A legelső ismertető, amit a blogomra írtam, a Ködszerzet első részét mutatta be. Néhány év elteltével sikeresen végeztem a folytatásával, és úgy illik, ebből is referáljak, mert... mert mégis csak az első rész volt az első a blogomon, meg minden. De elég is a nosztalgiából, lássuk inkább, mit tartogat nekünk kedvenc - vagy legalábbis egyik legkedvesebb - mormon írónk a második részben!
Az első részben megismerhettük Scadrial kiégett, kopár világát, ahol a társadalom zöme elnyomott jobbágyokból áll, akik felett dekadens nemesek basáskodnak - de még ezek az arisztokraták is kiszolgáltatottak az isteni hatalommal bíró Uralkodó szeszélyeinek. Persze akadtak néhányan, akiknek nem volt ínyére, hogy egy emberfeletti despota kénye-kedve szerint döntsön élet és halál felett, annál is inkább, mert az Uralkodó alatt mindkettő szörnyű és roppant nyomorúságos volt.
Sokaknak az első rész a Csillagok háborúját juttatta eszükbe. Annak ellenére, hogy a Ködszerzet: A végső birodalom egy új, friss, ötletekben gazdag mű volt, ami távolról sem tekinthető koppintásnak, én meg tudtam érteni ezeket a véleményeket, mégha nem is értettem teljes mértékben egyet velük, elvégre a két mű közötti áthallások nagyon általánosak. Akkor is, ha ezeket nem is lehet letagadni: egy egykor virágzó világot egy hatalmas "varázserővel" bíró ember igázott le, aki Uralkodónak kiáltotta ki magát, és kiirtotta a korábbi varázshasználókat, nehogy szembe tudjanak szállni vele. Azonban itt is akadnak lázadók, akik közül a legerősebb varázshasználó a tanítványául fogad egy parasztfiút... ööö... utcakölyköt, Vint, akit kitanít, hogy szembeszállhassanak az elnyomó tirannussal. Persze, mint a legtöbb összefoglaló, ez is leegyszerűsíti a műről adott képet: ugyanis a Ködszerzet teljesen más irányba viszi el ezt az alapot.
Ez a párhuzam valójában csupán abból a szempontból érdekes, hogy páran a regény megjelenésekor úgy lelkendeztek, hogy a Ködszerzet alapjaiban forgatta ki a műfajt azzal, hogy itt a Gonosz győzött, nem pedig a hősök. Ez azért nem egy annyira példátlan ötlet, ha Lucas bácsi életművét leszámítjuk, akkor még mindig eszünkbe juthat a Dark Sun világa, ahol a lepusztult világot őrült máguskirályok tartják a markukban - akik ellen aztán persze jól fellázadnak. De hát nincs új a Nap alatt, és sokszor nem is maga az alap számít, semmint hogy mit hoz ki belőle az alkotó. Sanderson pedig kiváló szakácsnak bizonyult.
A magamrészéről sokkal nagyobb csavarnak érzem azt, amivel a szóban forgó második rész kezdődik: az Uralkodó halott, az igazi problémák azonban csak most kezdődnek. Elvégre, hány fantasyben olvashattuk azt, hogy az ügyeletes főgonosz legyőzésével megoldódott minden? Itt azonban az Uralkodó halálával nem nyílnak virágok a réten, ellenkezőleg: bár hőseink Vin kedvesét, az idealista, ám nem túl tapasztalt Elendet látnák szívesen a főváros, Luthadel trónján, ebben kevesen támogatják őket. Sokkal többen támogatnák a fővárost ostromló három sereg vezetőinek egyikét, cserébe, hogy ha lehet, akkor mégse rombolják porig az otthonukat, ha egy mód van rá. Az emberek ugyanis annyira megszokták az erős kezet, hogy Elend egyenlőségre épülő rendszerével nem tudnak mit kezdeni. Sőt, akadnak olyanok, akik magát az Uralkodót sírják vissza...
