Hétköznapi hős a csillagok között: Halo Jones balladája

Hoj! Ezt a képregényt nagyon szerettem, hamisítatlan sci-fi odüsszeia.

Fiatalos angol virtus: Britannia Kapitány

Eklektikus képregénykavalkád egy hamarosan meghatározóvá váló, fiatal író tollából.

Alan Moore, Kevin O’Neill: Különleges úriemberek szövetsége I.

Megjelent magyarul Alan Moore Különleges Úriemberek Szövetsége, ennek örömére újraközlésre került a róla írt ismertetőm!

Alan Moore-Brian Bolland: A gyilkos tréfa

Nemrég újra megjelent magyarul A gyilkos tréfa, ennek alkalmából pedig újra megjelent írásom erről a képregényről az SFmagon!

SFmag-mix 3. - V for Vendetta

Lelkendeztem egyet, hogy megjelenik a V for Vendetta magyarul. Hip-hip!

Alan Moore: Némó-trilógia

Alan Moore Némó-trilógiáját csak ajánlani tudom.

10 szuperhős-csapat - 1. rész

Mi a jobb egy szuperhősnél? Egy szuperhős-csapat! Szemügyre vettem a tíz legjobb szuperhős-társulást; az első felét már olvashatjátok is a fantazmo oldalán!

10 ikonikus szupergonosznak mennyi a fele A gyilkos tréfa újrájával?

Valószínűleg továbbra is öt, és erről az ötről olvashattok a nemrég indult fantazmo oldalán megjelent cikkemben. A második fele nem sokára következik. Addig is, a kilencedik.hu leközölte újra Batman hét alkalmából A gyilkos tréfa cikkemet.

Egy Zöld Lámpás végzete

Megjelent az első cikkem a cinegordottk oldalán Alan Moore Zöld Lámpás sztorijairól. Jó olvasást!

Pont mint egy fantasyben...

A tavasz nem akar jönni. Hó födi az alvó tájat, csak a fagyos szél fúj szüntelen. Az emberek nyugtalanok, úgy érzik, uraik elfordultak tőlük, és nem tesznek egyebet, mint bezárkóznak kastélyukba és véget nem érő ünnepséget tartanak a beszedett dézsmából. Néhányan rebesgetik, hogy a király őrült, de csak csendben, az orruk alatt, mert ha az őrök meghallják, kínpadra fektetik a káromlókat. Akadnak, akik a király fivérétől várják a megoldást, ám sokak szerint a hercegnek megvolt a lehetősége, mégsem élt vele. A legtöbben azonban nem akarnak mást, csak hogy vonuljon el a tél a fejük fölül...

Közben egy egyszeri legény messze kerül otthonából, megismerkedik a világ minden tájáról származó kalandorokkal, és magiszterektől tanulja el a retorika és a rúnavetés művészetét.

Valahol pedig, a világ szemétől rejtve, a Tündérkirály ébredezik évszázados álmából, hogy bosszút álljon a világon, mely ellene fordult és megtagadta.

Szerelem! Kaland! Ármány! Egy részletesen kidolgozott világban!

Rúnakódok, melyek összekötik az embereket a világ minden pontjáról! Ötletes, jól kidolgozott mágiarendszer, amit ha én találtam volna ki, rég megtollasodtam volna!

Brandon Sanderson, az Elantris és a Ködszerzet-trilógia írója

Realisztikus, valósághű és keserédes - pont mint az élet maga!

George R. R. Martin, Trónok harca

Humoros, ám mély, abszurd, mégis hiteles. Minden egyes oldalon többet tudhatunk meg az emberi természetről - ha résen vagyunk!

Sir Terry Pratchett, Korongvilág

Mindegyik karakter élő, lélegző személy, akik kilépnek a lapok közül - sztereotípiának nyomát sem találjuk!

Robin Hobb, Az orgyilkos tanítványa

Kétségkívül az egyik legjobb romantikus-tragikomikus-tudományos fantasztikus western horror detektív regény. Egy kicsivel több pornó azért elfért volna.

Alan Moore, Watchmen - Az őrzők

Mese, ahogy azt gyermekként elképzeltük, és amilyen az felnőttkorunkra vált!

Neil Gaiman, Amerikai Istenek

Kvothe-ot Pusztai Dánielről mintáztam!

Patrick Rothfuss, A szél neve

Ahogy én Hófürt Simont.

Tad Williams, Emlékezet, fájdalom, tövis

November öt

Emlékezz, emlékezz, november ötre,
Puskaporra, árulásra, tervre.
Okát nem látom, puskaporos álom,
Miért legyen feledve?

Sötét urak és nemi erőszak

Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.

A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.

A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.

1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.

Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).

A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.

Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.

2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.

Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.

Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.

Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.

Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.

Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.

Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."

A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.

Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.

(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)

3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.

Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.

Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.

Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.

Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.

Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.

Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.

De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.

Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).

Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.

És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.

Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.

Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.

Pár gondolat az új Watchmen képregényekről

Azt hiszem, nincs is vitatottabb képregény jelenleg, mint a Watchmen előzmény. Ha egy geek kifejezéssel akarok élni, ez a téma jobban polarizálja a képregényes közösséget, mint azt a Marvel Polgárháborúja valaha is álmodni merte volna. Vannak, akik Alan Moore pártján állnak, szentségtörésnek tartják, és nem kérnek belőle; mások - köztük az egyik alkotó, J. Michael Straczynski - úgy érvelnek, hogy Moore-nak is joga volt ahhoz, hogy más alkotók karaktereivel meséljen el egy történetet, így akár nyugodt szívvel be is foghatja a száját.

Ami engem illet, én egyik klikkbe sem sorolom magam - nem tartom szentségtörésnek, ugyanakkor meglehetősen szkeptikusan állok az új Watchmen képregényekhez... és nem azért, mert nem Moore írja őket.

Szeretném az elején kijelenteni, hogy én mind Alan Moore, mind J. Michael Straczynski munkásságát szerfelett tisztelem és nagyra becsülöm (és hamár itt tartunk, szó se róla, tényleg nívós gárdát sikerült a DC-nek összehoznia az előzményekhez). Viszont, mint vásárló, azt hiszem, az a legőszintébb, ha ahelyett, hogy akármelyikük mögé is állnék be, önző mód kizárólag az én szempontjaimat nézzem, elvégre nem elvből vásárlok képregényt, hanem mert elnyerte valamiért a tetszésemet. Ennek következtében át is ugornám a jogi huzavonákat, és csak magát a képregényt nézném.

Watchmen előzmények - általam is nagyra tartott alkotók készítenek kiegészítőket az egyik kedvenc képregényemhez. Miért is nem tudok lelkesedni? És itt a nagy perlekedés a háttérben csak hab a tortán - nem fogom azt mondani, hogy nem hathat rám, de pl. akármennyire is kedvelem Alan Moore-t, én a Watchmen adaptációt hibáival együtt kellemesnek találtam. Nem írtam le csak azért, mert kedvenc skótunknak nem volt ínyére, ellenkezőleg, kíváncsian vártam, hogy mégis, mit hoznak ki belőle. Nem tudtam, hogy a végeredményt látva gyűlölni vagy szeretni fogom, de kifejezetten érdekelt, akkor is, ha Moore a művét adaptálhatatlannak kiáltotta ki - talán amúgy részben ezért is érdekelt, hogy na, akkor hogy oldják meg a t. filmesek.

És akkor jobb, ha már most kimondom: ilyen alkotógárdával előfordulhat, hogy a képregénytörténetek közül nem egy elnyeri a tetszésemet. Becsszó, J. M. Straczynskit zseniális választásnak találom Dr. Manhattanhez, mindig is kíváncsi voltam, mit hoz ki egy ilyen jellegű karakterből. Azonban pár dolog így is lelohasztja a lelkesedésemet.

A két legfontosabb ezek közül az időzítés és a piacra dobott képregények mennyisége. Az elsőt kevésbé érzem visszahúzó erőnek, de mivel azt rövidebben ki lehet fejteni, előbbre veszem - huszonhat év telt el a képregény megjelenése óta. Huszonhat. Három év a film premiere óta... nem igazán tartom aktuálisnak, hogy pont most egészítsék ki a Moore által kitalált univerzumot. De igazából ez nem lenne probléma - ha teszem azt, egy hatrészes minisorozatot jelentetnek meg a Watchmen-univerzumban. Azonban a DC egy egész eseménysort szentelt a Watchmennek, összeszámoltam, és összesen harmincöt képregényt dob rövid idő alatt piacra - harmincötöt! Huszonhat év után ezt a mennyiséget még Alan Moore-tól is sokallnám, különösen ilyen rövid idő alatt.

Jó, persze ez elsőre tipikus geek-sirámnak tűnik: "A csúnya képregénykiadó már megint a pénzemre hajt!" Hajtson csak nyugodtan, elvégre, tetszik vagy sem, ez is egy üzlet, mint minden - legfeljebb azt mondom, hogy bocs öreg, de nem győztél meg. Márpedig a Watchmen előzmények inkább arról győztek meg, hogy ez elsősorban egy gyors és biztos pénzszerzési lehetőség a DC-nek, mint bármi más.

