10 dolog, amit utálok a fantasyben

Itt van az ősz, itt van újra, és hogy is lehetne ezt az alkalmat jobban megünnepelni, mint egy kis dohogással? Gondoltam, szeptember örömére összegyűjtöm azt a tíz visszatérő elemet, amitől személy szerint legszívesebben a falra másznék.
Ha létezik olyan műfaj, ami meg szokta kapni a magáét rendszeresen, az a fantasy. A laikusok előszeretettel ecsetelik, hogy mekkora egy klisé az egész, hogy a kissrác felnőve lerendezi a gonosz a mágust, és persze az egész sosem több mesénél, ami önmagának állít korlátot, a Jó és Gonosz küzdelmével.
Ezekkel én nem feltétlen értek egyet, sőt! Nincs az a műfaj, amit ne lehetne leredukálni egy mondatra: a krimiben nyomoznak és semmi sem az, aminek látszik; a sci-fiben felfedeznek valamit, ami az egész emberiségre kihatással van. Ha ez a műfajok kedvelőinek ez leegyszerűsítőnek tűnik, akkor Isten hozta őket az én világomban! Ahogy ezeknek a műfajoknak a képviselői is sokszínűek lehetnek, ugyanez igaz a fantasyre is, amelynél szintén találhatunk tartalmas alkotásokat.
Azonban most ahelyett, hogy felkerülne a "fantasy-védő" lemez, veszek egy mély levegőt, biccentek egyet, és elismerem, hogy rengeteg olyan szemét jelent meg, amelyek megkövesítették az előítéleteket, Sturgeon törvény (mindennek a 90%-a gané) ide, vagy oda. Így hát gyorsan listát is készítettem azokról a klisékről, amelyek képesek a legjobb történetnek is kegyelemdöfést adni.
Mielőtt azonban belevágnék, fontosnak tartom megjegyezni, hogy egyrészt ilyen lista bármelyik műfajról (western, krimi, sci-fi, horror, etc.) összeállítható, másrészt nincs az a sablon, amiből egy tehetséges és/vagy ötletes író ne tudna valami jót kihozni. Ahogy párszor George R. R. Martin is említette, sokszor nem az számít, mit ír az ember, hanem az, hogy hogyan.
Ezek után vágjunk is bele!

