BlokádPatrióta

Újonnan indult egy blog, mely a BlokádPatrióta címet viseli. Még apró, de gyarapszik - az sem kizárt, hogy a jövőben pár írásom ott is megjelenik. :) Sőt, egyáltalán nem kizárt! :D
Ettől függetlenül és emellett kívánok neki sok szerencsét! :)

Pár gondolat az új Watchmen képregényekről

Azt hiszem, nincs is vitatottabb képregény jelenleg, mint a Watchmen előzmény. Ha egy geek kifejezéssel akarok élni, ez a téma jobban polarizálja a képregényes közösséget, mint azt a Marvel Polgárháborúja valaha is álmodni merte volna. Vannak, akik Alan Moore pártján állnak, szentségtörésnek tartják, és nem kérnek belőle; mások - köztük az egyik alkotó, J. Michael Straczynski - úgy érvelnek, hogy Moore-nak is joga volt ahhoz, hogy más alkotók karaktereivel meséljen el egy történetet, így akár nyugodt szívvel be is foghatja a száját.

Ami engem illet, én egyik klikkbe sem sorolom magam - nem tartom szentségtörésnek, ugyanakkor meglehetősen szkeptikusan állok az új Watchmen képregényekhez... és nem azért, mert nem Moore írja őket.

Szeretném az elején kijelenteni, hogy én mind Alan Moore, mind J. Michael Straczynski munkásságát szerfelett tisztelem és nagyra becsülöm (és hamár itt tartunk, szó se róla, tényleg nívós gárdát sikerült a DC-nek összehoznia az előzményekhez). Viszont, mint vásárló, azt hiszem, az a legőszintébb, ha ahelyett, hogy akármelyikük mögé is állnék be, önző mód kizárólag az én szempontjaimat nézzem, elvégre nem elvből vásárlok képregényt, hanem mert elnyerte valamiért a tetszésemet. Ennek következtében át is ugornám a jogi huzavonákat, és csak magát a képregényt nézném.

Watchmen előzmények - általam is nagyra tartott alkotók készítenek kiegészítőket az egyik kedvenc képregényemhez. Miért is nem tudok lelkesedni? És itt a nagy perlekedés a háttérben csak hab a tortán - nem fogom azt mondani, hogy nem hathat rám, de pl. akármennyire is kedvelem Alan Moore-t, én a Watchmen adaptációt hibáival együtt kellemesnek találtam. Nem írtam le csak azért, mert kedvenc skótunknak nem volt ínyére, ellenkezőleg, kíváncsian vártam, hogy mégis, mit hoznak ki belőle. Nem tudtam, hogy a végeredményt látva gyűlölni vagy szeretni fogom, de kifejezetten érdekelt, akkor is, ha Moore a művét adaptálhatatlannak kiáltotta ki - talán amúgy részben ezért is érdekelt, hogy na, akkor hogy oldják meg a t. filmesek.

És akkor jobb, ha már most kimondom: ilyen alkotógárdával előfordulhat, hogy a képregénytörténetek közül nem egy elnyeri a tetszésemet. Becsszó, J. M. Straczynskit zseniális választásnak találom Dr. Manhattanhez, mindig is kíváncsi voltam, mit hoz ki egy ilyen jellegű karakterből. Azonban pár dolog így is lelohasztja a lelkesedésemet.

A két legfontosabb ezek közül az időzítés és a piacra dobott képregények mennyisége. Az elsőt kevésbé érzem visszahúzó erőnek, de mivel azt rövidebben ki lehet fejteni, előbbre veszem - huszonhat év telt el a képregény megjelenése óta. Huszonhat. Három év a film premiere óta... nem igazán tartom aktuálisnak, hogy pont most egészítsék ki a Moore által kitalált univerzumot. De igazából ez nem lenne probléma - ha teszem azt, egy hatrészes minisorozatot jelentetnek meg a Watchmen-univerzumban. Azonban a DC egy egész eseménysort szentelt a Watchmennek, összeszámoltam, és összesen harmincöt képregényt dob rövid idő alatt piacra - harmincötöt! Huszonhat év után ezt a mennyiséget még Alan Moore-tól is sokallnám, különösen ilyen rövid idő alatt.

Jó, persze ez elsőre tipikus geek-sirámnak tűnik: "A csúnya képregénykiadó már megint a pénzemre hajt!" Hajtson csak nyugodtan, elvégre, tetszik vagy sem, ez is egy üzlet, mint minden - legfeljebb azt mondom, hogy bocs öreg, de nem győztél meg. Márpedig a Watchmen előzmények inkább arról győztek meg, hogy ez elsősorban egy gyors és biztos pénzszerzési lehetőség a DC-nek, mint bármi más.

Biztos, mert nem igazán érzem azt, hogy be merne vállalni. Ugyanis ez, mint a címében - Before Watchmen - is benne van, egy előzménysorozat lesz. Prequel. Az előzményekkel az a gond, hogy már eleve tudjuk, hogyan fognak véget érni. Mivel a végük kötött, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy A eljusson C-be B alatt, és ne legyen egy törés a történetben. Van, amikor a történetek annyira magukat írják, hogy az alkotó azt sem tudja, hogy fognak véget érni - máskor csak arra jön rá, hogy a tervezett véget módosítani kell. Előzményeknél ez a lehetőség nincs meg, és rengetegnél éppen ezért a végeredmény hiteltelen.

Persze, valahol az meg is érdemli ezt, aki előzményre adja a fejét. Ugyanis túl sok meglepetést nem tartogatnak - mindenki tisztában van azzal, hogy érnek véget. Kicsi az esély, hogy továbbvisznek egy gondolatmenetet, ne adj' Isten átértelmezik azokat, egyszerűen kiegészítik és megmagyarázzak azokat, amiket már úgy is tudunk. Adott valamit az új Star Wars trilógia a régihez? A Wolverine az X-men szériához? Nem. Teljesen meg lettünk volna nélkülük, azok a sorozatok, amikhez készültek önmagukban megállják a helyüket. Kerekek. Sőt, az előzményeik nélkül kerekebbek. De a lényeg nem is ez. Ezeket a filmeket úgyis azért nézzük, mert szeretnénk újraélni az eredeti varázsát - viszont mivel az eredeti varázsát részben az újszerűség adta, ezért az eredmény számunkra kevesebb lesz. (OFF, de itt szeretném megjegyezni, hogy a prequel-vonulatba A hobbit adaptáció nem számít bele, mivel egyrészt a regények esetén az volt előbb, másrészt meg ha tartják magukat a regényhez az alkotók, akkor az Egy Gyűrű - mely a trilógiát mozgatja - teljesen mellékes lesz. A hobbit főkonfliktusa ugyanis független A gyűrűk uráétól, és nem csupán annak a történetét alapozza meg.)

