10 nő a fantasy irodalomban

Meg még néhány kitekintés ide-oda. Első és második rész.

Pont mint egy fantasyben...

A tavasz nem akar jönni. Hó födi az alvó tájat, csak a fagyos szél fúj szüntelen. Az emberek nyugtalanok, úgy érzik, uraik elfordultak tőlük, és nem tesznek egyebet, mint bezárkóznak kastélyukba és véget nem érő ünnepséget tartanak a beszedett dézsmából. Néhányan rebesgetik, hogy a király őrült, de csak csendben, az orruk alatt, mert ha az őrök meghallják, kínpadra fektetik a káromlókat. Akadnak, akik a király fivérétől várják a megoldást, ám sokak szerint a hercegnek megvolt a lehetősége, mégsem élt vele. A legtöbben azonban nem akarnak mást, csak hogy vonuljon el a tél a fejük fölül...

Közben egy egyszeri legény messze kerül otthonából, megismerkedik a világ minden tájáról származó kalandorokkal, és magiszterektől tanulja el a retorika és a rúnavetés művészetét.

Valahol pedig, a világ szemétől rejtve, a Tündérkirály ébredezik évszázados álmából, hogy bosszút álljon a világon, mely ellene fordult és megtagadta.

Szerelem! Kaland! Ármány! Egy részletesen kidolgozott világban!

Rúnakódok, melyek összekötik az embereket a világ minden pontjáról! Ötletes, jól kidolgozott mágiarendszer, amit ha én találtam volna ki, rég megtollasodtam volna!

Brandon Sanderson, az Elantris és a Ködszerzet-trilógia írója

Realisztikus, valósághű és keserédes - pont mint az élet maga!

George R. R. Martin, Trónok harca

Humoros, ám mély, abszurd, mégis hiteles. Minden egyes oldalon többet tudhatunk meg az emberi természetről - ha résen vagyunk!

Sir Terry Pratchett, Korongvilág

Mindegyik karakter élő, lélegző személy, akik kilépnek a lapok közül - sztereotípiának nyomát sem találjuk!

Robin Hobb, Az orgyilkos tanítványa

Kétségkívül az egyik legjobb romantikus-tragikomikus-tudományos fantasztikus western horror detektív regény. Egy kicsivel több pornó azért elfért volna.

Alan Moore, Watchmen - Az őrzők

Mese, ahogy azt gyermekként elképzeltük, és amilyen az felnőttkorunkra vált!

Neil Gaiman, Amerikai Istenek

Kvothe-ot Pusztai Dánielről mintáztam!

Patrick Rothfuss, A szél neve

Ahogy én Hófürt Simont.

Tad Williams, Emlékezet, fájdalom, tövis

2012-es SFmag ajánlók

Lassan véget ér a 2012-es év - és vele talán az egész világ is, bár van egy sejtésem, hogy mégsem -, így az SFmagon összeszedtük azokat az idei műveket, melyekre érdemes emlékezni. Többnyire olvasmányélményekről van benne szó, de én hoztam példát regényre, képregényre, filmre, illetve jolly jokerként egy tavalyi regényre, melyhez idén volt szerencsém.

Kútba esett tervek - Brandon Sanderson: A megdicsőülés kútja

A legelső ismertető, amit a blogomra írtam, a Ködszerzet első részét mutatta be. Néhány év elteltével sikeresen végeztem a folytatásával, és úgy illik, ebből is referáljak, mert... mert mégis csak az első rész volt az első a blogomon, meg minden. De elég is a nosztalgiából, lássuk inkább, mit tartogat nekünk kedvenc - vagy legalábbis egyik legkedvesebb - mormon írónk a második részben!

Az első részben megismerhettük Scadrial kiégett, kopár világát, ahol a társadalom zöme elnyomott jobbágyokból áll, akik felett dekadens nemesek basáskodnak - de még ezek az arisztokraták is kiszolgáltatottak az isteni hatalommal bíró Uralkodó szeszélyeinek. Persze akadtak néhányan, akiknek nem volt ínyére, hogy egy emberfeletti despota kénye-kedve szerint döntsön élet és halál felett, annál is inkább, mert az Uralkodó alatt mindkettő szörnyű és roppant nyomorúságos volt.

Sokaknak az első rész a Csillagok háborúját juttatta eszükbe. Annak ellenére, hogy a Ködszerzet: A végső birodalom egy új, friss, ötletekben gazdag mű volt, ami távolról sem tekinthető koppintásnak, én meg tudtam érteni ezeket a véleményeket, mégha nem is értettem teljes mértékben egyet velük, elvégre a két mű közötti áthallások nagyon általánosak. Akkor is, ha ezeket nem is lehet letagadni: egy egykor virágzó világot egy hatalmas "varázserővel" bíró ember igázott le, aki Uralkodónak kiáltotta ki magát, és kiirtotta a korábbi varázshasználókat, nehogy szembe tudjanak szállni vele. Azonban itt is akadnak lázadók, akik közül a legerősebb varázshasználó a tanítványául fogad egy parasztfiút... ööö... utcakölyköt, Vint, akit kitanít, hogy szembeszállhassanak az elnyomó tirannussal. Persze, mint a legtöbb összefoglaló, ez is leegyszerűsíti a műről adott képet: ugyanis a Ködszerzet teljesen más irányba viszi el ezt az alapot.

Ez a párhuzam valójában csupán abból a szempontból érdekes, hogy páran a regény megjelenésekor úgy lelkendeztek, hogy a Ködszerzet alapjaiban forgatta ki a műfajt azzal, hogy itt a Gonosz győzött, nem pedig a hősök. Ez azért nem egy annyira példátlan ötlet, ha Lucas bácsi életművét leszámítjuk, akkor még mindig eszünkbe juthat a Dark Sun világa, ahol a lepusztult világot őrült máguskirályok tartják a markukban - akik ellen aztán persze jól fellázadnak. De hát nincs új a Nap alatt, és sokszor nem is maga az alap számít, semmint hogy mit hoz ki belőle az alkotó. Sanderson pedig kiváló szakácsnak bizonyult.

A magamrészéről sokkal nagyobb csavarnak érzem azt, amivel a szóban forgó második rész kezdődik: az Uralkodó halott, az igazi problémák azonban csak most kezdődnek. Elvégre, hány fantasyben olvashattuk azt, hogy az ügyeletes főgonosz legyőzésével megoldódott minden? Itt azonban az Uralkodó halálával nem nyílnak virágok a réten, ellenkezőleg: bár hőseink Vin kedvesét, az idealista, ám nem túl tapasztalt Elendet látnák szívesen a főváros, Luthadel trónján, ebben kevesen támogatják őket. Sokkal többen támogatnák a fővárost ostromló három sereg vezetőinek egyikét, cserébe, hogy ha lehet, akkor mégse rombolják porig az otthonukat, ha egy mód van rá. Az emberek ugyanis annyira megszokták az erős kezet, hogy Elend egyenlőségre épülő rendszerével nem tudnak mit kezdeni. Sőt, akadnak olyanok, akik magát az Uralkodót sírják vissza...

Nem mintha Vinnek amúgy egyszerű lenne az élete. Kelsier halálával mentora összes felelőssége most a fiatal fruska vállán nyugszik - egyrészt ő a város egyetlen Ködszerzete, emellett a Kelsiert messiásnak kikiáltó kultusz őt teszi meg megváltójuk utódjának. Magyarán szinte mindenki tőle várja, hogy megoldja a gondokat - nem pedig a királlyá koronázott Elendtől. Akit emellett éjjel-nappal az ellenség orgyilkos ködszerzeteitől is meg kell védenie.

Csoda, ha Vin a fáradtság és a rajta levő nyomástól alakokat kezd el látni a ködben?