10. Kisszerű statiszták: Nincs is szebb annál, ugye, amikor az író úgy próbálja kihangsúlyozni hősének bátorságát, heroikusságát és úgy alles zusammen tökéletességét, hogy kontrasztot teremt közte és a megmentendő nép között? Nos, szerény véleményem szerint ez az egyik legtöketlenebb írói megoldás.
Oké, oké, most joggal mondhatja bárki, hogy de hát a középkorban a parasztok jó eséllyel buták, babonásak, büdösek és ápolatlanok voltak. Igen, ez igaz, ahogy az is, hogy sokan az angol "villain" (gonosz, ellenség) szót a latin "villanus" (földműves) szóból származtatják. E szerint az elmélet szerint a lovagregékben, dalokban és egyáltalán a felfogásban az alantas népréteg került szembeállásba az uraikkal. Egy kis szójáték: nemes, udvarias, lovagias, vitéz - mennyi minden szépet jelentek, nem igaz? Nos, a valósághoz hozzátartozik az is, hogy a parasztoknak vajmi kevés esélyük volt másmilyennek lenni, mint amilyennek ábrázolták őket, ahogy bátorságot is hiába kérnénk számon rajtuk, miközben a személyi jogaik eléggé a nulla felé tendáltak, és az uraiknak teljesen megfelelt, hogy jobbágyaik olyanok, amilyenek. Tegyük hozzá, a nemesek sem voltak jobbak, csak szerették annak látni és láttatni magukat, hogy ezzel is megerősítsék helyüket - teljesen természetes emberi tulajdonság. Ahogy az is, hogy a különböző énekeket előadó dalnokok igyekeztek minél jobban behízelegni magukat a busás jutalom reményében a nemes uraknak. Ez amúgy nem csak a középkorra jellemző, ott van az Iliász egyik legkevésbé ismertebb, de az egyik legtöbbet elemzett alakja, Therszitész, egy egyszerű közember, aki haza akar jutni, és megmondja a frankót Agamemnónról és Akhilleuszról, csakhogy Odüsszeusz elverje rajta a port. Máig rejtély, hogy Homérosz mennyire határolódott el ettől a személytől, de amennyiben együtt is érzett vele, ezt nyíltan nem vállalja fel a műben.
Akárhogy is, a XXI. században már nem a nemes urak mecénáskodnak az írók felett, így ez egyrészt nem lehet több atavisztikus maradványnál. Illetve emellett van még két elméletem, én legalábbis ezeket érzem, valahányszor tökéletes fogsorú és erkölcsű ifiurat látok szembesíteni bumburnyák parasztokkal. Az egyik az, hogy az író gyakorlatilag fogja saját magát, visszarepíti ebbe a sosemvolt középkorba, majd értetlenül csóválja a fejét azon ellentmondásokat látva, amik számára már teljesen abszurdumok, több száz év fejlődés távlatából. A másik az, hogy továbbra is saját magát jeleníti meg hősként, mintegy vágyat kielégítve, és ilyenkor ő a "meg nem értett széplélek", akit a nyomorult tömeg nem ért meg...
Félreértés ne essék, egy kisember igen is lehet kisszerű, de kapjon valami méltóságot, vagy legyen valami, ami által szerethető, vagy megérthető, és több két lábon járó sztereotípiánál. Terry Pratchett a Korongvilág regényeiben ezt megadja a legutolsó parasztjának is, legyenek akármekkora karikatúrák, ahogy Beagle Karssa sem a hősiesség mintaképe, mégis, meg lehet őket érteni és szeretni. Ellenben attól az olvasó zsebében kinyílik a bicska, ha azt érzi, hogy az író is értetlenkedve csóválja a fejét, széttárt karral, azon mosolyogva, hogy létezhetnek egyáltalán ilyen emberek...
Apró lábjegyzet, de ami engem még kimondottan zavar, az az, ha a pórnép ostobaságát és műveletlenségét úgy próbálják érzékeltetni, hogy erőltetett tájparaszt nyelvjárásban beszélnek. Na most akkor egyrészt a tájszólásnak semmi köze a műveltséghez, nekem is voltak olyan professzoraim, akik roppant műveltek voltak, és emellett népiesen beszéltek, méghozzá szépen. A másik, hogy amennyiben egy kvázi középkorról beszélünk: az irodalmi nyelv nálunk ugye a reformáció során alakult ki, a Biblia-fordításokkal. Mivel ezek északon történtek, így az északi nyelvjárás vált irodalmivá, és nem a déli (ellenkező esetben a magyar nyelv talán nem mekegő, hanem ö-ző lenne). Addig azonban tényleg semmiképpen nem beszélhetünk arról, hogy a tájszólásnak bármilyen szerepe lett volna a műveltség megkülönböztetésében. A műveltséghez kapcsolatos dolgokat ugyanis latin nyelven folytatták, de amúgy mindenki ugyanabban a dialektusban beszélt, lett légyen szó parasztról, papról vagy nemesről.
Plusz ahogy az angolok kiakadnak Dick Van Dyke akcentusán a Mary Poppinsban, ugyanúgy jó pár alföldi emberke komoly sértésnek éli meg, ha egy nem odavalósi megpróbál ö-zni.

