Kikerült a cikkem a Bruce Timm-féle Superman rajzfilmsorozatról az SFmagra! Mint mindig, most is jó olvasást! :)
2012. december 27., csütörtök
Superman rajzfilmsorozat
Kikerült a cikkem a Bruce Timm-féle Superman rajzfilmsorozatról az SFmagra! Mint mindig, most is jó olvasást! :)
2012. december 26., szerda
Random ajánlók
Mindjárt vége az évnek, és nem kevés olyan olvasmány- vagy filmélményben volt részem, amire fel kellett hívnom a nagybecsű figyelmét... és olyan is akad, amikre fel kellett volna, de egyszerűen nem volt időm és energiám. Következzen néhány rövid ismertető az alkotásokról, amikről mindenképpen hírt kell adnom, mert megérdemlik.
Kate Elliott: King's Dragon
Bár már korábban is hallottam Kate Elliott, alias Alis A. Rasmunsen fantasysorozatáról, mégis tapsi kollégám keltette fel igazán az érdeklődésemet az egyik cikkével. Adott egy középkori Európa, ami néhány kivételtől eltekintve akár a mi történelmünk részét is képezhetné...
Csak a mi Európánkat nem dúlták acélember-sárkánykorcs-viking seregek...
Csak a mi Európánkat nem hatotta át a mágia, ahol csodák, szentek, alvó legendák és alkimista varázslatok tényleg előfordultak...
Csak a mi Európánk háborúit nem fordították meg igába hajtott mitikus szörnyek...
Csak a mi Európánkra nem akartak visszatérni leginkább aztékokra hajazó tündérek...
És, főleg, a mi Európánk nem volt ennyire kiegyensúlyozott nemi szerepek terén (mégha arról cikkek íródnak, hogy azért nem is volt olyan szélsőséges, mint ahogy azt sok sötét és mocskos fantasyben olvashatjuk): például nők bármilyen egyházi posztot betölthetnek, és az emberek imáikba az Úrnőt és az Urat foglalják.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nőnek móka és kacagás lenne az élete: az egyik nézőpont karakter, Liath, egy alkimista leánya, aki hamar egy kívül kimondottan jóképű, belső szépségek terén azonban komoly kihívásokkal küszködő pap, Hugh rabszolgája lesz. Elliott hihetetlenül jól ábrázolja az "erőszakos fiúbarátot", aki észre sem veszi, milyen féregmódon bánik kedvesével (elvégre csak azért viselkedik vele úgy, mert hát ő nem hagy más választást), szerencsére azonban Liath ki tud szabadulni Hugh markából, mégha ez lelkileg egy kicsit nehezebb is, és az események hatására képtelen megbízni másokban. Szerencsére ott van barátnője, Hanna, akire minden naivitása ellenére számíthat (amibe beletartozik a Hugh iránt érzett vonzalom is).
A másik nézőpont karakter Alain, aki egy v1-es parasztfiú, jó szívvel és titokzatos örökséggel. Liath markánsabb lett, ellenben Alain egyszerű jóindulata kiválóan ellensúlyozza a leány őrlődését - ha véletlen ketten összekerülnének, simán kijöhetne belőlük Frodó és Samu ellentétes nemű párosa.
A regény felétől egy harmadik nézőpontkaraktert is kapunk egy papnő - és nem apáca - személyében. Hamár nemek kérdése, akkor érdekes, hogy míg az egyik negatív karakter Hugh, a másik Sabella, a király féltestvére, és tanácsadó püspöke, Antonia.
Mindenképpen ajánlom, főleg azoknak, akiknek bejött Tad Williams és Robin Hobb stílusa.
A hobbit: Váratlan utazás
Töredelmesen bevallom, amikor meghallottam, hogy három részesre dúsítják fel Tolkien egy, vékony kötetben elmesélt regényét, igencsak szkeptikus lettem. Azonban a végeredmény mégis csak működik: A gyűrűk uránál meseszerűbb, mégis érezhetően ugyanabban a világban játszódik, és megőriztek számtalan olyan elemet, amit örültem, hogy nem hagynak ki, és nem győztem elégedetten bólogatni. Martin Freemant kimondottan kedveltem Zsákos Bilbóként, jó volt Ian McKellent is viszont látni - és kapunk egy hiteles magyarázatot is, miért segíti a törpéket, ami nem írja át a történetet, mert nagyon adja magát -, emellett a törpök között is akad eltalált karakter. Míg a barlangi trollnál féltem, hogy ezzel a dizájnnal hogy lesz hiteles A hobbit három személyiséggel bíró melákja, itt ezt minden változtatás nélkül elfogadhatóan tálalják. Jól sikerült a Koboldkirály is, Radagast ugyan kicsit határeset, de minden hibája ellenére engem megvett egy jelenetnél. Aki érdekes, az Gollam, mert az ő jelenete nagyon eltalált, Andy Serkis odateszi magát, a regényben azonban egy kicsit mégis erőteljesebbnek érződött a jelenete, talán pont azért, mert még semmit nem tudtunk róla. Azt is alig, hogy néz ki. És persze a Misty Mountain dal is kötelező ezután geekes sörözéseknél.
Rontó Ralph
Mindenképpen az év egyik legkedvesebb filmélménye, márpedig filmek terén a 2012-es év erősnek számít, elég, ha szórakoztató fronton csak a Bosszúállókra vagy a fentebb említett Jackson alkotásra gondolunk. A Rontó Ralph ezek mellett is szépen teljesít, és ezt nem csak annak köszönheti, hogy elég hálás a témája geek körökben, hanem annak, hogy erős, friss története van, és még azok számára is szolgál meglepetéseket, akik az összes "rosszfiú, aki jófiú akar lenni" ötletre alapuló animációs filmet látták. A címszereplő melák - akinek persze rohadt nagy szíve van, de ezt már az első perctől fogva tudjuk - és a szintén bizonyítani akaró számítógépes baki fivér-húgi kapcsolata remekül működik, a mellékszereplők szerethetőek, a történet fordulatait jó helyen, jó erővel kapjuk, és ezek mellé társul még egy erőteljes gonosz is. Csupa szív alkotás, amiből az észt sem spórolták ki.
Kate Elliott: King's Dragon
Bár már korábban is hallottam Kate Elliott, alias Alis A. Rasmunsen fantasysorozatáról, mégis tapsi kollégám keltette fel igazán az érdeklődésemet az egyik cikkével. Adott egy középkori Európa, ami néhány kivételtől eltekintve akár a mi történelmünk részét is képezhetné...
Csak a mi Európánkat nem dúlták acélember-sárkánykorcs-viking seregek...
Csak a mi Európánkat nem hatotta át a mágia, ahol csodák, szentek, alvó legendák és alkimista varázslatok tényleg előfordultak...
Csak a mi Európánk háborúit nem fordították meg igába hajtott mitikus szörnyek...
Csak a mi Európánkra nem akartak visszatérni leginkább aztékokra hajazó tündérek...
És, főleg, a mi Európánk nem volt ennyire kiegyensúlyozott nemi szerepek terén (mégha arról cikkek íródnak, hogy azért nem is volt olyan szélsőséges, mint ahogy azt sok sötét és mocskos fantasyben olvashatjuk): például nők bármilyen egyházi posztot betölthetnek, és az emberek imáikba az Úrnőt és az Urat foglalják.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nőnek móka és kacagás lenne az élete: az egyik nézőpont karakter, Liath, egy alkimista leánya, aki hamar egy kívül kimondottan jóképű, belső szépségek terén azonban komoly kihívásokkal küszködő pap, Hugh rabszolgája lesz. Elliott hihetetlenül jól ábrázolja az "erőszakos fiúbarátot", aki észre sem veszi, milyen féregmódon bánik kedvesével (elvégre csak azért viselkedik vele úgy, mert hát ő nem hagy más választást), szerencsére azonban Liath ki tud szabadulni Hugh markából, mégha ez lelkileg egy kicsit nehezebb is, és az események hatására képtelen megbízni másokban. Szerencsére ott van barátnője, Hanna, akire minden naivitása ellenére számíthat (amibe beletartozik a Hugh iránt érzett vonzalom is).
A másik nézőpont karakter Alain, aki egy v1-es parasztfiú, jó szívvel és titokzatos örökséggel. Liath markánsabb lett, ellenben Alain egyszerű jóindulata kiválóan ellensúlyozza a leány őrlődését - ha véletlen ketten összekerülnének, simán kijöhetne belőlük Frodó és Samu ellentétes nemű párosa.
A regény felétől egy harmadik nézőpontkaraktert is kapunk egy papnő - és nem apáca - személyében. Hamár nemek kérdése, akkor érdekes, hogy míg az egyik negatív karakter Hugh, a másik Sabella, a király féltestvére, és tanácsadó püspöke, Antonia.
Mindenképpen ajánlom, főleg azoknak, akiknek bejött Tad Williams és Robin Hobb stílusa.
A hobbit: Váratlan utazás
Töredelmesen bevallom, amikor meghallottam, hogy három részesre dúsítják fel Tolkien egy, vékony kötetben elmesélt regényét, igencsak szkeptikus lettem. Azonban a végeredmény mégis csak működik: A gyűrűk uránál meseszerűbb, mégis érezhetően ugyanabban a világban játszódik, és megőriztek számtalan olyan elemet, amit örültem, hogy nem hagynak ki, és nem győztem elégedetten bólogatni. Martin Freemant kimondottan kedveltem Zsákos Bilbóként, jó volt Ian McKellent is viszont látni - és kapunk egy hiteles magyarázatot is, miért segíti a törpéket, ami nem írja át a történetet, mert nagyon adja magát -, emellett a törpök között is akad eltalált karakter. Míg a barlangi trollnál féltem, hogy ezzel a dizájnnal hogy lesz hiteles A hobbit három személyiséggel bíró melákja, itt ezt minden változtatás nélkül elfogadhatóan tálalják. Jól sikerült a Koboldkirály is, Radagast ugyan kicsit határeset, de minden hibája ellenére engem megvett egy jelenetnél. Aki érdekes, az Gollam, mert az ő jelenete nagyon eltalált, Andy Serkis odateszi magát, a regényben azonban egy kicsit mégis erőteljesebbnek érződött a jelenete, talán pont azért, mert még semmit nem tudtunk róla. Azt is alig, hogy néz ki. És persze a Misty Mountain dal is kötelező ezután geekes sörözéseknél.
Rontó Ralph
Mindenképpen az év egyik legkedvesebb filmélménye, márpedig filmek terén a 2012-es év erősnek számít, elég, ha szórakoztató fronton csak a Bosszúállókra vagy a fentebb említett Jackson alkotásra gondolunk. A Rontó Ralph ezek mellett is szépen teljesít, és ezt nem csak annak köszönheti, hogy elég hálás a témája geek körökben, hanem annak, hogy erős, friss története van, és még azok számára is szolgál meglepetéseket, akik az összes "rosszfiú, aki jófiú akar lenni" ötletre alapuló animációs filmet látták. A címszereplő melák - akinek persze rohadt nagy szíve van, de ezt már az első perctől fogva tudjuk - és a szintén bizonyítani akaró számítógépes baki fivér-húgi kapcsolata remekül működik, a mellékszereplők szerethetőek, a történet fordulatait jó helyen, jó erővel kapjuk, és ezek mellé társul még egy erőteljes gonosz is. Csupa szív alkotás, amiből az észt sem spórolták ki.
2012. december 24., hétfő
2012. december 19., szerda
Az újranézett Gyűrűk Ura
A hobbit örömére Lőrinczy Judit újranézte Peter Jackson korábbi filmtrilógiáját, és le is írta a véleményét róla. Én pedig márcsak azért is beidézem, mert szinte teljesen egyetértek vele, másrészt meg iskolapéldája egy jó ismertetőnek!
2012. december 16., vasárnap
2012-es SFmag ajánlók
Lassan véget ér a 2012-es év - és vele talán az egész világ is, bár van egy sejtésem, hogy mégsem -, így az SFmagon összeszedtük azokat az idei műveket, melyekre érdemes emlékezni. Többnyire olvasmányélményekről van benne szó, de én hoztam példát regényre, képregényre, filmre, illetve jolly jokerként egy tavalyi regényre, melyhez idén volt szerencsém.
2012. december 12., szerda
Hobbitvárás
Közeledik A hobbit film, így hát az SFmag alkotógárdája - köztük jómagam - sorra vettük elvárásainkat és aggályainkat. Jó olvasást hozzá!
2012. december 8., szombat
Hollóhírek Easterosról
A cím ellenére az eset sajnos megtörtént és szót érdemel. Történt ugyanis, hogy a magyar vezetőség úgy gondolta, hogy 10.000 fős keret szám államilag finanszírozottra doszt elég. Most említhetném azt, hogy pár éve, amikor az MSZP akarta a tandíjat befizetni, akkor ez felháborító volt, de ezen már túl vagyunk - akkor is, ha a Facebookon rendre azért kapok lejáratást Bajnairól, mert hogy feledékeny magyarként emlékeztetni kell. Köszönöm, jó az emlékezőtehetségem.
