A trónok ezer arca - Nézőpont karakterek

No, a bevezető megvolt, irány a főbb szereplők! Az első három könyvben tizenkettő nézőpont karakterrel találkozhatunk összesen. Ez az első kötetben nyolcról indul (a Stark család hat tagja illetve kettő külsős), ám regényenként egy esik ki, hogy kettő teremjen a helyére. A negyedik résznél ez megtörik, ugyanis eredetileg A varjak lakomája és A sárkányok tánca egy regény lett volna, ám terjedelmi okok miatt kettészedték. A sárkányok tánca pedig még várat magára. Éppen ezért itt csak az első három regény nézőpontgárdáját ismertetem (másrészt meg azért, mert A varjak lakomájának elolvasásával addig várok, míg Amerikában hivatalosan meg nem jelenik az ötödik könyv).

A szokásostól eltérően előre vettem azokat a szereplőket, akiknek a nézőpontját a leginkább vártam. Ez a sorrend részint a személyükből fakad, de számított a közvetlen környezetük is, az, hogy az ő szemükön át milyen ablak tárul Westerosra. Mindegyik kivétel nélkül összetett, bonyolult karakter, akiket mindazonáltal néhány szóban jól össze lehet foglalni. Az egyszerűség kedvéért ezt meg is tettem, ugyanis érzéseim szerint sokszor mintha Martin is ezekből indulna ki, ezeket bonyolítaná, árnyalná tovább.

Ez persze egyben egy csomó karakterértelmezésre nyit lehetőséget, ennek megfelelően sokszor szubjektív, ki mit gondol az adott szereplőről, hogy hogyan viszonyul hozzájuk, és erre például jó példa Catelyn. Akárhogy is, az én sorrendem a következő, kedvencektől haladva a kegyvesztettek felé – oké, ez utóbbi durva túlzás, de jól hangzott.

Daenerys Targaryen



A Targaryen dinasztia utolsó leányörököse, vagy ha úgy tetszik, „A száműzött hercegnő”. Dany iránt lehetetlen nem szimpátiát érezni Viserys mellett, akiről kicsit később szót is ejtek. Emellett Dany egyike azoknak, aki a legtöbb pofont kapja az első könyv során. Később ez változik, ugyanis egyrészt a pofonoktól erősebb lesz, másrészt pedig azon szereplők, akiknek problémái az első könyvben Danyéhez képest bagatellek voltak, azok bőven megkapják a magukét, amikor kitör a háború.
A ciklus olvasása közben gyakran lapoztam előre, és számolgattam, hány oldal múlva fogok eljutni a következő Daenerys-fejezethez (ez mérsékeltebben igaz a következő három karakterre is), ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy Dany egy alapvetően jó szándékú, lelkiismeretes, ám ennek ellenére összetett személyiség. Csak tizenhárom éves, amikor fivére hozzáadja őt khal Drogóhoz… ami egyfelől középkori mércével teljesen általános, másrészt viszont a plasztikus középkori körülmények ellenére a westerosiak modern paraméterekkel rendelkeznek magasság és élettartam terén. Míg anno Toldi a maga 180 centijével valóságos óriásnak tetszett a kor másfél méteres átlagához képest, Nagy Lajoshoz pedig egyenesen le kellett hajolnia, addig Westeroson nem lógna ki a tömegből. Ugyanígy a mesterek közül nem egy ér meg igen szép kort, közöttük a nyolcvan- és a százéves sem ritka, míg azért a valódi középkorban a hatvanéves már meglett embernek számított – akikből Westeroson nem egy aktív katona, Jeor Mormont például még hetvenévesen is felderítő csapatot vezet a falon túlra, Tywin Lannister pedig a hatvanhoz közel veszi ki az oroszlánrészét a háborúból. Hozzájuk képest Dany egy kislány, akinek mindazonáltal hamar fel kell nőnie. Essos, a Westerostól keletre elterülő kontinensen az élet ugyanis még kegyetlenebb, mint a Hét Királyságban, ami már nagy szó. Itt igazságot szolgáltatni sokszor olyan meddő, mint sivatagot öntözni. Danynek nem is áll szándékában, hogy Essoson maradjon, ugyanis feltett célja visszaszerezni a Vastrónt a „bitorlótól” – bátyja mindössze ezt a megszállottságát hagy rá. Ez egyébként a legérdekesebb Dany szálában… ugyanis bár engesztelhetetlen ellenségének tartja a bitorló Robertet (és viszont), mégsem tesszük le a voksunkat sem az egyik, sem a másik oldal mellett, ugyanis mindkét oldalnak megvannak a maguk indokai. Hozzátartozik, hogy ez a naiv hozzáállása a történet során változik, ugyanis Dany nyitott… vagy legalábbis nyitottabb a westerosi uraknál. Az pedig, hogy mi lesz a szerepe a Hét Királyság történetében – boszorkánykirálynő vagy megmentő – még elválik.
A másik ok, ami miatt kedveltem Dany fejezeteit, az maga Essos, a hatalmas pusztaságaival, meseszerű erdőivel és egzotikus városaival, amelyek láttán bármely orientalistának el akadna a lélegzete. Itt-ott érezni olyan írók hatását, mint Howard, Vance vagy Moorcock, ám Martinnak nagyon is egyéni hangja van ahhoz, hogy ezek sose legyenek többek enyhe fűszerezésnél.

