Fantasy vagy sci-fi? - A Csillagember fia

Hazai fronton is visszatérő téma a sci-fi és a fantasy kategorikus elkülönítése, holott a határok szerintem ennél jóval elmosódottabbak. Többféle szempontot is lehetne említeni, és végig is fogom járni őket - ez lenne az első ilyen cikk. Andre Norton - valódi nevén Alice Mary Norton - A Csillagember fia szerintem az egyik leglátványosabb példa arra, mennyire felcserélhető sokszor a sci-fi a fantasy-vel.
Persze valamilyen szinten könnyű préda azok számára, akik úgy különböztetik meg a fantasy-t a sci-fitől, hogy az első a jó-rossz küzdelméről szóló, önmaga számára korlátokat teremtő mese, és igazi irodalmi potenciállal csak az utóbbi bír. Andre Norton regénye ugyanis egy ifjúsági kalandregény, és egy pillanatig sem akarja másnak látni vagy láttatni magát - ám ennek ellenére egy kimondottan kellemes olvasmány, szóval nem is kell lesöpörni az asztalról, hogy "de hát az ilyen vackokat ne is említsünk egy lapon más sci-fikkel!"
Jelen bejegyzés tárgya amúgy nem is annyira a fantasy és a sci-fi hazai megítélése, mert az sokkal hosszabbra nyúlna, és nem is tervezek emiatt dohogni, inkább az ehhez hasonló írásokkal próbálom bemutatni, mennyivel is sokszínűbb a helyzet annál, amit sokan vélnek.

Meg már csak a játék végett is.
Nos, elolvasva Norton regényét, az jutott eszembe, hogy ez a regény akár nyugodtan játszódhatna Középföldén. Hogy miért is? Nos, hadd soroljak fel néhány elemet, és kínáljak fel alternatívát arra nézve, hogy ez egy tolkieni világban hogy nézne ki... de előtte hadd jegyezzem meg azt is, hogy léteznek olyan mesefordulatok és -alakok, amelyek jellemzőek az emberi gondolkodásra! Gondolom, a "mese" szóra lesznek olyanok, akik némileg lekezelően fognak mosolyogni, hogy igen, ezzel már el is árultam magam, ez a történet nem több mesénél. Erre mondhatom azt, hogy igen, ez egy mese. De hát nem az mindegyik? (A mese szó mostanság divatos pejoratív értelmezéséhez még annyit, hogy melyik is az a történet, amit nem "mesélünk" el? Na ugye...)

Hős: a főszereplő Fors, aki a Puma klán tagja, egyben ezüsthaja és macskaszeme miatt megtűrt pária, és ha az apja nem lett volna tiszteletnek örvendő Csillagember, még ennyi sem jutna neki. Igen, a fenti bekezdés egyik legfőbb oka, a bizonyítani akaró fiatal, hány helyen láttuk már? Ami miatt mégis szót érdemel az az, hogy pont az az emberfeletti tulajdonsága segíti őt sokszor (i.e. lát a sötétben), ami miatt társai kirekesztik. Igen, a "különleges vagyok, és nem fogadnak el" sablon, amit megint csak több helyen láthattunk... azonban sokszor a mesék hősének is emberfeletti ereje van, vagy a hetedik fiú hetedik fiának mágikus ereje. Ugyanígy fontos az ezüsthaj, ami a megkülönböztető bélyeg szerepét tölti be. Harry Potternek is ott a heg, és nem az ő egyetlen - igazából ez messzibbre nyúlik vissza, például a magyar sámánoknak is hat ujjuk volt, esetleg fogakkal születtek... és ezt ugye vissza lehet forgatni: azért lettek sámánok, mert volt valami különleges jegyük. Elvégre az emberi gondolkodás szerint egy különleges képességű személyről süssön is, hogy eltér az átlagembertől.
A "mutáns" szó behelyettesíthetőségével pedig már Neil Gaiman is eljátszott az 1602-ben, ahol a "boszorkányfajzat"-tal helyettesítette be a kifejezést.
Egy tolkieni világban hősünkben csörgedezhet egy kevés tündevér, vagy lehet dúnadán, esetleg gyerekkora óta képes fókuszálni némi mágikus hatalmat... ami Tolkienre annyira nem jellemző, ellenben a fantasy-től nem idegen.