Azonban ez egy dolog. Viszont van itt ez a Balog Zoli, aki azt találta mondani kereken, hogy:
Illetve:
Namármost, nem véletlen, hogy ez a kettő így együtt szerepel, ugyanis nagyon jól rávilágít a kormánybéliek mentalitására, akik képesek bárkinek beszólni, miután azokat a padlóra rúgták. És nem mellesleg ezért is adtam a bejegyzésnek azt a címet, amit.
Ugyanis mocsok sötét középkori gondolkodásról árulkodik. Tudjátok, amikor a lovag azért volt lovagias, udvarias, meg mit tudom én, amiért az volt, aki, nem azért, amit tett. És amikor a paraszt ugyanezért volt lelki fertő és a hét főbűn orvosi esete, mert hát a lelkem paraszt volt, és akármit is tehetett, paraszt marad, ő tehet róla. Ha nem érdemelné meg, a Jóisten nem teremtette volna parasztnak. Azt hiszem, ezért is lehet menő Horthy fehér lovon, mert ő is a soha nem volt régmúltat akarta visszahozni.
Az elmúlt időszakban igencsak elterjedt az a mentalitás bizonyos körökben, hogy az istenadta, sehonnai nép azért emeli fel a hangját, mert hát hálátlan, gyarló csürhe. Akiket bármikor, bárhogy lehet cseszegetni, és ha van egy kis eszük, akkor befogják a szájukat. Saját maguknak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol. Becsülték volna meg magukat, de így arra nem méltók, hogy megcsókolják az urak lába nyomát.
Meg hát ugye az igazi magyar mégis csak az urakból áll, meg esetleg azokból, akiknek lehull valami az asztalról, és hé, hát valójában a Hofi Géza sem az egyik legnagyobb magyar komikus volt, hanem "egy fajtajelleges, magyargyűlölő askenázi zsidó". (Bárcsak ez is egy fantasyből lenne!)
Azt hiszem, ideje véget vetni ennek, meg annak, hogy ez azért van, mert a főúr a keresztény igét terjeszti a hitetlenek között, és így voltaképpen a mi üdvünkért harcol. Sőt, a vitriolból is elég már, részükről, részemről, beszéljünk őszintén, nyíltan.
Na szóval, van az a rész, hogy "egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel". Igen, tetszik vagy sem, erről szól a demokrácia. Mi fizetjük az adót, meg négyévente meghallgatjuk, hogy mit kínálnak nekünk, aztán az alapján döntünk. Ezek alapján igen is van beleszólásunk. Erről szól az egész. Oktassak ki egy politikust, akinek ez a hivatása?
De ha erre az a válasz, hogy "én vagyok a hatalmasabb", nos, úgy a hasonlatnál maradva továbbra is megvan a lehetőségem, hogy szolgáltatót váltsak. Mondjuk elhúzok egy országba, ahol a magas adóért cserébe nem egy csizmát kapok a pofámba, hogy annyi jogom van, amennyit a főúr jónak lát. Ahol mondjuk jó kimenni az utcára, mert nem azt látja az ember, hogy mindenkit felfal a frusztráció.
Aztán persze lehet azzal jönni, hogy az ilyen az nem magyar. De igazából ez a retorika is unalmas már, és olyan, mint amikor egy cég túl sok erőt és energiát öl a termékük reklámkampányába, amiben az van, hogy a terméket használók azok az atyaúristenek, míg a nem használók bolondok, mert minden más gané, ki sem kell próbálni. Csak aztán mikor házhoz szállítják, és kiderül, hogy az még annyit sem ér, mert minden pénzt a reklámkampányba öltek... nos, a legtöbb felhasználót nem lehet hülyíteni hosszú távon.
Tévedés ne essék, szeretném, ha a hazaszeretetnek lenne egy romantikája, de nehéz úgy, hogy a vezetőktől az ember nagyon sok cinizmust érez. Meg azt, hogy a gyakorlatban nem működik, hogy azt érezzük, nem jó otthon, máshol meg igen.
És persze lehet mindig másokat hibáztatni. Lehet mindig IMF-fel, Gyurcsánnyal, Bajnaival, elmúlt nyolc évvel, tanárok bohócforradalmával, romkocsmák árnyában ülő diákokkal, gyereküknek gonoszmód keresztbe tevő szülőkkel, meg hanyatló Nyugattal jönni, csak lassan ott tartunk, hogy mindenki szar körülöttünk, és ezt tudattuk is velük. Akkor valójában kik is azok az "ők", és kikből is áll az a "mi"? Kik azok, akiket meg akarunk győzni, hogy "mi" vagyunk a jók és "ők" a rosszak? Kikből is áll a haza?
Merthogy van választásunk. Mindig van választásunk, mindig lesz. És ha máshogy nem megy, hát máshol. Lehet persze csodálkozni, meg lehet hálátlanságról dohogni, meg ragaszkodni ahhoz, hogy nektek van szükségetek rám, nem fordítva, meg hogy Isten tette fejünkre a koronát, nem a nép. De ez nem fog megálljt parancsolni a kiáramló fiataloknak. És ezen nem fog változtatni az a retorika, hogy ők a hibásak, ellenkezőleg, csak felgyorsítja.
Megtörtént az, amiről a választások előtt nem hittem, hogy megfog. Cersei Lannister és udvartartása irányít minket. Persze, lehet, hogy még mindig túl rózsásan látom a helyzetet...
Azonban ez egy dolog. Viszont van itt ez a Balog Zoli, aki azt találta mondani kereken, hogy:
tehetséges gyermekek felemelkedését legtöbbször nem a szegénység, hanem maguk a szülők akadályozzák.
Illetve:
A miniszter szerint ugyanis az elmúlt időszakban elterjedt az a mentalitás, hogy az oktatás-nevelés egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel. Márpedig mint kiemelte, a oktatás-nevelés nem szolgáltatás, hanem szolgálat.
Namármost, nem véletlen, hogy ez a kettő így együtt szerepel, ugyanis nagyon jól rávilágít a kormánybéliek mentalitására, akik képesek bárkinek beszólni, miután azokat a padlóra rúgták. És nem mellesleg ezért is adtam a bejegyzésnek azt a címet, amit.
Ugyanis mocsok sötét középkori gondolkodásról árulkodik. Tudjátok, amikor a lovag azért volt lovagias, udvarias, meg mit tudom én, amiért az volt, aki, nem azért, amit tett. És amikor a paraszt ugyanezért volt lelki fertő és a hét főbűn orvosi esete, mert hát a lelkem paraszt volt, és akármit is tehetett, paraszt marad, ő tehet róla. Ha nem érdemelné meg, a Jóisten nem teremtette volna parasztnak. Azt hiszem, ezért is lehet menő Horthy fehér lovon, mert ő is a soha nem volt régmúltat akarta visszahozni.
Az elmúlt időszakban igencsak elterjedt az a mentalitás bizonyos körökben, hogy az istenadta, sehonnai nép azért emeli fel a hangját, mert hát hálátlan, gyarló csürhe. Akiket bármikor, bárhogy lehet cseszegetni, és ha van egy kis eszük, akkor befogják a szájukat. Saját maguknak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol. Becsülték volna meg magukat, de így arra nem méltók, hogy megcsókolják az urak lába nyomát.
Meg hát ugye az igazi magyar mégis csak az urakból áll, meg esetleg azokból, akiknek lehull valami az asztalról, és hé, hát valójában a Hofi Géza sem az egyik legnagyobb magyar komikus volt, hanem "egy fajtajelleges, magyargyűlölő askenázi zsidó". (Bárcsak ez is egy fantasyből lenne!)
Azt hiszem, ideje véget vetni ennek, meg annak, hogy ez azért van, mert a főúr a keresztény igét terjeszti a hitetlenek között, és így voltaképpen a mi üdvünkért harcol. Sőt, a vitriolból is elég már, részükről, részemről, beszéljünk őszintén, nyíltan.
Na szóval, van az a rész, hogy "egy szolgáltatás, ahol az elégedetlen vevő számonkérőleg lép fel". Igen, tetszik vagy sem, erről szól a demokrácia. Mi fizetjük az adót, meg négyévente meghallgatjuk, hogy mit kínálnak nekünk, aztán az alapján döntünk. Ezek alapján igen is van beleszólásunk. Erről szól az egész. Oktassak ki egy politikust, akinek ez a hivatása?
De ha erre az a válasz, hogy "én vagyok a hatalmasabb", nos, úgy a hasonlatnál maradva továbbra is megvan a lehetőségem, hogy szolgáltatót váltsak. Mondjuk elhúzok egy országba, ahol a magas adóért cserébe nem egy csizmát kapok a pofámba, hogy annyi jogom van, amennyit a főúr jónak lát. Ahol mondjuk jó kimenni az utcára, mert nem azt látja az ember, hogy mindenkit felfal a frusztráció.
Aztán persze lehet azzal jönni, hogy az ilyen az nem magyar. De igazából ez a retorika is unalmas már, és olyan, mint amikor egy cég túl sok erőt és energiát öl a termékük reklámkampányába, amiben az van, hogy a terméket használók azok az atyaúristenek, míg a nem használók bolondok, mert minden más gané, ki sem kell próbálni. Csak aztán mikor házhoz szállítják, és kiderül, hogy az még annyit sem ér, mert minden pénzt a reklámkampányba öltek... nos, a legtöbb felhasználót nem lehet hülyíteni hosszú távon.
Tévedés ne essék, szeretném, ha a hazaszeretetnek lenne egy romantikája, de nehéz úgy, hogy a vezetőktől az ember nagyon sok cinizmust érez. Meg azt, hogy a gyakorlatban nem működik, hogy azt érezzük, nem jó otthon, máshol meg igen.
És persze lehet mindig másokat hibáztatni. Lehet mindig IMF-fel, Gyurcsánnyal, Bajnaival, elmúlt nyolc évvel, tanárok bohócforradalmával, romkocsmák árnyában ülő diákokkal, gyereküknek gonoszmód keresztbe tevő szülőkkel, meg hanyatló Nyugattal jönni, csak lassan ott tartunk, hogy mindenki szar körülöttünk, és ezt tudattuk is velük. Akkor valójában kik is azok az "ők", és kikből is áll az a "mi"? Kik azok, akiket meg akarunk győzni, hogy "mi" vagyunk a jók és "ők" a rosszak? Kikből is áll a haza?
Merthogy van választásunk. Mindig van választásunk, mindig lesz. És ha máshogy nem megy, hát máshol. Lehet persze csodálkozni, meg lehet hálátlanságról dohogni, meg ragaszkodni ahhoz, hogy nektek van szükségetek rám, nem fordítva, meg hogy Isten tette fejünkre a koronát, nem a nép. De ez nem fog megálljt parancsolni a kiáramló fiataloknak. És ezen nem fog változtatni az a retorika, hogy ők a hibásak, ellenkezőleg, csak felgyorsítja.
Megtörtént az, amiről a választások előtt nem hittem, hogy megfog. Cersei Lannister és udvartartása irányít minket. Persze, lehet, hogy még mindig túl rózsásan látom a helyzetet...
2012. december 1., szombat
2012. november 30., péntek
2012. november 20., kedd
Méghogy a képregény nem lehet mélyenszántó és irodalmi...
...miközben irodalmárok vitatkoznak arról, hogy ez a kép most szürreális vagy dadaista?
(Laikusoknak: Dr. Doom, a Fantasztikus Négyes ellenfele egy mutáns rozmár hátán lovagol, miközben egy fonográftölcsért fog kezében.)
2012. november 16., péntek
2012. november 10., szombat
2012. november 7., szerda
2012. november 5., hétfő
November öt
Emlékezz, emlékezz, november ötre,
Puskaporra, árulásra, tervre.
Okát nem látom, puskaporos álom,
Miért legyen feledve?
Puskaporra, árulásra, tervre.
Okát nem látom, puskaporos álom,
Miért legyen feledve?
2012. november 2., péntek
4. Szegedi Képregényfesztivál
November 17-én, 10 és 18 óra között a Somogyi Könyvtárban megrendezésre kerül a 4. Szegedi Képregényfesztivál. A belépés továbbra is ingyenes, ha valaki mást mond, az hazudik.
Átfogó program
10.15 Ünnepélyes megnyitó
Köszöntőt mond Palánkainé Sebők Zsuzsanna a Somogyi-könyvtár igazgatója.
10.20–12.50 Plenáris előadások
12.50–14.00 Ebédszünet
14.00–15.30 Szekció-előadások
Az érdeklődők párhuzamosan négy helyszínen, négy speciális témában hallgathatnak előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket. Az időkeretek lehetővé teszik a szekciók közötti átjárhatóságot. Igény esetén más-más szekció előadásaiból lehet kiválasztani a számunkra érdekeset. Valamennyi szekcióban 14 órakor kezdődik az első, 40 perces előadás, majd 10 perc szünet után, 14.50-kor folytatódik a program a második előadással.