Emellett hogy is jön össze az a harmincöt szám? Úgy, hogy különveszik a karaktereket a Minutemen - Percrekészek - kivételével, akik viszont mindig is háttérszereplők voltak a történet szempontjából. Jó, gondolom vendégszerepelni fognak egymás füzeteiben, hogy meglegyen a kapcsolathálózat - de komolyan, szükségünk van arra, hogy négy-hat részben olvashassunk a hősök eredettörténetéről, amit már úgyis megkaptunk a Watchmen tizenkét részében? Mert végeredményben ez tette ki a fősztori 80%-át: bemutatta a maszkos igazságosztók eredetét. Egy-egy szám foglalkozik Manhattan, Ozymandias, a Komédiás, Rorschach és Laurie múltjával, melyek bemutatják, miként is válnak azokká, amik (és azért Dan történetére is éppen elég utalás van, hogy összerakjunk egy képet). És a kiegészítő anyagok ehhez asszisztálnak. A Watchmen maga erről szól lényegében: mi formálta hőseinket.

Ugyanis ha van valami, ami miatt "elnézzük" Moore-nak azt, hogy "más alkotók karaktereihez nyúl", az az, hogy képes őket új oldalról, új perspektívából megmutatni, és így a régiből valami friss és újszerű lesz, ami sokszor hozzá is ad a korábbi történetekhez. Tévedés ne essék, nem ő az egyedüli képregényíró, akiről ez elmondható. Ilyen többek között Neil Gaiman, Grant Morrison, de az új sorozatban érintett J. Michael Straczynski is. De hamár szóba került az eredetiség és a más alkotók karakterei Moore kapcsán, akkor az öreg skót igen is bevállal, hogy valami újat kapjunk - és ez az, amit a Watchmen előzmény koncepcióján nem érzek.

És itt szeretnék reagálni arra, mi szerint "ha Moore megírta a LoEG-et, akkor fogja be a száját a Watchmen előzmény kapcsán." Bizonyos szempontból jogos meglátás, de úgy érzem, egy csipet árnyalásra szorul két oldalról. Egyrészt az egy dolog, hogy Wells, Verne és Stevenson karaktereit már számtalanszor felhasználták, hol jól, hol rosszul - de a Szövetség látványosan Moore olvasata. Senki nem mondhatja rá azt, hogy "hű, hát így folytatódott Bram Stoker Drakulája!" Mert nem - ezek a művek ihlették a LoEG-et, de más szinten van a kettő, és más szinten is kezeljük őket. Többek között azért is, mert itt-ott át is értelmezi az alapot.

Másrészt viszont Moore tényleg hajlamos primadonnáskodni nem csak a Watchmen, hanem más, általa írt karakterek kapcsán. Például, én szerfelett kedvelem tőle a Tygers című rövid Zöld Lámpás történetet - de roppant furcsálltam azt, hogy elmarasztalóan nyilatkozott, amikor Geoff Johns továbbvitte az általa elhintett ötleteket. Ugyanis Zöld Lámpás már benne volt a közösben, és így teljesen természetes, hogy a Moore által hozzárakott elemek is bekerültek a közösbe. Lehet, hogy az a bizonyos jóslat nem igényelte a kifejtést, de ilyen ez a szuperhős-szakma: az eltelt évtizedek során minden nagyobb labda lecsapásra kerül. Márpedig az a jóslat nagyon magas labda volt. Ezt nem muszáj szeretni, de el kell fogadni, elvégre az előttünk levők is elfogadták. Nálam ez az a rész, ami miatt nem tudok Moore mögé sem állni, pedig egy intelligens, művelt embernek is tartom, jó meglátásokkal.

A Watchmen előzmény viszont pár fronton sajnos mégis megalapozottá teszi a fanyalgásokat. Egyrészt, mint említettem, nem úgy tűnik, hogy átértelmezne bármit is, mégha kibővíteni ki is bővít. Mennyivel nagyobb húzás lett volna, ha előzmények helyett egy minivel folytatnák a sorozatot? Biztos vagyok benne, hogy Moore-nak az sem tetszett volna, és ez is necces és el lehet csúszni rajta... azonban jóval nagyobb teret biztosít az alkotóknak. Mi lett volna, ha az új történet 2012-ben játszódik? Milyen lenne a Watchmen világa? Mennyire vált be Veidt terve? Az ufó-támadás miként írta át a történelmet, alakult-e vajon ennek a kivizsgálására egy szervezet, és vajon sejtik-e az igazságot? És ha sejtik, mennyire érdekük, hogy az kitudódjon? Mennyire lett Veidt a saját játékának a bábja? Él-e még egyáltalán? Mi a helyzet Laurie-val és Dannel? Gyerekeik vannak, akiket érdekel/nem érdekel a hősködés, ne talán pártfogoltjaik? Van-e új generációja a hősöknek, akik Rorschachot, a Komédiást, ne adj' Isten a többieket istenítik? Vagy új utakat keresnek? Elvégre ami egyszer ciki volt, az lehet megint menő. Mit csinál Dr. Manhattan? Egyáltalán hogy hatott ki a távozása a gazdaságra (mert nem egyszer ő szintetizált anyagokat a környezetbarát gépekhez)?

Igen, ez is veszélyeket rejt magában, mert pl. megválaszolja azt a kérdést, amit az utolsó panel feldob... mégis, több lehetőséget érzek a folytatásban. És jó, lehet, hogy nem is mindegyik kérdés igényel választ, de ez csak ötletbörze, és máris érdekesebb, mint bemutatni azt, amit már úgyis tudunk. Arról nem is beszélve, hogy a Watchmen sikeresen bemutatta és kommentálta az azt megelőző képregényérákat - ez reflektálhatna az azt követőkre. Illetve reflektálhatna a mi korunkra, ahogy az eredeti képregény is tette a sajátjával.

Emellett a dolog iróniája az is, hogy hamár szóba került az, hogy Moore nem egyszer már meglévő karaktereket dolgozott fel és értelmezett át - hát, a Watchmen is így kezdte. A DC felvásárolta a Charlton Comics karaktereit, és a főszerkesztőség Moore-t bízta meg, hogy kezdjen velük valamit. Csak mivel a Moore fejében kibontakozó történet szerint nem egy közülük meghalt volna, ezért megkérték, írja át a már meglévő karaktereket sajátra. Az egészben az ironikus az, hogy a DC az így felvásárolt eredeti karaktereket azóta sem aknázta ki. Jó, Blue Beetle, Question és Captain Atom időnként reflektorfénybe kerültek - de mi a helyzet a többiekkel? Valahol vicces, hogy a Watchmen hősgárdája jóval meghatározóbb lett, mint a DC által eredetileg felvásárolt - és sorsuktól megvédett - karakterek. És bár a Charlton Comics alap arra lenne jó, hogy kihúzza Moore lába alól a talajt, valahol akkor is ironikus a helyzet maga. A DC felvásárol egy kiadónyi karaktert, amikkel aztán nem mernek nagyot lépni, így megkérik Moore-t, hogy alkosson újakat azok mintájára - és aztán megtartják azokat is.

Elvégre simán fel lehetett volna ezeket az eredeti karaktereket is egy új Watchmenhez... de azoknak nem lett volna vásárlócsalogató erejük, szemben Moore karaktereivel. És dióhéjban a fenti eszmefuttatásomat egy mondatban össze lehet foglalni: az egészen az érződik, hogy "dobjunk piacra minél több képregényt, amit ki tudunk adni a Watchmen brand alatt, mert azzal nagyot kaszálunk."

