Csoportinterjú China Miéville-lel

Interjút készítettünk China Miéville-lel az SFmagra. Az én két kérdésem persze a képregényes meg az utána következő volt.

Eljövendő filmek

Nemrégiben körbekérdeztek különböző SFF írókat, melyik SFF filmeket várják, és melyeket kerülik el messziről. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy talán nekem sem ártana rendszereznem a gondolataimat a közelgő filmek terén. Ezek közül ugyan akad olyan - Vasember 3 - ami már megérkezett, ám én őkelmével úgyis csak otthon fogok találkozni, itt Dániában ugyanis egy mozijegy árán már Blue-rayt vehetnék. Szóval, lássuk csak!

Vasember 3: az első két részt kedveltem, és bár azóta történt egy rendezőváltás, a harmadik részre is tervezek jegyet váltani. Miért is? Nos, mert Robert Downey Jr. olyan szinten magáévá tette Tony Stark figuráját, hogy az évtized telitalálata - legalábbis szuperhősi műfajban - volt felkérni erre a szerepre. Emellett olyan szinten működik a párosuk Gwyneth Paltrow-val, amire képregényfilmekből most hirtelen nem is tudok példát felhozni. Emellett kíváncsi vagyok Ben Kingsley Mandarinjára is. Könnyed, humoros jól összerakott szórakoztató film, ami nem nézi hülyének a közönséget - ennyit várok a harmadik résztől, se többet, se kevesebbet.

Acélember: tényleg, egy laikus hogy nem fogja összekeverni a kettőt? "Kérnék jegyet az Acélemberre!" "Azt csak jövő hónapban vetítjük!" "Há' ne szórakozzon mán, há' ott van a plakáton!" "Az a Vasember." "És? Most ötvözték őket, vagy mi van?"

Félretéve minden komolytalanságot, leginkább azért érdekel ez a film, mert nem Donner változatát veszi alapul, hanem - remélhetőleg - valami újat mutat. Örülök, hogy állítólag kriptonitnak nyoma sem lesz a filmben, örülök, hogy láthatok olyan karaktereket, mint Hamilton professzor, tetszik, hogy Luthort későbbre tartogatják, és mindentől függetlenül, mégis csak Superman. Naná hogy érdekel, mit hoznak ki belőle.

Star Trek: Sötétségben: egyszerűen ijesztő, hogy mennyire hidegen hagy a film. Hozzátartozik, alapból nem vagyok nagy Űrszekerek rajongó, de persze ettől még érdekelhetne, elvégre az újra első részét is megnéztem moziban barátokkal. Azonban ez mégse hoz lázba. Talán azért, mert valahogy nem fogott meg a főgonosz karaktere. Az eddigi előzetesek alapján nem tűnt többnek egy mezei megszállottnál, aki azért pusztít, hogy megmutassa. Jó, persze Benedict Cumberbatch játssza, és Zachary Quintót és Simon Pegget is kedvelem, de azt hiszem, ezt kihagyom.

És hamár itt tartunk, ugyanígy hidegen hagynak a készülő Csillagok háborúja folytatások. Pedig anno lelkes rajongó voltam, szívesen megnézem a régi trilógiát újra meg újra, és nem egy folytatást olvastam kissráckoromban, ezek közül a Thrawn-trilógia volt az egyik kedvencem. Akkor miért is nem érdekel? Nem tudom.

Talán, mert nem most kellett volna folytatni a szériát, hanem az előzmények helyett. Talán mert a folytatások világa, a rengeteg képregénnyel és regénnyel mindig kicsit képlékenyebb volt, lehetett választani, mit fogadunk el belőlük, mit nem. Talán mert ettől függetlenül szinte mindegyik kicsit még komorabb volt, mint az eredeti trilógia, aminek az ellenkezőjét tapasztaltuk az előzményekben, ami ironikus, tekintve, hogy ott közeledünk egy fasiszta diktatúra megvalósulásához, a folytatásokban meg elméletileg lábalunk ki belőle. Talán mert a CGI-ben baltával animált arcú taknyos Anakin és Obi-Wan méla undorral tölt el.

Lehet, hogy az előzmények a ludasok. De az is lehet, hogy úgy érzem, ennél a kérdésben tényleg nagyon biztosra mennek. Egyrészt amikor J. J. Abramst alkalmazták, akkor mindenki szinte egy vállrándítással intézte el, hogy végül is magától értetődik, mert sokkal inkább illik erre a szerepre, mint például Matthew Vaughn. Pedig Vaughnban szimpatikus, hogy ő azért mer a saját útjain járni, a Csillagpor például az egyetlen valamirevaló egyrészes fantasy film a kétezres évekből, a Ha/Vert nem sokan vállalták volna be, és az X-men: Az elsőkön is elmerte keverni a korábbi részek hangulatát James Bondéval, ráadásul állandó forgatókönyvírója, Jane Goldman tehetséges. Semmi gondom amúgy Abramsszel, a Super 8-at kifejezetten kedvelem tőle például, de valahogy nem érzem azt, hogy valami újat fogok kapni. Emellett a karakterfilmeknek nem igazán látom létjogosultságát, szemben például a Bosszúállókkal, akiknek a főbb karaktereik mégis csak eltartanak havi címeket. Másrészt meg Han Solón és Boba Fetten van olyan karakter, aki elvinne a hátán egy filmet?

A nyár további szórakoztató filmjei közül kispadon ülnek a következők: Farkas (puristáknak Wolverine vagy Rozsomák), Ha/Ver 2, és R.I.P.D. - Szellemzsaruk. A Wolverine-ben tetszik az ötlet, hogy megfosztják a halhatatlanságától, ebben rengeteg lehetőség van, de félek, hogy ez elsősorban azért van, ne kelljen Vörös Omega-féle ellenfelekre költeni, hétköznapi emberek is elegendő ellenfelek legyenek (bár ha elnézem, milyen lett a korábbi film szuperkatona-ellenfele, mindjárt nem is sajnálom Vörös Omegát). Az előzetesben emellett voltak ötletes akciójelenetek, ugyanakkor Vipera maga mégsem szimpatikus. A Ha/Ver 2 jópofának tűnik, és van benne Jim Carey meg Donald Faison, tetszik Hit-Girl akciózása, mégsem tudom, mi újat tud elmondani, amit nem mondtak már el az elsővel. Az R.I.P.D.-ről meg üvölt, hogy Men in Black klón - viszont kifejezetten tetszik, hogy üvölti. Egyébként nincs is semmi gond ezzel, kismillió szuperhősös, sötét jövős, kiválasztott csodagyerekes film mellett elfér egy ilyen is. Annyi gondom van így elsőre vele, hogy hamár Men in Black, Will Smith szimpatikusabb, mint Ryan Reynolds. Viszont Jeff Bridges szemmel láthatólag jól érzi magát a szerepben, ha szinkronizálják, dobják mellé Sörös Sándort és hadd szóljon!

Hamár Will Smith, A Föld után kifejezetten hidegen hagy. Alapból nem kedvelem a családi vállalkozásokat, ráadásul M. Night Shyamalan neve akkor is visszatartó erő, ha mára már még csak lefitymálni sem menő szegényt. A Feledés már inkább a látványvilága miatt, de egyrészt annyira nem lelkesedett senki érte, másrészt mire hazajutok, már úgysem játsszák... majd videón. Az Elízium érdekel Neil Blomkamp miatt, bár most úgy tűnik, jóval kevesebb Sharlto Copley-t kapunk. A Pacific Rim - magyar kereszteltségben Tűzgyűrű - kifejezetten jópofának tűnik, Del Toro lelkesedése pedig mindig megvesz kilóra. A Végjáték ezzel szemben inkább a színészek miatt érdekel.

A Hobbit következő két része viszont mindenképpen kötelező darab. Márcsak azért is, mert annyira nem vagyunk ám ellátva fantasy filmek terén. Bocsánat, nem vagyunk ellátva olyan fantasy filmekkel, ami: a) nem egy junior fantasy b) nem gyerekkorunk egyik meséje (többnyire Grimm) előkapva, egy kicsit darkosítva, aztán hadd szóljon! Jó, ezek közül az Óriásölőt mindenképpen pótolni fogom, a többi annyira nem hoz lázba. Hamár megszóltam a junior kategóriát, Percy Jackson második része okénak tűnik, de szerintem megvárom azt is videóra. Fantasy terén pedig lenne miből válogatni, minden esetre kósza hírek terjengenek, hogy ez változni fog, ha nem is a közeli jövőben.

Rajzfilmek terén rögtön adott egy előzmény és egy folytatás: a Szörny Egyetem és a Gru 2. Mindkettő eredetijét kimondottan bájosnak és jópofának tartom, meglátjuk, mi újat tudnak felmutatni. A Croodékat viszont amikor tudom, pótlom, már csak azért is, mert Chris Sanders rendezte.

Mi maradt még? Nos, záruljon be a kör, ha képregényfilmekkel kezdtem, akkor zárjam is képregényfilmekkel. A Thor 2 sem hoz lázba, de azért kicsit jobban, mint a Star Trek - így elsőre az első rész és a Csillagkapu keverékének tűnik. Az Amerika Kapitány - A tél katonája két fokkal jobban; jobban bejött az első rész, ráadásul kapunk Fekete Özvegyet és Sólymot, azaz hosszú idő óta végre egy olyan fekete szuperhőst, aki eredetileg is az volt.

Emellett a Csillagok háborújával és az Űrszekerekkel szemben a Guardians of the Galaxy sokkal inkább érdekel. Nem azért, mert Marvel film. Inkább azért, mert tudom róla, hogy kicsit amolyan Csillagok háborúja utóérzet, és inkább nézek egy bevállaltan Csillagok háborúja utóérzetet, mint egy Csillagok háborúját, ami jobb esetben utóérzet, rossz esetben mégcsak az se. Mielőtt kitérnék a Bosszúállók második részére, meg kell említenem, hogy bár Hangya a képregényben sosem volt kimondottan szimpatikus, a nemrég bemutatott felvételben jópofán használja a képességét.

Maradt a két nagyágyú, a Bosszúállók 2 és az X-men: Az eljövendő múlt napjai. Mindkettőre kimondottan kíváncsi vagyok, mert ez az a két film, ahol egész franchise-ok fonódnak össze, kezdjük az előbbivel, mert az úgyis korábban jön.

Az X-men: Az eljövendő múlt napjaiban viszontláthatunk ismert arcokat, és találkozhatunk újakkal. Érdekes, hogy bár zömében a régi gárda tér vissza, Singer olyan színészeket is visszahívott, akik Rattnernél és Vaughnál kerültek bele a sorozatba, ami szép gesztus, akkor is, ha nem ők vannak túlsúlyban. Másrészt, valamiért az első Wolverine filmből egyetlen új arccal sem találkozhatunk... valamiért. Egyedül Gambitet sajnálom. Az újak között találkozhatunk Csillámmal, Bishoppal és Hadiösvénnyel, illetve talán Napfolttal vagy Naptűzzel, így - bár a film két idősíkja a hetvenes és kétezer-tízes évek -, valahogy a többiekkel együtt a mutánsgárda engem a kilencvenes évek felállására emlékeztet (amibe Gambit megint csak illene, de ez van, az első Wolverine film nagyon sok problémát vet fel, ráadásul nem is volt olyan jó). Emellett kapunk Őröket, melyeket Peter Dinkleage karaktere talál fel.

Korai találkozásokba bocsátkoznunk, viszont, mint azt már pedzegettem, jó eséllyel Logan fog visszautazni a múltba. Valószínűleg egyébként Csillám segítségével, aki az eredeti képregényben csak térben tud teleportálni személyeket, de ezt idővel kiegészíteni nem lenne nagy csúsztatás. Azt se tudjuk, hogy egyedül megy hősünk (bár erre jó esély van), vagy mennek vele/követik őt. Ha igen, akkor van potenciál abban, hogy a három fiatal menjen (Vadóc, Jégember, Kitty Pryde), ez az elv már a második részben is bevált. Ez esetben viszont az új mutánsok maradéka a fiatal Magneto táborát fogja gyarapítani, ugyanis egyébként elég nagy lenne a túlerő jó oldalról - az meg adná magát, hogy Xavierék azért nem tudták megakadályozni a Testvériséget, mert voltak összesen Bestiával sok ellen (Vészmadár azért hiányzik... ő is, bár már így is sokan vannak). Bishop az, akit nem tudok hova tenni, két okból: egyrészt a képességét már megkaptuk Az elsők Shawjában, másrészt pedig eredetileg ő a jelenbeli X-ekhez képest jött a jövőből. Az is kérdés, hol fog állni - eredetileg ő egy fanatikus volt az X-ek oldalán, az utóbbi időben... nem annyira.

Kíváncsi leszek az Őrökre, és szerintem borítékolható, hogy Michael Bay Singert is ki fogja osztani, amiért óriásrobotokat mert filmvászonra rakni... apropó, idáig nem is tudatosult bennem, hogy lesz Transformers 4... ez maradjon is így!

Ami a Bosszúállók második részét illeti, kíváncsi vagyok, hogy emelik a tétet. Bárha igaz az, amit Whedon mondott, nem emelik, csak személyesebbé teszik. A nagy szuperhősi összeröffenésekre két bejáratott sablon létezik: az egyik az idegen invázió, amikor hőseinknek össze kell fogniuk, hogy elkenjék az ufók száját, a másik a gonoszok szövetsége. Általában ez a sorrend jellemző, bár akadnak kivételek. De a helyzet az, hogy a Bosszúállók második része egy csomó olyan filmen alapul, amit még be sem mutattak. Még csak találgatni sem lehet...

...Kivéve azon a téren, amit Whedon éppen tegnap említett meg, nevezetesen, hogy egy testvérpárost is szeretne a második részbe rakni. A Bosszúállók gárdájában meg össz-vissz egy nevezetes testvérpáros akad, Higanyszál és Skarlát Boszorkány...

...akik Magneto gyerekei...

...és itt eljutottunk egy olyan ponthoz, ami egyelőre nem több a képregényrajongók álmánál, ami egy válasz lehetne arra, hogy a legközelebbi Bosszúállók és X-men film után hova emeljük tovább a téteket epikusság terén. Ez pedig az, hogy összeeresztjük őket. Erre egyelőre van is egy 10% esély, ami mindazonáltal növekedni látszik, mert egyrészt az egyik franchise joga a Disney-nél, a másik a Foxnál van, és ahhoz, hogy ez létrejöhessen, össze kell dolgozniuk. A másik, hogy hangulatát és világát tekintve a két franchise-világ annyira eltér egymástól és annyira nem illik össze, hogy még filmvilágon belül is párhuzamos dimenziókkal kellene kimagyarázni (ami úgy látszik, egyik franchise-tól sem áll távol). Ennél kicsit könnyebb megváltoztatni a két Bosszúálló eredetét szuperkatonákra vagy fél-asgardiakra... inkább az előbbire, azt az Újvilágban is pedzegették.

Mindegy, ez már eléggé a jövő zenéje. Minden esetre nem sokkal nagyobb hülyeség, mint az Igazság Liga film, amit ugyan megpedzegetnek olykor-olykor, de eddig még egy tisztességes Villám és egy Csodanő filmre sem futotta, és sokan így vélekednek Zöld Lámpás kapcsán is. Ennek ellenére ugyan előfordulhat, hogy az új ezredforduló előtt mégis csak találkozhatunk velük filmvásznon, de nagy reményeket nem fűznék. (De egy évtizede ugyanez volt a véleményem a Bosszúállókról is.)

Marvel vs. DC-re viszont senki ne számítson ebben az életében. Elég nagy kockaságra vall már csupán felvetni is. (Hát igen.)

A távoli jövő képregényfilmjeiről még annyit, hogy az új Pókembert sem várom különösen, ezzel szemben a nem limonádé Fantasztikus Négyesre kíváncsi vagyok, egy jó Hulkra pedig kíváncsi lennék, de arra akkora esély van, mint az Igazság Liga filmre. Vagy mint a Sötét Igazság Liga filmre, ami John Constantine, Swamp-Thing, Zatanna és társai körül forogna, és ami Del Toro álomprojektre lenne... de előbb forgassa le a Hellboy 3-at.

És Ti? Mit vártok a zsánerfilmek közül?

Tövisek királya

Megjelent az ismertetőm az SFmagon a Tövisek királyáról! Uccu gyorsan, elolvasni!

Gyermekkori filmek és félelmek

Megjelent a cikkem a Labirintusról és a Visszatérés Óz földjére filmről az LFG oldalán. Jó olvasást! :)

Frankenweenie - Hol van a kutya elásva?

Mint annyi fantasy-rajongó, én is kedvelem Burton alkotásait, mint a Nagy hal, az Ed Wood, a Beetlejuice, Az Álmosvölgy legendája vagy a Batman és a Batman visszatér. Legújabb művét, a Frankenweenie-t mégis untam, nagyjából az első húsz perc után. Valami hiányzott belőle, ami a többi filmben megvan, egy apró szikra, ami mindazonáltal lényeges - és aminek hiánya több szempontból is ironikus.

Miről is szól a Frankenweenie? Adott egy kisfiú, akit Victor Frankensteinnek hívnak és akinek egyetlen barátja Sparky nevű kiskutyája. Azonban egyszer csak Sparky autó elé rohan, Victor pedig vigasztalhatatlan - azonban új környezetismeret tanárának, Mr. Rzykruskinak köszönhetően támad egy ötlete, amit megvalósítva életre kelti kutyusát. Mivel Victor félti kedvencét a kertváros nyárspolgáraitól, ezért a padláson rejtegeti. Sajnos azonban ezt megnehezíti a szomszédban lakó mogorva polgármester, illetve Victor osztálytársai, akik mind akarnak egy darabot a dicsőségből.

Ennyi a történet. Tudni kell még, hogy a Frankenweenie eredetileg egy félórás rövidfilm volt, ami 1984-ben jelent meg. Azt is tudniillik, hogy ezért a Walt Disney páros lábbal rúgta ki Burtont, merthogy túl ijesztő a gyerekeknek. Eltelt közel harminc év, és ezt a történetet másfél órában kapjuk meg, a Disney stúdiótól. Az egésznek van egy szép iróniája, amire, türelem, mindjárt ki is térek, kedves olvasóm!

A film alatt végig az volt a gondom, hogy Burton semmi újat nem mutat fel, amit ne láttam volna már tőle. Végig azt éreztem, hogy itt bizony egy harminc évvel ezelőtti alkotás felvizezett változatát kapom. Ugyanis ami újdonság volt három évtizeddel korábban, az mára megszokottá vált. 84 óta kijöttek az első mondatban felsorolt alkotások, amikkel Burton elismerések százait zsebelte be. Burton azóta egy húzónévvé vált, egy márkává, saját bejáratott eszközökkel, fordulatokkal, klisékkel, ha úgy tetszik - annyira, hogy már azóta tucatnyian másolják őt. Most mondhatnám azt, hogy a Frankenweenie-t a kisujjából rázta ki, és nem ölt bele sok energiát, de...

De. Mint fentebb írtam, ó, az irónia. Ugyanis lehetne valami szívmelengető abban, hogy Burton és a Disney évtizedek után, újra együtt, kezet ráz és megöleli egymást, és nini, hát nem pont azt a filmet dobják ki az Alice után, amin anno összebalhéztak? Csakhogy erről szó nincs. Mint mondtam, Burton hírnevet és elismerést szerzett magának azóta, így a Disney-nek igencsak megérte őt újra alkalmazni. Mitöbb, az idők során a Frankenweenie egy kultfilmmé vált, részben az elérhetetlenségének köszönhetően is, aminek hallatára egy Burton-rajongó rögtön felkapja a fejét. 1984-ben a Disney azért rúgta ki Burtont a Frankenweenie miatt, mert nem mert kockáztatni. Harminc év elteltével azért bízza meg a remake elkészítésével, mert továbbra sem mer kockáztatni.

Burton pedig tudja ezt, nagyon professzionálisan áll az egész témához. Tapasztalt rendező és férfiú ő, megannyi évvel a háta mögött, tisztában van azzal, hogy nem érdemes ezekhez a dolgokhoz túlságosan is érzelmi alapon viszonyulni. Harminc év az harminc év, ő ez alatt már kiduhajkodta magát, számtalan alkotást tett le az asztalra, számtalan elismerést gyűjtött be, vannak már olyan alkotások, amik által fennmarad a neve. Emiatt nem kell aggódni, viszont a gyereket iskoláztatni kell, amire kell a pénz, tehát ezért viszont inkább főne a fej. Úgyhogy ő aztán hajlandó a kompromisszumokra.

Ez az, amire Victor Frankenstein képtelen - és sajnos ez az, amit nem is tanul meg a film során. Pedig látszólag erre van kihegyezve a történet, apuka is a kompromisszumokról mesél az ifjú Victornak, amikor azt szeretné, hogy egy kicsit mozduljon ki, legyenek barátai. Persze anyuka aztán rávilágít, hogy apa felhozott története egy kicsit sántít a nyaraló házaspár példájával, mert a kompromisszum során lesznek elemek, amiket az egyik fél nem kap meg. Apuka kicsit zavarba is jön, pedig nem kéne, mert a kompromisszumban benne van az áldozathozatal. Ettől függetlenül szimpatikus figura ő, már van abban valami, hogy akárcsak Burtonnek, az ő állása is arról szól, hogy gondoskodjon mások kikapcsolódásáról. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy minél több ember érezze jól magát.

Victor persze a maga feje után akar menni, és a dramaturgia szerint ez így van rendjén, ugyanis ha nem engedett volna apukának, Sparky sem szalad az autó elé egy labda miatt. A tragédia tehát abból fakad, hogy engedett, és a fentiek fényében elsőre nem is világos, hogy mi ezzel a film mondanivalója. Persze, a félreértés ebben az esetben abból fakadhat, ha úgy véljük, a film mondanivalója egy-az-egyben Burtoné. Pedig akkor bizony ő az az ifjú művész lenne, akit a Disney úgy rúgott ki, hogy a lába nem érte a földet. Az idősebb Burton enged. Az idősebb Burton tudja, hogy a Disney számára nem egy meg nem alkuvó művész kell, hanem egy tisztességes iparos, és ha ez kell neki, hát ezt kapja.

A művész ugyanis nem vizezné fel egy korábbi művét, hanem újraalkotná, az elejétől a végééig. Nem egy író látogat el újra egy korábbi műve világába, csakhogy aztán nem egyszer teljesen kiforgassa egykori üzenetét. Mert a művész is változik, és a világ is. Például, az, hogy Sparky-t a végén újraélesztik, az belefért harminc évvel ezelőtt egy harminc perces filmbe. Most, egy másfél órás időtartalmú filmnél azonban falsnak hat. Másfél órában ugyanis az ember jóval több karakterfejlődést vár el. Karakterfejlődést, amiben benne van az is, hogy megtanuljuk, a dolgok sokszor nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Van, amikor a kiskedvencünk meghal, és nem tehetünk mást, minthogy megsiratjuk és továbblépünk.

Nem szokásom az ismertetőimet személyes életképekkel gazdagítani, de ez esetben relevánsnak érzem: nekem is volt egy kutyám, akit el kellett altatni. Mocsok egy gonosz érzés volt. Ha tehettem volna, a végtelenségig elodázom... de láttam, hogy épül le szellemileg és testileg. Hazugság az, hogy ez kedvünkre elodázható, ahogy visszatekintve az összefércelt Sparky is elég szánalmas látványt nyújt azzal, hogy rögtön kifolyik belőle a megivott víz, amit hiába lefetyel vissza. Nem az a baj az istenjátszással, hogy nem illik, mert tekintettel kell lennünk a nyárspolgárok érzéseire - a baj az, hogy végső soron csak esendő emberek vagyunk mi is, képesek a hibákra, csak ezt elfelejtjük, mikor istennek hisszük magunkat.

Másfél órának elégnek kellene lennie, hogy Burton körüljárja a témát, hogy igen, sokszor megéri szembe menni a társadalmi elvárásokkal, hogy nem szabad alárendelni magunkat mások normáinak csak azért, hogy elkerüljük a konfrontációt. De felérendelni sem szabad. Mellérendelni - ez az, amit nehéz megtanulni, amit nehéz megtanítani. A kölcsönösséget, hogy álljunk ki magunkért, de ne is nyomjunk el másokat. Azonban a film végén mindenki belátja, hogy Victornak volt igaza, ahelyett, hogy azt látnák be, jót akart, csak még gyerek, akinek meg kell tanulnia fontos dolgokat.

Ehelyett azonban Victor már-már Kiválasztottá válik: egyedül neki sikerül a kísérlete, mert, mint azt a tanára közli vele, egyedül az övében volt szív és oly szent akarat. Természetesen a többi gyerek is megpróbálkozik, de náluk az eredmény mind lelketlen szörnyeteg lesz. Ehhez vegyük hozzá, hogy a többi gyerek közül egyik sem igazán szimpatikus. Az egyik leglátványosabb példa erre, amikor a púpos gyerek azzal próbálja Victorra erőltetni magát, hogy hát egyiküknek sincs barátja. Igen ám, csak dramaturgiailag nyilvánvaló, hogy Victornak azért nincs barátja, mert nincs szüksége rá, saját döntés, amit el kellene fogadni - a púpos Igor-analógiának azért nincs, mert miért is barátkozna bárki egy ilyennel?

De ugyanez igaz a másik négyre. Ott a furcsa lány, hatalmas, tányérnyi szemekkel és pontnyi szembogárral, aki a macskája ürülékéből jósol. Ott van az arrogáns japán, az ostoba kövér, és az arrogáns egyiptomi - no, nem azért, mert aztán a bevándorlóknak meg kell adni - hé, a kelet-európai tanár a legjobb fej az iskolában -, egyszerűen itt nagy főhajtások vannak a különböző szörnyfilmek előtt, kérem alássan. Ezt azonban lehetne jól is, anélkül, hogy egy kicsit furán jönne ki.

A kölykök szerepe ugyanis kimerül a következőkben: amikor Victor a legsebezhetőbb, ellopják tőle a módszerét, és mind végre is hajtják a maguk kísérletét, pedig hősünk a púposon keresztül figyelmeztette őket a következményekre. Persze, hogy balul sül el mind, és persze, hogy azonnal mind szaladnak is Victorhoz, hogy lesszíves megoldani a problémájukat, de gyorsan. Egyedül a kövér srácban van annyi tisztesség, hogy segít Victornak az ő szörnyeit kiiktatni, a japán fiú például olyan hülye, hogy amikor közelednek az ő monstrumához - Gamera-Godzilla homázs -, akkor gonoszul felkacag, előveszi a kameráját, majd felül az óriáskerékre, ahol aztán nem tud mást csinálni, mint kétségbeesetten segítségért kiabálni, csakhogy Victor lélekszakadva rohanjon őt is megmenteni. Ilyen jócsávó ez a Victor. Látjuk, hogy vele mindenki megfogta az Isten lábát, ellenben kinek kellenek az olyan barátok, mint amilyen az a másik öt lenne?

Pedig van potenciál abban, hogy a sok ifjú őrült tudós-wannabe egy csapattá formálódjon. Teszem azt, ha a kísérlet után fejükre csapnak mind, és megemberelik magukat. Mert Victornak nem kellene ahhoz baseballoznia, nem kellene olyat csinálnia, amit nem szeret, hogy mégis csak legyenek barátai - elég lenne megismerkednie olyan fiatalokkal, akikkel közös hobbijuk van. Mennyivel jobban működne minden szempontból, legyen az mondanivaló vagy homázs, ha egy csapattá kovácsolódnának? Így azonban marad a kettős mérce: Victort azért tartja mindenki különcnek, mert ők nyárspolgárok, a többiek viszont azért különcök, mert hát nézzünk csak rájuk, milyen taszító kis szörnyek!

Kár, ugyanis Victor pont azt a korosztályt képviseli, akit sokszor annyira leköt, hogy őt nem érti meg senki, hogy észre sem veszi, ő sem ért meg másokat, és nem is akar. Victornak nincsenek barátai, mert hozzájuk alkalmazkodni kellene, márpedig a végén mindenki más alkalmazkodik Victorhoz, nem fordítva. Ugyanis Victor nem különc, hanem különb.

Van persze még valami kirakat szerelmi szál Elsa van Hellsinggel, akit persze Victor nem ismer meg igazán, de ahhoz jól jön, hogy a fináléban legyen kit megmentenie. Elsának pedig ott van a bácsikája, a polgármester, akit zsémbesnek és bántalmazónak nevezni elég nagy eufémizmus lenne. Ugyanis mindig rekedt, fagyos, kimért hangon terrorizálja a fiatalokat, éppen csak betoncipőt nem ad a lábukra. Ő aztán akkora nyárspolgár, hogy a holland ünnepért él egyedül, amelyen tűzveszélyes jelmezt vetet fel unokahúgával, aki arról énekel, hogy a kertvárosban milyen jó az, hogy minden olcsó. Ezt a fajta életszemléletet teljes erőből ostorozni még újdonságnak számított a nyolcvanas években, ám manapság ez már nemhogy nem számít bátorságnak, de ironikus módon kezd nyárspolgárivá válni. Kicsit olyan ez, mint amikor a helyi bigott tartja magát leginkább egy régi nézethez, csakhogy miután megtérült ő is, azzal kompenzáljon, hogy hát ő aztán végig elítélte ezt a hozzáállást.

Amikor pedig beüt a krach, akkor persze a polgármester úgy magára hagyja Elsát, mint a sicc, és csak ahhoz van elég esze, hogy Sparkyt kergesse a csőcselékkel együtt - és ezekért csupán úgy fizet meg, hogy a malomból kimenekülő Elsa véletlenül kiüti őt. Semmi következmény, semmi belátás.

Persze ebben a filmben senki nem tanul semmit - már azon kívül, hogy Victornak van igaza. No, így a főszereplő meg aztán semmit nem tanul. Ez az, amiért végső soron untam a filmet - mert egy jó történet során a szereplők változnak, és ez a változás az, ami sokszor leköt minket.

Ezekkel valószínűleg Burton is tisztában van, csak éppen van annyi tapasztalata, hogy ne akarjon ugrálni. Múltkor azért rúgta ki a Disney, mert valami újat akart kiadni a kezéből. Hát, most nem fog, mert nem is azzal bízták meg, hogy valami újat adjon ki. Nem, kifejezetten megkérték, hogy ez valami régi legyen. Hát, akkor ezt nektek, gondolta, és kirázta a kisujjából a remake-et. Kár, mert a fentiek mellett ugyan kitérhettem volna pár szálra, ami még lóg a levegőben - de Burton meséi sosem kerekek voltak, hanem teljesek, és ez pont abból fakad, hogy őt is érdekelte, hova vezet a történet, hogy őszintén tartotta magát a mondanivalóhoz.

De a Disney-nek nincs szüksége Burtonre. A Disney kirúgta Burtont. A Disney-nek Burton hírnevére van szüksége. A Disney-nek Burton jól bejáratott receptjére van szüksége. A Disney nem hajlandó azzal a Burtonnel dolgozni, akinek megfelelőjét - Victort - aztán ezerrel nyomat a vásznon. A Disney nem hajlandó azt a Burtont megtenni a filmje hősének, akivel dolgozni hajlandó. Ez az, ami aztán az ürességet szüli, ez a hatalmas ellentmondás.

Az új Frankenweenie, akárhogy is nézzük, nem egyéb annál a megrendezett fotónál, amikor egy idős mágnás együtt pózol egy ifjú titánnal. Azzal, akit anno ő rúgott ki, hogy aztán befutva egy komoly tényezővé váljon. Széles mosoly, határozott kézfogás, öröm, boldogság, részvények megugranak. Csak mindenki higgye azt, amiben szeretnénk, hogy higgyen.

Amiben mi nem tudunk hinni, akkor sem, ha a fejünkre állunk.

Búcsú Roger Eberttől

Elhunyt Roger Ebert, neves amerikai filmkritikus. Kiváló volt a szakmájában, munkásságával rám is hatott. Élvezet volt olvasni a kritikáit, esszéit, akkor is, ha nem értettem egyet velük, mivel egyszerre voltak szórakoztatóak és tanulságosak. Mi több, az esetek döntő hányadában könnyedén meg tudtam belőlük állapítani, hogy az adott film tetszene-e nekem vagy sem, függetlenül az ő ízlésétől. És, ahogy ő is fogalmazott, a kritikus feladata ez, nem pedig, hogy az olvasó véleményét írja le.
Kevés kritikust követek igazán nyomon, ő egyike volt ezeknek.
Isten Veled, Roger! Személyedben egy olyan ember távozott, akit a példaképemnek tekintettem.

Sojourn

Húsvét van és április elseje. Gondolkoztam, mit rakjak ki e becses napra. Azt, hogy film készül a Cherubion-sorozatból, vagy a húsvéti nyúl felkutatására indult expedíció rejtélyes eltűnésének részleteiről. De végül ezek helyett inkább azt jelentem be, kijött a Sojourn-cikkem az SFmagra!