Nemzeti konzultáció

Héten levelet kaptam Orbán Viktortól, amiben kikéri a véleményemet a bevándorlásról és a terrorizmusról. A kérdőív mellé kaptam egy plusz oldalnyi levelet is, aminek első sora így hangzik: "Mi, magyarok, 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntést hozunk". Ez érdekes, tekintve, hogy jobban örültem volna, ha a paksi beruházásoknál vagy a vasárnapi boltbezárásnál kérdezik ki a véleményemet, mert mindkettő eléggé érinti mindennapjaimat és a jövőmet. Ez nem történt meg, sőt, elég világosan kifejezésre került, hogy ebbe nincs beleszólásom. Ami ezt a nemzeti konzultációt illeti, nekem az a Simpson család rész ugrott be, amiben a korrupt polgármester a rossz gazdaság miatt a bevándorlókat hibáztatja, majd röhög a markába, amikor a városlakók tokkal-vonóval beveszik.

Pedig egyébként lehet, hogy ez az a téma, amiről beszélgetni kellene intelligensen, körbejárni minden oldalt, már csak azért is, hogy eloszlassák a tévhiteket, és megtudhassuk egyebek mellett, hogy konkrétan miben is érint minket. Jelenleg ez a téma erős, érzelmi alapú polarizáláshoz vezet, amivel aztán nem jutunk előrébb. Végigolvasva a kísérőlevelet azonban megtudjuk, hogy igen is, van még lejjebb, és ez a konzultáció alapból indulatokat akar felkorbácsolni, az ellenzők és támogatók között is, parttalan vitát eredményezve, ami tök jó, mert addig sem beszélünk a minket ténylegesen komolyan érintő kérdésekről, az elszúrt oktatásról, a tönkretett egészségügyről, a munkanélküliségről, a létminimum alatt élőkről.

Hogy is mondta Lyndon B. Johnson elnök? "Ha képes vagy meggyőzni a legutolsó fehér embert, hogy jobb a legjobb színesbőrűnél, akkor nem fogja észrevenni, ha a zsebében turkálsz. A francba is, adj valakit, akit lenézhet, és ki fogja neked üríteni a zsebét!"

Kicsit úgy érzem, itt is erről van szó. A levél retorikája pedig szájbarágósan egyértelmű: Európát vadak fenyegetik, az Unió tehetetlen, egy, csak egy reményünk van, szeretett miniszterelnökünk. A kérdés az, hogy mi, egyszerű parasztok észrevesszük-e ezt a csökött agyunkkal?

Nem kenyerem a vitriol, de ez a hozzáállás süt a levélből. Szeretném persze, ha a politika a tiszteleten és az intelligencián alapulna, vagy, hogy ne tűnjek naivnak, egy kicsivel több szorulna belé ezekből a tulajdonságból. De mivel ezek nincsenek meg, így igazából beszélni is alig van valamiről.

Arról viszont kell. Sokan nyilvánították ki a nemtetszésüket, sokan mondták el, miért sértő mindenkire ez a konzultáció. Most, hogy kézhez kaptam a személyre szóló levelet, most, hogy kikérdezték a véleményemet, én is megszólalok. Hiszen elméletileg ez volt a cél, nem?

Gondolkoztam azon, hogy végigmegyek a kérdéseken, és őszinte, visszafogott, kulturált válaszokat adjak ikszelgetés helyett, de aztán rájöttem, teljesen felesleges. Már a kérdéseket megbundázták, nem csak a lehetséges válaszokat.

Most jöhetnék azzal, hogy az első kérdésben "az ISIS riasztó cselekedeteit cselekményeit (sic!)" említi, miközben rengetegen pont az ilyen szervezetek elől menekülnek el más országokba. Említhetném, hogy Magyarországról is sokan vándorolnak ki a megélhetésért, miközben így is nagy a munkanélküliség. De annyi probléma van ezzel a kérdőívvel, hogy ez a jéghegy csúcsa.

Mint mondtam, szeretnék egy intelligens beszélgetést a bevándorlásról, az okokról és lehetőségekről. Szeretnék egy riportot, amiben megszólítanak bevándorlókat, politikusokat, politológusokat, határőröket, szociális munkásokat, rendőröket. Hogy egy adott oldalnak mire van kerete, hogy milyen nehézségekbe ütköznek, hogy milyen félreértések adódhatnak. Hogy aztán számot vethessünk arról, hogy mit is tehetünk. Erre szükség lenne.

Viszont ez a levél csak porhintés. Jópofa például a negyedik pont, ahol vagy egyetértek, vagy alul tájékozott vagyok. A legszebb azonban az utolsó, amiben azt kérdezik tőlem, "hogy a bevándorlás helyett inkább a magyar családok és a születendő gyermekek támogatására van szükség?" Ez egy adott ország politikájában hol volt bármikor kérdés? És kik is ez esetben a "mi" (itt jelenleg magyarok)? És mikor fog ez a pont megvalósulni? Mert nem a bevándorlók veszik el a támogatást a rossz helyzetben levő családoktól.

Elmondom, mi érződik ki a levélből. Hogy az engem megszólító személy szeretné hősnek érezni magát. Ráadásul biztosra megy, tudja, hogy megússza, mert valójában Európa legfeljebb barackot ad a fejére, a bevándorlók pedig nem jelentenek igazi veszélyt, így hát felfújja, és elé áll. Ebből látszik, hogy valójában nem is veszi komolyan a kérdést. Az nem zavarja, hogy valójában mekkora károkat okoz. Hogy ezzel egy csoport ellen haragított másokat, hogy ezzel gyengének mutatta az EU-t, hogy ezzel lejáratta a saját népét. Az nem zavarja, hogy erről a témáról tényleg kellene konzultálni, hogy hamar megoldjuk a problémákat, ahelyett, hogy elmérgesítenénk azokat.

Ez a konzultáció nem csak a bevándorlók iránt viseltetik mélységes megvetéssel, hanem mindenki más iránt is. Én meg nem felháborodott vagyok, hanem elkeseredett, szomorú. 2015-öt írunk, és az én adómból kaptam egy olyan levelet, ami a legkétségbeejtőbb időket idézi. Ami tanulatlan, demagóg, és épphogy nem dörgöli az arcomba, hogy nem érdekli a véleményem, csak az, hogy felnézek-e rá.

Hát nem.

A tisztelet pedig kétoldalú.

A jelképek hatalmáról

Nem akarok sok szót vesztegetni a Német Megszállás Emlékművére, csak néhány rövidet, tömöret, higgadtat, amit szánnom kell. Nem fogok belemenni abba, hogy bár ez az emlékmű engem is hivatott képviselni, engem nem kérdeztek meg, nem is értesítettek róla előre, hogy esetleg bele tudjak szólni. Arra se pazarlok időt, hogy a tervekben szereplő durva helyesírási hibákat firtassam, holott erre ilyen volumenű projektnél lehetett volna ügyelni.

Engem az érdekel, mit mond el ez a szobor rólam, elvégre engem - ahogy a többi magyart - is képvisel. Tévedés ne essék, a német megszállásra emlékezni kell, de úgy érzem, hogy az Emlékmű ellentmondásos módon éppen ezt nem teszi.

Miért is?

Kezdjük azzal, hogy talán okosabb lett volna allegorikus alakok helyett mégis embereket megörökíteni, elvégre a Második Világháború - ahogy voltaképpen minden háború - legnagyobb borzalma az, hogy ember teszi ezeket a szörnyűségeket emberrel. Egy lényeges pont ez, amit mindnyájunknak el kell raktároznia, őriznie és elővennie, ha úgy hozza a szükség.

De ha ezen túllépünk, akkor is komoly gondok vannak a koncepcióval. Németországot a lecsapó sas képviseli, ádáz ragadozómadár, Magyarországot pedig Gábriel arkangyal, Isten harcosa. A gonoszság ereje támadott hátba egy olyan teremtményt, ami tiszta, ártatlan, erkölcsileg mindenek fölött álló. Ezt nem én látom bele, ugyanis az alkotók mindent megtettek, hogy ezt lássam benne, akkor is, ha behunyom a szemem. Elég csak elolvasni a terveket.

Azt hiszem, jobb ha kimondjuk őszintén: Magyarország nem volt ártatlan, és aktív szövetségese volt a náci Németországnak a megszállás előtt. Ezzel szembe kell néznünk mindannyiunknak, ahogy a németek is megtették régen. Nemcsak az áldozatokért tették, hanem magukért is, hogy még egyszer egy ilyen borzalom ne történhessen meg velük se.

Lehetett volna Magyarország megtestesítője egy gyarló bolond, egy balga katona, és már ebben is lett volna némi mentegetőzés. De Magyarországot Gábriel arkangyal képviseli, akit teljesen váratlanul ér a támadás, fel sem tudja fogni nagy jóságában a miérteket, ám ettől ártatlanságát nem veszti el, hanem továbbra is áldását adja a világra, keresztre feszített pozitúrában. Ezt nem is lehetne már tovább fokozni. Nincs hova. A két képviselt felet abszolút gonosz és abszolút jó testesíti meg.

Arra pedig hadd ne vesztegessek szót, hogy abszolútumokban többek között a náci Németország is szeretett gondolkodni. Veszélyes egy hozzáállás tehát, hamar a legsötétebb mélységekbe visz, mielőtt kettőt pislanthatnánk.

Sokaknak tehát vagy összeszorul a gyomra a szobor láttán, vagy pedig felfordul.

A szobor felállításában szerepet vállaló emberek pedig őszintén nem értik, hogy mi a bajuk a többieknek. Nos, az, hogy ennek az alkotásnak a feladata lett volna, hogy képviseljen minket és emlékezzen. Ám nem képvisel és nem emlékezik. Nem vagyunk, soha nem voltunk Gábriel arkangyal. Kötelességünk szembenézni ezzel, ahogy kötelességünk szembenézni a múlttal, hogy tanuljunk belőle és ne kövessük el a régi hibákat. Hiszen alig egy éve volt, hogy valaki listázni akart a Parlamentben, aztán neki állt feljebb, hogy ő ettől náci lenne.

A szobor üzenete ugyanis ez: Nem mi tehetünk róla. Soha nem mi tehetünk róla.

Márpedig aki nem tehet semmiről, az mindent megtesz. Újra és újra. Majd néz sértett bociszemekkel, hogy engedhették meg, hogy ez megtörténjen.

Azért írom ezen sorokat, mert úgy érzem, felelős vagyok, és felelősséggel tartozok.

Ez a szobor nem épít, nem vet hidakat, hanem rombol, megsértve áldozatokat, egy másik népet és saját magunkat, pont a fentiek miatt.

Elég volt a felelőtlenség retorikájából. Én felelős emberekre teszem a voksomat.

Márpedig a Német Megszállás Emlékművében a felelőtlenség retorikája testesül meg. Kristálytisztán.

Büszkeség és balítélet meg már megint a listázás

Hiába, no, hallom, hogy megint listázni kell, ítélkezni, többek között azokat is, akik nem hajlandók ítélkezni.

Nem sokára itt a Budapest Pride, és ennek örömére létrehozták "A nagy köcsög adatbázist". Nívós tartalom, nívós forma, nívós cél. Röviden, tömören arról van szó, hogy nyilvánosságra hozták azok listáját, akik Facebookon bejelölték, hogy ők bizony elmennek a Pride-ra. Tették ezt azért, mert nem tűrhetik, hogy akár a "buzik", akár a "buzibarátok" csak úgy megússzák. Elvégre egy normális ember vasalt bakanccsal próbálja kiverni másból a buziságot, persze csak és kizárólag annak lelki üdvéért, vagyis merő altruizmusból.

Tessék, itt a lista!

Ki tudja, lehet, hogy éppen az egyik szomszéd, vagy az utcában lévő kisbolt eladója, esetleg egy munkatárs pofája vigyorog vissza ránk.

Tehát, ha ismerőst látunk, akkor leszünk szívesek átkopogni hozzá, mondjuk este tízkor, amikor biztos otthon van, hogy mégis hogy képzeli ezt. Elvégre, ha egy ismerősről kiderül valami, akkor az a normális, hogy elítéljük, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni. Mert ez esetben mégis olyasvalakiről van szó, akihez - remélhetőleg - eleddig emberként viszonyultunk. Ahhoz pedig hozzátartozik az, hogy olykor megértjük.

No, tisztázzunk pár dolgot, mielőtt továbbmennénk! Ez a lista már alapból nyilvános volt, tekintve, hogy egy Facebook eseményről van szó. Ebből nyilvános adatbázist összeállítani akkora erény, mintha fognánk egy telefonkönyvet, kigyűjtenénk a Kovácsokat és a Tóthokat, és a listát nyilvánosságra hozzuk azzal, hogy ezeket az embereket nem szeretjük. Nem, nem igaz, mert abban is több munka lenne.

De azt hiszem, még mindig összekeverjük a szezont a fazonnal. Ugyanis ennek az egész eseménynek pont a nyilvánosság a lényege. Arról szól, hogy a melegek felvállalják magukat, kimennek az utcára, megmutatják, hogy ők is emberek. Azok, akik meg heterókként bejelölték az eseményt, azt hozzák nyilvánosságra, hogy őket bizony ez nem zavarja.

Ezek után ezzel indítani a bejegyzést:

Idén sem hagyjuk rejtőzködni a buzikat.

Irtó nagy sötétségre vall. Mintha napnyugtakor páran kiállnának a dombra, kezüket a halántékukra tennék, majd azt zsolozsmáznák, hogy "menye-menye-mennyen le a Nap"! Aztán meg nem lement, nézd mán?

Persze, most mondhatnánk, hogy legalább a felütés már őszintén tartalmazza az egész sava-borsát. Meg hát ha az egész nyilvános, akkor hol is a probléma?

A probléma ott van, hogy valakik fogják ezt a listát, és úgy viszonyulnak hozzá, mintha McCarthy adta volna a kezükbe. Nem A nem vénnek való vidék és Az út szerzője. A másik, akinek komoly ambíciói voltak politika terén. De persze őt simán lecserélhetném valamelyik csinovnyikra a rendszerváltás előttről.

Akárhogy is, beidegződés az, hogy a lista jó. A lista hatalom. A lista azt jelenti, hogy mi mindent tudunk rólad, te meg semmit nem tudsz rólunk. Éppen ezért mi beléd tudunk rúgni, de te csak árnyakba rúghatsz vissza.

Nem egyszer láttam, hogy valaki büszkén vállalja a hovatartozását politikai fronton, csakhogy utána az ajtajába Dávid-csillagot karcoljanak gondos kezek. Nem azért, mert az illető zsidó lett volna. Egyszerűen azért, mert az elkövetők gyűlölték a zsidókat. Gyűlölték az adott pártot. Tehát, a kettő között egyenlőségjelet vontak, és lőn! Mindamellett, hogy úgy voltak vele, hogy zsidónak lenni továbbra is szégyen, mert hát mégis csak megszégyenítés eszközeként használták. A megszégyenítést pedig az elhallgattatás eszközeként, mert azt könnyebb, mint meghallgatni.

Egyszer sem vállalta senki fel a tettet. Egyrészt, mert ahhoz gerinc kell. Másrészt, mert ezek az emberek az anonimitás mögé rejtőznek. Nem kell azt mondaniuk, hogy ők voltak konkrétan azok, akiknek nem szimpatikus ez a hozzáállás. Tehetünk ilyenkor nyugodtan úgy, mintha a Társadalom keze lettünk volna. Voltaképpen maga a Társadalom véste fel azt a jelet, ami egy normális társadalomban nem tartalmazna semmi negatívumot, egyszerűen olyan lenne, mint a Kovács vezetéknév, de a normális társadalom nem is nagybetűvel írja a nevét. Mert hát ez azt jelenti, hogy Mi képviseljük A Társadalmat, hozzánk kell igazodni. Ha Mi valakibe belerúgunk, azt a többség érdekében tesszük, tehát Mi vagyunk a Jófiúk.

De mégsem vállaljuk fel, kik vagyunk. Nem, mert akkor még a végén minket ítélnének el, márpedig az a mi kiváltságunk! Ha minket ítélnek el, azt nem tudjuk elviselni, akkor alvás előtt nedvesre sírjuk a kis párnánkat. Nekünk is vannak érzéseink, no.

Ez a krédója ennek a listának is. Ha petíciót gyűjtenének a Pride lezárására, nos, azzal se értenék egyet, de jóval gerincesebb, tiszteletreméltóbb hozzáállás lenne. Akkor az ő nevük, az ő aláírásuk lenne ott azon a listán, felvállalták volna magukat. Ahogy az általuk elítélt emberkék is teszik. De úgy látom, ez egy olyan hozzáállás, amit megérteni, amit értelmezni nem sikerült a tisztelt uraknak.

Én speciel nem jelöltem be a részvételt a Facebookon, tehát az én "pofám nem vigyorog vissza" ott senkire. Mégsem mehetek el szó nélkül emellett a hozzáállás mellett.