Más kérdés, hogy Moore-nak nem kell aggódnia annyira, hogy ezzel meggyalázzák az alkotását. Ugyanis az olvasónak joga van ezeket a folytatásokat más szinteken kezelni. Példának okáért rengeteg rajongó csak az első Hegylakó filmet ismeri el. De ez az Alien-szériára is igaz - egyes fanok a második rész utáni filmeket meg nem történtnek tekintik. A Before Watchment is kezelhetjük ugyanígy - sőt, meg sem kell vennünk őket.

Ugyanis végeredményben a Before Watchmen se nem tisztelgésnek, se nem szentségtörésnek, hanem egy újabb bőr lehúzásnak tűnik így előre, olyan alkotókkal, akik nem egyszer tettek le valami nagyot az asztalra - és félő, hogy ha valami máshoz nyúlnának, akkor több eséllyel tehetnének le újat.

Aztán ne legyen igazam.

Nőnap

Boldog Nőnapot Kívánok Minden Kedves Női Olvasómnak! :)

X-men: A Kívülállók

Háttér-infó: az alábbi cikket 2009-ben írtam, még jóval a blogom indítása előtt. Gondoltam, beadom egy filmes portálhoz, de aztán nem lett semmi belőle - pár tesztolvasóm hosszúnak tartotta, nekem meg nem igazán volt kedvem lefaragni belőle -, így a fiókban pihent. Most, kábé három év elteltével elővettem, és kiraktam, mert hát miért is ne? Nagyon kedvem nincs változtatni, mégha az eltelt évek egy kicsit lágyítottak is a kőszívemen.

Mutánsok élnek köztünk. A legtöbbjük ugyanúgy néz ki, mint mi, csak egyikük képes átszaladni a falon, a másik szelet vet, vihart arat, a harmadik arrébb dob egy tankot egy kézmozdulattal. Mások mintha a cirkuszból szabadultak volna ki.

Ez a 2000-es X-men film kiinduló pontja; a nem túl távoli jövőben születnek olyan emberkék, akik természetfeletti képességek birtokában vannak. Ilyet persze már sok helyen láthattunk, az egyetlen különbség az, hogy az „egyszerű állampolgárok”, akiknek védelmére a szuperhősök az életüket felteszik, nem kimondottan érzik magukat biztonságban emberfeletti társaik jelenléte miatt. Néhány politikus ezt az új keletű hisztériát meglovagolva akarja egyengetni a karrierjét, ezt pedig pár mutáns nem nézi jó szemmel, és elhatározza, tesz valamit, mielőtt még egy nap fegyverekkel kopogtatnának be hozzá.

Akadnak olyanok is, akik nem kérnek az erőszakból, és szeretnék úgy leélni az életüket, mint egyszerű, normális, hétköznapi emberek, annak ellenére, hogy úgy mellékesen keresztüllátnak a falon, vagy éppenséggel megtapadnak rajta.

Különös egy film az X-men; folyamatosan ide-oda billen A és B kategória között, mintha egy furcsa kötéltáncot látnánk. Sokan ezt a művet tartják az új képregény-reneszánsz elindítójának, ami feltámasztotta a műfajt az után, hogy a brutálisan ostoba Batman&Robin sikeresen megölte, és karót döfött a szívébe. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a két film között eltelt három év alatt jelentek meg képregény-filmek, csak vagy nem voltak kimondottan műveltnek mondhatók (Spawn), vagy csupán egy réteg tudta élvezni (Mystery Men – film, azoknak a képregény-őrülteknek, akik képesek röhögni magukon és a műfajon). Az új reneszánsz elindítása miatt sokak számára megkülönböztetett helyen áll az X-men, holott igazából egyetlen erénye volt a pár évvel korábban moziba vagy kazettára került társaival szemben: nézhető volt egy laikus számára is.



A történet egyszerű: mivel egyre-másra tűnnek fel a különös képességgel rendelkező emberkék, ezért sokan – egy agilis szenátorral az élen – regisztrálnák őket egy listára, ami igencsak csorbítaná a mutánsok jogait, de – érvelnek a listapártiak – az meg az egyszerű emberek jogait sérti, ha valaki hirtelen haragjában felrobbantja őket. Mivel ebben a feszült légkörben a mutánsokat sehol nem nézik jó szemmel, ezért páran folyamatosan úton vannak. Közéjük tartozik egy magát Vadócnak hívó kislány, aki elszívja mások életerejét és egy Logan nevű férfi, akinek acélkarmai vannak, képes bármilyen sebből felgyógyulni, és semmire nem emlékszik a múltjából.

Ahogy lenni szokott, hamarosan egy játszma kellős közepén találják magukat. Egy bizonyos Erik Lehnsherr (fedőnevén: Magneto) ugyanis elhatározza, hogy keményen odacsap az embereknek, mielőtt azok csapnának le rá. Elszánt egy öregúr, aki mágneses erőtereket képes létrehozni, valamint megjárta Auschwitz-et, éppen ezért nincs túl jó véleménnyel az emberi fajról. Egykori barátjával, Charles Francis Xavierrel, egy tolószékhez kötött gondolatolvasóval pont emiatt különbözött össze a múltban. Mindketten létrehozták a maguk kis klikkjét, akiknek filozófiájában csupán egyetlen apró, ám mégis lényeges különbség van: üssük az embert, avagy ne.

Hőseink úgy kerülnek be a képbe, hogy Magneto vadászni kezd rájuk a terve megvalósítása érdekében, míg Xavier meg akarja védeni őket, emellett persze megakadályozni volt barátja tervét. Ennyi a történet.

Ami az X-ment a többi képregény-film fölé emeli, az az, hogy vannak eltalált, intelligens, hangulatos pillanatai. Ahogy azt már korábban megelőlegeztem, sajnos ez korántsem egyenletes, de ne szaladjunk előre! A legfőbb pozitívum kétségtelenül a Vadóc-Logan kapcsolat. Ugyan ez a Vadóc távol áll képregénybeli énjétől, és a Szende inkább illene hozzá, mégis, Anna Paquin van olyan jó színésznő, hogy ezt meg tudjuk neki bocsátani. Hugh Jackman első pillantásra túl szépfiús Logan szerepére, ugyanakkor az első jelenetében képes meggyőzni minket arról, hogy be tud pöcceni, cefetül. (És az sem elhanyagolható a karaktere esetében, hogy Sinkovics Vitai András zseniális szinkronjával hallhatjuk, akinek a hangja, ha kell, fagyos, ha kell, emberséggel van tele.) A kettejük különös fivér-hugi kapcsolata ad kapaszkodót a nézőnek.