Amivel csak az az aprócska gond van, hogy ezeket mások is látják. A köd ugyanis az Uralkodó halálával mintha öntudatra ébredne - eddig csak éjszaka jelent meg, most már alkonyat előtt is, hogy ártatlanokkal végezzen.

Ja, és nem mellesleg megjelenik a színen Elend féltestvére, a ködszerzet Zane, aki fivérét az életétől és a szerelmétől akarja megfosztani... az utóbbitól, ha lehet, a leghagyományosabb módon. Vin helyében én már egy hét kimenőt kértem volna egy doboz nyugtatóval, de hősünk kemény leány, aki rátermettségével felülkerekedik... nos, szinte mindenkin. Ellenségein is, dacára a többszörös túlerőnek, illetve kedvesén is, akivel végre eljut kapcsolatuk következő stádiumába.


Mint az talán a fentiekből is kiderül, A megdicsőülés kútja könnyed kikapcsolódást kínál, azt viszont teljes mértékben teljesíti is. Sokszor csesztettem Sandersont azért, mert a karakterei túlságosan tökéletesek és emellett túlságosan idealisták, és éppen ezért úgy érezzük, hogy nevetve képesek is sikerre vinni céljaikat. A Ködszerzet második részére azonban Sanderson sokat érett íróként, és hőseink is számtalan pofon árán kénytelenek szembesülni, hogy az idealista, hurráoptimista hozzáállás még nem garancia a győzelemre. Éppen ellenkezőleg...

Nem mintha emiatt feladnák elveiket, csupán kénytelenek felnőni a céljaikhoz; Sandersont elég sok kritika éri, hogy hőseik az önmarcangolást leszámítva hibátlanok. Ez igaz is... azonban Sanderson képes valahogy ezt mégis szerethetően tálalni. Csak azért nem akarjuk képen törölni Elendet egy péklapáttal, mert szórakozott, slampos és félszeg, magyarán, ha súlyos hiányosságai nincsenek is, aprókkal mégis bír, amelyek esendővé teszik. Ugyanez igaz Vinre is, aki utcakölyök háttere miatt sokszor nem sokat ad az illemre. Nem a fantasy-irodalom legmaradandóbb karakterei, ahhoz jóval markánsabbnak kellene lenniük, mégis kedvelhetőek annyira, hogy ez olvasás alatt ne szúrjon szemet.

Ugyanez igaz a többi karakterre is, akik inkább egyénítettek és színesek, semmint árnyaltak és bonyolultak. Ugyanakkor Sanderson igyekszik elkerülni a szokásos fantasy tipi fissiket, éppen ezért maga a banda mégis emlékezetesebb lesz, mint a legtöbb kalandozócsapat. És Sanderson igyekszik is őket elkülöníteni, egy sajátos hangot adni nekik, akkor is, ha ezek pár szóban összefoglalhatók. Hammond, az érzőszívű erőember, aki konditermi bölcsességeket oszt meg a barátaival. Dorong, a mogorva veterán öregapó. Szellő, a szeretreméltó svindlis. Kobold, a fiatal srác, aki a szlengjével próbál kitűnni. Dockson, a csapat szervezője, aki utálja a nemeseket.

Az gondolom a felsorolásból kitűnik, hogy mindegyik szíve huszonnégy karátos aranyból van... jó, hogy erről a gonoszok nem tudnak, mert rögtön ledarálnák fémreszeléknek. Ugyanis, mint azt az előző ismertetőmben írtam, a Ködszerzet mágiahasználói fémek elfogyasztásából nyerik az erejüket. Sandersont saját bevallása szerint az alkímia és a wu-xia filmek ihlették, és ennek megfelelően mindegyik fém - vagy annak ötvözete - más természetfeletti képesség birtokába juttatja a használóját. Úgy mint: vonzani a fémeket, taszítani a fémeket, emberfeletti fizikai képességek, emberfeleti érzék, etc. Ráadásul a fémek önmagukban nem adnak hatalmat, ahhoz az adott emberkének rendelkeznie kell a fémégetés természetes adottságával. Vannak, akik csak egy fémet képesek égetni, ezek a mívesek. És akadnak, akik az összeset, ezek a ködszerzetek. A fenti karakterek az átlagember Dockson kivételével mind mívesek, így kicsit olyan róluk olvasni, mintha egy X-men képregényt lapoznék fel: az adott karaktereket részben egy fő személyiségjegyük, részben pedig különleges képességük határoz meg.

Rajtuk kívül a csapattagja két terrisi, az lojális Sazed és a temperamentumos Tindwyl. Sazed az előző részben még egy szolga volt, és emiatt ő engem mindig egy kicsit Alfredra emlékeztetett... türelmes, önfeláldozó, hűséges... emellett egy megszállott igazságosztóról gondoskodik, akit egy hajszál választ el, hogy denevérnek öltözzön (ez persze csak vicc, de akkor is). Vele szemben Tindwylen látszik Robert Jordan hatása: a szóban forgó hölgy határozott, nőiesen kemény és képes szigorú stílusával sakkban tartani bárkit. Mindketten tanítók és emellett mindketten őrzők, akik az általuk viselt fémekből nyerik az erejüket, amikbe korábban ők maguk raktározták el az olyan tulajdonságaikat, mint erő, egészség, tudás - és nem, nem úgy hívják ezeket elő, hogy azt kiáltják: "erőt, egészséget"!

Az új karakterek közül szót érdemel még Vin magánakvaló kandra - alakváltó, aki felveszi az általa elfogyasztott élőlény alakját - szolgája, illetve a már említett Zane. Én a magamrészéről Zane-t éreztem gyengébb karakternek - hangokat hal a fejében, amelyek gyilkosságra kényszerítik, mégsem látnánk, hogy premierplánban elszabadulna egyszer. A legtöbb saját szakállra végre hajtott merényletet apja ellen követi el különféle mérgekkel, amelyeket aztán olyan látványosan könnyen lehet kezelni, hogy egyértelmű, őrült ködszerzetünk nem akar végezni az öregjével, csak náluk közös horgászás helyett ez az apa-fia program. Emellett Vint próbálja győzködni arról, hogy vessék le magukról a hétköznapi emberek rabigáját, és ketten együtt legyenek szabadok... bevallom, én szívem szerint az ifjút még visszaküldtem volna Magnetóhoz, hogy adjon pár órát retorikából.

Ugyanis ez az "emberek félnek attól, amit nem értenek", illetve a "csak kihasználnak" duma eléggé emlékeztetett a Mágnesesség Mesterére. Ez most vitriolosnak tűnhet, pedig minden rosszindulat nélkül mondom, ugyanis mintha Zane ezeket azért mondaná elsősorban, mert Sanderson rajta keresztül akarja Vint kitenni a "hétköznapi emberek vagy a sajátom mellett tegyem le a voksomat" dilemmának... és ez érződik is, ugyanis kicsit kötelező kör íze van. Az egy dolog, hogy Zane játszik Vinnel, de ettől még nem kéne őszintétlennek éreznem magát a karaktert. Tudni kell azt is, hogy a regény során bele látunk Zane fejébe, tanúi vagyunk annak, hogy az apja mint használja ki és mint bújtja fel a hang arra, hogy végezzen vele. Miért nem teszi? Mind a neveltetése, mind a természete erre ösztönzi, és a céljait is szolgálhatná ez - megöli a fatert, majd a Venture ház fejeként magaköré gyújti a ködszerzeteket, aztán beint mindenkinek. Most lehet azt mondani, hogy "dehát egy fattyú" - de a világ épp forrong, ő pedig komoly természetfeletti erőknek parancsol.

Zane késnek vallja magát, és ő egy olyan kés, amit Sanderson csak ímmel-ámmal használ. Vannak benne jó ötletek... de érdekesebb lenne maga a karakter, ha az apjával vagy Vinnel folytatott játszadozásának több tétje lenne. Így viszont egy szeszélyes tinire emlékeztet.


