik, „A száműzött hercegnő”. Dany iránt lehetetlen nem szimpátiát érezni Viserys mellett, akiről kicsit később szót is ejtek. Emellett Dany egyike azoknak, aki a legtöbb pofont kapja az első könyv során. Később ez változik, ugyanis egyrészt a pofonoktól erősebb lesz, másrészt pedig azon szereplők, akiknek problémái az első könyvben Danyéhez képest bagatellek voltak, azok bőven megkapják a magukét, amikor kitör a háború.
A ciklus olvasása közben gyakran lapoztam előre, és számolgattam, hány oldal múlva fogok eljutni a következő Daenerys-fejezethez (ez mérsékeltebben igaz a következő három karakterre is), ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy Dany egy alapvetően jó szándékú, lelkiismeretes, ám ennek ellenére összetett személyiség. Csak tizenhárom éves, amikor fivére hozzáadja őt khal Drogóhoz… ami egyfelől középkori mércével teljesen általános, másrészt viszont a plasztikus középkori körülmények ellenére a westerosiak modern paraméterekkel rendelkeznek magasság és élettartam terén. Míg anno Toldi a maga 180 centijével valóságos óriásnak tetszett a kor másfél méteres átlagához képest, Nagy Lajoshoz pedig egyenesen le kellett hajolnia, addig Westeroson nem lógna ki a tömegből. Ugyanígy a mesterek közül nem egy ér meg igen szép kort, közöttük a nyolcvan- és a százéves sem ritka, míg azért a valódi középkorban a hatvanéves már meglett embernek számított – akikből Westeroson nem egy aktív katona, Jeor Mormont például még hetvenévesen is felderítő csapatot vezet a falon túlra, Tywin Lannister pedig a hatvanhoz közel veszi ki az oroszlánrészét a háborúból. Hozzájuk képest Dany egy kislány, akinek mindazonáltal hamar fel kell nőnie. Essos, a Westerostól keletre elterülő kontinensen az élet ugyanis még kegyetlenebb, mint a Hét Királyságban, ami már nagy szó. Itt igazságot szolgáltatni sokszor olyan meddő, mint sivatagot öntözni. Danynek nem is áll szándékában, hogy Essoson maradjon, ugyanis feltett célja visszaszerezni a Vastrónt a „bitorlótól” – bátyja mindössze ezt a megszállottságát hagy rá. Ez egyébként a legérdekesebb Dany szálában… ugyanis bár engesztelhetetlen ellenségének tartja a bitorló Robertet (és viszont), mégsem tesszük le a voksunkat sem az egyik, sem a másik oldal mellett, ugyanis mindkét oldalnak megvannak a maguk indokai. Hozzátartozik, hogy ez a naiv hozzáállása a történet során változik, ugyanis Dany nyitott… vagy legalábbis nyitottabb a westerosi uraknál. Az pedig, hogy mi lesz a szerepe a Hét Királyság történetében – boszorkánykirálynő vagy megmentő – még elválik.
A másik ok, ami miatt kedveltem Dany fejezeteit, az maga Essos, a hatalmas pusztaságaival, meseszerű erdőivel és egzotikus városaival, amelyek láttán bármely orientalistának el akadna a lélegzete. Itt-ott érezni olyan írók hatását, mint Howard, Vance vagy Moorcock, ám Martinnak nagyon is egyéni hangja van ahhoz, hogy ezek sose legyenek többek enyhe fűszerezésnél.

Tyrion Lannister



A Lannister család fekete báránya, „A törpe”. Tyrion a közönség és Martin kedvence, és ez meg is látszik rajta. Torz külseje miatt félig kívülállónak számít mindenhol, emellett mindenhez sajátosan fanyar humorral, enyhe melankóliával és őszinte humanizmussal áll. Tyrion ugyanis együttérzőbb, jobb ember bármely lovagnál, akik vagy szűklátókörűek, vagy képmutatóak, esetleg a kettő pikáns keveréke. Ennek ellenére külseje miatt sokan megelőlegezik neki, hogy egy csalárd, romlott gonosz kis törpe – vagy, ahogy nevezik, Ördögfióka. Tyrionnak vág az esze, vág a nyelve, és az egyetlen ember, aki nemcsak, hogy átlátja a világ ellentmondásosságát, de tenni is szeretne az igazságtalanságok ellen. Persze csodákra ő sem képes.

Tengerjáró Davos



„A csempész”. Ser Davos törvényen kívüliből verekedte fel magát nemessé… amikor tizenöt évvel ezelőtt Stannis Baratheon szigetét körbevette a királyi flotta, ő csempészett hagymát az ostromlottaknak. Innen van a gúnyneve is: Hagymalovag, ahogy az igazzy urak szeretik hívni őt, akik nem is értik, mit keres egy ilyen közöttük. Velük szemben Stannis a bizalmába fogadta Davost, igaz, ennek ára volt: bár az ostrom alatti szolgálataiért cserébe lovaggá ütötte, a csempészésért saját kezűleg ütötte le négy ujjának utolsó percét. Ezeket a csontokat Davos egy zacskóban hordja és a Szerencséjeként hivatkozik rájuk. „Rovott múltja” ellenére az egykori csempészt kendőzetlen őszinteség és lelkiismeretesség jellemzi új hivatalában, ami miatt csak még jobban kivívta a magának való Stannis tiszteletét. Davos egy olyan ember, aki nem vágyik minél többre, csak teszi, amit tennie kell.
Davos ugyan csak a második regény óta nézőpont karakter, mégis hamar feltornázta magát nálam, akárcsak Stannisnál tette.