A másik erénye a filmnek Xavier és Magneto párosa, és itt is elsősorban a színészeké az érdem. Sir Ian McKellen egy ritka tehetség, aki már csak azzal képes megtölteni a karakterét a Magnetóra jellemző baljós összetettséggel a legelső jelenetében, hogy megfordul, és volt barátjára néz, Patrick Stewart pedig mintha csak a képregényből lépett volna elő. Az ő játékára sem lehet panasz, azonban azt meg kell jegyezni, hogy Magneto karakterét jobban megírták. Pontosabban: megírták. Xavier passzív, amolyan „védelmező apafigura”, aki nem mocskolja be a kezét. Az a fajta szent, mint amilyen a képregények világában a hetvenes-nyolcvanas években volt. Vele szemben Magneto egy, a korábbi képregény-filmekhez képest összetettebb gonosz, hihető indítékkal, célokkal, és nem utolsó sorban: intelligens. Kerekebb és érdekesebb karakter a popcorn mozik átlagos gonoszánál, és éppen ezért elnyeri a néző szimpátiáját, akkor is, ha „nemes céljai” ellenére egy álszent féreg, ahogy Logan hívja. Mert terve megvalósulásához – ami dióhéjban annyi, hogy ember és mutáns kéz a kézben rop öröm táncot a testvériség szent eszméje alatt – képes lenne feláldozni egy ártatlan kislányt. Éppen ez a karakter tragédiája, hogy végső soron ugyanolyan demagóg gazember, mint a számító Kelly szenátor, akit meg akar állítani. A jó Mr. Lehnsherr túl sokáig küzdött szörnyekkel és nézett az örvénybe, és ez által kivívja a szánalmunkat.



Igazából ezzel ki is merültek a karakterek, a többiek ugyanis egyszerű papírmasé figurák, bár meglehet, még ez is eufémizmus rájuk nézve. Kezdjük a gonoszokkal: Magneto csicskái közé tartozik Mystique, egy kaméleonbőrű alakváltó; Kardfog, egy medve karmaival, erejével és intelligenciájával; valamint Varangy, aki, nevéhez méltóan, hatalmasakat ugrik, hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét, és soha a büdös életben nem fogja megcsókolni egy hercegnő sem. Nem kimondottan túlbonyolított karakterek, ám több szempontból is szerencsésebb helyzetben vannak az X-men tagjainál. Először is, a verőlegényeknek – és leányoknak – a közönség elnézi, hogy jellem, mint olyan, nem jutott nekik. Másodszor is, torz külsejük már egyéniséggel ruházza fel őket, és, ironikus módon, egy kicsit hitelesebb motivációval: nekik elhisszük, hogy miért Magneto oldalára álltak, ugyanis elég rájuk néznünk, hogy lássuk, valószínűleg nem kevés megaláztatás érte őket az emberek részéről. Harmadszor, az őket alakító színészek szemmel láthatóan jól érzik magukat, és ez megtölti ezeket a figurákat valami bájjal. Laposak, mint egy sínre helyezett érme, ám kellőképpen színesek, hogy ezt megbocsássuk nekik.

Az X-ek ezzel szemben igencsak ramaty helyzetben vannak. Jó, persze, mind a Testvériségnél, mind az ő esetükben olyan, mintha Magneto és Xavier előkapna három-három G.I. Joe figurát, és azzal fordulna egymás ellen. Csak míg a Testvériségnél az általam leírtak működnek, addig az X-ek nem tudnak felmutatni semmit. Amikor egyikük, Jean Grey, az „újonc” Rozsomákkal ismerkedik, a következő képen foglalja össze magát: tárgyakat mozgat az akaratával. Ja, és kicsit olvas a gondolatokban, mint a prof, amúgy meg Küklopsszal jár. Mivel azonban sem ő, sem Küklopsz, sem Vihar nem egyéb két lábon járó különleges képességnél, ezért ez – kettejük kapcsolata – nem kifejezetten érinti meg a nézőt. Ahogy az sem világos, hogy miért kelti fel Logan figyelmét, és egyáltalán, miért érdekeljen minket. Ez pedig nem nyerő egy szerelmi háromszögnél, ahol sisteregnie kellene a levegőnek az érzelmektől. Az X-ek azonban nem egyebek a prof bólogató embereinél, akiket akár nyugodtan kicserélhetnénk kartonfigurákra az adott jelenetekben, senkinek nem tűnne fel. Nekik pláne nem. Pedig nem a színészekkel van a hiba; James Marsden tud játszani, ezt többek között bizonyította az Úttalan Útban, de azért Famke Janssen és Halle Berry is többre képes ennél. Meg kellett volna írni a karakterüket.

Azt sem lehet mondani, hogy ha kicsit kerekebbek lettek volna, akkor az egyszeri néző elveszett volna a filmben. Nem egy olyan film volt már a történelemben, ami az úgy nevezett ensemble casttal dolgozott, és minden szereplője megkapta a maga pillanatát. Nem egyforma arányban, de az még nem jelenti azt, hogy egy karakter ne adhatna hozzá a filmhez, ha csak egy mondat erejéig szerepel. Ironikus, hogy ott, ahol a képregény-film reneszánszát elindító X-men csúfosan elhasal, az egy évvel korábbi, a műfajnak fügét mutató Mystery Men korrektül teljesít. Lehet, hogy arra nincs sem hely, sem lehetőség, hogy ezekből a szereplőkből bergmani karakterek legyenek, de attól még lehetnének érdekesebbek egy génmanipulált zöldségnél. Ellenpéldának ott van egy ismertebb popcorn mozi: A Gyűrűk Urában a Szövetség kilenc tagot számlál, mégis meg tudjuk különböztetni mindegyiküket jellemre.



Azonban a forgatókönyv nem asszisztál ahhoz, hogy megkapják az őket megillető pillanatokat. Eredetileg Vihar és Küklopsz számára is lett volna egy olyan visszatekintés, mint Magnetónál, ezek azonban nem valósultak meg. Nem baj, kaphattak volna egy félmondatot, ami arra utal, hogy külön egyéniséggel bírnak, és nem csupán a „De hát mi ez, professzor?” tantárgyból vizsgáztak színjelesre. Valami apró jel, hogy van életük, vagy volt életük az iskolán túl. A szerelmi háromszögre kitérve: Küklopsz nem kedveli Logant, mert az szemet vetett a barátnőjére, Logan egy kivagyi tahóként viselkedik, Jean Grey-t pedig idegesíti, ahogy a két pasi egymást marja miatta. Mi, nézők, együtt érzünk vele. Ettől a semmilyen adaléktól eltekintve a három X-men – Küklopsz, Vihar, Jean Grey – létének a prof ad értelmet. Ezt párszor a tudtunkra is adják, a három mutáns bálványozza is mentorát, kétkedés, mint olyan, fel nem merül bennük. Basszus, Luke Skywalker-t sem az összetettsége miatt szeretjük, de ő legalább néha napján hülyének nézte Yodát, vagy berágott Obi-Wanra, ezek viszont áhítattal isszák magukba a prof minden szavát. Nem várom el, hogy egy szuperhős-csapat tagjai összetettebb jellemet mutassanak fel, mint ami egy tőmondatnál többet ölelne fel, de legyenek valamilyenek. Egy átlag sitcom/szappanopera képes elérni ezt több szereplővel harminc perc alatt, sőt, ott – ha jó sorozatról van szó – a szereplők törődnek egymással. Érdekli őket a másik, hogy mik a gondjai, és létezik élet a hivatásukon túl; bevetés után együttisznak, megbíznak/nem bíznak meg a másikban apróságokat illetően, és a többi. Összetartanak, nem egy szép eszme miatt, hanem azért, mert emberek. Sablonos? Az X-ek még erre sem képesek. Ha nem lenne Xavier, akkor egy hétköznapi orvos akkor is le akarná őket kapcsolni az életfenntartó gépről, ha rajta sem lennének.

