Bosszúállók

Tegnap megnéztem a Bosszúállókat. Tetszett. Ennyire.

Interjú Pilcz Rolanddal

Találós kérdés: Mi az? Pilcz Roland, Nick Fury és az ifjú Clouseau felügyelő megy a sivatagban? Hát persze, hogy a Kalyber Joe…

Pilcz Rolandot sokan Kalyber Joe szellemi atyjaként ismerik, melyet teljesen egyedül visz immár hét éve. A sorozat a hatodik számánál tart, a hetedik rész idénre várható. Ráadásul a második rész újrakiadása az idei képregény-fesztiválra várható, miután az első kiadás elfogyott belőle. Kalyber Joe-val számtalan stripben, illetve rövidebb képregény-történetben is találkozhattunk, sőt, egy rövid kiruccanást is tett Hollandiába. Pilcz Roland neve azonban ismerősen csenghet az amerikai képregények olvasói számára is, elvégre 2010 óta a Zenescope kiadónak dolgozik. E hosszas felkonferálás után bele is kezdenék az interjúba!


Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Az első kérdésem az lenne, hogy mi az, amiért képregény-alkotásra adtad a fejedet? Mi az, ami vonzott Téged ebben a művészeti irányzatban?

Először is a filmek, kalandos, humoros, szórakoztató történetek utáni érdeklődésem alapozta ezt meg, ami azóta is tart. A képregény pedig formailag adta magát. Látványos is, de akár suli után (illetve helyett) is készíthető, egyszerű, világos műfaj, amihez – ha ügyes vagy - nem kell stáb. Elég vagy magad!

Mi az, amire figyelmeztetnél minden kezdő alkotót – legyen akár rajzoló, forgatókönyvíró, színező, kihúzó, beíró vagy ezek pikáns keveréke? Mik azok a veszélyek, amik egy kezdő képregény-alkotóra leselkednek?

Türelem, elsősorban. Főleg, ha az ember minden fázist maga szeretne vállalni, ami a kezdetben végül is elég természetes, ha az ember rajzolóként kezdi. Nekem nagy szerencsém volt, hisz nem akartam semmit, csak egy vicces marhaságot, ami elszórakoztat, meg amin nevetünk a barátaimmal. Ez nőtte ki magát apró lépésekben. Nem erőltettem és nem sürgettem semmit. 1995 óta egyszerűen csak csinálom. A tapasztalat jönni fog magától, ha az ember türelmes.


Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt képregény-rajzolásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz ezzel foglalkozni, amikor már nemcsak magadnak rajzoltál, hanem másoknak is?

2004-ben jelent meg az első képregényem Angyali Béke címmel az Új Galaxis sci-fi antológiában. De ahhoz már egy döntés vezetett. El kellett döntenem, hogy hobbi szintre szorítom vissza ezt az egészet, vagy ráerősítek inkább. 20 éves lettem, és úgy éreztem itt az idő ezt eldönteni. Hogy merre döntöttem, azt nem mondom meg. ;)

Kik azok az alkotók, akik hatással voltak Rád, és miért? Kik azok, akiket a példaképeidnek tartasz és akikhez szeretnél felnőni?

Nemrég visszakanyarodtam képregényes életem egyik nagy állomásához, az Asterixhez. Gyerekként óriási hatással volt rám. Néhány éve megrendeltem a Legionárius c. kötetet angol nyelven. Csak úgy, nosztalgiából, mert ez nem volt meg magyarul. Fel akartam tenni a polcra önelégülten. Nem így történt. Belelapoztam. Újra beleszerettem. Azóta elejétől olvasom őket és szabadidőmben blogolok róluk. Uderzo és Goscinny műve nekem az egyik példaképem. Nem rajzilag, meg nem a részleteiben. Hanem az a kitartás, az a modor, az a lelkesedés, az az 50+ év, amit maga mögött tud ez a sorozat, és nem hatszáz számmal, hanem csak harmincnéhány’ albummal.
Ezen kívül a legnagyobb hatással Olivier Vatine volt rám. A kilencvenes évek derekán a kezembe került egy amerikai Star Wars képregény, A Birodalom örökösei első füzete. Óriási szerencsémre egy igazi míves francia alkotó munkája ez, nem egy tucatképregény. Azt hiszem emiatt is szeretem jobban az európai képregény-albumok világát, mint az amerikait.


Mik a kedvenc képregényeid?

Az imént említett Asterix mellet elég sok képregényt gyűjtök; legújabban nagyon tetszik a francia vonalról a Long John Silver Mathieu Lauffray-tól, a klasszikus sci-fi képregény a Valerian. Nagy Donjon (magyarul Torony) gyűjtő és olvasó is vagyok. Sajnos nem tudok franciául, de 28 albumnyi kötet van meg az angol kiadásából. Azt sajnálom, hogy évek óta megrekedt az eredeti sorozat folyása…
Amerikai vonalról egyik kedvencem a Fear Agent. Minden megjelenő gyűjteményes kötettel érdemes elolvasni újra a sorozatot, mert visszamenőleg adja meg a válaszokat a korábban történtekre. Jó kis időutazós kavarós sci-fi kaland. A Walking Dead-et is olvastam kb 80 részig. De szeretem még az Aldebaran sorozatot, a Blueberryt, Largo Winchet, stb…


Melyik az a képregényekkel kapcsolatos nézet (ami lehet megalapozott vagy tévhit), amitől kinyílik a bicska a zsebedben?

Nyilván amikor lenézik a műfajt. Az a legnagyobb baj, ha nem nyitnak felé, és akkor sohasem ismerik meg.

Mesélnél egy keveset a képregény-alkotás folyamatáról? Miként zajlik nálad a Kalyber Joe elkészítése? Írsz egyáltalán saját forgatókönyvet mintegy útmutatónak, vagy az egész történet ott van a fejedben, és a vázlattal kezded?

Persze, nagyon komolyan kidolgozom a részeket. Először egy szöveges-rajzos formában vázlatolok. Ez például az első résznél két spirálfüzetet tett ki. Aztán kivonatolom ezeket és a képregénynek már megfelelő lapokra, panelleosztásra stb. vázlatosan megrajzolom az egészet. Én ezt hívom forgatókönyvnek. Ez alapján kezdődhet meg a rajzolás. Ceruzával, majd tussal. Bár, az utóbbi időben eléggé ráálltam a digitális kihúzásra. Az új köteteket már a ceruzarajz után végig digitálisan akarom készíteni. Kihúzás, színek, beírás… Haladunk a korral.


