Újabb szégyentelen önreklám

A Fandom második számában is megjelenik egy cikkem, mégpedig a Nextwave-ről. További részleteket itt tudhattok meg a kiadványról.

Interjú Kleinheincz Csillával

Kleinheincz Csilla a hazai fantasztikus irodalom ismert alakja. Olyan művek fűződnek a nevéhez, mint a Város két fül között, az Ólomerdő, vagy a Nyulak, sellők, viszonyok novelláskötet. Emellett a DeltaVision kiadó szerkesztője, és az ő fordításában jelennek meg nálunk Peter S. Beagle vagy Kelly Link művei – mi több, ő fordítja az Erikson-regényekben található verseket is. Az írónő vállalta, hogy egy interjú keretében válaszol néhány kérdésemre, így szócséplés helyett vágjunk is bele!

Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Ha megengeded, rögtön a dolgok közepébe is vágnék – miért pont a fantasztikus irodalom? Úgy értem, műveid zömét nyugodtan ide lehet sorolni, mint az Ólomerdő, vagy az Írók, rítusok… mi az, ami vonz Téged ebben a műfajban?

Részben az olvasói preferenciáim miatt: gyerekkoromtól fogva szeretem a fantasztikus irodalmat. Az általam kedvelt SF (és ebbe most nem csupán a sci-fi, de a fantasy és a mágikus realizmus is beletartozik) a különleges, a természetfeletti segítségével világít meg jobban egy-egy témát. Szeretem az epikus és hősies fantasyt is, de a legmélyebben azok a regények, novellák hatottak rám, amelyek szimbolikájától elválaszthatatlan a fantasztikus. Lázár Ervin, Jonathan Carroll, Kelly Link és Michael Ende mind arra tanítottak, hogy a világnak számos rétege létezik, és ezeket a nem evilági, a különleges, a furcsa révén olyan módon lehet megmutatni, hogy a megértés zsigeri szinten szülessen meg. Természetes, hogy ezek után magam is szívesen írok, írnék ilyen műveket – bár nem köteleztem el magam kizárólagosan a fantasztikus mellett.

Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?

Először is: olvasson mást! Másodszor: olvasson értőn! A fantasy-vel az a gond, hogy – mint minden zsánerben – könnyű a külsőségekkel azonosítani. A toposzok felületes ismerete mellett azonosnak tűnhetnek magával a zsánerrel, és ez sivár, ötlettelen és unalmas művekhez vezet. A fantasy-nek az ötletekről kéne szólnia, a határtalan képzeletről, amely ugyanakkor a témát, az írót szolgálja, ehhez képest rengeteg olyan mű születik, ahol ugyanazok a klisék és fordulatok kerülnek elő újra meg újra (elfek, orkok és sötét urak, rátok vetem vádló tekintetem). Aki fantasy írására adja a fejét, próbáljon elfelejteni mindent, amit korábbi fantasy történetekben olvasott, és saját magából merítsen, ne a példaképekből, ne a trendekből! Könnyű az elején receptre írni, de nagyon nehéz aztán kiszakadni a klisék közül. Meg aztán: minek írna az ember olyat, ami már létezik?

Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?

Gyerekkoromban akkor kezdtem el „komolyan” írni, amikor az egyik barátnőmről kiderült, hogy fantasztikus történeteket ír. Először csak nem akartam lemaradni mögötte, aztán, több fióknyi teleírt spirálfüzet után, már felnőttként találkoztam a külvilág elvárásaival és bírálatával is. Akkor már azért akartam írni, hogy a falat áttörve eljusson az olvasókhoz az, amit mondani akarok. Mert akkor már volt saját mondanivalóm – de annak előbb meg kellett érnie bennem.

Kezdetben az írás játék volt; mondjuk így: bolyongtam Perelin Éjvadonában, és élveztem. De nem volt elég. Aztán jött Góba, vagyis a kínlódás, az elszántság, hogy jól is csináljam, amit csinálok. Ez most már életforma, nem igazán választás kérdése. Ha egyszer átállítottad az agyadat arra, hogy összefüggéseket keress, történetekké képezz le látszólag különálló eseményeket és mozzanatokat, nem tudod egyszerűen csak kikapcsolni.

Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád? Kik azok az írók, akiknek a műveit elolvasva azt mondtad, „igen, ezt szeretném én is elérni”? Egyáltalán, rengeteg író van, és mindegyiktől mást lehet tanulni… tudnál pár példát mondani arra, hogy bizonyos íróktól mit tanultál?

Néhányat már el is árultam az imént… Rengeteg olyan könyv van, amelyik hatott rám, vagy amelyik után azt mondtam, hogy ezt a szintet el szeretném érni: Lázár Ervin, Ray Bradbury, Salman Rushdie, Ursula K. Le Guin, Michael Ende, Peter S. Beagle, Kelly Link, Geoff Ryman, Tennessee Williams, Szabó Magda művei, és még sok másik, soroljam? :) Simone de Beauvoirtól A minden ember halandó, Ingmar Bergamantól a Jelenetek egy házasságból, Illés Endrétől a Szávitri... Inkább a lírikusabb írók érintettek meg és formáltak. Fontos számomra, hogy zenéljen a szöveg; a történet önmagában nem elég, bár csodálni tudom a tisztán intellektuális műveket is.

Hogy pontosan mit tanultam? Tudatosítani csak azután kezdtem az eszközöket, hogy utánaolvastam az írástechnikának, bár már jóval korábban elkezdődött a tanulás. De ezek csak eszközök. A legfontosabb, amit tanultam, az, hogy mindig szívvel írjon az ember, arról, amitől fél, ami megindítja, ami fáj, ami örömet okoz neki. Lehetőleg őszintén, de ha hazudnia kell az írásban, hogy elmondhassa az igazságot, megteheti azt is.

De Kelly Linktől tanultam például a merészséget, hogy nyugodtan kísérletezzek szimbólumokkal, narrációs technikákkal, szerkezetekkel, metaszövegekkel. Le Guin segítségével pedig fölfedeztem, hogy milyen gyönyörű lehet a szöveg folyása és zenéje. Az eddigi legfurcsább novellámat nekik köszönhetem – a furcsaságának köszönhetően még mindig nem találta meg a helyét, de majd annak is eljön az ideje.