9. Fantáziátlan mágia: Nem lehet ugyan mindenki Brandon Sanderson, hogy saját mágiarendszerekkel rukkoljon elő, de néha az az érzésem, hogy a kedves alkotók túl sok időt töltöttek a Heroes of the Might and Magic-kel. A varázsló szinte point-and-click szórja a tűzlabdákat ellenfeleire, harcközben gyógyítja a bajtársait, valamint random időközönként ide-oda teleportál. Magyarán, hiányzik a varázslatból a varázslat. Pedig akkor a mágia teljesen felesleges, mert bármilyen eszközzel, vagy egy kicsit fejlettebb technikával behelyettesíthető. Sokszor mintha a karakterek belefásultak volna a varázshasználatba, és teljesen megszokottá vált. Pedig a varázslatot rajtuk keresztül is fel lehet dobni. Lepődjenek meg, csodálkozzanak, értetlenkedjenek, hitetlenkedjenek, kételkedjenek... és, hogy mindennek tényleg meglegyen a misztikuma, tanácsos, ha ezt az író is velük teszi. Az is ajánlatos, ha az alkotó a varázslatait nem a Tome of Spells oldalairól szedi, hanem eltűnődik azon, ő mit tenne, ha valahogyan képes lenne közvetlenül formálni a valóságot? Ilyen téren roppant ötletes Warren Ellis The Authority-jének a Doktora, aki szabad asszociációk mentén varázsol. De ha már ez megvan, azon is agyalhat, mi az, ami a saját világának természetfeletti hatalmait sajátossá teszi. Nem várom el, hogy ezentúl mindenki egy teljesen saját rendszert használjon, de lassan el kellene felejteni a D&D-féle varázslatokat, mert azok csak egy helyen működtek igazán - a forrásnál, Jack Vance Haldokló Földjénél.
Hogy egy hazai példát mondjak, Kleinheincz Csilla Ólomerdő c. regényében roppant ötletes az iralás tudománya, és mégsem igényel olyan összetettséget, mint Sanderson allomanciája.

8. Hordalények: Orkok, ökrök, zergek. Na igen, itt gyakorlatilag bemásolhatnám a tizedik pont zömét, ugyanis a hordalények egyik tulajdonsága az, hogy külső és belső tulajdonságok terén jóval alatta maradnak a hősöknek. Mindig hatalmas túlerőben jönnek, és általában semmi személyiségük nincs (vagy aki csak egy keveset is mutat, arról rögtön fanfiction-öket írnak), így a hősök bűntudat nélkül mészárolhatják őket. Egyszer sem mondja egyikük sem, hogy "elnézést, én csak a munkámat végzem!", és amennyiben morognak is a fizetségük miatt, az írók azzal előszeretettel erősítik tovább szerencsétlen lények aljasságát.
Természetesen a Sötét Úr nem vadászhat egymaga a hősökre, szüksége van a verőlegényeire, ám ettől azok még nem feltétlenül lesznek a gonosz plusz végtagjai. Egy teljes hordára való szörny mindegyikének persze nem is lehet jól kidolgozott személyiséget adni, de már az kellőképpen tudja árnyalni a helyzetet, ha közülük az egyik lesz nézőpont karakter. Érdekesség, hogy a Sojourn című high fantasy képregény ilyen fronton jól teljesít Bohrral, a saját becsületkódexszel rendelkező troll parancsnokkal, aki egy hihető hátteret kapott, miért is szolgálja a gonosz Mordeth-et (és semmi cselszövés nem áll emögött).
Érdekessége a hordalényeknek, hogy a nagy számuk mellett általában emberfeletti fizikai tulajdonságok és érzékek birtokában vannak, ám sokszor ennek ellenére mégis látványosan inkompetensek. Természetesen nem kaphatják már el az elején a hősöket, mert akkor vége a regénynek (vagy ott kezdődik, kísérletező kedvű íróknál), ahogy az emberfeletti hatalmuk teszi őket félelmetessé, a kihívás az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és ne kelljen fognunk a fejünket, hogy a Sötét Úr helyében én inkább gyerekeket alkalmaznék, mert az legalább olcsó munka erő (vagy ez már voldemortian gonosz volt?).