Mielőtt piacra dobtad volna a Kalyber Joe-t, egy képregényed, az Angyali Béke megjelent az Új Galaxisban, 2004-ben. Miért pont a sci-fit választottad, szemben az első Kalyber teljesen hétköznapi hátterével? Mennyire vagy elégedett a végeredménnyel? Tervezel a jövőben hasonló vizekre evezni?

Elsősorban is ez a lehetőség adódott, és a sci-fi amúgy sem áll távol tőlem. Sőt, imádom a jó sci-fit, és szívesen is alkotok ilyesmit. Éppen mostanában agyaltam valami sci-fi képregény-sorozaton, de ugyanígy van steampunk vagy egyéb ötletem. Az a baj, hogy már a Kalyber is többemberes munka, nem beszélve a „polgári” foglalkozásomról, a színezésről, grafikai munkákról. Én épp ettől óvom az alkotókat, hogy sok mindenbe belekezdjenek, aztán egyikből se legyen semmi. Egy valamire kell elsősorban koncentrálni. Nekem ez most a Kalyber. De elképzelhető, hogy az első sorozat befejezése után kicsit kikacsintok más vizekre. Ha vannak társalkotók, akkor persze ez nagyobb realitást nyerhet

2005-ben, a Kalyber Joe debütálásának évében jelent meg Az ajándék című egy oldalas képregény, amit Kemenes Tamás írt és Te rajzoltál. Elmesélnéd, honnan jött ez a lehetőség és milyen élmény volt egy másik hazai alkotóval együttdolgozni?

Bayer Tóni keresett meg ezzel, bár már ködösek az emlékeim. Az ő kiadványa mutatta be pár fiatal alkotó munkáját. Ez ilyen kis rovat-sorozat volt, Bukkanók címmel. Valami egész más stílust akartam mutatni, mint a Kalyber. Tamással csak ímélben beszéltük meg az egészet, pedig jót tett volna, ha egy sör mellett egyeztetünk. Csak ugye pár száz kilométer miatt ez nem így lett. Szóval elsőnek alig értettem, mit is akar szegény, de aztán valahogy összehoztunk… valamit… :)


Mesélnél Kalyber Joe eredetéről? Honnan jött ő? Hogy alakult ki sajátos „tükörtojásszem” dizájnja? Egyáltalán, honnan jön ez a cseppet sem szokványos név? Egyáltalán a név sorrendje: miért Kalyber Joe, és miért nem pl. Joe Kalyber?

Azt fontos ebben megérteni, hogy ez egy tíz-tizenegy éves gyerek találmánya. Én voltam ez a gyerek 1995 magasságában. Mind a nagy szem, mind a hülye név innen ered, és ebből kifolyólag túlzott magyarázatot nem is igényel a dolog. :) Persze később ez szofisztikálódott és azt szoktam mondani, hogy Kalyber naaagy szemén át látjuk a világot. Ő aligha karakteres figura. Bármelyikünk azonosulhat vele. Nem úgy Kay, Hugó vagy Trenton, akik a saját szintjükön sokkal karakteresebbek és ezzel egy határozottabb egyéniséget mutatnak. Őket látjuk mi Kalyber szemén keresztül vagánynak, bolondnak, vagy félelmetes öreg konspirátornak. :) Azt hiszem, ez különösebb tudatosság nélkül ösztönösen alakult így ki. Tök jó, nem? :)

A névvel kapcsolatban csak annyi, hogy így alakult. Álszentség volna letagadni, hogy ez az Indiana Jonesra „rímel”. Ezen később sem akartam változtatni.

David Morrell szerint az írók alkotásaiban nem kevés önéletrajzi elem fedezhető fel. Neked mi erről a véleményed?

Természetes, hiszen mindenki a kizárólag saját világából meríthet. Sehonnan máshonnan. Amit látok és tapasztalok azt az én érzékszerveim alakítják át és juttatják a fejembe. És innen jön ki ezek hatására egy új ötlet, ami valójában a beérkezett impulzusoknak csupán egy újabb variációja, feldolgozása. Ezért is mondhatjuk, hogy a Kalyber egyfelől az én kis sulis kalandjaim, felnőtté válási problémáim, hétköznapi botladozásaim elegye az Indiana Jones-féle hősi, kalandos ábrándokkal ésatöbbi.


Mi alapján választottad ki Kalyber Joe amerikai egyetemi közegét? Kikről mintáztad Kalyber hétköznapi életének szereplőit?

Ez is tipikus példája a fantázia és a valóság keveredésének. Valós élményeimet adaptáltam egy részben tipikus filmes amcsi bentlakásos iskola fílingjével. De itt nekem fontos volt, hogy ez képzeletbeli legyen. Headstone College. Nem sokat tudunk róla, de azt lehet látni, hogy mindenhol fák, meg erdők veszik körül. Ez talán a mesebeli kerekerdő-közepe hangulatot idéz az olvasóban. Ellenben a későbbi New York-i esős valóságba való kiszakadással.

Ha jobban megfigyeljük a műveidet, egyfajta ritmus figyelhető meg a hétköznapi és kalandos váltakozásában. Mi az, amiért sokakkal ellentétben, akik számára az átlagközeg nem több a hősök ugródeszkájánál – Kalybert rendre visszarántod a mindennapok világába?

Szerintem nem érdemes túlságosan elrugaszkodni a valóságtól. Nekem például az Újvilág Fantasztikus Négyes első száma jött be. Csipetnyi fantasztikum a valóságban. És nem csipetnyi valóság a fantasztikumban. Ez valahol ízlés dolga. Például az Indiana Jones kalandokban az a jó, hogy az ember elhiszi, hogy ő is megélhetné ezeket. Peter Parker botlásai jópofák, de én nem tudok érdemben azonosulni egyik szuperhőssel sem.
Na, annak is megvan a helye, ha a valóságtól fényévekre eltávolodunk. De akkor az inkább a sci-fi igényeimet elégíti ki…


Kik hatottak Kalyber kalandortársainak, Kaynek és Hugónak a megalkotásában? Honnan van egyáltalán Kay blikkfangos neve?