Orson Scott Card párszor eltűnődött azon, hogy az írók motivációja a megvetés kellene legyen, nem pedig a tisztelet. Neked erről mi a véleményed? Hányszor ragadtál tollat azért, hogy valami hasonlót tegyél le az asztalra, mint példaképeid, és hányszor azért, mert úgy érezted, ennél te jobbat tudsz írni? Sőt, volt már olyan, hogy egyszerre érezted a kettőt, például, hogy „ennek az írónak a leírásai csapnivalóak, de a párbeszédei és a szereplői olyanok, hogy én is így szeretnék tudni”?

Alapvetően rossznak tartom, amikor az az író legerősebb motivációja, hogy jól „megmutassa” – akár azt, hogy ő is tud olyat, mint a példakép, akár azt, hogy ő mennyivel jobbat tud, mint XY –, mert ilyenkor kevésbé épít önmagából. Lehet kitűzni egy absztrakt célt, például „olyan szintű szöveget akarok írni, mint Gabriel García Marquez”, és aztán törekedni arra, hogy megfeleljünk neki; de ez nem azonos azzal, hogy „olyat akarok írni, mint Marquez”. Sokan egyébként a kezdők közül ebbe a csapdába futnak bele: a példaképeket csodálva összemossák az „olyan szinten írni” és az „olyat írni” két eltérő célját, és olyankor születnek az epigonok. Szó se róla, nekem is volt ilyen korszakom.

Volt már olyan is, hogy annyira dühített, amit egy író egy szerintem izgalmas témából – megint csak szerintem – laposan és ötlettelenül kihozott, hogy fogtam az alapszituációt, és megírtam úgy, ahogy szerintem meg kellett volna. Aztán írtam haragból is... de megvetésből? Nem igazán. Belőlem az elvesztegetett lehetőség és elpocsékolt téma inkább frusztrációt és dühöt vált ki.

George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?

Szerintem egy bizonyos tudatossági szint után mindkettő létezik az íróban. Alapvetően kertész típus vagyok, ugyanakkor a sok évnyi írókörözés és írástechnikai tanulmány után jóval tudatosabban választok például szerkezetet, narrációs eszközöket. Még mindig a szereplő, a történet és annak érzelmi magva visznek előre, de menet közben már tudatosan választom ki, milyen eszközzel tudom legtisztábban átadni azt, amit akarok.

Brandon Sanderson ezt még továbbvitte háttér, történet és szereplők szerint. A saját bevallása szerint ő inkább tekinthető mérnöknek háttér és történet tekintetében, szereplőket illetően azonban kertész: hónapokat szán a világ és a cselekmény kidolgozására, aztán jó ideig kísérletezik, hogy ki legyen a regény főszereplője. Megint másoknak előbb a szereplőket kell valamennyire megismerniük, mielőtt színpadot adnak nekik, hogy megírják a történetük. Te hogy vagy ezzel?

Mindig tudnom kell, kik a szereplőim, mielőtt nekiülnék a történetnek; ami nem jelenti azt, hogy nem okoznak nekem közben meglepetéseket, vagy nem jut eszembe róluk sok újabb részlet írás közben. A szereplők ugyanakkor elválaszthatatlanok a világuktól, tehát körülbelül egyszerre születnek meg vele.

Az elődökön kívül az írók a saját életükből, tapasztalataikból is merítenek. David Morrell szerint az írók alkotásaiban nem kevés önéletrajzi elem lelhető fel. Neked mi erről a véleményed?

Amit az író megél, valamilyen formában beleépül a írásába, hacsak nem falazza el önmagát. Az már más kérdés, mennyire felismerhetőek ezek az elemek egy kívülálló számára. Az élet fontos kérdéseiről alkotott véleménye, viselkedése emberi kapcsolataiban, még a szokásai is beszivárognak a műbe. Nagyon kell ahhoz fókuszálni, hogy saját magát ki tudja küszöbölni.

Nem olyan régen anya lettél. Hogyan hatott ez ki az írásaidra? Vannak-e olyan pontok – teszem azt, egy szülő karaktere –, amit már másként látsz és másként is írnál meg?

Természetesen hatott rám; van egy sor olyan élmény, amit most már saját magam is megéltem, nem csupán elképzelem vagy megértem mások elbeszéléseiből. Fontosabbá is váltak a szülő karakterek. Eleve nem igazán kedvelem, amikor a fantasy történetekben a hősök szülei halottak vagy ismeretlenek – kényelmes megoldásnak tűnik, így nem kell foglalkozni velük. A szülők hatnak a gyerekre és fordítva; és nagyon izgalmas, ha ez egy történeten belül is megjelenik, ha a főszereplőnek van múltja és családja.

Az Ólomerdő folytatása, amit most írok, anya–lánya kisregény. Eredetileg nem annak indult, de így lesz kerek. Lehet, hogy nem is írtam volna meg, ha nincs gyerekem (még akkor is, ha Lóna és Emese viszonya a legkevésbé sem hajaz a saját kapcsolatomra a lányommal). Azt hiszem, igazán csak az apró mozzanatokban fölfedezhető a változás; mélyebben és hitelesebben vagyok – remélem – képes ábrázolni a szülők és a gyerekek kapcsolatát. De még annyi minden van, amit én sem tudok róla! :) Hol van még az iskolás kor, nem beszélve a kamaszodásról? Bőven lesz még mit tanulnom a témáról.

Az írói oldaladon gyakran kerül szóba a szerkesztő fontossága. Egyrészt Te is voltál már szerkesztő, másrészt az Ólomerdő kapcsán nem egyszer írtad, hogy a szerkesztőd volt az, aki szőke hercegként a megmentésedre sietett, valahányszor elakadtál. Te hogyan mutatnád be a szerkesztő feladatát?

Szögezzük le: amit Gábor csinált, az jóval több volt annál, mint ami egy szerkesztőtől elvárható, elvégre nem csak a szöveggondozást végezte el, hanem végig jelen volt a szöveg formálódásakor is. Ő nem csupán szerkesztő, hanem az úgynevezett Első Olvasó is. Ha kell, ötletekkel bombáz, ha kell, visszakérdez, ha kell, tükröt mutat. Nagyon jól rá tud hangolódni a témára, a stílusomra; általában nincs vita közöttünk, mert nagyon jó meglátásai vannak a szöveggel kapcsolatban.