Plenáris előadások
10.20–11.10
És a HaJó jön…, szülinapi beszélgetés Haui Józseffel
Ami a Színes Képregénymúzeum sorozatának legújabb kötetébe bekerült, és ami nem fért bele…
Beszélgetőtárs: Kiss Ferenc, képregényszerető, -gyűjtő, -forgatókönyvíró, -kutató, a Színes képregénymúzeum sorozat szerkesztője
Haui József vall önmagáról: Azok közé tartozom, akik ritkán ülnek szembe közönséggel, kamerával. Munkáim/filmjeim, illusztrációim, teremtményeim jóval ismertebbek. Nemrég töltöttem be a 60. évemet. Az a megtiszteltetés ért, hogy a Színes Képregénymúzeum sorozat új kötetét (Vízipók és barátai) az én képregényes munkáimból állították össze. Köszönöm! Kiss Ferenc jóvoltából egy interjú is olvasható benne, amelyet velem készített. Sok minden szóba került, de nyilván érthető, terjedelmi okokból még több minden nem. A rendezvény vendégeként most folytathatjuk a beszélgetést. Hogyan készültek a Vízipók, a Bucó- és a Nemere-képregények anno 1980-1985 tájékán, mennyi minden változott azóta a technikában, kivitelezésben, és persze sok más egyéb szakmai és nem szakmai téma is szóba kerül. Várunk mindenkit!
Haui József honlapja
11.10–12.00
Bayer Antal: Miért nem jó minden szuperhősös képregény?
1962-es tanulmányában Umberto Eco a Superman-mítosszal kapcsolatban “az idő felbomlásáról” írt. A korai szuperhősös történetekre jellemző volt a visszatérés a kiinduló pontra, Eco értelmezésében a főszereplő halhatatlanságának az implicit hangsúlyozása. Ötven évvel és több ezer sztorival később mi változott, mi igaz még ebből a megállapításból, és milyen erők hatnak a mai szuperhősös képregények történetszövésére?
12.00–12.50
Kertész Sándor: Magyar képregény határon innen és túl!
A hetvenes években több magyar nyelvű képregény jelent meg Szerbiában, amelyeket idehaza a Magyar Posta terjesztett. Kiemelkedő jelentőségűek volta az Asterix, és a Talpra esett Tom történetek. Ezt megelőzően korábban a Buksi című magyar nyelvű képregényújságban mutatták be a nyugati történeteket. Az említett lapok napjainkban a legértékesebb kiadványoknak számítanak a képregénypiacon: egy-egy szám értéke több tízezer forint is lehet. A határainkon túl megjelent ifjúsági lapokban rendszeresen helyet kaptak magyar rajzolók munkái is, a hazai képregényrajongók pedig számos jugoszláv, és olasz történetet olvashattak. Vinkovciban közös képregény kiállítást is rendeztek.
Szekció programok
1. SZEKCIÓ
14.00–14.40
Miklosovits László: Én – az irodalom – és a képregény
– Én: (egyáltalán ki ez a pasas – mármint én) mikor, milyen újságok, grafikusok kapcsán ismerkedtem ezzel a műfajjal – vaillant és a korabeli ötvenes-hatvanas évek, szubjektív történet.
– az irodalom: gyermekkori élményem Arany, aki fantasztikus filmes, mondhatni képregényes technikai megoldásokat alkalmazott a balladáiban. Ehhez kötődik egy rövid eszmefuttatás Petőfi S. János és Benkes Zsuzsa nyelvészek gondolatait idézve: “Szöveg és kép kapcsolata”.
– és a képregény: Illusztrálás – Rakéta Regényújság, majd a Képregény… Kézenfekvő, hogy a Karinthyről és a Somogyi-könyvtár Internet-terében látható Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály című írásához készült képregényről essék szó. Karinthy veretes szövegén semmiképpen nem óhajtottam változtatni, (sok a kép, és a szöveg), tulajdonképpen átmenet egy bővebben illusztrált oldal és a későbbi képregények közt… Még a buborékot is mellőztem, ezért ez a korai, klasszikus képregényekre hajaz. Hogy miért éppen így csináltam meg, ahhoz némi magyarázatul szolgál az, hogy végignéztem az összes, számomra elérhető (Karinthy: Röhög az osztály) képregényesített változatot, ragaszkodtam az eredeti szöveghez, de igyekeztem a fent említett képregényektől eltérni, főleg a karakteres figurákat emeltem ki. Így az anyag kicsit szikár lett, de úgy gondolom, hogy ezzel a megoldással egy szuszra érvényesül rajz és szöveg.”
Miklosovits László Arany-illusztrációi (Józsa T. István, Tiszatáj)
14.40–14.50 Szünet
14.50–15.30
Pilcz Roland: Digitális képregényalkotás
A 21. században élünk, és ezt a képregény műfaja is szem előtt tartja. Manapság egy képregény készülhet akár teljen számítógépen, úgy, hogy a különbség fel sem tűnik. Lehet csupán egyes fázisokat digitalizálni, míg más folyamatok megmaradnak a tradicionális formájukban. A Kalyber Joe szerzője betekintést nyújt képregényének “eldigitalizálódott” munkafázisaiba. A nyers ceruzarajz utáni számítógépes kihúzás, utómunka, színezés, még több utómunka s a végeredmény. Mit hogyan érdemes, mit hogyan nem, előnyök és hátrányok…
2. SZEKCIÓ
14.00–14.40
Tóth János Zoltán: Jelmezt az eBay-ről – Új szuperhősök a vásznon
Az előadás a kortárs szuperhősképregények filmes adaptációiban felfedezhető új tendenciákat és hőstípusokat mutatja be. A szuperhős képregények adaptációi a blockbuster filmek jelentős részét képezik az utóbbi néhány évben. A nagy költségvetésű filmekben szereplő hagyományos hőstípus mellett, azonban megjelennek azok a szuperhősök is, akik új morált és értékrendet képviselnek.
14.40–14.50 Szünet
14.50–15.30
Tóth László: Behálózva – 50 év álarc mögött
A csodálatos Pókember kalandjait 1962 óta olvashatják kicsik és nagyok és mára az egyik legismertebb képregénykarakterként tartják számon az egész világon. Olyan kérdésekre keressük a választ, mint honnan indult a sikersztori, mivel vívta ki magának az elismerést és hol tart ma Pókfej mítosz.
3. SZEKCIÓ
14.00–14.40
Bayer Antal: Hercegnők és háziasszonyok, dominák és feministák
Minden statisztikából egyöntetűen kitűnik: a nyugati képregényolvasók 70-80 százaléka hímnemű, ami óhatatlanul kihat a nők ábrázolására. Az előadás bemutatja a leggyakoribb sztereotípiákat és azok változását az idők során, valamint szót ejt a női olvasók arányának a növelésére tett kísérletekről.
Kálovics Dalma: Harcias amazonból engedelmes mintafeleség – avagy van-e női egyenjogúság a mangában?
Japánban még mindig tartja magát a nézet, hogy a nőknek otthon a helyük. Vajon a mangában nyitott a nők számára az önmegvalósítás, vagy miután megmentették a világot, már csak a mosatlan edények várnak rájuk?
14.40–14.50 Szünet
14.50–15.30
Nőies vonalak
A meghívott, képregényt (is) rajzoló hölgyekkel életükről, szakmai pályafutásukról, alkotásaikról, vágyaikról és egyéb paramétereikről beszélget Kissferi, az immár nyolcéves Képregény Kedvelők Klubjának vezetője.
4. SZEKCIÓ
14.00–14.40
Szabó Gergő – Váradi Gábor: A sosemvolt bronzkor – az amerikai képregények története a vad 70-es években
A képregények Ezüst kora és Modern kora közötti átmenetet néhány szakértő egy kézlegyintéssel elintézi. Mások szerint viszont a hetvenes évek olyan sok változást hozott, melyek előkészítették az új korszakot, hogy az időszakot a képregények Bronzkoraként emlegetik. Ekkor térhetett vissza a képregényekbe a drog és az erőszak, új műfajok kaptak egyre több saját címet, megkezdődött az antihősök kialakulása és a célközönség is egyre szélesebb lett. Előadásunkban ennek az évtizednek a képregénytörténetét vesszük górcső alá.
14.40–14.50 Szünet
14.50–15.30
Asterix és Buksi – kerekasztal-beszélgetés a jugoszláviai magyar nyelvű képregények magyarországi hatásáról
Vendégek a határ túloldaláról: Gellért Kristóf gyűjtő, Nagygyörgy Zoltán szerb képregény kutató, Kopeczki Csaba kiadó
A beszélgetést moderálja Kertész Sándor tanár, újságíró-képszerkesztő, grafikus, a magyar képregény történetének kutatója, szakíró.
Kiállítások
Miklosovits László képregénye Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály című írásához
2012. november 15-től december 12-ig – helyszín: földszinti Internet-tér
A Kortárs művészek lexikona szerint Miklosovits László művészetét bravúros rajztudás, a felület aprólékos kidolgozottsága, ugyanakkor a lényeg tömör kifejezése jellemzi. Józsa T. István így ír róla A kép pillanata című írásában: „A magyarországi grafikus módszerre Fellinit idézi, irodalmi művek képi nyelvre átültetésével kapcsolatban ugyanis ő tette fel a kérdést: mit veszünk át az irodalomból?”
A Somogyi-könyvtár Internet-terében látható kiállítás kapcsán a művész így vall irodalmi és képi nyelv viszonyáról: „Karinthy veretes szövegén semmiképpen nem óhajtottam változtatni, (sok a kép, és a szöveg), tulajdonképpen átmenet egy bővebben illusztrált oldal és a későbbi képregények közt… Még a buborékot is mellőztem, ezért ez a korai, klasszikus képregényekre hajaz. Hogy miért éppen így csináltam meg, ahhoz némi magyarázatul szolgál az, hogy végignéztem az összes, számomra elérhető (Karinthy: Röhög az osztály) képregényesített változatot, ragaszkodtam az eredeti szöveghez, de igyekeztem a fent említett képregényektől eltérni, főleg a karakteres figurákat emeltem ki. Így az anyag kicsit szikár lett, de úgy gondolom, hogy ezzel a megoldással egy szuszra érvényesül rajz és szöveg.”
Karinthy Frigyes: Röhög az egész osztály (Miklosovits László rajzai – Tiszatáj)
És a HaJó jön… – kiállítás Haui József 60. születésnapjának tiszteletére
2012. november 15-től december 5-ig – helyszín: földszinti aula
A tárlaton eredeti rajzok (képregények, könyvillusztrációk) tekinthetők meg a művész magángyűjteményéből, amelyeket kiegészítenek a Somogyi-könyvtárban őrzött, illusztrált kötetek és folyóiratok.
Haui József (HaJó) kerámikusként végzet Pécsett 1973 nyarán és az érettségi után egy héttel már a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének rajzolója lett. A Vizipók-Csodapók, a Mézga család, a Magyar Népmesék és a Kérem a következőt! történetein azóta egy egész nemzedék nőtt fel.
Illusztrál és ír a Dörmögő Dömötör magazinban, rajzolt képregényeket, több mint száz mesekönyvet és két tucat tankönyvet illusztrált. Elkészítette két egészestés arab rajzfilm képes forgatókönyvét, rajzolt plakátokat, dobozos puzzlet, gyereknyomdát, kifestőkönyvet, diafilmet, ABC mesekönyv-sorozatot a Vízipók figuráival, logopédiai kártyasorozatot, tervezett müzlis-dobozt, matricát, rendőrségi logót, közlekedési sorozat-füzeteket, gyerekpezsgő-címkét, dobozos üdítőkre figurákat, plüssfigurákhoz figuraterveket, rajzfilm-DVD-hez borítókat, és még nagyon sok mást.
Haui József így vall munkásságáról: “Én csak rajzolni akarok, hatvanévesen is. A rajzolás a kenyérkereső munkám, én nem művészkedek, önkifejezek vele… mindig annak örültem a legjobban, ha tetszett, szórakoztatott, örömet okozott a munkám másoknak (is).”
Kapcsolódó oldalak: MalomArt, moly.hu
50 éves a Pókember
2012. november 17. – helyszín: földszinti aula
A tárlókban látható képregényekkel a fél évszázados Pókember előtt tisztelgünk. Eredeti amerikai Pókemberek a 60-as évekből, illetve a Pókember képregény európai kiadásai Harza Tamás magángyűjteményéből.
Élő alkotás
A fesztiválon idén kettéválik az élő alkotói program. A látogatókkal közös egész napos alkotás mellett késő délután meghívott alkotók egy előre meghatározott témában készítik el képregényüket. Idén ez a téma a Szegedi Nemzeti Színház 2013. január 25-én ősbemutatóként műsorra tűzött Pozsgai Zsolt: Pipás Pista című zenés tanyawesternje lesz. A hagyományos alkotói blokkban pedig újabb technikákkal kísérleteznek a szervezők…
2012. október 17., szerda
Sötét urak és nemi erőszak
Az írókra szokás azt mondani, hogy sokszor azért írnak, hogy kiírjanak magukból valamit, ami minden áron a felszínre akar törni, amit nem akarnak, és talán nem is tudnak elfojtani. Sokszor eltűnődöm, hogy ez mennyire igaz kritikusokra. Én általában azért írok kritikákat, ismertetőket, esszéket, mert szeretem felhívni valamire mások figyelmét - és nemcsak egy alkotásra, hanem toposzokra és párhuzamokra, elődökre és utódokra, tézisre, antitézisre, szintézisre. Ez persze most nagypofájúnak tűnhet, de én szeretek elpepecselni ismertetőkkel, és nem érzem azt a kényszert, hogy ezt most rögtön meg kell osztanom, mert szeretem megadni a módját.
Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.
A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.
A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.
1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.
2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.
3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.
Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.
1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.
Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).
A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.
Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.
2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.
Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.
Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.
Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.
Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.
Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.
Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."
A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.
Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.
(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)
3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.
Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.
Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.
Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.
Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.
Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.
Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.
De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.
Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).
Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.
És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.
Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.
Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.
Hogy miért írom ezt? Azért, mert Eddings után rövid idő alatt másodjára érzem ezt a "már pedig muszáj beszélnem róla" kényszert egy high fantasy olvasása közben, és ez is egy való világbeli probléma, mégpedig a nemi erőszak kapcsán keletkezett bennem. És az a helyzet, hogy nem igazán akarom azt sem, hogy a blogom teljesen elmenjen ebbe az irányba, abba, hogy töményen arról szól az egész, hogy verem a blattot régi alkotások - és nem alkotók - rovására. De még mielőtt megkapnám a Zigazság Csalhatatlan Keresztes Lovagja érdemrendet, szeretném leszögezni, hogy itt és most nem az elvről - nemi erőszak megléte egy high fantasy műben -, hanem a gyakorlatról - ahogy a nemi erőszak a műben szerepel - beszélek, és ellenpéldákat is tervezek hozni.
A szóban forgó high fantasy Guy Gavriel Kay The Fionavar Tapestryje, amiben még könyékig benne vagyok. Könyékig benne vagyok - ez az, amire fent kitértem, hogy ki kell írnom magamból a véleményemet, pedig úgy tartom illőnek és korrektnek, ha előbb befejezem a teljes sorozatot. Azonban már a második részt olvasom, az ominózus jelenet pedig az elsőben szerepelt, így kétszeresen is jogosnak érzem, hogy írjak róla. Egyrészt, hogy önmagában mennyire állja meg a helyét a jelenet, mennyire van előkészítve, magyarán, a jelenet olvasása közben mennyire érezzük azt indokoltnak és odaillőnek. Mennyire ragad meg minket, mennyire érezzük át. Másrészt pedig amennyiben vannak fenntartásaink, az írónak az első lezárt regény végéig illik laufot adni. Ekkor még van ideje, hogy árnyalja vagy új szemszögből mutassa be a korábbi jeleneteket. Utána azonban sokszor hosszú-hosszú idő telik el, míg a folytatás megjelenik - adott esetben két év -, és bizony az írónak fel kell készülnie arra, hogy az olvasó addig csak az első rész alapján ítél. Sőt, akad olyan, aki az első rész alapján dönti el, akarja egyáltalán folytatni. Ahogy a kritikusok is általában az önálló regényekről írnak a sorozaton belül - nagy pofon lenne az íróknak, ha nem így lenne, elvégre minden kritika reklám, és ha az első regényről nem születhet, akkor nem is írnak róla annyian, ergó nem kap akkora hírverést, ergó kevesebb olvasóhoz jut el, így kevesebb fogyást produkál... azt, hiszem, érthető, így ugrok is.
A trilógia első részében, a The Summer Treeben az egyik szereplőt, Jennifert elrabolja a helyi Szauron-epigon, Rakoth Maugrim, hogy megerőszakolja. Mint említettem, ez önönmagában még nem lenne probléma, elvégre sokszor nem az a lényeg, hogy mit ír az író, hanem az, hogy hogyan írja. Az pedig, hogy miért nem váltotta ki belőlem ez a jelenet a kívánt hatást, három pontban össze tudom foglalni.
1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.
2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.
3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.
Ezeket a pontokat külön-külön ki is fejteném bővebben, hogy mindig kedvére eldönthesse, mennyire van igazam.
1. Az első könyv ettől eltekintve egy könnyed ponyva.
Éppen ezért hangulat terén nagyon kirívónak érzem ezt a jelenetet. Azt hiszem, itt a kulcsszó nem is a ponyván van, mint inkább a könnyed kitételen. Az esőben monologizáló noir-történeteket sem nevezhetjük a világirodalom legmélyebb alkotásainak, mégis, az ottani sötét, szennyes világból nem lóg ki. De említhetném persze most Alan Moore vagy Neil Gaiman történeteit, vagy akár George R. R. Martin írásait (bármennyire is nem szeretem, ha mindig Vele példálóznak).
A The Summer Tree azonban könnyedebb, mint bármelyik Brandon Sanderson mű, amihez eddig szerencsém volt. Ott van például a kisebbik királyfi, Diarmuid, nagy nőcsábász és flegma stílusa van, a katonái pedig zömében comic relief karakterekből tevődnek össze. Igaz, hogy lelő egy parasztot, amikor az az apja halálát kívánja előtte, de ezt becsülettel kimagyarázza, plusz gondoskodik a földműves családjáról. A többiektől elszakadt Dave gond nélkül beilleszkedik egy nomád törzsbe, és nyoma sincs például az előítéleteknek a földi halandók iránt sem ott, sem a királyi udvarban. Összességében az egész kis naiv és optimista, az ominózus részt leszámítva.
Sőt mi több, a regény elején a fiúk és a lányok azzal évődnek első fionavari éjszakájukon, hogy senki nem akarja a hölgyeket megbecsteleníteni, mert senki nem eléggé férfi a környéken. Aú.
2. Jennifernek semmi egyéb szerepe nincsen, minthogy elrabolják és megerőszakolják.
Tényleg. Semmit nem tudunk meg róla, és semmit nem csinál elrablásáig, minthogy együtt mulat az udvaroncokkal, meg hogy az udvar néhány nőnemű alakjával bajszot akaszt. Ilyen fronton persze a barátnője, Kimberly sincs sokkal jobb helyzetben, de neki legalább szerepet szánnak a Mintában a jó oldalon. De érdekes az, hogy amikor az elején a fiatalok hazaballagnak, hogy meghányják-vessék magukban a mágus Loren ajánlatát - miszerint kiruccanjanak Fionavarra -, a három fiúnak együtt négy oldal jut, ami alatt megtudjuk, hogy Dave nincs jóban az apjával, Kevin ezzel szemben igen, és aggódik Paul miatt, aki magát okolja barátnője halála miatt. És a három fiú három különböző részt kap, amiben kicsit magukra maradnak. A lányokra három bekezdés, azaz féloldal jut, ami elmondja azt, hogy megbeszélik a döntést - míg a fiúknál ezt be is mutatja.
Itt szeretnék egy pillanatra megállni! Nemrégiben téma volt, hogy a szuperhősös képregények világában gyakori írói eszköz a nemi erőszak bedobása - kritikák érik a zsánert, hogy az alkotók ezzel próbálják mélyebbnek mutatni a művüket -, és megkérdezték Grant Morrisont, hogy mit gondol erről a jelenségről, mit gondol ezekről az írókról. Ő azt felelte, hogy szerinte a szóban forgó írók közül mindegyik kedves, nyitott jó ember, tehát egyiket sem lehet mizogénnek nevezni... ami viszont ezt a trendet illeti, tényleg szerencsétlen, hogy valaki kinyit egy képregényt, és premierplánban erőszakolnak meg benne análisan egy nőt. Én pontosan így állok ehhez Kay kapcsán, és semmi esetre sem szeretném őt beállítani semminek.
Csak és kizárólag magát a művet nézem, és onnan oda nem illőnek érzem. Igen, 1984-ben jelent meg, közel harminc éve. Nem lehet nagyon fejet csóválni azért, mert a férfiak aktívak voltak, a nők pedig passzívak. De bár például Paul is megjárja a poklok poklát, nála ez tudatos választás, amitől fejlődik, megmenti az országot és hírnevet is szerez - Jennifer ennek az inverze, és nekem kicsit jobban kell ismernem őt ahhoz, hogy tényleg indokoltnak érezzem azt a jelenetet. Emellett kvázi ezzel záródik a regény, mielőtt egy deus ex machina meg nem menekíti őt, és a következményt pár röpke pillanatig társai szemén át látjuk.
Mondok egy jobban sikerült példát: Kate Elliott első Crown of Stars regényében az egyik nézőpont karaktert, Liathot kényszeríti a mű egyik antagonistája, Hugh a szeretkezésre. Nagyon kemény, nagyon nyomasztó jelenet, pedig Hugh nem leteperi, hanem annál rafináltabb, kvázi választási lehetőséget ajánl (gyakorlatban meg nem). Emellett meg Hugh egy plasztikusan ábrázolt abuzív pasi (erről a harmadik pontban). Viszont addigra törődünk Liath-tal, és bár visszafogottabb a szóban forgó jelenet, sokkal indokoltabb és átélhetőbb (oké, ki a franc akar átélni egy ilyet, tudom). Előtte, utána, közben érezzük, hogy Liath egy háromdimenziós, élő karakter. És emiatt érezzük, hogy közben megfosztják őt valamitől, hogy sebeket ejtenek rajta. Már jóval korábban szembesülünk is ezzel a félelmével.
Még egy példa: Tad Williams, Memory, Sorrow and Thorn. Aspitis gróf Hughnál is finomabban hálózza be Miriamele hercegnőt, aki naivan saját maga adja oda magát, csakhogy később szembesüljön vele, nincs visszaút, és immár nincs beleszólása abba, hogy mikor osztja meg a gróffal az ágyát. Később maga tagadja Simon előtt, hogy megerőszakolták volna, ám akkor is van egy megszállott, perverz birtoklási vágy Aspitisben, és mivel Miriamele is fontos karakter, az is nyomasztóan hat.
Említhetném A jég és tűz dalát George R. R. Martintól, de ha onnan csak egy ilyet említenék, félek, hogy tucatnyian írnának, hogy "ennél azért nyomasztóbb az, amikor..."
A lényeg, hogy az olvasó tudjon meg minél többet az adott hősnőről. Elvégre az erőszak elsősorban mégis csak a nő tragédiája, és másodsorban a körülötte levőké.
Persze, hamár itt tartok, meg kell jegyeznem: most természetesen az én olvasói preferenciámról beszélek, és nem is tehetem másképpen. Nem áll szándékomban fogadatlan prókátorként megmondani, hogy a női olvasók mit érezhetnek. Nem akarok semmilyen szerepben tetszelegni, semmilyen "miheztartás" mögé elbújni. Hogy őszinte legyek, ebben a kérdésben mocsok önző vagyok: az érdekel, hogy adott-e nekem valamit, hogy kellően kezelte az adott helyzetet, és a válasz az, hogy nem.
(És igen, tudom, a példáim későbbi művek, de csak pár évvel, és az is nézőpont, egy mű mennyire állja meg a helyét az évek elteltével.)
3. Az erőszak a létező legemberibb bűn - nem egy Szauron-féle sötét úrral követtetném el.
Azt hiszem, a legjobb, ha leírom az aktust magát: Rakoth Maugrim letépi a ruhát Jenniferről, majd úgy erőszakolja meg, hogy felveszi a lány összes férfiismerősének az alakját, az apjától indítva. Emellett, mivel bizonyos okokból fél keze van, megállás nélkül csöpögteti a savas vért a leány hátára. Már ez sok. Ha a regényben ez egy rémálom lenne, akkor még beleférne valahogy, de így, hogy Maugrim saját erejét pazarolja, hogy minél kényelmetlenebbé tegye az aktust... nos, meglehetősen izzadságszagúvá teszi az egészet, ahol a kevesebb több lenne.
Emellett Rakoth Maugrim egy faék egyszerűségű gonosz. Az időn túlról érkezett a Teremtő első világába, és mindent és mindenkit gyűlöl, és el akarja pusztítani/képére formálni a világot. Amikor kiszabadul, a hegy, ami alá bebörtönözték, vulkánként felrobban, a füst egy karmos kézzé áll össze, és egész Fionavaron hallják a kacaját. Ennyi. Ennyit tudunk róla. Bármennyire is nem szeretem, ha a Legenda c. film rossebje követné ezt el - no az sem illene a film közegébe, de akkor is -, inkább elfogadnám, mert már az, hogy Tim Curry arca virít a smink alól és amolyan sötét mama kedvence - és tényleg megpróbál elbűvölő lenni - emberivé teszi a karaktert. Összetettebbé.
Viccelődhetnénk most azzal, hogy Rakoth Maugrim most szabadult a börtönből (bármennyire is rohadt szerencsétlenül veszi ki magát, ki kellett mondanom, hogy túllépjünk rajta)... de ő tudatosan nem emberire van véve, hanem metszőn egydimenziós gonoszra, aki kábé Morgoth szintjén van. Éterien, elvontan rosszindulatú, azért gyűlöl mindenkit, mert ő a gonosz megtestesítője. Nem azért, mert gyerekkorában verték, vagy mert senki nem szerette, vagy mert bármilyen freudi indítéka lenne a tett elkövetésére. Soha nem volt ember. Ezer évig fetrengett a hegy alatt, és azon tűnődött, hogy hogyan áll bosszút mindenkin, és csak ezen. Nincs szó arról, hogy éhezett volna, vagy egyéb testi szükségletei lettek volna. A testi vágy tehát nem igazán állja meg a helyét.
