10 nő a fantasy irodalomban

Meg még néhány kitekintés ide-oda. Első és második rész.

Szentivánéji álom után

Tegnap volt Szent Iván éjjele. Ennek alkalmából összegyűjtöttük az SFmagon kedvenc tündérképeinket az SFF irodalom és képzőművészet világában. Ha hiányoltok a listáról valamit, bátran egészítsétek ki a saját kedvenceitekkel! :)

Az Idő Kerek-e?

Hülye szójáték, de számomra nem. Idestova lassan két éve ugyanis ezzel zártam a beszámolómat Jordan első regényéről:

Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.

Jelentem, túl vagyok a harmadik könyvön, és ezzel egyszer és mindenkorra hátat fordítottam a ciklusnak. Hogy miért is? Nos, amikor leraktam a harmadik részt, akkor nem éreztem mást, csak hiányérzetet. Nem a "hát, ez lehetne jobb is, így meg így" hiányérzetet, hanem csupán hiányérzetet. Múltkor megelőlegeztem, hogy ebből A gyűrűk ura - Dűne - Artúr mondakör crossoverből valami jó is kisülhet, ha Jordan rágyúr a történetre, erre arra jöttem rá, hogy az eddigi három regényt a következőképpen lehet összefoglalni:

1. Randet és társait üldözik a Sötét Úr szolgái.
2. Rand és társai üldözik a Sötét Úr szolgáit.
3. Randet üldözik a társai, meg ott vannak a Sötét Úr szolgái is.

És ez közel 2000 oldalon, miközben ez az általam nem kedvelt Scooby-doo egy részében 2 másodperc alatt el van intézve a "regiment ajtón át való kergetőzésen".

Ezen túlmenően Jordan történetkezelése túlságosan is ad-hoc, hogy ennyi oldalon keresztül fenntartsa az érdeklődést. Említettem a múltkor, hogy valahányszor úgy érzi, leül a történet, bedob egy Myrdraalt. Itt ennél egy kicsit változatosabb már a paletta, de a történetet így is gyakrabban szakítják meg random események, az egyszeri embernek meg egy olyan "sure, why not?" érzése támad. A kedvencem az, amikor hőseink menekülnek a Sötét Úr tápos kopói elől, és a tapasztalt aes sedai előbb a foga közt morog, hogy egy ilyen egy sereg társával tud végezni, ezekből meg több is van, aztán kiderül, pont van egy olyan ősi varázslat a tarsolyában, amivel elemésztheti őket. Ezzel sikeresen meg is öli a feszültséget.



A másik, hogy nagyon sok benne az intrikázás, ami önmagában még nem lenne probléma. Azonban nekem is az a véleményem Jordan ilyen jellegű affinitásáról, mint az Üvegtigris Lalijának Csoki spanyol nyelvtudásáról.

-Ne beszélj spanyolul.
-Miért?
-Mert nem tudsz. Ha tudnál azt mondanám, hogy beszélj. De nem tudsz.

Vegyük például Martint és Rowlingot, két, amúgy teljesen különböző írót, akik azonban mindketten jó történetmesélőkével rendelkeznek. Mindkettejüknél található egy sereg titok, de mindketten elég érzékkel rendelkezzenek ahhoz, hogy pont annyit fedjenek fel, annyit szellőztessenek meg, hogy fenntartsák az érdeklődést irántuk - aztán alkalomadtán átverjenek minket a palánkon. Jordannél azonban ez inkább egy kényelmes megoldás, mert bármikor bedobhat egy Szürke Gyilkost, és... és meg is teszi.

Közben meg nem érzem azt, hogy a történet előrébb lendült volna. Mind a három regényben a fenti üldözgetések mellett egy ereklye megszerzése is szerepet kapott, ami nem lenne baj, ha nem azt érezné az ember, hogy Jordan mindig beiktathat újabbnál újabb MacGuffinokat, amiket aztán a Sárkány megszerezhet és ki is pipálhatja azokat - a prófécia egy újabb része lett teljesítve. Tisztázzunk valamit, semmi baj a MacGuffinokkal, ezek megtalálhatók a fantasyn kívül is egy csomó helyen, mint western, kalóztörténet, ponyvák (Indiana Jones), vígjátékok (Bolond, bolond világ). Viszont közben mintha minden más egy helyben toporogna. Hamár fantasy, akkor pl. Tad Williams is alkalmazza ezt az eszközt a Memory, Sorrow and Thorn ciklusban, de ott a történet lendül előre, a karakterek fejlődnek, és nem az érzem, hogy az író azon agyal, hogy "rendben, megszerezték ezt az ereklyét, mivel tudnám őket mozgásban tartani... még egy ereklyével!"