Ez izgalmas. :) Valahol mindkettő magamból jött. Hugó a kis gyümölcs- és egészségmániás piperkőc, amiből bennem is van… Kay a másik véglet. A vagány motoros kalandor. Szeretem, mikor különböző jellemű karakterek vannak egy csapatban. Eredetileg nem akartam belőlük csapatot alkotni, de nem kérdezték a véleményem… Összenőttek. :)
Kay teljes neve Yorn Kayrah Xemovrah. Monogramja az YKX, ami már 1996-ban felbukkant az első befejezett (természetesen ki nem adott) Kalyber képregényemben. YKX club volt a neve Kalyberék törzshelyének. Később alkottam meg az eredet sztoriját, és az embert, aki mögötte áll. Legalább annyira szeretem őket, mint Kalybert.

Hamár a kalandregényességnél tartunk, melyek azok a kaland-toposzok, amiket szeretsz, és melyek azok, amiket utálsz? Például a Kalyber Joeban megtalálható a MacGuffin toposza – az a dolog, ami mozgatja a történetet, holott benne sem kell lennie. A MacGuffin elég gyakori elem, előfordul fantasztikus művekben, kalózregényben, westernben, sőt, még vígjátékokban is (pl. Bolond, bolond világ). Hogyan viszonyulsz ezekhez a toposzokhoz?

Ezek már beépültek a gondolkodásunkba a kaland és akciótörténetek kapcsán. Ami szerintem nem baj. Az a jó, ha e mellett valaki tud még eredetit alkotni. A Kalyberben nyilvánvaló, hogy a MacGuffin csak a háttérben irányít és az igazi történet arról szól, hogy a szereplők hogyan élik meg ezeket a kalandokat.
Ahogy közeledünk a konklúzióhoz, úgy persze egyre előtérbe kerül a cél és a megoldás. A válaszok. De ez nem jelenti azt, hogy a befejezés ne lehetne ugyancsak karakter-közeli, vagy személyes.


Roger Ebert szerint minden történt csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Ehhez képest te egy cseppet sem az ellenségekre helyezed a hangsúlyt. Mi ennek az oka?

Ez fura dolog, valóban. Megannyi gonoszt írtam már a Kalyberbe, de valahogy mindig kiszorultak a történetből. Ha nyálas akarnék lenni, azt mondanám, kiszorította onnan a barátság. :) Az Angyalok a Pokolban c. részhez is terveztem egy nagy gonosz karaktert, de nem éreztem magaménak, nem éreztem elég hitelesnek. Aztán a legyőzendő gonosz a természet lett, a kitartás került a középpontba; egymás segítése. A történet végén kiderül, hogy egyedül nem juthatott volna ki élve senki a barlangból. Ráadásul az egész kaland a kincsvadászatból átcsapott egy belső kincs kereséséig. Elég gonosz van tenyerét dörzsölő, éles kacajú figurák nélkül is. De azért ott van a céget átvevő kapzsiság Digevald Ross személyében (2-3. rész), vagy Trenton, akiről azt sem tudjuk, milyen szándékok vezérlik. Vagy Eax, akiről még annyit sem tudunk…
Végeredményben szerintem nincs tömény gonoszság a világon. Gyengeségek vannak, emberi gyengeségek, amik valamilyen mértékben az összes szereplőben ott vannak.

A műveidben gyakoriak a húsvéti tojások, azaz seregnyi utalás más alkotásokra. Szinte mindegyikben találkozhatunk Star Wars kikacsintásokkal, illetve egy másik képregényhős, Tomster is rendre tiszteletét teszi, aki amolyan szurka-piszka kapcsolatban van Kalyberrel. Mi áll a frekventáltan előforduló húsvéti tojások hátterében? Mennyire ábrázolja Kalyber és Tomster kapcsolata a Te ismertségedet Pásztor Tamással? Előfordulhat a jövőben egy igazi crossover a karaktereitekkel?

Tomival már ezer éve tervezünk egy crossovert, de ehhez egyelőre több időre és elhatározásra volna szükség. A Kalyber epizódokban szeretem az egészséges mértékű utalásokat. Ezt valahogy mindenki szereti. Én főhajtásokként gondolok ezekre. A mértékletesség viszont fontos. Azt hiszem, egy-két alkalommal túllőttem a célon, és ebből tanultam. Tapasztalat. :)


Nemsokára újra kiadod az eddig megjelent Kalyber Joe számokat. Mi áll a döntés hátterében?

Igen, a 2012-es májusi képregény-fesztiválon jelenik meg az első ebből az új kiadásból. Elsősorban is elfogyogattak az első kiadások, így mindenképp szükség volt új nyomásra. Emellett úgy gondolom, érdemes az első, még kissé kezdetlegesebb részeket megerősíteni. Ha csak egy külföldi megjelenésre gondolunk; ott nem érvelhetnék azzal, hogy az első 2-3 könyvnél még tapasztalatlanabb voltam és sürgetett az idő… Nem, legyen az összes rész egy színvonalon, és egységesen tudja képviselni az egész sorozatot.
Itt is szem előtt tartottam a mértékletességet. Az új kiadás nagyon szép lesz, de nem lesz más, mint a régi. Ugyanaz a képregény egy szebb, nagyobb formátumú, egységes kiadásban.

Mesélnél a Kalyber Joe kiadásáról és terjesztéséről? Az utolsó szám már a Kingpin égisze alatt jelent meg. Mi áll ennek a hátterében?

Sajnos a terjesztés a legnagyobb mumus ebben az egész történetben. Az a szomorú tapasztalatom, hogy például a szegedi könyvesboltok át sem nagyon veszik a - szegedi - Kalyber Joe-t. Ha nincs rajzfilm, mozifilm, vagy ilyesmi, akkor hiába pattog az ember. Nem segítenek ebben a könyvesboltok. Újságoshoz kikerülni pedig tetemesebb példányszám kellene, ahhoz még több pénz, szóval ez egy ördögi kör. Ezért a szerzők elsősorban a rendezvényekre tudnak építeni, és bízni, hogy szép lassan beérik az a reklámérték amit a kiadványuk, vagy ők maguk önerőből ki tudnak vívni.