Amikor én szerkesztek, akkor többnyire kész kéziratot véleményezek, és bár próbálom elemezni, visszafejteni, nem hatok közvetlenül a történet alakulására. Előfordult már, hogy egy írónak egyúttal Első Olvasója is voltam, és remélem, lesz is még ilyen alkalom; de azért alapvetően igyekszem mezei szerkesztőként helyt állni.

Magyarországon gyakori az angolszász álnevek használata, míg Te felvállalod a nevedet az általad írt regényeken. Ugyanakkor tegyük azt is hozzá, hogy az írói álnév külföldön sem ritka, ott van például Robin Hobb, Tad Williams és Robert Jordan. Neked mi a véleményed az írói álnevekről hazai fronton és általában?

Számos oka lehet annak, hogy valaki álnevet használ. Ha van oka álnév mögé rejtőzni; mondjuk mert a civil énjét külön akarja választani az íróitól, vagy mert a saját neve furcsán cseng – miért ne vehetne föl újat? Nekem inkább azzal van gondom, amikor az álnévválasztás nagyzolás, ha csak azért keres magának valaki egy adott esetben szürke (többnyire angolszász) nevet, mert „mások is ezt csinálják”. Arról nem is beszélve, amikor még olyannyira kezdő az illető, hogy még csak nem is publikált.

Tegyük hozzá, volt időszak, amikor az álnévhasználat egyúttal gazdasági döntés is volt; és a mai nickneves, internetes korszakban a nick gyakran átvesz a valódi név helyét. Aki az interneten publikál, az sokszor kitart eredeti, választott nickneve mellett, akkor is, ha később kiadják a könyvét. Ez olykor persze furcsán hat, és a könyvespolcokon már inkább komolytalannak tűnik a könyvgerincre nyomott nicknév, mégis sokan élnek ezzel a megoldással.

Én is használtam amúgy a múltban álnevet, de sosem tartósan. Ezek közül csak az egyik nőtt hozzám, de azt végül egy novellában használtam fel.


Az Ólomerdő egy számomra kedves, de – hazai téren – roppant szokatlan fantasy mű volt. Elvégre, ha jobban körül nézünk, hazai művek terén inkább a heroikus fantasynek megy a szekere, a többi – akár városi, akár high – fantasy inkább csak döcög. Mi az, ami miatt mégis ezt a fantasy-történetet írtad meg?

Az elfek számomra idegenek. A mi tündéreink mások. Érdekes, hogy a magyar szerzők mennyire nem merítenek a saját kulturális örökségükből – őszintén szólva nem nekem kéne a kivételnek lennem.

A Hetvenhét novellapályázat az én fantáziámat is megmozgatta; egyrészről töprengeni kezdtem azon, hogy a mi meséinkben miért úgy viselkednek a tündérek, ahogy. Ha nem csupán dramaturgiai funkciójuk van, akkor milyen szabályok kényszerítik őket, hogy a mesehősök segítői vagy épp ellenségei legyenek. Lassan felépült egy rendszer, és közben összetalálkozott a vággyal, hogy egy kötött szerkezetű regényt írjak (77 jelenet, hármas tagolások, bővülő nézőpontok, szabályozott flashbackek), aztán az egész életre kelt, amikor Emese és Lóna megszülettek. A könyv végső soron a felnőtté válásról és a felelősségről szól – akkor éppen ezt akartam elmesélni.

Mind az Ólomerdő, mind az általad szerkesztett Hetvenhét antológia magyar népmesékből merít. Erről eszembe jut, hogy egyrészt az angolszász írókkal szemben mi nem vagyunk olyan bőségesen ellátva folklór és elődök terén, és ezért sokszor az angolszász anyaghoz fordulunk… másik oldalról Karinthy is H. G. Wells hatására írta meg a Capilláriát. Mennyire van szerinted szükség a hazai front (Fehérlófia, etc.) előtérbe helyezésére, és mennyire érzed problémának az angolszász behatást?

Az angolszász fantasy kulturális hatásáról volt szó korábban, például a női írós kerekasztal-beszélgetésben is. Ez nem csupán a fantasy irodalomra korlátozódik: az angol nyelv globális közvetítőnyelvvé lépett elő, és ez magával hozta azt is, hogy az irodalom terén is közvetítő közeggé vált. Sokkal nagyobb arányban fordítunk le angolszász műveket magyarra, mint más nyelvekből, a visszafelé áramlás viszont jóval csekélyebb. Ha jól emlékszem, az Amerikában megjelenő műveknek csupán három százaléka lefordított mű.

Ezek után nem csoda, ha a fantasy, ami angolszász szerzők művei által került be hozzánk, egyúttal angolszász toposzokat is magával hozott: elfeket, keltákat, tündéreket. A mai fantasy írók ezeken a történeteken nőttek fel, nem meglepő, ha részben ezekhez az előképekhez fordulnak a saját kulturális gyökerek helyett. Vannak persze elvétve kivételek; Fonyódi Tibor, Szélesi Sándor is írtak magyar mitológián alapuló regényeket, Bán János is a Kárpáthia-könyvekkel lett igazán ismert. A Hetvenhét antológia pedig nagyon sokakat megmozgatott, néhány novellája a magyar fantasy irodalom nagykövete lehetne.

Szerény véleményem szerint Firtos és Tartód kettőse az egyik legkedvesebb elem az Ólomerdőben – akkor is, ha a fantasyben nem ő az első jó és rossz félre hasadt személyiséggel rendelkező karakter, hiszen elődöknek ott van Dr. Jekyll és Mr. Hyde, illetve Szméagol és Gollam. Mit mondanál kezdő szerzőknek, akik még a szárnyaikat próbálják? Mettől kezdve vállalható toposz valami, amihez hasonlót láthattunk korábban, és mettől kezdve klisé?

Firtos és Tartód kettőse tudat alatti toposz. Igazság szerint épp az Ólomerdőnél nehéz lenne kiirtani a toposzokat, mivel népmesei elemekre épül, és ezek a történet szerves részét alkotják. A kezdő szerzőknek csak azt tudom mondani, amit magam próbáltam elérni: hogy ha toposzt is használnak, töltsék fel tartalommal, legyen funkciója a történeten belül, legyen tétje, jelentsen valami fontosat. Nem az a gond, ha valaki toposzt használ, hanem az, ha azt üresen teszi, akkor csak csilivili dísz lesz, egy nagy lufi.

Roger Ebert szerint minden történet csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint amilyen az Özvegy is?