A vicc az egészben, hogy pont ez a mentalitás az, ami indokolttá teszi ezeket a felvonulásokat. Egy olyan társadalomban, ami elfogadná a melegeket, nem lenne felvonulás, mert senki nem érezné szükségességét, hogy összeszedje a bátorságát és felvállalja magát (ettől függetlenül ha el is jutunk oda, most már olyankor is lesz, megemlékezésül egy küzdelemre). De egy olyan társadalomban elő nem fordulhatna az, hogy az a természetes, hogy valakinek titkolnia kell kilétét, de mi ennek ellenére ezt nem hagyjuk, utánamegyünk, és előszedjük.

De most hagyjuk egy kicsit a társadalmat. Hagyjuk egy kicsit a korábban említett krédómat is, hogy nem hiszem, van jogunk beszólni mások életébe, hogy kit szeressenek, satöbbi. Most egy kicsit maradjunk mi: ti, drága barátaim, a listátokkal, és én.

Nem várom el, hogy a fent leírtakat megértsétek. Gondolom, el sem olvastátok tisztességesen, levontátok a következtetéseteket, hogy ez nem vereget hátba minket, tehát egy mocskos szarházi. Lelketek rajta. A fent leírtak nem nektek szóltak. Azoknak az embereknek szólt, akiket meg akartok félemlíteni, hogy nincsenek egyedül. Azoknak az embereknek szólt, akik idegenkednek a homoszexualitástól, de jóravaló, rendes emberek, hogy tudják nem ez a helyes út, hogy nem őket képviselitek. Azoknak az embereknek szólt, akik külföldről pillantanak haza, hogy tudják, nem minket képviseltek. Ez mindenki másnak szólt.

A következő viszont nektek szól: amellett, hogy bosszantotok, mulattattok is. Mulattat a gondolat, hogy komolyan azt hiszitek, ti vagytok a mérce. Drága barátaim, egy átlagember számára nem megtiszteltetés közétek tartozni. Egy átlagember számára az nem megtiszteltetés, ha egy sorban említik őt veletek.

Nem fognak csápolni, hogy bizonyítsanak, hogy megfeleljenek nektek, hogy aztán kedvetekre válogassatok közülük. Nem lesznek álmatlan éjszakáik, mert nem tartozhatnak közétek, mert nem akarnak közétek tartozni. És nem azért, mert idegenkedtek valamitől, hanem a módszereitek miatt. Ami ostoba, gyáva, embertelen.

De talán nem is várhatok tőletek mást. Könnyes szemek között elsírtátok, hogy "már nem is használhatjuk sértésként a zsidót vagy buzit, mert mások megsértődnek!", amely hozzáállástól a teljes Monty Python-gárda összecsinálná magát, olyan abszurd. Elbújtok olyan eszmék mögé, mint haza vagy társadalom, amikért ki kellene állni. Szerettek belerúgni másba, de nem bírjátok a rúgásokat.

Ez másokat felháborít. Szerintem azért, mert még mindig vannak elvárásaik felétek szemben. Tudom, ez titeket taszít, mert mi az, hogy elvárnak tőletek bármit, de gondolom azért teszik, mert valahol a lelkük mélyén hisznek bennetek. Én azonban már túljutottam azon, hogy megpróbáljam felnyitni a szemetek, vagy hogy a lelketek simogassam. Őket frusztrálja a hozzáállásátok, engem a bosszúság ellenére mulattat.

De csak a mihez tartás végett: mulattat, valahányszor felhozzátok, hogy ha a másik elítél titeket, akkor voltaképpen ő sem jobb nálatok - mert akkor nagyon jó véleménnyel lehettek magatokról. Mulattat az, hogy egy olyan hozzáállásért kampányoltok, amivel nem tudtok mit kezdeni, mert ugyan nem hisztek a megértésben, de elvárjátok. Büszkék vagytok arra, hova tartoztok, de nem tesztek meg érte semmit, hogy miattatok büszkén lehessen ugyanoda tartozni.

Nem álltok ki senkiért, inkább kihasználjátok más félelmeit és tudatlanságát. Ezért ha valaha is tényleg valami fenyegetné ezt az országot, megkérlek titeket, álljatok át a másik oldalra, mert minél többen csatlakoztok hozzájuk, ők annál kevesebben vannak. De persze akkor valószínű, hogy árkon-bokron túl lennétek.

Azt gondoltok rólam, amit akartok, mert ha azért egy szörnyeteg vagyok, mert pl. kiállok a szomszédomért, ahelyett, hogy megfélemlíteném, ott nincs miről beszélnünk. Onnantól kezdve eljátszottátok az esélyetek arra, hogy meg akarjalak titeket érteni. Amilyen az adjon Isten... akkor is, ha "hát egy libsinek kötelessége nem úgy állni hozzánk, ahogy mi tesszük!" Ki mondta, hogy az vagyok? Elmondhattok bárminek, de ez nem jelenti azt, hogy az vagyok.

Lehet persze megfélemlítést meg erőszakot alkalmazni, de attól a dolgok még nem változnak. Hiába versz valakit, attól nem kerül még egy hold az égre, és más sem fog változni.

Nem kell megértenetek. Másokkal szemben én ezt nem várom el tőletek. De felnőtt emberek vagytok, így ha pofára estek, mert hülyék voltatok, én nem foglak felkarolni titeket. Nem fogom félig szomorkásan, félig megértően azt mondani, hogy lám, lám, ugye, hogy nem érte meg? Nem fog érdekelni, mert ezeket a köröket már ezerszer leróttuk.

Untat, ahogy egy épeszű embert is untatja, ha ezredjére kell rászólni a hülye gyerekre, ne a nyitott benzintartály fölött dohányozzon.

És a miheztartás végett: innentől kezdve minden anonim hozzászólást automatikusan törlök a blogomról. Mert nemcsak szólásszabadság van, de szólásfelelősség is, és szerintem a minimum, hogy elvárhassam, mások is felvállalják a kilétüket, ha én megteszem.

A fiúk már csak ilyenek...

A napokban Kate Elliott hívta fel a figyelmemet egy cikkre, ami arról szólt, miért is nem jó kifogás az, hogy a fiúk már csak ilyenek. Mivel magam is férfi vagyok, ezért az ilyenek előtt mindig veszek egy lélegzetet, mielőtt elolvasom, mint aki felkészül lélekben egy fejmosásra. De elolvasom, mert egy embernek kötelessége meghallgatnia mások véleményét.

A cikket magát elolvasva viszont meglepődtem, ugyanis arról szólt, hogy egy kislány homokvárát folyton lerombolta egy - de nem mindig ugyanaz a - fiú, és a másik szülő mentsége volt a fenti mondat. Amit furcsálltam, tekintve, hogy nálam ez sosem volt kifogás. Lehet, hogy benne van a pakliban az, hogy van egy egy évvel fiatalabb húgom, és ez esetben én voltam a nagyobb, de nem hiszem, hogy anyukám egyébként is elnézte volna ezt a hozzáállást. Szóval, alapból furcsállottam ezt a mentalitást, mert nem hiszem, hogy természetesnek kellene lennie. De a cikk nem ér véget, továbbmegy és párhuzamot von e között a mentalitás és a nemi erőszak alól való felmentés között. Ez tipikusan egy olyan téma, amitől rengeteg férfitársam kezdi el forgatni a szemét, és azt mormogja a fogai között, hogy "bolhából elefántot", és hogy voltaképpen ilyenről szó sincs. Szerintem azonban sokkal általánosabb dologról van szó, ami nem korlátozódik a nemi erőszakra, és ami valóban egy extrém megnyilvánulása a problémának, amit a fenti mentalitás okoz, de ettől függetlenül része.

Az első dolog, ami eszembe jutott a kastélyromboló kissrácról meg az elnéző buksisimogatásról az az, hogy ezzel azt erősítjük a férfiakban, hogy ne tiszteljék egy nő munkáját. Már pedig ez a hozzáállás létezik - tudom, mert egy egyedülálló anya nevelt fel, és minél kevesebbet mesélek az apámról, annál jobb. Nem tagadhatjuk le, nap mint nap lehet találkozni ezzel a hozzáállással, ez vesz körül minket. Egy férfi - és ezt férfiként mondom - rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy a Teremtés koronájának tekintse magát, akkor is, ha egy nő intézett minden fizikai és szellemi munkát. "De ha egy nő képes volt erre, akkor nekem biztos nem lett volna kihívás!"

Ismerek olyan nőket, akik akár segédekként, akár titkárnőkként le kellett szervezniük egész rendezvényeket, csakhogy aztán főnök úr gondoljon egyet, és Ádámtól-Évától kelljen újrakezdeni az egészet - ha pedig valami fiaskó alakult ki emiatt, akkor persze a főnök úr üvöltözzön velük anélkül, hogy meghallgatná őket.

Gondolom, most akadnak olyanok, akik elintéznék azzal, hogy "én nem ilyen vagyok, miért kell olvasnom ilyet?" Alapvető baj társadalmi problémák kapcsán születő viták esetén, hogy sokan személyes támadásként élik meg, akkor is, ha nem ellenük szól, mikor az ennek kapcsán születő cikkek célja nem az ítélkezés, hanem hogy rávilágítsanak egy problémára. Pedig az a helyzet ezekkel a jelenségekkel, hogy sokkal nagyobbak és átfogóbbak, hogy el lehessen intézni ennyivel.

Igen, létező jelenség, hogy egy férfi ne tisztelje egy nő munkáját. Ahogy az is létező jelenség, hogy egy férfi főnök azt a női beosztottját favorizálja, aki hajlandó lefeküdni vele, szemben azzal, aki nem, vagy neki nem tetsző, de kompetensebb. Ahogy a szereposztó dívány is egy létező jelenség, ahol a tehetségnél fontosabb... nos, azt hiszem, tudjátok, miről beszélek. Ismerek olyan nőket, akik találkoztak ezzel.

És ezzel el is érkeztünk a nemi erőszakhoz. Az erőszak ugyanis az, amikor kényszerítünk valakit az aktusra, és ezt bizony nemcsak úgy tehetjük, hogy letépjük róla a ruháját és lefogjuk, hanem más módon, például hogy ettől tesszük függővé a jövőjét. Anyuka nincs agyon fizetve? Ha tényleg szereti a gyerekeit, szétteszi a lábait. Tényleg az az álmod, hogy énekesnő légy? Akkor, kisanyám, képes leszel meghozni ezért áldozatokat! Ne ágálj, mert ezzel mindketten jól járunk!

De hát a férfiak már csak ilyenek... upsz!

Ilyenkor persze mi férfiak előszeretettel kezdjük el magyarázni, hogy asszonypajtás nem jól látja. Túlreagálja, vélt sérelmeken füstölög, olyanból csinál problémát, ami nem létezik. Ez pedig egy ritka veszélyes hozzáállás - az, hogy fenntartjuk a jogot, hogy eldöntsük, mi számít sértőnek. Mert ez esetben mindig az lesz a sértő, amiben mi érezzük találva magunkat, sosem az, amiben mások. Ebben az esetben egyedül nekünk van jogunk sértve érezni magunkat, sosem másoknak. Ebben az esetben mindig mi vagyunk azok, akiket meg kell érteni, sosem mások. Ezt pedig önzésnek hívják.

Előfordul ugyanis, hogy megsértünk másokat, akkor is, ha nem áll szándékunkban. Mégis, gyakran találkozok olyannal, hogy valaki egyszerűen képtelen elfogadni, hogy ő sértő lehetett. Ó, talán képes pár szóban elnézést kérni, csakhogy aztán az egészet semmissé tegye azzal, hogy kijelentse, egyébként meg rossz az, aki rosszra gondol, az ő készülékében van a hiba, hadd ne keljen ezt a jövőben magyaráznia, már az is elég nagy baj, hogy most kellett. És ez is csak azért volt, mert hát látja mindenki, ő tisztességes nevelést kapott! Van amikor egyébként még csak erre sem futja...

Másik magyarázat, hogy az egész csak vicc, nem kell komolyan venni! Ahogy a kissrác is csak játszott, őt sem kell! Játsszunk nyílt lapokkal: velem is előfordult, hogy poénkodni akartam, és az eredmény, ne szépítsünk, egy suttyóság lett. Nem volt szándékos, nem akartam rosszat, mégis megtörtént. Itt tehát szó sincs arról, hogy csak kész akarva lehet elkövetni ilyesmit, de ilyenkor bocsánatot lehet kérni, és nem kötni az ebet a karóhoz.

Sok férfitársamban ugyanis azt látom, hogy átmennek a másik végletbe és rögtön azzal jönnek, hogy ők nem mondhattak rosszat, mert ők nem nőgyűlölők, mert a nőgyűlölők verik a nőket, ők gonoszak, ő pedig nem lehet gonosz. De az ember lehet bunkó - és minél kevésbé vagyunk hajlandóak ezt elfogadni ezt, annál hajalmosabbak leszünk bunkók lenni.

Maradjunk csak a viccnél. Gyakran látok olyat, hogy valakik nyilvánosan viccelődnek mások rovására, és amikor rájuk szólnak, ne tegyék, ők vannak vérig sértve. "Ki vagy te, hogy be mersz szólni nekem? Mi csak éppen jól érezzük magunkat, te meg jössz és rontod a hangulatot? Te vagy az, aki nem vagy tekintettel mások érzéseire! Mindenki értette a poént, csak te nem!"

Ami baromság. Honnét tudod ugyanis, hogy ki hallja, ki látja a viccedet? Honnét tudod, hogy neki mik a tapasztalatai? Miért várod el, hogy tekintettel legyen az érzéseidre, ha te nem vagy? Miért várod el, hogy rögtön a legjobbat feltételezze rólad, hogy tudja, te egyébként egy nagyon rendes srác vagy, ha te ezt nem adod meg?

A valóság persze az, hogy ilyenkor sokan szeretnek elbújni a "mindenki" mögé. A "mindenki" mögött ugyanis nekik nem kell alkalmazkodniuk. Azzal védekeznek, hogy ez teljesen általános, más is ezt teszi, miért nem őket cseszegeted, aztán hozzáteszik, egyébként meg ez a probléma egyáltalán nem létezik, és nem veszik észre magukat. Sőt, szerintük te nem veszed.

De persze ezeknél a vicceknél sokszor nem is számít, hogy tényleg szellemesek legyenek. Lehetnek ostobák és durvák, a lényeg, hogy összekacsinthassunk, Mi nem vagyunk Ők. Hogy igazoljuk magunkat, pl. hogy ezek a titkárnők mind buták és csak egy dologra jók, és nem mi választunk úgy. Meg azt is, hogy kemény legények vagyunk, nekünk ne szóljon be senki, mert azt nem bírjuk.

Említettem kicsivel fentebb a nőverőket. Sajnos ez is egy létező probléma, olyannyira, hogy egy képviselő brutálisan megverheti élettársát, egy alpári nagy ostobaságot a képünkbe merjen hazudni, és mandátumát megőrizve azon morogjon, mi az, hogy őt támadások érik!

Félreértés ne essék, ez nem egy politikai probléma, hanem társadalmi. Mi vagyunk azok, akik azt mondják, ilyen az élet. Mi vagyunk azok, akik azt mondjuk az áldozatoknak, jobb ha felkészülnek. Mi vagyunk azok, akik azt mondják, nem a mi bajunk. Nem fordíthatunk hátat, nem háríthatjuk át a felelősséget - az az ember ott fent minket képvisel, és teljesen képesek vagyunk elfogadni ezt.

És igen, sokszor képesek vagyunk az erőszak elkövetőit felmenteni, hogy biztos jó oka volt rá, hogy neki se könnyű, és valahol ő is áldozat. A legszörnyűbb az egészben pedig az, hogy tényleg, csak nem úgy, ahogy gondoljuk.

A minap olvastam cikket szintén Kate Elliott blogjáról, amiből megtudtam, Sir Patrick Stewart két alapítványt is támogat - az egyik bántalmazott nőknek és gyermekeknek, mivel gyerekkorában apja bántalmazta édesanyját; a másik tüzérségi sokkban szenvedő katonáknak, mivel apja is abban szenvedett, és ez közreműködött a bántalmazásaiban. Elmondása szerint az motiválta, hogy gyerekként tétlenül kellett néznie, amint apja bántalmazza az édesanyját.

Ez olyasvalami, amit én nagyon is meg tudok érteni, mert ezt én is átéltem. Emlékszem, mennyire zavart, hogy senkit nem érdekelt. És, hamár a lelki betegségeknél tartunk, emlékszem, a nagymamám volt az, aki nem volt hajlandó a fiát elengedni pszichiáterhez, mert az ő fia nem hülye. Mert mi van, ha az emberek el kezdenek beszélni, és inkább merjünk kimenni az utcára, minthogy merjünk hazamenni. Mi majd úgyis elhisszük, hogy a családban szeretet honol, már ha szeretjük a családunkat. Ne birkózzunk meg a problémával, inkább ne vegyünk róla tudomást, mert az mindenkinek jobb.