Nem mintha Vinnek amúgy egyszerű lenne az élete. Kelsier halálával mentora összes felelőssége most a fiatal fruska vállán nyugszik - egyrészt ő a város egyetlen Ködszerzete, emellett a Kelsiert messiásnak kikiáltó kultusz őt teszi meg megváltójuk utódjának. Magyarán szinte mindenki tőle várja, hogy megoldja a gondokat - nem pedig a királlyá koronázott Elendtől. Akit emellett éjjel-nappal az ellenség orgyilkos ködszerzeteitől is meg kell védenie.
Csoda, ha Vin a fáradtság és a rajta levő nyomástól alakokat kezd el látni a ködben?
Amivel csak az az aprócska gond van, hogy ezeket mások is látják. A köd ugyanis az Uralkodó halálával mintha öntudatra ébredne - eddig csak éjszaka jelent meg, most már alkonyat előtt is, hogy ártatlanokkal végezzen.
Ja, és nem mellesleg megjelenik a színen Elend féltestvére, a ködszerzet Zane, aki fivérét az életétől és a szerelmétől akarja megfosztani... az utóbbitól, ha lehet, a leghagyományosabb módon. Vin helyében én már egy hét kimenőt kértem volna egy doboz nyugtatóval, de hősünk kemény leány, aki rátermettségével felülkerekedik... nos, szinte mindenkin. Ellenségein is, dacára a többszörös túlerőnek, illetve kedvesén is, akivel végre eljut kapcsolatuk következő stádiumába.
Mint az talán a fentiekből is kiderül, A megdicsőülés kútja könnyed kikapcsolódást kínál, azt viszont teljes mértékben teljesíti is. Sokszor csesztettem Sandersont azért, mert a karakterei túlságosan tökéletesek és emellett túlságosan idealisták, és éppen ezért úgy érezzük, hogy nevetve képesek is sikerre vinni céljaikat. A Ködszerzet második részére azonban Sanderson sokat érett íróként, és hőseink is számtalan pofon árán kénytelenek szembesülni, hogy az idealista, hurráoptimista hozzáállás még nem garancia a győzelemre. Éppen ellenkezőleg...
Nem mintha emiatt feladnák elveiket, csupán kénytelenek felnőni a céljaikhoz; Sandersont elég sok kritika éri, hogy hőseik az önmarcangolást leszámítva hibátlanok. Ez igaz is... azonban Sanderson képes valahogy ezt mégis szerethetően tálalni. Csak azért nem akarjuk képen törölni Elendet egy péklapáttal, mert szórakozott, slampos és félszeg, magyarán, ha súlyos hiányosságai nincsenek is, aprókkal mégis bír, amelyek esendővé teszik. Ugyanez igaz Vinre is, aki utcakölyök háttere miatt sokszor nem sokat ad az illemre. Nem a fantasy-irodalom legmaradandóbb karakterei, ahhoz jóval markánsabbnak kellene lenniük, mégis kedvelhetőek annyira, hogy ez olvasás alatt ne szúrjon szemet.
Ugyanez igaz a többi karakterre is, akik inkább egyénítettek és színesek, semmint árnyaltak és bonyolultak. Ugyanakkor Sanderson igyekszik elkerülni a szokásos fantasy tipi fissiket, éppen ezért maga a banda mégis emlékezetesebb lesz, mint a legtöbb kalandozócsapat. És Sanderson igyekszik is őket elkülöníteni, egy sajátos hangot adni nekik, akkor is, ha ezek pár szóban összefoglalhatók. Hammond, az érzőszívű erőember, aki konditermi bölcsességeket oszt meg a barátaival. Dorong, a mogorva veterán öregapó. Szellő, a szeretreméltó svindlis. Kobold, a fiatal srác, aki a szlengjével próbál kitűnni. Dockson, a csapat szervezője, aki utálja a nemeseket.
