X-men: A Kívülállók

Háttér-infó: az alábbi cikket 2009-ben írtam, még jóval a blogom indítása előtt. Gondoltam, beadom egy filmes portálhoz, de aztán nem lett semmi belőle - pár tesztolvasóm hosszúnak tartotta, nekem meg nem igazán volt kedvem lefaragni belőle -, így a fiókban pihent. Most, kábé három év elteltével elővettem, és kiraktam, mert hát miért is ne? Nagyon kedvem nincs változtatni, mégha az eltelt évek egy kicsit lágyítottak is a kőszívemen.

Mutánsok élnek köztünk. A legtöbbjük ugyanúgy néz ki, mint mi, csak egyikük képes átszaladni a falon, a másik szelet vet, vihart arat, a harmadik arrébb dob egy tankot egy kézmozdulattal. Mások mintha a cirkuszból szabadultak volna ki.

Ez a 2000-es X-men film kiinduló pontja; a nem túl távoli jövőben születnek olyan emberkék, akik természetfeletti képességek birtokában vannak. Ilyet persze már sok helyen láthattunk, az egyetlen különbség az, hogy az „egyszerű állampolgárok”, akiknek védelmére a szuperhősök az életüket felteszik, nem kimondottan érzik magukat biztonságban emberfeletti társaik jelenléte miatt. Néhány politikus ezt az új keletű hisztériát meglovagolva akarja egyengetni a karrierjét, ezt pedig pár mutáns nem nézi jó szemmel, és elhatározza, tesz valamit, mielőtt még egy nap fegyverekkel kopogtatnának be hozzá.

Akadnak olyanok is, akik nem kérnek az erőszakból, és szeretnék úgy leélni az életüket, mint egyszerű, normális, hétköznapi emberek, annak ellenére, hogy úgy mellékesen keresztüllátnak a falon, vagy éppenséggel megtapadnak rajta.

Különös egy film az X-men; folyamatosan ide-oda billen A és B kategória között, mintha egy furcsa kötéltáncot látnánk. Sokan ezt a művet tartják az új képregény-reneszánsz elindítójának, ami feltámasztotta a műfajt az után, hogy a brutálisan ostoba Batman&Robin sikeresen megölte, és karót döfött a szívébe. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a két film között eltelt három év alatt jelentek meg képregény-filmek, csak vagy nem voltak kimondottan műveltnek mondhatók (Spawn), vagy csupán egy réteg tudta élvezni (Mystery Men – film, azoknak a képregény-őrülteknek, akik képesek röhögni magukon és a műfajon). Az új reneszánsz elindítása miatt sokak számára megkülönböztetett helyen áll az X-men, holott igazából egyetlen erénye volt a pár évvel korábban moziba vagy kazettára került társaival szemben: nézhető volt egy laikus számára is.



A történet egyszerű: mivel egyre-másra tűnnek fel a különös képességgel rendelkező emberkék, ezért sokan – egy agilis szenátorral az élen – regisztrálnák őket egy listára, ami igencsak csorbítaná a mutánsok jogait, de – érvelnek a listapártiak – az meg az egyszerű emberek jogait sérti, ha valaki hirtelen haragjában felrobbantja őket. Mivel ebben a feszült légkörben a mutánsokat sehol nem nézik jó szemmel, ezért páran folyamatosan úton vannak. Közéjük tartozik egy magát Vadócnak hívó kislány, aki elszívja mások életerejét és egy Logan nevű férfi, akinek acélkarmai vannak, képes bármilyen sebből felgyógyulni, és semmire nem emlékszik a múltjából.

Ahogy lenni szokott, hamarosan egy játszma kellős közepén találják magukat. Egy bizonyos Erik Lehnsherr (fedőnevén: Magneto) ugyanis elhatározza, hogy keményen odacsap az embereknek, mielőtt azok csapnának le rá. Elszánt egy öregúr, aki mágneses erőtereket képes létrehozni, valamint megjárta Auschwitz-et, éppen ezért nincs túl jó véleménnyel az emberi fajról. Egykori barátjával, Charles Francis Xavierrel, egy tolószékhez kötött gondolatolvasóval pont emiatt különbözött össze a múltban. Mindketten létrehozták a maguk kis klikkjét, akiknek filozófiájában csupán egyetlen apró, ám mégis lényeges különbség van: üssük az embert, avagy ne.