Először a szegedi Factory kreatív stúdió, majd a Kingpin neve alatt jelent meg a képregény. De félig-meddig ez továbbra is egy szerzői kiadás, mert az ötlettől a nyomdai előkészítésig én készítem. A Kingpin kiadó elsősorban a terjesztésben és a kiadói háttérben tud segíteni, mint képregénykiadó.

Mikor fog megjelenni a hetedik szám, és mi az, amit így előre tudhatunk róla?

Nos, az új kiadás miatt a 7. szám az eredetileg tervezett formában nem fog megjelenni. Az Árnyak (6. füzet) második fele így egyben, egy kötetben és nem füzetre bontva fog megjelenni Árnyak & Fények címmel. Ezt az idei, 2012-es szegedi képregényfesztre tervezem. Ez lesz az út a konklúzióhoz. :)


Kalyber Joe figurájával számtalan stripben találkozhattunk, melyek különféle helyeken jelentek meg (pl. SZTE-reo). Melyek állnak Hozzád közelebb, a rövid kis stripek, vagy a hosszabb történetek? Miért? Hogyan viszonyulnak a stripek a hosszabb történetekhez?

Természetesen a nagy sztorik. A stripeket „non-canonnak” tekintem, tehát nem feltétlenül történtek meg az eredeti képregény világában. Ezek jópofák, és könnyen népszerűsíthetik a képregényt. Bár nem segítenek abban, hogy többnek gondolják a műfajt egy geg szintjénél. Ezért, és másért sem szeretek annyira stripeket készíteni.

Kalyber Joe segítségével kijutottál Hollandiába is. Milyenek voltak az ott szerzett tapasztalataid? Hogy érezted, Kalyber Joe mennyire lehet sikeres az ottani közegben?

Inkább volt kirándulás-élmény, mint szakmai jellegű út. Érdekes volt a párhuzamot látni Haarlem városa és Szeged között. Gondolok itt a szegedi képregényfeszt tükrében is főleg melynek szervezésében a Somogyi-könyvtár mellett magam is részt veszek. Van hova fejlődnünk. De jó úton járunk!
Kint az egyik legnagyobb Holland lap cikkezett a kiállításról, és baromi szerencsém volt, mert éppen ott voltam, amikor kijött az újságíró, úgyhogy sikerült elég nagy szeletet elfoglalni az írásból.


Állítólag tervezed Kalyber Joe-t megjelentetni angol nyelven is. Hogy haladsz ezzel, egyáltalán, mikorra tartod reálisnak a külföldi megjelenést?

Egyelőre most egy szép pontosan lefordított angol verziót szeretnék elérni, hogy legalább az első két részből legyen ilyen digitális nyomatom. Azzal már lehet kezdeni valamit. A kalyberjoe.com is egy ilyen lépés volt. Nem sietek ezzel, ahogyan az egész magától érett meg, majd ez is beérik lassan.

2010 végétől a Zenescope kiadónak dolgozol, mint színező. Hogy kerültél kapcsolatba velük, mik a tapasztalataid egy amerikai kiadóval?

Elsőnek Tondora Judittal dolgoztunk nekik egy Neverland spin-offon. Később maradtam náluk színezni a Salem’s Daughter sorozatot, de színeztem a Grimm Fairy Tales – Myths and Legends c. sorozatból is. Jó munkák voltak ezek, szeretem a színezést. A tapasztalataim elég vegyesek. Nem mindig a kedvenc időtöltésük a kifizetés, de azért nem vészes a dolog.


Emellett hébe-hóba szabadúszó grafikusként is dolgozol. Mesélnél az ilyen jellegű megbízásaidról?

Több ízben készítettem storyboardot, főleg reklámfilmekhez. De reklámcélú képregényem is jelent már meg a Pesti estben meg az Exitben. Csináltam már logót, illusztrációkat, borítót könyvhöz, újsághoz, sőt, még műszaki jellegű illusztrációt is. Most pedig Simon István – a Lucky Luke képregények magyarországi kiadója - meseregényét tördelem. Fő a változatosság. :)

A Kalyber Joe mellett tervbe van véve egy fantasztikus világban játszódó sorozat is. Mondanál pár szót róla?

Igen, elsősorban egy steampunk anyagot tervezgetek – fejben – már évek óta. Közben ez a hullám nagyon népszerű lett. Ami nem jelenti, hogy csökkenti a lelkesedésem, végül is emiatt az érdeklődés is nőne rá. Egyelőre csak digitális festményekben tervezgettem. Meglátjuk még, hogy mi lesz ebből, de most első a Kalyber…


Sok alkotó mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Ez érdekes, mert a harmadik részben konkrétan megjelenik egy létező együttes, a Nada Surf. Az ő egyik számukban van az a sor, ami érzelmileg igen közel áll hozzám, és azt akartam, hogy ez az Álmodozók c. rész egy bizonyos pillanatában „elhangozzon”. Így szól:

„The Moon is closer to the Sun, than I am to anyone”.

Ez a kissé magányos, befelé forduló, helyét nem mindig találó ember, gyönyörű szavakkal megfestett kinyilatkozása. Ez az általam színes melankóliának nevezett érzés uralta az akkori életemet, és ugyanígy Kalyberét is ebben az epizódban.
Szóval, szeretem az ilyen indie-rock muzsikákat, melyeket sokszor bele-bele csempészek a képregénybe is. (pl.: Interpol, The Maccebees, és vállalom: Kings of Leon, stb…)
De ha a hangulatot akarom megadni, akkor mindenképpen komolyzene. Elsősorban filmzenék. John Williams és Jerry Gondsmith a kedvenceim.


Kik azok az alkotók, akikkel szívesen dolgoznál együtt? Melyek azok a művek, melyeket szívesen illusztrálnál vagy dolgoznád át képregényre?

Elég önfejű vagyok, és lehet, hogy nem menne zökkenőmentesen a közös munka. Talán azt szeretném, ha én íróként és színezőként dolgozhatnék együtt bizonyos rajzolókkal. És akkor mondanám természetesen Olivier Vatine-t, de Tony Moore-t, a Sfar-Trondheim párost többek között.
Amúgy nagyon szívesen írnék és – akár – rajzolnék is Indiana Jones, Star Wars vagy Jurassic Park képregényt. Nem akarok önhittnek mutatkozni, de például a nemrég megjelent Jurassic Park: Redemption c. képregénynél fél lábon ugrálva is jobbat tudnék készíteni. Vártam ezt a képregényt. Olvastam többször a regényeket, szeretem - ha kritikusan is - a filmeket. Rengeteg ötletem és elképzelésem van, mert hiszem, hogy lehetne szuper dolgot kihozni belőle. Erre egy szerencsétlen kezdő párosnak kiadják a melót és egy erőltetett, alulinspirált szerencsétlenséget hoznak össze. Kár érte.
Amúgy Rejtő Jenőt még szívesen dolgoznék fel. Egész máshogy, mint a Korcsmáros-klasszikusok. Élőbben, narráció nélkül, a képregényes eszközök sokkal szélesebb alkalmazásával…

Melyik öt olyan képregényt szeretnéd magyar kiadásban látni, amelyek nem jelentek meg, és miért ajánlod őket?

A Torony-folytatásokat. Első szám után leállt, mert nem volt erre felkészülve a piac. Pedig nagyon jó kis fricska a fantasy történeteknek, ami itthon is népszerű dolog. De e nélkül is szuper olvasmány.
Remek lenne Blueberry album is. De ha folytatódna a XIII, a Largo, a Metabárók… ez már elég is lenne. Szóval, ha a megkezdett dolgok mennének. Ne legyünk telhetetlenek. :)


Melyik három magyar képregényt szeretnéd külföldi kiadásban látni, és miért?

Nem tudom. Az volna a jó, ha az alkotók tudnának itthon fejlődni annyira, hogy külföldön is megállják a helyüket. Erre látok is némi esélyt. Olyan rajzosok bukkannak fel, hogy ihajj. Csak „infrastruktúra” kéne hozzá. Amúgy meg disznó leszek: Szívesen látnék már egy külhoni Kalyber kiadást. Ezen ugye dolgozgatok is.

Mennyire lehet megélni képregény-alkotásból?

Kompromisszumokkal, és ha ügyes vagy, akkor lehet érvényesülni a szakmában. Én a színezésben találtam meg elsősorban ezt a lehetőséget. Színezgetek, ami szolidan, de korrekten fizet, és közben van időm a saját ötleteimre is. Nyilván nem a csúcs, de 5-10 évvel ezelőtt erről még álmodni sem mertem volna!


Mennyire van esélye betörni egy lefordított műnek angolszász piacra? Mik a felmerülő akadályok a fordítás költségein kívül?

Ezt még csak találgatás szintjén tudom. Szerintem épp annyira van esély, mint bármi másra: Kitartással, munkával és ésszel elérhető. Remélem 1-2 éven belül erről többet is tudok mondani. :)

Mit tanácsolnál kezdő alkotóknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak/rajzoljanak sokat?

Kitartás, munka és ész. :) Na, meg türelem. Végül is én 10 éve csináltam a Kalybert mikor megjelent az első kötet. Ma, 7 évvel később már ezt a részt újítom fel. Ami azt mutatja, hogy még akkor is lécen volt az érettségem a megjelenéshez. Az nem baj, ha az ember próbálkozik, és megjelenteti a kis munkáját. Sőt. De ha az első pofontól elmegy a kedve, akkor nincs jövője a témában. Ilyen mértékű kitartáshoz belső elhivatottságra, hitre van szükség. Ha hiszel abban amit csinálsz, akkor nem lesz baj, ezt garantálom. :)

A teknős és a nyúl

Forrás.

Power Girl

Körülbelül egy éve jelent meg egy ismertetőm a Power Girl - azóta már véget ért - sorozatának első tizenkét számáról a Fandom első számában. Ez a cikk mostantól megtalálható a kepregeny.net oldalán is! Jól olvasást!

Kellemes Húsvétot!

No, megjött a Nyúl, és teletojta a kertünket mindenféle finomsággal.
Én meg szakítani akartam azzal a trenddel, hogy ilyenkor minden geek alienes húsvéti tojásokat posztol ki, és gondolkoztam azon, hogy kellene a változatosság kedvéért egy dinós húsvéti tojás is... de attól félek, azokat már befalták Krisztus előtt hatvanöt millió évvel ezelőtt.
Ehelyett itt egy kép arról, hogy Humpty Dumpty, alias Dingidungi, alias Tojás Tóbiás kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Mindenki máshogy kíván Kellemes Húsvétot, én imigyen.



Illetve, ápdét! A szuperhősök így ünneplik a Húsvétot! Köszönet a képért Fábián Izabellnek!

Lehetnénk sokszínűbbek?

A neten olvasható egy érdekes cikk Saladin Ahmed tollából, aki azt a kérdést teszi fel, hogy nem lehetne a Trónok harca egy kicsit sokszínűbb? A cikk körültekintő, intelligens és visszafogott, nem megy neki Martinnak, hanem általánosabban értekezik a témáról.

Mégis, az egyik mondaton felemeltem busa szemöldökömet. Ez pedig a cikk közepén van, amikor Ahmed azt a részt idézi, hogy Chataya kultúrájában az örömlányok a papnőkkel egyenértékűek - és ezután hozzáteszi, hogy már megint egy egész színesbőrű kultúrát ruháznak fel ferde eszmékkel. Amit én nem kicsit tartok problémás kijelentésnek.

Ugyanis miért lenne egy kultúra, ami elfogadja és a kultúrájába integrálja a szexualitást és érzékiséget, ferde? Elvégre az ókorban is voltak kultúrák, ahol a papnők egyben örömlányok is voltak, és a velük való hálás elősegítette a föld termékenységét. Ezek a kultúrák is ferdék lennének akkor?

Vagy, még inkább, nem lehet, hogy Ahmed ugyanazt a hibát követi el, amit számon kér Martintól - nevezetesen, hogy egy európai/észak-amerikai szemén keresztül ítél meg egy kultúrát?