7. Dimenziókapuk: A fantasy British Airwasys-ze. Én kedvelem a fantasy utazás részét, ez a műfaj számos gyökerében is ott van (Máeldun, Odüsszeia, Szindbád, hogy csak egy pár példát mondjak), és azt az utat jelképezi, amit a hősnek magának is be kell járni. Éppen ezért számomra az egyik legkiábrándítóbb az, amikor az egyik karakter talál egy térkaput, miután azt ecsetelték, mennyire is messze van az elérendő cél. Persze itt is nagy szerepe van a hogyannak, ugyan is Tad Williams is alkalmaz térkaput a Memory, Sorrow, Thorn ciklusban (nála azért a világ bejárásra is kerül), illetve Robert Jordannél is találhatunk Átjárókat, de ezeken az alkotóik eltűnődtek, miként tehetnék hangulatossá, ne adj' Isten félelmetessé az átkelést.
Azt viszont cseppet sem tartom szerencsésnek, ha gyakorlatilag egy Csillagkapu kerül a hősök birtokába. Ironikus, hogy ilyenkor az író mindig azzal érvel, hogy "igen, ez a világ akkora, hogy nem is lehet máshogy bejárni", aztán le is nullázza a távolságot. Lehet, hogy visszavesz az epikusságból, ha az egyik szereplő azt mondja, "jaj, de jó, hogy két utcával lentebb lakik a gonosz mágus", de sokszor már az is elfogadhatóbbnak tűnik.
Kivételek persze itt is akadnak, emlékezzünk csak arra, hogyan jut el Atráskó a Déli Jósdához - és akkor az is eszünkbe juthat, hogy az miben különbözik a csillagkapuzástól (azon túl, hogy szegénynek ettől függetlenül rohadt hosszú utat kellett megtennie).

6. Jóslatok: A görög mítoszok óta tudjuk, hogy a Sors még az istenek felett is áll, és az egyszeri halandó tehet ellene bármit, az lesz, amit az az erő akar. Sokadik fantasy regény elolvasása óta pedig azt is tudjuk, hogy az Író mindenki felett áll, és a szereplői akármit is tehetnek, az lesz, amit ez a személy akar. Amilyen nagy előnynek tűnik a jóslat, annyira nagy átok is egyben. Elvégre hiába ad mindenkinek motivációt (a hőst kilöki az ajtón, a gonoszt utána küldi vadászni, a mentorfigura pedig már csak azért is védi a főszereplőt, mert ő öli meg a nagy sötét rusnyaságot), ez a motiváció ritkán lesz teljes értékű. Miért is? Mert az olvasóban végig az van, hogy az író mindenkit rákényszerít, hogy az elvártaknak megfelelően cselekedjen. A főhős teszi a dolgát, mert ezt mondták neki a bölcsek, és mert a gonosz úgyis meg akarja ölni; a bölcsek segítik a főhőst, mert a jóslat ezt mondta nekik, és mert végre beinthetnek a rosszfiúnak; a gonosz meg annyira megszokta már a trónját, hogy ragaszkodik hozzá, és ha a jóslat azt mondja...
Ritkán adódik olyan, hogy valaki igazán kételkedjen a jóslatban. Legtöbbször apró morgásra futja, és ha szembe is szállna a sorsával, rögtön észre téríti egy deus ex machina. Nincsenek igazán nagy meglepetések, minden a jóslatban felvázolt terv szerint halad, és ez gáz. Gáz, mert a görög történetekben a varázsát éppen az adta, hogy az emberek azon vannak, hogy kijátsszák a Sorsot, és az éppen ezért ott rúg vissza nekik, ahol a legkevésbé számítanak rá. Ebben rejlik a tragédiája.
A legtöbb fantasy csak a megváltó-jóslatot ismeri, a tragikusabb fajtákat nem.
Persze, azért ebből is lehet jókat kihozni, az új Cherubion (világ, nem kiadó) regényekben az író igyekszik a jóslatok által minél jobban megkavarni a lapokat, úgy, hogy az egyszeri emberek mindig félreértik a kivételesen nem általánosan hangzó jövendöléseket.