Az gondolom a felsorolásból kitűnik, hogy mindegyik szíve huszonnégy karátos aranyból van... jó, hogy erről a gonoszok nem tudnak, mert rögtön ledarálnák fémreszeléknek. Ugyanis, mint azt az előző ismertetőmben írtam, a Ködszerzet mágiahasználói fémek elfogyasztásából nyerik az erejüket. Sandersont saját bevallása szerint az alkímia és a wu-xia filmek ihlették, és ennek megfelelően mindegyik fém - vagy annak ötvözete - más természetfeletti képesség birtokába juttatja a használóját. Úgy mint: vonzani a fémeket, taszítani a fémeket, emberfeletti fizikai képességek, emberfeleti érzék, etc. Ráadásul a fémek önmagukban nem adnak hatalmat, ahhoz az adott emberkének rendelkeznie kell a fémégetés természetes adottságával. Vannak, akik csak egy fémet képesek égetni, ezek a mívesek. És akadnak, akik az összeset, ezek a ködszerzetek. A fenti karakterek az átlagember Dockson kivételével mind mívesek, így kicsit olyan róluk olvasni, mintha egy X-men képregényt lapoznék fel: az adott karaktereket részben egy fő személyiségjegyük, részben pedig különleges képességük határoz meg.
Rajtuk kívül a csapattagja két terrisi, az lojális Sazed és a temperamentumos Tindwyl. Sazed az előző részben még egy szolga volt, és emiatt ő engem mindig egy kicsit Alfredra emlékeztetett... türelmes, önfeláldozó, hűséges... emellett egy megszállott igazságosztóról gondoskodik, akit egy hajszál választ el, hogy denevérnek öltözzön (ez persze csak vicc, de akkor is). Vele szemben Tindwylen látszik Robert Jordan hatása: a szóban forgó hölgy határozott, nőiesen kemény és képes szigorú stílusával sakkban tartani bárkit. Mindketten tanítók és emellett mindketten őrzők, akik az általuk viselt fémekből nyerik az erejüket, amikbe korábban ők maguk raktározták el az olyan tulajdonságaikat, mint erő, egészség, tudás - és nem, nem úgy hívják ezeket elő, hogy azt kiáltják: "erőt, egészséget"!
Az új karakterek közül szót érdemel még Vin magánakvaló kandra - alakváltó, aki felveszi az általa elfogyasztott élőlény alakját - szolgája, illetve a már említett Zane. Én a magamrészéről Zane-t éreztem gyengébb karakternek - hangokat hal a fejében, amelyek gyilkosságra kényszerítik, mégsem látnánk, hogy premierplánban elszabadulna egyszer. A legtöbb saját szakállra végre hajtott merényletet apja ellen követi el különféle mérgekkel, amelyeket aztán olyan látványosan könnyen lehet kezelni, hogy egyértelmű, őrült ködszerzetünk nem akar végezni az öregjével, csak náluk közös horgászás helyett ez az apa-fia program. Emellett Vint próbálja győzködni arról, hogy vessék le magukról a hétköznapi emberek rabigáját, és ketten együtt legyenek szabadok... bevallom, én szívem szerint az ifjút még visszaküldtem volna Magnetóhoz, hogy adjon pár órát retorikából.
Ugyanis ez az "emberek félnek attól, amit nem értenek", illetve a "csak kihasználnak" duma eléggé emlékeztetett a Mágnesesség Mesterére. Ez most vitriolosnak tűnhet, pedig minden rosszindulat nélkül mondom, ugyanis mintha Zane ezeket azért mondaná elsősorban, mert Sanderson rajta keresztül akarja Vint kitenni a "hétköznapi emberek vagy a sajátom mellett tegyem le a voksomat" dilemmának... és ez érződik is, ugyanis kicsit kötelező kör íze van. Az egy dolog, hogy Zane játszik Vinnel, de ettől még nem kéne őszintétlennek éreznem magát a karaktert. Tudni kell azt is, hogy a regény során bele látunk Zane fejébe, tanúi vagyunk annak, hogy az apja mint használja ki és mint bújtja fel a hang arra, hogy végezzen vele. Miért nem teszi? Mind a neveltetése, mind a természete erre ösztönzi, és a céljait is szolgálhatná ez - megöli a fatert, majd a Venture ház fejeként magaköré gyújti a ködszerzeteket, aztán beint mindenkinek. Most lehet azt mondani, hogy "dehát egy fattyú" - de a világ épp forrong, ő pedig komoly természetfeletti erőknek parancsol.
