Itt a december...

...tele ünnepekkel! :) Reméljük, mindenkinek kellemesen fog telni!

Girls – A lányok, a lányok, a lányok angyalok…

Az olyan képregényeket szeretem, mint a Girls, amelyek megmutatják, hogy a műfaj igenis tud többet mutatni a sztreccsruhás szuperhősöknél, és hogy egy paneleken megelevenedő történet is lehet mély és többrétegű. Hogy miről is szól a szóban forgó mű? Hát, egy zombis-testrablós történet, csak rothadó hullák és alakváltó idegenek helyett anyaszült meztelen lányok vannak…

…

…Ööö, velem van még valaki? Bízom benne, hogy igen, és nemcsak azért, mert a Girls megérdemli, hanem mert a főtémák találkozása – zombik és férfi-nő kapcsolatok – miatt egyenesen kötelezővé tenném a magyar fantasztikus irodalom képviselőinek a Luna fivérek művét, amellyel egy csapásra bekerültek a köztudatba. A képregény ugyanis egy családi munka, a két testvér, Josh és Jonathan Luna ugyanis a történetszövéstől kezdve a kihúzáson át a beírásig mindent megosztottak egymás között, és a kész műnek javára is válik ez az összeszokottság.

Történetünk helyszíne Pennystown – csak én érzek ebben a névben egy kettős jelentéstartalmat? – amelynek hatvanöt fős lakossága békességben és boldogságban éldegél egymás mellett. Ez persze csak a látszat, ahogy azt már megszokhattunk: a község tűnhet egy tó nyugodt felszínének, de mi sejtjük, hogy már érkezik is egy ordas nagy kő felé.

Adva van Ethan, egy tipikus önérzetes, kapcsolatok terén is esetlen balfácán, aki még mindig nem tudta túl tenni magát azon, hogy barátnőjével hat hónapja szakítottak – szerintem nincs az a férfi, akinek legalább egy kicsiny része ne tudna együtt érezni egy ilyen lúzerrel. Egy este Ethan a kelleténél kicsit jobban felönt a garatra és miután egy félreértés – és egyben hamvában holt kísérlet a barátnő, Taylor féltékennyé tevésére – után sikeresen megalázza magát, hősünk kifordul magából és elmondja a női nem képviselőit – általánosságban és konkrétan – mindennek. Ki is penderítik a bárból, de barátunk még ekkor sem tudja megállni, nehogy övé legyen az utolsó szó… ami egyben végszó, már ami egy csodát illeti.
Az kisebb, bár a község számára látványosabb jelenség, hogy a környéken tomboló vihar azonnal elül. Hősünk viszont az úton hazafelé kis híján elüt, majd felszed egy sebesült és anyaszült meztelen lányt, aki valaki vagy valakik elől menekül. Aztán már ha hazavitte, Ethan lovagiasan ellátja a bajba jutott hölgy sérüléseit, enni ad neki, majd még gyengédebb gondoskodásban részesíti… pedig természetesen egy ilyen hölgynek mindig van egy sötét titka.

Emlékszik mindenki a Szörnyecskék filmre? A három szabályra is? Nincs víz, nincs vaku, nincs késő esti nasi? Arra is, hogy ezt persze nem tartották be, és az aranyos jószág rögtön beszaporodott a torz ivadékaival? Na, a hölgy esetén egy szabály van: nem szabad megdugni. Naná, hogy ezt sem sikerül betartani.

Pár apróság, ami a képeken látható csábos leányzót illeti: tojással szaporodik. Aktus után rögtön legalább hatot rak le belőle, hogy egy fél napon belül ivarérett klónjai keljenek ki belőle. Gyilkos érzéseket táplál a „természetes” nők iránt. Belső tulajdonságokat tekintve inkább tekinthető állatnak… viszont szerfelett vonzó, és képes utánozni az emberi hangokat, a férfiak egy része pedig naná, hogy van elég hülye. Mert hát emellett csendes, gyönyörű, Éva-kosztümben flangál, és csak azt akarja.

Az ő jelenléte csak az egyik probléma. Hamarosan kiderül, hogy a községet egy hatalmas erőpajzs választja el a külvilágtól, a központjában pedig egy óriássperma található, amit a lányok halottakkal táplálnak, egyéb iránt pedig úgy viselkedik, mint a marslakók tripodjai a Világok Harcában.