Havas Jon



„A fattyú”. Eddard Stark törvénytelen fia, aki Deresben nevelkedett féltestvérei mellett. Catelyn úrnő nem szenvedheti őt (az okokról alább fogok szólani), így amikor Eddard elfogadja, hogy a király Segítője legyen, akkor Jon beáll az Éjjeli Őrségbe. Nem, nem kap zseblámpát, és nem is egy múzeumot kell őriznie, hanem magát a Falat a behatolóktól – régen ezt a Mások jelentették, manapság a vadak. Akárhogy is, az Őrség nagyját a jelenben olyan nívós személyek alkotják, akik már Columbus hajójára nem kerültek volna fel rovott életük miatt. Az Őrség tagjának lenni elég kétes dicsőség, ugyanis a seregnyi várból már csak hármat tartanak fent, a Hét Királyság lakói pedig szélmalomharcként gondolnak erre a hivatásra – arról nem is beszélve, hogy az Őrség tagja sosem alapíthat családot. Azért nem mindegyikük akasztani való bűnöző, így a Medvének titulált Jeor Mormont, az ősöreg Aemon mester, Benjen Stark (Jon nagybátyja), illetve egy marék gyerek, akiket inkább azért küldtek a Falra, hogy ne otthon pusztítsák a kenyeret és ne is az utcát rontsák.
Havas Jont jó pár kritika érte (Dany mellett), hogy leginkább azért van, mert Martin szeretett volna egy tipikus fantasy-hőst írni… ám Jon (akárcsak Dany) egy szerethető, esendő karakter - ahogy Tyrion is említi, sokszor nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem azt, hogy hogyan, és Martin remekül is szövi az ifjú legény történetét. Kívülálló mivolta mellett Sammel való barátsága az, ami kedvelhetővé teszi Jont… meg az, hogy a családjában talán egyedül ő érti meg lázadó kishúgát, Aryát. Emellett van egy hatalmas albínó farkasa, Szellem, aki hűen követi mindenhová – rendben az albínót leszámítva ezt a testvérei is elmondhatják magukról, ám a történet szempontjából eddig a rémfarkasok közül leginkább Szellem volt előtérben.
Ahogy Daenerysen keresztül betekintést nyerhetünk egy, a Hét Királyságtól teljesen eltérő világba, úgy a Falon túl elterülő vadont Jon szemén keresztül ismerhetjük meg. Hatalmas fenyvesek, ahol az ember betolakodónak érzi magát, jégmarta hegycsúcsok, az éjjeli égbolton fagyosan ragyogó csillagok, árnymacskák, vadak és egyéb szerzetek, obszidián fegyverek a hóban, és kósza hírek a Másokról, Tad Williams nornjainak és az X-akták ufóinak a szerelemgyerekeiről (az utóbbi nem kinézetre, semmint hátborsództatásra).

Arya Stark



„A lázadó hercegnő”. A fantasy egyik ismert toposza a hercegnő, aki inkább élne a közrendűek között szabadon, megvalósítva önmagát, semmint az udvar jelentette aranykalitkában, mi pedig sokszor mosolygunk magunkban a kis fruskán, hogy „ja, persze, ahogy képzeled!” Martin is így lehetett ezzel, amikor megalkotta Arya karakterét.
Arya tipikus „tomboy”, azaz olyan lány, aki a fiús dolgokat kedveli, mint vívás, íjászat, satöbbi, és azokban remekel, szemben azokkal a dolgokkal, amiket a nőktől elvárnak. És mivel egy kváziközépkori világról beszélünk, azokat nagyon is elvárják, minden mást pedig nagyon nem. Arya önfejű, akaratos vadóc, aki gyakran kerül szembe nővérével, a hölgyi eszményeket szem előtt tartó Sansával és szigorú nevelőnőjükkel. Apja végül beadja a derekát és egy kardmestert fogad a lánya oktatójául…
…Aryának pedig nem sokára szüksége is lesz az elsajátított tudásra, ugyanis hamarosan egyedül találja magát, az egyszerű nép között, ellenségekkel a nyomában. A folyamatos veszély, kiszolgáltatottság és csalódás pedig lassan kezdi megtenni a magáét, és a történet haladtával Arya egyre ijesztőbb karakter lesz, akit egyfelől óvni szeretnék, másrészt egyre kevésbé mernénk hátat fordítani neki.

Samwell Tarly



„Samu”. Adva van egy túlsúlyos szereplő, aki az egyik fő(bb)hős hűséges barátja, emellett félénk – pedig jóval több van benne, mint az első pillantásra látszik – és mosolyogtatóan naiv, a tetejébe még úgy is hívják, hogy Sam. Kire is emlékeztet? Igen, az ifjú Tarly egy tisztelgés Csavardi Samu előtt, és esküszöm, Jon is szinte ugyanúgy, ugyanolyan alkalmakkor ejti ki kedvesen fejét csóválva társa nevét, mint azt Frodó tette.
Samwell egy esetlen, de kedves karakter, aki a harmadik könyv óta nézőpont karakter… ha hamarabb szerepelt volna, talán előkelőbb helyezést kapott volna, így azonban még meglátjuk, mihez kezd Martin az ifjú "hobbittal".