Megértéssel. Minden „gonosz” egyúttal érző lény is, a tetteinek általában van kiváltó oka, magyarázata, ami legalább önmaga számára hihető és logikus. Az Özvegy szemben áll a szimpatikusabb hősökkel, de az ő szemszögéből nézve szükségszerű, mi több, elkerülhetetlen, amit tesz. Szó sincs arról, hogy képtelen lenne a szeretetre vagy a gyengédségre, neki is vannak egészen emberi pillanatai – ugyanakkor önző, sérült és bizonytalan. A lényeg, hogy az író értse, miért olyan a gonosz, amilyen, mit akar elérni és miért.

Bár a műveid nem hemzsegnek a harcoktól, Te egy időben mégis gladiátorkodtál. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és mennyiben fordulnál gladiátori tapasztalataidhoz, ha egyszer Te is írnál egy csatajelenetet?

Általában nem kötnek le a harcjelenetek; nem kell elnyújtani őket. A harc, akárcsak a konfliktus más formái, akkor tartalmas, ha nem csupán a kardcsattogásról szól. Az a lényeg, miért harcolnak a felek, ki ellen és mi a tét. Nem az, hogy alsó harántvágásra hogyan blokkolt a másik. A koreográfiát olvasni nagyon unalmas. Éppen ezért, ha csatajelenetet írnék, biztosan inkább a szereplőkre és az érzelmi ellentéteikre koncentrálnék, arra, hogy mit akarnak elérni és mi forog kockán (az életükön túl).

Egyáltalán, honnan jött az ötlet, hogy felcsapsz gladiátornak?

Egy volt osztálytársam megkérdezte, érdekel-e, így aztán az öcsémmel együtt lementem megnézni, és ott ragadtam. Nem csupán a sport fogott meg, a harc, vagy a római hagyományok felelevenítése, hanem maga a közösség is, a bajtársiasság.

Gladiátorkodáson kívül szerepjátékoztál is. Mi az, ami vonzott ebben az időtöltésben?

Komoly? :) Természetesen az, hogy mesélhetem és más karakterek bőrébe bújhattam. Már akkor bennem volt mindkettő. Most ugyan nem nagyon van időm szerepjátékozni, de írok és színjátszó körbe járok.

Mennyire tartod károsnak az élményre a kockacsörgetést? Egyáltalán, hogyan telt egy tipikus játékalkalom, amiben részt vettél?

Dobáltuk mi is a kockákat, mint bárki más. Ugyanakkor a barátnőimmel gyakran meséltünk egymásnak személyre szabott történeteket, amelyekhez nem kellett se kocka, se karakterlap – és ezeket élveztem jobban. Nem volt kötött világ, csak amit kitaláltunk menet közben, a történet pedig aszerint haladt, mit éreztünk meg, mit szeretne a másik tenni vagy megismerni.

Mik a kedvenc szerepjáték-világaid, és miért?

Nagyon sokat játszottam a Changelinggel, tetszett a bája, ami mögött ugyanakkor komoly témák is meghúzódtak. Maga a játék is a felnőtté válásról szólt, az önfeledtség és a gondtalan kalandok és a való világ kötelezettségei közti ellentétről. Nem csoda, ha kamaszkorunkban megfogott bennünket, hiszen mi is épp azzal küszködtünk, hogy felvállaljuk a saját tetteink következményeit és önállóvá váljunk.

De szerettem az Engelt is, mert remek háttértörténete van, a világa pedig különleges, nyomasztó és lenyűgöző.

Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Én vagyok a kivétel. Akkor tudok a legjobban írni, ha csend van. Ha már mindenáron muszáj zenét hallgatnom közben ( például, hogy a külvilágot kizárjam), akkor valami szöveg nélküli, nem túl tolakodó zenét teszek be. Bár igazából mindegy. Ha belemerülök a szövegbe, minden megszűnik körülöttem; úgysem tudnék a zenére figyelni.

Kipróbálnád-e magad más műfajokban, mint például képregény?

Gyerekkoromban rajzolgattam képregényeket magamnak, de gondolom, nem erre céloztál. A képregény-forgatókönyv kicsit más műfaj. Próbálkoztam vele, de nem vagyok elég vizuális típus, és zavar, hogy nem tudom használni azt, amiben erősebb vagyok, nevezetesen a stílusomat. A párbeszéd és a cselekmény leírása nekem kevés. Kéne egy rajzoló hozzá, akivel együtt dolgozhatnék már a kezdetektől fogva.

Van-e már esetleg valami ötletcsíra a fejedben?

Nincs konkrét ötletem, amit csak képregényben tudnék elképzelni, ugyanakkor ha adódna ilyen feladat, szívesen elbíbelődnék vele.

Ha akár megjelenne egy képregényed vagy egy Csillagporhoz hasonló illusztrált regényed, kit választanál ki rajzolónak?

Cserny Timi Pookah-t. Nagyon tetszik, amit a Vízválasztóval elkezdett és nagyon szerettem az Ólomerdőhöz készített illusztrációit. Simán rábíznám magam.

Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?

Szerettem a Sandmant, a Gloomcookie-t, a Watchment, de például webcomicokat is olvasok: a Gunnerkrigg Courtot, a Sinfestet, az Order of the Sticket. Tetszett a már lezárult Salamander Dream és a Phoenix Requiem is.

Nem egy novellád jelent meg külföldön. Milyen érzés volt, milyen visszajelzéseket kaptál, egyáltalán, milyen változást hozott a számodra a külföldi megjelenés?

Idehaza nem éreztem változást; aki egyáltalán szóba szokta hozni, az – úgy érzem – amúgy is kedveli az írásaimat, akinek meg a bögyében vagyok, az nem ettől fog jobban megszeretni. :) Viszont sok külföldi íróval, szerkesztővel megismerkedtem, cikket kérnek tőlem, szólnak, ha adódik valami tematikus antológia. Úgy érzem, kicsit jobban belekapcsolódtam a globális SF életbe, bár még mindig világtól elzárkózott remetének számítok.

Nagyon jó érzés olvasni külföldi recenziókat, de nem jobb, mint a hazaiakat. Inkább érdekes látni, hogy körülbelül hova tudom belőni magamat a világ SF irodalmán belül, és hogy tényleg van lehetőség kijutni a határainkon túlra. Tényleg el lehet érni bármit, csak kitartóan dolgozni kell érte.