5. A feddhetetlen hősök: A szende, idealista hős, aki XXI. századi extrémliberális elveket valósít meg a középkori gyakorlatban, sosem vadászik őzikékre, a nők kedvence, gyorsan tanul, különleges adottsága (és gyakran megkülönböztető jegye) van, és mindig csakis a legnagyobb jóért küzd - olyasvalaki, akit az első öt perc után képen vágnál egy lapáttal. A senex, a bölcs, de hasznavehetetlen öregember, az a mentor figura, akinek mindenre van valami példázata, de tenni nem hajlandó sokat, mert azzal is a Sötét Urat támogatja - oké, oké, a könnyebbik út nem mindig vezet célra... ó, ez az ürge egy megtestesült közhelyszótár -, és brrr, mintha már az utcákon is kezdenének elszaporodni az ilyen mentorok... hát egy hős sincs, akinek szüksége lenne rájuk?
Aztán ott a hű csicskás, aki lelkesen aggódik a hősért, meg a szerelme, aki szintén. Ha szerencsénk van, akad a csapatba egy Boromir/Raistlin-féle egyén is, akit persze kiközösítenek. Jellemző tulajdonsága a gárdának, hogy teljesen apró dolgokból nagy ügyet csinálnak, amin aztán drámáznak egy sort, de az egy percig nem merül fel az olvasóban, hogy a baráti kötelékek, egyben az igazságba, szeretetbe, hangzatos eszmékbe vetett hitük egy pillanatra is meginogna.
Hogy egy jó ismerősömet, egy bizonyos Justin Tyme-ot idézzek, ő ezt mondotta vala Brandon Sanderson kapcsán:

mindig olyan célokért küzdenek, hogy jusson minden szegény gyereknek kalács, virág nyíljon a réten (nem vicc, a Ködszerzet napirendjén ez is szerepel), és az olvasó érzi, hogy ekkora jóság és nemesség tehetetlenségi ereje úgyis átsodorja hőseinket a célszalagon.

Ez az állítás nem nélkülöz minden alapot, pedig Sanderson azon kevés írók közé tartozik, akik ezt a romantikus beállítottságot képesek hihetően adagolni - több, mint 90%-os eséllyel azonban Sandersonnál csak rosszabb íróba botlunk, akihez már nem a könyvet, hanem a fejszét akarjuk vágni.
Ja, és Sanderson védelmében: a Ködszerzet világa egy nagy hamumező, így a "virág nyíljon a réten" mentalitás esetén azért nem kell mindjárt a Bolygó Kapitányára gondolni.

4. A bosszú, mint motiváció: Azt hiszem, ez még a jóslatnál és a teljes körű világmegválthatnéknál is jobban zavar. Ezt is lehet jól, állítólag Patrick Rothfuss The Name of the Wind műve is a bosszún alapul, és mégis sokan dicsérik - bevallom, én még nem olvastam.
Azonban ezen a motiváción könnyebb elcsúszni, mint egy banánhéjon. Az írók ilyenkor ugyanis indokoltnak érzik, hogy hőseiket felfokozott érzelmi állapotba hozzák, ami inkább emlékeztet egy brazil szappanoperára, mint egy görög drámára. A gond az is, hogy az alkotók sokszor félnek a bosszúvágy témájától, ugyanis belénk verték, hogy ez az érzelem nem vezet sehová. Így ahelyett, hogy megpróbálnák bemutatni a karaktert, elhatárolódnak tőle, néha moralizálnak egy keveset, majd, miután mégis csak megölte ellenségét - aki rendszerint nem hisz a szemének -, magába roskad, és megállapítja azt, amit már előtte több ezren: a bosszú csak űrt hagy maga után, de nem ad semmit.
Ez van, ha hősről van szó - mi a helyzet a gonoszokkal? A gond velük az, hogy bár a hit a saját igazukban akár árnyalhatná is őket, de az íróik rendszerint nem hisznek ebben az „igazságban”, és mindent megtesznek, hogy a főbb szereplőket többé-kevésbé tisztán hozzák ki a történetből, ami sokszor izzadságszagúvá teszi a konfliktust. Bár egyszerűbbek, de ilyen téren korrektebbnek érzem azokat a gonoszokat, akiket a pénz, a hatalomvágy, vagy az őrület motivál. Ezzel szemben a bosszúálló karakter sokszor hiába bizonygatja, hogy ő is ember, és őt is az igazság motiválja, mégis egy meglehetősen egyoldalú figura, akit kizárólag a megtorlás határoz meg. Mint az új Star Trek Nérója, aki egy csillagközi katasztrófa miatt vesztette el a családját, de ez nem akadályozza meg abban, hogy azokat okolja, akik megpróbáltak tenni a baj ellen – és hiába kerül vissza a múltba, ő a tonnányi házi „feketelyukkal” nem a szupernova kezdeményt veszi célba, hogy szerettei így a jövőben megmeneküljenek, hanem megelőző csapást mér vélt ellenfeleire. Ugye, hogy több sebből vérzik ez a motiváció?