Biztos, mert nem igazán érzem azt, hogy be merne vállalni. Ugyanis ez, mint a címében - Before Watchmen - is benne van, egy előzménysorozat lesz. Prequel. Az előzményekkel az a gond, hogy már eleve tudjuk, hogyan fognak véget érni. Mivel a végük kötött, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy A eljusson C-be B alatt, és ne legyen egy törés a történetben. Van, amikor a történetek annyira magukat írják, hogy az alkotó azt sem tudja, hogy fognak véget érni - máskor csak arra jön rá, hogy a tervezett véget módosítani kell. Előzményeknél ez a lehetőség nincs meg, és rengetegnél éppen ezért a végeredmény hiteltelen.

Persze, valahol az meg is érdemli ezt, aki előzményre adja a fejét. Ugyanis túl sok meglepetést nem tartogatnak - mindenki tisztában van azzal, hogy érnek véget. Kicsi az esély, hogy továbbvisznek egy gondolatmenetet, ne adj' Isten átértelmezik azokat, egyszerűen kiegészítik és megmagyarázzak azokat, amiket már úgy is tudunk. Adott valamit az új Star Wars trilógia a régihez? A Wolverine az X-men szériához? Nem. Teljesen meg lettünk volna nélkülük, azok a sorozatok, amikhez készültek önmagukban megállják a helyüket. Kerekek. Sőt, az előzményeik nélkül kerekebbek. De a lényeg nem is ez. Ezeket a filmeket úgyis azért nézzük, mert szeretnénk újraélni az eredeti varázsát - viszont mivel az eredeti varázsát részben az újszerűség adta, ezért az eredmény számunkra kevesebb lesz. (OFF, de itt szeretném megjegyezni, hogy a prequel-vonulatba A hobbit adaptáció nem számít bele, mivel egyrészt a regények esetén az volt előbb, másrészt meg ha tartják magukat a regényhez az alkotók, akkor az Egy Gyűrű - mely a trilógiát mozgatja - teljesen mellékes lesz. A hobbit főkonfliktusa ugyanis független A gyűrűk uráétól, és nem csupán annak a történetét alapozza meg.)

Emellett hogy is jön össze az a harmincöt szám? Úgy, hogy különveszik a karaktereket a Minutemen - Percrekészek - kivételével, akik viszont mindig is háttérszereplők voltak a történet szempontjából. Jó, gondolom vendégszerepelni fognak egymás füzeteiben, hogy meglegyen a kapcsolathálózat - de komolyan, szükségünk van arra, hogy négy-hat részben olvashassunk a hősök eredettörténetéről, amit már úgyis megkaptunk a Watchmen tizenkét részében? Mert végeredményben ez tette ki a fősztori 80%-át: bemutatta a maszkos igazságosztók eredetét. Egy-egy szám foglalkozik Manhattan, Ozymandias, a Komédiás, Rorschach és Laurie múltjával, melyek bemutatják, miként is válnak azokká, amik (és azért Dan történetére is éppen elég utalás van, hogy összerakjunk egy képet). És a kiegészítő anyagok ehhez asszisztálnak. A Watchmen maga erről szól lényegében: mi formálta hőseinket.

Ugyanis ha van valami, ami miatt "elnézzük" Moore-nak azt, hogy "más alkotók karaktereihez nyúl", az az, hogy képes őket új oldalról, új perspektívából megmutatni, és így a régiből valami friss és újszerű lesz, ami sokszor hozzá is ad a korábbi történetekhez. Tévedés ne essék, nem ő az egyedüli képregényíró, akiről ez elmondható. Ilyen többek között Neil Gaiman, Grant Morrison, de az új sorozatban érintett J. Michael Straczynski is. De hamár szóba került az eredetiség és a más alkotók karakterei Moore kapcsán, akkor az öreg skót igen is bevállal, hogy valami újat kapjunk - és ez az, amit a Watchmen előzmény koncepcióján nem érzek.

És itt szeretnék reagálni arra, mi szerint "ha Moore megírta a LoEG-et, akkor fogja be a száját a Watchmen előzmény kapcsán." Bizonyos szempontból jogos meglátás, de úgy érzem, egy csipet árnyalásra szorul két oldalról. Egyrészt az egy dolog, hogy Wells, Verne és Stevenson karaktereit már számtalanszor felhasználták, hol jól, hol rosszul - de a Szövetség látványosan Moore olvasata. Senki nem mondhatja rá azt, hogy "hű, hát így folytatódott Bram Stoker Drakulája!" Mert nem - ezek a művek ihlették a LoEG-et, de más szinten van a kettő, és más szinten is kezeljük őket. Többek között azért is, mert itt-ott át is értelmezi az alapot.

Másrészt viszont Moore tényleg hajlamos primadonnáskodni nem csak a Watchmen, hanem más, általa írt karakterek kapcsán. Például, én szerfelett kedvelem tőle a Tygers című rövid Zöld Lámpás történetet - de roppant furcsálltam azt, hogy elmarasztalóan nyilatkozott, amikor Geoff Johns továbbvitte az általa elhintett ötleteket. Ugyanis Zöld Lámpás már benne volt a közösben, és így teljesen természetes, hogy a Moore által hozzárakott elemek is bekerültek a közösbe. Lehet, hogy az a bizonyos jóslat nem igényelte a kifejtést, de ilyen ez a szuperhős-szakma: az eltelt évtizedek során minden nagyobb labda lecsapásra kerül. Márpedig az a jóslat nagyon magas labda volt. Ezt nem muszáj szeretni, de el kell fogadni, elvégre az előttünk levők is elfogadták. Nálam ez az a rész, ami miatt nem tudok Moore mögé sem állni, pedig egy intelligens, művelt embernek is tartom, jó meglátásokkal.

A Watchmen előzmény viszont pár fronton sajnos mégis megalapozottá teszi a fanyalgásokat. Egyrészt, mint említettem, nem úgy tűnik, hogy átértelmezne bármit is, mégha kibővíteni ki is bővít. Mennyivel nagyobb húzás lett volna, ha előzmények helyett egy minivel folytatnák a sorozatot? Biztos vagyok benne, hogy Moore-nak az sem tetszett volna, és ez is necces és el lehet csúszni rajta... azonban jóval nagyobb teret biztosít az alkotóknak. Mi lett volna, ha az új történet 2012-ben játszódik? Milyen lenne a Watchmen világa? Mennyire vált be Veidt terve? Az ufó-támadás miként írta át a történelmet, alakult-e vajon ennek a kivizsgálására egy szervezet, és vajon sejtik-e az igazságot? És ha sejtik, mennyire érdekük, hogy az kitudódjon? Mennyire lett Veidt a saját játékának a bábja? Él-e még egyáltalán? Mi a helyzet Laurie-val és Dannel? Gyerekeik vannak, akiket érdekel/nem érdekel a hősködés, ne talán pártfogoltjaik? Van-e új generációja a hősöknek, akik Rorschachot, a Komédiást, ne adj' Isten a többieket istenítik? Vagy új utakat keresnek? Elvégre ami egyszer ciki volt, az lehet megint menő. Mit csinál Dr. Manhattan? Egyáltalán hogy hatott ki a távozása a gazdaságra (mert nem egyszer ő szintetizált anyagokat a környezetbarát gépekhez)?

Igen, ez is veszélyeket rejt magában, mert pl. megválaszolja azt a kérdést, amit az utolsó panel feldob... mégis, több lehetőséget érzek a folytatásban. És jó, lehet, hogy nem is mindegyik kérdés igényel választ, de ez csak ötletbörze, és máris érdekesebb, mint bemutatni azt, amit már úgyis tudunk. Arról nem is beszélve, hogy a Watchmen sikeresen bemutatta és kommentálta az azt megelőző képregényérákat - ez reflektálhatna az azt követőkre. Illetve reflektálhatna a mi korunkra, ahogy az eredeti képregény is tette a sajátjával.

Emellett a dolog iróniája az is, hogy hamár szóba került az, hogy Moore nem egyszer már meglévő karaktereket dolgozott fel és értelmezett át - hát, a Watchmen is így kezdte. A DC felvásárolta a Charlton Comics karaktereit, és a főszerkesztőség Moore-t bízta meg, hogy kezdjen velük valamit. Csak mivel a Moore fejében kibontakozó történet szerint nem egy közülük meghalt volna, ezért megkérték, írja át a már meglévő karaktereket sajátra. Az egészben az ironikus az, hogy a DC az így felvásárolt eredeti karaktereket azóta sem aknázta ki. Jó, Blue Beetle, Question és Captain Atom időnként reflektorfénybe kerültek - de mi a helyzet a többiekkel? Valahol vicces, hogy a Watchmen hősgárdája jóval meghatározóbb lett, mint a DC által eredetileg felvásárolt - és sorsuktól megvédett - karakterek. És bár a Charlton Comics alap arra lenne jó, hogy kihúzza Moore lába alól a talajt, valahol akkor is ironikus a helyzet maga. A DC felvásárol egy kiadónyi karaktert, amikkel aztán nem mernek nagyot lépni, így megkérik Moore-t, hogy alkosson újakat azok mintájára - és aztán megtartják azokat is.

Elvégre simán fel lehetett volna ezeket az eredeti karaktereket is egy új Watchmenhez... de azoknak nem lett volna vásárlócsalogató erejük, szemben Moore karaktereivel. És dióhéjban a fenti eszmefuttatásomat egy mondatban össze lehet foglalni: az egészen az érződik, hogy "dobjunk piacra minél több képregényt, amit ki tudunk adni a Watchmen brand alatt, mert azzal nagyot kaszálunk."