Nagyon sok probléma van, amivel szembe kell néznünk. Ez csak a jéghegy csúcsa volt, és ha most mindegyiken tüzetesen végigmennék, nem lenne az, aki elolvassa, mert oldalak százaira rúgna. De azt hiszem, a fenti benyomásomat a cikk kapcsán még jobban lerövidíthetem: az van ebben a kifogásban, hogy ne tiszteld a nőket.

És igen, vannak macsó férfiak, akik röhögnek az asszony menzeszén, aztán ha náthát kapnak, megírják a végrendeletüket. És vannak, akik már csak azért is a kevésbé kompetensebb nőt maguk mellé venni, hogy elmondhassák, nélkülük sehol sem lennének. Vannak olyanok, akik betiltanák az abortuszt, majd kényszerítik a szeretőjüket, hogy menjen el. Vannak olyanok, akik szerint egy nő szüljön öt gyereket, de a munkatársaikkal aláíratnának a szerződésükben azt, hogy öt évig még nem. És vannak olyanok, akik képesek egy ismeretlen nőt lekurvázni, majd még abban a mondatban hozzáfűzni, hogy őt mindenki hímsovinisztának tartja. Pedig ő csak akkor ver, ha kihozzák belőle az állatot. Hát miért kell belőle kihozni az állatot?

A házastársi erőszakról még annyit, hogy ugyan örülnék neki, ha a törvényben nem az lenne, hogy semmi közünk hozzá, és ezt valamiért az Istennek sem sikerül módosítani... de amennyiben végre módosul, akkor sem várhatjuk el, hogy majd állam bácsi megold mindent. Akkor is a mi felelősségünk, hogy felemeljük a hangunkat. A mi felelősségünk, hogy ne forduljunk el.

Tehetjük azt is, ami mostanság divattá vált, hogy megmondjuk a másiknak, majd ő alkalmazkodik hozzánk, de hosszú távon nem válik be. Sokan mégis ezt az utat választják, mert könnyebbnek tűnik, és inkább csodálkoznak, de ez már más kérdés. Mi ne ezt válasszuk, mert nem éri meg.

Ne fogadjuk el, hogy mi már csak ilyenek vagyunk. Mert lehetünk jobbak is.

Gond egy Higanyszál se...

Bryan Singer a napokban nagy vihart váltott ki twitter-bejegyzésével: a rendező ugyanis azzal válaszolt Joss Whedon ama bejelentésére, mi szerint igényt tart Higanyszálra és Skarlát Boszorkányra, hogy "én is".

Oké, egyelőre legalább is csak Higanyszálra, de ez nem változtat a lényegen. A döntést pedig internetszerte értetlenség övezi, ami nem kevés kiábrándultsággal társul. Ez utóbbi elsősorban Singer ellen irányul, elvégre mégis csak ő volt az, aki később mondta, stipstop. De az a helyzet, hogy én már Whedon bejelentésére sem repültem körbe a csillárt, és arra is az volt az első gondolatom, hogy miért is?

A valódi ok a kettős szerepeltetés mögött sajnos meglehetősen prózainak tűnik: mindkét stúdió magáénak akarja tudni a két karaktert. Higanyszál és Skarlát Boszorkány ugyanis egyszerre tagja az X-men és a Bosszúállók kánonnak. A két karakter, akik egy fura kvantumbizonytalansági állapotban leledzenek, mint Schrödinger macskája. Mindkettejükre mindkét stúdió igényt tarthat - az íratlan szabály az, hogy ki a gyorsabb. Vagy mégsem?

Elmondom, miért nem értettem Whedon döntését a két mutánsra: azért, mert annyi más új karakter közül választhatott volna, akik problémamentesen a Bosszúállók gárdáját gyarapíthatják. Darázs, Ms. Marvel, Fekete Párduc, Monica Rambeau, Vízió. Ugyanis bármennyire is bizonytalan a két karakter jövője, az apjuk, Magneto már lassan másfél évtizede a Foxnál van. És a gond az, hogy ha még nem is veszünk tudomást erről a rokoni kapcsolatról, Skarlát Boszorkáék a pályafutásukat a Mágnesesség Mesterénél kezdték. Ez pedig igencsak meghatározta a karrierjüket, ugyanis azért is csatlakoztak a Bosszúállókhoz, hogy bizonyítsanak maguk és a világ előtt, többek és jobbak szupergonoszoknál. A szerepnél, amire részben apjuk, részben a világ gyűlölete kényszerítette őket.

Bevallom, én alapból nem értettem soha, miért nem rögtön az X-menhez igazoltak át már a képregények világán belül, de ez már egy lefutott dolog. Ami a Bosszúállók filmet illeti, ott viszont alapból csak úgy adaptálhatják őket, hogy egy fontos jellemvonásuk hiányzik. Ezt lehet helyettesíteni, de az eredmény akkor is egy frusztráló űr. Lehetnek az eredményei egy elbaltázott szuperkatona-kísérletnek. Lehetnek embertelenek vagy fél-asgardiak. A végeredmény akkor is kevesebb, és ehhez vegyük hozzá, hogy a rajongóknak már alapból nagy engedményt kell tenniük azért, hogy a változtatást befogadják.

És egyáltalán, hamár háttér, a Bosszúállók egyediségét nem az adta, hogy olyan karakterek fognak össze, akiket önálló alkotásokban mutattak be? Még Fekete Özveggyel és Sólyomszemmel is találkozhattunk korábban, mégha az utóbbi nem is kapott többet cameónál - de ő volt a legkevésbé fontos karakter a nagy összejövetelben is. Hogy fogják felvezetni Pietróékat? Pont a kidolgozott háttér volt a Marvel-filmek ütőkártyája, de ezt a két testvérrel sutba dobják...

...Ami viszont az X-ment illeti, joggal merül fel a kérdés, hogy miért most? 13 éve náluk vannak a Marvel mutánsainak jogai, bármikor bedobhatták volna őket. Talán már azonnal, az első filmben, de ha ott nem... a harmadik rész Callistóját egy olyan színésznő alakította, aki simán lehetett volna Skarlát Boszorkány, olyan képességgel, ami Higanyszálé. Miért nem akkor?

Jó, a korrektség végett, Higanyszál már cameózott név nélkül a kizárólag Loganre koncentráló negyedik részben, de azt igazság szerint mindenki jó okkal akarja elfelejteni. És állítólag Singer Az elsőkbe is bele akarta tenni Pietrót, csak nem fért bele... de korábban a saját twitter-falára rakott ki egy képet a készülő film összes fontos szereplőjéről, és Higanyszálnak nyoma sem volt rajta. Csillám, Bishop, Hadiösvény/Viharmadár voltak az új arcok, meg Peter Dinkleage meg nem nevezett karaktere. Később bekerült a képbe Adan Canto, mint egy pirokineta mutáns, aki talán Naptűz lesz. Higanyszálról továbbra sem volt semmi. És valljuk be, lesznek elegen már ebben ebben a filmben, mi szükség van egy újabb arcra? Hiszen így nem sok idő lesz bemutatni a kapcsolatát Magnetóval... márha bemutatják egyáltalán.

Egyetlen egy valódi okot látok bele, az pedig az, hogy a két stúdió kesztyűpárbajt vív egymással, nem is annyira a színfalak mögött. Márpedig nekik aztán elég nagy beleszólásuk van a produkciókba, a rendező meg sokszor nem tehet egyebet, mint rábólint, vagy kreatív különbségekre hivatkozva távozik. A Marvelnak igazán nincs jó mentsége rá, hogy ezt a két karaktert lecsapja a Fox kezéről. A Foxnak igazán nincs jó mentsége rá, hogy most akarja minden áron nyomatni Higanyszálat, ha eddig nem tette.

Persze a két stúdió közül az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A Bosszúállók bevétele miatt most ugyan a Marvel a szent tehén, de rekordok ide vagy oda, ez a stúdió az, aki olyan könnyen lecseréli a színészeit, mint a sicc, csakhogy ne kelljen többet fizetniük. Elég gondolni Terrence Howardra, az első James Rhodesra, akit azért menesztettek, mert hogy nagyobb fizetéssel vették fel, amit a Marvel később megbánt. Megkaptuk helyette Don Cheadle-t, akivel nincs gondom, de olyan szinten különbözik Howardtól, hogy az hihetetlen. Persze Edward Norton helyére is Mark Ruffalo került, miután az előbbi több beleszólást szeretett volna a második Hulk filmbe - és a kivágott jeleneteket látva, neki volt igaza. Szerencse, hogy Ruffalo zseniálisat alakított... viszont most hasonló hírek merültek fel Chris Hemsworth és Scarlett Johansson kapcsán. Az előbbit megszoktam, az utóbbit viszont teljes szívemből sajnálnám.

Másrészt a Fox volt az, aki az első X-men film büdzséjéből a negyedét zárolta, mert attól félt, hogy bukás lesz. Aki agyba-főbe nyomatta a harmadik részt, csakhogy beintsen a távozó Singernek. Aki az őrületbe kergette a negyedik rész rendezőjét. Ez nem igaz az egész gárdára, pl. Lauren Shuler Donner férje, Richard Donner igyekezett békíteni a feleket az ominózus negyedik rész forgatása alatt. De attól még ő sem szent, akárcsak a Marvel.

Ami pedig a mérföldköveket illeti, X-men nélkül Bosszúállók sem lenne, bármennyire is epikusabb az utóbbi. Sőt, talán Marvel sem lenne, mert a kiadót a csődtől mégis csak az mentette meg, hogy eladta a karakterei megfilmesítési jogait különböző stúdióknak, ahogy a filmek által biztosított új olvasókkal is nyert. Lehet berzenkedni, hogy őt illetik meg a jogok, és a Fox milyen kicsinyes, de ez benne volt a pakliban. Emellett nemrég kapták vissza pont a Foxtól a Fenegyerek jogait, másrészt meg ami a Marvel filmek sikerességét illeti... nézzük meg azokat, amelyekben nincs benne Vasember/Robert Downey Jr. Átlagban úgy teljesítenek, mint az X-men filmek, például az Amerika Kapitány annyit hozott be, mint az X-men: Az elsők.

Felesleges hát elkötelezni magunkat bármelyik fél mellett is, mert külön úgysem nyerhetünk. Olyan lenne, mint ha két gazda ketté vágna egy disznót, ami aztán nem áll meg egyik karámban sem. Együtt viszont mindenki nyerhetne, más kérdés, hogy egy X-men vs. Bosszúállók elég merész ötlet lenne, de pár éve még a Bosszúállók is az volt. Kár, hogy a legutóbbi jelek nem erre utalnak. De igazából egy baráti kézfogásban is kiegyeznék. Egyelőre csak azt látom, hogy mindkét franchise-ba megkapjuk kétszer ugyanazt, tisztességes háttér nélkül, csakhogy a két stúdió megmutassa egymásnak, a nézők pedig másodlagosak. Ne legyen igazam. Még lehet ebből hídégetés helyett hídépítés is.

De a helyzet az, hogy nem tudunk semmit. és ez a legfrusztrálóbb az egészben. Mert persze, hogy az információmorzsákból nem tudhatunk meg mindent. De a szerepük az, hogy lelkesítsenek, nem pedig, hogy értetlenséget hagyjanak maguk után. Bizalmat, és nem bizonytalanságot kellene okozniuk. Egyelőre ez nem jött össze, de kíváncsian várom, mit hoz a jövő.

Frankenweenie - Hol van a kutya elásva?

Mint annyi fantasy-rajongó, én is kedvelem Burton alkotásait, mint a Nagy hal, az Ed Wood, a Beetlejuice, Az Álmosvölgy legendája vagy a Batman és a Batman visszatér. Legújabb művét, a Frankenweenie-t mégis untam, nagyjából az első húsz perc után. Valami hiányzott belőle, ami a többi filmben megvan, egy apró szikra, ami mindazonáltal lényeges - és aminek hiánya több szempontból is ironikus.

Miről is szól a Frankenweenie? Adott egy kisfiú, akit Victor Frankensteinnek hívnak és akinek egyetlen barátja Sparky nevű kiskutyája. Azonban egyszer csak Sparky autó elé rohan, Victor pedig vigasztalhatatlan - azonban új környezetismeret tanárának, Mr. Rzykruskinak köszönhetően támad egy ötlete, amit megvalósítva életre kelti kutyusát. Mivel Victor félti kedvencét a kertváros nyárspolgáraitól, ezért a padláson rejtegeti. Sajnos azonban ezt megnehezíti a szomszédban lakó mogorva polgármester, illetve Victor osztálytársai, akik mind akarnak egy darabot a dicsőségből.

Ennyi a történet. Tudni kell még, hogy a Frankenweenie eredetileg egy félórás rövidfilm volt, ami 1984-ben jelent meg. Azt is tudniillik, hogy ezért a Walt Disney páros lábbal rúgta ki Burtont, merthogy túl ijesztő a gyerekeknek. Eltelt közel harminc év, és ezt a történetet másfél órában kapjuk meg, a Disney stúdiótól. Az egésznek van egy szép iróniája, amire, türelem, mindjárt ki is térek, kedves olvasóm!

A film alatt végig az volt a gondom, hogy Burton semmi újat nem mutat fel, amit ne láttam volna már tőle. Végig azt éreztem, hogy itt bizony egy harminc évvel ezelőtti alkotás felvizezett változatát kapom. Ugyanis ami újdonság volt három évtizeddel korábban, az mára megszokottá vált. 84 óta kijöttek az első mondatban felsorolt alkotások, amikkel Burton elismerések százait zsebelte be. Burton azóta egy húzónévvé vált, egy márkává, saját bejáratott eszközökkel, fordulatokkal, klisékkel, ha úgy tetszik - annyira, hogy már azóta tucatnyian másolják őt. Most mondhatnám azt, hogy a Frankenweenie-t a kisujjából rázta ki, és nem ölt bele sok energiát, de...

De. Mint fentebb írtam, ó, az irónia. Ugyanis lehetne valami szívmelengető abban, hogy Burton és a Disney évtizedek után, újra együtt, kezet ráz és megöleli egymást, és nini, hát nem pont azt a filmet dobják ki az Alice után, amin anno összebalhéztak? Csakhogy erről szó nincs. Mint mondtam, Burton hírnevet és elismerést szerzett magának azóta, így a Disney-nek igencsak megérte őt újra alkalmazni. Mitöbb, az idők során a Frankenweenie egy kultfilmmé vált, részben az elérhetetlenségének köszönhetően is, aminek hallatára egy Burton-rajongó rögtön felkapja a fejét. 1984-ben a Disney azért rúgta ki Burtont a Frankenweenie miatt, mert nem mert kockáztatni. Harminc év elteltével azért bízza meg a remake elkészítésével, mert továbbra sem mer kockáztatni.

Burton pedig tudja ezt, nagyon professzionálisan áll az egész témához. Tapasztalt rendező és férfiú ő, megannyi évvel a háta mögött, tisztában van azzal, hogy nem érdemes ezekhez a dolgokhoz túlságosan is érzelmi alapon viszonyulni. Harminc év az harminc év, ő ez alatt már kiduhajkodta magát, számtalan alkotást tett le az asztalra, számtalan elismerést gyűjtött be, vannak már olyan alkotások, amik által fennmarad a neve. Emiatt nem kell aggódni, viszont a gyereket iskoláztatni kell, amire kell a pénz, tehát ezért viszont inkább főne a fej. Úgyhogy ő aztán hajlandó a kompromisszumokra.

Ez az, amire Victor Frankenstein képtelen - és sajnos ez az, amit nem is tanul meg a film során. Pedig látszólag erre van kihegyezve a történet, apuka is a kompromisszumokról mesél az ifjú Victornak, amikor azt szeretné, hogy egy kicsit mozduljon ki, legyenek barátai. Persze anyuka aztán rávilágít, hogy apa felhozott története egy kicsit sántít a nyaraló házaspár példájával, mert a kompromisszum során lesznek elemek, amiket az egyik fél nem kap meg. Apuka kicsit zavarba is jön, pedig nem kéne, mert a kompromisszumban benne van az áldozathozatal. Ettől függetlenül szimpatikus figura ő, már van abban valami, hogy akárcsak Burtonnek, az ő állása is arról szól, hogy gondoskodjon mások kikapcsolódásáról. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy minél több ember érezze jól magát.

Victor persze a maga feje után akar menni, és a dramaturgia szerint ez így van rendjén, ugyanis ha nem engedett volna apukának, Sparky sem szalad az autó elé egy labda miatt. A tragédia tehát abból fakad, hogy engedett, és a fentiek fényében elsőre nem is világos, hogy mi ezzel a film mondanivalója. Persze, a félreértés ebben az esetben abból fakadhat, ha úgy véljük, a film mondanivalója egy-az-egyben Burtoné. Pedig akkor bizony ő az az ifjú művész lenne, akit a Disney úgy rúgott ki, hogy a lába nem érte a földet. Az idősebb Burton enged. Az idősebb Burton tudja, hogy a Disney számára nem egy meg nem alkuvó művész kell, hanem egy tisztességes iparos, és ha ez kell neki, hát ezt kapja.

A művész ugyanis nem vizezné fel egy korábbi művét, hanem újraalkotná, az elejétől a végééig. Nem egy író látogat el újra egy korábbi műve világába, csakhogy aztán nem egyszer teljesen kiforgassa egykori üzenetét. Mert a művész is változik, és a világ is. Például, az, hogy Sparky-t a végén újraélesztik, az belefért harminc évvel ezelőtt egy harminc perces filmbe. Most, egy másfél órás időtartalmú filmnél azonban falsnak hat. Másfél órában ugyanis az ember jóval több karakterfejlődést vár el. Karakterfejlődést, amiben benne van az is, hogy megtanuljuk, a dolgok sokszor nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Van, amikor a kiskedvencünk meghal, és nem tehetünk mást, minthogy megsiratjuk és továbblépünk.

Nem szokásom az ismertetőimet személyes életképekkel gazdagítani, de ez esetben relevánsnak érzem: nekem is volt egy kutyám, akit el kellett altatni. Mocsok egy gonosz érzés volt. Ha tehettem volna, a végtelenségig elodázom... de láttam, hogy épül le szellemileg és testileg. Hazugság az, hogy ez kedvünkre elodázható, ahogy visszatekintve az összefércelt Sparky is elég szánalmas látványt nyújt azzal, hogy rögtön kifolyik belőle a megivott víz, amit hiába lefetyel vissza. Nem az a baj az istenjátszással, hogy nem illik, mert tekintettel kell lennünk a nyárspolgárok érzéseire - a baj az, hogy végső soron csak esendő emberek vagyunk mi is, képesek a hibákra, csak ezt elfelejtjük, mikor istennek hisszük magunkat.

Másfél órának elégnek kellene lennie, hogy Burton körüljárja a témát, hogy igen, sokszor megéri szembe menni a társadalmi elvárásokkal, hogy nem szabad alárendelni magunkat mások normáinak csak azért, hogy elkerüljük a konfrontációt. De felérendelni sem szabad. Mellérendelni - ez az, amit nehéz megtanulni, amit nehéz megtanítani. A kölcsönösséget, hogy álljunk ki magunkért, de ne is nyomjunk el másokat. Azonban a film végén mindenki belátja, hogy Victornak volt igaza, ahelyett, hogy azt látnák be, jót akart, csak még gyerek, akinek meg kell tanulnia fontos dolgokat.

Ehelyett azonban Victor már-már Kiválasztottá válik: egyedül neki sikerül a kísérlete, mert, mint azt a tanára közli vele, egyedül az övében volt szív és oly szent akarat. Természetesen a többi gyerek is megpróbálkozik, de náluk az eredmény mind lelketlen szörnyeteg lesz. Ehhez vegyük hozzá, hogy a többi gyerek közül egyik sem igazán szimpatikus. Az egyik leglátványosabb példa erre, amikor a púpos gyerek azzal próbálja Victorra erőltetni magát, hogy hát egyiküknek sincs barátja. Igen ám, csak dramaturgiailag nyilvánvaló, hogy Victornak azért nincs barátja, mert nincs szüksége rá, saját döntés, amit el kellene fogadni - a púpos Igor-analógiának azért nincs, mert miért is barátkozna bárki egy ilyennel?

De ugyanez igaz a másik négyre. Ott a furcsa lány, hatalmas, tányérnyi szemekkel és pontnyi szembogárral, aki a macskája ürülékéből jósol. Ott van az arrogáns japán, az ostoba kövér, és az arrogáns egyiptomi - no, nem azért, mert aztán a bevándorlóknak meg kell adni - hé, a kelet-európai tanár a legjobb fej az iskolában -, egyszerűen itt nagy főhajtások vannak a különböző szörnyfilmek előtt, kérem alássan. Ezt azonban lehetne jól is, anélkül, hogy egy kicsit furán jönne ki.

A kölykök szerepe ugyanis kimerül a következőkben: amikor Victor a legsebezhetőbb, ellopják tőle a módszerét, és mind végre is hajtják a maguk kísérletét, pedig hősünk a púposon keresztül figyelmeztette őket a következményekre. Persze, hogy balul sül el mind, és persze, hogy azonnal mind szaladnak is Victorhoz, hogy lesszíves megoldani a problémájukat, de gyorsan. Egyedül a kövér srácban van annyi tisztesség, hogy segít Victornak az ő szörnyeit kiiktatni, a japán fiú például olyan hülye, hogy amikor közelednek az ő monstrumához - Gamera-Godzilla homázs -, akkor gonoszul felkacag, előveszi a kameráját, majd felül az óriáskerékre, ahol aztán nem tud mást csinálni, mint kétségbeesetten segítségért kiabálni, csakhogy Victor lélekszakadva rohanjon őt is megmenteni. Ilyen jócsávó ez a Victor. Látjuk, hogy vele mindenki megfogta az Isten lábát, ellenben kinek kellenek az olyan barátok, mint amilyen az a másik öt lenne?

Pedig van potenciál abban, hogy a sok ifjú őrült tudós-wannabe egy csapattá formálódjon. Teszem azt, ha a kísérlet után fejükre csapnak mind, és megemberelik magukat. Mert Victornak nem kellene ahhoz baseballoznia, nem kellene olyat csinálnia, amit nem szeret, hogy mégis csak legyenek barátai - elég lenne megismerkednie olyan fiatalokkal, akikkel közös hobbijuk van. Mennyivel jobban működne minden szempontból, legyen az mondanivaló vagy homázs, ha egy csapattá kovácsolódnának? Így azonban marad a kettős mérce: Victort azért tartja mindenki különcnek, mert ők nyárspolgárok, a többiek viszont azért különcök, mert hát nézzünk csak rájuk, milyen taszító kis szörnyek!

Kár, ugyanis Victor pont azt a korosztályt képviseli, akit sokszor annyira leköt, hogy őt nem érti meg senki, hogy észre sem veszi, ő sem ért meg másokat, és nem is akar. Victornak nincsenek barátai, mert hozzájuk alkalmazkodni kellene, márpedig a végén mindenki más alkalmazkodik Victorhoz, nem fordítva. Ugyanis Victor nem különc, hanem különb.

Van persze még valami kirakat szerelmi szál Elsa van Hellsinggel, akit persze Victor nem ismer meg igazán, de ahhoz jól jön, hogy a fináléban legyen kit megmentenie. Elsának pedig ott van a bácsikája, a polgármester, akit zsémbesnek és bántalmazónak nevezni elég nagy eufémizmus lenne. Ugyanis mindig rekedt, fagyos, kimért hangon terrorizálja a fiatalokat, éppen csak betoncipőt nem ad a lábukra. Ő aztán akkora nyárspolgár, hogy a holland ünnepért él egyedül, amelyen tűzveszélyes jelmezt vetet fel unokahúgával, aki arról énekel, hogy a kertvárosban milyen jó az, hogy minden olcsó. Ezt a fajta életszemléletet teljes erőből ostorozni még újdonságnak számított a nyolcvanas években, ám manapság ez már nemhogy nem számít bátorságnak, de ironikus módon kezd nyárspolgárivá válni. Kicsit olyan ez, mint amikor a helyi bigott tartja magát leginkább egy régi nézethez, csakhogy miután megtérült ő is, azzal kompenzáljon, hogy hát ő aztán végig elítélte ezt a hozzáállást.

Amikor pedig beüt a krach, akkor persze a polgármester úgy magára hagyja Elsát, mint a sicc, és csak ahhoz van elég esze, hogy Sparkyt kergesse a csőcselékkel együtt - és ezekért csupán úgy fizet meg, hogy a malomból kimenekülő Elsa véletlenül kiüti őt. Semmi következmény, semmi belátás.

Persze ebben a filmben senki nem tanul semmit - már azon kívül, hogy Victornak van igaza. No, így a főszereplő meg aztán semmit nem tanul. Ez az, amiért végső soron untam a filmet - mert egy jó történet során a szereplők változnak, és ez a változás az, ami sokszor leköt minket.

Ezekkel valószínűleg Burton is tisztában van, csak éppen van annyi tapasztalata, hogy ne akarjon ugrálni. Múltkor azért rúgta ki a Disney, mert valami újat akart kiadni a kezéből. Hát, most nem fog, mert nem is azzal bízták meg, hogy valami újat adjon ki. Nem, kifejezetten megkérték, hogy ez valami régi legyen. Hát, akkor ezt nektek, gondolta, és kirázta a kisujjából a remake-et. Kár, mert a fentiek mellett ugyan kitérhettem volna pár szálra, ami még lóg a levegőben - de Burton meséi sosem kerekek voltak, hanem teljesek, és ez pont abból fakad, hogy őt is érdekelte, hova vezet a történet, hogy őszintén tartotta magát a mondanivalóhoz.

De a Disney-nek nincs szüksége Burtonre. A Disney kirúgta Burtont. A Disney-nek Burton hírnevére van szüksége. A Disney-nek Burton jól bejáratott receptjére van szüksége. A Disney nem hajlandó azzal a Burtonnel dolgozni, akinek megfelelőjét - Victort - aztán ezerrel nyomat a vásznon. A Disney nem hajlandó azt a Burtont megtenni a filmje hősének, akivel dolgozni hajlandó. Ez az, ami aztán az ürességet szüli, ez a hatalmas ellentmondás.

Az új Frankenweenie, akárhogy is nézzük, nem egyéb annál a megrendezett fotónál, amikor egy idős mágnás együtt pózol egy ifjú titánnal. Azzal, akit anno ő rúgott ki, hogy aztán befutva egy komoly tényezővé váljon. Széles mosoly, határozott kézfogás, öröm, boldogság, részvények megugranak. Csak mindenki higgye azt, amiben szeretnénk, hogy higgyen.

Amiben mi nem tudunk hinni, akkor sem, ha a fejünkre állunk.

Kommunikáció

Szokásom megünnepelni jeles napokat, jó kívánságokat küldve minden kedves ismerősömnek ezen alkalomból, olyan platformokat alkalmazva, mint a facebook üzenőfala vagy olykor a blogom. Az, hogy ez a szokás jó vagy rossz, mindenki döntse el maga, én minden esetre szeretek megragadni minden alkalmat, hogy az adott napokon ismerőseim inkább jól érezzék magukat, mint ne. Ezt bizony szoktam olyan alkalmakkor is tenni, mint október 23. vagy március 15... most azonban mégsem tettem. Féltem, hogy meglincselnek engem is a paprikás hangulatban, jogosan - elvégre annak az illetőnek sem lelkendezünk arról, milyen szép napunk van, akinek éppen feltörték a kocsiját. Mert az nem figyelmesség, hanem az ellenkezője.

Mielőtt továbbmennék, elmondom, mit nem fog tartalmazni e poszt, csak az egyértelműség kedvéért: indulatot. Mostanában rengeteg hozzászólás született, ami indulatos volt, megjegyzem, teljesen érthetően, ahogy a fenti példában hozott emberkétől sem lehet elvárni, hogy annyit mondjon, "hát ilyet", és megrázza magát. Viszont ilyenkor mindig jól jön valaki, aki higgadtan képes reagálni a helyzetre. Mondjuk az illető barátja vagy szomszédja, akinek kívülállóként higgadtsága ugyan abból fakad, hogy nincs annyira érintve a baj által. Tehát egy kicsit el tud vonatkoztatni - és nem azért, mert nála lenne a bölcsesség köve -, de ellenben mégis többet használ, mikor a szentségelő ismerősének szavait igyekszik civilizáltabbra fordítani a biztos uraknak, ahelyett, hogy ő is bekapcsolódna az anyázásba. Mert a Pista tényleg derék ember, csak a szerencsétlenség miatt a padlón van. De ezt akkor hiszik el nekünk, ha mi a Pista helyett viselkedünk úgy, ahogy egyébként szoktunk.

Szóval, otthon paprikás a hangulat, mert egyrészt a kormány mégis átnyomta a negyedik alkotmánymódosítást, másrészt meg nem volt a helyzet magaslatán a hóban elakadtak megsegítésén. Én jelenleg ugyan nem vagyok otthon, külföldön tanulok, de azért az egész engem is érint persze - csak egyrészt kicsit távol vagyok tőle, másrészt meg az itteniek jóval nyugisabbak, nem eszi őket az ideg, így a frusztrációjukat nem adják tovább. Ezért is volt a fenti hasonlat, amit kiegészítenék annyival, hogy a Pista engem gyakran elvisz munkába kocsiján. Hanyagolnám is ezt, így hát lezárom annyival, hogy a Pista derék ember, én is az vagyok, és remélem, az adataimat feljegyző biztos úr is az, és nem olyasvalaki, aki a "fogadatlan prókátornak szar a fizetsége" bölcsességről rögtön átvált a "de hát akkor maga sem elfogulatlan" rizsára.

Mert mostanság sokan ezt érzik a biztos uraktól, és innen a bejegyzésem címe. Ugyanis sokszor ez a kulcsa mindennek: a kommunikáció. Amikor két ember megpróbálja megérteni egymást. Talán nem kell ecsetelnem, hogy ennek mekkora szerepe van az egész társadalomban. Mégis, sokszor azt érzem, hogy sokan nem tudják nemhogy használni, de értékelni sem. Félnek tőle. "A kommunikáció azt jelenti, hogy meg kell értetnem magam - miért nem tudnak mások rögtön megérteni?" Rengeteg helyen ezt a félelmet tapasztalom, holott ez velejárója a mindennapi életnek.

A vezetőknek pedig különösen pengéknek illene lenniük ezen a téren, mégis ők a főszervezők ebben az országban. Ez pedig nem csak abból áll, hogy utasítást adnak, hanem hogy a visszajelzéseket is fogadják, és alkalmazkodnak azokhoz. Ha például egy bankettre nem érkezik meg az italszállító autó, és a beosztottak ezért nem tudják megkezdeni a kipakolást, akkor az egyik szervező felhívja az érintetteket, miért késik az autó és mikorra várható, nem pedig azt a parancsot adja az alkalmazottaknak, hogy csináljanak úgy, mintha italt szolgálnának fel.

Az alkotmánymódosítás kapcsán voltak tüntetések, amire a válaszok többnyire azok voltak, hogy a tüntetők "megátalkodott terroristák", illetve, hogy a szüleik vélhetően "mocskos kommunisták". Ezt lehetett volna intelligensebben és úriemberhez illőbb módon kezelni sok szempontból, de még mielőtt továbbmennék, az ilyen térdreflexek miatt tartom fontosnak kijelenteni, ezt a bejegyzést nem liberálisként, nem is konzervatívként írom, hanem egyszeri emberként.

Megjegyzem, egy kicsit már amúgy is elegem van a skatulyázásból és az azokkal járó szélsőséges címkékből. Elegem van az egyik fél démonizálásából, és a másik idealizálásából. Már csak azért is, mert egy országnak szüksége van liberálisokra és konzervatívokra egyaránt - vagy legalábbis minimum két nézőpontra. Az "egyetlen releváns nézőpont" ugyanis nem egy hosszú távon tartható megközelítés. Ugyanis meglehetősen önző. El kell fogadnunk a tényt, hogy a politikának és a kormányzásnak mindig lesznek vesztesei és nyertesei, még legideálisabb esetben is. Nem rosszindulatból, egyszerűen azért, mert a lehetőségek az erőforrásokkal együtt végesek, éppen ezért amikor születik egy döntés, akkor mindig más rovására döntenek valaki javára. Például: ez most pénzt kap, a másik nem. Vagy rosszabb és gyakoribb esetben, ettől most pénzt vonunk el, a másiktól nem. Figyelem, a kulcsszó itt a most, és fontos, hogy ne váljon mindiggé. Az emberek ezért is tömörülnek különböző pártok mögé - az egyik képviseli őket, a másik nem, vagy kevésbé. Ezért szavaznak azokra, akikre, nem pedig azért, mert - akár liberálisként, akár konzervatívokként - az emberiség elveszejtésén fáradoznak.

Ezt azért is írom, mert kicsit sokszor ugrunk egymás torkának az ilyen megosztottságok miatt, és sokszor van az is, hogy bármilyen társalgást úgy próbálnak megakadályozni, hogy a másikra kerítenek egy szép jelzőt, lesöpörve a véleményét az asztalról. Ironikus pedig, hogy ezek a jelzők inkább azokra illenének, akik nem hajlandók meghallgatni a másikat, hanem azt rögtön rosszindulatúnak és az igaz emberekre károsnak tételezik fel. Kommunikáció, egymás kölcsönös meghallgatása, ami nemcsak a demokrácia, hanem az emberi kapcsolatok szempontjából is nélkülözhetetlen.