3. Középfölde népei: Igen, Tolkien valami nagyot alkotott egykor - olyan nagyot, hogy azóta is sokan igyekeznek lemásolni a receptet. A gond ezzel csupán az, hogy a legkönnyebb ilyenkor mindig a felszínt másolni, így sokszor a végeredmény egy üres burok lesz. Valami, ami a zéró felé tendál.
Kivéve persze akkor, ha annyiszor másolták őket, mint a tolkieni fajokat: a tündéket, trollokat, orkokat, törpéket, hobbitokat. Ilyenkor ugyanis sokszor már az sokat elvesz a világ eredetiségéből, ha ezek együtt szerepelnek, és az alkotó hiába talál ki friss koncepciókat és szokatlan lényeket, az olvasó nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy mennyivel eredetibbnek érezné a regényt, ha a tolkieni fajok helyett mondjuk emberek szerepelnének? Persze itt is akadnak kivételek, szerintem a Shadowrun elég ötletesen oldotta meg ezen lények - és egyáltalán a fantasy zsáner - közeljövőbe történő integrálását, ahogy a korai kísérletező szerepjátékokra sem tudok (nagyon) haragudni.
Sőt, azt vettem észre, hogy amennyiben a tolkieni világból egy, vagy kettő népet használnak úgy fel, hogy megpróbálják őket plasztikusabbá tenni, akkor nem érzem ezt a "frissesség-elszívást". A gond ugyanis az, hogy a tolkieni fajok nagyon hamar sztereotípiákká váltak:
Tünde: greenpeaces hippi, hegyesfüllel, hosszú élettel, valamint íjászbérlettel.
Törpe: iszákos bányász, aki szeret verekedni.
Hobbit: kisnövésű életművész, aki NEM lakott együtt Michael Douglas-szel.
Ork: ronda és buta huligán.
Troll: ugyanez nagyobban és ostobábban.
Sőt, ez már annyira rögzült az emberkékben, hogy amint meglátják az egyik faj képviselőjét, máris tudat alatt társítják ezt a sztereotípiát magukban, így az adott karakternél az sem baj, ha nem rendelkezik jellemmel. Ő például a törpe. Morog egyet, azt jó napot. Majd elvérzik a legelső csatában, "off-stage", hogy érintőleges statisztikaként megemlítsék ezt az apró tényt.