Igen, ez így leírva iszonyú blődségnek hangzik, és az is lehetne… a Luna fivéreknek azonban mégis sikerül valami beteg, bizarr, ugyanakkor okos és tartalmas történetet kihozniuk. Jó, mint már említettem, a koncepció itt nagyban hajaz a zombis-testrablós filmekre, csak itt a paranoiát nem az okozza, hogy ki fertőződött meg, hanem hogy ki „hozta létre” az újabb almot… és ennek megfelelően szép szakadék támad a férfi és női oldal között.

Persze semmi sem ilyen egyszerű, mert a nemeken belül is nagy az egyet nem értés, és az alkotók mindenkinek igyekeztek jellemet adni. Talán ez az egy jelentősebb hibája a képregénynek; annyi karaktert mozgat, hogy néhányuknak csak tipi fissi szerep jut. Az atyáskodó seriff. A beforduló tudós. A falu szajhája és annak „tomboy” húga. Akadnak olyanok is, akik csak statisztálnak – kell a birka a vágóhídra – és olyan is van, akinek a nevét csak azután tudjuk meg, hogy az első támadási hullámban elhalálozott. Ethanon kívül egy boldogtalan házaspár az, akik a történet szempontjából komolyan számítanak, bár én kedveltem még a számkivetett gazdát a retardált fiával, valamint a község papját, aki ironikus módon Pennystown egyetlen a földön két lábbal járó embere. Ennek ellenére a Luna fivérek jól zsonglőrködnek, és van, hogy egy adott karakter egyik pillanatban rettentően unszimpatikus, a másikban viszont képesek vagyunk megérteni őt - ez különösen a már említett házaspárra, Nancyre és Kennyre igaz.

És mi a helyzet a lányokkal? Nos, ők nemcsak hogy elvesztik „varázsukat” a történet során, de egyenesen ijesztőek lesznek. Nem brutális, direkt módon – bár hentelésből nincs hiány, és hölgyeink is képesek sakálokként marakodni a tetemek felett –, hanem nyomasztó, zsigeri kísértetiességgel. Legjobban talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor valakinek vezetés közbe beakad a Pure Moods lemeze az X-akták témájánál, miközben éjfél körül hajt egy elhagyatott országúton. És ez valahol így is van rendjén.

Elvégre igen, mindnyájan elképzeltük már álmaink asszonyát, aki gyönyörű, meztelen, nem mond nemet… ugyanakkor a szépség mégis csak a személyiségből fakad. Abból, hogy mormotás mamusza van, hogy néha nevetés közben önkéntelenül horkant egyet, hogy olyan filmekre vesz rá, amit nem akarsz megnézni. Meg abból, legfőképpen, hogy egy van belőle.

Mit lehet elmondani még a Lányokról? Igazából a többit mindenkinek magának kell felfedeznie, mert bőven van még egy pár meglepetés ebben a bizarr és felkavaró zombimesében. A végét pedig mindenki maga döntse el, hogy méltó lezárása-e a történetnek – én teljesen helyénvalónak éreztem – a keret viszont mindenképpen zseniális.

Amikor egy zombinak van a legtöbb esze – Brandon Sanderson: Elantris

Talán egy laikus számára nincs is unalmasabb téma a horror műfajában, mint a zombik. Elvégre minden történet ugyanúgy épül fel, nem igaz? Az egyszeri emberek élik sivár kis életüket, amikor beüt a krakk: a halottak egyszer csak eldöntik, hogy megmutatják ezeknek a lúzereknek, hogyan kell igazán élni, és teljes gőzzel el kezdik felszámolni a társadalmat. Hörögve. Rothadva. Agyat zabálva. Közben meg a hősöknek egyre nagyobb túlerővel kell szembenézniük, hiszen az elhunyt bajtársak az ellenség seregét gyarapítják – elvégre a zombiknál igaz az a mondás, miszerint: az vagy, aki megevett téged.

Szóval, semmi nem lehet ötlettelenebb a zombiknál.

Ezt a véledekést azonban egy seregnyi mű cáfolja meg: elég csak a 28 nappal később kihalt Londonjára, a Shaun of the Dead alkalmazkodó túlélőire, a Fido félig Lassie-t idéző történetére, vagy a Girls című képregény csábító egyenlányaira gondolni. A sort bővíti Brandon Sanderson Elantrisa is. (Plussz, ha ideveszem még a Hullajót vagy a South Park hajléktalanos részét, akkor kiderül, hogy jóval több kraft van a zombikban, mint a karót nyelt, mostanság egyre pozőrebbé váló vámpírokban.)