Hőseink úgy kerülnek be a képbe, hogy Magneto vadászni kezd rájuk a terve megvalósítása érdekében, míg Xavier meg akarja védeni őket, emellett persze megakadályozni volt barátja tervét. Ennyi a történet.

Ami az X-ment a többi képregény-film fölé emeli, az az, hogy vannak eltalált, intelligens, hangulatos pillanatai. Ahogy azt már korábban megelőlegeztem, sajnos ez korántsem egyenletes, de ne szaladjunk előre! A legfőbb pozitívum kétségtelenül a Vadóc-Logan kapcsolat. Ugyan ez a Vadóc távol áll képregénybeli énjétől, és a Szende inkább illene hozzá, mégis, Anna Paquin van olyan jó színésznő, hogy ezt meg tudjuk neki bocsátani. Hugh Jackman első pillantásra túl szépfiús Logan szerepére, ugyanakkor az első jelenetében képes meggyőzni minket arról, hogy be tud pöcceni, cefetül. (És az sem elhanyagolható a karaktere esetében, hogy Sinkovics Vitai András zseniális szinkronjával hallhatjuk, akinek a hangja, ha kell, fagyos, ha kell, emberséggel van tele.) A kettejük különös fivér-hugi kapcsolata ad kapaszkodót a nézőnek.



A másik erénye a filmnek Xavier és Magneto párosa, és itt is elsősorban a színészeké az érdem. Sir Ian McKellen egy ritka tehetség, aki már csak azzal képes megtölteni a karakterét a Magnetóra jellemző baljós összetettséggel a legelső jelenetében, hogy megfordul, és volt barátjára néz, Patrick Stewart pedig mintha csak a képregényből lépett volna elő. Az ő játékára sem lehet panasz, azonban azt meg kell jegyezni, hogy Magneto karakterét jobban megírták. Pontosabban: megírták. Xavier passzív, amolyan „védelmező apafigura”, aki nem mocskolja be a kezét. Az a fajta szent, mint amilyen a képregények világában a hetvenes-nyolcvanas években volt. Vele szemben Magneto egy, a korábbi képregény-filmekhez képest összetettebb gonosz, hihető indítékkal, célokkal, és nem utolsó sorban: intelligens. Kerekebb és érdekesebb karakter a popcorn mozik átlagos gonoszánál, és éppen ezért elnyeri a néző szimpátiáját, akkor is, ha „nemes céljai” ellenére egy álszent féreg, ahogy Logan hívja. Mert terve megvalósulásához – ami dióhéjban annyi, hogy ember és mutáns kéz a kézben rop öröm táncot a testvériség szent eszméje alatt – képes lenne feláldozni egy ártatlan kislányt. Éppen ez a karakter tragédiája, hogy végső soron ugyanolyan demagóg gazember, mint a számító Kelly szenátor, akit meg akar állítani. A jó Mr. Lehnsherr túl sokáig küzdött szörnyekkel és nézett az örvénybe, és ez által kivívja a szánalmunkat.



Igazából ezzel ki is merültek a karakterek, a többiek ugyanis egyszerű papírmasé figurák, bár meglehet, még ez is eufémizmus rájuk nézve. Kezdjük a gonoszokkal: Magneto csicskái közé tartozik Mystique, egy kaméleonbőrű alakváltó; Kardfog, egy medve karmaival, erejével és intelligenciájával; valamint Varangy, aki, nevéhez méltóan, hatalmasakat ugrik, hosszúra tudja kinyújtani a nyelvét, és soha a büdös életben nem fogja megcsókolni egy hercegnő sem. Nem kimondottan túlbonyolított karakterek, ám több szempontból is szerencsésebb helyzetben vannak az X-men tagjainál. Először is, a verőlegényeknek – és leányoknak – a közönség elnézi, hogy jellem, mint olyan, nem jutott nekik. Másodszor is, torz külsejük már egyéniséggel ruházza fel őket, és, ironikus módon, egy kicsit hitelesebb motivációval: nekik elhisszük, hogy miért Magneto oldalára álltak, ugyanis elég rájuk néznünk, hogy lássuk, valószínűleg nem kevés megaláztatás érte őket az emberek részéről. Harmadszor, az őket alakító színészek szemmel láthatóan jól érzik magukat, és ez megtölti ezeket a figurákat valami bájjal. Laposak, mint egy sínre helyezett érme, ám kellőképpen színesek, hogy ezt megbocsássuk nekik.

Az X-ek ezzel szemben igencsak ramaty helyzetben vannak. Jó, persze, mind a Testvériségnél, mind az ő esetükben olyan, mintha Magneto és Xavier előkapna három-három G.I. Joe figurát, és azzal fordulna egymás ellen. Csak míg a Testvériségnél az általam leírtak működnek, addig az X-ek nem tudnak felmutatni semmit. Amikor egyikük, Jean Grey, az „újonc” Rozsomákkal ismerkedik, a következő képen foglalja össze magát: tárgyakat mozgat az akaratával. Ja, és kicsit olvas a gondolatokban, mint a prof, amúgy meg Küklopsszal jár. Mivel azonban sem ő, sem Küklopsz, sem Vihar nem egyéb két lábon járó különleges képességnél, ezért ez – kettejük kapcsolata – nem kifejezetten érinti meg a nézőt. Ahogy az sem világos, hogy miért kelti fel Logan figyelmét, és egyáltalán, miért érdekeljen minket. Ez pedig nem nyerő egy szerelmi háromszögnél, ahol sisteregnie kellene a levegőnek az érzelmektől. Az X-ek azonban nem egyebek a prof bólogató embereinél, akiket akár nyugodtan kicserélhetnénk kartonfigurákra az adott jelenetekben, senkinek nem tűnne fel. Nekik pláne nem. Pedig nem a színészekkel van a hiba; James Marsden tud játszani, ezt többek között bizonyította az Úttalan Útban, de azért Famke Janssen és Halle Berry is többre képes ennél. Meg kellett volna írni a karakterüket.

Azt sem lehet mondani, hogy ha kicsit kerekebbek lettek volna, akkor az egyszeri néző elveszett volna a filmben. Nem egy olyan film volt már a történelemben, ami az úgy nevezett ensemble casttal dolgozott, és minden szereplője megkapta a maga pillanatát. Nem egyforma arányban, de az még nem jelenti azt, hogy egy karakter ne adhatna hozzá a filmhez, ha csak egy mondat erejéig szerepel. Ironikus, hogy ott, ahol a képregény-film reneszánszát elindító X-men csúfosan elhasal, az egy évvel korábbi, a műfajnak fügét mutató Mystery Men korrektül teljesít. Lehet, hogy arra nincs sem hely, sem lehetőség, hogy ezekből a szereplőkből bergmani karakterek legyenek, de attól még lehetnének érdekesebbek egy génmanipulált zöldségnél. Ellenpéldának ott van egy ismertebb popcorn mozi: A Gyűrűk Urában a Szövetség kilenc tagot számlál, mégis meg tudjuk különböztetni mindegyiküket jellemre.



