Frankenweenie - Hol van a kutya elásva?

Mint annyi fantasy-rajongó, én is kedvelem Burton alkotásait, mint a Nagy hal, az Ed Wood, a Beetlejuice, Az Álmosvölgy legendája vagy a Batman és a Batman visszatér. Legújabb művét, a Frankenweenie-t mégis untam, nagyjából az első húsz perc után. Valami hiányzott belőle, ami a többi filmben megvan, egy apró szikra, ami mindazonáltal lényeges - és aminek hiánya több szempontból is ironikus.

Miről is szól a Frankenweenie? Adott egy kisfiú, akit Victor Frankensteinnek hívnak és akinek egyetlen barátja Sparky nevű kiskutyája. Azonban egyszer csak Sparky autó elé rohan, Victor pedig vigasztalhatatlan - azonban új környezetismeret tanárának, Mr. Rzykruskinak köszönhetően támad egy ötlete, amit megvalósítva életre kelti kutyusát. Mivel Victor félti kedvencét a kertváros nyárspolgáraitól, ezért a padláson rejtegeti. Sajnos azonban ezt megnehezíti a szomszédban lakó mogorva polgármester, illetve Victor osztálytársai, akik mind akarnak egy darabot a dicsőségből.

Ennyi a történet. Tudni kell még, hogy a Frankenweenie eredetileg egy félórás rövidfilm volt, ami 1984-ben jelent meg. Azt is tudniillik, hogy ezért a Walt Disney páros lábbal rúgta ki Burtont, merthogy túl ijesztő a gyerekeknek. Eltelt közel harminc év, és ezt a történetet másfél órában kapjuk meg, a Disney stúdiótól. Az egésznek van egy szép iróniája, amire, türelem, mindjárt ki is térek, kedves olvasóm!

A film alatt végig az volt a gondom, hogy Burton semmi újat nem mutat fel, amit ne láttam volna már tőle. Végig azt éreztem, hogy itt bizony egy harminc évvel ezelőtti alkotás felvizezett változatát kapom. Ugyanis ami újdonság volt három évtizeddel korábban, az mára megszokottá vált. 84 óta kijöttek az első mondatban felsorolt alkotások, amikkel Burton elismerések százait zsebelte be. Burton azóta egy húzónévvé vált, egy márkává, saját bejáratott eszközökkel, fordulatokkal, klisékkel, ha úgy tetszik - annyira, hogy már azóta tucatnyian másolják őt. Most mondhatnám azt, hogy a Frankenweenie-t a kisujjából rázta ki, és nem ölt bele sok energiát, de...

De. Mint fentebb írtam, ó, az irónia. Ugyanis lehetne valami szívmelengető abban, hogy Burton és a Disney évtizedek után, újra együtt, kezet ráz és megöleli egymást, és nini, hát nem pont azt a filmet dobják ki az Alice után, amin anno összebalhéztak? Csakhogy erről szó nincs. Mint mondtam, Burton hírnevet és elismerést szerzett magának azóta, így a Disney-nek igencsak megérte őt újra alkalmazni. Mitöbb, az idők során a Frankenweenie egy kultfilmmé vált, részben az elérhetetlenségének köszönhetően is, aminek hallatára egy Burton-rajongó rögtön felkapja a fejét. 1984-ben a Disney azért rúgta ki Burtont a Frankenweenie miatt, mert nem mert kockáztatni. Harminc év elteltével azért bízza meg a remake elkészítésével, mert továbbra sem mer kockáztatni.

Burton pedig tudja ezt, nagyon professzionálisan áll az egész témához. Tapasztalt rendező és férfiú ő, megannyi évvel a háta mögött, tisztában van azzal, hogy nem érdemes ezekhez a dolgokhoz túlságosan is érzelmi alapon viszonyulni. Harminc év az harminc év, ő ez alatt már kiduhajkodta magát, számtalan alkotást tett le az asztalra, számtalan elismerést gyűjtött be, vannak már olyan alkotások, amik által fennmarad a neve. Emiatt nem kell aggódni, viszont a gyereket iskoláztatni kell, amire kell a pénz, tehát ezért viszont inkább főne a fej. Úgyhogy ő aztán hajlandó a kompromisszumokra.