Zane késnek vallja magát, és ő egy olyan kés, amit Sanderson csak ímmel-ámmal használ. Vannak benne jó ötletek... de érdekesebb lenne maga a karakter, ha az apjával vagy Vinnel folytatott játszadozásának több tétje lenne. Így viszont egy szeszélyes tinire emlékeztet.
Ami a történetet magát illeti, az még mindig jól összerakott, fordulatokban gazdag, ráadásul szerencsére most nem is kell annyi bálra elkísérnünk Vint, mint az első regényben. Nem egyszer tényleg sikerül meglepnie Sandersonnak, emellett a jók közül is jópáran elhullnak. Ami azt illeti, a magamrészéről azt se bánom, hogy a társaság tagjaira nem jellenző egymás hátbaszúrása - lehet, hogy egy intrikus regénybe elvárás, ellenben ez még mindig jobb, mint amikor rosszul megírva kapjuk azt, hogy valaki árulónak bizonyul, csak azért, mert az kellően hatásvadász. Persze, a csapat környékén így is van egy áruló, ami inkább a fordulatszámot növeli, mint a feszültséget, elvégre Vin képes szinte bárkit maga mellé állítani, és ezt tudjuk róla. Hogy ez mennyire jó, azt mindenki döntse el maga - nekem könnyed szórakozásként kimondottan megfelelt, mindamellett, hogy akkoriban a korábbi olvasmányaim miatt kezdtem besokallni a rengeteg világfájdalomtól.
Mint Robin Hobb Orgyilkos-trilógiájánál, itt is a fejezeteket egy rövid szöveg előzi meg, ami árnyalja a regény történetét. Annyit megjegyeznék, ami nem kritika, semmint inkább morfond, hogy míg Hobbnál ezek sokszor oldalasak, addig az itteni "plusz" szöveg - egy filozófus munkája - úgy kerül elosztásra, hogy sokszor a fél sort nem éri el a fejezet elején található "idézet"... ezért számomra inkább kizökkentőek voltak, mint hangulatosak, mert sokszor előre-hátra kellett lapoznom, hogy értsem őket, egyáltalán emlékezzek rájuk, mert félsorról könnyű megfeledkezni.
A folytatás során újabb dolgok derülnek ki a világ mágiájáról, legyen szó az alakváltó kandrákról, a brutális, ogreszerű kolosszokról, az őrzőkről, a Ködről... és természetesen Vin repertoárja is újabb fémekkel bővül. Sanderson allomanciája továbbra is innovatív, azonban itt-ott kicsit számítógépjátékos érzete van. Ez persze a fogalmazás miatt is lehet - számomra picit hangulatromboló az, amikor az új fém megjelenik a többi fémtartalék mellett. Olyan ez, mint amikor videójátékokban egy újabb "scroll" csatlakozik a többihez. Emellett a fémvonzás/taszítás műveletét is a ködszerzet által látott kék vonalak segítik - amennyire vastag a vonal, annyira nagy a fémforrás. Ez kicsit megint videójátékos stílus, amikor ugye a képernyőn látszik az, ami a karakter számára egyértelmű - pl. amikor egy platformjátékban egy nyíl mutatja, hogy a szuperhős hol ugorhat át egyik épületről a másikra. Ezt is lehetne hangulatosra, például hogy a ködszerzetek nem látják, csak érzékelik a forrást, akár ösztönösen, akár úgy, ahogy pl. mi észleljük a hőmérsékletváltozását. Nem feltétlenül úgy, csak hasonló elvvel. Persze igazából még a látás ellen sem lenne kifogásom... de valahogy a ködszerzetből kiinduló, tárgyhoz vezető vonalak akkor is enyhén videójátékos érzetet keltenek bennem.