Tévedés ne essék, a cikkében olyan gondolatokat vet fel, amik jogosak és megfontolandók, elvégre nem lehet mindig amögé bújni, hogy a fantasy azért szól fehér emberekről, mert a középkori Európa az ihlető forrása - mert a fantasynek annyi minden más lehet az ihlető forrása. Másrészt szerintem Martinnál a barbár dothrakiak még egy fokkal szimpatikusabbak is az átlag westerosi köpönyegforgatóknál, minden brutalitásuk ellenére. Westeroson az átlagember egy gyarló, ostoba rohadék, és ha Martin nem fest le jó képet a dothrakiakról, nos, Westeroson keresztül a középkori Európáról egyenesen leszedi a keresztvizet (ezt Ahmed is megjegyzi, a rend kedvéért leírom). Az igaz, hogy Jalabhar Xho egy bútordarab eddig, és hozzátenném, hogy a harmadik rész rabszolgatartói elszállt karikatúrák, őket viszont Martin igyekszik minden létező kultúrától kicsit eltávolítani.

Akárhogy is, ez a mondat azt sugallja akarva-akaratlanul (és ezt a hozzáfűzött második mondat egyáltalán nem ellensúlyozza eléggé, mert amit abban nagyvonalúan odavet, az szerintem a felhánytorgatott Martin szövegben teljes mértékben ott van), hogy csak azok a világnézetek elfogadhatóak, amelyek megfelelnek az európai normáknak. Amik távol állnak a tökéletestől.

Ami azt illeti, Chataya világnézete talán még egészségesebb is, mint a mi prűd és álszent normáink. Úgy értem, a kereszténység - ami teljes mértékben áthatja a mi európai gondolkodásunkat, sokszor akkor is, ha nem vagyunk hívők - mindig megpróbálta eltörölni Chataya foglalkozását, teljesen hiábavalóan. Egyedül azt érte el, hogy illegális és megvetendő lett, de attól még él és virul. Mert mindig lesznek emberkék, akik keresik a fent említett hölgyek társaságát. A probléma ott van, hogy megvetendő, miközben mégis mindig lesz rá igény.

Azt hiszem, kulturális szinten problémánk van a szexualitásunk elfogadásával. Ezért is igyekeztem elkerülni Chataya foglalkozásának néven nevezését, mert a legtöbbnek megvető töltete van. Hé, elvégre ezek a hölgyek mind démonok, akik tisztességes férfiakat csábítanak a bűnre, nem? Mert ez a nézet sajnos eléggé fenntartja magát. Ugyanaz a hozzáállásunk ezekhez a hölgyekhez, mint egy átlag westerosinak a törvénytelen gyermekekhez. Ők a bizonyítékai annak, hogy képtelenek vagyunk megfelelni a magasra tett - vagy még inkább, ostobán kalibrált - mércénknek, éppen ezért őket tekintjük megrontóknak, míg mi teljesen ártatlanok vagyunk. Ami persze igazságtalan és álszent, mert megint azokat démonizáljuk, akik áldozatok - köszönhetően az ellentmondásos gondolkodásunknak -, csakhogy jobban és jobbnak érezzük magunkat.

És ez az a hozzáállás, ami az egykori papnőket páriákká és szexrabszolgákká változtat (jó, a helyzet azért nem ennyire fekete-fehér, ellenpéldákat is tudok mondani, DE! De azoknál az esetéknél nem is a hozzáállás figyelhető meg.) Ugyanis ezzel a hozzáállással van a baj. (Az meg más kérdés, hogy a szex nem egyenlő a női alárendeltséggel, de ez más lapra tartozik.)

Martin ügyesen ábrázolja a kultúrák különbségét ebben a jelenetben, és nem is ítélkezik egyszer sem (bár én a részemről nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Chataya világnézetével ért egyet - ami, csakhogy elkerüljünk minden félreértést, az, hogy a szexet megvetés helyett pont tisztelni, és talán egy kicsit imádni kellene). Egyszer sem éreztem olvasás során, hogy a Nyári Szigetek kultúráján mosolyognom kellene.

Hamár itt tartunk, kicsit szerencsétlen dolog Chatayától számon kérni, hogy lányát minek teszi ki, miközben az szóba sem kerül, hogy a westerosi apák a hasonló korú fiaikat csatákba küldik a dicsőségért - és azokat a fiúkat, akik nem akarnak, méltatlan gyáváknak kiáltják ki. A cikk Chatayával szemben erre nem tér ki, pedig úgy lenne korrekt. Akkor sem, ha az egyik foglalkozás az örömszerzésről szól, a másik veszteségről, fájdalomról, halálról. Ismertem egy olyan embert, akinek nagyon durva PTSD-je volt - vagy tüzérségi sokk, mielőtt George Carlin csak azért visszatér a túlvilágról, hogy tökön rúgjon - a teste nem nyomorodott meg a háborúban, de a lelke igen. (És, bár Ahmed ugyan intelligensen fogalmaz és reagál a posztokra a cikk alant, ha ehhez hozzávesszük, hogy a legelső idézet azt érzékelteti, hogy a dothrakiak egyenrangúsága attól függ vajon, hogy a háborúban is egyenrangúan helytállnak-e...)

A kultúránk még mindig dicsőíti az erőszakot, és megveti a szexualitást (bár már messze nem annyira, mint egykor, de azért még mindig érezhető). Ha bekapcsoljuk a TV-t, akkor százszor annyi erőszakot és pusztítást láthatunk, mint meztelenségét, és ezt teljesen helyénvalónak tartják. És érdekes, hogy amikor az utóbbi mégis előkerül, akkor gyakran az érintett nők zavarba hozásához és megalázáshoz kapcsolódik (pl. szándékosan/véletlenül meglesett öltözködő/fürdő nők, akik rögtön sikoltozni kezdenek)... elvégre egy valódi hölgynek kell ilyen esetben szégyenkeznie, míg a férfi jót mosolyoghat rajtuk.

Tévedés ne essék, ez nem Ahmed ellen irányul - bár szerintem inkább esik ő abba a csapdába, amibe szerinte Martin -, csak éppen valahogy a cikk olvasása alatt egyrészt eszembe jutott az, hogy a viktoriánus kor hölgyei a kikapós bennszülött asszonyokat okolták a férjük félrelépéséért. Hamár itt tartunk, a férjek is ezt tették. Mert civilizált ember aztán soha... és itt jön a képbe az, hogy ezek az emberek a saját erkölcsüknek nem tudtak megfelelni, mégis azt istenítették, és más népeké fölé helyezték, akikét lenézték, és akikre aztán áthárították a felelősségüket.