Ami a történetet magát illeti, az még mindig jól összerakott, fordulatokban gazdag, ráadásul szerencsére most nem is kell annyi bálra elkísérnünk Vint, mint az első regényben. Nem egyszer tényleg sikerül meglepnie Sandersonnak, emellett a jók közül is jópáran elhullnak. Ami azt illeti, a magamrészéről azt se bánom, hogy a társaság tagjaira nem jellenző egymás hátbaszúrása - lehet, hogy egy intrikus regénybe elvárás, ellenben ez még mindig jobb, mint amikor rosszul megírva kapjuk azt, hogy valaki árulónak bizonyul, csak azért, mert az kellően hatásvadász. Persze, a csapat környékén így is van egy áruló, ami inkább a fordulatszámot növeli, mint a feszültséget, elvégre Vin képes szinte bárkit maga mellé állítani, és ezt tudjuk róla. Hogy ez mennyire jó, azt mindenki döntse el maga - nekem könnyed szórakozásként kimondottan megfelelt, mindamellett, hogy akkoriban a korábbi olvasmányaim miatt kezdtem besokallni a rengeteg világfájdalomtól.

Mint Robin Hobb Orgyilkos-trilógiájánál, itt is a fejezeteket egy rövid szöveg előzi meg, ami árnyalja a regény történetét. Annyit megjegyeznék, ami nem kritika, semmint inkább morfond, hogy míg Hobbnál ezek sokszor oldalasak, addig az itteni "plusz" szöveg - egy filozófus munkája - úgy kerül elosztásra, hogy sokszor a fél sort nem éri el a fejezet elején található "idézet"... ezért számomra inkább kizökkentőek voltak, mint hangulatosak, mert sokszor előre-hátra kellett lapoznom, hogy értsem őket, egyáltalán emlékezzek rájuk, mert félsorról könnyű megfeledkezni.

A folytatás során újabb dolgok derülnek ki a világ mágiájáról, legyen szó az alakváltó kandrákról, a brutális, ogreszerű kolosszokról, az őrzőkről, a Ködről... és természetesen Vin repertoárja is újabb fémekkel bővül. Sanderson allomanciája továbbra is innovatív, azonban itt-ott kicsit számítógépjátékos érzete van. Ez persze a fogalmazás miatt is lehet - számomra picit hangulatromboló az, amikor az új fém megjelenik a többi fémtartalék mellett. Olyan ez, mint amikor videójátékokban egy újabb "scroll" csatlakozik a többihez. Emellett a fémvonzás/taszítás műveletét is a ködszerzet által látott kék vonalak segítik - amennyire vastag a vonal, annyira nagy a fémforrás. Ez kicsit megint videójátékos stílus, amikor ugye a képernyőn látszik az, ami a karakter számára egyértelmű - pl. amikor egy platformjátékban egy nyíl mutatja, hogy a szuperhős hol ugorhat át egyik épületről a másikra. Ezt is lehetne hangulatosra, például hogy a ködszerzetek nem látják, csak érzékelik a forrást, akár ösztönösen, akár úgy, ahogy pl. mi észleljük a hőmérsékletváltozását. Nem feltétlenül úgy, csak hasonló elvvel. Persze igazából még a látás ellen sem lenne kifogásom... de valahogy a ködszerzetből kiinduló, tárgyhoz vezető vonalak akkor is enyhén videójátékos érzetet keltenek bennem.

Ugyanígy pár helyen nagyon igyekeznem kell, hogy ne adjam fel a hitetlenkedés felfüggesztését. Ezek egyike az, amikor a ködszerzetek fémérmékre taszítanak - Sanderson olyan jól leírja, hogy mindig a kisebb súlyú dolog mozdul el a fémmozgatásnál, hogy én sokszor hihetőbbnek tartanám azt, ha az allomanták úgy ugranának nagyot, hogy vagy a házak fémtetejére vonzanak, vagy a földbe épített cölöpökre taszítanak, melyek kereskedelmi utakra jellemzőek. Tudom, kicsit Comic Book Guy-szintű hozzáállás, de nekem akkor is néha eszembe jutott, hogy a kis pénzérme inkább befúrná magát a macskakövek közé, semmint engedje a "ránehezdőt" repülni. Persze erről kicsit Sanderson is tehet, ugyanis annyira következetes és pedáns, és annyira meg akar magyarázni mindent, hogy az embernek nehezére esik abbahagyni a szőrözést.

Így például azon nem szoktam kiakadni, ha egy druida úgy vesz levegőt a tengerbe merülve, ha kopoltyúkat növeszt a nyakán... pedig az a méretéhez képest nem elég felület ahhoz, hogy éljen, mint vízben a hal. Ezzel szemben itt egy kicsit felszisszentem, amikor a főhős a sáros úton három-négy lópatkóval repíti magát előre úgy, hogy a hátul levőt mindig legelőre lövi... kicsit olyan ez, mint amikor az X-men 2-ben Magneto a saját maga által tartott fémlemezen lebeg ki.

Apropó, patkók... ha a ködszerzetek ennyire meghatározóak a világban, akkor miért van az, hogy hadászati szempontból még a fémfegyverek és -páncélok a meghatározóak? A ködszerzetet üldözőknek is csak másodjára jut az eszükbe fémmentes nyilat használni, hogy ők is fémmentesek maradjanak. A Dark Sun illetve Raymond E. Feist tsuranijainak világán, Kelewanon a fegyvereket megoldják csontokból és lakozott fából, alternatív anyagokból. Miért könnyítik meg hát a ködszerzetek dolgát? A patkók még érthetőek, mindamellett, hogy azok is sebezhetővé teszik a paripákat egy ködszerzet támadásnak, de erre jobb ötletem nincs. Ugyanígy eltűnődök azon, hogy az Uralkodó halálával mi lett a bányák és a kovácsok sorsa... nem sokat tudunk meg róluk, pedig ebben a világban kiemelt hely illetné meg őket. Jó, persze ez kukacoskodás, de olvasás közben akkor is eltűnődtem ezen, és nem később kerestem a csomón is kákát.

Ami a magyar kiadást illeti, bár a fordítással többé-kevésbé elégedett vagyok, mégis van pár apró mulasztás. Ezek némelyikét a kolléga már említette... én ezek mellé még párat hozzáfűznék. Egyrészt, Scadrial világán mindenki annyit végzi a dolgát, hogy valószínűleg minden sarkon áll egy retyó... jó, ez apró stilisztikai pontatlanság, de itt a szóban forgó karakterek sokkal inkább teszik a dolgukat. Emellett számomra kicsit kizökkentőnek hat a "relief" szó, mint dombormű, illetve az exkuzál kifejezés. Tudom, pont én szoktam mindig a kamrával és spájzzal, illetve a kellel és muszájjal jönni, hogy mennyit bír el a magyar nyelv a szókincs érdekében, ezek akkor is zavarónak hatottak. Pár apró elírás van még, de ezek egyike sem vészes.

Mindent egybevéve, a fenti hibák ellenére A megdicsőülés kútja egy kellemes olvasmány, amiben van annyi ötlet és szív, hogy várjuk a következő részt. Brandon Sanderson sokat ért a szereplők terén, reméljük, megtartja a jövőben ezt a jó szokását. Bízom benne, hogy mihamarabb olvashatjuk magyarul a folytatást.

Huhhh...