Más kérdés, hogy Moore-nak nem kell aggódnia annyira, hogy ezzel meggyalázzák az alkotását. Ugyanis az olvasónak joga van ezeket a folytatásokat más szinteken kezelni. Példának okáért rengeteg rajongó csak az első Hegylakó filmet ismeri el. De ez az Alien-szériára is igaz - egyes fanok a második rész utáni filmeket meg nem történtnek tekintik. A Before Watchment is kezelhetjük ugyanígy - sőt, meg sem kell vennünk őket.

Ugyanis végeredményben a Before Watchmen se nem tisztelgésnek, se nem szentségtörésnek, hanem egy újabb bőr lehúzásnak tűnik így előre, olyan alkotókkal, akik nem egyszer tettek le valami nagyot az asztalra - és félő, hogy ha valami máshoz nyúlnának, akkor több eséllyel tehetnének le újat.

Aztán ne legyen igazam.

Esszé A gyilkos tréfáról

Kikerült Alan Moore A gyilkos tréfa c. történetéről készült irományom az SFmagra. Jó olvasást! :)

Supermeme

Csak és kizárólag azért, hogy az extra-elvetemült képregényrajongóknak is legyen egy meme-ük, ami jól jellemzi a kapcsolatukat a külvilággal.

És igen, én is közéjük sorolom magam.

Persze nem mindig.

Van, mikor letagadom.

De előfordul.

Új cikk az SFmagon

Ismételten kikerült egy cikkem a SFmagra, Alan Moore Rendkívüli Úriembereinek Szövetségéről, gőzpunk hét alkalmából. Sipirc elolvasni!

10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége

Azt hiszem, a crossover az egyik legkézenfekvőbb gyerekkori álma mindenkinek, nem véletlen, hogy ezzel Pratchett és Gaiman is poénkodik az Elveszett Próféciákban. Jó magam például kiskölyökként a Men in Black, a Star Wars és az Ötödik Elem világát kevertem egybe, megfejelve Tapsi Hapsival meg néhány dinóval (igen, mint arra bizonyára rengeteg olvasóm rájött, 1997-et írtunk akkoriban). Az eredmény... nos, maradjunk annyiban, hogy nem kicsit pszichedelikus volt. De persze ez nemcsak a fiatalok fantáziáját mozgatja meg, elég, ha a rengeteg vs. filmre gondolunk, de szerintem a Büszkeség és balítélet meg a zombik is idetartozik.

Akárhogy is, lehet ezt azért jól is művelni. A legjobb példa erre talán az "ultimate crossover", Alan Moore Rendkívüli Úriemberek Szövetsége c. műve. Mi lett volna, ha a viktoriánus éra (anti-)hősei egy csokorba gyűlnek, hogy megvédjék Angliát az olyan veszedelmektől, mint Fu Manchu, Moriarty vagy Wells marslakói? Mi lett volna, ha Mina Murray, Allan Quatermain, Némó, a Láthatatlan ember és Jekyll/Hyde kettőse között törékeny szövetség köttetik?

Ez egy olyan zseniális koncepció volt, hogy filmvászonra kívánkozott. (Persze ez annyira adott is volt, hogy még egy szégyenletes perre is futotta... Moore-t megvádolták, hogy egy korábbi, megfilmesítetlen forgatókönyvből nyúlta az ötletet. Ez az egész annyira nonszensz - még ha nem is példátlan -, hogy több szót nem is érdemel.)

Persze, mindnyájan tudjuk, mi lett az eredmény. Azonban ezzel a bejegyzéssel nem kívánom sárba döngölni a filmet - azt már megtették mások, teljes joggal. Azonban legtöbb kritikánál azt a költői kérdést is olvastam, hogy az ember mi mást is várhat Hollywoodtól? Ezzel már annyira nem értek egyet, és éppen ez a legborzasztóbb az egészben - a LoEG-ben (nem LXG-ben) ott volt a lehetőség, hogy egy vérbeli hollywoodi kalandfilm legyen, akkor is(!), ha a cenzorokra meg az érzékenylelkűekre való tekintettel itt-ott visszaveszünk.

Következzék hát a 10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége !

10. A Láthatatlan Ember



Rendben, meg lehetne vádolni azzal, hogy a tíz pontból ötöt egyben össze lehetne foglalni, de mivel a képregényt a regiment irodalmi utalás mellett a karakterek viszik a hátukon, én úgy véltem, mindegyik tag megérdemel egy külön pontot. Kezdjük a Láthatatlan Emberrel, aki azért került leghátrébb, mert neki van egy mentsége: jogi problémák miatt át kellett keresztelni a karaktert. Igaz persze, hogy a jogi problémákat Alan Moore elegánsabban oldotta meg, éppen ezért soha nem írja le Fu Manchu nevét... és mégis mindenki képben van, hogy kicsoda ő. Természetesen a LoEG képregény célközönsége és a moziközönség nem ugyanaz, és egy film alatt lehetőségünk sincs utánajárni a dolgoknak (és hát ugye nem sokan reagáltak bármit arra, amikor egy karakter Ishmaelként mutatkozott be, szó szerint idézve a regényből, amiben szerepelt). Ettől függetlenül szerintem a Láthatatlan Ember más tészta, mert annyira beintegrálódott már a popkultúrába, hogy ha az eredetivel nem is, de a regiment homázzsal, utánérzéssel és paródiával csak volt alkalma találkozni mindenkinek.
De még ez sem gond, talán ki kellett mondani, hogy ez a Láthatatlan Ember nem az a Láthatatlan Ember. Ez persze remek alkalmat szolgált volna arra, hogy körbejárjuk az új karakterrel az eredetit. Vajon Skinner is Griffin sorsára jutott volna, és őt is megőrjítette volna a képessége? Elvégre aki olvasta Wells művét, az tisztában van, hogy a láthatatlanság voltaképpen alig jó valamire, és ezen kevés dolog egyike a gyilkosság. Vagy Griffin azért volt ilyen, mert már eleve egy önző szemétláda volt - mert az volt -, és egy "gentlemen thief"-nek lett volna esélye elkerülni előde sorsát, magyarán nem rendeltetett eleve kárhozatra?
Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Szövetség többi tagjának is tisztában kellett lennie az eredeti Láthatatlan Ember személyével, ez plusz okot adhatott volna a gyanakvásra. Magyarán, még Skinnerben is jóval több lehetőség volt, mint az a vicczes-jópofi tolvaj, ahogy a filmvásznon láttuk.

9. TV-filmes intro

Oké, nem vagyok az intrók feltétlen híve - előbb a filmre költsenek, a szereplőket játszó színészek nevével pedig a kreditek közt is találkozhatunk. Viszont amennyiben egy kisebb stáblista már a film elejére is odakívánkozik, annyiban ne a film első tíz percében villanjanak fel a nevek hangulatrombolóként. A néző szívét a film elején rabul kell ejteni, és erre a létező legrosszabb módszer, hogy a Sir Sean Connery akkor jelenik meg, mikor már rég elkezdődött a történet. Az sem segít, ha ez azt jelenti, hogy egy csorda esetlen brit csendőrt látunk, akik úgy futnak egy felpáncélozott jármű mögött, mintha Hanna-Barbara karakterek lennének. Ezzel a megoldással ugyanis az a baj, hogy megöli az illúziót azzal, hogy folyamatosan tudatja velünk, ez az egész csak film, kirekesztve minket.
Amennyiben ezek a nevek a film elejére is odakívánkoztak, akkor a világ legkézenfekvőbb ötlete lett volna, hogy a film kapjon egy normális, hollywoodi intrót - zene alatt találkozhatunk a Szövetség leendő tagjaival, akik úgy néznek le a vászonról, mintha képük egy korabeli könyvillusztrációhoz készült volna, mellettük pedig igényes kalligráfiával ott hesszelne az őket játszó színész neve. Ez a megoldás még középszerű rendezőknek is eszébe jutott - itt miért nem futotta erre? (Jó, a megoldás az alábbi pontban is szerepel, de akkor el lehetett volna hagyni az egészet a fenébe az elejéről.)

8. Utalások

Apróság, és tudom, hogy nyilván pénzügyi okok is közrejátszottak - ne feledjük el, hogy a forgatást majd nem elmosta az áradás Prágában -, de némivel több kikacsintást el tudtam volna viselni, elvégre mégis ez adja az eredeti sava-borsát. Tudom, sokan biztosan jót mosolyognak ezen, mondván, hogy "úgyis amcsi nagyon ostoba kiskölköknek készült", de hát hé, van valami, amit ebben a szakmában húsvéti tojásnak hívnak, és amit kimondottan rajongók számára helyeznek el. Egy kitömött Cheshire cat vagy egy preparált Tinkerbell ha nem is fért volna bele - habár minden ilyesfajta filmben azért van egy ehhez hasonló múzeum rész - azért a kor többi irodalmi alakjára pár mondatban lehetett volna utalni... bár, ha ez úgy sül el, mint az a poénkodás Phileas Fogg kapcsán... vagy itt is csak azért lóg ki a lóláb, mert annyira kevés van belőle.