Az sem derül ki, hogy miért fordít olyan sok erőforrást Jennifer elrablására, amely során egy kisebb sereget elveszt. Nem baj, ezt még van idő kimagyarázni. Én arra tippeltem, hogy tudatosan meg akar termékenyíteni egy halandó nőt, mert sötét isteni terve egy sarjjal teljesülhet be. Hamár testi vágyai nincsenek, meglehet benne egy halhatatlan isten számító logikája, mint amilyennel sokszor a Sátánt is felruházzák (és mit tesz Isten, amúgy Maugrimot Sathiannak is becézik, amivel később Robert Jordannél is találkozhatunk). Igen ám, de az aktus után meg akarja öletni a lányt, aztán meg miután a második részben Jennifer terhes lesz, az anya és a gyerek halálát kívánja, amiért megint mozgósítja a csicskáit.
Valami azt súgja, hogy nem a gyerektartás zavarja őkelmét, hanem egy nagyon is komoly Akhillész-sarkat jelent a kölyök. De álljunk csak meg! Egy sötét istenről beszélünk, aki képtelen teremteni. Hogy tud akkor gyereket nemzeni? Úgy, hogy nem akarja? Ha egy gonoszabb görög isten lenne, egy még szenyóbb Árész, akkor ezen nem pörögnék - de a görög istenek termékenységük mellett kicsinyesek, rövidlátóak voltak, az az emberi módon rohadékok.
Lehet persze, hogy csak a bosszú hajtotta őt, de ez esetben nem lett volna méltóbb, ha az egyik csicskájával rontja meg a lányt? Kettőt egy csapásra: nemcsak Jennifert becsteleníti meg, de az egyik szolgáját is romlottabbá teszi. Az ülne, mint mindenkit megrontó éteri erő.
De az aktushoz magához... az alpontban említettem, hogy az erőszak a legemberibb bűn. Bár szerencsére közvetlenül elég keveset tudok erről a gonoszságról, ezt úgy értettem, hogy ha Rakoth Maugrom "csupán" el akarna pusztítani mindent, vagy eltorzítani mindenkit, nos, ezek olyan dolgok, amik nem csak emberhez társíthatók.
Egy természeti katasztrófa, egy állat vagy egy gépezet is képes életek kioltására, ahogy éhínség, betegség vagy sugárzás is képes eltorzítani másokat. Ez esetben ezeket a dolgokat megszemélyesítjük, emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, ha belőlük faragunk éteri gonoszt, és ez esetben egyszerre személy és fogalom a gonosz (oké, tudom, a Hozsánna néked, Liebowitzban a Radioaktivitásról hitték azt a papok, hogy nőket erőszakolt meg, így hozva létre a mutánsokat... de egyrészt itt van egy kapocs, másrészt a szóban forgó jelenséget emberek hozták létre, harmadrészt ez a kép incubusokon alapul, ami illik a középkori papi közeghez, ráadásul csak említés szintjén szerepel... persze, most csapongok).
Nemi erőszakot viszont csak ember követhet el. Nem célom szételemezni ezt a gonoszságot, de nem egyszer olyan szinten kifacsart-kicsavart-eltorzult motivációk vannak mögötte, amire csak egy ember képes. Például az a hozzáállás, hogy "ugyan már, ő is élvezte, sőt, voltaképpen ő akarta. Azt kapta, amit megérdemelt, mert nem öltözött volna úgy. A mocskos ribanc." Vagy hogy évekig epekedett a lány után, mire sor került a tettre. Vágy, frusztráció, tagadás, hárítás, kisebbrendűség, ezzel mutatni meg, ki az úr... ezek mind ehhez tartozhatnak. Sőt, még több is, messze nem érintettem mindent.
És sokszor az illetők nem is félelmetesek vagy mindenhatóak, ellenkezőleg, szánalmasak és gyengék. A Watchmenben például kiemelt szerepet kap, amikor a Komédiás kis híján megerőszakolja Sally Jupitert. Márpedig a Komédiás egy ellentmondásos és szánalmas egy személy a javából. A saját lányával képtelen kapcsolatot kialakítani, pedig ez lenne az egyetlen igazán emberi cselekedete, amire igénye is lenne; az egyetlen ember, akinek elsírja bánatát, egykori ellenfele; és miután elvonultak a fellegek, jóval a halála után, akkor csókolja meg a fényképét az az asszony, akit meg akart becsteleníteni. De ott van a már említett Hugh, aki tényleg szentül hiszi, hogy szereti Liathot és a tenyerén hordozná, ha nem kéretné magát... és túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye saját magát.
Persze, lehet bennem egyfajta előítélet, mert hirtelen eszembe jutott Gregor Clegane, és hát ő sem egy bonyolult karakter. De egy húsvér ösztönlény, így nála mégsem kell agyonmagyarázni.
Természetesen, mint mindig, most is mindenki eldönti maga, mennyire ért egyet velem, ha egyetért. De számomra az erőszak túlságosan is valós gonoszság ahhoz, hogy egy egydimenziós sötét úr kövesse el, ennyire over-the-top módon, és nem olyasmi, amivel csak úgy hirtelen, félvállról szeretnék találkozni.
2012. szeptember 21., péntek
Fandom 4
Előrendelhető a Fandom negyedik száma. A fanzinba én is írtam cikket, mégpedig a The Ultimate Comics: The Ultimates sorozatról.
2012. szeptember 19., szerda
A kincses bolygó
Kikerült fbdbh nagyszerű cikke egy, a szívemnek is kedves rajzfilmről, A kincses bolygóról az SFmag oldalára! Jó olvasást hozzá! :D
2012. szeptember 15., szombat
Elő az ítéletekkel! - David Edding és a Murgók
Nemrég kezdtem bele David Eddings Belgariad c. ciklusába, és ugyan még nem fejeztem be, de egy valamit akkor is ki kell írnom magamból, különben a falhoz vágom a kezemben levő könyvet, és elő nem veszem újra.
Ez pedig a sorozat ügyeletes rosszarc-népének, a Murgóknak az ábrázolása, akik, történetesen, ázsiaiak, szemben az európai kultúrákon alapuló, jó oldalon álló királyságokkal.
Mielőtt belekezdek, tisztázzunk néhány dolgot! Egyrészt általában akkor szoktam írni egy sorozatról, ha a végére érek, vagy legalábbis regényenként megyek végig rajtuk. Ez a hozzáállás viszont annyira általános eddig, hogy nem hiszem, hogy a ciklus végére változni fog. Egyelőre az első könyvet olvastam el, illetve a második harmadánál járok, azonban már olyan frekventáltan találkoztam ezzel a jelenséggel, hogy muszáj volt klaviatúrát ragadnom.
A másik: tudom, ha valaki megszellőzteti, hogy bánhatnánk tisztelettudóbban más népekkel-kultúrákkal, arra jó eséllyel a reakció térdreflexként történő felháborodás, hogy egyáltalán hogy is merek rasszizmussal vádaskodni - akkor is, ha nem teszem -, és sokan inkább sértetten felhúzott orral távoznak, de a témáról magáról derogál beszélni nekik. Azt is hozzáteszem, hogy nem keresem a csomón a kákát - bár ezt majd mindenki eldönti maga -, és kifejezetten kedvelem a politikailag inkorrekt alkotásokat, mint a South Park. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezek sokszor nem szándékosak, mint amikor a Nevem Earl sorozatban egy megrögzött golfozó úgy akarja visszaszerezni a szerelmét, hogy elégeti a felszerelését - amit a szomszéd fekete égő keresztnek néz, majd, miután szerencsétlen zavartan a földre rúgja, a barátnője égő horogkeresztnek. Ezek sokszor olyan dolgok, mint amikor tánc közben rálépünk a másik lábára - nem szándékosan tesszük, de amikor ránk szólnak, akkor sértődés helyett illik óvatosabbnak lenni.
A Belgariadnál azonban ez olyan tömény, hogy amellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nem tudom, nem tudhatom, mi volt Eddings szándéka, lehet, hogy csak roppant szerencsétlenül jött ki az egész, nem is célom magát a szándékot keresni. Az eredmény azonban akkor is hervasztó.
Általában nem kedvelem, ha egy fajt vagy népet el lehet intézni annyival, hogy ezek aztán aljasak, gyávák, gonoszak, és minden téren hitványak, akkor sem, ha kitalált fajokról van szó. Nem azért, mert biztos valami ideológia van a háttérben. Egyszerűen azért, mert érdektelenné teszi a szóban forgó népeket. Ha tudjuk, hogy reagál egy faj legutolsó tagja, akkor hol marad a feszültség? Hol marad a sokszínűség? Hol marad a tanulás saját magunkról és a világról?
Persze Eddings ott hibázott nagyot, hogy kitalált fajok helyett gonosz ellenségnek a Murgókat és szövetségeseiket, ezeket az ázsiai kultúrákon alapuló emberi népeket hozta be. Ugyan sokan előszeretettel boncolgatják, hogy Tolkien orkjai mennyire alapulnak ázsiai sztereotípiákon, én A gyűrűk ura alatt egyszer sem éreztem, hogy ezek most létező népek sértő ábrázolásai. Ez talán azért is lehet, mert Tolkien az allegória helyett az alkalmazhatóságra esküdött. Bár Középfölde népei tényleg rendelkeznek olyan jegyekkel, melyekben létező népekre ismerhetünk - elég például a nyelvekre gondolni -, mégis, könnyen elhiszem, hogy minden egyes nép egy embertípust ábrázol. Hogy igen is, Tolkien az orkokat olyan emberekről mintázta, akikkel az Egyesült Királyságokban is lehetett találkozni, nemcsak Hitler Németországában. A kitalált fajokban megtalálható ez a távolságtartás, ami Eddings Murgóiból hiányzik.
De talán jobb is, ha inkább a lényegre térek, és összehasonlításokkal ráérek később is. Mi is az, ami miatt e poszt megírására szántam magam? Nos, következzenek a példák az eddigi olvasmányaimból:
- Amikor a története hőse gyerekként egy csavargó mesemondóval - akiről az olvasó számára egyébként azonnal kiderül, hogy ő a helyi Gandalf-allúzió, szóval a bölcsesség forrása is ő egyben - ellátogat egy városkába, és ott egy Murgóval találkoznak, a mesemondó nem hajlandó maradni, mert egy ilyen jelenléte veszélyt jelent, és rögtön elviharoznak. (Bevallom, nekem erről eszembe jutottak azok az amerikai filmek, ahol a rasszista bigott fehéreket ábrázolják így, akik nem hajlandók egy vendéglőben maradni a fekete karakterekkel.)
- Később a helyi Gandalfunk halál komolyan közli pártfogoltjával, hogy ha azt feltételezi, hogy minden Murgó kém és orgyilkos, akkor nem téved nagyot.
- A helyi vikingek fővárosába egyetlen Murgó nem léphet be, csak ha az életével fizet. Ez vonatkozik azokra is, akik beengedik a szóban forgó Murgót.
- Az egyik jóságos király csakúgy megjegyzi, hogy reméli, egy nap az egész Murgó-fertőzést eltörölhetik a Föld színéről.
- A Murgók aranya azzal a természetfeletti tulajdonsággal bír, hogy megrontja és kapzsivá teszi az embereket... szerencse, hogy az "európaiak" aranyára ez nem vonatkozik.
- A főhős egyik újdonsült barátja, egy fiatal íjász bevallja, hogy szakadárként összeesküvést sző a királya ellen, amiben egy idegen támogatja, a főhős akkor kapja fel a fejét, hogy az illető Murgó (elvégre a más országok népei egyébként merő szeretetből támogatják pénzzel és ötletekkel a lázadókat, és nem motiválja őket semmi hátsó szándék).
- Amikor az előbb említett király országában járnak, egy belviszályba botlanak, amit, mit tesz Isten, egy Murgó szított sötét mágiával... amit aztán a csoport varázshasználói megtörnek, és az emberek rögtön ki is békülnek egymással... majd kedélyesen megjegyzik, hogy ezt a Murgót viszik is a vesztőhelyre. És akárcsak a fenti eseteknél, senki nem szólal meg, hogy talán nem ilyen egyszerű a helyzet, senki nem döbben meg, senki nem emeli fel hangját, hogy hátrább az agarakkal. Ha valaki megjegyzi, hogy a halott Murgó a jó Murgó - és ezt meg is jegyzik -, akkor érezhető a többiek hallgatólagos beleegyezése.
- Az már csak hab a tortán, hogy ezeknek a Murgóknak az istene a helyi Szauron - ezt egyébként lehetne jól is kezelni, mert egy nép megítélését a vezetőség nagyban befolyásolja, de Eddings nem kezeli jól, mert akkor éreztetné velünk, hogy attól a nép még nép marad -, illetve, hogy míg az európai karaktereknek nevük is van, addig a Murgókra csak Murgókként hivatkoznak... nyilván, egyik olyan, mint a másik. És nyilván, ha meglátunk egyet, akkor már tudjuk, hogy gonosz és rosszban sántikál (a főhős például már tudja, hogy valami nincs rendben, amikor meglát egyet).