Az idejáróknak bizonyára feltűnt, hogy nem nagyon jegyeztem be semmit ebben a hónapban a blogomba. Sajnos lekötött a nagybetűs ÉLET, így a munka mellett albérletet kellett keresnem, hogy legyen hely a főbérlőm öccsének - hál' istennek sikerült is találnom -, BKV-sztrájk tombolt és ugyanazon időben leépítések is voltak a munkahelyemnél, találkoztam rengeteg emberkével - jóarcokkal, seggfejekkel egyaránt -, szóval, nem lustaságból kifolyóan nem frissítettem az oldalamat.
Bízom benne, hogy a 2010-es év többi része már nem lesz ilyen túlzsúfolt, és így több idő jut ide.
De hogy valamiről írjak is, és ne csak rinyáljak: van esély rá, hogy film készüljön a Mistbornból. Ez... érdekes lesz, ha eljutunk odáig. A Ködszerzetnek ugyanis megvan az a lendülete, ami filmrevitelért kiált, és igazából a történet sem olyan, amivel nagyon mellé lehetne lőni - igen, egy "harcolunk a gonosz Nagyúr ellen" sztori, amit az emel társai fölé, hogy Sanderson tud írni. Nem lenne hülyeség, mondom ezt úgy, hogy pár hónapja még értetlenkedtem egy kolleginámnak, hogy nem értem, miért áll minden fantasztikus regényelemzés végén, hogy ez de jól mutatna vásznon, miközben a regényben éppen az a szép, hogy teret enged a képzeletnek. Ezt nem (csak) sznobizmus végett írtam anno, hanem mert tényleg úgy éreztem, mintha a regény egy kicsit háttérbe szorulna a filmhez képest...
...másrészt viszont fantasy filmek terén olyasmik várhatók, mint például az agyonszteroidozott Titánok Harca-remake, szóval, félredobtam korábbi "elitista" nézeteimet, és jöjjön csak Sanderson, Martin, Williams, meg a többiek, ha ez kell, hogy felnőtt korosztályt megcélzó (Martin mindenképpen) és nem izzadság-adrenalin-izomszagú filmek szülessenek ebben az irányzatban. Oké, persze várható még a Hobbit, meg meglátjuk, mi kerekedik ki a "The Sorcerer's Apprentice"-ből.
Huhh... egyelőre ennyi. Lesznek majd "méjj" elemzések is, csak ahhoz először levegőhöz kell jutnom.

Amikor egy zombinak van a legtöbb esze – Brandon Sanderson: Elantris

Talán egy laikus számára nincs is unalmasabb téma a horror műfajában, mint a zombik. Elvégre minden történet ugyanúgy épül fel, nem igaz? Az egyszeri emberek élik sivár kis életüket, amikor beüt a krakk: a halottak egyszer csak eldöntik, hogy megmutatják ezeknek a lúzereknek, hogyan kell igazán élni, és teljes gőzzel el kezdik felszámolni a társadalmat. Hörögve. Rothadva. Agyat zabálva. Közben meg a hősöknek egyre nagyobb túlerővel kell szembenézniük, hiszen az elhunyt bajtársak az ellenség seregét gyarapítják – elvégre a zombiknál igaz az a mondás, miszerint: az vagy, aki megevett téged.

Szóval, semmi nem lehet ötlettelenebb a zombiknál.

Ezt a véledekést azonban egy seregnyi mű cáfolja meg: elég csak a 28 nappal később kihalt Londonjára, a Shaun of the Dead alkalmazkodó túlélőire, a Fido félig Lassie-t idéző történetére, vagy a Girls című képregény csábító egyenlányaira gondolni. A sort bővíti Brandon Sanderson Elantrisa is. (Plussz, ha ideveszem még a Hullajót vagy a South Park hajléktalanos részét, akkor kiderül, hogy jóval több kraft van a zombikban, mint a karót nyelt, mostanság egyre pozőrebbé váló vámpírokban.)

Adott ugyanis a címszereplő város, amely egy évtizeddel korábban még az istenek bölcsőjének számított: a hely találomra felruházott egy szerencsés flótást emberfeletti hatalommal. Aztán a világ kifordult a négy sarkából, és az éteri lények eleven halottakká váltak. Ez persze nem akadályozta meg a várost, hogy tovább kutasson kiválasztottak után, így ami egykor áldás volt, most átokká vált.

Az ember persze valami miatt nem veszi jó néven, ha a szomszédja fél lábbal a sírban van, félig pedig a pázsitján áll, ezért az élők az ilyen szerencsétleneket összefogdossák, és bezárják Elantrisba. Ami, mondanom sem kell, többé nem az a csodálatos, isteni hely, ami egykor volt, hanem… nos, a zombifilmek tipikus lepusztult városa.

Egy nap Raóden, annak az országnak a hercege, amelynek szívében Elantris áll, áldozatául esik ennek a jelenségnek, és egyik napról a másikra a város falain belül találja magát. A saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy zombinak lenni nem is olyan jó móka, ugyanis:
1. Hiába vagy halott, erről az idegrendszered nem vesz tudomást.
2. Sőt, rohadjon meg, csak az nem vesz tudomást erről az apróságról. Ha belelépsz egy szögbe, akkor az szívás, ugyanis a tested nem fog begyógyulni – a fájdalom ott marad veled, örökké.
3. A mardosó éhség, ami ugyan egy zombi számára nem ismeretlen, de attól még zavaró. Az elantrisiak persze nem az agyra gerjednek, hanem a hétköznapi ételekre… kár, mert a városban abból még nagyobb deficit van.
Engem amolyan fordított leprára emlékeztetett: ott az idegrendszer kezd elhalni, a nem gondozott sebek pedig elfertőzödnek, majd üszkösödni kezdenek. Az elantrisiaknál ez egy lényeges pontban tér el: náluk CSAK az idegrendszer nem hal el. (Ez persze csak egy laikus benyomása, ha valamit rosszul mondanék, majd kijavít valaki, erről a kórságról nem A kárhozat urának átka c. regényen illetve a wikipédián keresztül értesült.)

Persze a mi Raódenünk nem egy átlagos, elkényeztetett herceg, ofkorsz, hanem egy überoptimista, mindig vidám, hiperliberális emberke, aki a fejébe veszi, hogy ő megteszi a lehetetlent, és felvirágoztatja Elantrist. Ha a Disney el tud vonatkoztatni attól a ténytől, hogy emberünk kicsit hulla, akkor meg is van a következő egész estét betöltő rajzfilmük főhőse.

És hamár Disney, akkor kell egy hercegnő is, nem igaz? Hát dehogynem! Amint Raódent bedobják az elátkozott városba, érkezik emancipált jövendőbelije, Saréné, hogy politikai házasságot kössön a herceggel. Természetesen a hölgyemény minden józan esze ellenére romantikusabb – és kicsit elkeseredettebb – alkat annál, hogy kényszerből tegye meg ezt a lépést, ugyanakkor a döntésben szerepe van két királyság egyesítésének is, és éppen emiatt akkor sem megy vissza, amikor arról értesül, hogy kedvese halott (azt valamiért elfelejtik közölni vele, hogy csak részben… ja persze, mert hősünk apja egy képmutató marha).

Merthogy van egy kis bibi. Az istenek országa mellett terpeszkedik egy monoteista birodalom, amely vezetőjének Elantris már jó ideje szálka a köröm alatt. Ugyanis marha nehéz azt terjeszteni, hogy egyetlen egy isten van, aki mindenható, amikor a határon túl egy sereg másik él. Úgyhogy, bárki láthatja őket, anélkül, hogy a papok prédikációiból kellene bizonyosságot nyernie. Említettem, hogy az ezen birodalomban uralkodó államforma a teokrácia?

Azt hiszem, könnyen el lehet képzelni az uralkodó – és az egész egyház – reakcióját, amikor kiderült, mi történt a konkurenciával. Igen, életbe lépett részükről az A-terv, vagyis a „végig tudtuk, hogy ezek nem többek démonnál” retorika. A B-tervről ugyan kevés szó esik, de minden bizonnyal a „mi lenne, ha mégis mindannyian elmennénk inkább krumplit kapálni” projekt lett volna.

