Ezer árnyalat, ezer lehetőség

Idestova egy éve írtam bejegyzést képregény-adaptációk és fekete színészek kapcsán. Nem azért veszem elő, mert valamiért megint aktuális lenne, és ragaszkodnék egy vesszőparipámhoz. Ellenkezőleg... van, amikor az embert foglalkoztatja egy kérdés, kiírja magából, majd elégedetlen a végeredménnyel, és aztán az foglalkoztatja. A cikkírás közben végig ott motoszkált bennem az, hogy egyáltalán megjelentessek egy blogbejegyzést ilyen kérdésben... nem azért, mert akkor esetleg rasszistának tartanak, bár hazudnék, ha azt állítanám, mások véleménye nem érdekel, mert akkor nem írnék blogot sem. Ha nem érdekel mások véleménye, minek befolyásoljam azt? Egyszerűen az volt a problémám vele, hogy talán nincs elég nagy rálátásom ahhoz, hogy erről a témáról érdemben beszéljek (ami továbbra is bennem motoszkál, de már A-t mondtam, ideje B-t is). A másik, hogy bár Laurence Fishburne Perry White-ként történő szerepeltetése akkor jó tűrhető ürügynek tűnt a téma felvetésére, az igazság az, hogy örülök, hogy őt egy Superman-filmben látom, és volt bennem egy kevés rossz szájíz, hogy pont az ő kapcsán kellett elővennem.

Még mindig hiszem, hogy a fekete képregény-karakterek alul vannak reprezentálva az adaptációkban. De ezeknek a posztoknak nem arról kell szólnia, hogy akkor is nekem volt igazam, mert az ember szüntelenül keresi a kérdéseire a választ, és ilyen esetben ez a hozzáállás csak visszatartja. Van pár dolog, amit visszatekintve hiányolok a korábbi cikkemből, és mindenképpen pótolni szeretnék.

Az egyik az, hogy hamár annyit nyavalygok arról, hogy a fekete képregényhősök nem igazán kerülnek vászonra, nos, akkor illett volna részemről végigvenni azokat a karaktereket, akik szóba jöhetnének, és azokat is, akik már szóba is jöttek. Persze előbb tisztázni kell pár dolgot. Az egyik, hogy egy rövid tűnődést követően valahol az is érthető, miért nem Steelt szeretnék elsősorban nyomatni - mivel az új Batman-trilógiában már szerepel Lucius Fox, a Vasember-filmekben pedig találkozhatunk James Rhodesszal, ezért félő, hogy a laikus közönség James Henry Ironst e két karakter ötvözetének tekintené. Ennek ellenére én szeretném egyszer őt is tisztességesen a vásznon látni.

A másik, hogy nem tudom, mekkora jogalapom van fehérbőrű magyarként megmondani a frankót arról, hogy milyenek legyenek az afro-amerikai szuperhősök, ahogy ez fordított helyzetben is roppant faramucin jönne ki. Mint képregény-rajongó, persze meglehet a magam véleménye az adaptációkról... de el kell ismernem, hogy mint nem a közegből származó emberke, nem tarthatom magam szaktekintélynek.

Érdekes dolog egyébként a médiából áradó sztereotípiák és az ember valódi tapasztalatainak a kontrasztja. Mert például ha az én személyes tapasztalataimat vesszük alapul, akkor a magyar közönségben alapvetően más képnek kellene élnie a feketékről, mint amit a TV-ben és a filmvásznon lát. Például az egyik legfontosabb, hogy mi nálunk egyrészt a feketék nem képzik akkora hányadát a lakosságnak, másrészt a szegény életművész nagyszájú feketével... nos, valljuk be, vele itthon nem találkozhatunk. Azok a feketék, akiket én ismerek, zömében komoly, jól kereső üzletemberek vagy -asszonyok, akik lehetnek komolyak vagy jó kedélyűek. Persze, azért mondom, hogy zömében, mert ez is egy egyszerűsítés - anno ügyfélszolgálaton dolgoztam együtt feketékkel. Egy szinten voltunk, de más munkakör volt, én angolos voltam, ők franciások. De egyáltalán nem volt jellemző egyetlen olyan sztereotípia, ami a médiából sugárzik ránk, és az első példámat is ezért hoztam fel. De nem egy külföldi fekete diák tanul a Szegedi Tudományegyetemen, akik csendesek, visszahúzódóak - jó, én is tanultam kint ösztöndíjjal, szóval, a külföldön tanuló diákok már csak ilyenek -, de emellett ezek a diákok itt költik el a családjuktól kapott pénzt, szóval, pont behozzák azt az országba. Tehát a szegény életművész fekete sztereotípia nálunk nem állja meg a helyét.