Azonban a forgatókönyv nem asszisztál ahhoz, hogy megkapják az őket megillető pillanatokat. Eredetileg Vihar és Küklopsz számára is lett volna egy olyan visszatekintés, mint Magnetónál, ezek azonban nem valósultak meg. Nem baj, kaphattak volna egy félmondatot, ami arra utal, hogy külön egyéniséggel bírnak, és nem csupán a „De hát mi ez, professzor?” tantárgyból vizsgáztak színjelesre. Valami apró jel, hogy van életük, vagy volt életük az iskolán túl. A szerelmi háromszögre kitérve: Küklopsz nem kedveli Logant, mert az szemet vetett a barátnőjére, Logan egy kivagyi tahóként viselkedik, Jean Grey-t pedig idegesíti, ahogy a két pasi egymást marja miatta. Mi, nézők, együtt érzünk vele. Ettől a semmilyen adaléktól eltekintve a három X-men – Küklopsz, Vihar, Jean Grey – létének a prof ad értelmet. Ezt párszor a tudtunkra is adják, a három mutáns bálványozza is mentorát, kétkedés, mint olyan, fel nem merül bennük. Basszus, Luke Skywalker-t sem az összetettsége miatt szeretjük, de ő legalább néha napján hülyének nézte Yodát, vagy berágott Obi-Wanra, ezek viszont áhítattal isszák magukba a prof minden szavát. Nem várom el, hogy egy szuperhős-csapat tagjai összetettebb jellemet mutassanak fel, mint ami egy tőmondatnál többet ölelne fel, de legyenek valamilyenek. Egy átlag sitcom/szappanopera képes elérni ezt több szereplővel harminc perc alatt, sőt, ott – ha jó sorozatról van szó – a szereplők törődnek egymással. Érdekli őket a másik, hogy mik a gondjai, és létezik élet a hivatásukon túl; bevetés után együttisznak, megbíznak/nem bíznak meg a másikban apróságokat illetően, és a többi. Összetartanak, nem egy szép eszme miatt, hanem azért, mert emberek. Sablonos? Az X-ek még erre sem képesek. Ha nem lenne Xavier, akkor egy hétköznapi orvos akkor is le akarná őket kapcsolni az életfenntartó gépről, ha rajta sem lennének.

Ott van még a jó Kelly szenátor, aki nem egy rossz karakter, csak az, amit Magnetóék művelnek vele, szép lassan átcsúszik valami határtalan blődségbe. Pedig ötletnek nem rossz: Mr. Lehnsherr épít egy gépet, amivel másokat mutánssá változtathat, és a világ vezetőin kipróbálva akarja elérni, hogy az emberek hagyják őket békén, egyszer és mindenkorra. A gép azonban nem működik, és a szenátorból nem marad más, mint egy víztócsa. Elvégre mégis csak halálossá kell tenni a „rosszfiúk” gépezetét, viszont azért legyen gyerekbarát. Azonban ezzel sikeresen le is butítunk egy ígéretes felvetést: az X-ek arra tették fel az életüket, hogy az emberek és mutánsok békében éljenek egymás mellett. Belefér az, hogy emiatt néhány emberre ráerőltetjük a mutánslétet? Természetesen már csak azért sem támogatnák, mert egy ártatlan lány életéről van szó, egy igazi hős pedig a békéért nem hajlandó bármilyen árat megfizetni, de azért elég lenne, hogy az X-ek egy cseppet elbizonytalanodjanak, és kibújjon a szög a zsákból: ki melyik oldalon is vannak voltaképpen. De mivel szükség van egy ezreket fenyegető gépre, ezért ezt a lehetőséget be is áldozzák az epikusság oltárán, elvégre a fentebb felvázolt megoldás túl visszafogott lenne. Így viszont harsány, és csak az különbözteti meg Dr. Casanova Frankenstein frakulátorától, hogy az őszintén felvállalja:
a) egy város elpusztítása végett építtetett
b) egy blődség

Ami a koncepciót illeti, hatalmas pozitívum, hogy a képregény-szerkókat fekete bőrruhákra cserélték, elvégre roppant hülyén mutatna egy csapatnyi bohócjelmezes idióta a vásznon. Viszont ilyen téren lehettek volna következetesek, mert Magneto főhadiszállása egy apró szigeten ehhez képest nagyon is képregényes. Ad egy sajátos, hatvanas évekbeli hangulatot (engem legalábbis az akkori Bond filmek, vagy a képregények világára emlékeztetett), de ha már rámentek a realitásra, egy elhagyatott katonai bázis, vagy valami hasonló jobban kijött volna. Persze amennyire a valóság talaján indít a film – Auschwitz haláltáborával kezd – annyira képregényessé/B-kategóriássá válik a végére. Magneto a Szabadság-szobor fáklyájába helyezi be gépét, az X-ek pedig a francia hölgy belsejében verekednek ellenfeleikkel. Persze lehet ebben hatalmas metaforákat keresni, de az egészet semmissé teszi, amikor Logan beint karmával Scottnak, az meg vigyorog.