Ott van még a jó Kelly szenátor, aki nem egy rossz karakter, csak az, amit Magnetóék művelnek vele, szép lassan átcsúszik valami határtalan blődségbe. Pedig ötletnek nem rossz: Mr. Lehnsherr épít egy gépet, amivel másokat mutánssá változtathat, és a világ vezetőin kipróbálva akarja elérni, hogy az emberek hagyják őket békén, egyszer és mindenkorra. A gép azonban nem működik, és a szenátorból nem marad más, mint egy víztócsa. Elvégre mégis csak halálossá kell tenni a „rosszfiúk” gépezetét, viszont azért legyen gyerekbarát. Azonban ezzel sikeresen le is butítunk egy ígéretes felvetést: az X-ek arra tették fel az életüket, hogy az emberek és mutánsok békében éljenek egymás mellett. Belefér az, hogy emiatt néhány emberre ráerőltetjük a mutánslétet? Természetesen már csak azért sem támogatnák, mert egy ártatlan lány életéről van szó, egy igazi hős pedig a békéért nem hajlandó bármilyen árat megfizetni, de azért elég lenne, hogy az X-ek egy cseppet elbizonytalanodjanak, és kibújjon a szög a zsákból: ki melyik oldalon is vannak voltaképpen. De mivel szükség van egy ezreket fenyegető gépre, ezért ezt a lehetőséget be is áldozzák az epikusság oltárán, elvégre a fentebb felvázolt megoldás túl visszafogott lenne. Így viszont harsány, és csak az különbözteti meg Dr. Casanova Frankenstein frakulátorától, hogy az őszintén felvállalja:
a) egy város elpusztítása végett építtetett
b) egy blődség

Ami a koncepciót illeti, hatalmas pozitívum, hogy a képregény-szerkókat fekete bőrruhákra cserélték, elvégre roppant hülyén mutatna egy csapatnyi bohócjelmezes idióta a vásznon. Viszont ilyen téren lehettek volna következetesek, mert Magneto főhadiszállása egy apró szigeten ehhez képest nagyon is képregényes. Ad egy sajátos, hatvanas évekbeli hangulatot (engem legalábbis az akkori Bond filmek, vagy a képregények világára emlékeztetett), de ha már rámentek a realitásra, egy elhagyatott katonai bázis, vagy valami hasonló jobban kijött volna. Persze amennyire a valóság talaján indít a film – Auschwitz haláltáborával kezd – annyira képregényessé/B-kategóriássá válik a végére. Magneto a Szabadság-szobor fáklyájába helyezi be gépét, az X-ek pedig a francia hölgy belsejében verekednek ellenfeleikkel. Persze lehet ebben hatalmas metaforákat keresni, de az egészet semmissé teszi, amikor Logan beint karmával Scottnak, az meg vigyorog.

Harcok terén megint tetten érhető az, amit korábban a Rozsomák-X-men kontrasztnál felhoztam. A professzornak nem sok hasznát veszik a leszámolásnál, mert Mystique vodkát önt a Cerebroba, az pedig kiüti Xaviert. Logannek jut Mystique és Kardfog, igaz, külön-külön, míg a három X-men Varanggyal küzd. Igen, adva van Küklopsz, aki pusztító sugarakat lő a szeméből, Vihar, aki uralja az elemeket, és Jean Grey, aki telekinetikus és telepatikus erők birtokában van. Annyi szól a javukra, hogy Kardfog legyőzésébe már besegítenek, Magneto ellen meg már igazi csapatmunkát látunk. Megint más kérdés, hogy hogyan „halnak” meg az ellenségek. Bevett Disney hagyomány, hogy a gonosz a magasból zuhan le, mert akkor nem borzolják a gyerekek idegeit. Itt a gonoszok a magasból zuhannak le – a vízbe. Ez nem kicsit csorbítja mind az epikusságot, mind a valóság érzetét. Oké, Varangyba belecsap a villám, aminek következtében a haja az égnek áll, ahelyett, hogy szénné égne. Ha egy kicsit még barátságosabban intéznék el a gazembereket, akkor a békaharcos nem a hullámok közé esne, hanem négy bohóc tartaná neki a hálót, hogy aztán Varangy következetesen mellézuhanjon, és elhalló hangon megjegyezze: „Azt hiszem, kificamodott a csípőm!”



A zenéért a néhai Michael Kamen felel, akinél szintén érezhető az X-menre jellemző rapszodikusság. A Logan & Rogue betétdal megindító, ahogy a jelenet is, amihez készült. Máshol viszont mintha a magnó bekapta volna a kazettát. A látvány nem rossz, persze láttunk már ez előttről is jobbat, de az is igaz, hogy a hivatalos büdzsét a Fox producerei forgatás előtt megnyirbálták olyan 20-25%-kal. Tim Roth ezen áldásos mentalitása később is meghatározó az X-men szériánál. Persze, ha nincs lóvé, akkor minek költeni egy látványos, de semmitmondó főcímre, vagy arra, hogy lassított jelenetben bámuljuk Jackman farát, miközben körbefordul a Szabadság-szobor diadémjának egyik tövisén? Pedig lett volna Bestia – egy nem ember kinézetű mutáns Xaviernél. Persze, mi lett volna, ha…

Mi lett volna, ha a történetből kihagyják a teljes X-men gárdát, csak Vadócot és Rozsomákot meghagyva, valamint Kelly-t és Magneto bandáját? Csorbulna a történet? Nem hiszem, mert az X-men egy különös alkotás: ami működik benne, nagyon működik. Ami nem, az nagyon nem. Jó példa erre Vadóc és Rozsomák búcsúzása, ami remek lett, és kontrasztként Xavier és Jean beszélgetése, miután a prof visszatért a kómából.
Jean: "Visszatértél."
Xavier: "De csak mert te vezettél."
Valóban akkora érzelmi töltés van ebben, hogy az Tokiót kivilágítaná egy egész évre.



Különös egy film az X-men. Szerethető a jól sikerült karaktereiért, az elkapott jelenetekért, képekért; ugyanakkor meg lehet érteni azokat a laikusokat és képregény-rajongókat, akik elégedetlenek a kész anyaggal. Mert megkedveljük Rozsomákot és Vadócot, és szánjuk Magnetót; de kívülállók maradunk a Kívülállók világában.

Reklám - I. Szegedi képregény- és játékbörze

Ezt a hírt kaptam az I. Szegedi képregény- és játékbörzéről:

Az I. Szegedi képregény- és játékbörze 2012. március 31-én (szombat) 09:00 – 14:30 között lesz megtartva.

Helyszín: Déri Miksa Ipari Szakközépiskola (6724 Szeged, Kálvária Tér 7.)