Közben meg annak nem vagyunk tanúi, hogy az Újjászületett Sárkány miként változtatja meg a világot a jelenlétével. Persze, amerre jár, ott hirtelen egy csomó házasságot kötnek, de Jordan rengetegszer utal arra, hogy ez a személy fogja mozgásba hozni a történelmet, és 2000 oldal elteltével ennek még nyomát is alig láttuk. A nagyobb frakciók közül eddig mindenki hátradől, és malmozik. Persze, minden kezdet nehéz, ezt tudjuk, és nem is azzal a 2000 oldallal van a baj, hanem az azt követő 10.000-rel. Mert Jordan hajlamos a 600 oldalas regényeinek a legvégén kapcsolni, hogy most már aztán tényleg történnie kell valaminek, ami a történet szempontjából releváns, addig ráérős, mint egy kiérdemesült teknős.

A rengeteg futkározás miatt meg a karakterekből sokszor keveset látunk. Loial és Lan jópofa karakterek, de a harmadik könyvben már néhány alapmondattal bírnak, mintha az Icewind Dale egyik részéből szalasztották volna őket.

Pl. Loial

"Ta'veren.'
"Ne dühíts fel egy aes sedait!"
"Bár maradtam volna otthon, anyám már feleséget is szerzett volna nekem!"
"Ti emberek olyan hamariak vagytok!"

Kár, mert az új karakterek közül egyik sem igazán markáns, így például Egwene és Nynaeve dinamikájából Elayne inkább elvesz, mint hozzáad. Emellett most már szentül hiszem, hogy mielőtt Palpatine szenátor birodalmi sereget klónozott volna magának, itt gyakoroltatta tudósait fogadósokon és hajós kapitányokon. Ugyanis belőlük rengeteg van. Néha az az ember érzése, hogy a különös emberkéket (őrzők, fény gyermekei, etc.) leszámítva ők teszik ki a lakosság 90%-át, és csak néha lézeng erre egy kovács vagy javasasszony.

És hamár a fogadósok említve lettek, amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy hőseink regényenként tíz fogadóban szállnak meg, hogy aztán legfeljebb csak az egyikben töltsék ott az éjszakát. Túlságosan ugyanaz az elem ismétlődik, és bár minden írónak van ilyen bogara, Jordannek több is, és többször is ismétli őket. Én például ivóversenyt rendeznék abból, hogy az egyik nem képviselői közösen csóválják a fejüket a másik nemen - teljesen rendjén lenne ez, de nem húszoldalanként!

De persze talán túl gonosz vagyok Jordannel. Elvégre Martin szerint a Trónok harca korántsem lett volna olyan átütő siker, ha Jordan nem dicsérte volna agyba-főbe. Ugyanígy Sandersonra is nagy hatással volt, szóval, talán összegezhetném annyival, hogy nekem nem jött be. Patrick Rothfuss sem tett rá lesújtóbb megjegyzést, minthogy az első két könyv után abbahagyta. Ugyanakkor meg mégis csak a világ egyik legelismertebb és kétségtelenebbül a leghosszúbb fantasyciklusáról van szó...

...és különben is. R. Jordantől többet vár az ember.

