Ki szelet vet... - Patrick Rothfuss: A szél neve

Nem olyan rég végeztem Patrick Rothfuss termetes téglájával, és azóta is emésztem, ugyanis számomra A szél neve furcsa alkotás: bizonyos részei rendkívül tetszettek, míg más téren kimondottan hiányérzetem volt. De ne szaladjunk előre, kezdjük az elején, ahogy minden történettel illik. Illetve még előtte idekanyarítom a figyelmeztetést: a beszámoló nyomokban spoilereket tartalmaz. Ha valaki nem olvasta a regényt, és nem szeretné, ha lelőnék neki fordulatokat, az csak saját felelősségre olvassa el ezt a szösszenetet!

Patrick Rothfuss 2007-ben jelentette meg A királygyilkos krónikájának első részét a DAW kiadónál, amely többek között olyan fantasy-sikereket adott ki, mint Tad Williams Memory, Sorrow and Thorn ciklusa. Rothfuss elmondása szerint 1994-ben kezdte el írni Kvothe történetét, és több éven át csiszolta és kilincselt a művel... akárhogy is, a befektetett energia megtérült, ugyanis olyan emberek zengtek ódákat az ajánlókban, mint Ursula Le Guin, Orson Scott Card, Anne McCaffrey vagy Robin Hobb, ahogy a saját oldalaikon Brandon Sanderson vagy George R. R. Martin is dicsérték a regényt, egyedül Martin morgott egy nagyon minimálisat a szerkezetre. De a rajongók is rögtön szívükbe zárták a tűzhajó kocsmárost, és az eltelt néhány év során A szél neve kötelező olvasmánnyá nőtte ki magát a fantasy irányzatában. Ennyi pozitív visszajelzés után a mérce akaratlanul is magasra került... éppenséggel az egyszeri olvasó nem győzi kicsit lejjebb venni az elvárásait, nehogy csalódjon vagy inkorrekt módon viszonyuljon egy első könyves szerzőhöz.

Itt kell megjegyeznem, hogy A szél nevén nem érződik, hogy első könyvről van szó, és ez elsősorban Rothfuss gördülékeny stílusának köszönhető. Ugyanis ez a regény nagy erénye: a stílus szorgos hangyaként bármit elvisz a hátán, és ezért képesek vagyunk elnézni sok apróságot, ami csípi a szemünket... nem mellesleg ez is szubjektív, hogy kinek mi csípi a szemét. Az viszont tagadhatatlan, hogy a stílus tényleg párját ritkítja. Kvothe apró életbölcsességei, kikacsintásai miatt olvasmányossá válik a regény, ahogy a keretes szerkezet is zseniális ötlet volt - igaz, hogy ez később íródott a történet köré, és ezért is telt el annyi idő az első és második rész kiadása között, ugyanis átírni valamit mindig nehezebb, mint megírni.

Ugyanígy jópofa az is, hogy a történetet-a-történetben további apró történetek egészítik ki - tehát a történetek-a-történetben-levő-történetben -, mint amilyen Tehlu vagy Lanre meséje. Az is tetszett, hogy a régi tudás sokszor gyerekdalokban maradt fent, de hát bennük mindig is több van, mint azt az atyáskodó felnőttek gondolnák - már Pratchett is poénkodott azzal, hogy mennyi szexuális célzás van ezekben az versikékben.