(Az intézmény hosszú neve: Szegedi Ipari, Szolgáltató Szakképző és Általános Iskola Déri Miksa tagintézménye; honlap, ahol egy fotó található az épületről, hogy ne tévedjen el senki sem.)
A helyszín a Mars térhez, a nemrég épült Árkádhoz, illetve a Huszár utcai Okmányirodához közel található.

Megközelítés

Az alábbi villamos- illetve buszjáratok közlekednek arra:
3-as és 3F-es villamosok, valamint 13, 13A, 36, 36Y, 90, 90F buszjáratok (Kálvária tér megállóhelyen kell leszállni).

Nyitás:
Árusoknak 08:25-kor,
Látogatóknak 09:00-kor.

Belépti díj:
200.- Ft/fő (lehetőség szerint aprópénzben kérjük leróni).

Árusítási díj asztalonként:
+300.- Ft (A belépti díjon felül!).
A szerzői kiadású képregények és képregényes vonatkozású szaklapok, fanzine-ok alkotóinak +200Ft (A belépti díjon felül! és jelezni kérjük azt a pénztárnál, hogy valaki „ilyen” alkotó).
Lehetőség szerint ezen díjakat is aprópénzben kérjük leróni!

E-mail: kepregenyborze@freemail.hu
Facebook-oldal

Ami engem illet, kíváncsian várom! :)

Legújabb szégyentelen önreklám

Ez a változatos és felettébb képzeletgazdag címválasztás mi mást is takarhatna, minthogy előrendelhető a Fandom harmadik száma, melyben két cikkem is megjelenik - ezek közül egyik a tavalyi Szegedi Képregényfesztiválon elhangzott előadásom átdolgozott verziója.

Kútba esett tervek - Brandon Sanderson: A megdicsőülés kútja

A legelső ismertető, amit a blogomra írtam, a Ködszerzet első részét mutatta be. Néhány év elteltével sikeresen végeztem a folytatásával, és úgy illik, ebből is referáljak, mert... mert mégis csak az első rész volt az első a blogomon, meg minden. De elég is a nosztalgiából, lássuk inkább, mit tartogat nekünk kedvenc - vagy legalábbis egyik legkedvesebb - mormon írónk a második részben!

Az első részben megismerhettük Scadrial kiégett, kopár világát, ahol a társadalom zöme elnyomott jobbágyokból áll, akik felett dekadens nemesek basáskodnak - de még ezek az arisztokraták is kiszolgáltatottak az isteni hatalommal bíró Uralkodó szeszélyeinek. Persze akadtak néhányan, akiknek nem volt ínyére, hogy egy emberfeletti despota kénye-kedve szerint döntsön élet és halál felett, annál is inkább, mert az Uralkodó alatt mindkettő szörnyű és roppant nyomorúságos volt.

Sokaknak az első rész a Csillagok háborúját juttatta eszükbe. Annak ellenére, hogy a Ködszerzet: A végső birodalom egy új, friss, ötletekben gazdag mű volt, ami távolról sem tekinthető koppintásnak, én meg tudtam érteni ezeket a véleményeket, mégha nem is értettem teljes mértékben egyet velük, elvégre a két mű közötti áthallások nagyon általánosak. Akkor is, ha ezeket nem is lehet letagadni: egy egykor virágzó világot egy hatalmas "varázserővel" bíró ember igázott le, aki Uralkodónak kiáltotta ki magát, és kiirtotta a korábbi varázshasználókat, nehogy szembe tudjanak szállni vele. Azonban itt is akadnak lázadók, akik közül a legerősebb varázshasználó a tanítványául fogad egy parasztfiút... ööö... utcakölyköt, Vint, akit kitanít, hogy szembeszállhassanak az elnyomó tirannussal. Persze, mint a legtöbb összefoglaló, ez is leegyszerűsíti a műről adott képet: ugyanis a Ködszerzet teljesen más irányba viszi el ezt az alapot.

Ez a párhuzam valójában csupán abból a szempontból érdekes, hogy páran a regény megjelenésekor úgy lelkendeztek, hogy a Ködszerzet alapjaiban forgatta ki a műfajt azzal, hogy itt a Gonosz győzött, nem pedig a hősök. Ez azért nem egy annyira példátlan ötlet, ha Lucas bácsi életművét leszámítjuk, akkor még mindig eszünkbe juthat a Dark Sun világa, ahol a lepusztult világot őrült máguskirályok tartják a markukban - akik ellen aztán persze jól fellázadnak. De hát nincs új a Nap alatt, és sokszor nem is maga az alap számít, semmint hogy mit hoz ki belőle az alkotó. Sanderson pedig kiváló szakácsnak bizonyult.

A magamrészéről sokkal nagyobb csavarnak érzem azt, amivel a szóban forgó második rész kezdődik: az Uralkodó halott, az igazi problémák azonban csak most kezdődnek. Elvégre, hány fantasyben olvashattuk azt, hogy az ügyeletes főgonosz legyőzésével megoldódott minden? Itt azonban az Uralkodó halálával nem nyílnak virágok a réten, ellenkezőleg: bár hőseink Vin kedvesét, az idealista, ám nem túl tapasztalt Elendet látnák szívesen a főváros, Luthadel trónján, ebben kevesen támogatják őket. Sokkal többen támogatnák a fővárost ostromló három sereg vezetőinek egyikét, cserébe, hogy ha lehet, akkor mégse rombolják porig az otthonukat, ha egy mód van rá. Az emberek ugyanis annyira megszokták az erős kezet, hogy Elend egyenlőségre épülő rendszerével nem tudnak mit kezdeni. Sőt, akadnak olyanok, akik magát az Uralkodót sírják vissza...

Nem mintha Vinnek amúgy egyszerű lenne az élete. Kelsier halálával mentora összes felelőssége most a fiatal fruska vállán nyugszik - egyrészt ő a város egyetlen Ködszerzete, emellett a Kelsiert messiásnak kikiáltó kultusz őt teszi meg megváltójuk utódjának. Magyarán szinte mindenki tőle várja, hogy megoldja a gondokat - nem pedig a királlyá koronázott Elendtől. Akit emellett éjjel-nappal az ellenség orgyilkos ködszerzeteitől is meg kell védenie.

Csoda, ha Vin a fáradtság és a rajta levő nyomástól alakokat kezd el látni a ködben?

Amivel csak az az aprócska gond van, hogy ezeket mások is látják. A köd ugyanis az Uralkodó halálával mintha öntudatra ébredne - eddig csak éjszaka jelent meg, most már alkonyat előtt is, hogy ártatlanokkal végezzen.

Ja, és nem mellesleg megjelenik a színen Elend féltestvére, a ködszerzet Zane, aki fivérét az életétől és a szerelmétől akarja megfosztani... az utóbbitól, ha lehet, a leghagyományosabb módon. Vin helyében én már egy hét kimenőt kértem volna egy doboz nyugtatóval, de hősünk kemény leány, aki rátermettségével felülkerekedik... nos, szinte mindenkin. Ellenségein is, dacára a többszörös túlerőnek, illetve kedvesén is, akivel végre eljut kapcsolatuk következő stádiumába.


Mint az talán a fentiekből is kiderül, A megdicsőülés kútja könnyed kikapcsolódást kínál, azt viszont teljes mértékben teljesíti is. Sokszor csesztettem Sandersont azért, mert a karakterei túlságosan tökéletesek és emellett túlságosan idealisták, és éppen ezért úgy érezzük, hogy nevetve képesek is sikerre vinni céljaikat. A Ködszerzet második részére azonban Sanderson sokat érett íróként, és hőseink is számtalan pofon árán kénytelenek szembesülni, hogy az idealista, hurráoptimista hozzáállás még nem garancia a győzelemre. Éppen ellenkezőleg...

Nem mintha emiatt feladnák elveiket, csupán kénytelenek felnőni a céljaikhoz; Sandersont elég sok kritika éri, hogy hőseik az önmarcangolást leszámítva hibátlanok. Ez igaz is... azonban Sanderson képes valahogy ezt mégis szerethetően tálalni. Csak azért nem akarjuk képen törölni Elendet egy péklapáttal, mert szórakozott, slampos és félszeg, magyarán, ha súlyos hiányosságai nincsenek is, aprókkal mégis bír, amelyek esendővé teszik. Ugyanez igaz Vinre is, aki utcakölyök háttere miatt sokszor nem sokat ad az illemre. Nem a fantasy-irodalom legmaradandóbb karakterei, ahhoz jóval markánsabbnak kellene lenniük, mégis kedvelhetőek annyira, hogy ez olvasás alatt ne szúrjon szemet.

Ugyanez igaz a többi karakterre is, akik inkább egyénítettek és színesek, semmint árnyaltak és bonyolultak. Ugyanakkor Sanderson igyekszik elkerülni a szokásos fantasy tipi fissiket, éppen ezért maga a banda mégis emlékezetesebb lesz, mint a legtöbb kalandozócsapat. És Sanderson igyekszik is őket elkülöníteni, egy sajátos hangot adni nekik, akkor is, ha ezek pár szóban összefoglalhatók. Hammond, az érzőszívű erőember, aki konditermi bölcsességeket oszt meg a barátaival. Dorong, a mogorva veterán öregapó. Szellő, a szeretreméltó svindlis. Kobold, a fiatal srác, aki a szlengjével próbál kitűnni. Dockson, a csapat szervezője, aki utálja a nemeseket.

Az gondolom a felsorolásból kitűnik, hogy mindegyik szíve huszonnégy karátos aranyból van... jó, hogy erről a gonoszok nem tudnak, mert rögtön ledarálnák fémreszeléknek. Ugyanis, mint azt az előző ismertetőmben írtam, a Ködszerzet mágiahasználói fémek elfogyasztásából nyerik az erejüket. Sandersont saját bevallása szerint az alkímia és a wu-xia filmek ihlették, és ennek megfelelően mindegyik fém - vagy annak ötvözete - más természetfeletti képesség birtokába juttatja a használóját. Úgy mint: vonzani a fémeket, taszítani a fémeket, emberfeletti fizikai képességek, emberfeleti érzék, etc. Ráadásul a fémek önmagukban nem adnak hatalmat, ahhoz az adott emberkének rendelkeznie kell a fémégetés természetes adottságával. Vannak, akik csak egy fémet képesek égetni, ezek a mívesek. És akadnak, akik az összeset, ezek a ködszerzetek. A fenti karakterek az átlagember Dockson kivételével mind mívesek, így kicsit olyan róluk olvasni, mintha egy X-men képregényt lapoznék fel: az adott karaktereket részben egy fő személyiségjegyük, részben pedig különleges képességük határoz meg.

Rajtuk kívül a csapattagja két terrisi, az lojális Sazed és a temperamentumos Tindwyl. Sazed az előző részben még egy szolga volt, és emiatt ő engem mindig egy kicsit Alfredra emlékeztetett... türelmes, önfeláldozó, hűséges... emellett egy megszállott igazságosztóról gondoskodik, akit egy hajszál választ el, hogy denevérnek öltözzön (ez persze csak vicc, de akkor is). Vele szemben Tindwylen látszik Robert Jordan hatása: a szóban forgó hölgy határozott, nőiesen kemény és képes szigorú stílusával sakkban tartani bárkit. Mindketten tanítók és emellett mindketten őrzők, akik az általuk viselt fémekből nyerik az erejüket, amikbe korábban ők maguk raktározták el az olyan tulajdonságaikat, mint erő, egészség, tudás - és nem, nem úgy hívják ezeket elő, hogy azt kiáltják: "erőt, egészséget"!

Az új karakterek közül szót érdemel még Vin magánakvaló kandra - alakváltó, aki felveszi az általa elfogyasztott élőlény alakját - szolgája, illetve a már említett Zane. Én a magamrészéről Zane-t éreztem gyengébb karakternek - hangokat hal a fejében, amelyek gyilkosságra kényszerítik, mégsem látnánk, hogy premierplánban elszabadulna egyszer. A legtöbb saját szakállra végre hajtott merényletet apja ellen követi el különféle mérgekkel, amelyeket aztán olyan látványosan könnyen lehet kezelni, hogy egyértelmű, őrült ködszerzetünk nem akar végezni az öregjével, csak náluk közös horgászás helyett ez az apa-fia program. Emellett Vint próbálja győzködni arról, hogy vessék le magukról a hétköznapi emberek rabigáját, és ketten együtt legyenek szabadok... bevallom, én szívem szerint az ifjút még visszaküldtem volna Magnetóhoz, hogy adjon pár órát retorikából.

Ugyanis ez az "emberek félnek attól, amit nem értenek", illetve a "csak kihasználnak" duma eléggé emlékeztetett a Mágnesesség Mesterére. Ez most vitriolosnak tűnhet, pedig minden rosszindulat nélkül mondom, ugyanis mintha Zane ezeket azért mondaná elsősorban, mert Sanderson rajta keresztül akarja Vint kitenni a "hétköznapi emberek vagy a sajátom mellett tegyem le a voksomat" dilemmának... és ez érződik is, ugyanis kicsit kötelező kör íze van. Az egy dolog, hogy Zane játszik Vinnel, de ettől még nem kéne őszintétlennek éreznem magát a karaktert. Tudni kell azt is, hogy a regény során bele látunk Zane fejébe, tanúi vagyunk annak, hogy az apja mint használja ki és mint bújtja fel a hang arra, hogy végezzen vele. Miért nem teszi? Mind a neveltetése, mind a természete erre ösztönzi, és a céljait is szolgálhatná ez - megöli a fatert, majd a Venture ház fejeként magaköré gyújti a ködszerzeteket, aztán beint mindenkinek. Most lehet azt mondani, hogy "dehát egy fattyú" - de a világ épp forrong, ő pedig komoly természetfeletti erőknek parancsol.

Zane késnek vallja magát, és ő egy olyan kés, amit Sanderson csak ímmel-ámmal használ. Vannak benne jó ötletek... de érdekesebb lenne maga a karakter, ha az apjával vagy Vinnel folytatott játszadozásának több tétje lenne. Így viszont egy szeszélyes tinire emlékeztet.