A birodalom így előbb bekebelezi az Arélonnal – Elantris királyságával – szimpatizáns országokat, majd az uralkodó átküldi egy papját, hogy térítse meg az egész pogány csürhét három hónapon belül, vagy a földdel teszi egyenlővé az egész vidéket. Ez az ember Hrathen lesz, egy egyszerre számító és lelkiismeretes férfi, aki ironikus módon azt a vallást terjeszti, amelyikben már régen elvesztette a hitét. Ő a regény legérdekesebb és legemberibb figurája, aki tevékenykedése során szembekerül Sarénével – és kettejük között furcsa, ellentmondásos kapcsolat szövődik.

Rajta kívül még egy rakat markáns szereplővel találkozhatunk a könyv lapjain. Sanderson ugyanis képes arra, hogy pusztán néhány mondattal, néhány ecsetvonással érdekes figurákat vázoljon fel. Raóden borúlátú, fekete bajtársa, Galladon, aki mondatait egy „soha nem volt” nyelv szavaival fűszerezi (i.e. szule = barát, doloken = pokol, kolo = értve?); Roiál, a cinikus, és mégis idealista vénember; illetve Dilaf, Hrathen fanatikus segédje, aki rendre szembekerül feljebbvalójával. Apropó, a kettejük konfliktusa jelenti a regény legerősebb érzelmi töltetét. Érdekes, hogy míg szinte az összes szereplő élethűre és maradandóra sikerült, addig a két főhős, Raóden és Saréné meglehetősen laposra sikerült. Igaz, a hercegnő mentségére szolgáljon, hogy a kezdetek kezdetén Sanderson jónéhány „bogárral” ruházza fel, így kicsit tüskés, érzéke a kétkezi művészetekhez (festés, varrás) zéró, emellett meglehetősen bizonytalan nőiességét illetően piszkafa természete valamint zsémbes modora miatt. Saréné egy jó karakternek indul, csak aztán idealizmusban a tökéletes Raódenhez idomul, és a végén az olvasó kettejüket képen rúgná egy bakanccsal… meg még a gyerekkaraktereket.

De még mielőtt visszatérnék rájuk és a negatívumokra, hadd szóljak az Elantris többi erényéről! Az egyik a már említett zombi koncepció ötletes kiforgatása… jópofa – habár egy kicsit túlidealizált –, ahogy az elantrisiak próbálják a nehézségek dacára visszahozni a romvárosban a földi Paradicsomot, miközben a falakon túl kezd összeomlani az ország. Az is tetszik, hogy Raóden nem akarja, hogy társai a kintiek jóindulatától és a hercegnő segélyeitől függjenek – ezutóbbi félig politikai fogás Hrathen szónoklatai ellen –, hanem az önállóságra törekszik; arra, hogy mindenki motiválva érezze magát a saját jövője jobbátételében. Fogj ki egy éhezőnek egy halat, és lesz aznap vacsorája; tanítsd meg azt az embert halászni, és mindig lesz vacsorája. Mindez nekünk, olvasóknak, élvezhetően tálalva.

Ugyanígy dícséretet érdemel a mágiarendszer. Alapjában véve maga a varázslás módszere nem egyedi, hiszen valójában egy másképpen nevezett rúnamágiáról beszélhetünk – mégis, az egész olyan ötletesen, átgondoltan és logikusan van felépítve, hogy kimondottan frissnek hat. Igazából az az eredeti, hogy min is alapulnak a jelek, és hogy is kötődik az egész Elantris átkához. Érdekes, mert ugye sokakat a ködszerzetek képességei is a jedikre emlékeztettek – ugye mindkét „rend” a távolkeleti harcművészeken alapul –, és ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor voltaképpen nagyon sok Erő-hatalom megtalálható A végső birodalomban, csak fémekhez rendelve. De hát ugye a hatás csak egyik része a mágiának, a forrás is legalább ennyire fontos, ha nem jobban.

A világ is ennek megfelelő aprólékossággal van felépítve; más fantasykkel ellentétben Elantris világát nem tudjuk egy korhoz kötni: az országok bizonyos szempontból az ókort és a koraközépkort juttatták eszembe, míg az aréloni nemesség a báljaival együtt inkább a XVII. századot (és a faliórák is rájátszottak erre). Más elemek viszont ezen is túlmutatnak: az elantrisiak által egykor előállított szeónokban például ott van egy csipetnyi a varázsgömbökből, a szellemszolgákból, a telefonokból, valamint a sci-fik apró, hűséges, de önérzetes robotszolgáiból. És az egésznek mégis van egy egységes hangulata.

A történetstruktúra 90%-ban szintén dícséretet érdemel, és bár nincsen sok akciózás a történetben, mégis ügyes fordulatokkal van tarkítva, és az intrikák is emészthetően vannak adagolva.

Persze nem minden fenékig tejfel, és ezzel rá is térnék a negatívumokra. Az egyik a már említett naivitás az überpozitív hősökön keresztül. Saréné például az aréloni parasztok jólétéért lobbizik nemes szövetségeseinél. Ezt teszi úgy, hogy közli velük, ha egy jobbágy szabadnak érzi magát, jobban fog dolgozni. A nemesek kicsit vacillálnak, de végül ráállnak… hogy aztán ez a szál szinte teljesen el legyen felejtve. Valamikor a regény vége felé kérdezi a hercegnő, hogy mi van a parasztokkal, mire az egyik arisztokrata büszkén jelenti, hogy „szótfogadtunk, jobbfejek voltunk velük, és így már táposodnak is”. Igen, ezt így, egy mondatban. A nem-elantrisi nyomorultak néhány koldus kivételével nem is képviseltetik magukat, így Saréné ebben a megnyilatkozásában kicsit egy olyan demokrata növendékre emlékeztet, aki a szegényekért küzd, miközben világéletében limuzinnal járt mindenhová, és csak a saját osztályába tartozókkal találkozott. Raódenre szintén ez jellemző: elmondja, hogy a világnak milyennek kellene lennie, aztán olyanná teszi, és közben mosolyog, hogy az egész mennyire magától értetődő. Jó, neki viszont a semmiből kell felépítenie, kár, hogy a regény során csak egyszer esik pofára: az átváltozáskor.

A mágiát illetően annyi gubanc akad, hogy bár maga az elantrisi mágia végig átgondoltan működik, Sanderson elfelejt utalni rá, hogy a varázslásnak ezen a világon létezik más formája is, márpedig ez a regény végén meghatározó lesz.

Ugyanígy akad pár fordulat, amelyek nélkül meglettem volna. Így egy karakter halála, és ehhez fűződően egy másik szereplő ostobasága… úgy okozza a társa halálát, hogy az könnyen elkerülhető lett volna, ha emberünk legalább egy óvodás értelmi szintjével rendelkezne. A másik fordulat Dilafhoz kötődik, és…

SPOILER!!!

…kiderül róla, hogy nem is az, akinek mutatja magát, hanem egy jóval elvetemültebb személy, aki már korábban rálépett a gonoszság ösvényére. A fordulat maga igazából ügyesen van tálalva, ugyanakkor úgy érzem, elvesz a karakterből. Szinte a regény feléig azt hisszük, hogy Dilaf egy fiatal fanatikus aréloni, aki jobban hisz a hódító vallásban, mint az azt terjesztő Hrathen, ami rengeteg szempontból nagyon sokat üt, és az egyik meghatározó katalizátora kettejük konfliktusának (a másik Saréné)… amikor jön a fordulat, az történet szempontjából üt, ugyanakkor szinte az alapokig lerombolja a karaktert. Ez már csak azért is érdekes, mert Sanderson valami hasonlót követ el a Ködszerzet Uralkodóját illetően. Anélkül, hogy elmondanék bármi komolyabb csavart, a kettejük (Dilaf és az Uralkodó) körüli kavarásokat illetően kicsit az az érzésem, hogy mintha Sanderson nem merné felvállalni azt, amit alapjában véve ezzel a két karakterrel mondana: a legártatlanabb ember is elkárhozhat. Ez valahol nekem egy kicsit jobban fáj a főhősök naivitásánál is.