Annak ellenére, hogy Négy Szegellet világa a regényben mellékelt térkép alapján egy v2.0-áa Fantasy Európának tűnik, mégis érződik a történet hangulatán az az autentikus középkori fíling... nem, itt nem a Martin-féle megesz-a-bubópestis változatra gondolok, hanem sokkal inkább arra, amellyel a diákkrónikákban találkozhatunk. Engem legalábbis sokszor ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor a Középkori anekdoták gyűjteményt olvastam. Ennek ellenére Négy Szegellettet mégsem lehet megfeleltetni a későközépkor-koraújkor világának. A technika néhány helyen jóval fejlettebb, olykor már az ipari forradalom világát idézi, az Egyetem diákjai pedig sokszor használnak modern fogalmakat és elméleteket természeti jelenségekre. Ennek ellenére lőfegyverekkel vagy kattogó gőzgépekkel nem találkozhatunk, és az, hogy az említett előrehaladottság mégsem hat anakronisztikusnak, a visszafogott és realisztikussá tett mágiarendszernek köszönhető. A varázslás ugyanis nem démoni erőket, semmint bonyolult fejszámolást és széleskörű ismereteket igényel: a szimpátia segítségével egyik tárgyon keresztül hathatunk egy másikra, attól függően, hogy a két tárgy mennyire hasonlít egymásra. Ha fel akarunk emelni egy érmével együtt egy másikat, akkor az első érme egy leheletnyit súlyosabb lesz, mint a két érme együtt, ugyanis a kötés során egy kevés energia vész el, míg ha egy érmével egy ugyanazon anyagból készült nehezékre akarunk hatni, akkor több plusz energiára lesz szükségünk. A rúnamágia apró szimpatikus kötéseken alapul, és erre épül a fejlett technika. A névmágia ezzel szemben... nos, a névmágia a varázslás egy ritka fajtája, és eddig leginkább ez áll közel a tündérmesék bűbájaihoz... kérdése az, hogy ez miként fog változni a következő részekben.



Ugyanígy üdvözítő, hogy az emberek világa mögött/mellett tündérek és egyéb természetfeletti lények húzzák meg magukat, mint a Chandrian. A tündérek - mint amilyen Kvothe segédje, Bast - bűbájjal álcázzák magukat és irtóznak a vastól. Az ő mágikus képességeikre eddig nem kaptunk a szimpátiához hasonlóan következetes magyarázatot, ám a szépek népe mindig is a misztikumot részesítette előnyben a tudomány helyett, ezért nincs hiányérzetünk. Ezzel szemben más varázslatos képességekre, mint a sárkány tűzfújása, talán van tudományos alapokon nyugvó magyarázat.

Pár apróságot azonban mégis hiányoltam a világot illetően. Egyrészt, hamár a világhoz kaptunk egy szép térképet, akkor jó lett volna, ha Rothfuss azt is tudatja velünk, hogy a "dekád" (eredetiben: span) milyen napokból áll. Ez nem lenne követelmény, az általam kedvelt Jack Vance nevei, idegen kultúrára tett megjegyzései is csak lógnak a levegőben... de ő ezen a téren következetes, így például a Haldokló Föld világában sosem tudhatjuk, mit rejt a láthatár, az idegen elnevezések pedig egyrészt növelik az egzotikusságfaktort, másrészt pedig érzékeltetik a főszereplő elveszettségét. De nem is kapunk helyre térképet. Ezzel szemben Tad Williamsnél minden, az adott világ szempontjából triviálisnak számító dolog helyet foglal a függelékben, legyen szó az év hónapjairól vagy az ünnepekről. Érdekes, de az egyetemi fokozatok ezzel szemben nem zavartak... talán azért, mert a felső oktatás sava-borsát az adja meg, hogy minél kevesebbet tudunk róla, és a különböző pozíciók mibenlétét balladai homály fedi?