Harcok terén megint tetten érhető az, amit korábban a Rozsomák-X-men kontrasztnál felhoztam. A professzornak nem sok hasznát veszik a leszámolásnál, mert Mystique vodkát önt a Cerebroba, az pedig kiüti Xaviert. Logannek jut Mystique és Kardfog, igaz, külön-külön, míg a három X-men Varanggyal küzd. Igen, adva van Küklopsz, aki pusztító sugarakat lő a szeméből, Vihar, aki uralja az elemeket, és Jean Grey, aki telekinetikus és telepatikus erők birtokában van. Annyi szól a javukra, hogy Kardfog legyőzésébe már besegítenek, Magneto ellen meg már igazi csapatmunkát látunk. Megint más kérdés, hogy hogyan „halnak” meg az ellenségek. Bevett Disney hagyomány, hogy a gonosz a magasból zuhan le, mert akkor nem borzolják a gyerekek idegeit. Itt a gonoszok a magasból zuhannak le – a vízbe. Ez nem kicsit csorbítja mind az epikusságot, mind a valóság érzetét. Oké, Varangyba belecsap a villám, aminek következtében a haja az égnek áll, ahelyett, hogy szénné égne. Ha egy kicsit még barátságosabban intéznék el a gazembereket, akkor a békaharcos nem a hullámok közé esne, hanem négy bohóc tartaná neki a hálót, hogy aztán Varangy következetesen mellézuhanjon, és elhalló hangon megjegyezze: „Azt hiszem, kificamodott a csípőm!”



A zenéért a néhai Michael Kamen felel, akinél szintén érezhető az X-menre jellemző rapszodikusság. A Logan & Rogue betétdal megindító, ahogy a jelenet is, amihez készült. Máshol viszont mintha a magnó bekapta volna a kazettát. A látvány nem rossz, persze láttunk már ez előttről is jobbat, de az is igaz, hogy a hivatalos büdzsét a Fox producerei forgatás előtt megnyirbálták olyan 20-25%-kal. Tim Roth ezen áldásos mentalitása később is meghatározó az X-men szériánál. Persze, ha nincs lóvé, akkor minek költeni egy látványos, de semmitmondó főcímre, vagy arra, hogy lassított jelenetben bámuljuk Jackman farát, miközben körbefordul a Szabadság-szobor diadémjának egyik tövisén? Pedig lett volna Bestia – egy nem ember kinézetű mutáns Xaviernél. Persze, mi lett volna, ha…

Mi lett volna, ha a történetből kihagyják a teljes X-men gárdát, csak Vadócot és Rozsomákot meghagyva, valamint Kelly-t és Magneto bandáját? Csorbulna a történet? Nem hiszem, mert az X-men egy különös alkotás: ami működik benne, nagyon működik. Ami nem, az nagyon nem. Jó példa erre Vadóc és Rozsomák búcsúzása, ami remek lett, és kontrasztként Xavier és Jean beszélgetése, miután a prof visszatért a kómából.
Jean: "Visszatértél."
Xavier: "De csak mert te vezettél."
Valóban akkora érzelmi töltés van ebben, hogy az Tokiót kivilágítaná egy egész évre.



Különös egy film az X-men. Szerethető a jól sikerült karaktereiért, az elkapott jelenetekért, képekért; ugyanakkor meg lehet érteni azokat a laikusokat és képregény-rajongókat, akik elégedetlenek a kész anyaggal. Mert megkedveljük Rozsomákot és Vadócot, és szánjuk Magnetót; de kívülállók maradunk a Kívülállók világában.