SPOILER BEZÁRVA

Viszont ezek igazából apróságok, és az Elantris ezekkel együtt is egy kellemes, friss olvasmány, és ez a Ködszerzettel engem személy szerint meggyőzött arról, hogy minden Sandersontól megjelenő regény kötelező vétel. És bár továbbra is tartom, hogy Sandersonra egy csipetnyivel több cinizmus/kevesebb jóhiszeműség ráférne, a sötét, kegyetlenül mocskos fantasy-irományok dömpingjét tapasztalva még ez iránt is elnézőbb vagyok. És Raóden idegenvezetése nélkül talán még az egyszeri olvasó is fel akarná vágni az ereit Elantris nyomorgó városában…

Szeptemberi forgatag

Két hét után visszatértem az én kis "Megyémbe", Szegedre, és mivel idestova két hét óta nem tettem bejegyzést, meg is ragadtam az alkalmat, és eltúrtam öcsémet a gép elől. :D
Jelenleg Brandon Sanderson Elantrisát olvasom... még nem végeztem vele, de mindenképpen tervezek majd elemzést írni róla, ugyanis eleddig kiváló olvasmány, pár apró hibát leszámítva, amit majd ott említek. Elöljáróban annyit, hogy egy intrikus-zombis regény, pedig mindkettőtől külön-külön képes vagyok sokszor a falra mászni, hát még együtt... ennek ellenére működik. A politikai szál érdekesen és emberien van tálalva, ahogy voltaképpen Elantris elátkozott népe is csupán külsőségekben hasonlít az agyzabáló élőholtakra. Sanderson egy ritka tehetséges író, és igazából az ő személyének köszönhető nagyrészt, hogy újra a kezembe vettem Robert Jordan Idő Kereke ciklusának nyitódarabját, A Világ Szemét. Emlékszem, anno, tizenkét-három évesen a legfőbb problémám ott volt vele, hogy túlságosan is emlékeztetett a Gyűrűk Urára... ami érdekes, tekintve, hogy akkoriban még nem igazán voltam allergiás a tündékre, meg a többi áthallásra. Azonban akkor valahogy együtt sok volt a jóból, és bár Jordan regényének jó pár pozitívuma volt, elvesztettem az érdeklődésemet a többi rész iránt. Azonban egyrészt a ciklus rajongói szerint a java még csak most jön, másrészt meg ugye Sanderson vette át, így gondoltam, előveszem újra. Ami valahol szomorú, és kicsit bűntudatom is van miatta... sajnáltam Jordant, és természetesen úgy illett volna, ha ő fejezi be ezt a ciklust, én mégis az utódja miatt kapom fel a fejem. Furcsa dolog, de azt hiszem, mi emberek is furcsán vagyunk összerakva, így ezután a konfesszió után rá is térnék A Világ Szemére.
Jordan - eredeti nevén James Oliver Rigney - regényére felvállaltan nagy hatással volt A Gyűrűk Ura, illetve emellett nem kevés Dűne hatást is érezni rajta. Ezen a világon ugyanis a helyi Sötét Úr ármánykodásai miatt csupán az asszonyok képesek komoly mellékhatások nélkül - őrület, spontán rokongyilkolás, saját erőtől történő akut elemésztődés - mágiát használni, ezen hölgyek pedig egy külön rendbe tömörülnek, és aes sedaioknak nevezik magukat... igazából sokkal több közük van a bene gesseritekhez, mint Gandalfék kompániájához. A munkaköri kötelességeik közé tartozik a Sötét Úr terveinek keresztülhúzása, a politikai életben történő részvétel, a titokzatoskodás, valamint a mágiahasználó férfiak vadászata, különös tekintettel az Újjászületett Sárkányra, aki a jóslatok szerint vagy legyőzi a világ antagonistáját jelentő Shai'tant, vagy pedig felégeti az egész civilizációt... szóval nem egy olyan csóka, akire csak úgy legyinteni lehetne egyet. Az egyik lehetséges jelölt Rand Al'Thor, akit a Gonosz szolgái mellett rémálmok is gyötörnek, melyeknek mellesleg komoly szerepe lesz a sorsát illetően. Azt hiszem, eddig azért fel lehet ismerni a Dűne hatást a művön, és úgy istenigazából ez az, ami végig tetszett benne. Pontosabban, hogy a Gyűrűk Ura és a Dűne keverékéből valami más, valami sajátos születhet... a gond sokszor az - még mindig -, hogy Jordan túl sokat fordul az előbbihez, már-már indokolatlanul. Jó pár elemet kölcsönvesz Tolkientől, amivel nem lenne semmi gond, de ezek némelyikének nincs igazán szerepe a műben... persze már a kezdetektől fogva több kötetes ciklusnak íródott, így majd meglátjuk, hogy az eddig csupán elszórt elemek mivé növik ki magukat.

De mielőtt előreszaladnék, meg kell említenem, hogy Jordannek - GYU áthallások ide vagy oda - remek érzéke van a világépítéshez, ahogy a karakterei is hitelesre sikeredtek. Ironikus módon a legmarkánsabb, legeltaláltabb karakterei leginkább az asszonyok körül kerülnek ki, márpedig a nagy előd egyik legnagyobb gyengéje a női szereplők ábrázolása volt, mind mennyiségben, mind minőségben. Míg a Gyűrűk Ura férfiseregére igazából csak Éowyn és Galadriel jut, Arwenről pedig - a filmmel ellentétben - jószerivel csak annyit tudunk, hogy van, itt már kezdetektől fogva a csapat meghatározó tagjait jelentik a hölgyek. Ilyen téren külön említést érdemel Nynaeve, a falu makacs javasasszonya, akinek feltett szándéka lecsapni Moiraine sedai kezéről a három fiatalembert, akik közé Rand Al'thor is tartozik.
Akiket mellesleg a Sötét Úr teljes serege kerget át a regényen, megállás nélkül.
Igazából ez az, ami számomra a regény voltaképpeni gyenge pontját jelentette... valahányszor Jordan úgy érzi, hogy leülne a cselekmény, megjelenik egy Enyész - nagyjából a Nazgúl megfelelője -, hogy lecsapjon hőseinkre. Így azonban a történet egy idő után éppenhogy egy kicsit monotonná válik, legalábbis amikor már sokadszorra jelenik meg egy Enyész hőseinktől karnyújtásnyira, hogy aztán éppenhogy mégse sikerüljön őket elkapni. Természetesen az üldöző karakter egyik legfőbb tulajdonsága, hogy a hős nyomában van, és párszor majdnem elkapja az illető grabancát, de itt egy kicsit sokszor történik ez egymás után.
Ami a Gyűrűk Ura áthallásokat illeti, adva van egy világtól elzárt, barátságos kis vidék, ahol földművesek élnek, amivel Jordan bevallottan Megyét akarta visszaadni. Ezzel semmi gond, az "unalmas, de biztonságos" kiindulópont a fantasy egyik leggyakoribb visszatérő eleme - ilyen például Neil Gaiman Csillagporának falvacskája is, de ilyen a mi valóságunk az olyan művekben, amelynek hősei egy szekrénynek/könyvnek/mosdatlan szájú tündérkének a segítségével kerülnek át a kaland birodalmába. Igazából az sem zavar, hogy van egy Pippinünk Matt személyében, hogy Rand Al'Thort nagyvalószínűséggel apja örökbe fogadta, vagy hogy a regény eleje egy ünnepség körül forog. Amikor azonban az ünnepség csúcspontjának a tűzijáték számít... ott már kicsit felemeltem a szemöldököm. Ugyanígy az sem zavar, hogy a további szereplőt meg lehet feleltetni a Gyűrűk Ura gárdájának: Moriaine csak dramaturgiailag Gandalf, jellemét tekintve inkább Galadrielre emlékeztet; Lan egy keményebb Aragorn, még a száműzött király mivoltukban is megegyeznek; Perrin a maga egyszerűségével és eltökéltségével Csavardi Samut juttatja az egyszeri olvasó eszébe; velük szemben Thom Merrilin, a mutatványos egy "eredeti" karakter, akire - jellemét tekintve - rá lehetne erőltetni Gandalfot... de az is lehet, hogy itt már csak arról van szó, hogy amikor az ember egy seregnyi párhuzamot ismer fel, már akaratlanul is újabbakat keres ott, ahol talán nincsenek is. Nem mintha ezek még negatívumoknak számítanának nálam. Igazából van még egy keret, amin belül a tisztelgések beleférnek, és nem csapnak át másolásba. Az egész kicsit olyan, mint egy gát, ami ha, a víz elér egy bizonyos mennyiséget, áttörik, és eláraszt mindent. Jordannél ugyan ez nem következik be, de a gáton itt-ott repedés van, amin keresztül szivárog az az istenverte víz. A Sötét Úr személyére és seregére ezúttal nem térek ki, még ez is belefér, ahogy Mória itteni megfelelője is, vagy egy távoli homage Szilszakállra. Azonban nálam valahol itt van tetőzés... Jordan viszont folytatja az áthallásokat, és előjön a megrontó tárgy, amitől "hordozója" mániákussá válik, szinte egy-az-egyben találkozhatunk az Argonath-szal - egyedül a mennyiség más -, és a tetejébe kapunk a nyakunkba egy helyi Gollamot is, akinek eddig valójában nem sok lapot osztottak. Plusz emlékszik mindenki Brí fogadósára? Nos, szerintem őkelmét klónozták az Idő Kerekének világára, méghozzá nagyüzemben, ugyanis az alakja többször is, több szereplőn át is megjelenik. Pár motívum erejéig egy Gríma is tiszteletét teszi.