7. Történet

Az előbbi hardcore rajongó vekengéshez képest azért fajsúlyosabb a történetvezetés, illetve annak hiánya. Lehet, hogy az eredetié sem volt agyonbonyolítva, de ehhez képest azért jó pár emlékezetes jelenetre és néhány csavarra futotta. Persze az elsődleges szívfájdalmam a London éji égboltján lezajló légi harc teljes elhagyása, de erre a válasz megint csak ott figyel az előbbi pontomban. Meg ne felejtsük el, hogy sokszor a producereknek sem az az érdeke, hogy valami minőségi kerüljön ki a kezeik közül, hanem hogy el tudják adni a produktumot. Persze, akkor viszont ne költsenek olyanra, ami hülyeség: ne legyen autós üldözés Velencében (ld. lejjebb), Némó se lőjön ki interkontinentális rakétát a város másik felére, Mina se változzon át denevérek rajává (szintén ld. lejjebb). Azt hiszem, itt megint a forgatókönyvvel van a baj, amihez azért nem kell fejlett számítógépes technika meg dollárok milliói - a filmbeli Szövetség kergetőzések közepette áll össze, a titokzatos gonosztevő csicskásai egy perc nyugtot sem hagynak hőseinknek, és mivel nincs más dolguk, mint illedelmesen alulmaradni ellenfeleikkel szemben, ezért legalább a feszültségtől is búcsút vehetünk. A sokadik kergetőzés már unalmas, és egyre jobban kilóg a lóláb, hogy ezek nem azért vannak, hogy hozzátegyenek a történethez, hanem hogy elfedjék a lyukakat.
Az egyik kedvencem, mikor kiderül, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Allan Quatermain egy csettintésre találja ki - a brit birodalom hőseként biztos hozzáférése volt a forgatókönyvhöz -, és mivel amúgy a kedves ellenség személyének nincs sok szerepe a filmben, ezért ennyi erővel lehetett volna Béla is.

6. Némó kapitány



Igazából még a kapitány is viszonylag jól járt a többiekhez képest. Mondom viszonylag. Mondom a többiekhez képest. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy megtartottak indiainak, pedig ez a szuperhős-filmeknél mindig kényes kérdés, és általában rendre elszokták cseszni. Jó, persze ez alapvetően kényes téma, viszont míg az adaptációkban sokszor előszeretettel tesznek fehér mellékszereplőket feketévé, addig ironikus módon a nagy vásznon az eredetileg is fekete karakterek rendre elsikkadnak (elég a Pókember filmek Joseph "Robbie" Robertsonjára, vagy az X-men Viharára gondolnunk... és ha ehhez még hozzáveszem azt a fájdalmas cserét a Vasember James Rhodesánál). Meg persze említhetném a fiaskót az Avatár, az utolsó léghajlító kapcsán.
Akárhogy is, a képregénybeli Némó karakterének szerves része indiai gyökerei, ezt eltávolítani felért volna egy páros lábbal történő tökönrúgással. Igaz, azért itt is vannak szépséghibák. Például, hamár a lelkem Kálit imádja, akkor ne Jézust vegye a szájára. Emellett ne ez legyen a sötét titka - Káli nemcsak a halál, hanem az élet, az újjászületés és az idő istennője. Persze más kultúrák halálisteneit szokás egy-az-egyben megfeleltetni a keresztény hit Sátánjával, és Káli már a második Indiana Jones filmben is a gonoszt képviselte, szóval...
Viszont örültem volna, hogy hamár berzenkednek, hogy egy kalózzal ők össze nem állnak, akkor kicsit többet mar vissza. Ha a közönség talán azt a tömör anglofóbiát nem is nyelte volna be, ami a képregényben van, azért még megmondhatta volna a királynő embereinek, hova tegyék a felsőbbségüket. Az én kedvenc jelenetem vele a képregényből az, amikor megment egy angol(!) kis gyereket a marslakók halálsugarától, és mindent megtesz, hogy biztonságba jusson, majd kicsit később megjegyzi Hyde-nak, hogy amennyiben le kellene rombolni az egyik hidat, a rajta tartózkodók mehetnek - mert csak angolok. Egy begőzölt idealista, annak minden ellentmondásával. Ez teljesen hiányzik a filmből.
Ja, és Némó sosem harcművészkedne felfegyverzett emberek ellen - ő a tudományembere, a képregényben is szigonyágyúval szórja a halált, olyan hatékonysággal és fanatizmussal, hogy Quatermain és Mina megállapítják, hogy rosszabb, mint Hyde.

5. Karakter-cserék



Ezt szívem szerint több pontba szedtem volna, de egyrészt nem akartam már annyira kukacoskodni, és a Top 13 nem mutatott volna olyan jól, mint a Top 10. Na, hol is kezdjem?
Az egyik, hogy szégyen, hogy kihagyták Campion Bondot - egyrészt jó karakter (egy pöffeszkedő, gerinctelen, gyáva hólyag mindig jól tud jönni), másrészt tökéletesen illett volna hozzá Robbie Coltrane. Mindegy, ő ment, jött helyére Dorian Gray és Tom Sawyer. Az előbbit még el is nézném - isten igazából nem vagyok híve a pontos, szóról-szóra adaptációknak, amíg visszaadja az eredeti hangulatát és varázsát -, az utóbbit viszont megbocsáthatatlannak tartom. Van valami, amit a filmvilágban amerikanitisznek neveznek - ez az a jelenség, hogy (a producerek szerint) az amerikai közönség csak az amerikaikkal képes együttérezni, ezért mindig kell egy ilyen karakter. Hé, Harry Pottert is át akarták rakni Amerikába, akkor meg miért lepődjünk meg ezen? Más kérdés, hogy Tom Sawyer 1898-ra már 60 év körül lenne, de ez nem baj, lehetne ő Quatermain amerikai párja. Valószínűleg őt is megharaphatta egy vámpír, ugyanis Tom Sawyer egy nappal nem tűnik húszévesnél többnek... de aztán kiderül, hogy nem, ő egy tapasztalatlan kezdő, egyszerűen csak luxus volt utánajárni a karakterének, hamár okvetlenül kellett a filmbe. Nem baj, mert így legalább olyan eredeti szerepe van, mint az öreg róka tanítványa... sajnos ennek kivitelezésébe pont annyi energiát fektettek, mint magába a karakterbe - semmit.

4. Velence

Oké, ezt egy-az-egyben ki kellett volna hagyni. Akkor nem lett volna gond azzal, hogy az évnek azon szakaszában nincs karnevál. Nem lett volna gond azzal, hogy nincs sztráda autós üldözéshez. Sem azzal, hogy az a behemót Nautilus nem fér el a csatornában - hé, jut eszembe, Nautilus! Nekem a filmbeli verzióval semmi kifogásom nincs, pedig kimondottan szeretem a képregénybeli "óriáspolip-az-ámbrásceten" dizájnját.

3. Edward Hyde



Oké, a jó öreg Edward egy-az-egyben nem fért volna bele egy filmbe, elvégre mégsem röpködhettek volna végtagok, és nem is vághatott volna vissza úgy egy másik karakternek, ahogy tette a képregényben. A filmbeli Hyde azonban, valljuk be, egy balfácán volt. Nekem az arckifejezése alapján többször emlékeztetett Goofy-ra, mint képregénybeli megfelelőjére. Azért őrjönghetett volna úgy, hogy az egy korhatáros filmbe beleférjen (megcsap valakit, és az ottmarad, mégha vér speciel nuku). Ironikus módon azonban Hyde pont kimarad a csetepaték javából, ehelyett megmenti a Nautilust, segít a foglyul ejtett tudósok családjának a kimentésében (WTF?), és hagyja magát péppé veretni agyonszteroidozott klónjával. Semmi nincs benne, ami a képregénybeli megfelelőjét keménnyé, félelmetessé, és, egy csavar után, szerethetővé tette.

2. Allan Quatermain



Az ópiumfüggőséget nyilván itt is kidobhatjuk az ablakon. Azért örültem volna, ha az öreg vadász legalább egyszer igencsak meghúzza a whiskey-s üveget - ennyi talán még belefért volna -, de amennyiben nem, akkor is elég lett volna, ha Sir Sean Connery ugyanazt a karakter alakítja, mint amit az Indiana Jones harmadik részében játszott. Nem ugyanaz, de sokkal közelebb van képregénybeli változatához, mint amit a vásznon kaptunk. Az valahol tetszett, ahogy megpróbálja kikerülni rajongóit. Amiért ilyen előkelő helyet kapott, az elsősorban annak tudható be, hogy a filmben ő áll a középpontban. És ezzel el is jutunk az utolsó ponthoz...