Tyrion Lannister



A Lannister család fekete báránya, „A törpe”. Tyrion a közönség és Martin kedvence, és ez meg is látszik rajta. Torz külseje miatt félig kívülállónak számít mindenhol, emellett mindenhez sajátosan fanyar humorral, enyhe melankóliával és őszinte humanizmussal áll. Tyrion ugyanis együttérzőbb, jobb ember bármely lovagnál, akik vagy szűklátókörűek, vagy képmutatóak, esetleg a kettő pikáns keveréke. Ennek ellenére külseje miatt sokan megelőlegezik neki, hogy egy csalárd, romlott gonosz kis törpe – vagy, ahogy nevezik, Ördögfióka. Tyrionnak vág az esze, vág a nyelve, és az egyetlen ember, aki nemcsak, hogy átlátja a világ ellentmondásosságát, de tenni is szeretne az igazságtalanságok ellen. Persze csodákra ő sem képes.

Tengerjáró Davos



„A csempész”. Ser Davos törvényen kívüliből verekedte fel magát nemessé… amikor tizenöt évvel ezelőtt Stannis Baratheon szigetét körbevette a királyi flotta, ő csempészett hagymát az ostromlottaknak. Innen van a gúnyneve is: Hagymalovag, ahogy az igazzy urak szeretik hívni őt, akik nem is értik, mit keres egy ilyen közöttük. Velük szemben Stannis a bizalmába fogadta Davost, igaz, ennek ára volt: bár az ostrom alatti szolgálataiért cserébe lovaggá ütötte, a csempészésért saját kezűleg ütötte le négy ujjának utolsó percét. Ezeket a csontokat Davos egy zacskóban hordja és a Szerencséjeként hivatkozik rájuk. „Rovott múltja” ellenére az egykori csempészt kendőzetlen őszinteség és lelkiismeretesség jellemzi új hivatalában, ami miatt csak még jobban kivívta a magának való Stannis tiszteletét. Davos egy olyan ember, aki nem vágyik minél többre, csak teszi, amit tennie kell.
Davos ugyan csak a második regény óta nézőpont karakter, mégis hamar feltornázta magát nálam, akárcsak Stannisnál tette.