2. Kisszerű gonosz: Úgy vélem, mindenki emlékszik, milyen véleménnyel vagyok a gonoszokról, vagy ha nem, vissza az eggyel korábbi Top 10-hez! Igen, egy jó gonosztevőn sok múlik... különösen egy fantasy világban, elvégre hé, mégis csak az egész mindenséget akarja elpusztítani... legalábbis rendszerint.
Ehhez képest a legtöbb Sötét Úr súlyos kisebbrendűségi komplexussal bíró neurotikus, akire ráférne egy stresszkezelő terápia. Mi mással magyaráznánk azt, hogy végig egy tinédzser suhanc nyomában van, megmozgat érte minden követ, majd rendre azt vágja a képébe, hogy ő (a kölök) nem több egy könnyen eltaposható féregnél, akit bizony össze fog morzsolni. Egek, mit kompenzálnak ezek? Oké, be vannak zárva egy sötét, büdös helyre, de ennyi tapasztalattal és hatalommal már lehetne egy kis önbizalmuk, hogy dörzsöltebben manipulálják ellenségüket.
Ott van például az Idő Kerekének Shai'tanja, aki végig szegény fiatalokra acsarog, majd elszólja magát előttük, hogy "sosem lesz tiétek a Világ Szeme, bibibííí!", aminek létezéséről Randék addig nem is tudtak. Bámulatos stratégia, én mondom.
Sokszor a Sötét Urak engem egy fiatal hisztérikára emlékeztetnek, akik nem azért kísérlik meg látványosan az "öngyilkosságot", mert komolyan gondolják, hanem mert annyira ki vannak éhezve a figyelemre, hogy így hívják fel magukra, közben meg reménykednek, hogy valaki megakadályozza őket.
De valahol Voldemort is jópofa, amikor megjegyzi a hetedik rész végén, hogy Harry nem méltó a mágusok bizalmára, ugyanis rendre elbújik a boszorkányok szoknyája mögött. Ember, a srác gyakorlatilag kölyök, ne várj már el tőle mást! Inkább az szégyen, hogy ennyiszer elvert téged... békülj ki vele, majd kérdezd meg az anyukájától, hogy kimehet-e veled játszani. Upsz, nem tudod! Te magad ölted meg, te kicsinyes szemétláda!

1. Képregény-halál: Így hívják azt, amikor valakit ugyan megölnek a többiek szeme láttára, de később mégis jobban lesz. A név onnan van, hogy ez a képregényeknél fordul elő a legtöbbször. Azonban a képregényeknek megvan az a mentségük, hogy évtizedek óta futnak, számtalan író keze alatt... egy idő után valakinek menthetetlenül viszketni fog a tenyere, hogy azzal a hőssel írjon, akit az egyik elődje eltett láb alól. Azonban gyakran előfordul az a fantasy berkein belül is, hogy az író raszputyinosat játszik a szereplőivel, és olykor egy regényen belül feltámasztja a sokk kedvéért beáldozott emberkét.
Akkor viszont mire is volt ez az egész? Ugyanis ezzel a húzással maga a halál devalválódik - többek között ennek az elkerüléséért is becsülöm nagyra George R. R. Martint, akinél a halott halott marad. Most megint lehetne említeni azt, hogy a feltámadásnak a különböző mítoszokban is nagy szerepe van - igen, ez egy emberi igény. A halál azonban akkor is egy visszafordíthatatlan folyamat, és amennyiben olcsó írói fogásként előbb megölünk egy karaktert, majd visszahozzuk, az csorbítja a mondanivalót és a feszültségfaktort is.
Ellenpéldának említhetném Sanderson Warbreakerjét, ahol a hősies halált halók istenekként térnek vissza, de az más. A halál és a természetfeletti lények már egy külön világ, külön szabályokkal, de abban is ott egy visszafordíthatatlan változás. Az viszont nem kimondottan szerencsés, amikor valakit kizsigerelnek, majd néhány fejezet múlva visszatér pirospozsgásan, hogy "köszönöm, már jobban vagyok!"

Azt hiszem, végszóként csak ismételhetem magam: ezek azok a pontok a fantasy-irodalomban, amit nagyon könnyű elszúrni, ugyanakkor persze az sem lehetetlen, hogy valaki ebből hozzon ki valami jót. Azonban pont ezekkel kell vigyázni: mert hiába ígérik azt, hogy nulla energiával és ötlettel megoldják az író gondját, pont náluk kell a legnagyobb odafigyelés, nehogy a mű elvérezzen.