1. Mina Murray



...Uramisten. Mit tettek a Szövetség legtalpraesettebb tagjával? A képregényben ő a csapat vezetője, holott "csupán" egy elvált zongoratanárnő (ezért Murray és nem Harker), mégis, ő tartja össze a társaságot, neki van a legtöbb józan esze és képes egy pillantással megsemmisíteni bármelyik tagot (ez alól talán egyedül Griffin a kivétel). Ehelyett a filmben kapunk egy vámpír kisasszonyt, aki legtöbbször nem tesz egyebet, mint sejtelmesen mosolyog és halotti hangon évődik a társaság férfi tagjaival. Ez annyira távol áll az "eredetijétől", hogy nem is tudom, hol is kezdjem vekengésemet?
Végül is egy mondatban össze tudom foglalni: ezzel a változtatással az alkotók sikeresen karót döftek a produkció szívébe. Eredetileg Mina volt a társaság szíve-lelke. Szerettem a kapcsolatát Quatermainnel (kettejük közül ő hordja a nadrágot és ő támadja le az öregurat), szerettem, ahogy néha még a hímsoviniszta Némó kapitánynak is leesett az álla, és imádtam azt, ahogy kezelte Hyde-ot, ahogy a monstrum vallomását is Minának.
Miért kellett ezt megváltoztatni? Az nem elég indok, hogy Sir Sean Connery mellett csak másodhegedűs lehet az ember lánya, mert ha ez a gond, akkor vagy vegyenek mellé egy híres színésznőt, vagy ne Connery-t béreljék fel Quatermainnek - a színész rajongói amúgy is berzenkednek, hogy ezzel a katasztrófával vonult az öreg nyugdíjba.
A válasz inkább az lehet, hogy a szuperhős/kalandfilmek első célközönsége fiatal férfiakból áll, és a producerek nem merik megkockáztatni, hogy ne ez a célközösség érezze a világközepének magát akár egy pillanatig is. Ezért nem volt tartós női tagja a Szupercsapatnak sem, és hát Mr. Bond is minden filmben újabb nőt fektet le. Vagy említhetném Megan Foxot is, aki a Transformers széria élő special effectje. De hát ha az amúgy szintén szívós és talpraesett Mary Jane-ből is egy sikoly királynőt csináltak a filmvásznon (akinek fő feladata piszkálni a főhőst meg elraboltatni magát), akkor mit várjunk?
Nem, ez nem mentség. Nem főszereplő, de a Vasember Pepper Pottsa is eltalált karakter lett, és elvégre az Alien szériának is Sigourney Weaver a főszereplője. Attól, mert hollywoodi kalandfilm, egy női karakternek még lehetne szerepe.



Itt abba is hagynám morgásomat... annyit megjegyeznék, hogy hibái ellenére a From Hell és a Watchmen adaptációit kedveltem, tehát lehetetlen elvárásaim nincsenek Moore-adaptációkkal szemben. A LoEG-ben volt annyi potenciál, hogy még hollywoodi elvárásoknak megfelelően visszavéve is egy szórakoztató kalandfilm legyen belőle. Valahol ijesztő tehetségről tanúskodik az, hogy egy ilyen zseniális koncepcióból mennyire érdektelen alkotást sikerült kihozni. Az meg ironikus, hogy míg a képregényről elemző regény is jelent meg és hatalmas jegyzettömbök találhatók a neten, honnan származik a legutolsó mellékszereplő, egy mondat melyik műre utalás, addig a film akkora műveletlenségről (ld. pl. Velence) árulkodik, hogy az még egy kiskölyöknek is feltűnik.

Filmélmények, miegyebek

2010 eleddig nem igazán a filmnézés jegyében telt el, az első negyedében például egyetlen új filmet láttam, ami elég zsengének mondható. Azonban az utóbbi napokban volt szerencsém jó néhány alkotáshoz, ezek java része még blogom témájába is vág, így hát gondoltam, megosztom a nagyérdeművel.


Az Avatár látványos és Pandorát is szépen megtervezték - mondjuk maga a világ Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusának Barsoomjából nőtte ki magát -, egyedül az zavart, hogy már azelőtt tudjuk, mi lesz a történet vége, hogy elkezdődött, sőt, azt is, hogy mi lesz a menete, ami talán nagyobb baj. Egy csomó történet van, aminek legbelül sejtjük a végkifejletét, de azért közben a készítőknek sikerül egy párszor meglepniük. Itt ez nem sikerül, ráadásul a főellenségnek, Quaritchnak is készíteni kellett volna egy "gonosz" kártyát, annyira egy dimenziós lesz a végére. Giovanni Ribisi viszont jól hozza a vállalati igazgató figuráját és Michelle Rodriguez is kimondottan aranyos, pedig ő mindig a hiperkemény katonanőket szokta alakítani.


A főszerepet játszó Sam Worthingtontól volt még szerencsém(?) látni a Titánok Harca remake-jének első felét. Nem, erre nem áldoztam pénzt, és milyen jól is tettem! Lehet, hogy elfogult vagyok, mert gyermekkorom egyik kedvence volt az eredeti film, amit lehet ugyan szapulni, de rendelkezett pár olyan dologgal, amivel ez nem, úgy mint: történet, szív, szereplők. Oké, igen, az első felét láttam, de amennyiben a második felében történik is valami baromi nagy minőségugrás - a filmvilágban ugyan általában a fordítottja a jellemző -, az már baromi nagy gáz, ha addigra nem ragad magával a film. Márpedig nem ragadott, ugyanis a történet szép gyorsan végigzongorázza az eredeti állomásait, hogy különösen sok idő jusson a harcokra, ráadásul ezt teszi úgy, hogy az egész film nem egyéb egymásra hajigált jelenetek halmazánál, és még azokon belül is vannak ellentmondások. Öreg halász apuka egyik pillanatban lázad az istenek ellen, mert utolsó, önző senkik, egy perccel (nem túlzok!) később pedig csodálja a Zeusz szobor nagyságát... és szörnyülködik azon, hogy azok a nyomorult katonák lemerészelik dönteni. Az sem világos, hogy az olümposzi istenek most a görög halhatatlan seggfejek csürhéje, vagy pediglen a keresztény istenkép megtestesítői (Zeusz: "szeretetből hoztam létre ezeket a nyomorultakat!"): néha ide-odaingázik, néha egyszerre mindkettő, de soha sem érezzük átgondoltnak. Aztán ott van Hádész, az egyszemélyes plot device, aki azért tűnik fel itt-ott, hogy a történet haladjon előre, de amúgy a karakternek nem egyéb Zeusz gégerákos gonosz másolatánál. Egyszer sem tűnik elég motiváltnak, sem elég félelmetesnek vagy bármilyen formában meggyőzőnek - ugyan egyszer átalakul egy porszívó, egy turmixgép és egy kazán keverékévé, de ez inkább nevetséges, mint ijesztő. Ez nem feltétlen szegény Ralph Fiennes hibája, de a karaktert össze sem lehet hasonlítani Maggie Smith Thétiszével, így nem is teszem. Nem szaporítom tovább a szót: a készítők eléggé leegyszerűsítették az eredeti történetet, de még ahhoz sem tudtak elég következetesek maradni. Ja, és fikázzák Bubót, a bagoly R2-D2-t ("Jaj, azt ne is hozd fel!"), de azért Perzeusz fénykardot kap...


A Vasember 2 is megvolt, ami továbbra is kellemes és szó- rakoztató, de az első jobban tetszett. Érdekes, hogy itt az ellenségeket kicsit comic relief-ebbre vették, és ez különösen Justin Hammeren látszik, de Ivan Vanko is kapott egy madarat, ami egyszerre teszi a karakterét árnyaltabbá és rajzfilmszerűbbé. Bevallom, nekem az első inkább megállja a helyét önálló filmként, de a Vasember 2 továbbra is egyike azon kevés képregényfilmeknek, ahol nem azt érzem, hogy a franchise csupán egy csorda szemüveges geekre (integet) támaszkodik. Annyi kifogásom lenne, hogy én azért inkább a harmadik részt készítettem volna elő, nem pedig a Bosszú Angyalai filmet.


A Kick-Ass ezzel szemben csonk nélkül megvett kilóra - meglehet azért, mert abszolút semmit nem vártam tőle, akár csak az első Vasembertől sem. Ehhez képest a négy film közül ezen szórakoztam a legjobban: egyszerre aranyos és véres, szomorú és humoros. Mark Strong zseniálisan hozza a maffiafőnök figuráját, Nicholas Cage és Chloe Grace Moretz kettőse is remekül működik (bár Big Daddy beöltözve a kelleténél kicsit Batmanesebb), és a főszereplő is a szerethető vesztes. Ugyan a vége sejthető, de van benne nem kevés nézőszívatás, bár ismerve Matthew Vaughn-t és Mark Millart, az ilyesmiket én már el is vártam. Az eredeti képregényt nem olvastam, és képregényes barátom szerint - akivel együtt mentem - pár helyen igencsak szabadon kezelték az alapanyagot... másrészt már készülőben volt a film, amikor a képregény le sem ment, és én inkább annak a híve vagyok, hogy a kész anyag működjön vásznon.