Ugyanígy pár helyen nagyon igyekeznem kell, hogy ne adjam fel a hitetlenkedés felfüggesztését. Ezek egyike az, amikor a ködszerzetek fémérmékre taszítanak - Sanderson olyan jól leírja, hogy mindig a kisebb súlyú dolog mozdul el a fémmozgatásnál, hogy én sokszor hihetőbbnek tartanám azt, ha az allomanták úgy ugranának nagyot, hogy vagy a házak fémtetejére vonzanak, vagy a földbe épített cölöpökre taszítanak, melyek kereskedelmi utakra jellemzőek. Tudom, kicsit Comic Book Guy-szintű hozzáállás, de nekem akkor is néha eszembe jutott, hogy a kis pénzérme inkább befúrná magát a macskakövek közé, semmint engedje a "ránehezdőt" repülni. Persze erről kicsit Sanderson is tehet, ugyanis annyira következetes és pedáns, és annyira meg akar magyarázni mindent, hogy az embernek nehezére esik abbahagyni a szőrözést.
Így például azon nem szoktam kiakadni, ha egy druida úgy vesz levegőt a tengerbe merülve, ha kopoltyúkat növeszt a nyakán... pedig az a méretéhez képest nem elég felület ahhoz, hogy éljen, mint vízben a hal. Ezzel szemben itt egy kicsit felszisszentem, amikor a főhős a sáros úton három-négy lópatkóval repíti magát előre úgy, hogy a hátul levőt mindig legelőre lövi... kicsit olyan ez, mint amikor az X-men 2-ben Magneto a saját maga által tartott fémlemezen lebeg ki.
Apropó, patkók... ha a ködszerzetek ennyire meghatározóak a világban, akkor miért van az, hogy hadászati szempontból még a fémfegyverek és -páncélok a meghatározóak? A ködszerzetet üldözőknek is csak másodjára jut az eszükbe fémmentes nyilat használni, hogy ők is fémmentesek maradjanak. A Dark Sun illetve Raymond E. Feist tsuranijainak világán, Kelewanon a fegyvereket megoldják csontokból és lakozott fából, alternatív anyagokból. Miért könnyítik meg hát a ködszerzetek dolgát? A patkók még érthetőek, mindamellett, hogy azok is sebezhetővé teszik a paripákat egy ködszerzet támadásnak, de erre jobb ötletem nincs. Ugyanígy eltűnődök azon, hogy az Uralkodó halálával mi lett a bányák és a kovácsok sorsa... nem sokat tudunk meg róluk, pedig ebben a világban kiemelt hely illetné meg őket. Jó, persze ez kukacoskodás, de olvasás közben akkor is eltűnődtem ezen, és nem később kerestem a csomón is kákát.
Ami a magyar kiadást illeti, bár a fordítással többé-kevésbé elégedett vagyok, mégis van pár apró mulasztás. Ezek némelyikét a kolléga már említette... én ezek mellé még párat hozzáfűznék. Egyrészt, Scadrial világán mindenki annyit végzi a dolgát, hogy valószínűleg minden sarkon áll egy retyó... jó, ez apró stilisztikai pontatlanság, de itt a szóban forgó karakterek sokkal inkább teszik a dolgukat. Emellett számomra kicsit kizökkentőnek hat a "relief" szó, mint dombormű, illetve az exkuzál kifejezés. Tudom, pont én szoktam mindig a kamrával és spájzzal, illetve a kellel és muszájjal jönni, hogy mennyit bír el a magyar nyelv a szókincs érdekében, ezek akkor is zavarónak hatottak. Pár apró elírás van még, de ezek egyike sem vészes.
Mindent egybevéve, a fenti hibák ellenére A megdicsőülés kútja egy kellemes olvasmány, amiben van annyi ötlet és szív, hogy várjuk a következő részt. Brandon Sanderson sokat ért a szereplők terén, reméljük, megtartja a jövőben ezt a jó szokását. Bízom benne, hogy mihamarabb olvashatjuk magyarul a folytatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése