Generációs probléma

A napokban olvastam egy nyílt levelet egy, az én generációmba tartozó illetőtől, akinek már elege lett abból, hogy mindig megkapja a magáét az idősebb korosztályoktól. Hogy az ő korában már ők többre vitték, hogy már családot alapítottak, hogy sokkal keményebben küzdöttek, és, mindent egybe véve, túl kellene már lépnie azon a tévhiten, hogy különleges. Amire az írónő megjegyzi, hogy tisztában van, és ezt a tévhitet pont az előző generáció verte beléjük.

A cikk a szülőket is megcélozza, ami szerencsére engem nem érint, ugyanis nekem remek anyukám van, ellenben általánosan sajnos sok szempontból egyet kell értenem a hölggyel. Tényleg más a világ, mint amilyen egy évtizede volt, és tényleg olyan problémákkal találjuk magunkat szembe, amikre nem készítettek fel minket, mert akkoriban nem voltak ott olyan erősen. És valóban vannak súrlódások a korosztályok között, nem személyesen, inkább általános szinten, hozzáállás szintjén. Az egyik az, hogyha nem keresünk jól, vagy ne adj' Isten nincs munkahelyünk, azt magunknak köszönhetjük, mert lusták vagyunk, és ha keményen dolgoznánk, hamar megtérülne.

Sajnos, szembe kell nézni a ténnyel, hogy ez nem így van. Lehet, hogy egykor így volt, és ez esetben nagyon jó lenne, ha megint így lenne - mert most nem így van. Rengetegen voltunk, akik színjeles tanulók voltak, akik színjeles érettségit szereztek, lediplomáztak és felsőfokú nyelvvizsgát is szereztek (és bár van morgás a túlképzésre, az előbbiek mégis alapelvárásnak számítanak). Sőt, olyan is akad közülünk, akinek már van munkatapasztalata is, ne adj' Isten egy kiváló ajánlólevele. Mégsem találunk magunknak egyszerűen munkahelyet. Arról nem beszélve, hogy ez állandó legyen, és rendszeresen fizessen.

Jó, persze ennek a gazdasági helyzet is az oka, tudom. Igen ám, de ha valamit megtanultunk az előző válságból, az az, hogy sajnos nem múlik el magától, hanem szembe kell nézni vele. Ahogy szembe kell nézni a tüneteivel is. Ezek közé tartozik az is, hogy nagy a munkanélküliség, és nem csak a mi generációnkat érinti. És itt van a kutya elásva. Elvégre, lehetünk, lehettünk bármilyen jó tanulók, tapasztalat terén nem vesszük fel a versenyt egy negyvenévessel. Tévedés ne essék, én most nem is őket okolom, nyilván "jó érzés" lehet nekik is több évi munkával a hátuk mögött pályakezdőkkel megküzdeni a munkahelyért, olyan feltételeket elfogadva, amik jók lehetnek egy pályakezdőknek, de ők a fogukat szívják emiatt. Ahogy a pályakezdők is, mivel ők sokszor nem rúghatnak labdába, mint említettem.

És ez az egyik gond, hogy az előző generáció már nem az utódainak tekint minket, hanem a riválisaiknak. Én személy szerint például megkaptam egy hölgytől, hogy nem számít, mik a képességeim, ő akkor sem fogja megfizetni a tanulópénzt - nincs ebben semmi személyes, ezt akkor sem tenné, ha a tulajdon lányáról lenne szó. Nem mondom, hogy ez az egyetlen hozzáállás, van egy barátom, aki az előző generációhoz tartozik, és mindig számíthatok rá. Csak sajnos általánosságban az első a jellemző, és ott nem barátságról volt szó, egyszerűen arról, hogy pályakezdőt alkalmazzanak, akit be kell tanítani. Akkor is, ha az nem tartott volna olyan hosszú ideig, inkább olyasvalakit alkalmaznak, aki évek óta nyomja az ipart.

Én pedig ezt valahol meg is érteném. Azt, hogy a munkáltató a legjobbat szeretné. Ez mindig így volt, mindig így lesz, ez hozzátartozik a motivációhoz. Az ember tegye oda magát. A gond akkor van, ha azt érzi, hogy akár feje tetejére is állhat, akkor sem kap mást egy atyáskodó mosolynál - "jaj, tudja, fiam, hányan jelentkeztek erre a munkára?" Sejtem. A probléma viszont akkor van, amikor ezekért a kudarcokért minket tesznek felelőssé. A mi hibánk, hogy nincs húsz év tapasztalatunk, és amennyiben mégis dolgoztunk tanulmányaink alatt, nos, az sem ér annyit.

Visszatekintve egyszerűbb lehetett egykor, amikor a pályakezdőket a feletteseik, régi öreg rókák mentorálták. Elvártak tőlük, de mentorálták őket, mert tudták, hogy egyszer a helyükre lépnek. Persze, ezeknek a régi motorosoknak nem is egy zöldfülű bérével szúrták ki a szemüket. Másrészt meg a mostani veteránokban ott a félsz, hogy a fiatalok túl hamar a helyükre lépnek... elvégre a munkahelyek a védett korba kerülőket sem szeretik. Mint említettem: nem utódok vagyunk többé, hanem riválisok.

Ami gáz, mert azért mégis csak utódok vagyunk, és a negyvenéves kollégától vagy kolléganőtől a fortélyokat akarjuk ellesni, nem a földbe döngölni őket. Persze, mivel sokan szeretnénk dolgozni, ezért levisszük az árainkat, megelégedünk a kevéssel. Így sincs sokszor szerencsénk, és ami a keveset illeti, az nem a jövőnk megalapozásához kevés, hanem a jelenünk fenntartásához.

Az a generáció vagyunk, aki egy csomó adósságot örökölt a korábbiaktól, és most azt kell törlesztenie, a kamatos kamataival együtt. Akadnak olyanok, akik nemhogy nem tudnak elköltözni a szüleik házából, hanem attól félnek, hogy azt is eladják a fejük fölül. Mert persze, az elmaradást ki kell fizetni, ezt is megértjük... csak hát annyi mindent megértünk, miközben minket meg senki nem ért meg. Megértjük, hogy nem tudnak annyi pénzt fizetni nekünk, és megértjük, hogy nekünk viszont annyit kell. Csak hát, ha nem kapunk annyit, akkor nincs miből fizetnünk. Tudjuk, ez a mi gondunk, és nem érdekel senkit... csak ha ez így marad, akkor nem a miénk lesz egyedül. És igen, erre az a reakció, hogy majd megoldjuk, legfeljebb kölcsön kérünk a barátainktól. Csakhogy a barátainkat sem veti fel a pénz. És ha nem tudjuk legálisan megoldani, és nem legálissal próbálkozunk, akkor az a baj.

Igaza van a belinkelt cikk írójának. Túl sokat várnak el tőlünk. Nemcsak hozott tapasztalatot, de jó anyagi körülményeket is. B kategóriás jogosítványt és saját járgányt, miközben a benzin ára megfizethetetlen, és nemhogy saját autóra nincs pénzünk sem nekünk, sem a rokonoknak, de apuét is el kellett adni. Persze ezekről nem beszélünk, mert a szorult helyzetben levő maga tehet a bajáról. Figyelt volna oda jobban. Bűntudatot és szégyent érzünk ezekért a kudarcokért, és nem merünk segítséget kérni, mert félünk társaink megvetésétől. Végül is, az ember mindig is értett ahhoz, hogy áldozatokat bűnösöknek kiáltsa ki. Ugyanígy, ahogy egy ilyen helyzetbe kerülő rendre megkapja azt, "nem kellett volna". Elvégre, az az erősebb kiváltsága, hogy megmondja a gyengének, "nem kellett volna". Vagy nem is az erősebbé, csak a jobb pozícióban levőé.

De ettől még sokan maradnak szegények. És mintha a tervezet az lett volna, hogy a fiatalok aztán tudjanak serényen családot alapítani, minimum három gyerekkel, mert fogy a magyar. Osztán meg még a saját szüleiket is kötelesek eltartani. Jó, oké, a szándék meglenne, tényleg, de egyszerűen nincs miből. Sokan nemhogy félrerakni nem tudnak, de el kell dönteniük, esznek-e vagy a tartozásuk fizetik. Iszonyúan nyomasztó döntés. A gyerekeknek pedig anyagi biztonságra van szükségük. Nekünk is, de nekik aztán tényleg, mert nekik nem mondhatjuk, hogy ma nem volt pénz kiflire. Nem most fogjuk tudni megalapozni a családalapítást, és a mostani felállás miatt sokunknak kétséges, hogy valaha is fogja - itthon, legalábbis.

Arról nem beszélve, hogy a munkahelyek sem nagyon támogatják az ötletet, fiatalkorú nőktől állásinterjúknál rutinkérdés, hogy tervezik-e a gyereket. Sőt, olyat is hallottam, hogy valaki úgy kapta volna meg az állást, hogy szerződésben rögzíti, öt évig nem vállal gyereket. És ha közben mégis összejön? Elmegy az orvoshoz, hátra fekszik, és a hiteltörlesztésére gondol?

Ezek mind olyan dolgok, amikről beszélnünk kell, mert a beszéd az első lépés a megoldás felé. Csak sajnos erről beszélni nem kívánatos dolog, és betudják a negatív hozzáállásnak, uszításnak, pedig nem erről van szó. Arról van szó, hogy miközben mind áltatjuk magunkat, a valóság egyre távolodik attól, amit kitűztünk magunk elé. De ez talán orvosolható, ha beszélünk róla.

Töredelmesen bevallom, én nem vagyok annyira vádló az előző generációval szemben, mint a cikk írója, noha hozzá kell tennem, hogy az a hangnem számos, ugyanilyen hangnemben történő megjegyzésnek köszönhető. Tisztában vagyok vele, hogy nekik sem könnyű, éppen ezért sem kellene egymást marni, hanem valami megoldáson agyalni. Nem mondom, hogy olyan egyszerű ez, de úgy vettem észre, hogy így is sok felesleges agyi energiánkat fordítjuk arra, hogy a másik nem olyan, mint mi, osztán ez így nincs rendjén. Az utóbbi időben túl sok volt a bűnbak keresés, mindig volt valaki, aki mindig is tehetett az egészről, aki miatt szenved az ország. Ráadásul kábé úgy, ahogy az 1984-ben történt, csak nagyhatalmak helyett különböző társadalmi csoportokkal.

És amikor ilyen jelenségek vannak, az sosem jelent jót. Nem arra kéne ügyelni, hogy a "másiknak bezzeg jobb", mert neki sem jobb, és attól, mert neki rosszabb lesz, nekünk még nem lesz jobb. Nem is leszünk jobbak attól, mert másról bebizonyítottuk, hogy rosszabb. Sajnos, ez elég gyakori retorika, ahogy az is, hogy úgy megyünk szembe a másik érvelésével, hogy belekötünk minden egyes mondatába, aztán meg az nem baj, ha hússzor ellentmondtunk magunknak. Elvégre az a lényeg, hogy neki nincs igaza, tehát nekem igen. Esetleg felhánytorgatjuk, mit tett anno a dédnagybátyja. Csak ezek nem vezetnek megoldáshoz.

Elmondom, mikkel szembesülnek sokunk: hiába keresnek állást, egyszerűen nem találnak, és ez esetben ugye rosszak, mert élősdi munkanélküliek. És ha szerencséjük van és találnak, nos, jelenleg az sem úgy fizet, hogy törleszteni tudjanak, így még mindig rosszak. Ha ezért elvállalnak fekete munkát, akkor meg azért rosszak, mert bűnözők. Ha meg végül kimennek külföldre, akkor meg azért rosszak, mert hátat fordítottak az országuknak, és különben is, mekkora luxus már ilyet megengedni magunknak (közben meg azért mégis menjenek, mert majd akkor annak az országnak lesz problémája a munkáltatásuk, meg küldik haza a pénzt, de pszt, lesz majd mire hivatkozva még többet nyúlni tőlük). Mint mondtam, fejünk tetejére is állhatunk.

De ezért végre beszéljünk erről is. Pont azért nem nyitottam ki eddig a számat, mert féltem, hogy az foltot jelent a renomémon, és ez egy munkámba kerül. Nem akartam azt, hogy a családom emiatt rosszabb helyzetbe kerüljön. De ettől nem is lett jobb. Számtalan olyan munkalehetőség volt, ami két állásinterjú közt végül visszamondásra került, mert egyszerűen nem volt rá pénz. Azt is megtanultuk, hogy ma már az sem számít, van-e ismerősöd valahol, aki szól néhány szót az érdekedben, mert annyi embernek múlik már csak ezen, hogy nem számít, még egy állásinterjúra sem hívnak be emiatt. És sokszor nagyon tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, ráadásul még ezeket a problémákat is visszahárították ránk.

Tévedés ne essék, én lelkes vagyok, és minden újdonságba lelkesen vetem bele magam - de egy idő után a lelkesedés is elkopik, ha nem táplálja semmi. Ha felőrli az idegeskedés és a rengeteg kudarc. Ha szánt szándékkal letörik mások, majd hozzáteszik, hogy ez a legkevesebb, amit elvárnak tőlünk. És persze, ha nincs beszéd, akkor idővel mindenki levonja a maga tanulságát, és aszerint cselekszik (a fenti lehetőségek közül kiválaszt egyet).

De abból nem lesz három gyerek meg sziklaszilárd magyar gazdaság. A probléma túlnőtt rajtunk, úgyhogy ideje beszélnünk, ahelyett, hogy ragaszkodunk ahhoz: a délibábok valódi kastélyok.