Kommunikáció, amiben az utóbbi időkben borzalmasak vagyunk. Ez pedig nemcsak egymás meghallgatására értetendő, hanem arra is, hogy mit mondjunk a másiknak. Vegyük például az elhavazott autósokat! Nem voltam otthon, nem követtem nyomon az otthoni időjárással kapcsolatos híreket. Tegyük fel, hogy tényleg gondtalanok voltak, és nem vették komolyan a felszólításokat, ahogy például egy felelőtlen úszó sem veszi figyelembe a "mély víz" táblát. A katasztrófavédelemnek akkor is kutyakötelessége azonnal menteni őket, ahogy a parti őr is azonnal ugrik az idióta úszó után, mert ezért kapja a fizetését. Utána leordíthatja az úszó fejét, de addig bizony tartja benne a lelket. És bizony, hogy övé a felelősség, mert ez is a munkával jár. Nem mondhatja azt a fuldoklónak, hogy most nem, meg kérjen meg mást, illetve később másoknak, hogy az már akkor vízi hulla volt, mikor meglátta, illetve hogy voltaképpen az ő feladata nem is az, hogy megmentse a fuldoklókat, hanem hogy valójában üljön a parton, mert az mutat. Ez a lehető legrosszabb kommunikáció.

Mert van üzenete annak, hogy egy olyan SMS-t kapnak a bajba jutottak, hogy "ha elfogy a benzined, ülj át másik kocsiba". Az, hogy megoldod magad. Az, hogy nem érdekel, mi történik veled. Az, hogy átérezni nem tudjuk, milyen világban élsz. Az, hogy nem törődünk veled. Az üzenetekkel pedig egy politikusnak aztán igazán tisztában kellene lennie.

Mit tegyen ilyenkor az ember? Egyrészt, ha politikus, akkor ne őrjöngjön, ha a Telenor nem küldi tovább a szóban forgó SMS-t. Egyáltalán ne őrjöngjön, mert az káros az egészségre, ráadásul az emberek a katasztrófahelyzetekben a nyugodt, megbízható vezetőt szeretik. Akinek mondjuk azért több van a tarsolyában, mint ez az SMS, amit a Telenor nem mulasztásból nem közölt, hanem mert kommunikációs cégként tisztában volt ennek az üzenetnek a súlyával.

Emellett március 15-én történt az ominózus eset. Ilyenkor az emberek kiváltképpen érzékenyek arra, hogy azt érezhessék, az állam és az ország szempontjából ők fontosak. Hogy számítanak. Itt nem feltétlen azt a fajta hovatartozást értem, amit sokszor a pártok többnyire használnak, akár a saját pártjuk propagandáján akarják definiálni, mi a magyar, akár igen. Ugyanis, valljuk be, a pártok a propagandájukkal sokszor nem is elsősorban a hovatartozásra hatnak - bár arra is -, hanem az emberek kiválasztottság iránti vágyára. Mi vagyunk az igazi választás, a mi utunk jobb a többieknél, mi vagyunk azok, akik rendbe szedik az országot, mi megmutatjuk a többieknek. Ez persze szép és jó és van, és a pártok az utóbbi időben mindent megtettek, hogy pont erre a vágyra apellálva kisajátítsák az ünnepeket és a magyar jelzőt.

Csak nem működik mindig, mert van, amikor az ember nem akar mást, csak tartozni valahová. Békében. Nyugalomban. Mint amikor hazatér. A kiválasztottságban van egy adag frusztráció, és fel-fellángol... de nem ez jelenti a valahova tartozást. Hanem hogy néha jó ennek az országnak a része lenni, mert bár voltak nézeteltéréseink, de azért mégis csak együtt vagyunk, és ez számít. Lehet, hogy ezt a vezetők nem értik, de éppen ezért nem kis üzenete van annak, amikor pont ilyenkor az osztrákok hókotrói hamarabb érkeznek, minthogy a katasztrófavédelem aktiválná magát.

"Együtt ünnepel az egész nemzet... kivéve azt a néhány szerencsétlent az autópályán. De őket majd a labancok kimentik, míg mi arról emlékszünk meg, hogy beintett ezeknek a Kossuth meg a Petőfi."

De ha ezt megtettük, akkor utána ne kezdjük el magyarázni, hogy a katasztrófavédelemnek jobban belegondolva egyetlen mulasztásnak titulált dolog sem a feladata, azt mások csak úgy gondolták. Pláne, ne állítsunk össze olyan szavazást a hétvégi katasztrófahelyzetről, ami ma az mno.hu oldalán látható:

- Jól kezelték az állami szervek a katasztrófahelyzetet
- Lehetett volna gyorsabb a reagálás és hatékonyabb a kommunikáció
- Egy ilyen helyzetre nem lehetett jobban felkészülni
- Gusztustalan az ellenzék reagálása az eseményekre

Hogy miért? Vegyük csak sorjára. A polgár választhat, hogy az állam bácsi nagyon ügyes volt vagy csak ügyes, de azért szépen megoldotta, ellenben az, hogy cserben hagyta az embereket vagy elszúrta, nem opció. Figyelem, nem azt mondom, hogy cserben hagyta vagy elszúrta, hanem azt, hogy ezt a lehetőséget nem kínálja fel. Ennek pedig az az üzenete, hogy nagyon félnek attól, sokan ezt jelölnék be. Be lehetett volna rakni egy "rossz" opciót a "kiváló" és a "jó" mellé.

Ehelyett mi a másik két opció? Kétféle hárítás - ez az, ami a szavazás felét kiteszi. Az egyik a "jaj, hát ennél senki sem tudtam volna jobban", ami egy újabb verzió az én vagyok a legtökéletesebbre. A másik meg, hogy van rossz, de hát az nem mi, hát-hát hogy lehetne, az az ellenzék. Meg azok, akik most morcik ránk.

Nyoma sincs például annak a választásnak, hogy "örülök, hogy túléltem". Például. "Életem legborzasztóbb hétvégéje volt". "Úgy megörültem, mikor végre le tudtam fürdeni, mint majom a farkának". "Nagyon féltettem a szeretteimet." Egyetlen egy opció, amiből kitűnik, hogy számít a bajba jutottak véleménye, élménye. Vagy a kisemberé. Ez most nagyon fontos lett volna.

Hogy mi ezzel a gond? Egyrészt az, hogy a rossz opció hiányából látszik a bizalom hiánya az emberek felé. Márpedig a bizalom kölcsönös dolog, és az a mulasztások miatt már igencsak megrendült az emberekben a vezetőik felé, akik most azt üzenik ezzel a retorikával, csak az ő egójuk számít. Mert lehetett volna kihagyni végre az ellenzéket, lehetett volna azt üzeni, hogy srácok, most nem számít a politika, hanem ti számítotok. És akkor most említsem azt, hogy kezdhettünk volna beszélgetést, mit tehetünk ilyenkor másképpen, hogy elkerüljük a bajt? Itt erre igénynek nyoma sincs, így amikor legközelebb beüt a krach, ugyan ez lesz. Tanulni a hibákból lehet, de hogy tanuljon az, aki nem tud hibázni?

És hogy bízzunk olyanban, aki nem tud tanulni?

Most kitérhetnék arra, hogy korábban a kormány a fiatal tanulókat terroristáknak, a szüleiket kommunistáknak állította be - utóbbit, hogy teljes legyen a kép, az egykori MSZMP tag, Kövér László -, ahelyett, hogy megelégedtek volna az elégedetlenkedő vagy rendbontó kifejezéssel. De ezek nem elég erősek - ide hívószavak kellenek, a terrorizmus meg ugye korunk réme, míg a kommunizmus korunk múltjáé (a rendszerváltás előtt ugye nem azt vallottuk annak), csakhogy mindenki lássa, itt aztán mi vagyunk a jófiúk. De nem fogok bővebben kitérni, mert elég gyakori retorika volt ez az eltelt három évben.

Működő kommunikáció tehát, mint olyan, nem létezik. Nincs értékelve, mert mint fentebb említettem, a vezetők feltétlen hitet várják el, a bizalommal, mint olyannal nem tudnak mit kezdeni, mert az kicsit több erőfeszítést igényel és kicsit több pofonnal jár. Például, hogy az ember nem veregeti hátba azt, aki a zsebébe nyúl, hanem felelősségre vonja. Például, hogy az ember nem veregeti a hátba azt, aki a rábízott feladatot nem végzi el, hanem felelősségre vonja. És nem fogja elfogadni a magyarázatot, hogy az voltaképpen nem is úgy volt. Új feladatot meg végképp nem fog rábízni. És nem, nem elég négyévente elővenni azt, hogy "hej, ti azért mégiscsak fontosak vagytok, egyem a lelketek", mert nem vagyunk aranyhalak, emlékszünk arra, mi történt az azt megelőző négy évben. Vagy nyolcban. Vagy húszban.

Mert hogy bízzunk olyanban, aki nem tud tanulni?

Sehogy. Ellenben azt, ami most megy kommunikáció szinten, egyszer majd garantáltan fogják tanítani. Hogy ne.

Hírünk a külvilágban

No, ma, Dániában, Kommunikáció órán szóba került a gesztusok kapcsán Willy Brandt, aki ugye felelősséget vállalt a Harmadik Birodalom tetteiért, amikor letérdelt Varsóban. Ennek kapcsán érintve lett, hogy Németország kevésbé esélyes arra, hogy ilyesmihez hasonló atrocitás előkerüljön, szemben pl. Magyarországgal, ahol egy parlamenti idióta listázni akart. Nem volt benne semmi extra, csak összehasonlításként lett felhozva.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ezek a dolgok nem olyanok, hogy a külvilág majd csak legyint egyet és nem is figyel fel rá. Ugye a legutóbb az volt téma, hogy emiatt lenácizták őket, és a Jobbiknak állt feljebb. Nos, amikor ilyesmiket engednek meg maguknak, az bizony ránk is kihat, a mi megítélésünkre.

Vasárnapi morfond

Kezd már egy kicsit elegem lenni abból, hogy sokan úgy érzik, bármit megengedhetnek maguknak, szólásszabadságra hivatkozva - vagy anélkül - beszólhatnak bárkinek, aztán amikor ezért visszaszólnak nekik, rögtön vérig vannak sértve és kikérik maguknak.

Pedig nem az a kemény, aki adja, hanem aki képes állni is, csak ezt sokan elfelejtik. Most direkt nem hozok konkrét példát, mert az utóbbi időben elég általánossá vált a jelenség és nem is akarom, hogy felekezeti hovatartozás vigye el, mert a hozzáállás dühít, nem az adott hitvallás.

Itt most mondhatnám azt, hogy számtalan olyan barátom van, akivel homlokegyenest különböző nézeteket vallunk, mégis képesek vagyunk tiszteletben tartani egymás véleményét, és nem rögtön rosszindulatot feltételezni a másikról. Ezt hívják felnőtt hozzáállásnak.

Kár, hogy sajnos a közéletben ez egyre inkább háttérbe szorul, és ennek köszönhetően kezd máshol is kiveszni. Sokszor egy sereg nagypofájú puhányt látok, aki összetéveszti a szezont a fazonnal, és azt hiszi, attól lesz bátor, ha megmondja a frankót, kiosztva másokat, csak azok a következmények, azokat nem akarja vállalni.

Nem szeretek nagyon bibliai idézetekkel dobálózni, de erre mondják, "ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Vagy hamár ítélsz, akkor készülj fel rá, hogy téged is elítélhetnek.

Csak a felelősség helyét retorikában mintha átvette volna a Nagy Igazság, ami mögé elbújhatunk, aminek köszönhetően pálcát törhetünk mások feje felett, és már attól kiakadunk, ha valaki megpedzegeti, hogy nem nekünk van igazunk.

"Én egy nagyon jó ember vagyok, teccik érteni. Mindenki, aki jó ember, és nem rosszindulatú, az alapból tudja ezt rólam. Hjaj, ez is azt bizonyítja, hogy ha én kiosztok valakit, hát, azzal már nagy gond van, az maga a Sátán, és minden jó ember tisztában van vele, hogy ez így van, és mellém áll. Nem nekem kell bizonyítanom, mindenki másnak kell bizonyítania nekem. Még a gondolat is felháborít, hogy valaki azt hiszi, nem így van!"

Ez nem így működik. Ez a hozzáállás nem vezet sehova. Éretlen, suttyó, gerinctelen. Mégis, a csapból is ez folyik.

Persze, ettől még lehetnék visszafogott. Csak arra kellett rádöbbennem, hogy teljesen felesleges az ilyen esetekben. Azért, mert ezen emberkék már a "nem veled van bajom, de erre a témára érzékeny vagyok" finomítással sem tudnak mit kezdeni. Elvégre ők még véletlenül sem lehetnek sértők, más viszont mindenképpen. Aki intelligens, az tisztában van ezzel. Nem, még véletlenül sem fordulhat elő, hogy máshogy kellett volna fogalmazniuk, őket csak rosszindulatból lehet félreérteni.

És ezzel ott a gond, hogy nem csak azzal nem tudnak mit kezdeni, ha szembe kerülünk velük, hanem azzal sem, ha mellettük vagyunk. Mert akkor még véletlen sem azért tettük, mert engedtünk, mert vettünk egy mély levegőt, nem. Egyszerűen csak beláttuk, hogy nekik van, nekik volt igazuk, lám, mi lett volna, ha ezzel kezdjük, és nem vagyunk olyan hülyék. "Nektek megtiszteltetés velem együtt lennetek, nem fordítva!"

Tévedés ne essék, mindnyájunknak megvan az, amire érzékenyek vagyunk. Amit nehezen tolerálunk. De akadnak olyanok, akik olyan szinten intoleránsak, hogy nem is tudják értékelni a feléjük tanúsított toleranciát. Mert ők szépek és jók, semmi olyan nincs bennük, amit egy jó embernek tolerálnia kellene rajtuk.

Ez elfogadható hozzáállás kamaszkorban. Aztán illik kinőni. Mégis, felnőtt és olyan pozícióban levő embereken látom, akik nem engedhetnék meg maguknak. Nemcsak tolerálttá vált ez a hozzáállás, de egyenesen követendővé, napi szinten találkozom vele, szinte mindenhonnan. Aztán meg ha pofára esünk e hozzáállással, majd magunk helyett hibáztatunk másokat. Akár igyekezhetünk igazolni is magunkat, hogy a másik az milyen.

Még egyszer, ezer helyen látom, és nincs kedvem ezerszer elismételni, de egyszer már ki kellett írnom magamból. Egyszer, többször nem fogom. Csak rábökök erre a bejegyzésre.

Hollóhírek Easterosról

A cím ellenére az eset sajnos megtörtént és szót érdemel. Történt ugyanis, hogy a magyar vezetőség úgy gondolta, hogy 10.000 fős keret szám államilag finanszírozottra doszt elég. Most említhetném azt, hogy pár éve, amikor az MSZP akarta a tandíjat befizetni, akkor ez felháborító volt, de ezen már túl vagyunk - akkor is, ha a Facebookon rendre azért kapok lejáratást Bajnairól, mert hogy feledékeny magyarként emlékeztetni kell. Köszönöm, jó az emlékezőtehetségem.

Azonban ez egy dolog. Viszont van itt ez a Balog Zoli, aki azt találta mondani kereken, hogy:

tehetséges gyermekek felemelkedését legtöbbször nem a szegénység, hanem maguk a szülők akadályozzák.

Illetve:

A miniszter szerint ugyanis az elmúlt időszakban elterjedt az a mentalitás, hogy az oktatás-nevelés egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel. Márpedig mint kiemelte, a oktatás-nevelés nem szolgáltatás, hanem szolgálat.

Namármost, nem véletlen, hogy ez a kettő így együtt szerepel, ugyanis nagyon jól rávilágít a kormánybéliek mentalitására, akik képesek bárkinek beszólni, miután azokat a padlóra rúgták. És nem mellesleg ezért is adtam a bejegyzésnek azt a címet, amit.

Ugyanis mocsok sötét középkori gondolkodásról árulkodik. Tudjátok, amikor a lovag azért volt lovagias, udvarias, meg mit tudom én, amiért az volt, aki, nem azért, amit tett. És amikor a paraszt ugyanezért volt lelki fertő és a hét főbűn orvosi esete, mert hát a lelkem paraszt volt, és akármit is tehetett, paraszt marad, ő tehet róla. Ha nem érdemelné meg, a Jóisten nem teremtette volna parasztnak. Azt hiszem, ezért is lehet menő Horthy fehér lovon, mert ő is a soha nem volt régmúltat akarta visszahozni.