Jó, persze, most hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a sztereotípia nálunk ne jelenne meg magától, csak feketék helyett mi romákra szoktuk alkalmazni, amivel csak azt akarom mondani, hogy rám szakadna a plafon, ha azt állítanám, nálunk, Magyarországon nincsenek meg azok a társadalmi feszültségek, amik pl. a fent említett sztereotípiát is eredményezik. Éppenséggel ezek a feszültségek előző cikkem óta nőttek is nálunk, és többek között ez is motivált arra, hogy kicsit újra körüljárjam a témát. Ugyanis sajnos nem lehet azt mondani, hogy ezekben a kérdésekben nincs felelősségünk, pláne, ha véleményt nyilvánítunk. Például engem az utóbbi időben eléggé borzaszt, miféle hozzáállást engedhetnek meg egyre jobban maguknak szélsőséges körökben, miközben külföldön kevesebbért is fejét veszik az embernek. Azt hiszem, ha majd az olyan embereknek, akik börtönbe zárnák pl. a melegeket, azonnal megköszönik - vagy inkább nem - a munkájukat, és ez ott figyel a hír végén, akkor nyugodtabban merek felszólalni a vélt és valósan túlzott politikai korrektség ellen. De egy olyan közegben, ahol egy párt rögtön a Földet leigázni készülő idegenek előfutárának tekinti egyik tagját, miután fény derült annak származására... nos, ott bizony az ember fenekében ott a zabszem. Mert bármikor kiforgathatják a szavait, és nem, soha nem azoknak a véleménye érdekelt, akik kiforgatják a szavakat, mert azok úgyis mindent megfognak tenni, hogy a maguk igazát olvassák ki mindenből. Nem, csak nem célom könnyen a malmaikra hajtani a vizet, és ezért fenemód óvatosnak kell lennem.

Akárhogy is, ugorjunk! Említettem, hogy a fenti sztereotípia nálunk nem állja meg a helyét, ellenben nálunk is beépült a köztudatba. Ugyanis ezekkel import alkotásokon keresztül értesülünk, melyekkel frekventáltabban találkozunk, mint a magyar termékekkel, és így ezek jobban befolyásolják a gondolkodásunkat, akkor is, ha magyar közegben élünk. Az előző - meg az azt megelőző - generáció számára például Ewingék története ugyanolyan meghatározó volt, mint a szomszédoké, kicsi és nagybetűvel. Annyit találkoztunk tehát pl. a gettócsászárral, hogy bármennyire is másod- vagy harmadkézből származó információ, készpénznek vesszük, és sokan elhiszik, hogy minden fekete egész nap az utcán kosarazik és rappel. És ez valóságosabbá vált számunkra a körülöttünk lévő világnál, mert én például itt Magyarországon egy feketével nem találkoztam, akire illene ez a körülírás, ellenben sokan mégis így képzelik el nálunk őket. Ez annyira jellemző egyébként, hogy amikor magyar fekete hírességről beszélünk, sokaknak Fekete Pákó ugrik be, aki azért nem volt annyira meghatározó és akin jót nevetnek, holott ott van egy Kálid Artúrunk már mióta, aki azért minőséget tesz le az asztalra (nem mellesleg ő volt Superman magyar hangja is).

Persze, az talán amúgy nem is baj, ha valakiről nem a bőrszíne ugrik be először, hanem az, hogy milyen munkát tett le az asztalra. A bőrszín pedig másodlagos, mint a hajszín vagy szemszín. És ezzel elérkeztünk ahhoz, hogy én milyen fekete karaktereket szeretek - akik élő, lélegző karakterek, akiknél a származás nem egyéb apró adaléknál. Ami ha ki is hat a karakterre - mert mindenkire kihat a származása -, nem köti korlátok közé. Ezért is ódzkodtam először "Kedvenc Fekete Karakterek" listától, mert az már egy megkülönböztetésnek tűnt... ugyanezért nem teszem ezt színészekkel sem... nagyon kedvelem Morgan Freemant, de őt nem kell külön kategorizálni (lista-gettóba rakni) hogy megállja a helyét... és ez igaz másokra is. A jó fekete karakterek azért jók, mert ugyanolyan összetettek és/vagy szerethetőek, mint a fehérek. Ezért pedig egy tökéletesebb világban már megint megérdemelném a Captain Obvious díjat.