Ser Jaime Lannister



„A lovag”. Tyrion Lannister daliás fivére, aki után női szem nem marad szárazon (másról nem is beszélve), és emellett kardforgatásban sem akad párja. Ezt Jaime tudja is magáról, és ennek megfelelően roppant öntelt… amellett, hogy forrófejű, lekezelő, cinikus, ami pedig a becsületét illeti, nos, sokan csak Királyölőként hivatkoznak rá, ugyanis saját kezűleg végzett az uralkodóval, akinek megvédésére az életével esküdött fel. Afölött most hunyjunk szemet, hogy a fentebb említett királlyal mindenki végezni akart, elvégre a westerosiaknak amúgy sem a belátás az erősségük. Most azt se firtassuk, hogy Jaime jó pár mocsok dolgot követett el, amiért viszont senki nem kárhoztatta, és egyedül a karma büntette meg őt eddig ezért. Jaime-nek azonban gyarlóságai mellett erényei is vannak, így hűséges ikerhúgához, Cerseihez (bár nem csak, mint testvér, ugyanis Jaime jelmondata minden bizonnyal az, hogy „reggel húgom, este…”) és az egyetlen ember Westeroson, aki szereti Tyriont.
Jaime a harmadik regény óta nézőpont karakter, és bár a fent említett pozitívumairól korábban is tudtunk, innentől válik valóban szimpatikussá… no, nem azonnal, hanem amikor a már emlegetett karma utoléri, komolyan megüti a bokáját és magába száll.

Theon Greyjoy



„A cselszövő”. Theon egy komplexusokkal teli, önző takony – akinek mentségére szolgál neveltetése. Ugyanis Theon élete első éveit a vasemberek között töltötte, akik nevükhöz méltóan vassal, és nem arannyal fizetnek, magyarán a rablás, fosztogatás, öldöklés, nők megbecstelenítése számít az igazi dicsőségnek, és nem a civilizált viselkedés. Amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt apja, Balon felkelését leverték, Eddard Stark magával vitte gyámnak – értsd: túsznak – az ifjú Theont, megakadályozandó egy esetleges újabb lázadást. Theon így sokáig a Stark ifjak mellett nevelkedett, és a maga módján hűséges is volt hozzájuk, amíg el nem küldték apjához, hogy a Starkok mellé állítsa őt a trónért folytatott háborúban. Ez pedig végzetes hiba volt, ugyanis Theon mindenáron meg akar felelni vérszerinti családjának, Balon pedig túl büszke és ostoba ahhoz, hogy szövetségre lépjen ellenségeivel.
Theon a második regényben nézőpont karakter, az elsőben egy jelenet kivételével jóformán csak dekorációként van jelen. Előszeretettel fekszik le minden nővel, hogy aztán azon nyomban dobja is őket, akár volt a légyottnak foganatja, akár nem. Sekélyes, nagyravágyó és önérzetes, azonban a kezdetekben még a háttere miatt elnézőbbek lennénk vele, ha bizonyítás közben nem lépne át minden határt. Ostobasága miatt azonban szív is, mint a torkosborz, és ez a káröröm az, ami miatt később élvezet olvasni a fejezeteit – jó látni, hogy végre egy ellenszenves karakter is pofára esik.

Bran Stark



„Az ifjú Charles Xavier”. Bran egy baleset miatt deréktól lefelé megbénult, így mindenfelé a Starkok bivalyerős, de együgyű istállófiúja, Hodor cipeli. Töredelmesen bevallom, nekem Bran sokszor csak a bénaság miatt érzett kesergésére korlátozódott, amit csupán néha törnek meg a jelentéssel bíró álmai, melyeket nem mindig jegyez meg. A környezete - Luwin mester, Osha, Hodor, a Jojen testvérek - azonban kellemes színt adnak a fejezeteihez. Emellett története egyre jobban fonódik össze Westeros titkával. Persze jobb türelemmel lenni - előfordulhat, hogy Bran kulcsfontosságú szerepet fog játszani a Mások legyőzésében, de addig még hosszú az út.

Eddard Stark



„Az idealista”. A Stark család feje. Eddard egy őszinte férfi, aki a végletekig tartja magát a kötelességeihez és a becsületéhez, ami egy rideg, merev emberré teszi mások szemében. Néha egyébként túlságosan is ragaszkodik az elveihez, akkor is, ha a józan paraszti ész esetleg a családja iránt érzett szeretet másként diktálná. Egyebek mellett ugyanis megfogadta, hogy titokban tartja Jon anyjának kilétét – ami szép, szép, de ezzel valahol tartozna mind Jonnak, mind Catelynnek. Elvégre akkoriban már mégis hűséget fogadott Catelynnek, azzal pedig, hogy Jont pólyásként hazahozza Deresbe, majd udvariasan felesége tudtára adja, hogy a törvényes gyerekeivel együtt fogja felnevelni, és semmi köze az anyja személyéhez, azért elég nagy béka. Pontosabban: először adta a tudtára udvariasan, mert amikor egyszer Catelyn nagyon ki akarta szedni belőle ezt az információt, akkor Ned annyira morcos lett, hogy szegény asszonyában megfagyott a vér – mondjuk ki, ha nem is szavaival, de viselkedésével megfélemlítette feleségét. „Nem, szívem, nem tartozik Rád, kivel csaltalak meg!”
Ned védelmében azért annyit meg kell jegyeznem, hogy a becsületével úgy viselkedik, ahogy egy középkori úrtól elvárható - azonban becsület ide vagy oda, Tyrion a maga gúnyos hozzáállásával képes emberibb lenni, mint Eddard arról valaha is álmodhat.
Pedig Eddardnak sok szimpatikus vonása van, tetszik, hogy az ítéleteket is maga hajtja végre, kedveltem a nyomozást is Királyvárban… és igazából Stannis és Davos érkezéséig előkelőbb helyen is állt. A helyzet az, hogy Stannis és Eddard nem különbözik olyan nagyon egymástól, de Eddardot szerető családja szemén keresztül látjuk, betekintést is kapunk a fejébe, és még Robert szeretetét is elnyerte (sokra megy vele, de ezt most hagyjuk), ezzel szemben a Stannisról alkotott képünk egy magányos férfi, aki az örökös kérlelhetetlenségével idegenített el mindenkit. Persze Stannis egy mogorva, rideg ember, ám őt jól kiegészíti Davos, aki a kellő pillanatban mindig utat talál urához, és aki ilyenkor hallgat is rá. Pedig Davost könnyebben el lehet söpörni, mint Eddardot, és ezzel a Hagymalovag tisztában is van… ahogy azzal is, hogy működik a világ, amit Ned kevésbé mondhat el magáról.

Catelyn Stark



„Az úrnő”. Az első lovagban, az Arthur-Guinevere-Lancelot háromszög 95-ös feldolgozásában volt egy jelenet, amiben Guinevere kedvesen megtiltotta a színe előtt megjelenő parasztoknak, hogy letérdeljenek előtte, mert hát hosszú út áll mögöttük… és hát nem ő az egyetlen nemesasszony a fantasy irányzatában, kit az alkotók úgy igyekeztek szimpatikussá tenni, hogy modern hozzáállást adtak neki. Ami, valljuk be, sokszor mosolyogtatóvá és anakronisztikussá tette a karaktert.
Catelyn Stark a válasz ezen hölgyekre. Catelyn alapjában véve egy szimpatikus szereplő, aki a szívén viseli a családja sorsát, emellett viszont sokak körében nem túl népszerű – pont amiatt, mert úgy gondolkodik, ahogy az egy középkori nemesasszonytól elvárható. Nem kedveli Jont, amit folyamatosan érzékeltet is vele – fattyúnak hívja, Eddard távozásával nem hagy neki lehetőséget, hogy Deresben maradjon, nem is beszélve arról, miket mond Jonnak, amikor a fiú egy tragédia miatt akarja megvigasztalni –, de ebben Eddard fafejűsége is a ludas. Jon a jelképe Ned hűtlenségének, amivel Catelyn folyamatosan szembesítve van úgy, hogy közben neveltetése szerint jó asszonyként szeretettel és megértéssel tartozik urának. Így hát Ned helyett Jonra haragszik… arról nem is beszélve, hogy hány nemes családnak okozott komoly gondot egy ambiciózus fattyú, így Jon Catelyn szemében veszélyt is jelent a gyermekeire nézve.
Szegény Catelyn népszerűségének tehát már az nem tesz jót, hogy szembekerül egy közkedvelt karakterrel… Martin amúgy mintha tudatosan játszana erre, ugyanis Cat Tyrionnal is bajszot akaszt, és ezzel a cselekedetével tovább ad ahhoz a lavinához, amit a Trónok harca első fejezeteinek egyikében mások már elindítottak. Azonban sokan úgy állnak hozzá, mintha ő robbantotta volna ki a háborút, ami nem igaz – csupán cselekedeteivel felerősítette a konfliktusokat. Azonban valljuk be, ha a mi szeretteinket veszélyeztetnék, mi sem döntenénk bölcsen.
És lehet még morogni rá azért, mert lázadó lányát, Aryát sem érti meg, vagy mert amikor háború idején fivére menedéket ad a földjeikről elzavart parasztoknak, ezt ő egy ostoba döntésként éli meg… de Catelynt egy politikai lépés miatt adták hozzá Eddardhoz, és ezen mit sem segít, hogy Cat Ned bátyjába, Brandon Starkba volt szerelmes.
(Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy bár dicsértem az autentikus középkori úrnő elvét, de mégis van abban valami ironikus, hogy sokkal jobban kedvelem a modernebbül gondolkozó Tyrion fejezeteit Catelynénél.)

Sansa Stark



„A bajbajutott hölgy”. Szerencsétlen Sansa az egyetlen, akinek a fejezeteit sokáig tényleg utáltam. Szívből, lélekből, és sokszor vacilláltam, hogy csupán átfussak rajtuk, vagy olvassam el tisztességesen. És ez nem azért van, mert úgy viselkedik, ahogy egy leányhoz illik… hanem mert úgy viselkedik, mint egy hülye liba. Legalábbis az első regényben… utána ennek issza meg a levét, amitől a végén megsajnáljuk szegényt… de még mindig utáljuk olvasni a fejezeteit, most már pont emiatt! Az egy dolog, hogy ellenséges a viszonya Aryával, az viszont egy másik, hogy akkor is kiáll Joffrey mellett, amikor tudja, hogy nem neki van igaza, és akkor is szerelmes a kis takony királyfiba, amikor az gusztustalan módon rajta keresztül áll bosszút, miután Aryát nem tudja utolérni. De persze bűnbaknak az őt ért sérelmekért ott van a húga.
Azonban Sansa egész szépen kezd magára találni a harmadik regényben, és a hangsúly itt most a „kezd” szón van… meglátjuk, mi lesz az ifjú hölgyből.
És sokan fújnak rá, mert egy kulcsfontosságú lehetőséget elszúrt az első regényben… de azt már az apja is megtette kicsivel korábban, az ő cselekedete annyira nem osztott-szorzott, mint azt sokan állítják.

Végezetül hadd zárjam le ezt a témát egy jó tanáccsal: srácok, ne akarjatok Martinnál nézőpont karakterek lenni olyan fejezetekben, amelyek nem rólatok vannak elnevezve (prológus, epilógus), mert holtbiztos, hogy nem élitek túl!

Mára ennyi, holnap további karakterek kerülnek górcső alá - persze szigorúan szubjektív alapon!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, illetve Martin blogjáról.)

10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége

Azt hiszem, a crossover az egyik legkézenfekvőbb gyerekkori álma mindenkinek, nem véletlen, hogy ezzel Pratchett és Gaiman is poénkodik az Elveszett Próféciákban. Jó magam például kiskölyökként a Men in Black, a Star Wars és az Ötödik Elem világát kevertem egybe, megfejelve Tapsi Hapsival meg néhány dinóval (igen, mint arra bizonyára rengeteg olvasóm rájött, 1997-et írtunk akkoriban). Az eredmény... nos, maradjunk annyiban, hogy nem kicsit pszichedelikus volt. De persze ez nemcsak a fiatalok fantáziáját mozgatja meg, elég, ha a rengeteg vs. filmre gondolunk, de szerintem a Büszkeség és balítélet meg a zombik is idetartozik.

Akárhogy is, lehet ezt azért jól is művelni. A legjobb példa erre talán az "ultimate crossover", Alan Moore Rendkívüli Úriemberek Szövetsége c. műve. Mi lett volna, ha a viktoriánus éra (anti-)hősei egy csokorba gyűlnek, hogy megvédjék Angliát az olyan veszedelmektől, mint Fu Manchu, Moriarty vagy Wells marslakói? Mi lett volna, ha Mina Murray, Allan Quatermain, Némó, a Láthatatlan ember és Jekyll/Hyde kettőse között törékeny szövetség köttetik?

Ez egy olyan zseniális koncepció volt, hogy filmvászonra kívánkozott. (Persze ez annyira adott is volt, hogy még egy szégyenletes perre is futotta... Moore-t megvádolták, hogy egy korábbi, megfilmesítetlen forgatókönyvből nyúlta az ötletet. Ez az egész annyira nonszensz - még ha nem is példátlan -, hogy több szót nem is érdemel.)

Persze, mindnyájan tudjuk, mi lett az eredmény. Azonban ezzel a bejegyzéssel nem kívánom sárba döngölni a filmet - azt már megtették mások, teljes joggal. Azonban legtöbb kritikánál azt a költői kérdést is olvastam, hogy az ember mi mást is várhat Hollywoodtól? Ezzel már annyira nem értek egyet, és éppen ez a legborzasztóbb az egészben - a LoEG-ben (nem LXG-ben) ott volt a lehetőség, hogy egy vérbeli hollywoodi kalandfilm legyen, akkor is(!), ha a cenzorokra meg az érzékenylelkűekre való tekintettel itt-ott visszaveszünk.

Következzék hát a 10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége !

10. A Láthatatlan Ember



Rendben, meg lehetne vádolni azzal, hogy a tíz pontból ötöt egyben össze lehetne foglalni, de mivel a képregényt a regiment irodalmi utalás mellett a karakterek viszik a hátukon, én úgy véltem, mindegyik tag megérdemel egy külön pontot. Kezdjük a Láthatatlan Emberrel, aki azért került leghátrébb, mert neki van egy mentsége: jogi problémák miatt át kellett keresztelni a karaktert. Igaz persze, hogy a jogi problémákat Alan Moore elegánsabban oldotta meg, éppen ezért soha nem írja le Fu Manchu nevét... és mégis mindenki képben van, hogy kicsoda ő. Természetesen a LoEG képregény célközönsége és a moziközönség nem ugyanaz, és egy film alatt lehetőségünk sincs utánajárni a dolgoknak (és hát ugye nem sokan reagáltak bármit arra, amikor egy karakter Ishmaelként mutatkozott be, szó szerint idézve a regényből, amiben szerepelt). Ettől függetlenül szerintem a Láthatatlan Ember más tészta, mert annyira beintegrálódott már a popkultúrába, hogy ha az eredetivel nem is, de a regiment homázzsal, utánérzéssel és paródiával csak volt alkalma találkozni mindenkinek.
De még ez sem gond, talán ki kellett mondani, hogy ez a Láthatatlan Ember nem az a Láthatatlan Ember. Ez persze remek alkalmat szolgált volna arra, hogy körbejárjuk az új karakterrel az eredetit. Vajon Skinner is Griffin sorsára jutott volna, és őt is megőrjítette volna a képessége? Elvégre aki olvasta Wells művét, az tisztában van, hogy a láthatatlanság voltaképpen alig jó valamire, és ezen kevés dolog egyike a gyilkosság. Vagy Griffin azért volt ilyen, mert már eleve egy önző szemétláda volt - mert az volt -, és egy "gentlemen thief"-nek lett volna esélye elkerülni előde sorsát, magyarán nem rendeltetett eleve kárhozatra?
Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Szövetség többi tagjának is tisztában kellett lennie az eredeti Láthatatlan Ember személyével, ez plusz okot adhatott volna a gyanakvásra. Magyarán, még Skinnerben is jóval több lehetőség volt, mint az a vicczes-jópofi tolvaj, ahogy a filmvásznon láttuk.

9. TV-filmes intro

Oké, nem vagyok az intrók feltétlen híve - előbb a filmre költsenek, a szereplőket játszó színészek nevével pedig a kreditek közt is találkozhatunk. Viszont amennyiben egy kisebb stáblista már a film elejére is odakívánkozik, annyiban ne a film első tíz percében villanjanak fel a nevek hangulatrombolóként. A néző szívét a film elején rabul kell ejteni, és erre a létező legrosszabb módszer, hogy a Sir Sean Connery akkor jelenik meg, mikor már rég elkezdődött a történet. Az sem segít, ha ez azt jelenti, hogy egy csorda esetlen brit csendőrt látunk, akik úgy futnak egy felpáncélozott jármű mögött, mintha Hanna-Barbara karakterek lennének. Ezzel a megoldással ugyanis az a baj, hogy megöli az illúziót azzal, hogy folyamatosan tudatja velünk, ez az egész csak film, kirekesztve minket.
Amennyiben ezek a nevek a film elejére is odakívánkoztak, akkor a világ legkézenfekvőbb ötlete lett volna, hogy a film kapjon egy normális, hollywoodi intrót - zene alatt találkozhatunk a Szövetség leendő tagjaival, akik úgy néznek le a vászonról, mintha képük egy korabeli könyvillusztrációhoz készült volna, mellettük pedig igényes kalligráfiával ott hesszelne az őket játszó színész neve. Ez a megoldás még középszerű rendezőknek is eszébe jutott - itt miért nem futotta erre? (Jó, a megoldás az alábbi pontban is szerepel, de akkor el lehetett volna hagyni az egészet a fenébe az elejéről.)

8. Utalások

Apróság, és tudom, hogy nyilván pénzügyi okok is közrejátszottak - ne feledjük el, hogy a forgatást majd nem elmosta az áradás Prágában -, de némivel több kikacsintást el tudtam volna viselni, elvégre mégis ez adja az eredeti sava-borsát. Tudom, sokan biztosan jót mosolyognak ezen, mondván, hogy "úgyis amcsi nagyon ostoba kiskölköknek készült", de hát hé, van valami, amit ebben a szakmában húsvéti tojásnak hívnak, és amit kimondottan rajongók számára helyeznek el. Egy kitömött Cheshire cat vagy egy preparált Tinkerbell ha nem is fért volna bele - habár minden ilyesfajta filmben azért van egy ehhez hasonló múzeum rész - azért a kor többi irodalmi alakjára pár mondatban lehetett volna utalni... bár, ha ez úgy sül el, mint az a poénkodás Phileas Fogg kapcsán... vagy itt is csak azért lóg ki a lóláb, mert annyira kevés van belőle.

7. Történet

Az előbbi hardcore rajongó vekengéshez képest azért fajsúlyosabb a történetvezetés, illetve annak hiánya. Lehet, hogy az eredetié sem volt agyonbonyolítva, de ehhez képest azért jó pár emlékezetes jelenetre és néhány csavarra futotta. Persze az elsődleges szívfájdalmam a London éji égboltján lezajló légi harc teljes elhagyása, de erre a válasz megint csak ott figyel az előbbi pontomban. Meg ne felejtsük el, hogy sokszor a producereknek sem az az érdeke, hogy valami minőségi kerüljön ki a kezeik közül, hanem hogy el tudják adni a produktumot. Persze, akkor viszont ne költsenek olyanra, ami hülyeség: ne legyen autós üldözés Velencében (ld. lejjebb), Némó se lőjön ki interkontinentális rakétát a város másik felére, Mina se változzon át denevérek rajává (szintén ld. lejjebb). Azt hiszem, itt megint a forgatókönyvvel van a baj, amihez azért nem kell fejlett számítógépes technika meg dollárok milliói - a filmbeli Szövetség kergetőzések közepette áll össze, a titokzatos gonosztevő csicskásai egy perc nyugtot sem hagynak hőseinknek, és mivel nincs más dolguk, mint illedelmesen alulmaradni ellenfeleikkel szemben, ezért legalább a feszültségtől is búcsút vehetünk. A sokadik kergetőzés már unalmas, és egyre jobban kilóg a lóláb, hogy ezek nem azért vannak, hogy hozzátegyenek a történethez, hanem hogy elfedjék a lyukakat.
Az egyik kedvencem, mikor kiderül, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Allan Quatermain egy csettintésre találja ki - a brit birodalom hőseként biztos hozzáférése volt a forgatókönyvhöz -, és mivel amúgy a kedves ellenség személyének nincs sok szerepe a filmben, ezért ennyi erővel lehetett volna Béla is.