Az elmúlt időszakban igencsak elterjedt az a mentalitás bizonyos körökben, hogy az istenadta, sehonnai nép azért emeli fel a hangját, mert hát hálátlan, gyarló csürhe. Akiket bármikor, bárhogy lehet cseszegetni, és ha van egy kis eszük, akkor befogják a szájukat. Saját maguknak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol. Becsülték volna meg magukat, de így arra nem méltók, hogy megcsókolják az urak lába nyomát.

Meg hát ugye az igazi magyar mégis csak az urakból áll, meg esetleg azokból, akiknek lehull valami az asztalról, és hé, hát valójában a Hofi Géza sem az egyik legnagyobb magyar komikus volt, hanem "egy fajtajelleges, magyargyűlölő askenázi zsidó". (Bárcsak ez is egy fantasyből lenne!)

Azt hiszem, ideje véget vetni ennek, meg annak, hogy ez azért van, mert a főúr a keresztény igét terjeszti a hitetlenek között, és így voltaképpen a mi üdvünkért harcol. Sőt, a vitriolból is elég már, részükről, részemről, beszéljünk őszintén, nyíltan.

Na szóval, van az a rész, hogy "egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel". Igen, tetszik vagy sem, erről szól a demokrácia. Mi fizetjük az adót, meg négyévente meghallgatjuk, hogy mit kínálnak nekünk, aztán az alapján döntünk. Ezek alapján igen is van beleszólásunk. Erről szól az egész. Oktassak ki egy politikust, akinek ez a hivatása?

De ha erre az a válasz, hogy "én vagyok a hatalmasabb", nos, úgy a hasonlatnál maradva továbbra is megvan a lehetőségem, hogy szolgáltatót váltsak. Mondjuk elhúzok egy országba, ahol a magas adóért cserébe nem egy csizmát kapok a pofámba, hogy annyi jogom van, amennyit a főúr jónak lát. Ahol mondjuk jó kimenni az utcára, mert nem azt látja az ember, hogy mindenkit felfal a frusztráció.

Aztán persze lehet azzal jönni, hogy az ilyen az nem magyar. De igazából ez a retorika is unalmas már, és olyan, mint amikor egy cég túl sok erőt és energiát öl a termékük reklámkampányába, amiben az van, hogy a terméket használók azok az atyaúristenek, míg a nem használók bolondok, mert minden más gané, ki sem kell próbálni. Csak aztán mikor házhoz szállítják, és kiderül, hogy az még annyit sem ér, mert minden pénzt a reklámkampányba öltek... nos, a legtöbb felhasználót nem lehet hülyíteni hosszú távon.

Tévedés ne essék, szeretném, ha a hazaszeretetnek lenne egy romantikája, de nehéz úgy, hogy a vezetőktől az ember nagyon sok cinizmust érez. Meg azt, hogy a gyakorlatban nem működik, hogy azt érezzük, nem jó otthon, máshol meg igen.

És persze lehet mindig másokat hibáztatni. Lehet mindig IMF-fel, Gyurcsánnyal, Bajnaival, elmúlt nyolc évvel, tanárok bohócforradalmával, romkocsmák árnyában ülő diákokkal, gyereküknek gonoszmód keresztbe tevő szülőkkel, meg hanyatló Nyugattal jönni, csak lassan ott tartunk, hogy mindenki szar körülöttünk, és ezt tudattuk is velük. Akkor valójában kik is azok az "ők", és kikből is áll az a "mi"? Kik azok, akiket meg akarunk győzni, hogy "mi" vagyunk a jók és "ők" a rosszak? Kikből is áll a haza?

Merthogy van választásunk. Mindig van választásunk, mindig lesz. És ha máshogy nem megy, hát máshol. Lehet persze csodálkozni, meg lehet hálátlanságról dohogni, meg ragaszkodni ahhoz, hogy nektek van szükségetek rám, nem fordítva, meg hogy Isten tette fejünkre a koronát, nem a nép. De ez nem fog megálljt parancsolni a kiáramló fiataloknak. És ezen nem fog változtatni az a retorika, hogy ők a hibásak, ellenkezőleg, csak felgyorsítja.

Megtörtént az, amiről a választások előtt nem hittem, hogy megfog. Cersei Lannister és udvartartása irányít minket. Persze, lehet, hogy még mindig túl rózsásan látom a helyzetet...

Ha a hülyeség fájna...

A hülyeség fáj. Csak sosem az elkövetőjének.

Elő az ítéletekkel! - David Edding és a Murgók

Nemrég kezdtem bele David Eddings Belgariad c. ciklusába, és ugyan még nem fejeztem be, de egy valamit akkor is ki kell írnom magamból, különben a falhoz vágom a kezemben levő könyvet, és elő nem veszem újra.

Ez pedig a sorozat ügyeletes rosszarc-népének, a Murgóknak az ábrázolása, akik, történetesen, ázsiaiak, szemben az európai kultúrákon alapuló, jó oldalon álló királyságokkal.

Mielőtt belekezdek, tisztázzunk néhány dolgot! Egyrészt általában akkor szoktam írni egy sorozatról, ha a végére érek, vagy legalábbis regényenként megyek végig rajtuk. Ez a hozzáállás viszont annyira általános eddig, hogy nem hiszem, hogy a ciklus végére változni fog. Egyelőre az első könyvet olvastam el, illetve a második harmadánál járok, azonban már olyan frekventáltan találkoztam ezzel a jelenséggel, hogy muszáj volt klaviatúrát ragadnom.

A másik: tudom, ha valaki megszellőzteti, hogy bánhatnánk tisztelettudóbban más népekkel-kultúrákkal, arra jó eséllyel a reakció térdreflexként történő felháborodás, hogy egyáltalán hogy is merek rasszizmussal vádaskodni - akkor is, ha nem teszem -, és sokan inkább sértetten felhúzott orral távoznak, de a témáról magáról derogál beszélni nekik. Azt is hozzáteszem, hogy nem keresem a csomón a kákát - bár ezt majd mindenki eldönti maga -, és kifejezetten kedvelem a politikailag inkorrekt alkotásokat, mint a South Park. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezek sokszor nem szándékosak, mint amikor a Nevem Earl sorozatban egy megrögzött golfozó úgy akarja visszaszerezni a szerelmét, hogy elégeti a felszerelését - amit a szomszéd fekete égő keresztnek néz, majd, miután szerencsétlen zavartan a földre rúgja, a barátnője égő horogkeresztnek. Ezek sokszor olyan dolgok, mint amikor tánc közben rálépünk a másik lábára - nem szándékosan tesszük, de amikor ránk szólnak, akkor sértődés helyett illik óvatosabbnak lenni.

A Belgariadnál azonban ez olyan tömény, hogy amellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nem tudom, nem tudhatom, mi volt Eddings szándéka, lehet, hogy csak roppant szerencsétlenül jött ki az egész, nem is célom magát a szándékot keresni. Az eredmény azonban akkor is hervasztó.

Általában nem kedvelem, ha egy fajt vagy népet el lehet intézni annyival, hogy ezek aztán aljasak, gyávák, gonoszak, és minden téren hitványak, akkor sem, ha kitalált fajokról van szó. Nem azért, mert biztos valami ideológia van a háttérben. Egyszerűen azért, mert érdektelenné teszi a szóban forgó népeket. Ha tudjuk, hogy reagál egy faj legutolsó tagja, akkor hol marad a feszültség? Hol marad a sokszínűség? Hol marad a tanulás saját magunkról és a világról?

Persze Eddings ott hibázott nagyot, hogy kitalált fajok helyett gonosz ellenségnek a Murgókat és szövetségeseiket, ezeket az ázsiai kultúrákon alapuló emberi népeket hozta be. Ugyan sokan előszeretettel boncolgatják, hogy Tolkien orkjai mennyire alapulnak ázsiai sztereotípiákon, én A gyűrűk ura alatt egyszer sem éreztem, hogy ezek most létező népek sértő ábrázolásai. Ez talán azért is lehet, mert Tolkien az allegória helyett az alkalmazhatóságra esküdött. Bár Középfölde népei tényleg rendelkeznek olyan jegyekkel, melyekben létező népekre ismerhetünk - elég például a nyelvekre gondolni -, mégis, könnyen elhiszem, hogy minden egyes nép egy embertípust ábrázol. Hogy igen is, Tolkien az orkokat olyan emberekről mintázta, akikkel az Egyesült Királyságokban is lehetett találkozni, nemcsak Hitler Németországában. A kitalált fajokban megtalálható ez a távolságtartás, ami Eddings Murgóiból hiányzik.

De talán jobb is, ha inkább a lényegre térek, és összehasonlításokkal ráérek később is. Mi is az, ami miatt e poszt megírására szántam magam? Nos, következzenek a példák az eddigi olvasmányaimból:

- Amikor a története hőse gyerekként egy csavargó mesemondóval - akiről az olvasó számára egyébként azonnal kiderül, hogy ő a helyi Gandalf-allúzió, szóval a bölcsesség forrása is ő egyben - ellátogat egy városkába, és ott egy Murgóval találkoznak, a mesemondó nem hajlandó maradni, mert egy ilyen jelenléte veszélyt jelent, és rögtön elviharoznak. (Bevallom, nekem erről eszembe jutottak azok az amerikai filmek, ahol a rasszista bigott fehéreket ábrázolják így, akik nem hajlandók egy vendéglőben maradni a fekete karakterekkel.)

- Később a helyi Gandalfunk halál komolyan közli pártfogoltjával, hogy ha azt feltételezi, hogy minden Murgó kém és orgyilkos, akkor nem téved nagyot.

- A helyi vikingek fővárosába egyetlen Murgó nem léphet be, csak ha az életével fizet. Ez vonatkozik azokra is, akik beengedik a szóban forgó Murgót.

- Az egyik jóságos király csakúgy megjegyzi, hogy reméli, egy nap az egész Murgó-fertőzést eltörölhetik a Föld színéről.

- A Murgók aranya azzal a természetfeletti tulajdonsággal bír, hogy megrontja és kapzsivá teszi az embereket... szerencse, hogy az "európaiak" aranyára ez nem vonatkozik.

- A főhős egyik újdonsült barátja, egy fiatal íjász bevallja, hogy szakadárként összeesküvést sző a királya ellen, amiben egy idegen támogatja, a főhős akkor kapja fel a fejét, hogy az illető Murgó (elvégre a más országok népei egyébként merő szeretetből támogatják pénzzel és ötletekkel a lázadókat, és nem motiválja őket semmi hátsó szándék).

- Amikor az előbb említett király országában járnak, egy belviszályba botlanak, amit, mit tesz Isten, egy Murgó szított sötét mágiával... amit aztán a csoport varázshasználói megtörnek, és az emberek rögtön ki is békülnek egymással... majd kedélyesen megjegyzik, hogy ezt a Murgót viszik is a vesztőhelyre. És akárcsak a fenti eseteknél, senki nem szólal meg, hogy talán nem ilyen egyszerű a helyzet, senki nem döbben meg, senki nem emeli fel hangját, hogy hátrább az agarakkal. Ha valaki megjegyzi, hogy a halott Murgó a jó Murgó - és ezt meg is jegyzik -, akkor érezhető a többiek hallgatólagos beleegyezése.

- Az már csak hab a tortán, hogy ezeknek a Murgóknak az istene a helyi Szauron - ezt egyébként lehetne jól is kezelni, mert egy nép megítélését a vezetőség nagyban befolyásolja, de Eddings nem kezeli jól, mert akkor éreztetné velünk, hogy attól a nép még nép marad -, illetve, hogy míg az európai karaktereknek nevük is van, addig a Murgókra csak Murgókként hivatkoznak... nyilván, egyik olyan, mint a másik. És nyilván, ha meglátunk egyet, akkor már tudjuk, hogy gonosz és rosszban sántikál (a főhős például már tudja, hogy valami nincs rendben, amikor meglát egyet).

Oké, tisztázzunk valamit! Nyilván a középkori mentalitáson nem kérhetjük számon a politikai korrektséget és azt, hogy ellenségeiket ne démonizálják. De! De attól még érezhetnénk, hogy a hősök nézete ellenére azért a konfliktus ennél bonyolultabb, hamár mindkét oldalon emberek szerepelnek. De ezt ki lehetett volna úgyis védeni, ha rossz emberi oldal nem ennyire egyértelműen alapul egy létező kultúrára (megjegyzem, a fentiek könnyen kivédhetők lettek volna egy kitalált, nem-emberi fajjal). De talán nem is azzal van a baj, hogy mit, hanem hogy hogyan ábrázol az író.

Eddig nem láttunk mást a Murgóktól, minthogy csak ármánykodásra képesek. Nem láttuk, hogy szeretnék a családjukat, hogy kedvelnének másokat, hogy ők is a hazájukért harcolnak, hogy olykor kétkednének, vagy ne adj' Isten, ha könnyű szívvel is veszik mások legyilkolását, legalább amúgy kellemes társaságot tudnának nyújtani. Eddig Eddingsnél azt kapjuk, amit látunk: sebhelyes arcú ázsiaiakat, akik velejéig romlottak. Állítólag, ha ennél a ciklusnál nem is, a másodiknál Eddings már egy kicsit árnyalja a helyzetet. Oké. Lelke rajta.

Ami viszont meglep, és kicsit ez is késztetett arra, hogy ezt a bejegyzést megírjam, az az, hogy míg manapság sokan előszeretettel boncolgatják különböző műveken, hogy mennyire rasszisták, addig ennél a regényről többnyire elismeréseket olvasok csak. Pedig ez utóbbi önmagában rendjén is lenne, mert mindenki mást szeret és minden alkotás jelenthet valakinek valamit. Amikor a regényeket például kikölcsönöztem egy helyi könyvtárból, az ottani, erősen Brandon Sandersonra emlékeztető dán könyvtáros lelkendezett, hogy neki megvan az összes és hogy tökéletesnek tartja a ciklust. Egy intelligens, kedves, nyitott embernek tűnt - és ezzel csak azt akarom mondani, hogy egy kritika sosem az olvasót bírálja, vagy akár az író személyét, hanem mindig magát az alkotást. Tehát nem, nem gondolom azt, hogy a regény rajongói titokban mind rasszisták lennének... viszont ennél a ciklusnál történetesen meg tudom érteni, ha az ázsiai származású emberek sértőnek találják.

Azonban ez ritkán szokott felmerülni a ciklus kapcsán, márpedig a Belgariad neve azért gyakran felmerül, ha epikus tolkieni fantasyről van szó - sokkal gyakrabban futok bele, mint Tad Williams, Kate Elliott vagy Guy Gavriel Kay műveibe. És ilyenkor egyszer sem olvasom, hogy ez egy jó mű, de azért nagy kozmetikázás férne rá ezen a fronton.

Pedig ebben a témában azért bőven lehet olvasni. Tolkienen kívül egy gyakori célpont Martin, különösen Khal Drogo miatt. Csakhogy míg ugyan Martin a dothraki kultúrát brutálisnak ábrázolja, nála a westerosiak legalább ennyire brutálisak a maguk módján. Emellett Khal Drogo szimpatikusabb személy, mint a westerosi urak zöme - tartja magát a szavához és a maga módján jobban szereti a feleségét, mint a westerosiak. Ha a dothrakiak nyersek is, a westerosiak álszentek. Mégis, a neten rengeteg helyen Khal Drogo miatt ingatják a fejüket - oké, Martin a sorozat miatt ismertebb lett, mint Eddings -, a Belgariad említésénél viszont fel sem merül, hogy a Murgók nem állják meg a helyüket.

Én meg ezt azért is furcsállom, mert Eddings ábrázolásánál jóval kevesebbért is pellengérre állítják az embert... olyanokért, amin inkább érzem az átgondolatlanságot. De manapság a jóindulatú sztereotípiák, mint például a nemes vad, is kerülendők és elítélendők. Ezzel szemben Eddings a Murgókat nyíltan negatívan ábrázolja... és olyan töményen adagolja ezt, hogy az embernek elege lesz belőle.

Pedig bevallom, nem szoktam a kákán csomót keresni hasonló esetekben. Akkor sem, ha ez például velünk, magyarokkal történik - egyszer sem éreztem azt sem a Közönséges bűnözőknél, sem a Bérgyilkos a szomszédomnál, hogy most az alkotók az összes magyart bűnözőknek akarták beállítani - egyszerűen csak olyan rosszfiúk voltak benne, akik történetesen magyarok. Nem éreztem szükségét, hogy rögtön dühödten hozzam fel Neumannt vagy Szent-Györgyi Albertet. Egyszer sem éreztem azt, hogy Drakula gróf sértő lenne rám, mint közép-kelet-európaira, ellenben büszke vagyok Lugosi Bélára.

És alapjában véve ugyanígy állok hozzá a többi, hasonló esethez is, mégha igyekszek nem más tyúkszemére lépni, pedig tudom, hogy kétballábas vagyok.

De Eddings minimum egy elefánt, aki felcsapott balerinának.