Elolvastam Alan Moore Tom Strongját is. Sokan előszeretettel legyintenek erre a címre, és való igaz, nem Moore legerősebb képregénye... viszont még így is jópofa, ötletes, friss, más szóval: bőven megéri az árát. A koncepció mintha egy kiegyezés lenne a 30as évek ponyvakalandorai és az aranykor szuperhősei között: a címszereplő karakterben felismerhetőek Doc Savage, Tarzan valamint az aranykori Superman vonásai - egyébiránt meg olyan neve van, mint egy másodvonalbeli pornósztárnak, de efelett most hunyjunk nagyvonalúan szemet.
Mivel az egész sztorivonal egy kikacsintás a képregények, ponyvák és fantasztikus irodalom világára, ezért inkább pár szóban elmondom, mik várnak az olvasóra: fejlett egzotikus civilizáció, gőzrobot, majomkomornyik, időutazás, intelligens főgonosz, náci domina, ponyavaváros, azték hódítók egy párhuzamos világról, egyeduralomra - vagy még inkább egyedlétre - törő gép- és baktériumentitások. Huhh, így ömlesztve elég nagy marhaságnak tűnik, nem igaz?
Pedig a Tom Strong egy okos, humoros képregény, ami nemcsak azzal múlja felől az ihletőforrásait, hogy nem veszi komolyan magát, hanem abban is, hogy jóval humánusabb, ami pedig valahol fura. Fura, mert valaki kimondottan figyelmeztetett rá, hogy Alan Moore egy csapdát állított fel az olvasóknak, mégpedig azt, hogy amennyiben én rajongani kezdek Tom Strongért, annyiban engem a fasiszta Németország propagandája is kilóra megvett volna. Kétségtelen, hogy Alan Moore rájátszik a szuperhősök személyi kultuszára: Tom Strong Millenium City legnépszerűbb polgára és védelmezője, saját felhőkarcolója van amin a tulajdon szobra áll, saját klubja van, és potompénzért kaphatóak a kalandjairól szóló képregények. Ha a város valami rendkívüli katasztrófával néz szembe - mondjuk egy szörnyeteg tarolná le -, akkor mindenki egy emberként kiáltana Tom Strong után, aki jönne, hogy elintézze a szörnyeteget...
...ami nem azt jelenti, hogy végezne vele. Azt sem, hogy szétrúgná a seggét. Nem, Tom Strong nyugtatót pumpálna a Godzilla-jelöltbe, majd elvitetné egy olyan helyre, ahol az háborítatlanul élhet, mondjuk egy párhuzamos világba, például. Annak ellenére, hogy Tom Strong szokta használni az öklét, nincs egyetlen ellenfél, akinek ne ajánlana egy olyan megoldást, ami ne lenne jó mindkét félnek, legyen az tisztalap vagy jegy egy lakatlan bolygóra, ahol a "gonosz" kiépítheti a maga világát. Az egyik, eleinte rosszindulatúnak hitt szuperlény nemcsak, hogy meghálálja Tom Strong bizalmát, de azzal is zárja, hogy logikai értelemben a bizalom sokkal jobb statisztikai eredményekkel jár, mint a széthúzás. Sokszor az az érzésem, mintha Moore tanítani akarna, emellett szembemenni a "grim and gritty" trendnek, és egyiket sem teszi rosszul... viszont nem is tudom magam rosszul érezni, ha szimpatikusnak tartom Tom Strongot. Mindamellett, hogy valahol persze egy hólyag, hiszen szép kis franchise-t hozott létre magából, de ettől inkább emberibb lesz a karakter, mint ellenszenves. Ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy Tom Strong mentalitása az lenne, hogy "baj esetén csak reám számíthatsz", ami a személyi kultuszt támogató propagandák alapja. "A világot gonosz emberek konspirációja teszi tönkre, de egy, csak egy ember legény a gáton, hogy felvegye velük a harcot." Ha Tom Strong mondjuk rémségek gaz armadájával küzdene, és az lenne a hozzáállása, mint... mint a ponyvahősök 90%-ának, hogy a legjobb ellenfél a halott ellenfél, és a nem-emberi civilizációk/kreatúrák csak azért léteznek, hogy megkeserítsék az egyszeri állampolgár életét, akkor inkább érezném az ihletőforrások görbe tükrének. Hiszen az ellenség azért van, hogy ki akarjon irtani/le akarjon igázni minket, nem? Hát akkor meg kötelességünk elpusztítani ezeket az istentelen fajzatokat, hiszen inkább ők, mint mi, nem?
Említhetnék számtalan inváziós filmet, de fantasy-irodalomban is gyakori a "Pokol Serege" toposz, akik állhatnak orkokból, élőholtakból, trallokokból, jégdémonokból, közös bennük, hogy a béke nem opció (az sokkal inkább, hogy számoljuk, mennyit is öltünk meg közülük). A szuperhősös képregények egyik közkedvelt kliséje, hogy jönnek a marslakók/interdimenzionális agresszorok, és egyetlen szerencsénk, hogy vannak ezek a természetfeletti képességgel megáldott jóemberek, akik adnak a mocskok szájának.
Tom Strong nem ad a mocskok szájának. Teszi ezt egy olyan világban, ahol senki nem fedi meg a hőst, ha végez egy csorda bogáremberrel. Miért tennék? Ha csak a bogáremberekkel végzett, már jó munkát végzett. Tom Strong egy liberális humanista egy olyan időben, amikor az - általam amúgy nagyon is kedvelt - Authority a civil áldozatokat járulékos veszteségnek fogja fel, és az egyetlen módszere az "addig verjük, míg mozog" taktikára épül. Ha köréjük építenének egy hasonló koncepciót, akkor nagyon nagyot ütne. Tom Strong ugyanis a nem-emberiben is az embert látja meg, míg a képregényben fikázni kívánt propagandák zöme démonizálta más országok, kultúrák emberét. Tom Strong nyitott, és nem egy fanatista mint a Red Son kommunista Supermane; nem egy olyan ember, akinek az a szlogenje, hogy "majd én megoldom minden problémádat", hanem a "csodálkozz rá és fogadd el". Hamár említve lett a náci propaganda, Moore úgy veri el a port az árjákon, ami egy gyengébb írónál már didaktikusnak hatna, az öreg skót azonban elég intelligens ahhoz, hogy ezt okosan tálalja - sőt, még az egyik árja gyereknek is adva van a "rehab". Pedig, megjegyzem, még a jobbfej Pókember is többnyire a börtönbe küldi ellenfeleit...
Ami miatt ezt a személyi kultuszt fenntartásokkal kezelhetném az az, hogy Tom Strongnak nincs számottevő hibája... de még ha el is fogadjuk azt, hogy a Tom Strong egy propagandaképregény a saját világán belül, a főhősnek akkor is roppant szimpatikus eszméi vannak, és a történetek zöme arról szól, hogy élhetünk békében egymás mellett. Nem azt mondja, hogy szép lehetne a világ, csak ezt, és ezt, meg azt ott kell legyőzni, és máris újra itt a Paradicsom. Szóval, ha feltesszük, hogy a Tom Strong egy képregény a képregény világán belül, ami direkt jobb PR-t ad hősünknek (bár én ezt nem éreztem olyan hangsúlyosnak, noha az első rész alapján még ebbe az irányba is elmehetett volna), akkor sem éreztem volna akkora pofonnak, elvégre melyik politikus szóróanyagában található meg az, hogy "ja, amúgy csalom az asszonyt, de a világbékére gyúrok?". Lehet, hogy velem van a baj, de a propagandában is már a mocskolódást szoktam meg.
Akárhogy is, a Tom Strong egy jópofa képregény, csak érdekes, hogy a képregény köré emelt csapda sokkal jobban működne... szinte bármely másik szuperhőssel. És a szintét el is lehet hagyni, ha a Watchmen után megalkotott igazságosztókról beszélünk...
(Pedig de szép is lett volna, ha olyan címet adhattam volna ennek a bejegyzésnek, hogy "Fasiszta pornósztár a Superman!")

Gáz...

Gáz, hogy a Május csakúgy kimaradt, pedig lenne miről beszámolnom, csupán időm nincs reá... nem sokat vagyok Szegeden, az albérletemben pedig nincsen netem, de sebaj, amint visszatérítik adóm egy részét, ez is változni fog.
Még nagyobb gáz, hogy másodjára jövök idén haza Pestről úgy, hogy a vonatot megállítják öngyilkosság miatt. Jó, persze, nyilván az elkövető sem jókedvében tette, másrészt meg ugye több száz embernek okoz úgy kellemetlenséget, hogy emellett a mozdonyvezetőt is kemény lelki terrornak teszi ki (ő ugye már nem tud semmit tenni, hiszen mire észreveszi a sínen heverő embert, ha hirtelen fékez is, azzal csak az utasoknak okoz jó eséllyel balesetet, a vonat annyival tovább megy, hogy még éppen elcsapja a szerencsétlent). Szerencsére ez a mostani Dorozsmánál történt, így akkora kellemetlenséget nem okozott, hogy bejussak...
Igaz, amikor kiléptem a fülkében, a válltáskám szíja gondolt egyet, és elszakadt...
Igaz, tíz lépést tettem meg a vonattól, amikor a bőröndöm fogója baráti szolidaritás végett letört...
Mindkettőnek rohadt vacak a fogása, de az állomáson legalább várt egy jó barátom, így azért nem kellett nagyon szentségelnem.
Néha azért úgy érzem, hogy az életemet megkapta valami sitcom író, aki a Dokik stílusában alkot. Mondjuk erre mondta azt Alan Moore, hogy legtöbbször azon fikciók alapján éljük meg az életünket, amelyek hatással voltak ránk.