Ami eltérést jelent a Gyűrűk Urától, az a fehérköpenyek - leegyszerűsítve helyi katolikus inkvizítorok -, valamint a farkastestvérek - farkasokkal tudati kapcsolatban lévő személyek. Kár, hogy egyelőre nekik még sok szerep nem jutott, de a rajongók szerint Jordan rengeteg szálat később fejt ki, így talán ami késik, nem múlik.
Hogy egy kicsit a történetstruktúráról is meséljek: Jordan az első rész után ráérősen kalandozik a világ, és ezen bizonyos szálak között, csakhogy azután egy hajtűkanyarral hőseinket a Világ Szeme megszerzéséért küldje. Itt pedig az események felgyorsulnak: egyrészt a korábban már említett, de eddig minden komoly szerepet nélkülöző ereklye hirtelen létfontosságúvá válik, valamint a történt legfőbb mozgató elemévé. Úgy érzem, itt már kicsit túl gyorsan történnek a dolgok, és nem bántam volna, ha a Világ Szemével kapcsolatos szálakat fejti ki inkább Jordan, míg a "megelőlegezett" elemek addig inkább csak említés szintjén vannak, mert úgy érzem, a vége felé már jó néhány dolog - SPOILER! Pl. a kiszabadult átkozottak szerepe - elsikkad, ahogy a gonoszt is pikk-pakk lerendezik az első körben.
Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.
Azonban az eddigiek alapján az Idő Kerekét inkább azoknak ajánlom, akik kedvelik a monstre fantasy-eposzokat.

Köd előttem, köd mögöttem...

Brandon Sanderson viszonylag friss hús a fantasy-irodalomban - első könyve, az Elantris 2005 áprilisában jelent meg a Tor Kiadónál -, ám máris nagy névnek számít. Az Idő Kereke ciklus rajongói számára már csupán azért is ismerősen csenghet a neve, mert őt érte az a megtiszteltetés, hogy írja meg minden idők leghosszabb fantasy-eposzának lezáró részét, miután Robert Jordan, a sorozat atyja, elhunyt. Természetesen ehhez már le kellett tenni valamit az asztalra, és azt bizton állítom, hogy nem egyedül Az Idő Kereke lezárása miatt fogunk emlékezni Sandersonra. A Ködszerzet - ami a DeltaVision kiadó gondozásában jelent meg idén, akárcsak az Elantris, 2007-ben - ugyanis egy kimondottan egyéni hangulatú mű, és kiváltképpen azoknak ajánlom, akik belefáradtak a fantasy ork-törpe-tünde dömpingjébe.

Adva van egy világ, ahol egy kegyetlen félisten uralkodik immár ezer éve; a talpnyalóit emberfeletti hatalommal és kiváltságokkal ruházta fel, a többieket vagy kiirtotta, vagy rabszolgasorba taszította - tehát a szokásos intézkedések. A legendák szerint ez a titokzatos Uralkodó az, aki megmentette az emberiséget a biztos pusztulástól, éppen ezért istenként imádják és félik - ja, meg persze mellékesen azért, mert halhatatlan és temperamentumát egy közepesen vérmes azték istenség is megirigyelné. Más kérdés, hogy az a világmegmentés bőven hagyott kívánnivalót maga után, ugyanis a Végső Birodalom területét végtelen hamupusztaságok borítják, ahol csak a legigénytelenebb növények teremnek meg, de azok is hervatagon. A Birodalom különböző pontjain működő tűzhányók miatt az égboltot egy szürke füsttakaró borítja, melyen keresztül a Nap csak egy véres szemnek tűnik; éjszaka pedig leszáll az áthatolhatatlan köd, és az a bolond, aki ilyenkor tartózkodik a szabad ég alatt, a ködlidércek prédája lesz - legalábbis a hagyomány szerint. Mindent egybevéve egy olyan világ, amihez képest Mordor Floridának számít.

Ez a világ az otthona a ködszerzeteknek, olyan emberkéknek, akik különféle fémek elégetésével természetfeletti hatalmakra tesznek szert. Az Uralkodó ajándéka ugyanis ez volt a követői számára - ha lenyelnek és megemésztenek különböző fémreszelékeket, többek lesznek az átlagembernél. Mivel az Uralkodó nem játszott kicsiben, és ezt az adottságot örökölhetővé tette, ezért halálbüntetés mellett tiltják azt, hogy egy nemes férfi gyereket nemzzen egy szolga asszonynak. Nem, nem azt, hogy együttháljon, ami igen gyakran megtörténik, ráadásul a nemesek elég furcsa módját gyakorolják a védekezésnek: megölik a szerencsétlen nőt. Nos, ha morbid akarok lenni, ezzel megakadályozzák a kínos összefutásokat is... de nem, ez viccnek is rossz, az egész bagázs egy velejéig romlott, gerinctelen, dekadens csürhe.

Természetesen ez a módszer sem 100% biztos, éppen ezért akadnak olyan szolgák, akik birtokában vannak ennek a különös erőnek. Van, aki ónt tud elégetni, és természetfeletti észlelésre tesz szert, mások az emberek érzelmeit tudják befolyásolni, vagy éppenséggel kiszűrik az ilyen adottsággal bírókat. És akadnak olyanok is, akiknek az összes trükk a tarsolyában van. Ők a ködszerzetek.