Ez az, amire Victor Frankenstein képtelen - és sajnos ez az, amit nem is tanul meg a film során. Pedig látszólag erre van kihegyezve a történet, apuka is a kompromisszumokról mesél az ifjú Victornak, amikor azt szeretné, hogy egy kicsit mozduljon ki, legyenek barátai. Persze anyuka aztán rávilágít, hogy apa felhozott története egy kicsit sántít a nyaraló házaspár példájával, mert a kompromisszum során lesznek elemek, amiket az egyik fél nem kap meg. Apuka kicsit zavarba is jön, pedig nem kéne, mert a kompromisszumban benne van az áldozathozatal. Ettől függetlenül szimpatikus figura ő, már van abban valami, hogy akárcsak Burtonnek, az ő állása is arról szól, hogy gondoskodjon mások kikapcsolódásáról. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy minél több ember érezze jól magát.

Victor persze a maga feje után akar menni, és a dramaturgia szerint ez így van rendjén, ugyanis ha nem engedett volna apukának, Sparky sem szalad az autó elé egy labda miatt. A tragédia tehát abból fakad, hogy engedett, és a fentiek fényében elsőre nem is világos, hogy mi ezzel a film mondanivalója. Persze, a félreértés ebben az esetben abból fakadhat, ha úgy véljük, a film mondanivalója egy-az-egyben Burtoné. Pedig akkor bizony ő az az ifjú művész lenne, akit a Disney úgy rúgott ki, hogy a lába nem érte a földet. Az idősebb Burton enged. Az idősebb Burton tudja, hogy a Disney számára nem egy meg nem alkuvó művész kell, hanem egy tisztességes iparos, és ha ez kell neki, hát ezt kapja.

A művész ugyanis nem vizezné fel egy korábbi művét, hanem újraalkotná, az elejétől a végééig. Nem egy író látogat el újra egy korábbi műve világába, csakhogy aztán nem egyszer teljesen kiforgassa egykori üzenetét. Mert a művész is változik, és a világ is. Például, az, hogy Sparky-t a végén újraélesztik, az belefért harminc évvel ezelőtt egy harminc perces filmbe. Most, egy másfél órás időtartalmú filmnél azonban falsnak hat. Másfél órában ugyanis az ember jóval több karakterfejlődést vár el. Karakterfejlődést, amiben benne van az is, hogy megtanuljuk, a dolgok sokszor nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Van, amikor a kiskedvencünk meghal, és nem tehetünk mást, minthogy megsiratjuk és továbblépünk.

Nem szokásom az ismertetőimet személyes életképekkel gazdagítani, de ez esetben relevánsnak érzem: nekem is volt egy kutyám, akit el kellett altatni. Mocsok egy gonosz érzés volt. Ha tehettem volna, a végtelenségig elodázom... de láttam, hogy épül le szellemileg és testileg. Hazugság az, hogy ez kedvünkre elodázható, ahogy visszatekintve az összefércelt Sparky is elég szánalmas látványt nyújt azzal, hogy rögtön kifolyik belőle a megivott víz, amit hiába lefetyel vissza. Nem az a baj az istenjátszással, hogy nem illik, mert tekintettel kell lennünk a nyárspolgárok érzéseire - a baj az, hogy végső soron csak esendő emberek vagyunk mi is, képesek a hibákra, csak ezt elfelejtjük, mikor istennek hisszük magunkat.

Másfél órának elégnek kellene lennie, hogy Burton körüljárja a témát, hogy igen, sokszor megéri szembe menni a társadalmi elvárásokkal, hogy nem szabad alárendelni magunkat mások normáinak csak azért, hogy elkerüljük a konfrontációt. De felérendelni sem szabad. Mellérendelni - ez az, amit nehéz megtanulni, amit nehéz megtanítani. A kölcsönösséget, hogy álljunk ki magunkért, de ne is nyomjunk el másokat. Azonban a film végén mindenki belátja, hogy Victornak volt igaza, ahelyett, hogy azt látnák be, jót akart, csak még gyerek, akinek meg kell tanulnia fontos dolgokat.

Ehelyett azonban Victor már-már Kiválasztottá válik: egyedül neki sikerül a kísérlete, mert, mint azt a tanára közli vele, egyedül az övében volt szív és oly szent akarat. Természetesen a többi gyerek is megpróbálkozik, de náluk az eredmény mind lelketlen szörnyeteg lesz. Ehhez vegyük hozzá, hogy a többi gyerek közül egyik sem igazán szimpatikus. Az egyik leglátványosabb példa erre, amikor a púpos gyerek azzal próbálja Victorra erőltetni magát, hogy hát egyiküknek sincs barátja. Igen ám, csak dramaturgiailag nyilvánvaló, hogy Victornak azért nincs barátja, mert nincs szüksége rá, saját döntés, amit el kellene fogadni - a púpos Igor-analógiának azért nincs, mert miért is barátkozna bárki egy ilyennel?

De ugyanez igaz a másik négyre. Ott a furcsa lány, hatalmas, tányérnyi szemekkel és pontnyi szembogárral, aki a macskája ürülékéből jósol. Ott van az arrogáns japán, az ostoba kövér, és az arrogáns egyiptomi - no, nem azért, mert aztán a bevándorlóknak meg kell adni - hé, a kelet-európai tanár a legjobb fej az iskolában -, egyszerűen itt nagy főhajtások vannak a különböző szörnyfilmek előtt, kérem alássan. Ezt azonban lehetne jól is, anélkül, hogy egy kicsit furán jönne ki.

A kölykök szerepe ugyanis kimerül a következőkben: amikor Victor a legsebezhetőbb, ellopják tőle a módszerét, és mind végre is hajtják a maguk kísérletét, pedig hősünk a púposon keresztül figyelmeztette őket a következményekre. Persze, hogy balul sül el mind, és persze, hogy azonnal mind szaladnak is Victorhoz, hogy lesszíves megoldani a problémájukat, de gyorsan. Egyedül a kövér srácban van annyi tisztesség, hogy segít Victornak az ő szörnyeit kiiktatni, a japán fiú például olyan hülye, hogy amikor közelednek az ő monstrumához - Gamera-Godzilla homázs -, akkor gonoszul felkacag, előveszi a kameráját, majd felül az óriáskerékre, ahol aztán nem tud mást csinálni, mint kétségbeesetten segítségért kiabálni, csakhogy Victor lélekszakadva rohanjon őt is megmenteni. Ilyen jócsávó ez a Victor. Látjuk, hogy vele mindenki megfogta az Isten lábát, ellenben kinek kellenek az olyan barátok, mint amilyen az a másik öt lenne?

Pedig van potenciál abban, hogy a sok ifjú őrült tudós-wannabe egy csapattá formálódjon. Teszem azt, ha a kísérlet után fejükre csapnak mind, és megemberelik magukat. Mert Victornak nem kellene ahhoz baseballoznia, nem kellene olyat csinálnia, amit nem szeret, hogy mégis csak legyenek barátai - elég lenne megismerkednie olyan fiatalokkal, akikkel közös hobbijuk van. Mennyivel jobban működne minden szempontból, legyen az mondanivaló vagy homázs, ha egy csapattá kovácsolódnának? Így azonban marad a kettős mérce: Victort azért tartja mindenki különcnek, mert ők nyárspolgárok, a többiek viszont azért különcök, mert hát nézzünk csak rájuk, milyen taszító kis szörnyek!

Kár, ugyanis Victor pont azt a korosztályt képviseli, akit sokszor annyira leköt, hogy őt nem érti meg senki, hogy észre sem veszi, ő sem ért meg másokat, és nem is akar. Victornak nincsenek barátai, mert hozzájuk alkalmazkodni kellene, márpedig a végén mindenki más alkalmazkodik Victorhoz, nem fordítva. Ugyanis Victor nem különc, hanem különb.

Van persze még valami kirakat szerelmi szál Elsa van Hellsinggel, akit persze Victor nem ismer meg igazán, de ahhoz jól jön, hogy a fináléban legyen kit megmentenie. Elsának pedig ott van a bácsikája, a polgármester, akit zsémbesnek és bántalmazónak nevezni elég nagy eufémizmus lenne. Ugyanis mindig rekedt, fagyos, kimért hangon terrorizálja a fiatalokat, éppen csak betoncipőt nem ad a lábukra. Ő aztán akkora nyárspolgár, hogy a holland ünnepért él egyedül, amelyen tűzveszélyes jelmezt vetet fel unokahúgával, aki arról énekel, hogy a kertvárosban milyen jó az, hogy minden olcsó. Ezt a fajta életszemléletet teljes erőből ostorozni még újdonságnak számított a nyolcvanas években, ám manapság ez már nemhogy nem számít bátorságnak, de ironikus módon kezd nyárspolgárivá válni. Kicsit olyan ez, mint amikor a helyi bigott tartja magát leginkább egy régi nézethez, csakhogy miután megtérült ő is, azzal kompenzáljon, hogy hát ő aztán végig elítélte ezt a hozzáállást.

Amikor pedig beüt a krach, akkor persze a polgármester úgy magára hagyja Elsát, mint a sicc, és csak ahhoz van elég esze, hogy Sparkyt kergesse a csőcselékkel együtt - és ezekért csupán úgy fizet meg, hogy a malomból kimenekülő Elsa véletlenül kiüti őt. Semmi következmény, semmi belátás.

Persze ebben a filmben senki nem tanul semmit - már azon kívül, hogy Victornak van igaza. No, így a főszereplő meg aztán semmit nem tanul. Ez az, amiért végső soron untam a filmet - mert egy jó történet során a szereplők változnak, és ez a változás az, ami sokszor leköt minket.

Ezekkel valószínűleg Burton is tisztában van, csak éppen van annyi tapasztalata, hogy ne akarjon ugrálni. Múltkor azért rúgta ki a Disney, mert valami újat akart kiadni a kezéből. Hát, most nem fog, mert nem is azzal bízták meg, hogy valami újat adjon ki. Nem, kifejezetten megkérték, hogy ez valami régi legyen. Hát, akkor ezt nektek, gondolta, és kirázta a kisujjából a remake-et. Kár, mert a fentiek mellett ugyan kitérhettem volna pár szálra, ami még lóg a levegőben - de Burton meséi sosem kerekek voltak, hanem teljesek, és ez pont abból fakad, hogy őt is érdekelte, hova vezet a történet, hogy őszintén tartotta magát a mondanivalóhoz.

De a Disney-nek nincs szüksége Burtonre. A Disney kirúgta Burtont. A Disney-nek Burton hírnevére van szüksége. A Disney-nek Burton jól bejáratott receptjére van szüksége. A Disney nem hajlandó azzal a Burtonnel dolgozni, akinek megfelelőjét - Victort - aztán ezerrel nyomat a vásznon. A Disney nem hajlandó azt a Burtont megtenni a filmje hősének, akivel dolgozni hajlandó. Ez az, ami aztán az ürességet szüli, ez a hatalmas ellentmondás.

Az új Frankenweenie, akárhogy is nézzük, nem egyéb annál a megrendezett fotónál, amikor egy idős mágnás együtt pózol egy ifjú titánnal. Azzal, akit anno ő rúgott ki, hogy aztán befutva egy komoly tényezővé váljon. Széles mosoly, határozott kézfogás, öröm, boldogság, részvények megugranak. Csak mindenki higgye azt, amiben szeretnénk, hogy higgyen.

Amiben mi nem tudunk hinni, akkor sem, ha a fejünkre állunk.