Ezer árnyalat, ezer lehetőség

Idestova egy éve írtam bejegyzést képregény-adaptációk és fekete színészek kapcsán. Nem azért veszem elő, mert valamiért megint aktuális lenne, és ragaszkodnék egy vesszőparipámhoz. Ellenkezőleg... van, amikor az embert foglalkoztatja egy kérdés, kiírja magából, majd elégedetlen a végeredménnyel, és aztán az foglalkoztatja. A cikkírás közben végig ott motoszkált bennem az, hogy egyáltalán megjelentessek egy blogbejegyzést ilyen kérdésben... nem azért, mert akkor esetleg rasszistának tartanak, bár hazudnék, ha azt állítanám, mások véleménye nem érdekel, mert akkor nem írnék blogot sem. Ha nem érdekel mások véleménye, minek befolyásoljam azt? Egyszerűen az volt a problémám vele, hogy talán nincs elég nagy rálátásom ahhoz, hogy erről a témáról érdemben beszéljek (ami továbbra is bennem motoszkál, de már A-t mondtam, ideje B-t is). A másik, hogy bár Laurence Fishburne Perry White-ként történő szerepeltetése akkor jó tűrhető ürügynek tűnt a téma felvetésére, az igazság az, hogy örülök, hogy őt egy Superman-filmben látom, és volt bennem egy kevés rossz szájíz, hogy pont az ő kapcsán kellett elővennem.

Még mindig hiszem, hogy a fekete képregény-karakterek alul vannak reprezentálva az adaptációkban. De ezeknek a posztoknak nem arról kell szólnia, hogy akkor is nekem volt igazam, mert az ember szüntelenül keresi a kérdéseire a választ, és ilyen esetben ez a hozzáállás csak visszatartja. Van pár dolog, amit visszatekintve hiányolok a korábbi cikkemből, és mindenképpen pótolni szeretnék.

Az egyik az, hogy hamár annyit nyavalygok arról, hogy a fekete képregényhősök nem igazán kerülnek vászonra, nos, akkor illett volna részemről végigvenni azokat a karaktereket, akik szóba jöhetnének, és azokat is, akik már szóba is jöttek. Persze előbb tisztázni kell pár dolgot. Az egyik, hogy egy rövid tűnődést követően valahol az is érthető, miért nem Steelt szeretnék elsősorban nyomatni - mivel az új Batman-trilógiában már szerepel Lucius Fox, a Vasember-filmekben pedig találkozhatunk James Rhodesszal, ezért félő, hogy a laikus közönség James Henry Ironst e két karakter ötvözetének tekintené. Ennek ellenére én szeretném egyszer őt is tisztességesen a vásznon látni.

A másik, hogy nem tudom, mekkora jogalapom van fehérbőrű magyarként megmondani a frankót arról, hogy milyenek legyenek az afro-amerikai szuperhősök, ahogy ez fordított helyzetben is roppant faramucin jönne ki. Mint képregény-rajongó, persze meglehet a magam véleménye az adaptációkról... de el kell ismernem, hogy mint nem a közegből származó emberke, nem tarthatom magam szaktekintélynek.

Érdekes dolog egyébként a médiából áradó sztereotípiák és az ember valódi tapasztalatainak a kontrasztja. Mert például ha az én személyes tapasztalataimat vesszük alapul, akkor a magyar közönségben alapvetően más képnek kellene élnie a feketékről, mint amit a TV-ben és a filmvásznon lát. Például az egyik legfontosabb, hogy mi nálunk egyrészt a feketék nem képzik akkora hányadát a lakosságnak, másrészt a szegény életművész nagyszájú feketével... nos, valljuk be, vele itthon nem találkozhatunk. Azok a feketék, akiket én ismerek, zömében komoly, jól kereső üzletemberek vagy -asszonyok, akik lehetnek komolyak vagy jó kedélyűek. Persze, azért mondom, hogy zömében, mert ez is egy egyszerűsítés - anno ügyfélszolgálaton dolgoztam együtt feketékkel. Egy szinten voltunk, de más munkakör volt, én angolos voltam, ők franciások. De egyáltalán nem volt jellemző egyetlen olyan sztereotípia, ami a médiából sugárzik ránk, és az első példámat is ezért hoztam fel. De nem egy külföldi fekete diák tanul a Szegedi Tudományegyetemen, akik csendesek, visszahúzódóak - jó, én is tanultam kint ösztöndíjjal, szóval, a külföldön tanuló diákok már csak ilyenek -, de emellett ezek a diákok itt költik el a családjuktól kapott pénzt, szóval, pont behozzák azt az országba. Tehát a szegény életművész fekete sztereotípia nálunk nem állja meg a helyét.

Jó, persze, most hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a sztereotípia nálunk ne jelenne meg magától, csak feketék helyett mi romákra szoktuk alkalmazni, amivel csak azt akarom mondani, hogy rám szakadna a plafon, ha azt állítanám, nálunk, Magyarországon nincsenek meg azok a társadalmi feszültségek, amik pl. a fent említett sztereotípiát is eredményezik. Éppenséggel ezek a feszültségek előző cikkem óta nőttek is nálunk, és többek között ez is motivált arra, hogy kicsit újra körüljárjam a témát. Ugyanis sajnos nem lehet azt mondani, hogy ezekben a kérdésekben nincs felelősségünk, pláne, ha véleményt nyilvánítunk. Például engem az utóbbi időben eléggé borzaszt, miféle hozzáállást engedhetnek meg egyre jobban maguknak szélsőséges körökben, miközben külföldön kevesebbért is fejét veszik az embernek. Azt hiszem, ha majd az olyan embereknek, akik börtönbe zárnák pl. a melegeket, azonnal megköszönik - vagy inkább nem - a munkájukat, és ez ott figyel a hír végén, akkor nyugodtabban merek felszólalni a vélt és valósan túlzott politikai korrektség ellen. De egy olyan közegben, ahol egy párt rögtön a Földet leigázni készülő idegenek előfutárának tekinti egyik tagját, miután fény derült annak származására... nos, ott bizony az ember fenekében ott a zabszem. Mert bármikor kiforgathatják a szavait, és nem, soha nem azoknak a véleménye érdekelt, akik kiforgatják a szavakat, mert azok úgyis mindent megfognak tenni, hogy a maguk igazát olvassák ki mindenből. Nem, csak nem célom könnyen a malmaikra hajtani a vizet, és ezért fenemód óvatosnak kell lennem.

Akárhogy is, ugorjunk! Említettem, hogy a fenti sztereotípia nálunk nem állja meg a helyét, ellenben nálunk is beépült a köztudatba. Ugyanis ezekkel import alkotásokon keresztül értesülünk, melyekkel frekventáltabban találkozunk, mint a magyar termékekkel, és így ezek jobban befolyásolják a gondolkodásunkat, akkor is, ha magyar közegben élünk. Az előző - meg az azt megelőző - generáció számára például Ewingék története ugyanolyan meghatározó volt, mint a szomszédoké, kicsi és nagybetűvel. Annyit találkoztunk tehát pl. a gettócsászárral, hogy bármennyire is másod- vagy harmadkézből származó információ, készpénznek vesszük, és sokan elhiszik, hogy minden fekete egész nap az utcán kosarazik és rappel. És ez valóságosabbá vált számunkra a körülöttünk lévő világnál, mert én például itt Magyarországon egy feketével nem találkoztam, akire illene ez a körülírás, ellenben sokan mégis így képzelik el nálunk őket. Ez annyira jellemző egyébként, hogy amikor magyar fekete hírességről beszélünk, sokaknak Fekete Pákó ugrik be, aki azért nem volt annyira meghatározó és akin jót nevetnek, holott ott van egy Kálid Artúrunk már mióta, aki azért minőséget tesz le az asztalra (nem mellesleg ő volt Superman magyar hangja is).

Persze, az talán amúgy nem is baj, ha valakiről nem a bőrszíne ugrik be először, hanem az, hogy milyen munkát tett le az asztalra. A bőrszín pedig másodlagos, mint a hajszín vagy szemszín. És ezzel elérkeztünk ahhoz, hogy én milyen fekete karaktereket szeretek - akik élő, lélegző karakterek, akiknél a származás nem egyéb apró adaléknál. Ami ha ki is hat a karakterre - mert mindenkire kihat a származása -, nem köti korlátok közé. Ezért is ódzkodtam először "Kedvenc Fekete Karakterek" listától, mert az már egy megkülönböztetésnek tűnt... ugyanezért nem teszem ezt színészekkel sem... nagyon kedvelem Morgan Freemant, de őt nem kell külön kategorizálni (lista-gettóba rakni) hogy megállja a helyét... és ez igaz másokra is. A jó fekete karakterek azért jók, mert ugyanolyan összetettek és/vagy szerethetőek, mint a fehérek. Ezért pedig egy tökéletesebb világban már megint megérdemelném a Captain Obvious díjat.

És ez igaz az ellenkezőjére is: sok fekete karakter azért nem lesz népszerű, mert az alkotók nem igazán öltek beléjük energiát. Azért alkotják meg, hogy legyen egy 'token member' a csapatban, amire azért van néhány példa. Néha elképzelem, hogy zajlik egy ilyen beszélgetés alkotói folyamatnál.
- Te Pista, te kell ide egy fekete még!
- Egen? Oszt' mit tud?
- Hát az a képessége, hogy ilyen nagyon kemény arc.
- Értem... és még mit kell tudni róla?
- Mit kell, mit kell... hát azt, hogy fekete! Rappel, meg füvet szí, meg kosarazik, mint mindegyikük!
- Huhh, hát a fekete srácok meg fognak érte őrülni! Családja legyen?
- Ne legyen! Úgyis meghal három szám múlva...
(Jó, ez persze cinikus, és sok ilyen esetben inkább az van, hogy az alkotók nem gondolják át alaposan a dolgot, mint... mint az más esetben is előfordult.)

Sokakat ez a pongyolaság zavar, és nem kevés ember részben emiatt fintorog a kötelező feketékre. Pedig ismerek olyan emberkéket, akik tudnak inkorrekt megjegyzéseket tenni, mégis ők hozták szóba, hogy pl. annyi jó fekete karakterrel nem voltunk sci-fi fronton elkényeztetve. Van a vicces fekete meg a gonosz fekete, aztán ennyi. És hamár inkorrektségnél tartunk, a politikai korrektségben mindig is az zavart - és ezért is írtam meg végül a múltkori cikket -, hogy a politikai korrektséget - vagy a politikailag korrekt embereket - mintha nem a másik érdekelte volna, hanem hogy mit gondolnak ő róla. Inkább elzárkóznak a témától, mintha zavarba hozná őket, és én pont nem a nyitottságot érzem, hanem hogy az a fontos, hogy ők nem rasszisták. És ezt a hozzáállást érzem akkor, amikor egy képregényben fehér mellékszereplőt tesznek meg feketévé, ahelyett, hogy egy már meglévőt robbantanának be a köztudatba.

De tudom, ez személyes ízlés dolga is: jómagam purista vagyok. Vegyük például a Thor filmet, ami kisebb vihart kavart Idris Elba Heimdalként való szerepeltetése miatt. Kenneth Brannagh azzal érvelt, hogy neki a tehetség számít, és nem fog származás miatt senkit megfosztani a lehetőségtől. Ebben igaza is van - erről mindjárt -, de én speciel jobban örültem volna egy Istenek Tanácsának, ahol a germánok mellett ott találhatók az afrikai, japán, görög, azték, indiai, etc. istenek, pont azért, mert más kultúrák isteneit az európai ember annyira nem ismeri. De szembe kell nézni azzal, hogy ezeknek az isteneknek nyilván egyáltalán nem lett volna semmi szerepük, még idejük is alig, teljesen elsikkadtak volna - így a célnak egyáltalán nem feleltek volna meg. Emellett a Thor film nem a mitikus vonulatot, hanem inkább a hatvanas évekbeli Kirby-verziót vette alapul, hogy annyira ne üssön el Vasembertől. Ezek szerint az asgardiak idegenek egy másik bolygóról, és ha már a képregényben is találkozhatunk Thor barátai között egy mongol harcossal... nos akkor a világképből Elba Heimdallja sem lóg ki.

Emellett az is igaz, hogy alapvetően a nyugati közönséget, nos... nem érdeklik más kultúrák történetei. Ha valaki meghallja, hogy egy új Shakespeare adaptáció készül, inkább felkapja a fejét, mintha teszem azt a Mahábháratáról lenne szó. Én szeretném, ha ezek is nagyobb szerepet kapnának a nyugati kultúrában. Egyrészt színesítené a képünket a világról. Másrészt meg az egy kicsit tényleg problémás, hogy csak a nyugati történeteket nyomjuk egy jóval sokszínűbb közönségnek, mert ez számít, és aztán hozzátesszük, hogy apropó, az autentikusság mián csak európaiak játszhatnak benne.

És még valami, hamár politikai korrektség meg Heimdal: a cikkem célja nem az, hogy helyre tegyem például azokat, akik nem értenek egyet Idris Elba germán istenként való szerepeltetésével. Nem célom ítélkezni, és voltaképpen az ítélkezés zavar bármelyik oldalról... hogy jó emberek marják egymást. Mint már írtam párszor, sok olyan embert ismerek, aki morog a politikai korrektségre, ellenben mégis törődnek egy ismerősükkel, tartozzon az a személy bárhová. Mert meglátják benne az embert, ami sokszor mintha nagy kérdések fejtegetésében hajlamos lenne elveszni. Ezekkel az emberekkel amúgy nagyon jól el is lehet beszélgetni ezekről a témákról - a kulcsszó a kölcsönös tisztelet. A cikkem célja tehát az, hogy olyasmiről beszélgessek, amiről hajlamosak vagyunk sommásan nyilatkozni.

De amúgy lehet, hogy tudunk kapcsolódási pontokat találni. Teszem azt, szerintem minden kedves olvasóm elalélna, ha amerikai közegben egy magyar szuperhőst látna a filmvásznon. Hé, elvégre a Bosszúállók budapestes beszólása is sokunknak jól esett. A feketék is ugyanígy vannak ezzel, és mivel ők is a közönség részei... nos, szerintem, érthető valahol az elv, miért raknak be mindenhová egy feketét. De hé, amit múltkor a melegek kapcsán említettem, az itt is játszik - általában egy feketét kapunk sok fehérre. Ne legyen az se, hogy emiatt rögtön mi, fehérek érezzük kirekesztve magunkat ("Há' má' mindenhová egy n----- kell?"), mert az is faramucin jön ki, hogy finom legyek és úrias.

No, ideje lenne akkor már rátérni, hogy milyen fekete hősök azok, akik közül Hollywood válogathatna... de amennyiben ő nem fog, úgy itt vannak azok a karakterek, akik esetleg egy egyszeri olvasó érdeklődését felkelthetik, és még nem szerepeltek vásznon (megjegyzem, a lista nem teljes, azt a tízet válogattam össze, akit én személy szerint szívesen látnék a moziban):

Fekete Párduc

Azt hiszem, mindegyik közül talán ő a legikonikusabb - többnyire azért is, mert ő volt az első fekete szuperhős. 1966 júliusában debütált a Fantasztikus Négyes 52. számában, és ezzel három hónappal előzte meg magát a Fekete Párducok mozgalmat (bár mindkettőt megelőzte a II. Világháborúbeli Fekete Párducok zászlóalj). Annak ellenére, hogy Nick Fury elitalakulatában már szerepelt egy Gabriel Jones nevű fekete, Fekete Párduc - T'challa - volt az első fekete szuperhős, aki ráadásul önállóan tevékenykedett. Ha valakihez okvetlen hasonlítanom kellene, az Batman, ugyanis mindketten rendkívüli fizikummal bíró, gazdag, intelligens igazságosztók... azonban Fekete Párduc saját karakterrel rendelkezik, nem pedig egy másolat, amiben nem kis szerepe van a hátterének: ő nem egy gótikus amerikai város bajnoka, hanem egy fiktív afrikai királyság uralkodója. Ha valaki kedveli a földhöz közelebbi hősöket, mint Batman, Fenegyerek vagy Amerika Kapitány, akkor mindenképpen tegyen T'Challával egy próbát. Fekete Párduc egyébként sokáig a Bosszúállók egyik tagja volt, emellett nemrég házasságot kötött az X-men Viharával, sőt, ketten egy ideig a Fantasztikus Négyesbe is beálltak, hogy rövid ideig Reed és Susan Storm Richardsot helyettesítsék.

Habár a legelső megjelenésén meglátszik a kor - elvégre, mégse ma íródott -, jópofa... ellenben talán sokakat jobban érdekelnek a modernkori, politikával átszőtt történetei (pl. Reginald Hudlin első története), de sokakat ihletett meg a Panther vs. the Klan 1976-os történet.