Hogy áll most az Ólomerdő angol nyelvre történő fordítása? Mit vársz attól, ha sikerül betörnöd az angolszász piacra?

Abbahagytam a fordítását, részben idő-, részben pénzhiányból. Ha netán mégis befejezném, és ne adj isten, kint meg is jelenne, hatalmas változást akkor sem várok tőle. Új olvasókat. Kis magyar színt a világ SF irodalmában. Honoráriumot. :D De semmiképp sem világmegváltást vagy arannyal szegett párnát a fenekem alá.

Sőt, még ijesztő is: ha megjelenne kint regényem, még többet kéne dolgoznom, még keményebben, hiszen még több olvasót kéne megszólítanom. Nem tudom: menne-e. Meddig tudok még fejlődni, nyújtózni. De érdekes lenne rájönni, nem? :)

Melyik öt olyan külföldi fantasztikus regényt szeretnéd magyar kiadásban látni, amelyek nem jelentek meg, és miért ajánlod őket?

Melyik ötöt? Nem egyszerű kérdés.

Szeretném végre magyarul olvasni Catherynne M. Valente valamelyik művét. Legutóbb a Deathlesst olvastam tőle (nemsokára lesz ismertető róla az SFmagon), de szinte mindegyik írásával elvarázsol, nem véletlen, hogy nagyon gyorsan az A-listás szerzők közé került. Költészet, ami ír, csodálatos feladat lenne lefordítani (és ez a többi könyvre is igaz, amit felsorolok).

Ursula K. Le Guin: Changing Planes című kötetének megjelenésére van némi esély: különleges világokba tett utazásokat ír le, amelyek görbe, de igaz tükröt mutatnak nekünk. Elgondolkodtató, szépséges gulliveriáda.

Kelly Link első kötetének fogadtatását leginkább a közöny jellemezte, pedig az egyik legkülönlegesebb kortárs fantasztikus novellista. A Magic for Beginners pedig a legjobb elbeszélések egyike: invenciózus, furcsa, mitikus.

Hogy egy férfit is mondjak: Ian McDonald Desolation Roadja maga a marsi Száz év magány; összefonódó történetek egy közösség életéből, amelyek néhol kegyetlen, néhol varázslatos szőttessé állnak össze.

És végül a The King's Last Song Geoff Rymantől. Kambodzsáról és az ország sebeiről ír Pol Pot uralma után, sok-sok emberséggel, megértéssel és megbocsátással

Melyik három magyar fantasztikus művet szeretnéd külföldi kiadásban látni és miért?

Szeretnék egy Juhász Viktor novelláskötetet, egyszerűen mert ő az egyik legjobb magyar fantasztikus novellista, és minden egyes műve más és egyedi. Ugyanezen okból László Zoltántól is jó lenne egy angol nyelvű kötet (vagy A Keringés). Azért kardoskodom ennyire a novellák mellett, mert a kisprózához húz a szívem, és mert egyetlen kötettel nagyon sok színt meg lehet mutatni. A harmadik pedig Lázár Ervin. Nem értem, miért nem fordították még le a Csillagmajort vagy a Buddha szomorú-t – hiszen csodálatosak, mágikusak és szívszorítóak a történetei.

Mennyire lehet megélni írásból?

Itthon? Ha igényesen, mindent át- és megrágva, alaposan írsz? Semennyire. Kell, hogy legyen mellette állásod, akár irodalomhoz köthető (cikkírás, szerkesztés, fordítás), akár más. Vagy megteheted, hogy egymás után darálod le a sztorikat. Az is írás, csak másfajta.

Gyakran szóba kerül különböző oldalakon a fantasztikus irodalom szépirodalmi körökben való elismertetése. Te mennyire tartod ezt a kérdést fontosnak és mit vársz ezen a fronton? Hogyan hat szerinted vissza az olvasókra az, ha a fantasztikus irodalom végül megkapja ezen körök elismerését?

Nem kéne ezen ennyit rágódni. Az olvasó a fontos. Nekik írunk, őket akarjuk elgondolkodtatni, megérinteni. Nem tíz kritikusra vagy irodalmárra kéne koncentrálni, hanem azokra, akik olvasnak. Ha az ember jól végzi a dolgát, alázattal és tudása legjavát adva ír, akkor az elismerés is meg fogja találni.

Úgy érzem, túl sok fölösleges kört futottunk már le ekörül, és semmivel nem jutottunk előrébb. Inkább írni kéne, jókat.

Utasították már vissza kéziratodat? Mik azok az okok, amik miatt vissza szoktak utasítani egy kéziratot?

Persze, ez mindenkivel előfordul, és számos oka lehet. Először is: nem jó a mű. Vagy jó, de épp nincs rá keret. Vagy tematikailag nem illik az adott kiadványba. Vagy most épp másokkal telt be a hely. Vagy eladhatatlan a témája miatt. Vagy volt az elmúlt időszakban még tíz hasonló. Ezek a leggyakoribb okok, és persze köztük van az is, hogy „csak”. Sajnos nekem legtöbbször azért kellett visszautasítanom kéziratot, mert nem volt jó.

Írás mellett fordítasz is, többek között Beagle-et. Ezek a fordítások mennyiben segítettek csiszolni a stílusodat?

Biztosan csiszolják, bár ezt az olvasás is megteszi. No és persze nem mindig kap az ember olyan szöveget, ami igényes. Kelly Link fordítása után azért kicsit megváltozott a stílusom.

Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?

Legyenek őszinték önmagukhoz.

Tad Williams - A qarok háborúja

Kedvelem Tad Williamst. Nem voltam ugyan minden művével elégedett, de jó fantasy írónak tartom, aki visszafogott, szerény módon képes életet lehelni egy sereg klisébe, vagy éppen messziről elkerülni azokat. Éppen ezért kíváncsian vettem kezébe legutóbbi monstre fantasy ciklusának, a Tündérvidéknek az első részét, A qarok háborúját. Volt bennem némi félsz, elvégre korábban már páran lehúzták előttem, de gondoltam, a korábbi művei ismeretében Williams megérdemel egy esélyt. Kiolvasva a szóban forgó regényt, azt kell mondanom, hogy bár kifejezetten kellemes olvasmánynak tartottam, ugyanakkor meg tudom érteni, miért fintorogtak sokan a mű miatt. A válasz egy szóban összefoglalható: lassú. A qarok háborúja ugyanis nagyon ráérősen hömpölyög, megkockáztatom, a kelleténél sokszor jóval dagályosabb... pedig voltaképpen ez a mű egyetlen lényeges hibája, és erre számtalan erény jut - ha fele ekkora lenne, már le is kaptam volna a következő részt a polcról. Ha fele ekkora lenne, akkor persze már a második résszel végeztem is volna.

Most, hogy így, az eposzi nagyságú műhöz illően a dolgok közepébe vágtam, egy kicsit visszatérnék a kezdetekhez. Amikor ugyanis levettem a regényt a polcról, kíváncsi voltam, hogy a magát számtalan műfajban kipróbáló Williams hogyan tér vissza ahhoz a zsánerhez, ami feltette őt a nagy fantasyírók listájára? Mi az, amiben megismétli magát, és mi az, amiben eltér?

Ugyanis mielőtt megvettem volna a könyvet, olvastam egy olyan véleményt, ami azt rótta fel, hogy a regény mennyi hasonlóságot mutat a Trónok harcával. Elvégre itt is találkozhatunk egy nyomorék herceggel, egy bizonyítani akaró hercegnővel, miközben a királyságot belülről néhány feltörekvő nemes ambíciója veszélyezteti, miközben északról nem-emberi lények hordái, délről pedig egy őrült uralkodó. Bevallom, számomra már ezek a párhuzamok is meglehetősen sommásak voltak, elolvasva pedig azt kell mondanom, hogy még a két ciklus ezen elemei is olyan távol vannak egymástól, hogy bennem egyszer sem merült fel az, hogy Williams meg akarná lovagolni Martin sikerét.

Vegyük csak sorjában ezeket az elemeket! Barrick hercegről ugyan nyomorék mivolta és álmai miatt Bran Stark juthatna eszünkbe, mégis, a két karakter ég és föld. Míg Bran egy kisfiú, aki csak most birkózik meg béna lábaival, addig Barrick egy, a felnőtté válás határán álló kamasz, akinek karja még hatéves korában nyomorodott meg. Habitusát tekintve inkább emlékeztet Poe egyik túlérzékeny nemesére vagy Elricre, és párszor még a Gormenghast sorozat is eszembe jutott róla, különösen, mivel Williams is annyira szerelmes a helyszínül szolgáló kastélyba, mint Peake. Ikertestvére, Briony hercegnő ugyan szeretné, ha elismernék és női mivolta miatt nem néznék gyengének, ugyanakkor Aryával szemben nem egy tomboy, nem harcosnak készül, nem a fegyverforgatásban akar jártasságot szert tenni, hanem azt akarja megmutatni, hogy ugyanolyan alkalmas az uralkodásra, mint elődei, akik egytől egyig férfiak voltak. Ami azt illeti, Barricknél látványosan alkalmasabb is, de ez persze még senki szemében nem érdem.

Az intrika olyan általános jelenség udvari dolgokat illetően, hogy azt nem is magyaráznám. Marad hát a két külső veszély harapófogója, amiről távolról valóban A tűz és jég dalára gondolhatunk... viszont az őrült déli uralkodó, az autark szálában semmi olyan nincs, ami Dany történetére emlékeztetne, leszámítva, hogy egy szomszédos, egzotikusabbra vett földrészen játszódik. Míg azonban Essosról Ázsia juthat eszünkbe nem kevés Moorcock, Vance és Howard fűszerezéssel, addig Xand a fáraók Egyiptoma egy kevés arab/török ízesítéssel.

Ami északot illeti, igen, embergyűlölő lények lakják, akárcsak Martinnál. Azonban hamár itt tartunk, Martint bevallottan Williams korábbi fantasy ciklusa, a Memory, Sorrow, and Thorn győzte meg, hogy kipróbálja magát a műfajban - márpedig a mizantróp tündérek, a Nornok ott is a fagyos északon találhatók. Ha jobban belegondolunk, az már egy hagyománynak számít a fantasyben, hogy az ellenség északon lakik. Terry Brooks Shannarájában északot az eltorzult gnómok és trollok lakják, és a gonosz Szauron-epigon is ezen a helyen vetette meg a lábát. Robert Jordannél ugyanez a helyzet, a Sötét Úr Fertője a kietlen északon található, egy szép, hosszú vonal, amellyel egy magasságban egyetlen emberi királyság sem található. Robin Hobb vörös martalócai a fagyos Külső Szigetekről hajóznak alá, hogy fosztogassanak és szipolyozzanak. A Fionavar főgonoszának börtöne is északon található, és persze még lehetne példákat hozni, de nem célom útikalauzt írni. Inkább azok a művek érdemelnének szót, amelyekben NEM északon található a romlottság földje... ezek közül a legismertebb ironikus módon A gyűrűk ura, ahol Mordor keleten van, és az egyik rajongói térkép lelkesen a Kárpát-medencébe helyezi, ami, valljuk be, sok mindent megmagyaráz. Ironikus, mert annak ellenére, hogy a fent felsoroltak között nem egy A gyűrűk urát követi rengeteg motívumban, mindegyik ragaszkodik északhoz. Ennek egyrészt mitikus gyökerei vannak - ugye a germán mitológia jégóriásai északot lakják, márpedig ők visszatérő ellenségei voltak Odinék bandájának. A másik pedig, hogy sokan a szívükre vennék azt, ha a főgonosz birodalma országuk helyén található (értsd: akár Kárpát-medence, akár csak "keleti" királyságról beszélhetünk), míg a fagyos Északi-sarkon nem igazán él meg emberfia, így nem bántunk meg senkit.


Emellett Williams tündérnépe, a qarok huszadannyira sem emlékeztetnek a Másokra, mint azok a Nornokra. Ezerféleképpen néznek ki, akad közöttük goblin, óriás, tejfehér tündér, arctalan rém, vadállati tekintetű vörössipkás. Olyan vegyes társaság, hogy róluk rögtön a kelta regék ugrottak be, azok közül is elsősorban Máeldun útja... elvégre az apja halálát megbosszuló ifjú találkozott olyan cifra lényekkel, hogy ihaj!