Hamár Tad Williamsnél tartunk, ugyanígy örültem volna, hogy hamár térkép, akkor a különböző királyságok kicsit egyénítettebbek lennének. Osten Ard népei a maguk kicsit egyszerűsített mivoltukban tükrözik a középkori Európa kultúráit (a nem-emberi népek kicsit messzebbről merítenek), de ugyanígy Európát veszi alapul Kate Elliott Crown of Stars ciklusa. Persze a középkori Európa nem az egyetlen választható alap, csak hamár a regényben ez a hangulat köszön vissza, akkor gondoltam, ezt említem meg, pláne, hogy a térképen találhatók olyan természeti képződmények, amiről az Urálra vagy a Fekete-erdőre asszociálunk. Tudom, ez kekeckedésnek tűnik, de a szereplőkkel ellentétben én nem éreztem, ha az egyik emberke a világ egyik, míg a másik az ellenkező pontjáról érkezett... ugyanúgy jöhetett volna a szomszéd városból. Itália, Skandinávia, a szláv népek királyságai... ezeket, vagy az ehhez hasonló differenciáltságot hiányoltam, egyedül az Atur Birodalomban ismertem fel némi Német-Római Birodalom beütést. Nem lenne ez szempont, ha nem lenne nagyon-europid térkép.

De ezek csupán apróságok. Töredelmesen bevallom, engem kicsit jobban zavart a főhős tápossága. Nem, ez nem igaz: az zavart, mennyire könnyen vesz minden akadályt. Azt tapasztaltam, hogy az igazi vízválasztó sokaknál Kvothe személye. Akadnak olyanok, akiket ez nem zavar, ne adj' Isten pont emiatt szeretik, míg mások - köztük jómagam - örülnének, ha kicsit többet izzadna. Felmerült az is, hogy kérdéses, Kvothe mennyire szépíti meg a történteket... töredelmesen bevallom, ez engem kevésbé érdekel. Nem az zavar elsősorban, hogy a főhős egy félisten, hanem az, hogy nem tudok annyira izgulni érte.

Persze azért itt akadnak kivételek, jó példa erre az, amikor szülei elvesztése után hősünk utcagyerekként kénytelen élni. Itt találkozhatunk nélkülözéssel és emberi kegyetlenséggel, és ezen a ponton kellőképpen tudunk aggódni Kvothe-ért... azt természetesen tudjuk, hogy túléli, de a lelki sebek sokszor többet érnek az életveszélynél ahhoz, hogy izguljunk a szereplőkért. A regény egyik csúcspontja az, amikor Tarbean utcáin küzd a túlélésért, pedig én amúgy nem különösebben rajongok a Martin-féle szadizmusért.



Ez lehet, hogy azért van, mert egyébként szinte mindenben sikert ér el, és az ezt ellensúlyozó rész emiatt felértékelődik. Bevallom töredelmesen, közvetlenül Tarbean előtt egy időre félreraktam a könyvet, és kicsit mást olvastam. Annak ellenére, hogy Kvothe milyen tragikus hirtelenséggel veszti el szüleit, valahogy azt éreztem, hogy ez a jelenet üthetett volna nagyobbat. Talán azért, mert túl idealisztikus volt a kapcsolata szüleivel és a társulattal... ironikus, de a konfliktusok sokszor legalább annyira összekötnek, mint szétválasztanak. Az sem teljesen világos, hogy miért hagyja életben a Chandrian Kvothe-ot, aki személyesen találkozott velük, míg a társulatot lemészárolták csupán azért, mert az eredetük után kutakodtak. Ha a Chandrian célja feltakarítani a nyomokat maga után (mint arra máskor is történik utalás), akkor miért engedik el azt a fiút, aki nemcsak hogy meggyőződött létezésükről, de kapott egy motivációt is, hogy ott tegyen keresztbe ennek a társulatnak, ahol tud? Jó, persze nem ismerjük az okaikat és céljaikat, ahogy mintha valami elűzné őket a táborból - bár ez esetben később vadászhatnának a fiúra. Ezen a téren hajlandó vagyok annyi engedményt tenni, hogy a vezérük, Haliax személye meglehetősen ellentmondásos, és talán az emberség egy szikrája késztette erre - egy megjegyzése erre utal -, de lehet, hogy a tervének része volt az, hogy Kvothe életben maradjon. Bízom benne, hogy a trilógia végére erre is választ kapunk.

A Chandrian amúgy érdekes... bevallom, együtt kicsit sokalltam a jelenlétükre utatló tünetek mennyiségét - kék tűz, szétkorhadó fa, rozsdásodó fém -, de ha igaz az, hogy mindegyikre jut egy jel, akkor egész hangulatos lehet a következő részekre az, ha Kvothe egyetlen egy Chandriannal találja szembe magát. Visszatérve a vezérükre, Haliax első látásra a tipikus sablon fantasy gonosznak tűnik: csuklyája alatt áthatolhatatlan sötétség rejti arcát, hangja hűvös (és kurzívval kiemelt). Mivel azonban Rothfuss jó pár sablonon csavart egyet, ezért kíváncsi vagyok, mit kezd a Chandrianok vezetőjével.

Visszatérve Kvothe-ra: már gyerekként hiperintelligens, mindent megtanul, mindenhez ért, kiváló előadó, aminek következtében képes átverni bárkit, és úgy zenél, ahogy senki más. Mikor elhagyja az utcákat és feliratkozik az Egyetemre, az oktatók fizetnek azért, hogy náluk tanuljon. Ez valahol nagyon emberi, ám később kezd zavaró lenni Kvothe egy hibája miatt.

Hősünknek ugyanis két hiányossága van: az egyik, hogy szegény, mint a templom egere; a másik, hogy hihetetlenül arrogáns - mint ahogy azt Brandon Sanderson is említi a második rész kritikájában. Ez utóbbi teljesen jól kiegészíti csodagyerek-mivoltát, és kíváncsi vagyok, hogy fog megbirkózni vele - elvégre a felnőtt Kvothe már jóval visszafogottabb. Azonban kevésszer esik pofára a regényben emiatt, és egyetlen egyszer sem teszi helyre egy hozzá közelálló személy, egy tanár vagy barát, hogy egy kicsit bírjon magával. Amikor egy tanár arra készül, hogy megalázza, Kvothe nemcsak, hogy visszafordítja ezt rá - ez eddig oké -, ám meg is sebesíti mágiával. Rendben, Hemme egy ellenszenves rohadék, aki képes megalázni másokat azért, mert késtek az órájáról... azonban semmiképpen sem egy Perselus Piton (hamár Card a Harry Potterhez hasonlította a regényt). Oké, hősünket megbüntetik, de voltaképpen olcsón megússza: megkorbácsolják, de ő olyan talpraesett, hogy gyógyírt vesz be, így szinte meg sem érzi, ráadásul a tanulók szemében felértékelődik. Valljuk be, nálunk már kevesebbért is csaptak ki diákot, márpedig ez Kvothe igazi rémálma.

Hemme-nél meghatározóbb karakter Ambrose, aki a nagybetűs TAKNYOT képviseli a regényben, ami az iskolásokról szóló művek egyik toposza... ahogy a szemét tanár is. Hamár említettem Pitont, Ambrose leginkább Malfoy-ra hajaz, azonban Malfoy-hoz képest úriember... eddig legalábbis egyszer sem vágott vissza Kvothe barátain keresztül, holott Draco ugye ezzel mutatkozott be, és ezzel került szembe Harryvel. Kvothe azonban a türelmetlensége miatt akaszt bajszot Ambrose-zal, aki ugyan szemét eszközökkel él... ám sokszor hősünk mintha keresné az alkalmat, hogy összetűzésbe kerüljön vele, így például gúnyverset ír róla. Ismétlem, ez nem lenne probléma, ha emiatt a hibája miatt Kvothe többször esne pofára, de mindig megússza. A tanári kar szinte elnézően mosolyog ezeken a "csínyeken", és minden incidenst képes a maga javára fordítani - ÉS FIGYELEM, MOST KÖVETKEZIK AZ IGAZI SPOILER ÁRADAT!