Adott ugyanis a címszereplő város, amely egy évtizeddel korábban még az istenek bölcsőjének számított: a hely találomra felruházott egy szerencsés flótást emberfeletti hatalommal. Aztán a világ kifordult a négy sarkából, és az éteri lények eleven halottakká váltak. Ez persze nem akadályozta meg a várost, hogy tovább kutasson kiválasztottak után, így ami egykor áldás volt, most átokká vált.

Az ember persze valami miatt nem veszi jó néven, ha a szomszédja fél lábbal a sírban van, félig pedig a pázsitján áll, ezért az élők az ilyen szerencsétleneket összefogdossák, és bezárják Elantrisba. Ami, mondanom sem kell, többé nem az a csodálatos, isteni hely, ami egykor volt, hanem… nos, a zombifilmek tipikus lepusztult városa.

Egy nap Raóden, annak az országnak a hercege, amelynek szívében Elantris áll, áldozatául esik ennek a jelenségnek, és egyik napról a másikra a város falain belül találja magát. A saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy zombinak lenni nem is olyan jó móka, ugyanis:
1. Hiába vagy halott, erről az idegrendszered nem vesz tudomást.
2. Sőt, rohadjon meg, csak az nem vesz tudomást erről az apróságról. Ha belelépsz egy szögbe, akkor az szívás, ugyanis a tested nem fog begyógyulni – a fájdalom ott marad veled, örökké.
3. A mardosó éhség, ami ugyan egy zombi számára nem ismeretlen, de attól még zavaró. Az elantrisiak persze nem az agyra gerjednek, hanem a hétköznapi ételekre… kár, mert a városban abból még nagyobb deficit van.
Engem amolyan fordított leprára emlékeztetett: ott az idegrendszer kezd elhalni, a nem gondozott sebek pedig elfertőzödnek, majd üszkösödni kezdenek. Az elantrisiaknál ez egy lényeges pontban tér el: náluk CSAK az idegrendszer nem hal el. (Ez persze csak egy laikus benyomása, ha valamit rosszul mondanék, majd kijavít valaki, erről a kórságról nem A kárhozat urának átka c. regényen illetve a wikipédián keresztül értesült.)

Persze a mi Raódenünk nem egy átlagos, elkényeztetett herceg, ofkorsz, hanem egy überoptimista, mindig vidám, hiperliberális emberke, aki a fejébe veszi, hogy ő megteszi a lehetetlent, és felvirágoztatja Elantrist. Ha a Disney el tud vonatkoztatni attól a ténytől, hogy emberünk kicsit hulla, akkor meg is van a következő egész estét betöltő rajzfilmük főhőse.

És hamár Disney, akkor kell egy hercegnő is, nem igaz? Hát dehogynem! Amint Raódent bedobják az elátkozott városba, érkezik emancipált jövendőbelije, Saréné, hogy politikai házasságot kössön a herceggel. Természetesen a hölgyemény minden józan esze ellenére romantikusabb – és kicsit elkeseredettebb – alkat annál, hogy kényszerből tegye meg ezt a lépést, ugyanakkor a döntésben szerepe van két királyság egyesítésének is, és éppen emiatt akkor sem megy vissza, amikor arról értesül, hogy kedvese halott (azt valamiért elfelejtik közölni vele, hogy csak részben… ja persze, mert hősünk apja egy képmutató marha).

Merthogy van egy kis bibi. Az istenek országa mellett terpeszkedik egy monoteista birodalom, amely vezetőjének Elantris már jó ideje szálka a köröm alatt. Ugyanis marha nehéz azt terjeszteni, hogy egyetlen egy isten van, aki mindenható, amikor a határon túl egy sereg másik él. Úgyhogy, bárki láthatja őket, anélkül, hogy a papok prédikációiból kellene bizonyosságot nyernie. Említettem, hogy az ezen birodalomban uralkodó államforma a teokrácia?

Azt hiszem, könnyen el lehet képzelni az uralkodó – és az egész egyház – reakcióját, amikor kiderült, mi történt a konkurenciával. Igen, életbe lépett részükről az A-terv, vagyis a „végig tudtuk, hogy ezek nem többek démonnál” retorika. A B-tervről ugyan kevés szó esik, de minden bizonnyal a „mi lenne, ha mégis mindannyian elmennénk inkább krumplit kapálni” projekt lett volna.