Havas Jon



„A fattyú”. Eddard Stark törvénytelen fia, aki Deresben nevelkedett féltestvérei mellett. Catelyn úrnő nem szenvedheti őt (az okokról alább fogok szólani), így amikor Eddard elfogadja, hogy a király Segítője legyen, akkor Jon beáll az Éjjeli Őrségbe. Nem, nem kap zseblámpát, és nem is egy múzeumot kell őriznie, hanem magát a Falat a behatolóktól – régen ezt a Mások jelentették, manapság a vadak. Akárhogy is, az Őrség nagyját a jelenben olyan nívós személyek alkotják, akik már Columbus hajójára nem kerültek volna fel rovott életük miatt. Az Őrség tagjának lenni elég kétes dicsőség, ugyanis a seregnyi várból már csak hármat tartanak fent, a Hét Királyság lakói pedig szélmalomharcként gondolnak erre a hivatásra – arról nem is beszélve, hogy az Őrség tagja sosem alapíthat családot. Azért nem mindegyikük akasztani való bűnöző, így a Medvének titulált Jeor Mormont, az ősöreg Aemon mester, Benjen Stark (Jon nagybátyja), illetve egy marék gyerek, akiket inkább azért küldtek a Falra, hogy ne otthon pusztítsák a kenyeret és ne is az utcát rontsák.
Havas Jont jó pár kritika érte (Dany mellett), hogy leginkább azért van, mert Martin szeretett volna egy tipikus fantasy-hőst írni… ám Jon (akárcsak Dany) egy szerethető, esendő karakter - ahogy Tyrion is említi, sokszor nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem azt, hogy hogyan, és Martin remekül is szövi az ifjú legény történetét. Kívülálló mivolta mellett Sammel való barátsága az, ami kedvelhetővé teszi Jont… meg az, hogy a családjában talán egyedül ő érti meg lázadó kishúgát, Aryát. Emellett van egy hatalmas albínó farkasa, Szellem, aki hűen követi mindenhová – rendben az albínót leszámítva ezt a testvérei is elmondhatják magukról, ám a történet szempontjából eddig a rémfarkasok közül leginkább Szellem volt előtérben.
Ahogy Daenerysen keresztül betekintést nyerhetünk egy, a Hét Királyságtól teljesen eltérő világba, úgy a Falon túl elterülő vadont Jon szemén keresztül ismerhetjük meg. Hatalmas fenyvesek, ahol az ember betolakodónak érzi magát, jégmarta hegycsúcsok, az éjjeli égbolton fagyosan ragyogó csillagok, árnymacskák, vadak és egyéb szerzetek, obszidián fegyverek a hóban, és kósza hírek a Másokról, Tad Williams nornjainak és az X-akták ufóinak a szerelemgyerekeiről (az utóbbi nem kinézetre, semmint hátborsództatásra).

Arya Stark



„A lázadó hercegnő”. A fantasy egyik ismert toposza a hercegnő, aki inkább élne a közrendűek között szabadon, megvalósítva önmagát, semmint az udvar jelentette aranykalitkában, mi pedig sokszor mosolygunk magunkban a kis fruskán, hogy „ja, persze, ahogy képzeled!” Martin is így lehetett ezzel, amikor megalkotta Arya karakterét.
Arya tipikus „tomboy”, azaz olyan lány, aki a fiús dolgokat kedveli, mint vívás, íjászat, satöbbi, és azokban remekel, szemben azokkal a dolgokkal, amiket a nőktől elvárnak. És mivel egy kváziközépkori világról beszélünk, azokat nagyon is elvárják, minden mást pedig nagyon nem. Arya önfejű, akaratos vadóc, aki gyakran kerül szembe nővérével, a hölgyi eszményeket szem előtt tartó Sansával és szigorú nevelőnőjükkel. Apja végül beadja a derekát és egy kardmestert fogad a lánya oktatójául…
…Aryának pedig nem sokára szüksége is lesz az elsajátított tudásra, ugyanis hamarosan egyedül találja magát, az egyszerű nép között, ellenségekkel a nyomában. A folyamatos veszély, kiszolgáltatottság és csalódás pedig lassan kezdi megtenni a magáét, és a történet haladtával Arya egyre ijesztőbb karakter lesz, akit egyfelől óvni szeretnék, másrészt egyre kevésbé mernénk hátat fordítani neki.