Szeptemberi forgatag

Két hét után visszatértem az én kis "Megyémbe", Szegedre, és mivel idestova két hét óta nem tettem bejegyzést, meg is ragadtam az alkalmat, és eltúrtam öcsémet a gép elől. :D
Jelenleg Brandon Sanderson Elantrisát olvasom... még nem végeztem vele, de mindenképpen tervezek majd elemzést írni róla, ugyanis eleddig kiváló olvasmány, pár apró hibát leszámítva, amit majd ott említek. Elöljáróban annyit, hogy egy intrikus-zombis regény, pedig mindkettőtől külön-külön képes vagyok sokszor a falra mászni, hát még együtt... ennek ellenére működik. A politikai szál érdekesen és emberien van tálalva, ahogy voltaképpen Elantris elátkozott népe is csupán külsőségekben hasonlít az agyzabáló élőholtakra. Sanderson egy ritka tehetséges író, és igazából az ő személyének köszönhető nagyrészt, hogy újra a kezembe vettem Robert Jordan Idő Kereke ciklusának nyitódarabját, A Világ Szemét. Emlékszem, anno, tizenkét-három évesen a legfőbb problémám ott volt vele, hogy túlságosan is emlékeztetett a Gyűrűk Urára... ami érdekes, tekintve, hogy akkoriban még nem igazán voltam allergiás a tündékre, meg a többi áthallásra. Azonban akkor valahogy együtt sok volt a jóból, és bár Jordan regényének jó pár pozitívuma volt, elvesztettem az érdeklődésemet a többi rész iránt. Azonban egyrészt a ciklus rajongói szerint a java még csak most jön, másrészt meg ugye Sanderson vette át, így gondoltam, előveszem újra. Ami valahol szomorú, és kicsit bűntudatom is van miatta... sajnáltam Jordant, és természetesen úgy illett volna, ha ő fejezi be ezt a ciklust, én mégis az utódja miatt kapom fel a fejem. Furcsa dolog, de azt hiszem, mi emberek is furcsán vagyunk összerakva, így ezután a konfesszió után rá is térnék A Világ Szemére.
Jordan - eredeti nevén James Oliver Rigney - regényére felvállaltan nagy hatással volt A Gyűrűk Ura, illetve emellett nem kevés Dűne hatást is érezni rajta. Ezen a világon ugyanis a helyi Sötét Úr ármánykodásai miatt csupán az asszonyok képesek komoly mellékhatások nélkül - őrület, spontán rokongyilkolás, saját erőtől történő akut elemésztődés - mágiát használni, ezen hölgyek pedig egy külön rendbe tömörülnek, és aes sedaioknak nevezik magukat... igazából sokkal több közük van a bene gesseritekhez, mint Gandalfék kompániájához. A munkaköri kötelességeik közé tartozik a Sötét Úr terveinek keresztülhúzása, a politikai életben történő részvétel, a titokzatoskodás, valamint a mágiahasználó férfiak vadászata, különös tekintettel az Újjászületett Sárkányra, aki a jóslatok szerint vagy legyőzi a világ antagonistáját jelentő Shai'tant, vagy pedig felégeti az egész civilizációt... szóval nem egy olyan csóka, akire csak úgy legyinteni lehetne egyet. Az egyik lehetséges jelölt Rand Al'Thor, akit a Gonosz szolgái mellett rémálmok is gyötörnek, melyeknek mellesleg komoly szerepe lesz a sorsát illetően. Azt hiszem, eddig azért fel lehet ismerni a Dűne hatást a művön, és úgy istenigazából ez az, ami végig tetszett benne. Pontosabban, hogy a Gyűrűk Ura és a Dűne keverékéből valami más, valami sajátos születhet... a gond sokszor az - még mindig -, hogy Jordan túl sokat fordul az előbbihez, már-már indokolatlanul. Jó pár elemet kölcsönvesz Tolkientől, amivel nem lenne semmi gond, de ezek némelyikének nincs igazán szerepe a műben... persze már a kezdetektől fogva több kötetes ciklusnak íródott, így majd meglátjuk, hogy az eddig csupán elszórt elemek mivé növik ki magukat.