Ami a történetet magát illeti, az még mindig jól összerakott, fordulatokban gazdag, ráadásul szerencsére most nem is kell annyi bálra elkísérnünk Vint, mint az első regényben. Nem egyszer tényleg sikerül meglepnie Sandersonnak, emellett a jók közül is jópáran elhullnak. Ami azt illeti, a magamrészéről azt se bánom, hogy a társaság tagjaira nem jellenző egymás hátbaszúrása - lehet, hogy egy intrikus regénybe elvárás, ellenben ez még mindig jobb, mint amikor rosszul megírva kapjuk azt, hogy valaki árulónak bizonyul, csak azért, mert az kellően hatásvadász. Persze, a csapat környékén így is van egy áruló, ami inkább a fordulatszámot növeli, mint a feszültséget, elvégre Vin képes szinte bárkit maga mellé állítani, és ezt tudjuk róla. Hogy ez mennyire jó, azt mindenki döntse el maga - nekem könnyed szórakozásként kimondottan megfelelt, mindamellett, hogy akkoriban a korábbi olvasmányaim miatt kezdtem besokallni a rengeteg világfájdalomtól.

Mint Robin Hobb Orgyilkos-trilógiájánál, itt is a fejezeteket egy rövid szöveg előzi meg, ami árnyalja a regény történetét. Annyit megjegyeznék, ami nem kritika, semmint inkább morfond, hogy míg Hobbnál ezek sokszor oldalasak, addig az itteni "plusz" szöveg - egy filozófus munkája - úgy kerül elosztásra, hogy sokszor a fél sort nem éri el a fejezet elején található "idézet"... ezért számomra inkább kizökkentőek voltak, mint hangulatosak, mert sokszor előre-hátra kellett lapoznom, hogy értsem őket, egyáltalán emlékezzek rájuk, mert félsorról könnyű megfeledkezni.

A folytatás során újabb dolgok derülnek ki a világ mágiájáról, legyen szó az alakváltó kandrákról, a brutális, ogreszerű kolosszokról, az őrzőkről, a Ködről... és természetesen Vin repertoárja is újabb fémekkel bővül. Sanderson allomanciája továbbra is innovatív, azonban itt-ott kicsit számítógépjátékos érzete van. Ez persze a fogalmazás miatt is lehet - számomra picit hangulatromboló az, amikor az új fém megjelenik a többi fémtartalék mellett. Olyan ez, mint amikor videójátékokban egy újabb "scroll" csatlakozik a többihez. Emellett a fémvonzás/taszítás műveletét is a ködszerzet által látott kék vonalak segítik - amennyire vastag a vonal, annyira nagy a fémforrás. Ez kicsit megint videójátékos stílus, amikor ugye a képernyőn látszik az, ami a karakter számára egyértelmű - pl. amikor egy platformjátékban egy nyíl mutatja, hogy a szuperhős hol ugorhat át egyik épületről a másikra. Ezt is lehetne hangulatosra, például hogy a ködszerzetek nem látják, csak érzékelik a forrást, akár ösztönösen, akár úgy, ahogy pl. mi észleljük a hőmérsékletváltozását. Nem feltétlenül úgy, csak hasonló elvvel. Persze igazából még a látás ellen sem lenne kifogásom... de valahogy a ködszerzetből kiinduló, tárgyhoz vezető vonalak akkor is enyhén videójátékos érzetet keltenek bennem.

Ugyanígy pár helyen nagyon igyekeznem kell, hogy ne adjam fel a hitetlenkedés felfüggesztését. Ezek egyike az, amikor a ködszerzetek fémérmékre taszítanak - Sanderson olyan jól leírja, hogy mindig a kisebb súlyú dolog mozdul el a fémmozgatásnál, hogy én sokszor hihetőbbnek tartanám azt, ha az allomanták úgy ugranának nagyot, hogy vagy a házak fémtetejére vonzanak, vagy a földbe épített cölöpökre taszítanak, melyek kereskedelmi utakra jellemzőek. Tudom, kicsit Comic Book Guy-szintű hozzáállás, de nekem akkor is néha eszembe jutott, hogy a kis pénzérme inkább befúrná magát a macskakövek közé, semmint engedje a "ránehezdőt" repülni. Persze erről kicsit Sanderson is tehet, ugyanis annyira következetes és pedáns, és annyira meg akar magyarázni mindent, hogy az embernek nehezére esik abbahagyni a szőrözést.

Így például azon nem szoktam kiakadni, ha egy druida úgy vesz levegőt a tengerbe merülve, ha kopoltyúkat növeszt a nyakán... pedig az a méretéhez képest nem elég felület ahhoz, hogy éljen, mint vízben a hal. Ezzel szemben itt egy kicsit felszisszentem, amikor a főhős a sáros úton három-négy lópatkóval repíti magát előre úgy, hogy a hátul levőt mindig legelőre lövi... kicsit olyan ez, mint amikor az X-men 2-ben Magneto a saját maga által tartott fémlemezen lebeg ki.

Apropó, patkók... ha a ködszerzetek ennyire meghatározóak a világban, akkor miért van az, hogy hadászati szempontból még a fémfegyverek és -páncélok a meghatározóak? A ködszerzetet üldözőknek is csak másodjára jut az eszükbe fémmentes nyilat használni, hogy ők is fémmentesek maradjanak. A Dark Sun illetve Raymond E. Feist tsuranijainak világán, Kelewanon a fegyvereket megoldják csontokból és lakozott fából, alternatív anyagokból. Miért könnyítik meg hát a ködszerzetek dolgát? A patkók még érthetőek, mindamellett, hogy azok is sebezhetővé teszik a paripákat egy ködszerzet támadásnak, de erre jobb ötletem nincs. Ugyanígy eltűnődök azon, hogy az Uralkodó halálával mi lett a bányák és a kovácsok sorsa... nem sokat tudunk meg róluk, pedig ebben a világban kiemelt hely illetné meg őket. Jó, persze ez kukacoskodás, de olvasás közben akkor is eltűnődtem ezen, és nem később kerestem a csomón is kákát.

Ami a magyar kiadást illeti, bár a fordítással többé-kevésbé elégedett vagyok, mégis van pár apró mulasztás. Ezek némelyikét a kolléga már említette... én ezek mellé még párat hozzáfűznék. Egyrészt, Scadrial világán mindenki annyit végzi a dolgát, hogy valószínűleg minden sarkon áll egy retyó... jó, ez apró stilisztikai pontatlanság, de itt a szóban forgó karakterek sokkal inkább teszik a dolgukat. Emellett számomra kicsit kizökkentőnek hat a "relief" szó, mint dombormű, illetve az exkuzál kifejezés. Tudom, pont én szoktam mindig a kamrával és spájzzal, illetve a kellel és muszájjal jönni, hogy mennyit bír el a magyar nyelv a szókincs érdekében, ezek akkor is zavarónak hatottak. Pár apró elírás van még, de ezek egyike sem vészes.

Mindent egybevéve, a fenti hibák ellenére A megdicsőülés kútja egy kellemes olvasmány, amiben van annyi ötlet és szív, hogy várjuk a következő részt. Brandon Sanderson sokat ért a szereplők terén, reméljük, megtartja a jövőben ezt a jó szokását. Bízom benne, hogy mihamarabb olvashatjuk magyarul a folytatást.