Who Watches the Watchmen? – avagy spoileres elemzés a mű szereplőiről

Bevallom őszintén, hogy fontolóra vettem párszor, írjak-e a Watchmenről a blogomba. Persze, zseniális mű, és Alan Moore is az egyik kedvenc íróm, ám a film óta a csapból is ez a képregény folyik. Azonban egy valami miatt mégis úgy éreztem, hogy illik a képregény maszkos szereplőgárdájáról pár rövid szót ejteni… már csak azon okból is, hogy sokszor csak arról esik szó, hogy mennyire erőszakosak és problémásak a mű hősei, és hogy ezzel Moore mekkorát rúg a korábbi, fekete-fehér-rózsaszín szuperhős-világképbe. Ami igaz is, ugyanakkor Moore egyúttal saját szereplőivel szemben sem kíméletes; sokak számára örök kedvenc a magánakvaló Rorschach és a tökös Komédiás, ugyanakkor a műben ők is megkapják a magukét, és nem, itt nem a végzetükre gondolok. Ezt már csupán azért is tartom fontosnak, mert a Watchmen – és a vele nagyjából egy időben kijövő The Dark Knight Returns – hatására gombamód szaporodtak el a képregények világában a radikális, agresszív, eszközökben nem válogató antihősök, holott ez a szóban forgó műnél csak a felszín volt. Persze, ahogy lenni szokott, a felszínt a legkönnyebb másolni, még akkor is, ha az eredmény egy üres burok, egy ostoba klón lesz, de hát minden nagysikernek megvan a maga epigonja, elég csak Tolkienre és Lovecraftre gondolni.
Ezek után nézzük is hőseinket! Az én szempontjaim egyrészt a karakterek által képviselt archetípus, a csavar – ami által az archetípustól eltérnek –, az ebből fakadó ellentmondás, illetve a képregénypanel, ami a szereplők lényegét, vagy még inkább az ellentmondás feloldását vagy fel nem oldását rejti magában.

(Igen, úgy lenne istenes, ha minden panelt fel tudnám tölteni… sajnos a szkennelőm bekrepált, a gépem meg újra vagyon formázva, így nem igazán merek/tudok semmit letölteni… viszont egyrészt bízom benne, hogy a célcsoportnak úgyis megvan a mű, ne adj isten emiatt újra leveszi a polcról, másrészt ha valaki TÉNYLEG hiányolja azt, hogy a képek itt is fent legyenek, és ne kelljen emiatt az ölébe venni a képregényt, nos, az e-mail címem oldalt van, bátran meg lehet engem dobni a kívánt oldalakkal! ;))

Dan Dreiberg (Éji Bagoly) és Laurie Juspeczyk (Selyem Kísértet): igen, ők ketten. Igen, így együtt. Hogy miért is? Nos, először is mert ők a kötet legemberibb karakterei. Persze magával ragadó Rorschach szociopata elszántsága vagy Komédiás önző belevalósága, de most képzeljük el a Watchment kettejük nélkül… ugye, mennyivel szegényebb lenne a mű? Egyrészt azért, mert mégis velük tudunk azonosulni – igen, mindenki kedvence Lex Luthor, de ha az említett úriembernek sikerülne megölni Supermant és leigázni a Földet, valószínűleg vele ellentétben mi nem lennénk elégedettek. Ugye, hogy ugye?
Másrészt azért, mert mégis csak az ő történetük, inkább, mint a többieké. Persze, ezzel lehet vitatkozni, de a Watchmen főtémája a kisemberek vergődése a maszkos hősök árnyékában. Márpedig Dan és Laurie egyszerre maszkos hősök és az árnyékukban élő átlagemberek.
Dan Dreiberg a „kütyühuszár” archetípust testesíti meg; ebbe a kategóriába tartozik Batman és Vasember. Jellemzői közé tartozik a szüleiktől örökölt milliók (vagy legalább egy nagyobb vagyon), a főhadiszállás, és persze a high-tech fegyverek, járművek, miegyebek. Ez elmondható Danre is, mégha az ő barlangja „csupán” egy használaton kívüli alagútra nyíló pince, amiben elfér az Archie névre keresztelt léghajó. A hasonlóságoknak azonban itt vége. Dan Dreiberg egy teljesen szokványos lakásban él, nincs inasa, és finoman szólva sem lehetne a nők bálványának nevezni. Életének legfőbb részét a múltja újraélésének szenteli, és az egyetlen valódi kapcsolata példaképe, Hollis Mason, az eredeti Éji Bagoly, akivel szombat esténként rendszeresen összejön, és felelevenítik a régi szépidőket.
Laurie Juspeczyknek ellenben esze ágában sem volt ezt az utat választani, és az egyetlen olyan maszkos hős, aki inkább áldásként élte meg, hogy a szögre kell akasztania a jelmezt. Hogy miért lett akkor ő a második Selyem Kísértet? Mert a kedves mamája, az eredeti Selyem Kísértet rajta keresztül akarta újraélni a múltat – és ez az, ami megkülönbözteti Dantől, pedig amúgy ugyanabban a cipőben járnak. Mindketten egy kiöregedett „legendát” követnek, egy kitaposott ösvényt, és nem is ismernek mást. Dan jól kijön az örökségéből, Lauriet pedig eltartja a katonaság, lévén a hölgy az államok tömegpusztító emberével, Dr. Manhattannel él. Hőseink így két világ között megrekedve tengetik a napjaikat – nincsenek rákényszerítve az átlagemberek életére, mindamellett a nagy öregek epigonjai.
Laurie amúgy a „harcias nő”, mint amilyen Macskanő, Fekete Özvegy, vagy Black Canary. A csoportra jellemző az akrobatikusság, a harcművészetek ismerete, valamint, természetesen, a testhez feszülő ruha – ez utóbbit Laurie különösen nem kedveli, anyjával szemben, aki egy sajátmagát ábrázoló Tijuanai Bibliát – apró, pornográf képregényt – is megtiszteltetésnek vesz.
Hogy mi az ő történetük? Egyrészt bele kell nőniük a szuperhősszerkóba, aztán kinőni belőle – magyarán helytállni előbb maszkos hősként, majd átlagemberként. Természetes, hogy egymás karjaiba futnak, és hogy előbb az egyik félelmükkel néznek szembe – magukra öltik a szuperhősruhát, ami annyi ideje ott porosodott a szekrényben, elvégre a régi emlékek csak nem eshetnek pofára a rideg valóságban -, majd a másikkal, és továbblépnek. Az, hogy a katasztrófa után új életet kezdenek, új nevekkel, nem csak praktikus, de szimbolikus is. Ideje volt felnőni.
És hogy miért nekik sikerül kilépni az ördögi körből, és hogy voltaképpen miért nekik jut a legboldogabbnak nevezhető befejezés (amennyiben lehet ilyet mondani a Watchmen esetében)? Mert együttes erővel teszik, míg a Watchmen többi hősének a magány jut osztályrészül… lévén Lauriékkal ellentétben ők presztízskérdést csinálnak abból, ahogy az átlagemberek felé emelik magukat.
Az meg már csak hab a tortán, hogy két „rokonuk”, Batman és Macskanő csak jelmezben incselkedik egymással, de a magánéletüket inkább megtartják maguknak.
Ja, és a jellemző panel? Egymás karjaiban:

12. rész, 25. oldal, 4. panel

Komédiás: a továbbiakban inkább a kódnevekre hagyatkozom, elvégre a valódi-szuperhős név kettőségnek inkább a fenti esetben volt jelentősége. Íme, az amerikai álom élharcosa, aki a „patrióta” archetípust képviseli, amibe Amerika Kapitány, valamint minden második aranykori hős tartozik. Azonban a jó öreg Komédiás társai szöges ellentéte, ugyanis míg a Kapitányék idealizált, az elveikhez sziklaszilárdan ragaszkodó bajnokok, addig hősünk saját megfontolásból éli gátlástalan életét, amibe a vedelés, erőszakoskodás, gyerekek felgyújtása valamint a saját magzatát a szívük alatt hordó nők meggyilkolása is beletartozik. És mindemellett neki van a legnagyobb rálátása a világ dolgaira – vagy éppen ezért a tudatos gonoszság miatt, míg a patyolat tiszta Amerika Kapitány naivan rácsodálkozik az emberi esendőségre?
Akárhogy is, a képregény Komédiás halálával indít… azonban hősünk nem ezért szívja meg. Azért szívja meg, mert bár mindenkinek sikerült kellemetlen perceket okoznia elbűvölő személyével, és odaszúrnia, ahol a legjobban fáj – gondoljunk csak vissza, mire emlékeznek vissza hőseink a temetésén –, saját magát is csapdába ejti ezzel a szereppel.
Hogy mire gondolok? A történet egyik fordulata az, hogy Laurie a Komédiás lánya, ami szerencsétlen nőnek hihetetlen nagy sokkot okoz… azonban erre csak Komédiás halála után derül fény, holott a visszaemlékezések során kiderül, hogy az ipse ezt nagyon is a lánya tudtára akarta hozni.
A karakter tragédiája az, hogy életében csak egyszer próbál meg emberi kapcsolatba lépni mással, egyszer villan meg az az oldala, ami képes lenne a szeretetre – mindamellett, hogy biztos pocsék apa lett volna, ha lehetősége nyílik rá – és kudarcot vall. Minden beteg igényét kielégíthette, ám éppen ezek akadályozzák meg attól, hogy egyetlen emberi vágyát megvalósítsa. A Komédiás sikeresen elvágta magát mindenkitől.

Panel:
9. rész, 23. oldal 8. panel

Ebben a panelban még inkább ott van a karakter kétségbeesése, mint az eredetijében (21. oldal, 3. panel).

