Plusz, hamár "archívkodás", ez a cikkem még múlt év végén jelent meg a fantasya.hu-n. Mivel azonban az oldal nem sokkal utána összedőlt, úgy határoztam, hogy kirakom ide. Amennyiben az oldal valamikor újraindul, az egész idekopírozott cikket helyettesítem egy odavezető linkkel. Dehogy azért ne vesszen kárba. Szóval, ennyi körítés után:
Gyerekkorunk óta tudjuk, hogy ezen a világon túl létezik egy másik, melyet tündérek, óriások, szatírok és egyéb furcsa lények népesítenek be. Azonban felnövünk, és sokan közülünk elfelejtik az odavezető utat. Az útlevelünk Tündérföldre, ugyanis, felnőttként lejár, és a ruhásszekrény sem juttat minket többé Narniába, a nyílás a falon egy mogorva gazda földjére vezet, és elfelejtjük a Kislány Királynő összes nevét, mire a miénket beírják mindenféle könyvbe.
Igen, irigykedek Theo Vilmosra, a regény főhősére, aki egy napon Tuendehonban találja magát. Persze az ő élete sem fenékig tejfel, mire eljutna ebbe a csodálatos világba, megjárja a Poklok Poklát: barátnője előbb elvetél, majd elhagyja, édesanyja rákban hal meg, ezek mellett pedig már csak hab a tortán, hogy karrierje, jövője nincs, céltalanul teng-leng. Egyetlen álma a zene, de ezt is csak sekélyes és sikertelen tini zenekarokban képes megélni. Röviden, tömören: az élet szar. Egészen addig, amíg rá nem akad egy távoli rokon naplójára, melyben egy általa Új-Erewhonnak nevezett csodálatos helyről ír. Theo első reakciója természetesen az, hogy ilyen világ nem létezhet, az általa olvasottak mind csupán csacska mesebeszéd. Erre persze Új-Erewhon válasza a következő: Majd én megmutatom neked, öcskös! És Vilmosért nyúl egy szabadszájú tündérke, Almacsutka személyében.
Tad Williams páratlan fantáziával festi le nekünk Tuendehont, érzékkel nyúlva a fantasy gyökereihez. Az egész világ maga egy nagy főhajtás a műfaj elődei és korai képviselői előtt: maga Új-Erewhon Oberon és Titánia eltűnése után keresi a válságból kivezető utat, az utcáit pedig mintha Hyeronimus Bosch, Lewis Carroll, valamint Christina Rosetti alkotta volna meg közös erőfeszítéssel. Williams ebbe még egy kevés Edward-kori hangulatot csepegtet a dölyfös, önző tündér-arisztokratákkal, a kizsákmányolt munkásokkal, illetve az önjelölt forradalmárokkal. Tuendehonban ugyanis semmi sem az, aminek látszik, mindamellett, hogy a fekete nagyon fekete, a tűz elképzelhetetlenül perzselő, a folyó pedig jóval nedvesebb és elveszejtőbb – de ezekre mindig csak akkor derül fény, amikor már túl késő. Theo szerencséjére egy önjelölt idegenvezetőre tesz szert Almacsutkában, aki amolyan modern Csingilingként előszeretettel koptatja rajta a nyelvét. Teljes joggal, nélküle hősünk várható élettartalma egy tiszavirágéval vetekedne: Tuendehon urai ugyanis fejükbe vették, hogy minden áron elfogják, így egyik oldalról a nyomában van egy kegyetlen élőhalott, másik oldalról pedig a város trollcsendőrsége.
Így hát nem fenékig tejfel az élet Tuendehonban sem, ahogy, sajnos, ez elmondható a regényre is. A negatívumok előtt azonban fel kell sorolnom a mű erényeit, nemcsak kötelességből, hanem amiatt is, mert az előbbiek bizony ironikus módon ezekből fakadnak. A Virágok Háborúja ugyanis széles perspektívában mutatja be a tündérek világát, több apró szál fut Theo Vilmos története mellett. Ez nemcsak a konfliktusok, a mellékszereplők, illetve egyáltalán Tündérföld felvázolására alkalmas, de a Theo Vilmos szürke „életének” ábrázolását is megfelelően ellensúlyozzák. Miután hősünk átjut a kapun, ezek a szálak el-elmaradoznak. Williams ezután ugyanis Theo szemén keresztül ad rálátást Tuendehonra, ahol ráérősen kalandozik főszereplő és író egyaránt. Ezzel semmi gond, éppenséggel ez a fantáziadús részletesség az, ami a regény varázsát adja, meg aztán, jobb, ha mi is ismerjük a világot ahhoz, hogy értékelni tudjuk, mikor fenekestől felfordul. És értékeljük is, egészen az utolsó negyedéig.