És ez igaz az ellenkezőjére is: sok fekete karakter azért nem lesz népszerű, mert az alkotók nem igazán öltek beléjük energiát. Azért alkotják meg, hogy legyen egy 'token member' a csapatban, amire azért van néhány példa. Néha elképzelem, hogy zajlik egy ilyen beszélgetés alkotói folyamatnál.
- Te Pista, te kell ide egy fekete még!
- Egen? Oszt' mit tud?
- Hát az a képessége, hogy ilyen nagyon kemény arc.
- Értem... és még mit kell tudni róla?
- Mit kell, mit kell... hát azt, hogy fekete! Rappel, meg füvet szí, meg kosarazik, mint mindegyikük!
- Huhh, hát a fekete srácok meg fognak érte őrülni! Családja legyen?
- Ne legyen! Úgyis meghal három szám múlva...
(Jó, ez persze cinikus, és sok ilyen esetben inkább az van, hogy az alkotók nem gondolják át alaposan a dolgot, mint... mint az más esetben is előfordult.)

Sokakat ez a pongyolaság zavar, és nem kevés ember részben emiatt fintorog a kötelező feketékre. Pedig ismerek olyan emberkéket, akik tudnak inkorrekt megjegyzéseket tenni, mégis ők hozták szóba, hogy pl. annyi jó fekete karakterrel nem voltunk sci-fi fronton elkényeztetve. Van a vicces fekete meg a gonosz fekete, aztán ennyi. És hamár inkorrektségnél tartunk, a politikai korrektségben mindig is az zavart - és ezért is írtam meg végül a múltkori cikket -, hogy a politikai korrektséget - vagy a politikailag korrekt embereket - mintha nem a másik érdekelte volna, hanem hogy mit gondolnak ő róla. Inkább elzárkóznak a témától, mintha zavarba hozná őket, és én pont nem a nyitottságot érzem, hanem hogy az a fontos, hogy ők nem rasszisták. És ezt a hozzáállást érzem akkor, amikor egy képregényben fehér mellékszereplőt tesznek meg feketévé, ahelyett, hogy egy már meglévőt robbantanának be a köztudatba.

De tudom, ez személyes ízlés dolga is: jómagam purista vagyok. Vegyük például a Thor filmet, ami kisebb vihart kavart Idris Elba Heimdalként való szerepeltetése miatt. Kenneth Brannagh azzal érvelt, hogy neki a tehetség számít, és nem fog származás miatt senkit megfosztani a lehetőségtől. Ebben igaza is van - erről mindjárt -, de én speciel jobban örültem volna egy Istenek Tanácsának, ahol a germánok mellett ott találhatók az afrikai, japán, görög, azték, indiai, etc. istenek, pont azért, mert más kultúrák isteneit az európai ember annyira nem ismeri. De szembe kell nézni azzal, hogy ezeknek az isteneknek nyilván egyáltalán nem lett volna semmi szerepük, még idejük is alig, teljesen elsikkadtak volna - így a célnak egyáltalán nem feleltek volna meg. Emellett a Thor film nem a mitikus vonulatot, hanem inkább a hatvanas évekbeli Kirby-verziót vette alapul, hogy annyira ne üssön el Vasembertől. Ezek szerint az asgardiak idegenek egy másik bolygóról, és ha már a képregényben is találkozhatunk Thor barátai között egy mongol harcossal... nos akkor a világképből Elba Heimdallja sem lóg ki.

Emellett az is igaz, hogy alapvetően a nyugati közönséget, nos... nem érdeklik más kultúrák történetei. Ha valaki meghallja, hogy egy új Shakespeare adaptáció készül, inkább felkapja a fejét, mintha teszem azt a Mahábháratáról lenne szó. Én szeretném, ha ezek is nagyobb szerepet kapnának a nyugati kultúrában. Egyrészt színesítené a képünket a világról. Másrészt meg az egy kicsit tényleg problémás, hogy csak a nyugati történeteket nyomjuk egy jóval sokszínűbb közönségnek, mert ez számít, és aztán hozzátesszük, hogy apropó, az autentikusság mián csak európaiak játszhatnak benne.

És még valami, hamár politikai korrektség meg Heimdal: a cikkem célja nem az, hogy helyre tegyem például azokat, akik nem értenek egyet Idris Elba germán istenként való szerepeltetésével. Nem célom ítélkezni, és voltaképpen az ítélkezés zavar bármelyik oldalról... hogy jó emberek marják egymást. Mint már írtam párszor, sok olyan embert ismerek, aki morog a politikai korrektségre, ellenben mégis törődnek egy ismerősükkel, tartozzon az a személy bárhová. Mert meglátják benne az embert, ami sokszor mintha nagy kérdések fejtegetésében hajlamos lenne elveszni. Ezekkel az emberekkel amúgy nagyon jól el is lehet beszélgetni ezekről a témákról - a kulcsszó a kölcsönös tisztelet. A cikkem célja tehát az, hogy olyasmiről beszélgessek, amiről hajlamosak vagyunk sommásan nyilatkozni.

De amúgy lehet, hogy tudunk kapcsolódási pontokat találni. Teszem azt, szerintem minden kedves olvasóm elalélna, ha amerikai közegben egy magyar szuperhőst látna a filmvásznon. Hé, elvégre a Bosszúállók budapestes beszólása is sokunknak jól esett. A feketék is ugyanígy vannak ezzel, és mivel ők is a közönség részei... nos, szerintem, érthető valahol az elv, miért raknak be mindenhová egy feketét. De hé, amit múltkor a melegek kapcsán említettem, az itt is játszik - általában egy feketét kapunk sok fehérre. Ne legyen az se, hogy emiatt rögtön mi, fehérek érezzük kirekesztve magunkat ("Há' má' mindenhová egy n----- kell?"), mert az is faramucin jön ki, hogy finom legyek és úrias.

No, ideje lenne akkor már rátérni, hogy milyen fekete hősök azok, akik közül Hollywood válogathatna... de amennyiben ő nem fog, úgy itt vannak azok a karakterek, akik esetleg egy egyszeri olvasó érdeklődését felkelthetik, és még nem szerepeltek vásznon (megjegyzem, a lista nem teljes, azt a tízet válogattam össze, akit én személy szerint szívesen látnék a moziban):

Fekete Párduc

Azt hiszem, mindegyik közül talán ő a legikonikusabb - többnyire azért is, mert ő volt az első fekete szuperhős. 1966 júliusában debütált a Fantasztikus Négyes 52. számában, és ezzel három hónappal előzte meg magát a Fekete Párducok mozgalmat (bár mindkettőt megelőzte a II. Világháborúbeli Fekete Párducok zászlóalj). Annak ellenére, hogy Nick Fury elitalakulatában már szerepelt egy Gabriel Jones nevű fekete, Fekete Párduc - T'challa - volt az első fekete szuperhős, aki ráadásul önállóan tevékenykedett. Ha valakihez okvetlen hasonlítanom kellene, az Batman, ugyanis mindketten rendkívüli fizikummal bíró, gazdag, intelligens igazságosztók... azonban Fekete Párduc saját karakterrel rendelkezik, nem pedig egy másolat, amiben nem kis szerepe van a hátterének: ő nem egy gótikus amerikai város bajnoka, hanem egy fiktív afrikai királyság uralkodója. Ha valaki kedveli a földhöz közelebbi hősöket, mint Batman, Fenegyerek vagy Amerika Kapitány, akkor mindenképpen tegyen T'Challával egy próbát. Fekete Párduc egyébként sokáig a Bosszúállók egyik tagja volt, emellett nemrég házasságot kötött az X-men Viharával, sőt, ketten egy ideig a Fantasztikus Négyesbe is beálltak, hogy rövid ideig Reed és Susan Storm Richardsot helyettesítsék.

Habár a legelső megjelenésén meglátszik a kor - elvégre, mégse ma íródott -, jópofa... ellenben talán sokakat jobban érdekelnek a modernkori, politikával átszőtt történetei (pl. Reginald Hudlin első története), de sokakat ihletett meg a Panther vs. the Klan 1976-os történet.

Monica Rambeau

Monica - alias Csodakapitány alias Foton - szintén a Bosszúállók egyik tagja, sőt, egy időben vezetője is volt. Találkozhattunk vele magyarul a Titkos Háborúban, illetve szerepelt például a The Avengers vs. The X-men képregényben is. Én őt istenigazából mégis Warren Ellis Nextwave-jében kedveltem meg, ami valahol ironikus is lehetne, elvégre abban a minisorozatban mindenki valamelyest önmaga karikatúrája. Tévedés ne essék, Monica mindig is kompetens vezető volt, és itt is az marad, azonban van valami báj abban, hogy mennyire igyekszik egyben tartani az - egyébként annyira nem kompetens - társaságot, több-kevesebb sikerrel (ha a Nextwave-et a Futuramához hasonlítom, ő Turanga Leela), illetve hogy Ellis mennyire örömét leli a szuperképességének - mely által képes átalakulni az elektromágneses spektrum bármelyik energiatípusává - kihasználásában. Emellett legtöbb önironikus fekete karakterrel szemben a humor forrása nála nem fekete mivolta Ellisnél, hanem hogy egyszer a Bosszúállók vezetője volt - ahogy Al Bundy is négy touchdownt szerzett egy meccs alatt. De persze ha nem komolytalankodjuk el, Monicában akkor is van annyi potenciál, hogy hamarabb a vásznon akarjam látni, mint Víziót, Wonder Mant vagy Higanyszálat.

Sólyom

Bevallom, Sólyom korábban annyira nem fogott, mert abban a néhány történetben, amihez szerencsém volt korábban vele, sosem tűnt többnek két szárnynál. Azonban ha volt is tényleges haszna az Újvilágnak a magamfajta régi motorosok számára, akkor az az, hogy bebizonyította, tévedek, és ő is több ennél - jó íróknál legalábbis. Az Újvilágban ugyanis Sam Wilson elsősorban egy tudós, aki Tony Stark és Dr. Bruce Banner szakterületénél is elborultabb dolgokkal foglalkozik. Sokrétűsége már megmutatkozik az amúgy feledhető újvilági Galactus-széria első felvonásában, de tudósként nem kevés szerepe van a vadonatúj The Ultimate Comics: The Ultimates első történetfonalában is. A szárnyak másodlagosak - inkább azért vannak, mert tudós mellett felderítő, és másodsorban harcos. Tulajdonképpen ha egy filmadaptációban mikroszkóp és számítógép előtt ül, és csak a legvégén veszi elő a szárnyakat, nos, akkor is megkaptuk azt, ami szerintem jó benne. És persze nem maradhat el az, hogy 1969 óta szerepel a képregények világában, Stan Lee alkotta meg, és sokáig Amerika Kapitány társa volt.

Steel

Bevallom, a sokak által lehurrogott Shaquille O'Neill filmet sosem láttam, ellenben a Superman rajzfilmsorozatban - ha pár rész erejéig is - nemcsak technikai fronton válik hasznára a kriptoni bajnoknak, hanem a találmányával is segít neki felvenni a harcot Metallóval, a Terminátor kriptonittal működő prototípusával felvenni a harcot. Sőt, oroszlánrészt vállal a küzdelemből, amikor Supermant a sugárzás legyengíti. Bár fentebb írtam, hogy a karaktert mi miatt nem biztos, hogy előveszik, ez az, ami miatt bizalmat szavazok neki. Emellett ott végig egyfajta csendes, finom méltóság jellemzi - végig érezni rajta, hogy Supermannel szemben ő Metropolis utcáin nőtt fel, de sosem vált át nagydumás észosztóvá. Tiszteli Supermant, és ez kölcsönös.

A képregények világában egy ideig egyike a Supermant helyettesítő hősöknek, emellett többek között az 52 című - szvsz szerfelett széteső, ennek ellenére mégis fontos - heti sorozat egyik nézőpont karaktere. Emellett nem kicsit lényeges az, hogy civilben John Henry Irosnak hívják.

Mr. Terrific

Mr. Terrificre kábé ugyanaz igaz, mint amit az általam kedvelt Sólyomról írtam - tudós, aki besegít a harcban. A különbség csak annyi, hogy Mr. Terrific relatíve új karakter - 1997-ben debütált. Ennek ellenére mégis hamar meghatározó tagjává vált magát a Justice Society nevű társaságnak. Harcban és nyomozásban egyaránt kiveszi a részét - az elsőben olyanok oldalán, mint Power Girl, a másodikban pedig gyakran Doctor Mid-Nite társaságában, emellett Bruce Wayne és Lex Luthor után a harmadik legintelligensebb ember a Földön. A Justice Society prominens tagja, emellett a - számomra felemás - Identity Crisisben is szerepel.

Persze nem mehetek el amellett, hogy ő egy korábbi szuperhős utódja és örököse. Az eredeti Mr. Terrific, Terry Sloane, mondanom sem kell, fehér volt (1942-ben jelent meg a színen). És ezt a megoldást én amúgy személy szerint sokkal jobban kedvelem és sokkal őszintébbnek tartom, mint a múltkori cikkem apropóját. Persze, hogy az öreg hősök bárkit inspirálhatnak fajra és nemre való tekintet nélkül, ahogy ez a valóságban is így van. Lehet bárki űrhajós, bíró vagy akár elnök... a szuperhősi alteregók meg voltaképpen annyira nem különböznek ezektől a pozícióktól. Itt is átadják az öregek a fiataloknak a fáklyát. Olyan ez, mint pl. a Watchmenben Dan Dreiberg példaképe Hollis Mason volt. Ha esetleg egy Igazság Liga filmben szerepelne, akkor elég lenne utalni vagy elmondani, hogy példaképe és/vagy mentora Terry Sloane volt.

John Stewart

És a fenti áll az egyik Zöld Lámpásra is. Vele az Igazság Liga rajzfilmsorozatban találkoztam, és az a széria annyira meghatározó volt számomra, hogy jó ideig a fehér Zöld Lámpás zavart, nem kicsit. Ez elsősorban azért is volt, mert a rajzfilmsorozatban olyan jól kiegészítették egymást Villámmal... ha most túlozni akarnék, akkor ők voltak a szuperhősök Furcsa párja: Wally West volt a komolytalan, tréfás figura, John Stewart pedig a mindig komoly, pedáns katona.

Képregényben a fehér Zöld Lámpások a meghatározók, akár saját sorozatban, akár az Igazság Ligában. És hazudnék, ha azt mondom, hogy rosszak - bár én akkor már Alan Scottra, az aranykori Zöld Lámpásra szavazok -, csupán valahogy számomra jobban működött John Stewart és Wally West chemistryje. Grant Morrison Igazság Ligájában Kyle Rayner szerepelt, és ő sem volt rossz, csak ő ugyanolyan komolytalan karakter volt, mint Wally West, ha nem jobban. Mindazonáltal meg kell említenem, hogy a Superman: Red Son képregényben egy cameo erejéig szerepel Stewart, illetve hogy a hetvenes évek eleje óta létező karakter.

Bishop

Esküszöm, hogy mikor megjelent, az egyik legellenszenvesebb karakternek találtam Bishopot. Hogy miért is? Mert ő egy két lábon járó sztereotípia volt. Agresszív, arrogáns, nagyarcú, mindenkit gondolkodás nélkül lelővő kemény legény volt. Emellett, ahogy azt egy X-men képregényben kell, egy sötét jövőből jött. A képessége az, amit az X-men: Az elsők Sebastian Shawjától láthattunk - képes elnyelni és visszalőni különböző energiákat... ez nem rossz, de ahogy akkoriban az írók használták...

...aztán Grant Morrison Új X-menjében megjelent egy másik mutáns nyomozó oldalán, mint egy intelligens Starsky, és voilá, rögtön működött. Olyan karakter volt, aki tisztában van azzal, hogy a különleges képességek mennyire új értelmet adnak a bűnözésnek, aki szeretné fenntartani a rendet, de mégsem akarja elnyomni a fajtársait - a kezdetek kezdetén Bishop nagyon autoriter személyiség volt. Egy ideig ez az új hozzáállás is jellemezte a karaktert... aztán a Messiah CompleX során az írók ezt az irányt kidobták a kukába, és megint egy időutazó könyörtelen bosszúállót kaptunk helyette. Említenem kell viszont, hogy a Wolverine and the X-men rajzfilmsorozatban, bár ott is a jövőből származik, egy felelősségteljes vezér - ha már minden áron tartani akarják magukat az időutazáshoz egy filmadaptációnál, remélem, ennél lejjebb nem adják az alkotók.

Vixen

Vixennel elsősorban mint mellékszereplőként találkoztam az Igazság Liga lapjain. Annyira nincs rálátásom, viszont mindig is jópofának találtam a képességét - ami pepitában ugyanaz, mint Animal Mané, de Istenem -, és mindig is láttam a karakterben potenciált. Róla nem tudok sokat mondani képregény-fronton, de a rajzfilmekben tetszett az alakja, és éppen ezért a filmvásznon nem lenne rossz őt látni. Ugyan érik őt kritikák, hogy kicsit visszás, hogy az legyen egy fekete szuperhősnő képessége, hogy vad... de ha az alkotók odafigyelnek arra, ne váljon kétdimenziós karakterré, és ügyesen használják a képességét, akkor ez sem okozhat gondot.

Luke Cage

Bevallom, számomra Luke Cage valahogy A sztereotip fekete szuperhős, aki mindig a feketékről éppen élő képet testesítette meg. Egykor afrót meg diszkógöncöt viselt, ma kopasz és aranynyakláncot hord. Ráadásul ő az, akinek az a képessége, hogy kemény (szupererő és sebezhetetlenség, ami nem éri el a Hulk/Superman szintet). Abban, hogy a képességét a börtönben szerezte - beállt kísérleti nyúlnak a szabadságáért cserébe -, vannak lehetőségek... de nagyon óvatosan kell ezzel az eredettörténettel bánni, mert rossz kezekben ez csak erősíti a fent tárgyalt élő sztereotípiát. Ennek ellenére voltak jó megmozdulásai Bendisnél, de valahogy mégsem fogott meg úgy, mint a fenti karakterek. Pedig megházasodott, született fia is, és jó pár párbeszéde Pókemberrel és Rozsomákkal tényleg jópofa lett.

Viszont! Régebben szó volt arról, hogy Genndy Tartakovsky, a Dexter laboratóriuma és a Szamuráj Jack alkotója fog írni-rajzolni egy minisorozatot az eredeti Luke Cage-ről. A fenti kép elég blaxpoitonösen és tartakovskysen tongue-and-cheek, ezért engem kilóra megvett. Persze ez nem most volt, és régesrég óta nincs hír róla... kár, Tartakovsky a Cartoon Networkös pályafutásával bizonyította, hogy kellő intelligenciával és stílussal rendelkezne egy ilyen interpretációhoz.

Akárhogy is, ő is egy megkerülhetetlen karakter, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs abban egyfajta potenciál, hogy ő pénzért vállal hősködést - érthető, a számlák nem fogják kifizetni magukat. De ha nem Tartakovsky verziójához tartjuk magunkat... nos, mint annyi mindennél, itt is az alkotókon múlik sok minden. Luke Cage pont az alapjában véve sztereotip karaktere (ld. fentebb) miatt ideális, hogy az alkotók játszanak az elvárásokkal, és ezáltal elmélyíthessék őt a filmvásznon.

Synch

Synch a Generation X vezetője volt, ami az X-men alsó tagozatának felel meg. Synch - vagy Everett Thomas - képessége az, hogy képes lemásolni mások képességeit, és azt a maximumon használni. Korai híresztelések szerint ő is szerepelt volna az X-men: Az elsőkben... legalábbis volt szó egy képességmásoló Thomas nevű fiúról, akit fekete színész alakítana. Elsősorban ezért is szerepel ezen a listán, pedig bevallom, nálam a Generation X majdhogynem kimaradt, akárcsak a Tini Titánok (ezért sem írok pl. Kiborgról, mert ő vele csak az X-men-Tini Titánok crossoverben találkoztam). Amit olvastam róla (Falanx-történet), ott tetszett a zöldfülűsége, és van abban is valami metafora, hogy képességével igyekszik felnőni a vén rókákhoz. Hogy mint karakter, mit adhatna? Nos, ő eléggé ismeretlen, hogy sok múljon az adaptálókon... de alapjában véve ő se tudós, se király, se harlemi kemény legény... így a fenti típusok egyikébe sem esne bele. Egy fiatal, aki még formálható, és ezzel talán növelhetné a sokszínűséget a sokszínűségen belül.

Még pár rövid szót szólnék azokról a feketékről, akiket már láthattunk filmvásznon. A legfontosabb ezek közül Penge, aki az X-men szériánál is korábban rajtolt, és aki egy trilógiát vitt el a hátán... töredelmesen bevallom, én nem rajongok annyira a vámpírokért, de meg tudom érteni, másoknak miért tetszett. Az X-men esetén nem tudom hangsúlyozni, mennyire elégedetlen voltam Vihar nemlétező karakterével - pont a sokak által szapult harmadik rész az, ami egy kicsit korrektebbül kezeli őt -, és éppen ezért szívből remélem, hogy Az elsők folytatásában találkozhatunk vele fiatalon... annyi minden lenne róla, amit a filmek nem érintettek. Joseph "Robbie" Robertson a Pókember képregényekben a főszerkesztő J. Jonah Jameson lelkiismerete, a kettejük kapcsolata a Hírharsona szíve-lelke, ebből a filmekben nem láttunk semmit. Hamár fent említettem Az elsőket, annak egyik hibája, hogy Darwinnal nem tudnak mit kezdeni... pedig a képessége, az adaptáció, bármilyen absztraktnak is hangzik elsőre, valójában Rozsomák regenerálásának kisöccse - látványos sebezhetetlenség. Én kedveltem a Terrence Howard által alakított James Rhodest, és szerfelett sajnáltam, hogy a folytatásban lecserélték Don Cheadle-re, akit egyébként kedvelek, de akkor is faramucinak tartottam a húzást, mint néző.

Nem feledkezhetek meg Lucius Foxról (igen, az a karakter 1979 óta része a DC Univerzumnak mint mellékszereplő) az új Batman szériában, akit ugye Morgan Freeman alakít, és ez már egy garanciát jelent, szóval, vele teljesen elégedett vagyok. A Mystery Ment csak filmben ismerem, de - bár azt sokan lehurrogják - a csapattagok szerepeltetése tekintetében sokkal jobbnak tartom a korábban említett X-men filmeknél, így például Láthatatlan srác karaktere is a helyén van.

A régi cikkemben említettem Vezért és J ügynököt, mint általam kedvelt példákat Laurence Fishburne Perry White-jának esetére... reméljük ez utóbbit is ide fogom sorolni, de sok múlik forgatókönyvön és rendezésen. Meg kell említenem Nick Fury-t, akinek annyira bejött Samuel L. Jackson, hogy a fősodorbeli Marvel Univerzumban már behozták Coulson ügynökkel együtt az ifjabbik Fury-t, aki fekete és a vén Nick fia (ami számomra megint csak egy szinten van a Mr. Terrific kapcsán leírtakkal... jópofának tartom). Ott van még a Batman film Harvey Dentje, akit Billy Dee Williams játszott el, a Fantasztikus Négyes Alicia Masterse, illetve a Thor Heimdallja... akik a filmekben annyira sokadik mellékszereplők voltak, hogy bár én kedvelem pl. Billy Dee Williamst, és nagyon okos húzásnak tartottam azt tőle, hogy csak komoly összegek áráért tudták a producerek "kivásárolni" a franchise-ból, valójában az eredeti Batman film szempontjából annyira nem meghatározó... pedig minden adott lenne, én mégsem rá emlékszek. Talán Jack Nicholson Jokere is a ludas ebben? Akárhogy is, a Batman visszatérben már a karakter nem szerepel. Ami pedig az X-men 3 Bill Dukes által alakított Bolivar Traskját illeti, annak a karakternek annyira nincs köze az eredetihez - és itt az írott karakterre gondolok -, hogy bátran lehetett volna egy teljesen más nevet adni neki, és ezzel elkerülhető lett volna a rajongók fanyalgása, mert ez így tényleg olcsó húzás volt (megjegyzem, Bill Dukesot szeressük többek között a Ragadozóban).

Száz szónak is egy a vége, szerintem még mindig van hova fejlődni... de mint említettem, ebben a témában inkább kibic vagyok, semmint szaktekintély. Viszont szerintem van miből választani, hogy mindenki elégedett legyen. És mondom, ebben a témában nem én vagyok a főszószóló... egyszerűen csak arról van szó, hogy mint egyszeri néző, szeretnék minél jobb, minél inkább kihasznált karaktereket látni. Színre-nemre-korra való tekint nélkül. És hát, végül is egy jó karakter az, akivel együtt tudunk érezni... és hát egyebek mellett nem az együttérzés fejlesztése a művészetek egyik feladata?

Errata: előző cikkemben az Astro Cityben szereplő Jack-in-the-Box helyett Crackerjacket írtam, aki egy teljesen más karakter.