Brandon Sanderson egy következetes mágiarendszert alkotott, amit könnyű megérteni, és bőven elég hozzá, ha az olvasó felcsapja a függeléket, ahol le van írva tisztességgel, melyik fém milyen képességet "aktivál". És Sanderson tartja is magát ehhez a rendszerhez, nem hajlítja meg, nem rugaszkodik el tőle, a karakterek nem képesek többre vagy másra - egyszerűen ötletesen használják adottságaikat. Bár nem akarok nagyon belemenni a rendszer leírásába - egyrészt ismerje meg mindenki maga, másrészt félő, hogy azzal csak elriasztanám az esetleges érdeklődőket -, azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a képességek java a wuxia filmekben található természetfeletti hatalmakon alapulnak. Hogy mi is az a wuxia? Kínai harcművész fikció, ahol az emberkék hihetetlen harci tudásuk mellett hatalmasakat ugranak, felrohannak a falra, átszaladnak a vizen, röptében kapják el a nyílvesszőt, vagy élnek túl több méteres zuhanásokat. Példának okáért a Tigris és Sárkány című Ang Lee-film is idesorolható.

A történet ugyan a világgal szemben jóval hagyományosabb, ám Sanderson elég jól ír ahhoz, hogy ezt lenyomja a torkukon. Mire is gondolok? Hát először is adva van a Nagy Potenciállal Bíró Árva, akit kiskora óta elnyomnak - ő Vin, a tolvajlány, aki már egy ideje sejti, hogy valami különös képesség birtokában van, aminek eredetéről fogalma sincs, a használatáról meg pláne, és magában csak "Szerencsének" hívja. Aztán van a Bölcs Mentor, aki a gonosz Uralkodó elleni lázadás vezetője, mellesleg élő legenda - ő Kelsier, az egyedüli ember, aki megszökött az Uralkodó börtönbányájából. De van itt a Hőst Elnyomó Tetűfészek, Délceg Hősszerelmes, Szerény Inas... Sanderson azonban jól keveri a lapokat, így a karakterek mélységet kapnak, a párbeszédeik életszerűek, és képesek vagyunk szorítani nekik.

Igazából egyetlen egy gond van hőseinkkel - hogy Jók, túlságosan, nagyon is. Ugye a történet magja az, hogy miután a szolgák lázadását egyre-másra verik le és torolják meg, az egyik vezető elhatározza, hogy az alvilágot is beveszi a szervezkedésbe, bármennyire is fázik tőle. Így Kelsier (aki amolyan gentlemen-thiefként kezdte) és Vin (aki mezei tolvaj) mellett a bandában akadnak más tolvajok, kémek illetve zsoldosok. Ehhez képest - némi aggályt leszámítva - mindenki az emberiség felszabadításához asszisztál, komolyabb konflikuts, súrlódás és belső árulás nélkül. Bevallom, úgy éreztem, hogy hivatásuk és a világ embertelen mivolta miatt ennél jóval több is belefért volna. Brandon Sanderson a saját oldalán is írta, hogy a wuxiák mellett az ún. "heist-filmek" is ihlették (ilyen például az Ocean's Eleven is), eképpen hőseink egyik célja a lázadás megszervezése mellett, hogy kiiktassák a városi őrséget és kirabolják az Uralkodó kincstárát, illetve megleljék azt a valamit, ami végezhet halhatatlan ellenfelükkel. Ez inkább az elejére jellemző (Sanderson maga is írja, hogy ez a vonulat eléggé háttérbe szorul, ahogy a történet kibontakozik), ám a csapat jellemzően "heist-filmbeli" tagokból áll: nagydumás, verőlegény, morcos jóarc, és még sorolhatnám. Erre a zsánerre pedig a belső árulás, vagy az egyéb bonyodalom már-már követelménynek számít. Sanderson azonban a felmerülő feszültségeket is igyekszik csökkenteni, ahelyett, hogy elmélyítené. Félreértés ne essék, nem várok el paranoid, eltorzult lelkivilágú embereket, de szerintem ennél egy kicsit több is belefért volna. Viszont ez sem egyéb apró zsörtölődésnél, mert ahogy Sanderson ír, ezt képes vagyunk megbocsátani neki.

Annál is inkább, mert Sanderson pár sablonnak bizony még így is ad. Jó példa erre az, amikor Vin menti meg szerelmesét a rárontó orgyilkosokról (úgy, hogy annak fogalma sincs róla), és az is jópofa, hogy ki ennek a gárdának a vezetője. Apropó, a "Délceg Hősszerelmes" amellett, hogy intelligens, jóhumorú, megértő... nos, a gyakorlatiassághoz annyit ért, mint az öreg Albert Einstein. Meg persze nemes az istenadta, de emellett roppant nagy idealista, aki különböző történelmi és politikai könyveket búj, hogy megreformálja a Birodalmat - aminek ugye nem tesz jót, hogy egy ezeréves Uralkodó ül a trónon. Egyelőre a regény során nem igazán tesz mást, minthogy elméleteket gyárt arról, hogyan lehetne jobban is uralkodni - bízom benne, hogy azért a következő regényekben meggyűlik a baja a gyakorlattal. Annál is inkább, mert Sanderson eljátszik a világmegváltás, a hatalom, a hős és a gonosz kapcsolatával, bemutatva, hogy ezek sokszor kéz-a-kézben járnak, ezzel is mélyítve az elsőre sablonos Uralkodó karakterét.

Aki persze jószokáshoz híven csak a történet vége felé jelenik meg, a piszkos munkát pedig a tányérnyalóira bízza. Így tette ezt anno Szauron is, vagy Shaitan az Idő Kerekében, de példának okáért Voldemort is csak az utolsó regényben volt igazán aktív. Persze ehhez nem árt, ha az ember igazán ütős bérenceket is szerez a gyalogok mellé, mint amilyenek a Nazgúlok voltak - itt ezek az acélinkvizítorok, akik hajdan emberek voltak, míg el nem végeztek rajtuk egy rituálét, aminek következtében mellékesen fémcövekek lógnak ki a szemükből.

Ami a történetszövést illeti, az szinte hibátlan, egyedül a báloknál döccen keveset: ugyanis Vinre hárul az a feladat, hogy beépüljön a nemesek köré, és információkat szerezzen - itt ismerkedik meg a "Hősszerelmes" Elenddel. Pár fordulatot már láttunk korábban is (mindamellett, hogy jól vannak elhelyezve), pár fordulat azonban még egy tapasztalt fantasy-olvasót is képes meglepni. A Ködszerzet emellett, bár egy trilógia része, mégis kerek, lezárt regény, a legtöbb szál elvarrásra kerül a végére, az a pár meg, ami nyitva marad, a folytatás felé mutat. Így nem fog senkiben sem hiányérzet maradni, aki nem akar belekezdeni egy újabb szériába, csupán egy jó regényt szeretne olvasni.

A végén még szeretnék két dologra kitérni: az egyik az, hogy bár mind a Ködszerzetek képessége, mind a könyv borítója keleti hangulatot sugall - legalábbis számomra - a nevek nyugati csengésűek (angol, illetve francia). Ami elsőre fura, ám később megszokjuk - nem mellesleg Sanderson is írta a blogján, hogy a célja egy olyan világ megteremtése volt, amit lehetetlenség elhelyezni térben és időben.

A másik a sokak által felvetett Star Wars párhuzam: ez egyrészt fakadhat abból, hogy mindkét sorozat klasszikus fantasy-toposzokra épül, de abból is származhat, hogy a "kiválasztottak" (a jedik illetve a ködszerzetek) képességei nagyrészben a keleti harcművész filmeken alapulnak. Ami ezt a párhuzamot erősítheti, az a címek: a Ködszerzet igazából a sorozat címe, ahogy a Csillagok Háborúja is az volt, az első regény A Végső Birodalom címet viseli... azonban ez, akárcsak az Új Remény, jóval általánosabb a sorozatcímnél, ennek megfelelően én még nem is láttam olyan ismertetőt, ahol úgy hivatkoztak volna rá. Azonban mindenkit megnyugtatok, a Ködszerzet esetében nem kell a Darth Vader-fordulattól tartania...