Monica Rambeau

Monica - alias Csodakapitány alias Foton - szintén a Bosszúállók egyik tagja, sőt, egy időben vezetője is volt. Találkozhattunk vele magyarul a Titkos Háborúban, illetve szerepelt például a The Avengers vs. The X-men képregényben is. Én őt istenigazából mégis Warren Ellis Nextwave-jében kedveltem meg, ami valahol ironikus is lehetne, elvégre abban a minisorozatban mindenki valamelyest önmaga karikatúrája. Tévedés ne essék, Monica mindig is kompetens vezető volt, és itt is az marad, azonban van valami báj abban, hogy mennyire igyekszik egyben tartani az - egyébként annyira nem kompetens - társaságot, több-kevesebb sikerrel (ha a Nextwave-et a Futuramához hasonlítom, ő Turanga Leela), illetve hogy Ellis mennyire örömét leli a szuperképességének - mely által képes átalakulni az elektromágneses spektrum bármelyik energiatípusává - kihasználásában. Emellett legtöbb önironikus fekete karakterrel szemben a humor forrása nála nem fekete mivolta Ellisnél, hanem hogy egyszer a Bosszúállók vezetője volt - ahogy Al Bundy is négy touchdownt szerzett egy meccs alatt. De persze ha nem komolytalankodjuk el, Monicában akkor is van annyi potenciál, hogy hamarabb a vásznon akarjam látni, mint Víziót, Wonder Mant vagy Higanyszálat.

Sólyom

Bevallom, Sólyom korábban annyira nem fogott, mert abban a néhány történetben, amihez szerencsém volt korábban vele, sosem tűnt többnek két szárnynál. Azonban ha volt is tényleges haszna az Újvilágnak a magamfajta régi motorosok számára, akkor az az, hogy bebizonyította, tévedek, és ő is több ennél - jó íróknál legalábbis. Az Újvilágban ugyanis Sam Wilson elsősorban egy tudós, aki Tony Stark és Dr. Bruce Banner szakterületénél is elborultabb dolgokkal foglalkozik. Sokrétűsége már megmutatkozik az amúgy feledhető újvilági Galactus-széria első felvonásában, de tudósként nem kevés szerepe van a vadonatúj The Ultimate Comics: The Ultimates első történetfonalában is. A szárnyak másodlagosak - inkább azért vannak, mert tudós mellett felderítő, és másodsorban harcos. Tulajdonképpen ha egy filmadaptációban mikroszkóp és számítógép előtt ül, és csak a legvégén veszi elő a szárnyakat, nos, akkor is megkaptuk azt, ami szerintem jó benne. És persze nem maradhat el az, hogy 1969 óta szerepel a képregények világában, Stan Lee alkotta meg, és sokáig Amerika Kapitány társa volt.

Steel

Bevallom, a sokak által lehurrogott Shaquille O'Neill filmet sosem láttam, ellenben a Superman rajzfilmsorozatban - ha pár rész erejéig is - nemcsak technikai fronton válik hasznára a kriptoni bajnoknak, hanem a találmányával is segít neki felvenni a harcot Metallóval, a Terminátor kriptonittal működő prototípusával felvenni a harcot. Sőt, oroszlánrészt vállal a küzdelemből, amikor Supermant a sugárzás legyengíti. Bár fentebb írtam, hogy a karaktert mi miatt nem biztos, hogy előveszik, ez az, ami miatt bizalmat szavazok neki. Emellett ott végig egyfajta csendes, finom méltóság jellemzi - végig érezni rajta, hogy Supermannel szemben ő Metropolis utcáin nőtt fel, de sosem vált át nagydumás észosztóvá. Tiszteli Supermant, és ez kölcsönös.

A képregények világában egy ideig egyike a Supermant helyettesítő hősöknek, emellett többek között az 52 című - szvsz szerfelett széteső, ennek ellenére mégis fontos - heti sorozat egyik nézőpont karaktere. Emellett nem kicsit lényeges az, hogy civilben John Henry Irosnak hívják.

Mr. Terrific

Mr. Terrificre kábé ugyanaz igaz, mint amit az általam kedvelt Sólyomról írtam - tudós, aki besegít a harcban. A különbség csak annyi, hogy Mr. Terrific relatíve új karakter - 1997-ben debütált. Ennek ellenére mégis hamar meghatározó tagjává vált magát a Justice Society nevű társaságnak. Harcban és nyomozásban egyaránt kiveszi a részét - az elsőben olyanok oldalán, mint Power Girl, a másodikban pedig gyakran Doctor Mid-Nite társaságában, emellett Bruce Wayne és Lex Luthor után a harmadik legintelligensebb ember a Földön. A Justice Society prominens tagja, emellett a - számomra felemás - Identity Crisisben is szerepel.

Persze nem mehetek el amellett, hogy ő egy korábbi szuperhős utódja és örököse. Az eredeti Mr. Terrific, Terry Sloane, mondanom sem kell, fehér volt (1942-ben jelent meg a színen). És ezt a megoldást én amúgy személy szerint sokkal jobban kedvelem és sokkal őszintébbnek tartom, mint a múltkori cikkem apropóját. Persze, hogy az öreg hősök bárkit inspirálhatnak fajra és nemre való tekintet nélkül, ahogy ez a valóságban is így van. Lehet bárki űrhajós, bíró vagy akár elnök... a szuperhősi alteregók meg voltaképpen annyira nem különböznek ezektől a pozícióktól. Itt is átadják az öregek a fiataloknak a fáklyát. Olyan ez, mint pl. a Watchmenben Dan Dreiberg példaképe Hollis Mason volt. Ha esetleg egy Igazság Liga filmben szerepelne, akkor elég lenne utalni vagy elmondani, hogy példaképe és/vagy mentora Terry Sloane volt.

John Stewart

És a fenti áll az egyik Zöld Lámpásra is. Vele az Igazság Liga rajzfilmsorozatban találkoztam, és az a széria annyira meghatározó volt számomra, hogy jó ideig a fehér Zöld Lámpás zavart, nem kicsit. Ez elsősorban azért is volt, mert a rajzfilmsorozatban olyan jól kiegészítették egymást Villámmal... ha most túlozni akarnék, akkor ők voltak a szuperhősök Furcsa párja: Wally West volt a komolytalan, tréfás figura, John Stewart pedig a mindig komoly, pedáns katona.

Képregényben a fehér Zöld Lámpások a meghatározók, akár saját sorozatban, akár az Igazság Ligában. És hazudnék, ha azt mondom, hogy rosszak - bár én akkor már Alan Scottra, az aranykori Zöld Lámpásra szavazok -, csupán valahogy számomra jobban működött John Stewart és Wally West chemistryje. Grant Morrison Igazság Ligájában Kyle Rayner szerepelt, és ő sem volt rossz, csak ő ugyanolyan komolytalan karakter volt, mint Wally West, ha nem jobban. Mindazonáltal meg kell említenem, hogy a Superman: Red Son képregényben egy cameo erejéig szerepel Stewart, illetve hogy a hetvenes évek eleje óta létező karakter.

Bishop

Esküszöm, hogy mikor megjelent, az egyik legellenszenvesebb karakternek találtam Bishopot. Hogy miért is? Mert ő egy két lábon járó sztereotípia volt. Agresszív, arrogáns, nagyarcú, mindenkit gondolkodás nélkül lelővő kemény legény volt. Emellett, ahogy azt egy X-men képregényben kell, egy sötét jövőből jött. A képessége az, amit az X-men: Az elsők Sebastian Shawjától láthattunk - képes elnyelni és visszalőni különböző energiákat... ez nem rossz, de ahogy akkoriban az írók használták...

...aztán Grant Morrison Új X-menjében megjelent egy másik mutáns nyomozó oldalán, mint egy intelligens Starsky, és voilá, rögtön működött. Olyan karakter volt, aki tisztában van azzal, hogy a különleges képességek mennyire új értelmet adnak a bűnözésnek, aki szeretné fenntartani a rendet, de mégsem akarja elnyomni a fajtársait - a kezdetek kezdetén Bishop nagyon autoriter személyiség volt. Egy ideig ez az új hozzáállás is jellemezte a karaktert... aztán a Messiah CompleX során az írók ezt az irányt kidobták a kukába, és megint egy időutazó könyörtelen bosszúállót kaptunk helyette. Említenem kell viszont, hogy a Wolverine and the X-men rajzfilmsorozatban, bár ott is a jövőből származik, egy felelősségteljes vezér - ha már minden áron tartani akarják magukat az időutazáshoz egy filmadaptációnál, remélem, ennél lejjebb nem adják az alkotók.

Vixen

Vixennel elsősorban mint mellékszereplőként találkoztam az Igazság Liga lapjain. Annyira nincs rálátásom, viszont mindig is jópofának találtam a képességét - ami pepitában ugyanaz, mint Animal Mané, de Istenem -, és mindig is láttam a karakterben potenciált. Róla nem tudok sokat mondani képregény-fronton, de a rajzfilmekben tetszett az alakja, és éppen ezért a filmvásznon nem lenne rossz őt látni. Ugyan érik őt kritikák, hogy kicsit visszás, hogy az legyen egy fekete szuperhősnő képessége, hogy vad... de ha az alkotók odafigyelnek arra, ne váljon kétdimenziós karakterré, és ügyesen használják a képességét, akkor ez sem okozhat gondot.

Luke Cage

Bevallom, számomra Luke Cage valahogy A sztereotip fekete szuperhős, aki mindig a feketékről éppen élő képet testesítette meg. Egykor afrót meg diszkógöncöt viselt, ma kopasz és aranynyakláncot hord. Ráadásul ő az, akinek az a képessége, hogy kemény (szupererő és sebezhetetlenség, ami nem éri el a Hulk/Superman szintet). Abban, hogy a képességét a börtönben szerezte - beállt kísérleti nyúlnak a szabadságáért cserébe -, vannak lehetőségek... de nagyon óvatosan kell ezzel az eredettörténettel bánni, mert rossz kezekben ez csak erősíti a fent tárgyalt élő sztereotípiát. Ennek ellenére voltak jó megmozdulásai Bendisnél, de valahogy mégsem fogott meg úgy, mint a fenti karakterek. Pedig megházasodott, született fia is, és jó pár párbeszéde Pókemberrel és Rozsomákkal tényleg jópofa lett.

Viszont! Régebben szó volt arról, hogy Genndy Tartakovsky, a Dexter laboratóriuma és a Szamuráj Jack alkotója fog írni-rajzolni egy minisorozatot az eredeti Luke Cage-ről. A fenti kép elég blaxpoitonösen és tartakovskysen tongue-and-cheek, ezért engem kilóra megvett. Persze ez nem most volt, és régesrég óta nincs hír róla... kár, Tartakovsky a Cartoon Networkös pályafutásával bizonyította, hogy kellő intelligenciával és stílussal rendelkezne egy ilyen interpretációhoz.

Akárhogy is, ő is egy megkerülhetetlen karakter, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs abban egyfajta potenciál, hogy ő pénzért vállal hősködést - érthető, a számlák nem fogják kifizetni magukat. De ha nem Tartakovsky verziójához tartjuk magunkat... nos, mint annyi mindennél, itt is az alkotókon múlik sok minden. Luke Cage pont az alapjában véve sztereotip karaktere (ld. fentebb) miatt ideális, hogy az alkotók játszanak az elvárásokkal, és ezáltal elmélyíthessék őt a filmvásznon.

Synch

Synch a Generation X vezetője volt, ami az X-men alsó tagozatának felel meg. Synch - vagy Everett Thomas - képessége az, hogy képes lemásolni mások képességeit, és azt a maximumon használni. Korai híresztelések szerint ő is szerepelt volna az X-men: Az elsőkben... legalábbis volt szó egy képességmásoló Thomas nevű fiúról, akit fekete színész alakítana. Elsősorban ezért is szerepel ezen a listán, pedig bevallom, nálam a Generation X majdhogynem kimaradt, akárcsak a Tini Titánok (ezért sem írok pl. Kiborgról, mert ő vele csak az X-men-Tini Titánok crossoverben találkoztam). Amit olvastam róla (Falanx-történet), ott tetszett a zöldfülűsége, és van abban is valami metafora, hogy képességével igyekszik felnőni a vén rókákhoz. Hogy mint karakter, mit adhatna? Nos, ő eléggé ismeretlen, hogy sok múljon az adaptálókon... de alapjában véve ő se tudós, se király, se harlemi kemény legény... így a fenti típusok egyikébe sem esne bele. Egy fiatal, aki még formálható, és ezzel talán növelhetné a sokszínűséget a sokszínűségen belül.

Még pár rövid szót szólnék azokról a feketékről, akiket már láthattunk filmvásznon. A legfontosabb ezek közül Penge, aki az X-men szériánál is korábban rajtolt, és aki egy trilógiát vitt el a hátán... töredelmesen bevallom, én nem rajongok annyira a vámpírokért, de meg tudom érteni, másoknak miért tetszett. Az X-men esetén nem tudom hangsúlyozni, mennyire elégedetlen voltam Vihar nemlétező karakterével - pont a sokak által szapult harmadik rész az, ami egy kicsit korrektebbül kezeli őt -, és éppen ezért szívből remélem, hogy Az elsők folytatásában találkozhatunk vele fiatalon... annyi minden lenne róla, amit a filmek nem érintettek. Joseph "Robbie" Robertson a Pókember képregényekben a főszerkesztő J. Jonah Jameson lelkiismerete, a kettejük kapcsolata a Hírharsona szíve-lelke, ebből a filmekben nem láttunk semmit. Hamár fent említettem Az elsőket, annak egyik hibája, hogy Darwinnal nem tudnak mit kezdeni... pedig a képessége, az adaptáció, bármilyen absztraktnak is hangzik elsőre, valójában Rozsomák regenerálásának kisöccse - látványos sebezhetetlenség. Én kedveltem a Terrence Howard által alakított James Rhodest, és szerfelett sajnáltam, hogy a folytatásban lecserélték Don Cheadle-re, akit egyébként kedvelek, de akkor is faramucinak tartottam a húzást, mint néző.

Nem feledkezhetek meg Lucius Foxról (igen, az a karakter 1979 óta része a DC Univerzumnak mint mellékszereplő) az új Batman szériában, akit ugye Morgan Freeman alakít, és ez már egy garanciát jelent, szóval, vele teljesen elégedett vagyok. A Mystery Ment csak filmben ismerem, de - bár azt sokan lehurrogják - a csapattagok szerepeltetése tekintetében sokkal jobbnak tartom a korábban említett X-men filmeknél, így például Láthatatlan srác karaktere is a helyén van.

A régi cikkemben említettem Vezért és J ügynököt, mint általam kedvelt példákat Laurence Fishburne Perry White-jának esetére... reméljük ez utóbbit is ide fogom sorolni, de sok múlik forgatókönyvön és rendezésen. Meg kell említenem Nick Fury-t, akinek annyira bejött Samuel L. Jackson, hogy a fősodorbeli Marvel Univerzumban már behozták Coulson ügynökkel együtt az ifjabbik Fury-t, aki fekete és a vén Nick fia (ami számomra megint csak egy szinten van a Mr. Terrific kapcsán leírtakkal... jópofának tartom). Ott van még a Batman film Harvey Dentje, akit Billy Dee Williams játszott el, a Fantasztikus Négyes Alicia Masterse, illetve a Thor Heimdallja... akik a filmekben annyira sokadik mellékszereplők voltak, hogy bár én kedvelem pl. Billy Dee Williamst, és nagyon okos húzásnak tartottam azt tőle, hogy csak komoly összegek áráért tudták a producerek "kivásárolni" a franchise-ból, valójában az eredeti Batman film szempontjából annyira nem meghatározó... pedig minden adott lenne, én mégsem rá emlékszek. Talán Jack Nicholson Jokere is a ludas ebben? Akárhogy is, a Batman visszatérben már a karakter nem szerepel. Ami pedig az X-men 3 Bill Dukes által alakított Bolivar Traskját illeti, annak a karakternek annyira nincs köze az eredetihez - és itt az írott karakterre gondolok -, hogy bátran lehetett volna egy teljesen más nevet adni neki, és ezzel elkerülhető lett volna a rajongók fanyalgása, mert ez így tényleg olcsó húzás volt (megjegyzem, Bill Dukesot szeressük többek között a Ragadozóban).

Száz szónak is egy a vége, szerintem még mindig van hova fejlődni... de mint említettem, ebben a témában inkább kibic vagyok, semmint szaktekintély. Viszont szerintem van miből választani, hogy mindenki elégedett legyen. És mondom, ebben a témában nem én vagyok a főszószóló... egyszerűen csak arról van szó, hogy mint egyszeri néző, szeretnék minél jobb, minél inkább kihasznált karaktereket látni. Színre-nemre-korra való tekint nélkül. És hát, végül is egy jó karakter az, akivel együtt tudunk érezni... és hát egyebek mellett nem az együttérzés fejlesztése a művészetek egyik feladata?

Errata: előző cikkemben az Astro Cityben szereplő Jack-in-the-Box helyett Crackerjacket írtam, aki egy teljesen más karakter.