Ambrose szimpátiával elszakítja Kvothe lantjának húrját egy nívósabb bárdversenyen, egy nehéz dal közben? A közönség szinte infarktust kap, és egyedül őt éri azon az estén a megtiszteltetés, hogy megkapja a díjat, amelyre tapasztalt zenészek ácsingóznak. A gúnydal miatt Ambrose kidobatja abból az ötcsillagos fogadóból, ahol Kvothe korábban lakott? Nem baj, még aznap felveszi egy másik... de ha ez nem lenne, akkor csupán a koleszba kellene visszamennie. A végén már gyilkosokat uszít rá? Könnyen lerázza őket, és tovább növeli nimbuszát.

Amikor pedig úgy tűnik, hogy a végén Ambrose mégis csak megfogta, és hősünket kihajítják az Egyetemről... nos, a tanári gárda azonnal megvétózza korábbi szavazatát: Kvothe nemcsak, hogy az Egyetemen marad, de feljebb is kerül a szamárlétrán, Ambrose-zal pedig annyit fizettetnek neki eltört lantjáért, hogy anyagi gondjai egy időre rendeződnek. Kvothe-tal nem lehet kicseszni, mert rögtön jobb pozícióba kerül ez által... a mítoszok hidrájának méltó párja, ha elveszít valamit, a dupláját kapja vissza.

SPOILERÁRADAT VÉGE!

Azt hiszem, a fantasy karaktereknek - és sok más mű szereplőinek - három dologban kell megfelelnie, és ezek közül a vágykielégítés csak az egyik. A másik kettő az, hogy érdekes legyen és együtt tudjunk érezni vele. Sőt, ez a kettő az, ami nélkülözhetetlen, a vágykielégítés elhagyható, ám a fantasynél hagyomány... de hé, ki ne akarna acélos izmú barbár vagy nagy hatalmú mágus lenni? A vágykielégítés sokszor megtalálható a fantasyben, és Rothfuss elmondása szerint egyszerre akart egy heroikus fantasy-t és annak paródiáját írni, ahogy tette ezt Peter Soyer Beagle a tündérmesékkel Az utolsó egyszarvúval. De ismétlem, elsősorban nem a főhős táposságával van a gondom, inkább azzal, hogy mindenki neki asszisztál. Nehéz úgy szorítani valakinek, ha minden sikerül neki. Ott van a pénzhiány... de tudjuk, hősünk olyan talpraesett, hogy röhögve megszerzi az éppen szükséges összeget.

Persze ismétlem, embere válogatja... Jack Vance Ravasz Cugele A túlvilág szemében egy gerinctelen féreg, aki semmi esetre sem vágykitöltő, nem is szorítunk neki, én mégis szívesen olvasom újra-meg-újra a kalandjait Vance stílusa és a világ hangulata miatt. Megint másokat meg elriaszt az alakja. De ha nem is lelkiismeretlen csirkefogó a főhős, akkor én az olyanok mellett teszem le a voksomat, mint Széltoló, Hófürt Simon, Tristran Thorn vagy Pekar a Folyamszülöttből.

Azonban mindenképpen dicséret illeti az olyan mellékkaraktereket, mint a hóbortos Elodin, az uzsorás alakját kiforgató Devi vagy a dalnok Skarpi, illetve a keretben Bast és a Krónikás. Rothfuss tud írni, és engem speciel az nem zavar, ami nálamnál savanyúbb emberkéket, nevezetesen, hogy bajbajutott hölgyeket ment ki a pokoltűzből, vagy hogy pártfogásába veszi a holdkórosokat. Ez az, amit Rothfuss képes megfelelő öniróniával adagolni, így Kvothe-ból nem lesz szőke herceg, és azt a kimentett hölgyeménnyel hosszasan is tárgyalják, hogy az egész miért nem olyan, mint a mesékben.

Annak ellenére, hogy hosszasan morogtam a karakter túlzott tökéletességéről, tetszett a regény, zseniálisnak tartottam a stílust, és kíváncsian várom a folytatást. Ám a kiváló történetből Kvothe verhetetlensége nálam rengeteg szelet fog ki. És ezt most nem csak a szójáték kedvéért írtam.