Segítő állat: Forst egy Lura nevű nagymacska segíti a kalandjaiban; kettejük között telepatikus kapcsolat van. Egy fantasy-világban ezt azzal magyaráznák, hogy Lura vagy hősünk famulusa, esetleg totemtestvére, vagy valami hasonló, mágikus eredetű magyarázat. A segítő állat gyakori elem a népmesék világában is, akik mindig ott vannak, amikor a legkisebb királyfit ki kell húzni a csávából. Ezt teszik egyrészt azért, mert a királyfi jófej volt, ők pedig az adósai... Nagy Olga szerint azonban ez a szerep a totemállatok meglétéből fakadt. A totemállatoknak ugye az volt a szerepük, hogy segítsék a magukat tőlük származtató népeket (amennyiben azok persze megadták a kellő tiszteletet). Ez persze később más vallások (i.e. kereszténység) előretörésével háttérbe szorultak, kikoptak, és a segítő állatok motivációját már a hálával, és nem egy természetes kötelékkel magyarázták. Érdekes, hogy itt egyfajta természetes kötelékről beszélhetünk mégis, elvégre a telepátia segítséggel szavak nélkül is remekül megértik egymást hőseink.

Az elátkozott város: A fantasy-ben mindig vannak olyan helyek, ahová épeszű ember be nem teszi a lábát. Mória mélye. Shadar Logoth. Mindezt azért, mert fél a helyen ülő átoktól, az ősök szellemeinek haragjától, egy démoni varázstól. Norton regényében ugyanilyen szerepet töltenek be a régiek romvárosai, amelyeket atomháborúk döntöttek össze, és hiába lelhető fel bennük információ a dicső múltról - ami megfeleltethető egy ereklyével vagy egy titkot rejtő könyvvel -, a sugárzás miatt nem egy életbiztosítás a területükre lépni.

Az elátkozottak: A régiek háborúja nem csupán a városokat döntötte romba, de a bennük élőket is eltorzította. Az a kevés túlélő, aki nem pusztult bele a sugárzásba, testileg-lelkileg átalakult, nagyjából úgy, ahogy a szerencsétlen tündék jártak Morgoth keze alatt. Az így létrejött Bestiáknak úgy szólván semmi pozitív tulajdonságuk nincs: akárcsak az orkok, rondák, ostobák, vadak, szervezetlenek, büdösek, és vagy lesből támadnak, hősünk után lopakodva, vagy hordában. Emellett egy olyan erőt képviselnek, amit mindenképpen le kell győzni, és eképpen a széthúzó emberiséget összefogásra ösztönzi a puszta létük is.

Régi csodák: A fantasy-ben is megtalálhatóak az ősök ereklyéi, amikhez hasonlókat már régóta nem tudnak előállítani. Ennél a regénynél ilyen a repülőgép, illetve a teherautó, amivel hőseink menekülnek... és ugyanúgy balfácánkodnak, mint egy egyszeri mágus egy bonyolult varázstárggyal. Tudják használni őket, mégha ezek a dolgok be is rozsdásodtak az eltelt idők folyamán, ám létrehozni már nem képesek őket.

Nomád nép: Ahogy Tolkiennél a rohanok, itt ugyanúgy előfordul egy nomád életmódot folytató törzs. Igazából az emberiség ugyanúgy megosztott, szemben a Bestiákkal, melyeket egységesít egyfajta rosszindulat.

Ezek mellett persze ott van a mondanivaló, ami persze az, hogyha sikerül újra felfedeznünk az ősi tudást úgy, hogy emellett tanulunk az őseink hibáiból (pl. megtanulunk összefogni), akkor egyenes az út a csillagok közé. Azonban ez nem egy olyasmi, ami kicsit megcsavarva ne szerepelhetne Tolkiennél. Ott is nagy szerepet kap a dicső múlt feltámasztása, egy olyan fenyegető erővel szemben, ami az emberiség árnyoldalát jelképezi. Ennek ellenére Nortonnál ott van a mondanivaló, és ez cseppet sem kevesebb értékű és cseppet sincs rosszabbul előadva, mint jó néhány olyan sci-fi könyv, ami nálunk díjat kapott.
Ami még a művet illeti: annyit emlegettem Tolkien professzort, hogy egy laikus olvasóban akaratlanul is az a gyanú támadhat, hogy hatott Nortonra... nos, ehhez képest A Csillagember fia 1952-ben jelent meg, míg Tolkien magnum opusát 1954-55-ben adták ki.
Emellett Norton regénye mégis ékes példa arra, mennyire nagy az átjárás a két műfaj mögött. Ugyanakkor nem egyedülálló... de ez már egy másik történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.