De mielőtt előreszaladnék, meg kell említenem, hogy Jordannek - GYU áthallások ide vagy oda - remek érzéke van a világépítéshez, ahogy a karakterei is hitelesre sikeredtek. Ironikus módon a legmarkánsabb, legeltaláltabb karakterei leginkább az asszonyok körül kerülnek ki, márpedig a nagy előd egyik legnagyobb gyengéje a női szereplők ábrázolása volt, mind mennyiségben, mind minőségben. Míg a Gyűrűk Ura férfiseregére igazából csak Éowyn és Galadriel jut, Arwenről pedig - a filmmel ellentétben - jószerivel csak annyit tudunk, hogy van, itt már kezdetektől fogva a csapat meghatározó tagjait jelentik a hölgyek. Ilyen téren külön említést érdemel Nynaeve, a falu makacs javasasszonya, akinek feltett szándéka lecsapni Moiraine sedai kezéről a három fiatalembert, akik közé Rand Al'thor is tartozik.
Akiket mellesleg a Sötét Úr teljes serege kerget át a regényen, megállás nélkül.
Igazából ez az, ami számomra a regény voltaképpeni gyenge pontját jelentette... valahányszor Jordan úgy érzi, hogy leülne a cselekmény, megjelenik egy Enyész - nagyjából a Nazgúl megfelelője -, hogy lecsapjon hőseinkre. Így azonban a történet egy idő után éppenhogy egy kicsit monotonná válik, legalábbis amikor már sokadszorra jelenik meg egy Enyész hőseinktől karnyújtásnyira, hogy aztán éppenhogy mégse sikerüljön őket elkapni. Természetesen az üldöző karakter egyik legfőbb tulajdonsága, hogy a hős nyomában van, és párszor majdnem elkapja az illető grabancát, de itt egy kicsit sokszor történik ez egymás után.
Ami a Gyűrűk Ura áthallásokat illeti, adva van egy világtól elzárt, barátságos kis vidék, ahol földművesek élnek, amivel Jordan bevallottan Megyét akarta visszaadni. Ezzel semmi gond, az "unalmas, de biztonságos" kiindulópont a fantasy egyik leggyakoribb visszatérő eleme - ilyen például Neil Gaiman Csillagporának falvacskája is, de ilyen a mi valóságunk az olyan művekben, amelynek hősei egy szekrénynek/könyvnek/mosdatlan szájú tündérkének a segítségével kerülnek át a kaland birodalmába. Igazából az sem zavar, hogy van egy Pippinünk Matt személyében, hogy Rand Al'Thort nagyvalószínűséggel apja örökbe fogadta, vagy hogy a regény eleje egy ünnepség körül forog. Amikor azonban az ünnepség csúcspontjának a tűzijáték számít... ott már kicsit felemeltem a szemöldököm. Ugyanígy az sem zavar, hogy a további szereplőt meg lehet feleltetni a Gyűrűk Ura gárdájának: Moriaine csak dramaturgiailag Gandalf, jellemét tekintve inkább Galadrielre emlékeztet; Lan egy keményebb Aragorn, még a száműzött király mivoltukban is megegyeznek; Perrin a maga egyszerűségével és eltökéltségével Csavardi Samut juttatja az egyszeri olvasó eszébe; velük szemben Thom Merrilin, a mutatványos egy "eredeti" karakter, akire - jellemét tekintve - rá lehetne erőltetni Gandalfot... de az is lehet, hogy itt már csak arról van szó, hogy amikor az ember egy seregnyi párhuzamot ismer fel, már akaratlanul is újabbakat keres ott, ahol talán nincsenek is. Nem mintha ezek még negatívumoknak számítanának nálam. Igazából van még egy keret, amin belül a tisztelgések beleférnek, és nem csapnak át másolásba. Az egész kicsit olyan, mint egy gát, ami ha, a víz elér egy bizonyos mennyiséget, áttörik, és eláraszt mindent. Jordannél ugyan ez nem következik be, de a gáton itt-ott repedés van, amin keresztül szivárog az az istenverte víz. A Sötét Úr személyére és seregére ezúttal nem térek ki, még ez is belefér, ahogy Mória itteni megfelelője is, vagy egy távoli homage Szilszakállra. Azonban nálam valahol itt van tetőzés... Jordan viszont folytatja az áthallásokat, és előjön a megrontó tárgy, amitől "hordozója" mániákussá válik, szinte egy-az-egyben találkozhatunk az Argonath-szal - egyedül a mennyiség más -, és a tetejébe kapunk a nyakunkba egy helyi Gollamot is, akinek eddig valójában nem sok lapot osztottak. Plusz emlékszik mindenki Brí fogadósára? Nos, szerintem őkelmét klónozták az Idő Kerekének világára, méghozzá nagyüzemben, ugyanis az alakja többször is, több szereplőn át is megjelenik. Pár motívum erejéig egy Gríma is tiszteletét teszi.

Ami eltérést jelent a Gyűrűk Urától, az a fehérköpenyek - leegyszerűsítve helyi katolikus inkvizítorok -, valamint a farkastestvérek - farkasokkal tudati kapcsolatban lévő személyek. Kár, hogy egyelőre nekik még sok szerep nem jutott, de a rajongók szerint Jordan rengeteg szálat később fejt ki, így talán ami késik, nem múlik.
Hogy egy kicsit a történetstruktúráról is meséljek: Jordan az első rész után ráérősen kalandozik a világ, és ezen bizonyos szálak között, csakhogy azután egy hajtűkanyarral hőseinket a Világ Szeme megszerzéséért küldje. Itt pedig az események felgyorsulnak: egyrészt a korábban már említett, de eddig minden komoly szerepet nélkülöző ereklye hirtelen létfontosságúvá válik, valamint a történt legfőbb mozgató elemévé. Úgy érzem, itt már kicsit túl gyorsan történnek a dolgok, és nem bántam volna, ha a Világ Szemével kapcsolatos szálakat fejti ki inkább Jordan, míg a "megelőlegezett" elemek addig inkább csak említés szintjén vannak, mert úgy érzem, a vége felé már jó néhány dolog - SPOILER! Pl. a kiszabadult átkozottak szerepe - elsikkad, ahogy a gonoszt is pikk-pakk lerendezik az első körben.
Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.
Azonban az eddigiek alapján az Idő Kerekét inkább azoknak ajánlom, akik kedvelik a monstre fantasy-eposzokat.