Másrészt eszembe jutott az, hogy a fehér ember mindig szentül hitte, akkor tesz jót egy másik kultúrával, ha europanizálja. Például rájuk erőltette a vallását, vagy ruhát adott nekik, hogy azt viseljék - pl. az ausztrál őslakóknál, akiken aztán szó szerint rárohadt a sivatagi körülmények között. Képtelen volt kilépni a saját gondolkodása közül, abból, hogy talán nem övé az egyetlen helyes világnézet, sőt, ez van, amikor hátrányos (ld. előbbi példát).

És ezzel a kettővel így együtt arra akarok kilyukadni, hogy lehet, hogy a probléma nem a geek ázsiaiak vagy a laza feketék médiában való jelenlétével van - a probléma azzal van, hogy ezeket - európai lencsén keresztül - megmosolyogtatónak/kevesebbnek kell találnunk. És persze most szándékosan nem térek ki a faékegyszerűségre vett, tényleg karikaturisztikus sztereotípiákra, amik a fenti két példából sértő vicceket faragnak. Pedig a fenti két példát talán inkább el kéne fogadnunk, megértenünk, megadnunk neki a kellő tiszteletet, és nem a mi normánk alá rendelnünk. Úgy könnyebben szót is érthetünk egymással.

A sokszínűségnek több formája is van. Nem csak a különböző bőrszínekkel jár együtt, hanem a különböző világnézetekkel. Ezutóbbit legalább annyira meg kell becsülnünk, mint az elsőt - többek között azért is, mert több szem többet lát elven több világnézet segít megtalálni a sajátunkét. Mert ha nem tesszük, akkor még mindig csak az európait tudjuk értékelni.

Haldokló Föld

Kikerült a legújabb cikkem az SFmagra, mégpedig Jack Vance Haldokló Föld-ciklusáról! Erre tessék! :)

Super Mario és Neo - avagy a Mátrix valódi gyökerei

Kevés olyan sokat elemzett sci-fi film van, mint a Mátrix. Neót már kiáltották ki cyber-Jézusnak és terroristának egyaránt, és sokan próbáltak már belelátni olyan elemeket, amik ott sem voltak. Ezek közé a készítők és a film szereplői is tartoztak, szóval, a nézőknek azért ezt meg lehet bocsátani. Az egyik legvitatottabb része mégis az, hogy miből is merített a Mátrix voltaképpen. Szóba került már a Terminátor filmszéria, a Ghost in the Shell anime, illetve az Invisibles képregény, és ugyan ezekből mind-mind volt a szóban forgó franchise-ban... a valódi ihletforrás azonban mégsem ezek egyike, hanem egy sokak által szeretett számítógépes játék.


Ahhoz, hogy kissé nagyobb rálátásunk legyen a Mátrix és a Mario fivérek kapcsolatára, vissza kell utaznunk az időben. Mikor először szóba került a játék megfilmesítése valamikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, a producerek biztosra akartak menni, és a játék mellett a Bud Spencer - Terrence Hill filmek sikerét is meg akarták lovagolni.


Az ötlet több szempontból is adta magát. Egyrészt a Mario fivérek amúgy is olaszok, egyikük tömzsi, a másikuk cingár - akkor miért is ne osszák ezt a két népszerű színészre? Egyesek szerint amúgy ez az ötlet vezetett ahhoz, hogy Luigi vékonyabb lett, ugyanis a kezdetek kezdetén még csak a színek különböztették meg egymástól a két fivért. A tyúk és tojás tipikus esete, lépjünk is tovább! Más apróságok is akadtak, ami ezt az elhatározást kézenfekvővé tette. Egyrészt, hogy a Spencer - Hill filmek jóformán abból állnak, hogy az összes csicskát szétverik maguk körül. Emellett kaptak volna egy szárnysegédet, aki vezeti őket, csakhogy kiderüljön, az elrabolt hercegnő a másik kastélyban van (ez megint egy olyan elem, aminek a páros filmjében helye van). Plusz Ennio Morriconét és Miko Missiont akarták felkérni, hogy együtt dolgozzák át a játék zenéjét a filmre. A hercegnő Monica Bellucci lett volna tudtommal, és még a jelmondat is megvolt a Mario Puzo és Umberto Ecco által jegyzett forgatókönyvből: "Csak a gomba ad nekem erőt és mindent lebíró akaratot!"


Aztán, mint annyi mindennel, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ez is ment a kukába. Nem tudni, miért. Állítólag az egyik producer, Les Grosmann szájából elhangzott az a meglehetősen rasszista megjegyzés, miszerint: "ha megint a macskazabáló digók kezébe adjuk a pénzünket, úgy járunk, mint a kicseszett Mennyország kapujával!" Persze ezzel a kijelentéssel csak olyan kétes hírnevű bulvárok lapjain találkozhattunk, amik azóta már megszűntek, minden esetre érdekes adalék. Akárhogy is, az eredmény az 1993-as film lett Bob Hoskinsszal, John Leguizamóval és Dennis Hopperrel, ami azonban sajnos nem aratott osztatlan kritikai sikert. Többek között az alkotók fejéhez vágták, hogy minden áron ráerőltették korábbi alkotásuk, Max Headroom stílusát.


Ironikus módon a producereknek pont ez a része tetszett, amikor újra akarták indítani a franchise-t. Legyen cyberpunkos, komor és sötét, és távolodjon el eléggé az alaptól, úgy, hogy az alapvető jellegzetességeit megőrzi. Bele is vágtak, és voilá, megszületett a Mátrix koncepciója. A többi pedig már filmtörténelem...


Oké, ez persze bővebb magyarázatot érdemel, mert ennyi erővel ez még lehetne egy elcseszett áprilisi tréfa. Nézzük hát végig az alapokat tüzetesebben! Először is, a producerek kitalálták, hogy az új idők szele és a szélesebb célközönség jegyében ne köpcös - nyúlánk, hanem férfi - nő szembeállítás mentén különböztessék meg a fő karaktereket. Ez a döntés részben abból is származik, hogy a készítők alapból nem szimpatizáltak azzal, hogy az egyik főszereplő túlsúlyos legyen, mert az "rossz példát állít az ifjúság elé". Így lett hát első körben a két főhős Mario és Gina, azaz Luigina.