6. Némó kapitány



Igazából még a kapitány is viszonylag jól járt a többiekhez képest. Mondom viszonylag. Mondom a többiekhez képest. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy megtartottak indiainak, pedig ez a szuperhős-filmeknél mindig kényes kérdés, és általában rendre elszokták cseszni. Jó, persze ez alapvetően kényes téma, viszont míg az adaptációkban sokszor előszeretettel tesznek fehér mellékszereplőket feketévé, addig ironikus módon a nagy vásznon az eredetileg is fekete karakterek rendre elsikkadnak (elég a Pókember filmek Joseph "Robbie" Robertsonjára, vagy az X-men Viharára gondolnunk... és ha ehhez még hozzáveszem azt a fájdalmas cserét a Vasember James Rhodesánál). Meg persze említhetném a fiaskót az Avatár, az utolsó léghajlító kapcsán.
Akárhogy is, a képregénybeli Némó karakterének szerves része indiai gyökerei, ezt eltávolítani felért volna egy páros lábbal történő tökönrúgással. Igaz, azért itt is vannak szépséghibák. Például, hamár a lelkem Kálit imádja, akkor ne Jézust vegye a szájára. Emellett ne ez legyen a sötét titka - Káli nemcsak a halál, hanem az élet, az újjászületés és az idő istennője. Persze más kultúrák halálisteneit szokás egy-az-egyben megfeleltetni a keresztény hit Sátánjával, és Káli már a második Indiana Jones filmben is a gonoszt képviselte, szóval...
Viszont örültem volna, hogy hamár berzenkednek, hogy egy kalózzal ők össze nem állnak, akkor kicsit többet mar vissza. Ha a közönség talán azt a tömör anglofóbiát nem is nyelte volna be, ami a képregényben van, azért még megmondhatta volna a királynő embereinek, hova tegyék a felsőbbségüket. Az én kedvenc jelenetem vele a képregényből az, amikor megment egy angol(!) kis gyereket a marslakók halálsugarától, és mindent megtesz, hogy biztonságba jusson, majd kicsit később megjegyzi Hyde-nak, hogy amennyiben le kellene rombolni az egyik hidat, a rajta tartózkodók mehetnek - mert csak angolok. Egy begőzölt idealista, annak minden ellentmondásával. Ez teljesen hiányzik a filmből.
Ja, és Némó sosem harcművészkedne felfegyverzett emberek ellen - ő a tudományembere, a képregényben is szigonyágyúval szórja a halált, olyan hatékonysággal és fanatizmussal, hogy Quatermain és Mina megállapítják, hogy rosszabb, mint Hyde.

5. Karakter-cserék



Ezt szívem szerint több pontba szedtem volna, de egyrészt nem akartam már annyira kukacoskodni, és a Top 13 nem mutatott volna olyan jól, mint a Top 10. Na, hol is kezdjem?
Az egyik, hogy szégyen, hogy kihagyták Campion Bondot - egyrészt jó karakter (egy pöffeszkedő, gerinctelen, gyáva hólyag mindig jól tud jönni), másrészt tökéletesen illett volna hozzá Robbie Coltrane. Mindegy, ő ment, jött helyére Dorian Gray és Tom Sawyer. Az előbbit még el is nézném - isten igazából nem vagyok híve a pontos, szóról-szóra adaptációknak, amíg visszaadja az eredeti hangulatát és varázsát -, az utóbbit viszont megbocsáthatatlannak tartom. Van valami, amit a filmvilágban amerikanitisznek neveznek - ez az a jelenség, hogy (a producerek szerint) az amerikai közönség csak az amerikaikkal képes együttérezni, ezért mindig kell egy ilyen karakter. Hé, Harry Pottert is át akarták rakni Amerikába, akkor meg miért lepődjünk meg ezen? Más kérdés, hogy Tom Sawyer 1898-ra már 60 év körül lenne, de ez nem baj, lehetne ő Quatermain amerikai párja. Valószínűleg őt is megharaphatta egy vámpír, ugyanis Tom Sawyer egy nappal nem tűnik húszévesnél többnek... de aztán kiderül, hogy nem, ő egy tapasztalatlan kezdő, egyszerűen csak luxus volt utánajárni a karakterének, hamár okvetlenül kellett a filmbe. Nem baj, mert így legalább olyan eredeti szerepe van, mint az öreg róka tanítványa... sajnos ennek kivitelezésébe pont annyi energiát fektettek, mint magába a karakterbe - semmit.

4. Velence

Oké, ezt egy-az-egyben ki kellett volna hagyni. Akkor nem lett volna gond azzal, hogy az évnek azon szakaszában nincs karnevál. Nem lett volna gond azzal, hogy nincs sztráda autós üldözéshez. Sem azzal, hogy az a behemót Nautilus nem fér el a csatornában - hé, jut eszembe, Nautilus! Nekem a filmbeli verzióval semmi kifogásom nincs, pedig kimondottan szeretem a képregénybeli "óriáspolip-az-ámbrásceten" dizájnját.