Hamár a világnál tartunk, akkor itt kell megjegyeznem, hogy míg a Memory, Sorrow, and Thorn a középkori Európát vegyítette Középföldével, addig Tündérvidék világa elrugaszkodik ezektől az elődöktől. Ugyan Délgyepű királysága Angliát juttatja eszünkbe, a déli kontinens egy kvázi-fáraó igáját nyögi, és a köztük található királyságok között is van olyan, amiről távolról Bizáncra vagy a mediterrán országokra asszociálhatunk, ezek cseppet sem olyan hangsúlyosak, mint Williams korábbi fantasy-ciklusában, ahol az országokról messziről ordított, hogy milyen valós földi kultúrákon alapulnak. Első pillantásra a térkép is olyan, mintha egy tucat-szerepjátékhoz készült volna, és vannak olyan cifra nevek, melyek érezhetően fantasy regényhez találtak ki - Williams mégis képes ezeket élettel megtölteni.

Míg a Memory, Sorrow, and Thorn sorozatban a meghatározó vallás egy kicsit módosított kereszténység volt, és a pogány istenek nevei is rögtön valódi megfelelőiket juttatták eszünkbe, a Tündérvidék istenei ennél "eredetiebbek", mindamellett, hogy érződik rajtuk, hogy Williams - többek között- a görög és szláv mitológiákból merítette őket. Szerte a világon a politeizmus az elterjedt, az északi kontinens népei három testvér uralmában hisznek, akik - akárcsak Zeusz, Poszeidón és Hádész -, felosztották maguk között az eget, a tengert és a földet, és mégis, Zeuszékkal szemben egyforma tisztelet illeti meg őket. Közülük az ég istenét Perinnek hívják. De akadnak kisebb istenek, mint Zoria, a tudás szűz istennője, és akadnak olyanok, akik a termése, gyógyításé, szülésé vagy részegeseké. Délen a sólyomtrónon ülő autarkot egy megtestesült istenként imádják, természetesen.

De elég is a világleírásról, térjünk rá a történetre! Kicsit döcögősen indul el, tekintve, hogy előbb egy rövid - és száraz - történelmi összefoglalóval kezdődik, amit egy előhang követ. Az előbbi atavisztikus maradványa annak, hogy a mű egy internetes regénynek indult, ahol az első néhány fejezet ingyenesen olvasható volt, míg a többiért már fizetni kellett volna. Míg a netes verzióban egy ilyen összefoglalóra szükség van, hogy az egyszeri olvasó képben érezze magát akkor is, ha csak öt fejezet van még fent, és a többire várni kell napokon-heteken át, addig itt már ezt feleslegesnek tartom - nem vészes, de véleményem szerint sokkal gördülékenyebb és hangulatosabb lett volna, ha ez a hogyan-miként történelmi lecke a történet során derül ki, ahogy történt ez a Memory, Sorrow and Thorn esetében. Persze, ha ezt meg Williams kidobja, akkor meg azért morognának, merthogy nem őrzött meg a lehetőségek szerint minél többet az eredetiből.

Az összefoglalóból és az előhangból megtudhatjuk, hogy az emberek és a tündérek között egykor háború dúlt, aminek az eredménye az lett, hogy a tündérek északra menekültek, és egy mágikus ködöt idéztek meg, ami megvédi őket a halandóktól, és mintegy határként szolgál a két nép között. Persze ezzel cseppet sem elégedettek, és elkezdik keverni a keverni valót, még akkor is, ha ez a világ pusztulásával jár.

Itt egy picit felemeltem a szemöldökömet, mert az első néhány oldalon rögtön Inelukiék jutottak eszembe, ahogy itt köszönt vissza a legtöbb áthallás: a főhelyszínül szolgáló Délgyepű kastélyt a tündérek építették, akár csak Hayholtot/Erősséget, ahol a múlt szellemei kísértenek. De ezek ugyanolyan panelek, mint a fentebb tárgyalt észak: lehet ezeket is úgy alkalmazni, hogy ugyanaz a toposz két példája élesen elkülönüljön. Szóval, a kezdeti párhuzamok után Williams sikeresen meggyőzött arról, hogy nem a Memory, Sorrow and Thornt olvasom újra - amivel nem lenne gond, mert szeretem én az MST-t, csak éppenséggel nem akarok kétszer fizetni érte!

Jöjjön hát a seregszemle! A főszereplő testvérpárról beszéltem már... őket okénak tartottam, de Williamsre jellemző módon a mellékkarakterek érdekesebbekre sikerültek, ugyanis vannak olyan jól kitaláltak, mint az ikrek. Közülük rögtön kiemelném az idős funderling (inkább folk, semmint fantasy törpe) házaspárt. Tad Williamsnél visszatérő elem, hogy az apró fantasy népeket méltósággal ruházza fel, tiszteletre és szeretetre egyaránt. És Williams elég érzékenységgel rendelkezik, hogy ez ne csak elismerendő próbálkozás legyen, hanem természetesnek hasson. A Kékkvarc házaspár cseregyerek fiát néha képen töröltem volna a helyükben, de az már szerencsétlenről az előszóban kiderül, hogy a tündérek manipulálása révén nem egy százas.

Ferras Vansen kapitány is egy jól kitalált karakter... igaz, benne én pont azt tartom feleslegesnek, amit leghamarabb megtudunk róla, nevezetesen, hogy közrendűként a hercegnőért epekedik. Valahogy én ezt a viszonzatlan szerelmet éreztem benne a legkevésbé természetesebbnek, a bizonyítani vágyás már fakadhat(na) a karakteréből. Nagyon eltaláltnak éreztem, ahogy az embereihez viszonyul, viszont azt egy erőltett elemnek éreztem, amikor az őt - önhibáján kívül történő dolog miatt - megvető hercegnő rendre helyrerakja. Mondjuk nekem speciel herótom van a hercegnőbe szerelmes közrendű férfi toposzából, úgyhogy ez is benne lehet a pakliban... de hé, ilyen bogarai mindenkinek vannak, Sanderson a parasztfiú alakjától irtózik.

Míg a fenti szereplőkkel Délgyepű udvarában találkozhatunk, addig az ifjú Qinnitannal az autark birodalmába kaphatunk betekintést. Qinnitant az autark sokezredik feleségéül választotta magának, amiért ő ugyan nem repes, de nem akar szörnyű halált halni. Az ő nézőpontjai külön fejezeteket alkotnak, és egyszer sem keveredik a többi karakter közé. A róla szóló fejezetek rövidek és feszesek, és már csak ezért fenntartják az érdeklődést - akkor is, ha Qinnitanhoz hasonló alakokat is láthattunk már párszor.