Samwell Tarly



„Samu”. Adva van egy túlsúlyos szereplő, aki az egyik fő(bb)hős hűséges barátja, emellett félénk – pedig jóval több van benne, mint az első pillantásra látszik – és mosolyogtatóan naiv, a tetejébe még úgy is hívják, hogy Sam. Kire is emlékeztet? Igen, az ifjú Tarly egy tisztelgés Csavardi Samu előtt, és esküszöm, Jon is szinte ugyanúgy, ugyanolyan alkalmakkor ejti ki kedvesen fejét csóválva társa nevét, mint azt Frodó tette.
Samwell egy esetlen, de kedves karakter, aki a harmadik könyv óta nézőpont karakter… ha hamarabb szerepelt volna, talán előkelőbb helyezést kapott volna, így azonban még meglátjuk, mihez kezd Martin az ifjú "hobbittal".

Ser Jaime Lannister



„A lovag”. Tyrion Lannister daliás fivére, aki után női szem nem marad szárazon (másról nem is beszélve), és emellett kardforgatásban sem akad párja. Ezt Jaime tudja is magáról, és ennek megfelelően roppant öntelt… amellett, hogy forrófejű, lekezelő, cinikus, ami pedig a becsületét illeti, nos, sokan csak Királyölőként hivatkoznak rá, ugyanis saját kezűleg végzett az uralkodóval, akinek megvédésére az életével esküdött fel. Afölött most hunyjunk szemet, hogy a fentebb említett királlyal mindenki végezni akart, elvégre a westerosiaknak amúgy sem a belátás az erősségük. Most azt se firtassuk, hogy Jaime jó pár mocsok dolgot követett el, amiért viszont senki nem kárhoztatta, és egyedül a karma büntette meg őt eddig ezért. Jaime-nek azonban gyarlóságai mellett erényei is vannak, így hűséges ikerhúgához, Cerseihez (bár nem csak, mint testvér, ugyanis Jaime jelmondata minden bizonnyal az, hogy „reggel húgom, este…”) és az egyetlen ember Westeroson, aki szereti Tyriont.
Jaime a harmadik regény óta nézőpont karakter, és bár a fent említett pozitívumairól korábban is tudtunk, innentől válik valóban szimpatikussá… no, nem azonnal, hanem amikor a már emlegetett karma utoléri, komolyan megüti a bokáját és magába száll.

Theon Greyjoy



„A cselszövő”. Theon egy komplexusokkal teli, önző takony – akinek mentségére szolgál neveltetése. Ugyanis Theon élete első éveit a vasemberek között töltötte, akik nevükhöz méltóan vassal, és nem arannyal fizetnek, magyarán a rablás, fosztogatás, öldöklés, nők megbecstelenítése számít az igazi dicsőségnek, és nem a civilizált viselkedés. Amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt apja, Balon felkelését leverték, Eddard Stark magával vitte gyámnak – értsd: túsznak – az ifjú Theont, megakadályozandó egy esetleges újabb lázadást. Theon így sokáig a Stark ifjak mellett nevelkedett, és a maga módján hűséges is volt hozzájuk, amíg el nem küldték apjához, hogy a Starkok mellé állítsa őt a trónért folytatott háborúban. Ez pedig végzetes hiba volt, ugyanis Theon mindenáron meg akar felelni vérszerinti családjának, Balon pedig túl büszke és ostoba ahhoz, hogy szövetségre lépjen ellenségeivel.
Theon a második regényben nézőpont karakter, az elsőben egy jelenet kivételével jóformán csak dekorációként van jelen. Előszeretettel fekszik le minden nővel, hogy aztán azon nyomban dobja is őket, akár volt a légyottnak foganatja, akár nem. Sekélyes, nagyravágyó és önérzetes, azonban a kezdetekben még a háttere miatt elnézőbbek lennénk vele, ha bizonyítás közben nem lépne át minden határt. Ostobasága miatt azonban szív is, mint a torkosborz, és ez a káröröm az, ami miatt később élvezet olvasni a fejezeteit – jó látni, hogy végre egy ellenszenves karakter is pofára esik.

Bran Stark



„Az ifjú Charles Xavier”. Bran egy baleset miatt deréktól lefelé megbénult, így mindenfelé a Starkok bivalyerős, de együgyű istállófiúja, Hodor cipeli. Töredelmesen bevallom, nekem Bran sokszor csak a bénaság miatt érzett kesergésére korlátozódott, amit csupán néha törnek meg a jelentéssel bíró álmai, melyeket nem mindig jegyez meg. A környezete - Luwin mester, Osha, Hodor, a Jojen testvérek - azonban kellemes színt adnak a fejezeteihez. Emellett története egyre jobban fonódik össze Westeros titkával. Persze jobb türelemmel lenni - előfordulhat, hogy Bran kulcsfontosságú szerepet fog játszani a Mások legyőzésében, de addig még hosszú az út.

Eddard Stark



„Az idealista”. A Stark család feje. Eddard egy őszinte férfi, aki a végletekig tartja magát a kötelességeihez és a becsületéhez, ami egy rideg, merev emberré teszi mások szemében. Néha egyébként túlságosan is ragaszkodik az elveihez, akkor is, ha a józan paraszti ész esetleg a családja iránt érzett szeretet másként diktálná. Egyebek mellett ugyanis megfogadta, hogy titokban tartja Jon anyjának kilétét – ami szép, szép, de ezzel valahol tartozna mind Jonnak, mind Catelynnek. Elvégre akkoriban már mégis hűséget fogadott Catelynnek, azzal pedig, hogy Jont pólyásként hazahozza Deresbe, majd udvariasan felesége tudtára adja, hogy a törvényes gyerekeivel együtt fogja felnevelni, és semmi köze az anyja személyéhez, azért elég nagy béka. Pontosabban: először adta a tudtára udvariasan, mert amikor egyszer Catelyn nagyon ki akarta szedni belőle ezt az információt, akkor Ned annyira morcos lett, hogy szegény asszonyában megfagyott a vér – mondjuk ki, ha nem is szavaival, de viselkedésével megfélemlítette feleségét. „Nem, szívem, nem tartozik Rád, kivel csaltalak meg!”
Ned védelmében azért annyit meg kell jegyeznem, hogy a becsületével úgy viselkedik, ahogy egy középkori úrtól elvárható - azonban becsület ide vagy oda, Tyrion a maga gúnyos hozzáállásával képes emberibb lenni, mint Eddard arról valaha is álmodhat.
Pedig Eddardnak sok szimpatikus vonása van, tetszik, hogy az ítéleteket is maga hajtja végre, kedveltem a nyomozást is Királyvárban… és igazából Stannis és Davos érkezéséig előkelőbb helyen is állt. A helyzet az, hogy Stannis és Eddard nem különbözik olyan nagyon egymástól, de Eddardot szerető családja szemén keresztül látjuk, betekintést is kapunk a fejébe, és még Robert szeretetét is elnyerte (sokra megy vele, de ezt most hagyjuk), ezzel szemben a Stannisról alkotott képünk egy magányos férfi, aki az örökös kérlelhetetlenségével idegenített el mindenkit. Persze Stannis egy mogorva, rideg ember, ám őt jól kiegészíti Davos, aki a kellő pillanatban mindig utat talál urához, és aki ilyenkor hallgat is rá. Pedig Davost könnyebben el lehet söpörni, mint Eddardot, és ezzel a Hagymalovag tisztában is van… ahogy azzal is, hogy működik a világ, amit Ned kevésbé mondhat el magáról.