3. Edward Hyde



Oké, a jó öreg Edward egy-az-egyben nem fért volna bele egy filmbe, elvégre mégsem röpködhettek volna végtagok, és nem is vághatott volna vissza úgy egy másik karakternek, ahogy tette a képregényben. A filmbeli Hyde azonban, valljuk be, egy balfácán volt. Nekem az arckifejezése alapján többször emlékeztetett Goofy-ra, mint képregénybeli megfelelőjére. Azért őrjönghetett volna úgy, hogy az egy korhatáros filmbe beleférjen (megcsap valakit, és az ottmarad, mégha vér speciel nuku). Ironikus módon azonban Hyde pont kimarad a csetepaték javából, ehelyett megmenti a Nautilust, segít a foglyul ejtett tudósok családjának a kimentésében (WTF?), és hagyja magát péppé veretni agyonszteroidozott klónjával. Semmi nincs benne, ami a képregénybeli megfelelőjét keménnyé, félelmetessé, és, egy csavar után, szerethetővé tette.

2. Allan Quatermain



Az ópiumfüggőséget nyilván itt is kidobhatjuk az ablakon. Azért örültem volna, ha az öreg vadász legalább egyszer igencsak meghúzza a whiskey-s üveget - ennyi talán még belefért volna -, de amennyiben nem, akkor is elég lett volna, ha Sir Sean Connery ugyanazt a karakter alakítja, mint amit az Indiana Jones harmadik részében játszott. Nem ugyanaz, de sokkal közelebb van képregénybeli változatához, mint amit a vásznon kaptunk. Az valahol tetszett, ahogy megpróbálja kikerülni rajongóit. Amiért ilyen előkelő helyet kapott, az elsősorban annak tudható be, hogy a filmben ő áll a középpontban. És ezzel el is jutunk az utolsó ponthoz...

1. Mina Murray



...Uramisten. Mit tettek a Szövetség legtalpraesettebb tagjával? A képregényben ő a csapat vezetője, holott "csupán" egy elvált zongoratanárnő (ezért Murray és nem Harker), mégis, ő tartja össze a társaságot, neki van a legtöbb józan esze és képes egy pillantással megsemmisíteni bármelyik tagot (ez alól talán egyedül Griffin a kivétel). Ehelyett a filmben kapunk egy vámpír kisasszonyt, aki legtöbbször nem tesz egyebet, mint sejtelmesen mosolyog és halotti hangon évődik a társaság férfi tagjaival. Ez annyira távol áll az "eredetijétől", hogy nem is tudom, hol is kezdjem vekengésemet?
Végül is egy mondatban össze tudom foglalni: ezzel a változtatással az alkotók sikeresen karót döftek a produkció szívébe. Eredetileg Mina volt a társaság szíve-lelke. Szerettem a kapcsolatát Quatermainnel (kettejük közül ő hordja a nadrágot és ő támadja le az öregurat), szerettem, ahogy néha még a hímsoviniszta Némó kapitánynak is leesett az álla, és imádtam azt, ahogy kezelte Hyde-ot, ahogy a monstrum vallomását is Minának.
Miért kellett ezt megváltoztatni? Az nem elég indok, hogy Sir Sean Connery mellett csak másodhegedűs lehet az ember lánya, mert ha ez a gond, akkor vagy vegyenek mellé egy híres színésznőt, vagy ne Connery-t béreljék fel Quatermainnek - a színész rajongói amúgy is berzenkednek, hogy ezzel a katasztrófával vonult az öreg nyugdíjba.
A válasz inkább az lehet, hogy a szuperhős/kalandfilmek első célközönsége fiatal férfiakból áll, és a producerek nem merik megkockáztatni, hogy ne ez a célközösség érezze a világközepének magát akár egy pillanatig is. Ezért nem volt tartós női tagja a Szupercsapatnak sem, és hát Mr. Bond is minden filmben újabb nőt fektet le. Vagy említhetném Megan Foxot is, aki a Transformers széria élő special effectje. De hát ha az amúgy szintén szívós és talpraesett Mary Jane-ből is egy sikoly királynőt csináltak a filmvásznon (akinek fő feladata piszkálni a főhőst meg elraboltatni magát), akkor mit várjunk?
Nem, ez nem mentség. Nem főszereplő, de a Vasember Pepper Pottsa is eltalált karakter lett, és elvégre az Alien szériának is Sigourney Weaver a főszereplője. Attól, mert hollywoodi kalandfilm, egy női karakternek még lehetne szerepe.



Itt abba is hagynám morgásomat... annyit megjegyeznék, hogy hibái ellenére a From Hell és a Watchmen adaptációit kedveltem, tehát lehetetlen elvárásaim nincsenek Moore-adaptációkkal szemben. A LoEG-ben volt annyi potenciál, hogy még hollywoodi elvárásoknak megfelelően visszavéve is egy szórakoztató kalandfilm legyen belőle. Valahol ijesztő tehetségről tanúskodik az, hogy egy ilyen zseniális koncepcióból mennyire érdektelen alkotást sikerült kihozni. Az meg ironikus, hogy míg a képregényről elemző regény is jelent meg és hatalmas jegyzettömbök találhatók a neten, honnan származik a legutolsó mellékszereplő, egy mondat melyik műre utalás, addig a film akkora műveletlenségről (ld. pl. Velence) árulkodik, hogy az még egy kiskölyöknek is feltűnik.