A birodalom így előbb bekebelezi az Arélonnal – Elantris királyságával – szimpatizáns országokat, majd az uralkodó átküldi egy papját, hogy térítse meg az egész pogány csürhét három hónapon belül, vagy a földdel teszi egyenlővé az egész vidéket. Ez az ember Hrathen lesz, egy egyszerre számító és lelkiismeretes férfi, aki ironikus módon azt a vallást terjeszti, amelyikben már régen elvesztette a hitét. Ő a regény legérdekesebb és legemberibb figurája, aki tevékenykedése során szembekerül Sarénével – és kettejük között furcsa, ellentmondásos kapcsolat szövődik.

Rajta kívül még egy rakat markáns szereplővel találkozhatunk a könyv lapjain. Sanderson ugyanis képes arra, hogy pusztán néhány mondattal, néhány ecsetvonással érdekes figurákat vázoljon fel. Raóden borúlátú, fekete bajtársa, Galladon, aki mondatait egy „soha nem volt” nyelv szavaival fűszerezi (i.e. szule = barát, doloken = pokol, kolo = értve?); Roiál, a cinikus, és mégis idealista vénember; illetve Dilaf, Hrathen fanatikus segédje, aki rendre szembekerül feljebbvalójával. Apropó, a kettejük konfliktusa jelenti a regény legerősebb érzelmi töltetét. Érdekes, hogy míg szinte az összes szereplő élethűre és maradandóra sikerült, addig a két főhős, Raóden és Saréné meglehetősen laposra sikerült. Igaz, a hercegnő mentségére szolgáljon, hogy a kezdetek kezdetén Sanderson jónéhány „bogárral” ruházza fel, így kicsit tüskés, érzéke a kétkezi művészetekhez (festés, varrás) zéró, emellett meglehetősen bizonytalan nőiességét illetően piszkafa természete valamint zsémbes modora miatt. Saréné egy jó karakternek indul, csak aztán idealizmusban a tökéletes Raódenhez idomul, és a végén az olvasó kettejüket képen rúgná egy bakanccsal… meg még a gyerekkaraktereket.

De még mielőtt visszatérnék rájuk és a negatívumokra, hadd szóljak az Elantris többi erényéről! Az egyik a már említett zombi koncepció ötletes kiforgatása… jópofa – habár egy kicsit túlidealizált –, ahogy az elantrisiak próbálják a nehézségek dacára visszahozni a romvárosban a földi Paradicsomot, miközben a falakon túl kezd összeomlani az ország. Az is tetszik, hogy Raóden nem akarja, hogy társai a kintiek jóindulatától és a hercegnő segélyeitől függjenek – ezutóbbi félig politikai fogás Hrathen szónoklatai ellen –, hanem az önállóságra törekszik; arra, hogy mindenki motiválva érezze magát a saját jövője jobbátételében. Fogj ki egy éhezőnek egy halat, és lesz aznap vacsorája; tanítsd meg azt az embert halászni, és mindig lesz vacsorája. Mindez nekünk, olvasóknak, élvezhetően tálalva.

Ugyanígy dícséretet érdemel a mágiarendszer. Alapjában véve maga a varázslás módszere nem egyedi, hiszen valójában egy másképpen nevezett rúnamágiáról beszélhetünk – mégis, az egész olyan ötletesen, átgondoltan és logikusan van felépítve, hogy kimondottan frissnek hat. Igazából az az eredeti, hogy min is alapulnak a jelek, és hogy is kötődik az egész Elantris átkához. Érdekes, mert ugye sokakat a ködszerzetek képességei is a jedikre emlékeztettek – ugye mindkét „rend” a távolkeleti harcművészeken alapul –, és ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor voltaképpen nagyon sok Erő-hatalom megtalálható A végső birodalomban, csak fémekhez rendelve. De hát ugye a hatás csak egyik része a mágiának, a forrás is legalább ennyire fontos, ha nem jobban.

A világ is ennek megfelelő aprólékossággal van felépítve; más fantasykkel ellentétben Elantris világát nem tudjuk egy korhoz kötni: az országok bizonyos szempontból az ókort és a koraközépkort juttatták eszembe, míg az aréloni nemesség a báljaival együtt inkább a XVII. századot (és a faliórák is rájátszottak erre). Más elemek viszont ezen is túlmutatnak: az elantrisiak által egykor előállított szeónokban például ott van egy csipetnyi a varázsgömbökből, a szellemszolgákból, a telefonokból, valamint a sci-fik apró, hűséges, de önérzetes robotszolgáiból. És az egésznek mégis van egy egységes hangulata.