Oké, tisztázzunk valamit! Nyilván a középkori mentalitáson nem kérhetjük számon a politikai korrektséget és azt, hogy ellenségeiket ne démonizálják. De! De attól még érezhetnénk, hogy a hősök nézete ellenére azért a konfliktus ennél bonyolultabb, hamár mindkét oldalon emberek szerepelnek. De ezt ki lehetett volna úgyis védeni, ha rossz emberi oldal nem ennyire egyértelműen alapul egy létező kultúrára (megjegyzem, a fentiek könnyen kivédhetők lettek volna egy kitalált, nem-emberi fajjal). De talán nem is azzal van a baj, hogy mit, hanem hogy hogyan ábrázol az író.
Eddig nem láttunk mást a Murgóktól, minthogy csak ármánykodásra képesek. Nem láttuk, hogy szeretnék a családjukat, hogy kedvelnének másokat, hogy ők is a hazájukért harcolnak, hogy olykor kétkednének, vagy ne adj' Isten, ha könnyű szívvel is veszik mások legyilkolását, legalább amúgy kellemes társaságot tudnának nyújtani. Eddig Eddingsnél azt kapjuk, amit látunk: sebhelyes arcú ázsiaiakat, akik velejéig romlottak. Állítólag, ha ennél a ciklusnál nem is, a másodiknál Eddings már egy kicsit árnyalja a helyzetet. Oké. Lelke rajta.
Ami viszont meglep, és kicsit ez is késztetett arra, hogy ezt a bejegyzést megírjam, az az, hogy míg manapság sokan előszeretettel boncolgatják különböző műveken, hogy mennyire rasszisták, addig ennél a regényről többnyire elismeréseket olvasok csak. Pedig ez utóbbi önmagában rendjén is lenne, mert mindenki mást szeret és minden alkotás jelenthet valakinek valamit. Amikor a regényeket például kikölcsönöztem egy helyi könyvtárból, az ottani, erősen Brandon Sandersonra emlékeztető dán könyvtáros lelkendezett, hogy neki megvan az összes és hogy tökéletesnek tartja a ciklust. Egy intelligens, kedves, nyitott embernek tűnt - és ezzel csak azt akarom mondani, hogy egy kritika sosem az olvasót bírálja, vagy akár az író személyét, hanem mindig magát az alkotást. Tehát nem, nem gondolom azt, hogy a regény rajongói titokban mind rasszisták lennének... viszont ennél a ciklusnál történetesen meg tudom érteni, ha az ázsiai származású emberek sértőnek találják.
Azonban ez ritkán szokott felmerülni a ciklus kapcsán, márpedig a Belgariad neve azért gyakran felmerül, ha epikus tolkieni fantasyről van szó - sokkal gyakrabban futok bele, mint Tad Williams, Kate Elliott vagy Guy Gavriel Kay műveibe. És ilyenkor egyszer sem olvasom, hogy ez egy jó mű, de azért nagy kozmetikázás férne rá ezen a fronton.
Pedig ebben a témában azért bőven lehet olvasni. Tolkienen kívül egy gyakori célpont Martin, különösen Khal Drogo miatt. Csakhogy míg ugyan Martin a dothraki kultúrát brutálisnak ábrázolja, nála a westerosiak legalább ennyire brutálisak a maguk módján. Emellett Khal Drogo szimpatikusabb személy, mint a westerosi urak zöme - tartja magát a szavához és a maga módján jobban szereti a feleségét, mint a westerosiak. Ha a dothrakiak nyersek is, a westerosiak álszentek. Mégis, a neten rengeteg helyen Khal Drogo miatt ingatják a fejüket - oké, Martin a sorozat miatt ismertebb lett, mint Eddings -, a Belgariad említésénél viszont fel sem merül, hogy a Murgók nem állják meg a helyüket.
Én meg ezt azért is furcsállom, mert Eddings ábrázolásánál jóval kevesebbért is pellengérre állítják az embert... olyanokért, amin inkább érzem az átgondolatlanságot. De manapság a jóindulatú sztereotípiák, mint például a nemes vad, is kerülendők és elítélendők. Ezzel szemben Eddings a Murgókat nyíltan negatívan ábrázolja... és olyan töményen adagolja ezt, hogy az embernek elege lesz belőle.
Pedig bevallom, nem szoktam a kákán csomót keresni hasonló esetekben. Akkor sem, ha ez például velünk, magyarokkal történik - egyszer sem éreztem azt sem a Közönséges bűnözőknél, sem a Bérgyilkos a szomszédomnál, hogy most az alkotók az összes magyart bűnözőknek akarták beállítani - egyszerűen csak olyan rosszfiúk voltak benne, akik történetesen magyarok. Nem éreztem szükségét, hogy rögtön dühödten hozzam fel Neumannt vagy Szent-Györgyi Albertet. Egyszer sem éreztem azt, hogy Drakula gróf sértő lenne rám, mint közép-kelet-európaira, ellenben büszke vagyok Lugosi Bélára.
És alapjában véve ugyanígy állok hozzá a többi, hasonló esethez is, mégha igyekszek nem más tyúkszemére lépni, pedig tudom, hogy kétballábas vagyok.
De Eddings minimum egy elefánt, aki felcsapott balerinának.
2012. szeptember 10., hétfő
A város, ami nincs...
Megjelent az SFmagon Clifford D. Simak A város című regényéről írt ismertetőm! Jó olvasást mindenkinek!
2012. augusztus 12., vasárnap
Vasárnap, az Úr napja
"Te úgy mondanád, hogy a kiválasztottság terhe. Én úgy, hogy az eredendő bűné. Így vagy úgy, a vele járó felelősség egyforma, habár lehet, hogy másként adjuk elő, és szavakban vadul vitatkozunk azon, hogy szavakban mit értünk valamin, aminek szavakban nincs is igazán értelme - mert olyasvalami, aminek csak a szív némaságában lesz jelentősége."
Walter M. Miller, Jr. - Hozsánna néked, Leibowitz! (Békés András fordításában)
Walter M. Miller, Jr. - Hozsánna néked, Leibowitz! (Békés András fordításában)
2012. augusztus 5., vasárnap
Ezer árnyalat, ezer lehetőség
Idestova egy éve írtam bejegyzést képregény-adaptációk és fekete színészek kapcsán. Nem azért veszem elő, mert valamiért megint aktuális lenne, és ragaszkodnék egy vesszőparipámhoz. Ellenkezőleg... van, amikor az embert foglalkoztatja egy kérdés, kiírja magából, majd elégedetlen a végeredménnyel, és aztán az foglalkoztatja. A cikkírás közben végig ott motoszkált bennem az, hogy egyáltalán megjelentessek egy blogbejegyzést ilyen kérdésben... nem azért, mert akkor esetleg rasszistának tartanak, bár hazudnék, ha azt állítanám, mások véleménye nem érdekel, mert akkor nem írnék blogot sem. Ha nem érdekel mások véleménye, minek befolyásoljam azt? Egyszerűen az volt a problémám vele, hogy talán nincs elég nagy rálátásom ahhoz, hogy erről a témáról érdemben beszéljek (ami továbbra is bennem motoszkál, de már A-t mondtam, ideje B-t is). A másik, hogy bár Laurence Fishburne Perry White-ként történő szerepeltetése akkor
Még mindig hiszem, hogy a fekete képregény-karakterek alul vannak reprezentálva az adaptációkban. De ezeknek a posztoknak nem arról kell szólnia, hogy akkor is nekem volt igazam, mert az ember szüntelenül keresi a kérdéseire a választ, és ilyen esetben ez a hozzáállás csak visszatartja. Van pár dolog, amit visszatekintve hiányolok a korábbi cikkemből, és mindenképpen pótolni szeretnék.
Az egyik az, hogy hamár annyit nyavalygok arról, hogy a fekete képregényhősök nem igazán kerülnek vászonra, nos, akkor illett volna részemről végigvenni azokat a karaktereket, akik szóba jöhetnének, és azokat is, akik már szóba is jöttek. Persze előbb tisztázni kell pár dolgot. Az egyik, hogy egy rövid tűnődést követően valahol az is érthető, miért nem Steelt szeretnék elsősorban nyomatni - mivel az új Batman-trilógiában már szerepel Lucius Fox, a Vasember-filmekben pedig találkozhatunk James Rhodesszal, ezért félő, hogy a laikus közönség James Henry Ironst e két karakter ötvözetének tekintené. Ennek ellenére én szeretném egyszer őt is tisztességesen a vásznon látni.
A másik, hogy nem tudom, mekkora jogalapom van fehérbőrű magyarként megmondani a frankót arról, hogy milyenek legyenek az afro-amerikai szuperhősök, ahogy ez fordított helyzetben is roppant faramucin jönne ki. Mint képregény-rajongó, persze meglehet a magam véleménye az adaptációkról... de el kell ismernem, hogy mint nem a közegből származó emberke, nem tarthatom magam szaktekintélynek.
Érdekes dolog egyébként a médiából áradó sztereotípiák és az ember valódi tapasztalatainak a kontrasztja. Mert például ha az én személyes tapasztalataimat vesszük alapul, akkor a magyar közönségben alapvetően más képnek kellene élnie a feketékről, mint amit a TV-ben és a filmvásznon lát. Például az egyik legfontosabb, hogy mi nálunk egyrészt a feketék nem képzik akkora hányadát a lakosságnak, másrészt a szegény életművész nagyszájú feketével... nos, valljuk be, vele itthon nem találkozhatunk. Azok a feketék, akiket én ismerek, zömében komoly, jól kereső üzletemberek vagy -asszonyok, akik lehetnek komolyak vagy jó kedélyűek. Persze, azért mondom, hogy zömében, mert ez is egy egyszerűsítés - anno ügyfélszolgálaton dolgoztam együtt feketékkel. Egy szinten voltunk, de más munkakör volt, én angolos voltam, ők franciások. De egyáltalán nem volt jellemző egyetlen olyan sztereotípia, ami a médiából sugárzik ránk, és az első példámat is ezért hoztam fel. De nem egy külföldi fekete diák tanul a Szegedi Tudományegyetemen, akik csendesek, visszahúzódóak - jó, én is tanultam kint ösztöndíjjal, szóval, a külföldön tanuló diákok már csak ilyenek -, de emellett ezek a diákok itt költik el a családjuktól kapott pénzt, szóval, pont behozzák azt az országba. Tehát a szegény életművész fekete sztereotípia nálunk nem állja meg a helyét.
Jó, persze, most hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a sztereotípia nálunk ne jelenne meg magától, csak feketék helyett mi romákra szoktuk alkalmazni, amivel csak azt akarom mondani, hogy rám szakadna a plafon, ha azt állítanám, nálunk, Magyarországon nincsenek meg azok a társadalmi feszültségek, amik pl. a fent említett sztereotípiát is eredményezik. Éppenséggel ezek a feszültségek előző cikkem óta nőttek is nálunk, és többek között ez is motivált arra, hogy kicsit újra körüljárjam a témát. Ugyanis sajnos nem lehet azt mondani, hogy ezekben a kérdésekben nincs felelősségünk, pláne, ha véleményt nyilvánítunk. Például engem az utóbbi időben eléggé borzaszt, miféle hozzáállást engedhetnek meg egyre jobban maguknak szélsőséges körökben, miközben külföldön kevesebbért is fejét veszik az embernek. Azt hiszem, ha majd az olyan embereknek, akik börtönbe zárnák pl. a melegeket, azonnal megköszönik - vagy inkább nem - a munkájukat, és ez ott figyel a hír végén, akkor nyugodtabban merek felszólalni a vélt és valósan túlzott politikai korrektség ellen. De egy olyan közegben, ahol egy párt rögtön a Földet leigázni készülő idegenek előfutárának tekinti egyik tagját, miután fény derült annak származására... nos, ott bizony az ember fenekében ott a zabszem. Mert bármikor kiforgathatják a szavait, és nem, soha nem azoknak a véleménye érdekelt, akik kiforgatják a szavakat, mert azok úgyis mindent megfognak tenni, hogy a maguk igazát olvassák ki mindenből. Nem, csak nem célom könnyen a malmaikra hajtani a vizet, és ezért fenemód óvatosnak kell lennem.
Akárhogy is, ugorjunk! Említettem, hogy a fenti sztereotípia nálunk nem állja meg a helyét, ellenben nálunk is beépült a köztudatba. Ugyanis ezekkel import alkotásokon keresztül értesülünk, melyekkel frekventáltabban találkozunk, mint a magyar termékekkel, és így ezek jobban befolyásolják a gondolkodásunkat, akkor is, ha magyar közegben élünk. Az előző - meg az azt megelőző - generáció számára például Ewingék története ugyanolyan meghatározó volt, mint a szomszédoké, kicsi és nagybetűvel. Annyit találkoztunk tehát pl. a gettócsászárral, hogy bármennyire is másod- vagy harmadkézből származó információ, készpénznek vesszük, és sokan elhiszik, hogy minden fekete egész nap az utcán kosarazik és rappel. És ez valóságosabbá vált számunkra a körülöttünk lévő világnál, mert én például itt Magyarországon egy feketével nem találkoztam, akire illene ez a körülírás, ellenben sokan mégis így képzelik el nálunk őket. Ez annyira jellemző egyébként, hogy amikor magyar fekete hírességről beszélünk, sokaknak Fekete Pákó ugrik be, aki azért nem volt annyira meghatározó és akin jót nevetnek, holott ott van egy Kálid Artúrunk már mióta, aki azért minőséget tesz le az asztalra (nem mellesleg ő volt Superman magyar hangja is).