Rorschach: a „noir hős”. Fekete-fehér világkép, megveszekedett céltudatosság, ballonkabát, kegyetlen brutalitás és persze hosszú monológok. Rorschach mindenki kedvence, márcsak azért is, mert semmi nem tántoríthatja el a céljától, mindig tudja, mit kell tenni, és nem fél bevetni semmilyen eszközt sem.
A magánéletben egy utolsó vesztes, aki bőszen hirdeti a világvégét, és olyan átlagos – vagy átlagosan ronda – külsővel bír, hogy mindenki elmenne mellette az utcán. Persze a valódi arcának az maszkját tartja – egy a lélegzetvételére változó rorschach-mintás álarcot. Rorschach kíméletlensége a bűnözőkkel szemben gyerekkorából (is) fakad: erőszakos anyja egy öregedő szajha volt, aki még tévedésből sem bánt vele jól. Apját soha nem ismerte, emellett a végletekig idealizálta – sokat elárul ez a fekete-fehér világképéről, ahol mindig is a fekete van jelen, a fehér, amiért küzd, az valahol messze van… messze mélyen Rorschach elméjében. Talán soha nem is létezett, de biztos nem karnyújtásnyira, vagy akár két-háztömbnyire van, de azért hősünk veszettül küzd érte. Bár ez már ott van a maszkjában is: a minta folyton változik, de mindig fekete-fehér marad, és a két szín egyszer sem keveredik egymással, ahogy azért Rorschachnál is változik, mikor-hogy gondol valakire, és a legszembetűnőbb példa erre talán Dan. Moore egyszer említette, hogy Rorschach-hal akarta volna megmutatni, milyen begőzölt is lenne valójában az a személy, akit a bosszú motivál (ahogy Batmant is).
Azt is említette, hogy a negyedik rész körül döbbent rá, hogy Rorschachnak bizony nem szabad túlélnie a képregényt. Elvégre itt van egy, a világot fekete-fehéren látó személy, aki hirtelen egy jóval árnyaltabb helyzetbe csöppen, amit még kollégái is csak nehezen dolgoznak fel. Ő nem hagyja magát kompromittálni, mégha ez egy még nagyobb rosszhoz is vezetne… ennek megfelelően a halála legalább olyan hősies, mint amennyire felesleges. De a választás rajta állt.
És hogy mi az ő panelja? Nos, az egész karakterelemzése a szélsőséges világnézetére volt kihegyezve… de hát voltaképpen ez adja az „emberfeletti” erejét. Minden fájdalmat, éhséget, nélkülözést eltűr, még az antarktiszi hideget is kibírja, és ezt a sebezhetetlenséget meggyőződése táplálja. Azonban miután kiszabadulnak a börtönből, Rorschachnak alkalma nyílik találkoznia újra a házmesternőjével, aki volt szíves a médiának jó pénzért azt hazudnia, hogy hősünk kikezdett vele. Ez valami olyasmi, amit Rorschach nem vesz jó néven, és számon is kérné a mellékállásban prostituált hölgytől, amikor észreveszi a házmesternő gyerekét, aki az anyjához bújva zokog – és felismeri benne az életét. A fekete és a fehér értelmét veszti egy pillanatra, és annyi sebesülés és nélkülözés ellenére ezen a panelen tűnik a karakter igazán sebezhetőnek.



Panel:

10. rész, 6. oldal, 7. panel

Dr. Manhattan: a „szuperhős”. Sokan azt mondják, hogy semmi sem lehet unalmasabb Supermannél, aki a szuperképességei révén mindig az adott pillanatban érkezik, és mindig tudja, mit kell cselekedni – az ő számára egyformán fontos minden emberi élet.
Nos, Dr. Manhattan számára egyformán nem fontos. Az, hogy mindenható és a saját sorsa szempontjából mindentudó, a teljes tétlenségre kárhoztatja. Isten létezik és amerikai – és fatalista.
A jó doktor az idő elteltével egyre kevesebb ruhát visel, és ezzel együtt egyre jobban vedli le emberségét. Nem tud többé együtt érezni emberi „társaival”, ugyanis halhatatlan, nincsenek létszükségletei, képes bármire, és a saját jövője mellett az atomok pályáját illetve egyéb dolgokat is lát. Egymaga képes lenne megakadályozni az emberiség pusztulását – de miért is tenné? Inkább önkéntes száműzetésbe vonul a Marsra, ahol minden nyugodt, hiszen nincs élet, így konfliktusok sincsenek – az érzéketlen Manhattan ugyanis valójában nagyon is törékeny.
Laurie-ék mellett ő az a karakter, aki számára van ki út, mivel – bár elhagyja az emberiséget – képes lesz újra érezni, és – ami még fontosabb – együtt érezni másokkal. Ez ott nyilvánul meg, amikor az álmában Danhez simuló Laurie-t figyeli – és mosolyog. Furcsa, keserédes mosoly ez, hiszen szereti Laurie-t, aki másé – de legalább Dannel esélye lesz a boldogságra.

Panel:

12. rész, 25. oldal, 5. panel

Ozymandias: a „ponyvakalandor”, aki Doc Savage-dzsel ellentétben szögre akasztotta a kalandorruháját, és gonoszok helyett az emberi nyomorral veszi fel a harcot, mégha emiatt „el is kell adnia a lelkét”, ugyanis vagyona jó részét a sajátmagáról és társairól mintázott játékfigurák és gyerekműsorok adják. A másik eltérés Doc Savage-től, hogy jól láthatóan nem a nőkre hajt a mi Ozymandiasunk… de állítólag ugyanez a helyzet példaképével, Nagy Sándorral (aki szintén viselte ezt a nevet).
Karizmatikus, nyitott gondolkodású és szívén viseli az emberiség sorsát. Annyira, hogy milliók halálát elfogadhatónak tartja milliárdok megváltásáért cserébe. Hogy mi jogosítja fel rá? Nos, amennyire sajnálja az emberek nyomorúságát, olyannyira meg is veti őket érte, mégha ezt egy pillanatra sem vallaná be (ezt a rajzoló Dave Gibbons közölte egyszer egy interjúban). Ugyanis itt van ő, az emberi fizikai és szellemi teljesítőképesség csúcsán, míg ott van a többi ember, aki túl gyarló ahhoz, hogy velük együtt tegye jobbá, ideálisabbá a világot. Mi sem jellemzi jobban őt, hogy az Antarktiszon hozza létre „nyaralóját”, ahol üvegházban virágokat tenyészt. Egyrészt teszi ezt azért, mert számára semmi nem lehetetlen… másrészt meg azt is jelképezi, mennyire elvágta magát az emberiségtől, és azon is elgondolkodhatunk, ha az örök tél birodalmában hozta létre az Édenkertet, akkor mit is rejthet a meleg külső – akkor is, ha ő ezzel nincs tisztában.
Egyetlen egyszer bizonytalanodik csupán el, amikor a távozó Manhattan közli vele, hogy semmi sem ér véget soha; ekkor a szoba sarka felé fordul, és az árnyéka felé tornyosul. Mindent gondosan mérlegelt, egy lapra tett fel, és talán hiába, az eszményi emberből pedig egy gyarló bolond válik.

Panel:

12. rész, 27. oldal, 7. panel



Ennyit hát (anti)-hőseinkről. Persze rajtuk kívül még rengeteg szereplője van a műnek, így említhetném a két Bernardot, akik között egyfajta kötődés alakul ki, a pszichiátert, aki minden futóbolondon segítene, és emiatt romokban a házassága, illetve Laurie anyját is, aki búcsúként megcsókolja a halott Komédiás fényképét – azét az emberét, aki majdnem megerőszakolta őt, és akivel aztán később mégis lefeküdt, hogy a frigyből Laurie szülessen.
És hamár itt tartunk, az egész cikket bele lehetne foglalni abba, amit Manhattan mond Laurienak, mikor fény derül erre a sötét titokra:

„Gyere… töröld le a könnyeid, mert te vagy az élet, egyedibb egy kvarknál, és még Heisenberg álmain túl is kiszámíthatatlan; az agyag, melyen a mindent formáló erők legtisztábban hagyják rajtuk az ujjlenyomatukat. Töröld le a könnyeid… és menjünk haza.”

(Bárány Ferenc fordítása)



Jegyzet:
Azt hiszem, sok rajongó meglincselne, ha nem jegyezném meg, Alan Moore a szereplőket a Charleston Comics karaktereiről mintázta. A DC – az egyik legnagyobb képregénykiadó a Marvel mellett – akkoriban vásárolta fel a Charleston Comics kiadót, és ennek örömére szeretett volna egy olyan történetet, amiben a CC hősei szerepelnek. Ennek kapcsán keresték fel Alan Moore-t, azonban ahogy a történet egyre inkább kristályosodott ki, úgy hullottak a szereplők, a DC fejesei pedig rájöttek, hogy: 1) a frissen megszerzett hősökkel hosszabb terveik vannak 2) a Watchmennek nem tenne jót a változtatás. Így hát Moore a CC szuperhősök mintájára hozott létre új hősöket:

Éji Bagoly: Kék Bogár (plusz csipet Batman)
Selyem Kísértet: Nightshade (plusz Fekete Kanári és Phantom Lady)
Komédiás: Peacemaker (plusz Nick Fury)
Rorschach: Question (plusz Mr. A)
Manhattan: Atom Kapitány
Ozymandias: Peter Cannon, Thunderbolt