Csak persze ezek után a producerek kitalálták, hogy akkor már legyen kötelező románc a két főszereplő között, így a testvéri vonalat rögtön kitörölték, mert féltek, hogy Lucas azonnal kiperel minden centet belőlük (erre hivatkozva dobták akkoriban vissza a filmforgatókönyvre átírt Trónk Harcát, és akkor határolódott el Martin végérvényesen a moziverziótól). Ez viszont már sok volt a Nintendónak, aki szintén ügyvédek garmadájával fenyegette a hollywoodi mogulokat, akik inkább teljes mértékben átírták az eredeti alapanyagot.


Így született Morpheus figurája, aki eredetileg a hercegnő volt. Ez persze nem teljesen igaz, ugyanis akkoriban kezdett el tombolni a politikai korrektség, így a producerek úgy voltak vele, hogy a közönség elég nyitott lesz, és el fogja fogadni, hogy egy hosszú hajú, fehér nőt egy kopasz fekete férfi játsszon el. Egy korai verzióban csak "Prince"-ként hivatkoznak rá. Amikor a Nintendo sértetten kivonult, a Warner - akihez végül hosszas kaland után a jogok kerültek - nem tett mást, minthogy találomra felcsapott egy görög mitológiai lexikont. Kétszer kellett felcsapniuk, különben a karakter neve Ariadné lett volna, ami nem igazán illik Lawrence Fishbourne-höz, bármennyire is sokoldalú színész. Ezek után kapta meg a két főhős a Neo és a Trinity nevet - direkt olyanokat kerestek, amik rímelnek az eredeti nevekre. Morpheus kiszabadítására pedig a motivációt kicserélték bajbajutott leendő kedvesről bajbajutott mentorra - mert annyira azért még nem voltak nyitottak a kilencvenes évek végén.


Azonban a párhuzamok a változtatások ellenére is sok helyen visszaköszönnek. Az egyik leglátványosabb példa az, amikor Morpheus megtanítja Neót, hogyan ugorjon nagyot - és figyelmezteti, ha leesik, akkor bizony meghal. Marióék szennyvízcsatornákon keresztül közlekednek, Neóék telefoncsatornán - igen, a játék minden "blue collar" elemét kicseréltél "white collar"-ra (ezért hacker Neo, nem pedig kincsvadász). Marióék a gombára, Neóék a pirulára esküsznek. Két szint van, ezek közül az egyik a csatornaszint. Kétszemélyes hadseregként következmények nélkül végezhetnek mindenkivel, elvégre aki nincs velük, az ellenük van, és becsülettel végig is mennek a pályákon Morpheusért.


Eredetileg amúgy lett volna egy csavar, hogy vajon Neo-e avagy Trinity-e a Kiválasztott (elvégre a játékos elméletileg mindkettejüket választhatja), de aztán ezt leredukálták Neóra. Ettől függetlenül azért vannak humoros kikacsintások - például a Mátrixra kötött inkubátor-emberek a monitor elé odaragadt, "még ezt a pályát végigtolom, aztán mentem és megyek, esküszöm!" kockák kifigurázása. Ja, és hamár említettük a hatásokat, a korábban említett Terminátor-filmekre már hatással voltak Harlan Ellison alkotásai - ezért is van az a jelenet, amikor Neónak szája sincsen, úgy üvöltene. Utalás az egyik hatás hatására, természetesen.


Apropó, Neo. Az ő szerepére először Will Smith-t szánták, de az ő mimikája túl kifejezőnek bizonyult. Ezért aztán a producerek Steven Seagalt akarták a szerepre, de aztán egy jobb pillanatukban meggondolták magukat. Így végül felfogadták Keanu Reevest, akinek a következő instrukciót adták: "Keanu, megvan neked Luke Skywalker figurája? Na, azt add elő úgy, ahogy Steven Seagal játszotta volna el!" Állítólag a szerződésben benne is volt, ha túl sokat vág képeket, akkor botoxszal kezelik. Szerencsére erre nem került sor, sőt, talán egy kicsit túl jól is sikerült Keanu "alakítása". Mariónak ugyanis két arca van, egy, amikor él, egy, amikor meghal. Ez kettővel több, mint amit Neótól láttunk, de öttel több, mint amit Seagaltól láthattunk volna. Egyébként ugyanezt hagyták meg Carrie-Anne Mossnak is.


Hátra maradt még Smith ügynök, aki sokat köszönhet Dennis Hopper és az eredeti játék Koopájának. Mindkettő egészségtelen megszállottságot mutat a foglya, és az őt kiszabadítani igyekvő hősök iránt, mindkettő lenézi és megveti az emberi fajt, és akárhányszor ugrik a nyakába a főhős, mindig visszatér a pálya következő pontján. Egy kemény gonosz, kifogyhatatlan tárral, akit képtelenség lelőni. Szerencse, hogy Neónak volt egy extra élete, különben a franchise szomorú véget ért volna az első filmmel. Ami korai halál lett volna. Ehelyett látjuk, amint Neo megtanul repülni, miután beszólt az ügynököknek, hogy felszabadítják tőlük a Gomba Királys... az emberiséget.


No, remélem, most már minden világos a Mátrix gyökereit illetően. Ez voltaképpen a menedzserek Super Mariója, és ezért is működhetett olyan jól a koncepció. Egy kivágott jelenet amúgy ezt még egyértelműbbé teszi, amikor Neo ráugrik az ügynökök kocsijára, mire az két oszlop között el kezd oda-visszapattogni... de hát a producerek ezt túl direktnek találták. Húsevő virágokat meg csak azért nem kaptunk, mert az alkotók féltek, mindenkinek a Rémségek kicsiny boltja jut az eszébe. Akárhogy is, ez lett a Mario fivérekből a Warner fivérek stúdiójától, a Wachowski fivérek (azóta testvérek) rendezésében. Következő alkalommal azt fogom vizsgálni, miképpen merítettek a los angelesi filmmogulok Kirby karakteréből...


Ja, és amúgy századik bejegyzés! Mindenkinek kellemes majálist kívánok! :D