Persze, az talán amúgy nem is baj, ha valakiről nem a bőrszíne ugrik be először, hanem az, hogy milyen munkát tett le az asztalra. A bőrszín pedig másodlagos, mint a hajszín vagy szemszín. És ezzel elérkeztünk ahhoz, hogy én milyen fekete karaktereket szeretek - akik élő, lélegző karakterek, akiknél a származás nem egyéb apró adaléknál. Ami ha ki is hat a karakterre - mert mindenkire kihat a származása -, nem köti korlátok közé. Ezért is ódzkodtam először "Kedvenc Fekete Karakterek" listától, mert az már egy megkülönböztetésnek tűnt... ugyanezért nem teszem ezt színészekkel sem... nagyon kedvelem Morgan Freemant, de őt nem kell külön kategorizálni (lista-gettóba rakni) hogy megállja a helyét... és ez igaz másokra is. A jó fekete karakterek azért jók, mert ugyanolyan összetettek és/vagy szerethetőek, mint a fehérek. Ezért pedig egy tökéletesebb világban már megint megérdemelném a Captain Obvious díjat.
És ez igaz az ellenkezőjére is: sok fekete karakter azért nem lesz népszerű, mert az alkotók nem igazán öltek beléjük energiát. Azért alkotják meg, hogy legyen egy 'token member' a csapatban, amire azért van néhány példa. Néha elképzelem, hogy zajlik egy ilyen beszélgetés alkotói folyamatnál.
- Te Pista, te kell ide egy fekete még!
- Egen? Oszt' mit tud?
- Hát az a képessége, hogy ilyen nagyon kemény arc.
- Értem... és még mit kell tudni róla?
- Mit kell, mit kell... hát azt, hogy fekete! Rappel, meg füvet szí, meg kosarazik, mint mindegyikük!
- Huhh, hát a fekete srácok meg fognak érte őrülni! Családja legyen?
- Ne legyen! Úgyis meghal három szám múlva...
(Jó, ez persze cinikus, és sok ilyen esetben inkább az van, hogy az alkotók nem gondolják át alaposan a dolgot, mint... mint az más esetben is előfordult.)
Sokakat ez a pongyolaság zavar, és nem kevés ember részben emiatt fintorog a kötelező feketékre. Pedig ismerek olyan emberkéket, akik tudnak inkorrekt megjegyzéseket tenni, mégis ők hozták szóba, hogy pl. annyi jó fekete karakterrel nem voltunk sci-fi fronton elkényeztetve. Van a vicces fekete meg a gonosz fekete, aztán ennyi. És hamár inkorrektségnél tartunk, a politikai korrektségben mindig is az zavart - és ezért is írtam meg végül a múltkori cikket -, hogy a politikai korrektséget - vagy a politikailag korrekt embereket - mintha nem a másik érdekelte volna, hanem hogy mit gondolnak ő róla. Inkább elzárkóznak a témától, mintha zavarba hozná őket, és én pont nem a nyitottságot érzem, hanem hogy az a fontos, hogy ők nem rasszisták. És ezt a hozzáállást érzem akkor, amikor egy képregényben fehér mellékszereplőt tesznek meg feketévé, ahelyett, hogy egy már meglévőt robbantanának be a köztudatba.
De tudom, ez személyes ízlés dolga is: jómagam purista vagyok. Vegyük például a Thor filmet, ami kisebb vihart kavart Idris Elba Heimdalként való szerepeltetése miatt. Kenneth Brannagh azzal érvelt, hogy neki a tehetség számít, és nem fog származás miatt senkit megfosztani a lehetőségtől. Ebben igaza is van - erről mindjárt -, de én speciel jobban örültem volna egy Istenek Tanácsának, ahol a germánok mellett ott találhatók az afrikai, japán, görög, azték, indiai, etc. istenek, pont azért, mert más kultúrák isteneit az európai ember annyira nem ismeri. De szembe kell nézni azzal, hogy ezeknek az isteneknek nyilván egyáltalán nem lett volna semmi szerepük, még idejük is alig, teljesen elsikkadtak volna - így a célnak egyáltalán nem feleltek volna meg. Emellett a Thor film nem a mitikus vonulatot, hanem inkább a hatvanas évekbeli Kirby-verziót vette alapul, hogy annyira ne üssön el Vasembertől. Ezek szerint az asgardiak idegenek egy másik bolygóról, és ha már a képregényben is találkozhatunk Thor barátai között egy mongol harcossal... nos akkor a világképből Elba Heimdallja sem lóg ki.
Emellett az is igaz, hogy alapvetően a nyugati közönséget, nos... nem érdeklik más kultúrák történetei. Ha valaki meghallja, hogy egy új Shakespeare adaptáció készül, inkább felkapja a fejét, mintha teszem azt a Mahábháratáról lenne szó. Én szeretném, ha ezek is nagyobb szerepet kapnának a nyugati kultúrában. Egyrészt színesítené a képünket a világról. Másrészt meg az egy kicsit tényleg problémás, hogy csak a nyugati történeteket nyomjuk egy jóval sokszínűbb közönségnek, mert ez számít, és aztán hozzátesszük, hogy apropó, az autentikusság mián csak európaiak játszhatnak benne.
És még valami, hamár politikai korrektség meg Heimdal: a cikkem célja nem az, hogy helyre tegyem például azokat, akik nem értenek egyet Idris Elba germán istenként való szerepeltetésével. Nem célom ítélkezni, és voltaképpen az ítélkezés zavar bármelyik oldalról... hogy jó emberek marják egymást. Mint már írtam párszor, sok olyan embert ismerek, aki morog a politikai korrektségre, ellenben mégis törődnek egy ismerősükkel, tartozzon az a személy bárhová. Mert meglátják benne az embert, ami sokszor mintha nagy kérdések fejtegetésében hajlamos lenne elveszni. Ezekkel az emberekkel amúgy nagyon jól el is lehet beszélgetni ezekről a témákról - a kulcsszó a kölcsönös tisztelet. A cikkem célja tehát az, hogy olyasmiről beszélgessek, amiről hajlamosak vagyunk sommásan nyilatkozni.
De amúgy lehet, hogy tudunk kapcsolódási pontokat találni. Teszem azt, szerintem minden kedves olvasóm elalélna, ha amerikai közegben egy magyar szuperhőst látna a filmvásznon. Hé, elvégre a Bosszúállók budapestes beszólása is sokunknak jól esett. A feketék is ugyanígy vannak ezzel, és mivel ők is a közönség részei... nos, szerintem, érthető valahol az elv, miért raknak be mindenhová egy feketét. De hé, amit múltkor a melegek kapcsán említettem, az itt is játszik - általában egy feketét kapunk sok fehérre. Ne legyen az se, hogy emiatt rögtön mi, fehérek érezzük kirekesztve magunkat ("Há' má' mindenhová egy n----- kell?"), mert az is faramucin jön ki, hogy finom legyek és úrias.
No, ideje lenne akkor már rátérni, hogy milyen fekete hősök azok, akik közül Hollywood válogathatna... de amennyiben ő nem fog, úgy itt vannak azok a karakterek, akik esetleg egy egyszeri olvasó érdeklődését felkelthetik, és még nem szerepeltek vásznon (megjegyzem, a lista nem teljes, azt a tízet válogattam össze, akit én személy szerint szívesen látnék a moziban):
Fekete Párduc
Azt hiszem, mindegyik közül talán ő a legikonikusabb - többnyire azért is, mert ő volt az első fekete szuperhős. 1966 júliusában debütált a Fantasztikus Négyes 52. számában, és ezzel három hónappal előzte meg magát a Fekete Párducok mozgalmat (bár mindkettőt megelőzte a II. Világháborúbeli Fekete Párducok zászlóalj). Annak ellenére, hogy Nick Fury elitalakulatában már szerepelt egy Gabriel Jones nevű fekete, Fekete Párduc - T'challa - volt az első fekete szuperhős, aki ráadásul önállóan tevékenykedett. Ha valakihez okvetlen hasonlítanom kellene, az Batman, ugyanis mindketten rendkívüli fizikummal bíró, gazdag, intelligens igazságosztók... azonban Fekete Párduc saját karakterrel rendelkezik, nem pedig egy másolat, amiben nem kis szerepe van a hátterének: ő nem egy gótikus amerikai város bajnoka, hanem egy fiktív afrikai királyság uralkodója. Ha valaki kedveli a földhöz közelebbi hősöket, mint Batman, Fenegyerek vagy Amerika Kapitány, akkor mindenképpen tegyen T'Challával egy próbát. Fekete Párduc egyébként sokáig a Bosszúállók egyik tagja volt, emellett nemrég házasságot kötött az X-men Viharával, sőt, ketten egy ideig a Fantasztikus Négyesbe is beálltak, hogy rövid ideig Reed és Susan Storm Richardsot helyettesítsék.
Habár a legelső megjelenésén meglátszik a kor - elvégre, mégse ma íródott -, jópofa... ellenben talán sokakat jobban érdekelnek a modernkori, politikával átszőtt történetei (pl. Reginald Hudlin első története), de sokakat ihletett meg a Panther vs. the Klan 1976-os történet.
Monica Rambeau
Monica - alias Csodakapitány alias Foton - szintén a Bosszúállók egyik tagja, sőt, egy időben vezetője is volt. Találkozhattunk vele magyarul a Titkos Háborúban, illetve szerepelt például a The Avengers vs. The X-men képregényben is. Én őt istenigazából mégis Warren Ellis Nextwave-jében kedveltem meg, ami valahol ironikus is lehetne, elvégre abban a minisorozatban mindenki valamelyest önmaga karikatúrája. Tévedés ne essék, Monica mindig is kompetens vezető volt, és itt is az marad, azonban van valami báj abban, hogy mennyire igyekszik egyben tartani az - egyébként annyira nem kompetens - társaságot, több-kevesebb sikerrel (ha a Nextwave-et a Futuramához hasonlítom, ő Turanga Leela), illetve hogy Ellis mennyire örömét leli a szuperképességének - mely által képes átalakulni az elektromágneses spektrum bármelyik energiatípusává - kihasználásában. Emellett legtöbb önironikus fekete karakterrel szemben a humor forrása nála nem fekete mivolta Ellisnél, hanem hogy egyszer a Bosszúállók vezetője volt - ahogy Al Bundy is négy touchdownt szerzett egy meccs alatt. De persze ha nem komolytalankodjuk el, Monicában akkor is van annyi potenciál, hogy hamarabb a vásznon akarjam látni, mint Víziót, Wonder Mant vagy Higanyszálat.
Sólyom
Bevallom, Sólyom korábban annyira nem fogott, mert abban a néhány történetben, amihez szerencsém volt korábban vele, sosem tűnt többnek két szárnynál. Azonban ha volt is tényleges haszna az Újvilágnak a magamfajta régi motorosok számára, akkor az az, hogy bebizonyította, tévedek, és ő is több ennél - jó íróknál legalábbis. Az Újvilágban ugyanis Sam Wilson elsősorban egy tudós, aki Tony Stark és Dr. Bruce Banner szakterületénél is elborultabb dolgokkal foglalkozik. Sokrétűsége már megmutatkozik az amúgy feledhető újvilági Galactus-széria első felvonásában, de tudósként nem kevés szerepe van a vadonatúj The Ultimate Comics: The Ultimates első történetfonalában is. A szárnyak másodlagosak - inkább azért vannak, mert tudós mellett felderítő, és másodsorban harcos. Tulajdonképpen ha egy filmadaptációban mikroszkóp és számítógép előtt ül, és csak a legvégén veszi elő a szárnyakat, nos, akkor is megkaptuk azt, ami szerintem jó benne. És persze nem maradhat el az, hogy 1969 óta szerepel a képregények világában, Stan Lee alkotta meg, és sokáig Amerika Kapitány társa volt.
Steel
Bevallom, a sokak által lehurrogott Shaquille O'Neill filmet sosem láttam, ellenben a Superman rajzfilmsorozatban - ha pár rész erejéig is - nemcsak technikai fronton válik hasznára a kriptoni bajnoknak, hanem a találmányával is segít neki felvenni a harcot Metallóval, a Terminátor kriptonittal működő prototípusával felvenni a harcot. Sőt, oroszlánrészt vállal a küzdelemből, amikor Supermant a sugárzás legyengíti. Bár fentebb írtam, hogy a karaktert mi miatt nem biztos, hogy előveszik, ez az, ami miatt bizalmat szavazok neki. Emellett ott végig egyfajta csendes, finom méltóság jellemzi - végig érezni rajta, hogy Supermannel szemben ő Metropolis utcáin nőtt fel, de sosem vált át nagydumás észosztóvá. Tiszteli Supermant, és ez kölcsönös.
A képregények világában egy ideig egyike a Supermant helyettesítő hősöknek, emellett többek között az 52 című - szvsz szerfelett széteső, ennek ellenére mégis fontos - heti sorozat egyik nézőpont karaktere. Emellett nem kicsit lényeges az, hogy civilben John Henry Irosnak hívják.