A történetstruktúra 90%-ban szintén dícséretet érdemel, és bár nincsen sok akciózás a történetben, mégis ügyes fordulatokkal van tarkítva, és az intrikák is emészthetően vannak adagolva.

Persze nem minden fenékig tejfel, és ezzel rá is térnék a negatívumokra. Az egyik a már említett naivitás az überpozitív hősökön keresztül. Saréné például az aréloni parasztok jólétéért lobbizik nemes szövetségeseinél. Ezt teszi úgy, hogy közli velük, ha egy jobbágy szabadnak érzi magát, jobban fog dolgozni. A nemesek kicsit vacillálnak, de végül ráállnak… hogy aztán ez a szál szinte teljesen el legyen felejtve. Valamikor a regény vége felé kérdezi a hercegnő, hogy mi van a parasztokkal, mire az egyik arisztokrata büszkén jelenti, hogy „szótfogadtunk, jobbfejek voltunk velük, és így már táposodnak is”. Igen, ezt így, egy mondatban. A nem-elantrisi nyomorultak néhány koldus kivételével nem is képviseltetik magukat, így Saréné ebben a megnyilatkozásában kicsit egy olyan demokrata növendékre emlékeztet, aki a szegényekért küzd, miközben világéletében limuzinnal járt mindenhová, és csak a saját osztályába tartozókkal találkozott. Raódenre szintén ez jellemző: elmondja, hogy a világnak milyennek kellene lennie, aztán olyanná teszi, és közben mosolyog, hogy az egész mennyire magától értetődő. Jó, neki viszont a semmiből kell felépítenie, kár, hogy a regény során csak egyszer esik pofára: az átváltozáskor.

A mágiát illetően annyi gubanc akad, hogy bár maga az elantrisi mágia végig átgondoltan működik, Sanderson elfelejt utalni rá, hogy a varázslásnak ezen a világon létezik más formája is, márpedig ez a regény végén meghatározó lesz.

Ugyanígy akad pár fordulat, amelyek nélkül meglettem volna. Így egy karakter halála, és ehhez fűződően egy másik szereplő ostobasága… úgy okozza a társa halálát, hogy az könnyen elkerülhető lett volna, ha emberünk legalább egy óvodás értelmi szintjével rendelkezne. A másik fordulat Dilafhoz kötődik, és…

SPOILER!!!

…kiderül róla, hogy nem is az, akinek mutatja magát, hanem egy jóval elvetemültebb személy, aki már korábban rálépett a gonoszság ösvényére. A fordulat maga igazából ügyesen van tálalva, ugyanakkor úgy érzem, elvesz a karakterből. Szinte a regény feléig azt hisszük, hogy Dilaf egy fiatal fanatikus aréloni, aki jobban hisz a hódító vallásban, mint az azt terjesztő Hrathen, ami rengeteg szempontból nagyon sokat üt, és az egyik meghatározó katalizátora kettejük konfliktusának (a másik Saréné)… amikor jön a fordulat, az történet szempontjából üt, ugyanakkor szinte az alapokig lerombolja a karaktert. Ez már csak azért is érdekes, mert Sanderson valami hasonlót követ el a Ködszerzet Uralkodóját illetően. Anélkül, hogy elmondanék bármi komolyabb csavart, a kettejük (Dilaf és az Uralkodó) körüli kavarásokat illetően kicsit az az érzésem, hogy mintha Sanderson nem merné felvállalni azt, amit alapjában véve ezzel a két karakterrel mondana: a legártatlanabb ember is elkárhozhat. Ez valahol nekem egy kicsit jobban fáj a főhősök naivitásánál is.

SPOILER BEZÁRVA

Viszont ezek igazából apróságok, és az Elantris ezekkel együtt is egy kellemes, friss olvasmány, és ez a Ködszerzettel engem személy szerint meggyőzött arról, hogy minden Sandersontól megjelenő regény kötelező vétel. És bár továbbra is tartom, hogy Sandersonra egy csipetnyivel több cinizmus/kevesebb jóhiszeműség ráférne, a sötét, kegyetlenül mocskos fantasy-irományok dömpingjét tapasztalva még ez iránt is elnézőbb vagyok. És Raóden idegenvezetése nélkül talán még az egyszeri olvasó is fel akarná vágni az ereit Elantris nyomorgó városában…