Yassamezzel, a tündérek boszorkányharcosával keveset találkozunk, pedig vele nyerünk rálátást a qarok gondolkodására, és ez által kapunk betekintést a motivációiba. Persze ez lehet szándékos is, és a következő részekben valószínűleg többet kapunk majd belőle.

A nem-nézőpont karakterek között jólsikerültnek tartom az idegenhonból származó - és pályafutását hadifogolyként kezdő - hadparancsnokot, Shaso den-Hazát. A kisnépek mellett Williams másik vesszőparipája az, hogy fantasy közegben is lapot osszon más rasszokba tartozó embereknek is, úgy, hogy az természetesnek hasson. Míg az MST-ben Tiamak népét az afrikai őserdők lakóiról mintázta Williams, addig Shasoról a mórok jutnak eszünkbe. És emellett ráadásul roppant morcos is a természete, ha élhetek egy hülye szójátékkal. Kár, hogy keveset látjuk őt is... amire megint egy hülye szójáték kívánkozna, de nem fárasztanám vele a nagyérdeműt.

Ami az emberi főgonoszt, Sulepsis autarkot illeti, ő rögtön Pryratest juttatta eszembe... azonban a vörös papnál sokkal természetesebben és bevállalósabban megírt gusztustalan karakter. Pryrates egyik durvább jelenete az volt, hogy kitöri egy kutya nyakát - Sulepsis ennél nagyobb kreativitással végzett a tulajdon rokonaival. Egyetlen morfondom vele kapcsolatban az, hogy még nem sok szerepe volt idáig, pedig a délgyepüiek inkább őt tartják a megtestesült gonosznak, mint a szomszédukban élő tündéreket. Bevallom, valahogy mellette a tündérek hadjárata egy kicsit már ad-hocnak is tűnt; Sulepsis eltaláltabb gonosz, legalább annyira ott van a délgyepüiek tudatában, mint Szauron volt a középföldiekében, és annyira ott érződik a jelenléte minden mögött, hogy a tündérek már-már egy felesleges szállá válnak. Hamár szóbakerült Martin, akkor míg a Trónok harcában nem zavart az, hogy a Hét Királyságot különböző, egymással - egyelőre - köszönőviszonyban nem lévő felektől érheti majd támadás, addig itt valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem, hogy a tündérek és az autark mesterkedése látszólag egymástól függetlenül zajlik.

Persze ebben az is benne van, amit már korábban említettem: míg Martin igyekszik egy percig sem lankasztani az olvasó figyelmét, addig Williams regénye a második felétől hajlamos leülni. Az elején felvet egy sereg titkot, aminek javáról aztán mintha meg is feledkezne, és csak a legvégén kerül egy részükre valami magyarázat. Martin sem játssza ki a lapjait, de ő ezt úgy oldja meg, hogy végig az orránál fogva vezeti az olvasót - Williams a talányokat sokszor látványosan a homályban tartja, pedig itt-ott hiányzik az, hogy megvezesse a hőseit, és minket is. Pedig öröm látni, hogy elengedi Tolkien kezét, rengeteg jó ötlete van - a törpék és a tündérek mellett tetszettek a liliputiak és a hanyistókok is -, és képes megtölteni a világát a mindennapok életével. Ami azt illeti, mindig is érdekesnek tartottam benne azt, hogy amennyiben leírom, miről ír, egy kliséhalmaznak hat, ellenben olvasva frissnek és természetesnek... és nem egyszer eszembe jutott az is, hogy ha a korábban emlegetett MST-n egy korábbi vekengésem pontjai szerint mennék végig, akkor mind a tíz pontból győztesen kerülne ki.

Ellenben bár az MST sokkal jobban követte A gyűrűk urát, annyival mozgalmasabb is volt. Visszaemlékezve a The Dragonbone Chairben legalább kétszer annyi történt (ahogy A virágok háborújában is, bár ott talán háromszor ennyi), mint A qarok háborújában, pedig az a regény sem volt egy kapkodó idegbeteg. Persze, az első részben Williams még a bábukat faragja és a táblát csiszolja... de akkor is örülnék neki, ha már az első részben több cselekmény és fordulat várna minket x oldalra - még akkor is, ha ezt azzal oldja meg, hogy oldalakat húz ki.

Ami a fordítást illeti, számomra fura volt azt olvasni, hogy a karakterek sokat "önöznek" egymással. Ezt később megszoktam... ám az igazat megvallva, azt már nem, hogy lépten-nyomon abba a kifejezésbe botlottam, hogy "az igazat megvallva". Ezért persze érheti Williamst is megrovás, mert bár az MST és A virágok háborúja esetén nem emlékszem ilyen töltelékhalmozásra, attól még itt rászokhatott... magyarban azonban hatványozottan zavaróan hat. Ugyanígy egy apróság, hogy a 207. oldalon kétszer kell nekifutnunk az egyik szereplő mondatának, hogy megérthessük (enyhe SPOILER):

"Most már én vagyok a régensherceg, nem pedig az ön kis unokaöccse."

Ezt úgy érti, hogy ő már régensherceg, és nem csupán rokoni viszony fűzi a másik karakterhez, hanem uralkodó-alattvalói is, mégis... először úgy lehet érteni, hogy most már ő a cím birtokosa, nem pedig a beszédpartnerének az unokaöccseé, aki korábban a régensherceg volt. Apróság, és inkább morfond, mind kritika, de talán jobban hangzott volna, hogy:

"Most már a régenshercege is vagyok, nem csupán az ön kis unokaöccse."

Nem tudom, egész pontosan mi szerepelt az eredetiben, de van, hogy a gördülékenység és egyértelműség fontosabb, minthogy görcsösen ragaszkodjunk az eredeti szöveg minden szavához. Ez persze megbocsátható apróság... ellenben az már zavart, hogy a szóközök helyét rendre apró téglalapok foglalják el.

Akárhogy is, hibái ellenére a regényt bátran ajánlom azoknak, akik szeretnének egy igényes fantasy-t olvasni és nem zavarja őket a cselekmény lassúsága. Meglátjuk még, ez a következő részeknél miként változik, és bízom benne, hogy a ciklus nem jut nálunk a Másvilág sorsára. Kár lenne érte, még akkor is, ha a keleténél egy kicsit sok rajta a fölös zsír...

The Iron Dragon's Daughter

Avagy ismertető egy nagyon elszállt, és emellett nagyon plasztikus és cinikus Tündérvilágban ragadt kislányról.