Mr. Terrific
Mr. Terrificre kábé ugyanaz igaz, mint amit az általam kedvelt Sólyomról írtam - tudós, aki besegít a harcban. A különbség csak annyi, hogy Mr. Terrific relatíve új karakter - 1997-ben debütált. Ennek ellenére mégis hamar meghatározó tagjává vált magát a Justice Society nevű társaságnak. Harcban és nyomozásban egyaránt kiveszi a részét - az elsőben olyanok oldalán, mint Power Girl, a másodikban pedig gyakran Doctor Mid-Nite társaságában, emellett Bruce Wayne és Lex Luthor után a harmadik legintelligensebb ember a Földön. A Justice Society prominens tagja, emellett a - számomra felemás - Identity Crisisben is szerepel.
Persze nem mehetek el amellett, hogy ő egy korábbi szuperhős utódja és örököse. Az eredeti Mr. Terrific, Terry Sloane, mondanom sem kell, fehér volt (1942-ben jelent meg a színen). És ezt a megoldást én amúgy személy szerint sokkal jobban kedvelem és sokkal őszintébbnek tartom, mint a múltkori cikkem apropóját. Persze, hogy az öreg hősök bárkit inspirálhatnak fajra és nemre való tekintet nélkül, ahogy ez a valóságban is így van. Lehet bárki űrhajós, bíró vagy akár elnök... a szuperhősi alteregók meg voltaképpen annyira nem különböznek ezektől a pozícióktól. Itt is átadják az öregek a fiataloknak a fáklyát. Olyan ez, mint pl. a Watchmenben Dan Dreiberg példaképe Hollis Mason volt. Ha esetleg egy Igazság Liga filmben szerepelne, akkor elég lenne utalni vagy elmondani, hogy példaképe és/vagy mentora Terry Sloane volt.
John Stewart
És a fenti áll az egyik Zöld Lámpásra is. Vele az Igazság Liga rajzfilmsorozatban találkoztam, és az a széria annyira meghatározó volt számomra, hogy jó ideig a fehér Zöld Lámpás zavart, nem kicsit. Ez elsősorban azért is volt, mert a rajzfilmsorozatban olyan jól kiegészítették egymást Villámmal... ha most túlozni akarnék, akkor ők voltak a szuperhősök Furcsa párja: Wally West volt a komolytalan, tréfás figura, John Stewart pedig a mindig komoly, pedáns katona.
Képregényben a fehér Zöld Lámpások a meghatározók, akár saját sorozatban, akár az Igazság Ligában. És hazudnék, ha azt mondom, hogy rosszak - bár én akkor már Alan Scottra, az aranykori Zöld Lámpásra szavazok -, csupán valahogy számomra jobban működött John Stewart és Wally West chemistryje. Grant Morrison Igazság Ligájában Kyle Rayner szerepelt, és ő sem volt rossz, csak ő ugyanolyan komolytalan karakter volt, mint Wally West, ha nem jobban. Mindazonáltal meg kell említenem, hogy a Superman: Red Son képregényben egy cameo erejéig szerepel Stewart, illetve hogy a hetvenes évek eleje óta létező karakter.
Bishop
Esküszöm, hogy mikor megjelent, az egyik legellenszenvesebb karakternek találtam Bishopot. Hogy miért is? Mert ő egy két lábon járó sztereotípia volt. Agresszív, arrogáns, nagyarcú, mindenkit gondolkodás nélkül lelővő kemény legény volt. Emellett, ahogy azt egy X-men képregényben kell, egy sötét jövőből jött. A képessége az, amit az X-men: Az elsők Sebastian Shawjától láthattunk - képes elnyelni és visszalőni különböző energiákat... ez nem rossz, de ahogy akkoriban az írók használták...
...aztán Grant Morrison Új X-menjében megjelent egy másik mutáns nyomozó oldalán, mint egy intelligens Starsky, és voilá, rögtön működött. Olyan karakter volt, aki tisztában van azzal, hogy a különleges képességek mennyire új értelmet adnak a bűnözésnek, aki szeretné fenntartani a rendet, de mégsem akarja elnyomni a fajtársait - a kezdetek kezdetén Bishop nagyon autoriter személyiség volt. Egy ideig ez az új hozzáállás is jellemezte a karaktert... aztán a Messiah CompleX során az írók ezt az irányt kidobták a kukába, és megint egy időutazó könyörtelen bosszúállót kaptunk helyette. Említenem kell viszont, hogy a Wolverine and the X-men rajzfilmsorozatban, bár ott is a jövőből származik, egy felelősségteljes vezér - ha már minden áron tartani akarják magukat az időutazáshoz egy filmadaptációnál, remélem, ennél lejjebb nem adják az alkotók.
Vixen
Vixennel elsősorban mint mellékszereplőként találkoztam az Igazság Liga lapjain. Annyira nincs rálátásom, viszont mindig is jópofának találtam a képességét - ami pepitában ugyanaz, mint Animal Mané, de Istenem -, és mindig is láttam a karakterben potenciált. Róla nem tudok sokat mondani képregény-fronton, de a rajzfilmekben tetszett az alakja, és éppen ezért a filmvásznon nem lenne rossz őt látni. Ugyan érik őt kritikák, hogy kicsit visszás, hogy az legyen egy fekete szuperhősnő képessége, hogy vad... de ha az alkotók odafigyelnek arra, ne váljon kétdimenziós karakterré, és ügyesen használják a képességét, akkor ez sem okozhat gondot.
Luke Cage
Bevallom, számomra Luke Cage valahogy A sztereotip fekete szuperhős, aki mindig a feketékről éppen élő képet testesítette meg. Egykor afrót meg diszkógöncöt viselt, ma kopasz és aranynyakláncot hord. Ráadásul ő az, akinek az a képessége, hogy kemény (szupererő és sebezhetetlenség, ami nem éri el a Hulk/Superman szintet). Abban, hogy a képességét a börtönben szerezte - beállt kísérleti nyúlnak a szabadságáért cserébe -, vannak lehetőségek... de nagyon óvatosan kell ezzel az eredettörténettel bánni, mert rossz kezekben ez csak erősíti a fent tárgyalt élő sztereotípiát. Ennek ellenére voltak jó megmozdulásai Bendisnél, de valahogy mégsem fogott meg úgy, mint a fenti karakterek. Pedig megházasodott, született fia is, és jó pár párbeszéde Pókemberrel és Rozsomákkal tényleg jópofa lett.
Viszont! Régebben szó volt arról, hogy Genndy Tartakovsky, a Dexter laboratóriuma és a Szamuráj Jack alkotója fog írni-rajzolni egy minisorozatot az eredeti Luke Cage-ről. A fenti kép elég blaxpoitonösen és tartakovskysen tongue-and-cheek, ezért engem kilóra megvett. Persze ez nem most volt, és régesrég óta nincs hír róla... kár, Tartakovsky a Cartoon Networkös pályafutásával bizonyította, hogy kellő intelligenciával és stílussal rendelkezne egy ilyen interpretációhoz.
Akárhogy is, ő is egy megkerülhetetlen karakter, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs abban egyfajta potenciál, hogy ő pénzért vállal hősködést - érthető, a számlák nem fogják kifizetni magukat. De ha nem Tartakovsky verziójához tartjuk magunkat... nos, mint annyi mindennél, itt is az alkotókon múlik sok minden. Luke Cage pont az alapjában véve sztereotip karaktere (ld. fentebb) miatt ideális, hogy az alkotók játszanak az elvárásokkal, és ezáltal elmélyíthessék őt a filmvásznon.
Synch
Synch a Generation X vezetője volt, ami az X-men alsó tagozatának felel meg. Synch - vagy Everett Thomas - képessége az, hogy képes lemásolni mások képességeit, és azt a maximumon használni. Korai híresztelések szerint ő is szerepelt volna az X-men: Az elsőkben... legalábbis volt szó egy képességmásoló Thomas nevű fiúról, akit fekete színész alakítana. Elsősorban ezért is szerepel ezen a listán, pedig bevallom, nálam a Generation X majdhogynem kimaradt, akárcsak a Tini Titánok (ezért sem írok pl. Kiborgról, mert ő vele csak az X-men-Tini Titánok crossoverben találkoztam). Amit olvastam róla (Falanx-történet), ott tetszett a zöldfülűsége, és van abban is valami metafora, hogy képességével igyekszik felnőni a vén rókákhoz. Hogy mint karakter, mit adhatna? Nos, ő eléggé ismeretlen, hogy sok múljon az adaptálókon... de alapjában véve ő se tudós, se király, se harlemi kemény legény... így a fenti típusok egyikébe sem esne bele. Egy fiatal, aki még formálható, és ezzel talán növelhetné a sokszínűséget a sokszínűségen belül.
Még pár rövid szót szólnék azokról a feketékről, akiket már láthattunk filmvásznon. A legfontosabb ezek közül Penge, aki az X-men szériánál is korábban rajtolt, és aki egy trilógiát vitt el a hátán... töredelmesen bevallom, én nem rajongok annyira a vámpírokért, de meg tudom érteni, másoknak miért tetszett. Az X-men esetén nem tudom hangsúlyozni, mennyire elégedetlen voltam Vihar nemlétező karakterével - pont a sokak által szapult harmadik rész az, ami egy kicsit korrektebbül kezeli őt -, és éppen ezért szívből remélem, hogy Az elsők folytatásában találkozhatunk vele fiatalon... annyi minden lenne róla, amit a filmek nem érintettek. Joseph "Robbie" Robertson a Pókember képregényekben a főszerkesztő J. Jonah Jameson lelkiismerete, a kettejük kapcsolata a Hírharsona szíve-lelke, ebből a filmekben nem láttunk semmit. Hamár fent említettem Az elsőket, annak egyik hibája, hogy Darwinnal nem tudnak mit kezdeni... pedig a képessége, az adaptáció, bármilyen absztraktnak is hangzik elsőre, valójában Rozsomák regenerálásának kisöccse - látványos sebezhetetlenség. Én kedveltem a Terrence Howard által alakított James Rhodest, és szerfelett sajnáltam, hogy a folytatásban lecserélték Don Cheadle-re, akit egyébként kedvelek, de akkor is faramucinak tartottam a húzást, mint néző.
Nem feledkezhetek meg Lucius Foxról (igen, az a karakter 1979 óta része a DC Univerzumnak mint mellékszereplő) az új Batman szériában, akit ugye Morgan Freeman alakít, és ez már egy garanciát jelent, szóval, vele teljesen elégedett vagyok. A Mystery Ment csak filmben ismerem, de - bár azt sokan lehurrogják - a csapattagok szerepeltetése tekintetében sokkal jobbnak tartom a korábban említett X-men filmeknél, így például Láthatatlan srác karaktere is a helyén van.
A régi cikkemben említettem Vezért és J ügynököt, mint általam kedvelt példákat Laurence Fishburne Perry White-jának esetére... reméljük ez utóbbit is ide fogom sorolni, de sok múlik forgatókönyvön és rendezésen. Meg kell említenem Nick Fury-t, akinek annyira bejött Samuel L. Jackson, hogy a fősodorbeli Marvel Univerzumban már behozták Coulson ügynökkel együtt az ifjabbik Fury-t, aki fekete és a vén Nick fia (ami számomra megint csak egy szinten van a Mr. Terrific kapcsán leírtakkal... jópofának tartom). Ott van még a Batman film Harvey Dentje, akit Billy Dee Williams játszott el, a Fantasztikus Négyes Alicia Masterse, illetve a Thor Heimdallja... akik a filmekben annyira sokadik mellékszereplők voltak, hogy bár én kedvelem pl. Billy Dee Williamst, és nagyon okos húzásnak tartottam azt tőle, hogy csak komoly összegek áráért tudták a producerek "kivásárolni" a franchise-ból, valójában az eredeti Batman film szempontjából annyira nem meghatározó... pedig minden adott lenne, én mégsem rá emlékszek. Talán Jack Nicholson Jokere is a ludas ebben? Akárhogy is, a Batman visszatérben már a karakter nem szerepel. Ami pedig az X-men 3 Bill Dukes által alakított Bolivar Traskját illeti, annak a karakternek annyira nincs köze az eredetihez - és itt az írott karakterre gondolok -, hogy bátran lehetett volna egy teljesen más nevet adni neki, és ezzel elkerülhető lett volna a rajongók fanyalgása, mert ez így tényleg olcsó húzás volt (megjegyzem, Bill Dukesot szeressük többek között a Ragadozóban).
Száz szónak is egy a vége, szerintem még mindig van hova fejlődni... de mint említettem, ebben a témában inkább kibic vagyok, semmint szaktekintély. Viszont szerintem van miből választani, hogy mindenki elégedett legyen. És mondom, ebben a témában nem én vagyok a főszószóló... egyszerűen csak arról van szó, hogy mint egyszeri néző, szeretnék minél jobb, minél inkább kihasznált karaktereket látni. Színre-nemre-korra való tekint nélkül. És hát, végül is egy jó karakter az, akivel együtt tudunk érezni... és hát egyebek mellett nem az együttérzés fejlesztése a művészetek egyik feladata?
Errata: előző cikkemben az Astro Cityben szereplő Jack-in-the-Box helyett Crackerjacket írtam, aki egy teljesen más karakter.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)