Catelyn Stark



„Az úrnő”. Az első lovagban, az Arthur-Guinevere-Lancelot háromszög 95-ös feldolgozásában volt egy jelenet, amiben Guinevere kedvesen megtiltotta a színe előtt megjelenő parasztoknak, hogy letérdeljenek előtte, mert hát hosszú út áll mögöttük… és hát nem ő az egyetlen nemesasszony a fantasy irányzatában, kit az alkotók úgy igyekeztek szimpatikussá tenni, hogy modern hozzáállást adtak neki. Ami, valljuk be, sokszor mosolyogtatóvá és anakronisztikussá tette a karaktert.
Catelyn Stark a válasz ezen hölgyekre. Catelyn alapjában véve egy szimpatikus szereplő, aki a szívén viseli a családja sorsát, emellett viszont sokak körében nem túl népszerű – pont amiatt, mert úgy gondolkodik, ahogy az egy középkori nemesasszonytól elvárható. Nem kedveli Jont, amit folyamatosan érzékeltet is vele – fattyúnak hívja, Eddard távozásával nem hagy neki lehetőséget, hogy Deresben maradjon, nem is beszélve arról, miket mond Jonnak, amikor a fiú egy tragédia miatt akarja megvigasztalni –, de ebben Eddard fafejűsége is a ludas. Jon a jelképe Ned hűtlenségének, amivel Catelyn folyamatosan szembesítve van úgy, hogy közben neveltetése szerint jó asszonyként szeretettel és megértéssel tartozik urának. Így hát Ned helyett Jonra haragszik… arról nem is beszélve, hogy hány nemes családnak okozott komoly gondot egy ambiciózus fattyú, így Jon Catelyn szemében veszélyt is jelent a gyermekeire nézve.
Szegény Catelyn népszerűségének tehát már az nem tesz jót, hogy szembekerül egy közkedvelt karakterrel… Martin amúgy mintha tudatosan játszana erre, ugyanis Cat Tyrionnal is bajszot akaszt, és ezzel a cselekedetével tovább ad ahhoz a lavinához, amit a Trónok harca első fejezeteinek egyikében mások már elindítottak. Azonban sokan úgy állnak hozzá, mintha ő robbantotta volna ki a háborút, ami nem igaz – csupán cselekedeteivel felerősítette a konfliktusokat. Azonban valljuk be, ha a mi szeretteinket veszélyeztetnék, mi sem döntenénk bölcsen.
És lehet még morogni rá azért, mert lázadó lányát, Aryát sem érti meg, vagy mert amikor háború idején fivére menedéket ad a földjeikről elzavart parasztoknak, ezt ő egy ostoba döntésként éli meg… de Catelynt egy politikai lépés miatt adták hozzá Eddardhoz, és ezen mit sem segít, hogy Cat Ned bátyjába, Brandon Starkba volt szerelmes.
(Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy bár dicsértem az autentikus középkori úrnő elvét, de mégis van abban valami ironikus, hogy sokkal jobban kedvelem a modernebbül gondolkozó Tyrion fejezeteit Catelynénél.)

Sansa Stark



„A bajbajutott hölgy”. Szerencsétlen Sansa az egyetlen, akinek a fejezeteit sokáig tényleg utáltam. Szívből, lélekből, és sokszor vacilláltam, hogy csupán átfussak rajtuk, vagy olvassam el tisztességesen. És ez nem azért van, mert úgy viselkedik, ahogy egy leányhoz illik… hanem mert úgy viselkedik, mint egy hülye liba. Legalábbis az első regényben… utána ennek issza meg a levét, amitől a végén megsajnáljuk szegényt… de még mindig utáljuk olvasni a fejezeteit, most már pont emiatt! Az egy dolog, hogy ellenséges a viszonya Aryával, az viszont egy másik, hogy akkor is kiáll Joffrey mellett, amikor tudja, hogy nem neki van igaza, és akkor is szerelmes a kis takony királyfiba, amikor az gusztustalan módon rajta keresztül áll bosszút, miután Aryát nem tudja utolérni. De persze bűnbaknak az őt ért sérelmekért ott van a húga.
Azonban Sansa egész szépen kezd magára találni a harmadik regényben, és a hangsúly itt most a „kezd” szón van… meglátjuk, mi lesz az ifjú hölgyből.
És sokan fújnak rá, mert egy kulcsfontosságú lehetőséget elszúrt az első regényben… de azt már az apja is megtette kicsivel korábban, az ő cselekedete annyira nem osztott-szorzott, mint azt sokan állítják.

Végezetül hadd zárjam le ezt a témát egy jó tanáccsal: srácok, ne akarjatok Martinnál nézőpont karakterek lenni olyan fejezetekben, amelyek nem rólatok vannak elnevezve (prológus, epilógus), mert holtbiztos, hogy nem élitek túl!

Mára ennyi, holnap további karakterek kerülnek górcső alá - persze szigorúan szubjektív alapon!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, illetve Martin blogjáról.)