Williamsnél ugyanis minden adott, hogy az egész könyv egy nagyot szóljon, a konfliktusok, az érdekek, az elkövetett bűnök, a régi sérelmek mind-mind ebbe az irányba mutatnak. Az egészből mégsem lesz semmi. Ezzel nem lenne baj; ha egy tudatos koncepció része lenne a megoldás, mint Neil Gaiman Amerikai Istenek c. művében, akkor elfogadnám. Itt azonban inkább a sietség látszik, illetve mintha szerepet játszana az olvasó iránti bizalmatlanság is. Williams ugyanis még akkor is főhősei motivációit és bizonyítványát magyarázza, amikor már megismertük őket, és akkor is beszélteti szereplőit, mikor már rég cselekedniük kellene. Az író hosszú fejezeteket szán arra, amikben különböző személyek hosszan ecsetelik, hogy mit miért tesznek. Igazából még csak nem is azzal van a baj, hogy ezek a részek helyet kapnak a regényben – bár húzni mindenképpen tanácsos lett volna belőlük – hanem hogy gyakorlatilag ezek mutatják be főleg a regény csúcspontját. Sok beszédnek sok az alja, és nem igazán követik őket tettek. Williams egy – amúgy kiváló – fordulatként „összeforraszt” két, eddig ugyan alig ismert, azonban homlokegyenest különböző karaktert, majd hosszú-hosszú monologizálás után úgy kidobja őt a kukába, hogy öröm nézni. De nem láthatjuk, hogy így hogyan viselkedne, miképpen cselekedne ez a szereplő. Ennek a húzásnak akkor lenne igazán ereje, ha Williams továbbvinné. De ez jellemző a többi karakterre is, akik közül a jobbaknál az egyetlen pozitívum, hogy hellyel és teával kínálják Theot.
A másik gyengepont az üldöző szellem, az irrha, aki áldozatait megszállva lohol hősünk sarkában. Az üldöző jól ismert és gyakran alkalmazott írói eszköz, a feladata az, hogy feszültségforrásként gondoskodjon róla, hogy a kalandozás ne válhasson egyszerű túrázgatássá. Ahhoz azonban, hogy megadja a kellő izgalomfaktort, mindenekelőtt kompetensnek kell lennie. Nem árt, ha gyorsabb a főhősnél, és sokkal, de sokkal erősebb; mint amilyenek a Gyűrűlidércek voltak, vagy Gomor a Végtelen Történetből. Ez a lény azonban úgy csetlik-botlik, hogy akaratlanul is megszánjuk. Úgy csoszog, mint egy reumás éti csiga, és annyi értelmi képességekkel bír, mint egy hamutál. Nem beszélve arról, hogy hősünk rendelkezésére áll megannyi közlekedési eszköz, mint vonat, hintó vagy busz, ezzel szemben a szellem a gyaloglásra esküszik. Ha kekeckedni akarnék, már azt hibául róhatnám fel, hogy ha itt van egy démon, aki képes utazni a síkok között, és messziről kiszimatolja áldozatát, akkor miért nem őt szállja meg, és viszi azonnal uraihoz? Miért a főhős közelében levőkbe bújik bele? Mert akkor nem lehetne üldözőnek nevezni, tudom, és ezt persze könnyen ki is lehetne magyarázni – Williams ennek ellenére mégsem teszi. Ezzel nincs is baj, azzal viszont már igen, hogy miközben az irrha Theo nyomában van, hősünk többször is hosszabb utakat tesz meg a város és a vidék között. Valahogy mindig az a kép jutott eszembe, hogy a távolsági busz elhalad a szellem mellett, mire az rögtön fordul egyet, majd, mielőtt még meglátná a város épületeit a távolban, Theoék mennek is vissza a következővel. Szerencse, hogy az irrha nem rendelkezik emberi érzelmekkel, mert én a helyében már rég beültem volna egy kocsmába.
Ezek a hibák sajnos elegendőek ahhoz, hogy egy amúgy kiváló történet a végére hasra essen. A nagy műgonddal megírt szálak apró pukkanással forrnak össze, ahelyett, hogy valami olyasmi alakuljon ki belőlük, ami nagyobb, mint a részek egésze. Sajnos a végkifejlet azonban mindegyik résznél kisebb. A lezárás pedig nagyon kidolgozatlan, Theo olyan karakterekért hullat könnyeket és gyászolja meg őket testvérükként, akikhez sose került igazán közel a regény oldalain, illetve visszaköszön egy elveszettnek hitt karakter, csak azért, hogy továbbálljon, de előtte még közölje a főhőssel: jobb lesz, ha nem üldözi őt.
Kár ezért a regényért, mert, a felsorolt hiányosságok ellenére, összességében jó kis mű ez. A legnagyobb fájdalmam viszont pont ez: csak egy gyenge jót tudok adni rá, mikor az egész csillagos ötös is lehetett volna. Végeredményben nem bántam meg a ráfordított időt és pénzt, és a polcon is jól mutat. Azonban gyakran azon kapom magam, hogy Új-Erewhon hívogat, én pedig már-már engedek a sziréndalnak, amikor eszembe jut a végkifejlet, és ez bőven elég, hogy inkább szekrényekben és falnyílásokban kutakodjak a tündérvilág után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése