Április búcsúztató - avagy kultúráltan prosztó humor

He looked up into her eyes, and said: "Don't you know who I am? I'm the motherfucking Oedipus, bitch!"

A trónok ezer arca - A feketeleves

Nem mindegyik szereplő annyira kidolgozott, mint a korábban említettek. Hogy a világ nyitott és élettel teli legyen, akadnak olyanok, akik nem többek egy névnél, és egyetlen szerepük, hogy a nemesek udvarában mégse ördögszekerek kergessék egymást. Ezek a karakterek viszonylag ritkák, köszönhetően annak, hogy Martin képes mindenkinek megadni egy saját hangot. Közülük néhányan nagyobb szerepet kapnak a következő részekben, így alakjuk formálódik és árnyalatokkal gazdagodik. Akadnak olyanok is, akik túl keveset szerepelnek, hogy megismerjük őket – az egyik legnevesebb példa erre Jory Cassel. Vannak azonban olyanok is, akik fontos szerepet kapnak – de ez nem több annál, hogy fenyegetést és leküzdendő akadályt jelentsenek másokra. Kik is tartoznak ezek közé a derék emberek közé?



Először is, Viserys herceg: egy ostoba, kegyetlen, gyáva, öntelt kis rohadék, aki rettegésben tartja az egyetlen embert, aki szereti vagy szeretné őt – Danyt. Eladja a húgát egy nomád hadúrhoz, hogy sereget szerezzen a Hét Királyság visszahódításához… ez még valahol középkori gondolkodás szerint elfogadható lenne… ám Viserys ezt igyekszik ott megfejelni, ahol tudja. Nem akarja ő megvédeni a húgát a ráváró nehézségektől, ellenkezőleg, ha valami kis öröme is van, azt is igyekszik elvenni tőle, és bár rajta keresztül jut előnyhöz, eszébe nem jut, hogy ezért hálás legyen. Biztosítja Danyt afelől, hogy akár az egész sereget katonástól-lovastól engedné végigmenni rajta, ha ez kell a szövetséghez, és úgy próbálja „tartani a lelket az esküvőben”, hogy rendre fenyegeti, mi lesz, ha a hadúr nem elégedett vele. Amikor az esküvő következtében Danyből királynő lesz, ő továbbra sem hajlandó ezt elismerni, ahogy az sem jut eszébe, hogy talán tiszteletben kellene tartani a nomádok hagyományait, és nem egy csorda vadként viszonyulni hozzájuk, hamár tőlük vár szívességet. Az utolsó csepp egy különösen durva cselekedet, ami a kistakony sorsát megpecsételi… és ki mögé akar az utolsó pillanatban elbújni, ha nem a sokat bántott húga mögé?



De várjunk, mert ő csak a béta verzió volt, hiszen ott van a törvényes örökös, Joffrey, akivel ironikusan sok dologban egyeznek. Joffrey ugyanúgy egy nyámnyila, korlátolt, gonoszkodó kispöcs, aki gyerekkorában felvágott egy terhes macskát, hogy lássa a kölyköket. Meg kell jegyeznem, hogy azért a szülei ebben kivették a maguk részét… Cersei képes a fiacskája szörnyű tetteit gyerekes hóbortként elbagatellizálni, Robert pedig nem sokat törődik a kis takonnyal. Számomra Joffrey és Viserys olyan, mintha Martin velük akart volna kampányolni a vérfertőzés ellen, és igen, ezek ketten riasztóbb példák, mint egy háromfogú hillbilly az Ozark-hegységből. Persze, a jó Robert talán érzi is ezt, ami pedig a vérszerinti apát, Jaime-et illeti, nos, a gyanú elkerülése végett ő nem foglalkozhat a kölkeivel. Ha Joffrey összes bűnét végigvenném, akkor külön bejegyzést kellene nyitnom… de azt is hozzá kell tennem, hogy kevesekben van annyi bátorság és/vagy hajlandóság, hogy szembeszálljanak vele vagy belátásra próbálják téríteni. (Persze, a korrektség kedvéért, hamár Joffrey-nál felhoztam a hátteret, akkor Viserysnek sem lehetett egyszerű koldusként bujkálni az új király orgyilkosai elől.)



Aztán itt van Cersei királyné. Mint már említettem, Martin előszeretettel vesz elő toposzokat, értelmezi újra őket és mutatja meg, hogyan is működnének a valóságban. Ezen sablonok egyike a Gonosz Királynő, akinek senki nem tud ellenállni, és aki a háttérben mozgatja az összes szálat. Cersei is ilyennek képzeli magát, a valóság azonban rendre rácáfol erre. Cersei ugyanis kegyetlen, ám sötét, mint a föld… hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy potenciális barátokból és szövetségesekből engesztelhetetlen ellenségeket csináljon, és ennek köszönhetően nem kevés szerepe van abban, hogy a Hét Királyságból lassan hét királyság váljék – amennyiben erre nem kerül sor, az nem az ő érdeme lesz. Cersei nem az a királyné, aki képes kijátszani egymás ellen a többieket, és ez által elérni, hogy a birodalom a tenyeréből egyen, hogy aztán a hőseink csak ész, erő és oly szent akarat segítségével tudják legyőzni a fináléban. Királynénk ugyanis olyan iramban és hatékonyságban vágja maga alatt a fát, hogy azt egy koffein-túladagolásos hód is megirigyelné, a tettei pedig gyakran visszaütnek rá. Szépnek szép, de leginkább egy piros almára hasonlít, mely távolról ínycsiklandozónak tűnik, de rögtön egy sereg kukac bújik elő belőle, amint hozzáérünk. Cersei egyfelől a legidegesítőbb, legvisszataszítóbb karakter… másrészt a való életben is találkozni hasonlókkal, nem egy kedves nőismerősömet egy ilyen perszóna igyekezett el lehetetleníteni, persze csak miután azok segítségével és szívességeivel megerősítette a helyzetét.



A seregnyi harcosból csak néhányat emelnék ki, ugyanis zömük eltörpülő a Cersei-féle undormányok mellett. Talán azért is, mert ahogy Jo Walton is írja, az, hogy megaláznak valakit, az olvasókban még mélyebbre hatol, mint az erőszak? Ennek ellenére itt is találkozhatunk velejéig romlott szarháziakkal. Közülük az egyik Vargo Hoat, a Bátor Bajtársak vezetője. Vargo Hoat bármely más fantasyben egy comic relief karakter lenne: a pösze zsoldos, aki valószínűleg minden dühkitörése és komplexusa mellett lehetetlenül ostoba és inkompetens. Várjunk csak… ez tökéletesen helytálló Vargóra is, azzal az aprósággal kiegészítve, hogy ő unalmában embereket csonkít meg – bárkit, aki a markába kerül. A Bátor Bajtársakról amúgy sok mindent el lehet mondani, épp csak azt nem, ami a nevükben van: se nem bátrak, se nem bajtársiasak. Gúnynevük, ami eredetiben Bloody Mummers (ami Véres Komédiások mellett ugyanúgy jelent Átkozott Komédiásokat is) sokkal inkább illik rájuk.



De Vargo labdába nem rúghat Gregor Clegane mellett, aki lovaglétére az összes mocsokságot elkövette, ami csak létezik. Végzett a családja többi tagjával, öccsét, Sandort gyerekkorában megégette, csak mert a játékaihoz nyúlt, erőszakoskodott és kegyetlenkedett mindenkivel, akivel megtehette… márpedig sokakkal tehette meg, ugyanis: 1) Tywin Lannister bajnokaként elég nagy hatalomra tett szert 2) közel két és fél méter magas, és ennek megfelelően erejével senki nem dacolhat. Az egyetlen ok, hogy nem fordult urai ellen az az, hogy ostoba, és hiányzik belőle a szükséges képzelőerő és ambíció. Sokszor van az, hogy sorra vesszük kedvenc gonoszainkat, és nem egyszer hallottam azt, hogy valaki Jokernek vagy Lex Luthornak szurkol ellenfeleinkkel szemben. Ez teljesen természetes, ugyanis sokan így engedik ki egy kicsit a gőzt, a gonosz gaztettein keresztül… viszont mégis csalódottak lennének, ha nem nyernék el méltó büntetésüket. A szellemet ugyan néha ki kell engedni a palackból, de utána azonban vissza is kell zárni. Ezért sokan szimpatizálnak a Kurgánnal vagy Septimusszal, mondván, hogy ők félreértett hősök, ami viszont már igencsak a másik véglet… és ez az, amire se Vargo, se Gregor nem ad lehetőséget. Két karakter, aki csupán az olvasó megvetésére és gyűlöletére, és semmi esetre sem a csodálatára méltó.

Ritkán kedvelem az olyan gonoszokat, akikről semmi jót nem lehet elmondani (oké, Cersei azért a maga módján igyekszik védeni a gyerekeit, bár ebben nem jeleskedik). Talán egy sereg D&D regény elolvasása is közre játszott ebben, ahol a gonoszok java nem több egy rossz viccnél. Azonban a fent leírt karakterek működnek, egyetlen fontos feladatukat, a feszültségfokozást tökéletesen ellátják. Nem tartom őket jó karakternek, ugyanis se nem árnyaltak, se nem összetettek (bár Cersei a negyedik regényben nézőpont-karakter lesz, így ez változhat), azonban Martin mégis jól írja meg őket, így könnyen elképzeljük, hogy ilyen emberek léteznek - mert sajnos léteznek.

Végezetül hadd zárjam le ezt a cikksorozatot Loreena McKennitt Dante's Prayer című számával, amihez july12prod készített videót a sorozathoz készült képek felhasználásával.

Bár, ha elfogadjuk Dan Benioff félkomoly megjegyzését, miszerint ez voltaképpen a Maffiózók Középföldén, akkor inkább ez a szám illik ide. Csak a kocsi helyett képzeljünk el hintót, a napszemüveges tagok helyett Bronnt, Vérebet és Petyrt, a refrént pedig kiabáljuk túl ekképpen: Woke up this morning I got FIEFDOM!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, Martin blogjáról, Gregor Clegane pedig innen.)

A trónok ezer arca - Top 10 kedvenc nem-nézőpont karakter

Westeros hatalmas játszótér, regimentnyi szereplő fér el rajta. Közülük akad olyan, akinek csak a nevét jegyezzük meg (néha azt sem), viszont olyanok is vannak, akik még a legtöbb nézőpont karakternél is jobban a szívünkhöz nőnek.

Az előző listával ellentétben itt tartom magam a szokásos visszaszámlálásos sorrendhez. Ennek az oka az, hogy az előzővel ellentétben nem mutatok be mindenkit – még csak azt kéne! – csupán az általam kedvelt karaktereket veszem sorra. Ennek megfelelően érdekesebb a növekvő sorrend, míg ha fent Sansával kezdem, lehet, hogy sokak kedvét elveszem a folytatástól. Következzék hát az a tíz szereplő, aki vagy a szimpátiámat nyerte el, vagy pedig a karakterében rejlő ellentmondás tette őt számomra érdekessé.

10. Luwin mester



A tizedik helyezet nehéz döntés volt, ugyanis Luwin mesternek a Vérebbel kellett megküzdenie - személyes vonzerőben, mert fizikai harcban alulmaradt volna. Ami miatt azonban mégis őt választottam, az az, hogy bár én is kedvelem Sandor Clegane-t, Luwin egyike azon kevés „mellékszereplőnek”, aki egyszerre jó ember és jó karakter. A Stark gyerekek mindig számíthatnak a tanácsára, rengeteg adalékot tudhatunk meg Westerosról a történetein keresztül és képes megőrizni hideg vérét a szükség pillanatában.
Mindig minden körülmények között igyekszik az emberek jó oldalára hatni, és ő teszi helyre Brant is, hogy Hodor emberi lény, nem öszvér… pedig nem sok ember akad a Hét Királyságban – vagy azon túl – aki kiállna egy együgyű fiúért.

9. Melisandre



R’hllor fanatista papnőjétől valószínűleg még Fred Phelpsnek is inába szállna a bátorsága, és asshaii Melisandre szőröstől-bőröstül elfogyasztaná Stannist reggelire, ha Davos nem szállna vele szembe. Na mármost Melisandre egy percig nem tartja gonosznak magát, ellenkezőleg, elmondásai szerint mindig is a nagyobb jót tartotta szem előtt. Sokáig ő az egyetlen személy a Falon innen, aki hisz a Mások létezésében, R’hllorr esküdt ellenségének, a Nagy Másnak gyerekeiben. Azonban a nagyobb jó érdekében képes feláldozni bárkit, és rendkívül ravasz és manipulatív. Emellett azon kevés varázshasználók egyike, aki napjainkban Westeros földjére tette lábát. Melisandre bármely más regényben főellenség lehetne… itt csak egy kisebbik, talán szükséges rossz.

8. Petyr „Kisujj” Baelysh



A király kincstárnoka, egy lecsúszott nemesi család felkapaszkodott sarja, aki az aranyat szinte a levegőből képes előteremteni, és mivel Robert két kézzel szórja a pénzt, ezért Kisujj az udvar egyik legfontosabb embere. Petyrről ennek ellenére az a hír járja, hogy kizárólag a tulajdon érdekeit nézi, és ha ezt a szemébe mondanád, akkor szomorúan mosolyogva erősítené meg, te pedig nem tudnád eldönteni, hogy tréfálkozik, gúnyolódik vagy az igazat mondja. Ennek ellenére mindenki Kisujjhoz fordul a problémáival, elvégre szakavatott intrikusként sok titokról tud… aztán mind meg is lepődnek, amikor elárulja őket. Petyr mentségére szolgál, hogy a legudvariasabban képes hátba szúrni. Gyerekkori szerelem fűzi Catelynhez, ami hátrányos családi helyzete miatt pofára esésben végződött… és sokszor ez a megalázás áll tettei mögött. Ami Petyrben a lenyűgöző, hogy büszkén viseli a mellényén a „köpönyegforgató” szót, és mégis sokan megbíznak benne.

7. Bronn



A zsoldos, akinek saját elmondása szerint a lelke fekete, mint az éj. Ugyan Bronn számító és tiszteletlen, ám nehéz igazán gonosznak tartani egy olyan világban, amely színültig van kicsinyes, kegyetlenkedő szörnyetegekkel – Bronnra ugyanis ezen jelzőkből egy sem igaz. Ez persze Westeroson nem sokat jelent – lehet, hogy Bronn nem ölne meg kérdés nélkül egy csecsemőt, de csak azért, mert az a kérdés az lenne: mennyit fizetsz érte? A gyakorlatban azonban eddig nem láttunk tőle igazán aljas tettet… lehet, hogy a süllyedő hajót mindig időben elhagyja, de idáig nem szúrta hátba megbízóit és nem csonkított meg senkit unalomból.
Amiért Bronn ezen a listán szerepel, az egyrészt pont kíméletlen őszinteségéből fakad, másrészt pedig a Tyrionnal folytatott szópárbajokról, amiben nem kevés józan paraszti észről és tapasztaltságról tesz tanúbizonyságot.

6. Varys



A besúgók mestere, de sokan csak Póknak nevezik. Varys egy eunuch, aki előszeretettel mutatja magát egy puhány, nőies udvaroncnak - púderezi magát és a legfinomabb köntösökben jár -, a valóságban azonban keményebb fából faragták bármely westerosi lovagnál. Fiatalkorában vándorszínészként járta Essos városait, és ennek köszönhetően az udvari életben is képes bármilyen szerepet eljátszani. A Pók motivációiról talán egyedül saját maga tud, és bár őt is bizalmatlanság övezi, ahogy Petyr, úgy ő is túlságosan nélkülözhetetlen az udvar számára. Így megkegyelmeztek neki annak ellenére, hogy az Őrült Király szolgálatában állt (pedig sokan azt rebesgetik, Varys alkalmazásával kezdődött Aerys paranoiája). Az, hogy alig lehet tudni valamit róla, illetve nőies viselkedése és párszor felszínre törő végletekig elkötelezett természete közötti ellentét egy félelmetes emberré teszi. Mindazonáltal a kedvenc jelenetem tőle mégis az, amikor Eddardot oktatja ki arról, hogy a nemesek becsületbeli kérdéseit mindig az ártatlan nép sínyli meg - pár szóban több belátásról tesz tanúbizonyságot, mint a Stark család feje tette.

5. Ser Jorah Mormont



Kegyvesztett westerosi lovag, aki anyagi gondjai miatt néhány orvvadászt eladott rabszolgának, ahelyett, hogy a Falra küldte volna őket. Éppen ezért a halálbüntetést elkerülendő önkéntes száműzetésbe vonult Essosra, ahol hűséget fogadott a Targaryen testvéreknek. Bár Viseryst egy kígyó árnyékának találta, Dany iránt hamar gyengéd érzelmeket kezdett táplálni, és hamar bizalmasa lett a fiatal Sárkánynak. Ser Jorah Mormont egy kiégett, cinikus, szerelemben csalódott férfi, aki mindazonáltal szeretne bizonyítani Danynek. Óva inti az ifjú lányt, hogy bízzon bárkiben, ám ezzel sokszor mintha akaratlanul is azt akarná sugallni királynőjének, hogy ezen a világon egyedül csak lovagjára számíthat. Ser Jorah Mormont egy ellentmondásos karakter, de pont ez teszi őt élővé és kedvelhetővé.

4. Tarth-i Brienne



Egy fiatalnő, akinek minden álma az, hogy lovag legyen – noha a férfiak leginkább bányarémként hivatkoznak rá. Brienne ugyanúgy hisz a lovagi eszményekben, ahogy az udvari fruskák, azzal a különbséggel, hogy ő igyekszik ezen ideálokhoz tartani magát. Bár kevesen találnák Brienne-t szépnek, azt többen is megállapították, hogy gyönyörű szemei vannak. Elkötelezett, hűséges, szívós, erős, bátor, talpraesett és páratlan tapasztalattal rendelkezik harc terén, Brienne egy ideális lovag lehetne, ám sokszor túlságosan naiv és a szerencse is rendre elpártol tőle. De a bizonyítani akarás még szimpatikusabbá teszi a szemünkben. És bár sokszor kerül elő csúnyasága, mégis szerethető és ennek köszönhetően szebb nőként jelenik meg előttük, mint az igézően gyönyörű, de velejéig romlott Cersei – és ironikus, melyik az a szereplő, aki ezzel egyetért velem, akár hajlandó beismerni, akár nem.
Tarth-i Brienne nézőpont karakter a negyedik regényben.

3. Jeor Mormont



Ser Jorah Mormont apja, az Éjjeli Őrség parancsnoka, akit sokan csak Vén Medveként emlegetnek. Bár első benyomásra egy zord és rideg embernek tűnik, mégis, hamarosan egyfajta pót(nagy)apa lesz Havas Jon számára. A hivatásának végletekig elkötelezett, embereitől pedig mindenek előtt hűséget vár el – ennek ellenére tisztában van vele, hogy ezt csak kevesektől fogja megkapni, ám az Őrség jelenlegi helyzetében nincs alkalma válogatni. Minden hova elkíséri őt hollója, aki mindenkitől kukoricáért könyörög és előszeretettel tiszteli le urát – egy ilyen jószággal nálam egy rémfarkas sem vetekedhet, és a sárkányok is csak módjával.

2. Tywin Lannister


Tyrion, Cersei és Jaime apja, Kaszter-hegy ura. Tywin Lannister egy kegyetlenül pragmatikus, hűvös ember, aki felesége halála óta sohasem mosolyog. A maga módján szereti Jaime-et és Cerseit, ám ez persze nem akadályozza meg őt, hogy bábuként használja fel őket a hatalomért folytatott játékaiban – ezzel szemben Tyriont gyűlöli és megveti, ugyanis felesége, Lady Joanna szülés közben vesztette el az életét. Tywin Lannister Petyrrel és Varyssel szemben inkább harcos és vezér, semmint intrikus, ám ennek ellenére a háborúkat nemcsak karddal, de tollal és csellel is képes megnyerni. Tywin nem egy szörnyeteg, csak egy megkeseredett, kíméletet nem ismerő férfi, aki mindazonáltal Segítőként akkor is gondoskodott Westeros jólétéről, amikor Aerys már nagyon mélyre süllyedt az őrületében – pont emiatt is esett ki a király kegyeiből, ugyanis az uralkodó nem tudta elviselni, hogy valaki népszerűbb nála. Ugyanígy a csőd széléről hozta vissza Kaszter-hegyet fiatalkorában, emellett bírja öccse, Kevan feltétlen szeretetét. Azonban hajlamos valódi szörnyetegekkel körül venni magát (Ser Gregor Clegane, Vargo Hoat), akikkel félelmet kelt ellenségeiben és elvégezteti azt a piszkos munkát, amire a nemesek nem hajlandók. Emellett szörnyetegek a családjában is akadnak, mint Cersei vagy Joffrey, noha jó embereket is találunk, mint Kevan.
Tywin Lannister ritkán kegyetlenebb annál, mint amit a helyzet megkíván. Ő nem megtörni akarja ellenfeleit, hanem térdre kényszeríteni, hogy aztán maga segítse fel őket. Azonban ellenpélda is akad: az egyik ilyen tettéről a bárdok dalt írtak, míg a maradék ritka alkalmak közé tartozik az, amit Tyrion ellen követ el. Ki tudja, ha Joanna életben marad, és kettejük között nem húzódik áthidalhatatlan szakadék, talán együttes erővel azon nyomban le is verik a rivális királyok seregeit.

1. Stannis Baratheon



Stannis Robert idősebbik öccse, testvéreivel ellentétben egy humortalan, merev férfi. Stannis mintha Shakespeare egyik királydrámájából került volna Westerosra – bizonytalan, magányos, tépelődő, mogorva, és csak kevesen jutnak át a maga köré emelt tüskés falakon. Ezek egyike Davos.
Stannis a bátyjától homlokegyenest különböző személyiséggel bír: míg Robert képes másokhoz jó arcot vágni és a csillagot is leígérni az égről, hogy aztán azon nyomban el is feledkezzen róluk, addig Stannis tartja magát a kötelezettségeihez – és ezt el is várja másoktól. Mivel Robert uralkodói feladatokhoz való hozzáállása az volt, hogy vadászatokkal és dorbézolásokkal múlatta az időt, a szar eltakarítását meg másra hagyta, ezért Stannis ragaszkodása a kötelezettségekhez, legyen az bármilyen görcsös is, akaratlanul is szimpatikusabbá teszi a szemünkben. No, nem mintha ő annyival jobb uralkodó lenne, azzal maga is tisztában van, hogy kiállhatatlan természete miatt az udvari életben nem boldogulna, ugyanis képes lenne Westeros összes nemesét magára haragítani – nem is azért küzd a koronáért, mert annyira vágyik az uralkodásra, hanem mert jog szerint őt illeti meg. Az emberek pedig inkább követnek valakit, aki ugyan megbízhatatlan, de megnyerő, mint aki következetes, de magánakvaló. Azonban az olyan hatalomittas, kicsinyes nyomorultak mellett, mint Cersei, néha arra a véleményre jutunk, hogy talán Westeros mégis tehetne egy próbát a középső Baratheon fivérrel… no, nem fog, mert az új uralkodótól sokan csodát várnak, nem pedig bordélyházakra kirótt adókat.

Ez volt a top 10 nem-nézőpont karakter, már ami az első három regényt illeti. Természetesen rajtuk kívül még egy sereg már érdekes és kedvelhető szereplő akad, mint például a Véreb, khal Drogo, a Töviskirálynő, Ygritte vagy Osha. Szerintem sokan lesznek, akik nem fognak egyetérteni ezzel a listával, másokat raktak volna bele, az ittlévőket pedig kiszórták volna, de ez így van rendjén. Elvégre A jég és tűz dalában mindenki találhat kedvére való karaktert.

De persze zsigerből gyűlölhető szereplők is akadnak szép számmal...

(A képek erről az oldalról származnak)

A trónok ezer arca - Nézőpont karakterek

No, a bevezető megvolt, irány a főbb szereplők! Az első három könyvben tizenkettő nézőpont karakterrel találkozhatunk összesen. Ez az első kötetben nyolcról indul (a Stark család hat tagja illetve kettő külsős), ám regényenként egy esik ki, hogy kettő teremjen a helyére. A negyedik résznél ez megtörik, ugyanis eredetileg A varjak lakomája és A sárkányok tánca egy regény lett volna, ám terjedelmi okok miatt kettészedték. A sárkányok tánca pedig még várat magára. Éppen ezért itt csak az első három regény nézőpontgárdáját ismertetem (másrészt meg azért, mert A varjak lakomájának elolvasásával addig várok, míg Amerikában hivatalosan meg nem jelenik az ötödik könyv).

A szokásostól eltérően előre vettem azokat a szereplőket, akiknek a nézőpontját a leginkább vártam. Ez a sorrend részint a személyükből fakad, de számított a közvetlen környezetük is, az, hogy az ő szemükön át milyen ablak tárul Westerosra. Mindegyik kivétel nélkül összetett, bonyolult karakter, akiket mindazonáltal néhány szóban jól össze lehet foglalni. Az egyszerűség kedvéért ezt meg is tettem, ugyanis érzéseim szerint sokszor mintha Martin is ezekből indulna ki, ezeket bonyolítaná, árnyalná tovább.

Ez persze egyben egy csomó karakterértelmezésre nyit lehetőséget, ennek megfelelően sokszor szubjektív, ki mit gondol az adott szereplőről, hogy hogyan viszonyul hozzájuk, és erre például jó példa Catelyn. Akárhogy is, az én sorrendem a következő, kedvencektől haladva a kegyvesztettek felé – oké, ez utóbbi durva túlzás, de jól hangzott.

Daenerys Targaryen



A Targaryen dinasztia utolsó leányörököse, vagy ha úgy tetszik, „A száműzött hercegnő”. Dany iránt lehetetlen nem szimpátiát érezni Viserys mellett, akiről kicsit később szót is ejtek. Emellett Dany egyike azoknak, aki a legtöbb pofont kapja az első könyv során. Később ez változik, ugyanis egyrészt a pofonoktól erősebb lesz, másrészt pedig azon szereplők, akiknek problémái az első könyvben Danyéhez képest bagatellek voltak, azok bőven megkapják a magukét, amikor kitör a háború.
A ciklus olvasása közben gyakran lapoztam előre, és számolgattam, hány oldal múlva fogok eljutni a következő Daenerys-fejezethez (ez mérsékeltebben igaz a következő három karakterre is), ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy Dany egy alapvetően jó szándékú, lelkiismeretes, ám ennek ellenére összetett személyiség. Csak tizenhárom éves, amikor fivére hozzáadja őt khal Drogóhoz… ami egyfelől középkori mércével teljesen általános, másrészt viszont a plasztikus középkori körülmények ellenére a westerosiak modern paraméterekkel rendelkeznek magasság és élettartam terén. Míg anno Toldi a maga 180 centijével valóságos óriásnak tetszett a kor másfél méteres átlagához képest, Nagy Lajoshoz pedig egyenesen le kellett hajolnia, addig Westeroson nem lógna ki a tömegből. Ugyanígy a mesterek közül nem egy ér meg igen szép kort, közöttük a nyolcvan- és a százéves sem ritka, míg azért a valódi középkorban a hatvanéves már meglett embernek számított – akikből Westeroson nem egy aktív katona, Jeor Mormont például még hetvenévesen is felderítő csapatot vezet a falon túlra, Tywin Lannister pedig a hatvanhoz közel veszi ki az oroszlánrészét a háborúból. Hozzájuk képest Dany egy kislány, akinek mindazonáltal hamar fel kell nőnie. Essos, a Westerostól keletre elterülő kontinensen az élet ugyanis még kegyetlenebb, mint a Hét Királyságban, ami már nagy szó. Itt igazságot szolgáltatni sokszor olyan meddő, mint sivatagot öntözni. Danynek nem is áll szándékában, hogy Essoson maradjon, ugyanis feltett célja visszaszerezni a Vastrónt a „bitorlótól” – bátyja mindössze ezt a megszállottságát hagy rá. Ez egyébként a legérdekesebb Dany szálában… ugyanis bár engesztelhetetlen ellenségének tartja a bitorló Robertet (és viszont), mégsem tesszük le a voksunkat sem az egyik, sem a másik oldal mellett, ugyanis mindkét oldalnak megvannak a maguk indokai. Hozzátartozik, hogy ez a naiv hozzáállása a történet során változik, ugyanis Dany nyitott… vagy legalábbis nyitottabb a westerosi uraknál. Az pedig, hogy mi lesz a szerepe a Hét Királyság történetében – boszorkánykirálynő vagy megmentő – még elválik.
A másik ok, ami miatt kedveltem Dany fejezeteit, az maga Essos, a hatalmas pusztaságaival, meseszerű erdőivel és egzotikus városaival, amelyek láttán bármely orientalistának el akadna a lélegzete. Itt-ott érezni olyan írók hatását, mint Howard, Vance vagy Moorcock, ám Martinnak nagyon is egyéni hangja van ahhoz, hogy ezek sose legyenek többek enyhe fűszerezésnél.

Tyrion Lannister



A Lannister család fekete báránya, „A törpe”. Tyrion a közönség és Martin kedvence, és ez meg is látszik rajta. Torz külseje miatt félig kívülállónak számít mindenhol, emellett mindenhez sajátosan fanyar humorral, enyhe melankóliával és őszinte humanizmussal áll. Tyrion ugyanis együttérzőbb, jobb ember bármely lovagnál, akik vagy szűklátókörűek, vagy képmutatóak, esetleg a kettő pikáns keveréke. Ennek ellenére külseje miatt sokan megelőlegezik neki, hogy egy csalárd, romlott gonosz kis törpe – vagy, ahogy nevezik, Ördögfióka. Tyrionnak vág az esze, vág a nyelve, és az egyetlen ember, aki nemcsak, hogy átlátja a világ ellentmondásosságát, de tenni is szeretne az igazságtalanságok ellen. Persze csodákra ő sem képes.

Tengerjáró Davos



„A csempész”. Ser Davos törvényen kívüliből verekedte fel magát nemessé… amikor tizenöt évvel ezelőtt Stannis Baratheon szigetét körbevette a királyi flotta, ő csempészett hagymát az ostromlottaknak. Innen van a gúnyneve is: Hagymalovag, ahogy az igazzy urak szeretik hívni őt, akik nem is értik, mit keres egy ilyen közöttük. Velük szemben Stannis a bizalmába fogadta Davost, igaz, ennek ára volt: bár az ostrom alatti szolgálataiért cserébe lovaggá ütötte, a csempészésért saját kezűleg ütötte le négy ujjának utolsó percét. Ezeket a csontokat Davos egy zacskóban hordja és a Szerencséjeként hivatkozik rájuk. „Rovott múltja” ellenére az egykori csempészt kendőzetlen őszinteség és lelkiismeretesség jellemzi új hivatalában, ami miatt csak még jobban kivívta a magának való Stannis tiszteletét. Davos egy olyan ember, aki nem vágyik minél többre, csak teszi, amit tennie kell.
Davos ugyan csak a második regény óta nézőpont karakter, mégis hamar feltornázta magát nálam, akárcsak Stannisnál tette.

Havas Jon



„A fattyú”. Eddard Stark törvénytelen fia, aki Deresben nevelkedett féltestvérei mellett. Catelyn úrnő nem szenvedheti őt (az okokról alább fogok szólani), így amikor Eddard elfogadja, hogy a király Segítője legyen, akkor Jon beáll az Éjjeli Őrségbe. Nem, nem kap zseblámpát, és nem is egy múzeumot kell őriznie, hanem magát a Falat a behatolóktól – régen ezt a Mások jelentették, manapság a vadak. Akárhogy is, az Őrség nagyját a jelenben olyan nívós személyek alkotják, akik már Columbus hajójára nem kerültek volna fel rovott életük miatt. Az Őrség tagjának lenni elég kétes dicsőség, ugyanis a seregnyi várból már csak hármat tartanak fent, a Hét Királyság lakói pedig szélmalomharcként gondolnak erre a hivatásra – arról nem is beszélve, hogy az Őrség tagja sosem alapíthat családot. Azért nem mindegyikük akasztani való bűnöző, így a Medvének titulált Jeor Mormont, az ősöreg Aemon mester, Benjen Stark (Jon nagybátyja), illetve egy marék gyerek, akiket inkább azért küldtek a Falra, hogy ne otthon pusztítsák a kenyeret és ne is az utcát rontsák.
Havas Jont jó pár kritika érte (Dany mellett), hogy leginkább azért van, mert Martin szeretett volna egy tipikus fantasy-hőst írni… ám Jon (akárcsak Dany) egy szerethető, esendő karakter - ahogy Tyrion is említi, sokszor nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem azt, hogy hogyan, és Martin remekül is szövi az ifjú legény történetét. Kívülálló mivolta mellett Sammel való barátsága az, ami kedvelhetővé teszi Jont… meg az, hogy a családjában talán egyedül ő érti meg lázadó kishúgát, Aryát. Emellett van egy hatalmas albínó farkasa, Szellem, aki hűen követi mindenhová – rendben az albínót leszámítva ezt a testvérei is elmondhatják magukról, ám a történet szempontjából eddig a rémfarkasok közül leginkább Szellem volt előtérben.
Ahogy Daenerysen keresztül betekintést nyerhetünk egy, a Hét Királyságtól teljesen eltérő világba, úgy a Falon túl elterülő vadont Jon szemén keresztül ismerhetjük meg. Hatalmas fenyvesek, ahol az ember betolakodónak érzi magát, jégmarta hegycsúcsok, az éjjeli égbolton fagyosan ragyogó csillagok, árnymacskák, vadak és egyéb szerzetek, obszidián fegyverek a hóban, és kósza hírek a Másokról, Tad Williams nornjainak és az X-akták ufóinak a szerelemgyerekeiről (az utóbbi nem kinézetre, semmint hátborsództatásra).

Arya Stark



„A lázadó hercegnő”. A fantasy egyik ismert toposza a hercegnő, aki inkább élne a közrendűek között szabadon, megvalósítva önmagát, semmint az udvar jelentette aranykalitkában, mi pedig sokszor mosolygunk magunkban a kis fruskán, hogy „ja, persze, ahogy képzeled!” Martin is így lehetett ezzel, amikor megalkotta Arya karakterét.
Arya tipikus „tomboy”, azaz olyan lány, aki a fiús dolgokat kedveli, mint vívás, íjászat, satöbbi, és azokban remekel, szemben azokkal a dolgokkal, amiket a nőktől elvárnak. És mivel egy kváziközépkori világról beszélünk, azokat nagyon is elvárják, minden mást pedig nagyon nem. Arya önfejű, akaratos vadóc, aki gyakran kerül szembe nővérével, a hölgyi eszményeket szem előtt tartó Sansával és szigorú nevelőnőjükkel. Apja végül beadja a derekát és egy kardmestert fogad a lánya oktatójául…
…Aryának pedig nem sokára szüksége is lesz az elsajátított tudásra, ugyanis hamarosan egyedül találja magát, az egyszerű nép között, ellenségekkel a nyomában. A folyamatos veszély, kiszolgáltatottság és csalódás pedig lassan kezdi megtenni a magáét, és a történet haladtával Arya egyre ijesztőbb karakter lesz, akit egyfelől óvni szeretnék, másrészt egyre kevésbé mernénk hátat fordítani neki.

Samwell Tarly



„Samu”. Adva van egy túlsúlyos szereplő, aki az egyik fő(bb)hős hűséges barátja, emellett félénk – pedig jóval több van benne, mint az első pillantásra látszik – és mosolyogtatóan naiv, a tetejébe még úgy is hívják, hogy Sam. Kire is emlékeztet? Igen, az ifjú Tarly egy tisztelgés Csavardi Samu előtt, és esküszöm, Jon is szinte ugyanúgy, ugyanolyan alkalmakkor ejti ki kedvesen fejét csóválva társa nevét, mint azt Frodó tette.
Samwell egy esetlen, de kedves karakter, aki a harmadik könyv óta nézőpont karakter… ha hamarabb szerepelt volna, talán előkelőbb helyezést kapott volna, így azonban még meglátjuk, mihez kezd Martin az ifjú "hobbittal".

Ser Jaime Lannister



„A lovag”. Tyrion Lannister daliás fivére, aki után női szem nem marad szárazon (másról nem is beszélve), és emellett kardforgatásban sem akad párja. Ezt Jaime tudja is magáról, és ennek megfelelően roppant öntelt… amellett, hogy forrófejű, lekezelő, cinikus, ami pedig a becsületét illeti, nos, sokan csak Királyölőként hivatkoznak rá, ugyanis saját kezűleg végzett az uralkodóval, akinek megvédésére az életével esküdött fel. Afölött most hunyjunk szemet, hogy a fentebb említett királlyal mindenki végezni akart, elvégre a westerosiaknak amúgy sem a belátás az erősségük. Most azt se firtassuk, hogy Jaime jó pár mocsok dolgot követett el, amiért viszont senki nem kárhoztatta, és egyedül a karma büntette meg őt eddig ezért. Jaime-nek azonban gyarlóságai mellett erényei is vannak, így hűséges ikerhúgához, Cerseihez (bár nem csak, mint testvér, ugyanis Jaime jelmondata minden bizonnyal az, hogy „reggel húgom, este…”) és az egyetlen ember Westeroson, aki szereti Tyriont.
Jaime a harmadik regény óta nézőpont karakter, és bár a fent említett pozitívumairól korábban is tudtunk, innentől válik valóban szimpatikussá… no, nem azonnal, hanem amikor a már emlegetett karma utoléri, komolyan megüti a bokáját és magába száll.

Theon Greyjoy



„A cselszövő”. Theon egy komplexusokkal teli, önző takony – akinek mentségére szolgál neveltetése. Ugyanis Theon élete első éveit a vasemberek között töltötte, akik nevükhöz méltóan vassal, és nem arannyal fizetnek, magyarán a rablás, fosztogatás, öldöklés, nők megbecstelenítése számít az igazi dicsőségnek, és nem a civilizált viselkedés. Amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt apja, Balon felkelését leverték, Eddard Stark magával vitte gyámnak – értsd: túsznak – az ifjú Theont, megakadályozandó egy esetleges újabb lázadást. Theon így sokáig a Stark ifjak mellett nevelkedett, és a maga módján hűséges is volt hozzájuk, amíg el nem küldték apjához, hogy a Starkok mellé állítsa őt a trónért folytatott háborúban. Ez pedig végzetes hiba volt, ugyanis Theon mindenáron meg akar felelni vérszerinti családjának, Balon pedig túl büszke és ostoba ahhoz, hogy szövetségre lépjen ellenségeivel.
Theon a második regényben nézőpont karakter, az elsőben egy jelenet kivételével jóformán csak dekorációként van jelen. Előszeretettel fekszik le minden nővel, hogy aztán azon nyomban dobja is őket, akár volt a légyottnak foganatja, akár nem. Sekélyes, nagyravágyó és önérzetes, azonban a kezdetekben még a háttere miatt elnézőbbek lennénk vele, ha bizonyítás közben nem lépne át minden határt. Ostobasága miatt azonban szív is, mint a torkosborz, és ez a káröröm az, ami miatt később élvezet olvasni a fejezeteit – jó látni, hogy végre egy ellenszenves karakter is pofára esik.

Bran Stark



„Az ifjú Charles Xavier”. Bran egy baleset miatt deréktól lefelé megbénult, így mindenfelé a Starkok bivalyerős, de együgyű istállófiúja, Hodor cipeli. Töredelmesen bevallom, nekem Bran sokszor csak a bénaság miatt érzett kesergésére korlátozódott, amit csupán néha törnek meg a jelentéssel bíró álmai, melyeket nem mindig jegyez meg. A környezete - Luwin mester, Osha, Hodor, a Jojen testvérek - azonban kellemes színt adnak a fejezeteihez. Emellett története egyre jobban fonódik össze Westeros titkával. Persze jobb türelemmel lenni - előfordulhat, hogy Bran kulcsfontosságú szerepet fog játszani a Mások legyőzésében, de addig még hosszú az út.

Eddard Stark



„Az idealista”. A Stark család feje. Eddard egy őszinte férfi, aki a végletekig tartja magát a kötelességeihez és a becsületéhez, ami egy rideg, merev emberré teszi mások szemében. Néha egyébként túlságosan is ragaszkodik az elveihez, akkor is, ha a józan paraszti ész esetleg a családja iránt érzett szeretet másként diktálná. Egyebek mellett ugyanis megfogadta, hogy titokban tartja Jon anyjának kilétét – ami szép, szép, de ezzel valahol tartozna mind Jonnak, mind Catelynnek. Elvégre akkoriban már mégis hűséget fogadott Catelynnek, azzal pedig, hogy Jont pólyásként hazahozza Deresbe, majd udvariasan felesége tudtára adja, hogy a törvényes gyerekeivel együtt fogja felnevelni, és semmi köze az anyja személyéhez, azért elég nagy béka. Pontosabban: először adta a tudtára udvariasan, mert amikor egyszer Catelyn nagyon ki akarta szedni belőle ezt az információt, akkor Ned annyira morcos lett, hogy szegény asszonyában megfagyott a vér – mondjuk ki, ha nem is szavaival, de viselkedésével megfélemlítette feleségét. „Nem, szívem, nem tartozik Rád, kivel csaltalak meg!”
Ned védelmében azért annyit meg kell jegyeznem, hogy a becsületével úgy viselkedik, ahogy egy középkori úrtól elvárható - azonban becsület ide vagy oda, Tyrion a maga gúnyos hozzáállásával képes emberibb lenni, mint Eddard arról valaha is álmodhat.
Pedig Eddardnak sok szimpatikus vonása van, tetszik, hogy az ítéleteket is maga hajtja végre, kedveltem a nyomozást is Királyvárban… és igazából Stannis és Davos érkezéséig előkelőbb helyen is állt. A helyzet az, hogy Stannis és Eddard nem különbözik olyan nagyon egymástól, de Eddardot szerető családja szemén keresztül látjuk, betekintést is kapunk a fejébe, és még Robert szeretetét is elnyerte (sokra megy vele, de ezt most hagyjuk), ezzel szemben a Stannisról alkotott képünk egy magányos férfi, aki az örökös kérlelhetetlenségével idegenített el mindenkit. Persze Stannis egy mogorva, rideg ember, ám őt jól kiegészíti Davos, aki a kellő pillanatban mindig utat talál urához, és aki ilyenkor hallgat is rá. Pedig Davost könnyebben el lehet söpörni, mint Eddardot, és ezzel a Hagymalovag tisztában is van… ahogy azzal is, hogy működik a világ, amit Ned kevésbé mondhat el magáról.

Catelyn Stark



„Az úrnő”. Az első lovagban, az Arthur-Guinevere-Lancelot háromszög 95-ös feldolgozásában volt egy jelenet, amiben Guinevere kedvesen megtiltotta a színe előtt megjelenő parasztoknak, hogy letérdeljenek előtte, mert hát hosszú út áll mögöttük… és hát nem ő az egyetlen nemesasszony a fantasy irányzatában, kit az alkotók úgy igyekeztek szimpatikussá tenni, hogy modern hozzáállást adtak neki. Ami, valljuk be, sokszor mosolyogtatóvá és anakronisztikussá tette a karaktert.
Catelyn Stark a válasz ezen hölgyekre. Catelyn alapjában véve egy szimpatikus szereplő, aki a szívén viseli a családja sorsát, emellett viszont sokak körében nem túl népszerű – pont amiatt, mert úgy gondolkodik, ahogy az egy középkori nemesasszonytól elvárható. Nem kedveli Jont, amit folyamatosan érzékeltet is vele – fattyúnak hívja, Eddard távozásával nem hagy neki lehetőséget, hogy Deresben maradjon, nem is beszélve arról, miket mond Jonnak, amikor a fiú egy tragédia miatt akarja megvigasztalni –, de ebben Eddard fafejűsége is a ludas. Jon a jelképe Ned hűtlenségének, amivel Catelyn folyamatosan szembesítve van úgy, hogy közben neveltetése szerint jó asszonyként szeretettel és megértéssel tartozik urának. Így hát Ned helyett Jonra haragszik… arról nem is beszélve, hogy hány nemes családnak okozott komoly gondot egy ambiciózus fattyú, így Jon Catelyn szemében veszélyt is jelent a gyermekeire nézve.
Szegény Catelyn népszerűségének tehát már az nem tesz jót, hogy szembekerül egy közkedvelt karakterrel… Martin amúgy mintha tudatosan játszana erre, ugyanis Cat Tyrionnal is bajszot akaszt, és ezzel a cselekedetével tovább ad ahhoz a lavinához, amit a Trónok harca első fejezeteinek egyikében mások már elindítottak. Azonban sokan úgy állnak hozzá, mintha ő robbantotta volna ki a háborút, ami nem igaz – csupán cselekedeteivel felerősítette a konfliktusokat. Azonban valljuk be, ha a mi szeretteinket veszélyeztetnék, mi sem döntenénk bölcsen.
És lehet még morogni rá azért, mert lázadó lányát, Aryát sem érti meg, vagy mert amikor háború idején fivére menedéket ad a földjeikről elzavart parasztoknak, ezt ő egy ostoba döntésként éli meg… de Catelynt egy politikai lépés miatt adták hozzá Eddardhoz, és ezen mit sem segít, hogy Cat Ned bátyjába, Brandon Starkba volt szerelmes.
(Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy bár dicsértem az autentikus középkori úrnő elvét, de mégis van abban valami ironikus, hogy sokkal jobban kedvelem a modernebbül gondolkozó Tyrion fejezeteit Catelynénél.)

Sansa Stark



„A bajbajutott hölgy”. Szerencsétlen Sansa az egyetlen, akinek a fejezeteit sokáig tényleg utáltam. Szívből, lélekből, és sokszor vacilláltam, hogy csupán átfussak rajtuk, vagy olvassam el tisztességesen. És ez nem azért van, mert úgy viselkedik, ahogy egy leányhoz illik… hanem mert úgy viselkedik, mint egy hülye liba. Legalábbis az első regényben… utána ennek issza meg a levét, amitől a végén megsajnáljuk szegényt… de még mindig utáljuk olvasni a fejezeteit, most már pont emiatt! Az egy dolog, hogy ellenséges a viszonya Aryával, az viszont egy másik, hogy akkor is kiáll Joffrey mellett, amikor tudja, hogy nem neki van igaza, és akkor is szerelmes a kis takony királyfiba, amikor az gusztustalan módon rajta keresztül áll bosszút, miután Aryát nem tudja utolérni. De persze bűnbaknak az őt ért sérelmekért ott van a húga.
Azonban Sansa egész szépen kezd magára találni a harmadik regényben, és a hangsúly itt most a „kezd” szón van… meglátjuk, mi lesz az ifjú hölgyből.
És sokan fújnak rá, mert egy kulcsfontosságú lehetőséget elszúrt az első regényben… de azt már az apja is megtette kicsivel korábban, az ő cselekedete annyira nem osztott-szorzott, mint azt sokan állítják.

Végezetül hadd zárjam le ezt a témát egy jó tanáccsal: srácok, ne akarjatok Martinnál nézőpont karakterek lenni olyan fejezetekben, amelyek nem rólatok vannak elnevezve (prológus, epilógus), mert holtbiztos, hogy nem élitek túl!

Mára ennyi, holnap további karakterek kerülnek górcső alá - persze szigorúan szubjektív alapon!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, illetve Martin blogjáról.)

A trónok ezer arca - Westeros világa

Közeleg a Trónok harcának premierje, és ennek örömére gondoltam, sorra veszem a játszma főhőseit egy cikksorozatban. Innen a cím, ami talán kicsit erőltetett, de mivel tényleg egy seregnyi szereplővel van dolgunk, ezért talán illik ide. És a "seregnyi" ezúttal nem költői túlzás, olvasni a ciklust olyan, mint amikor a mesék hőse egymaga küzd meg egy több ezer fős haddal: ha egy nézőpont kiesik, kettő terem a helyére. Ez az egyre vaskosabb regényeken és azok függelékein is látszik, ahol egyre hosszabb szereplőlistát kapunk, és néha már azon kapjuk magunkat, hogy a nevek után hiányoljuk a telefonszámokat.



Igen, néha el lehet veszni a szereplőgárdában, azonban éppen ezért Martin gondoskodik, hogy minden főbb karaktere egyéniség legyen. A sorozat ajánlójában sokszor azt olvashatjuk, hogy ezen a világon nincsenek Jók és Rosszak, mindenki rendelkezik erényekkel, hibákkal és saját motivációkkal. Ez persze így egy kicsit leegyszerűsített, ugyanis bár a hősök tényleg árnyaltak, azért a ciklusban találkozhatunk mocsok gonosz rohadékokkal… emberi fronton, mert akkor még nem esett szó a Mások démoni hordájáról.



A Hét Királyság határát északon a Fal jelenti, amit az ősidőkben emeltek mágia segítségével, hogy távol tartsák a Másokat, akik egyszer már elhozták az örök telet Westeros földjére. Ez azonban évezredekkel ezelőtt történt; manapság a Mások nem többek legendáknál, az egyetlen igazi veszélyt északról a vad törzsek jelentik, a Fal védőinek száma pedig az idők során jelentősen megcsappant.



Márpedig a Hét Királyságnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy barbárokkal és kísértethistóriákkal foglalkozzon. Tizenöt évvel ezelőtt a nemesek fellázadtak őrült királyuk ellen, letaszították kardokból kovácsolt trónjáról, a dinasztia két fiatal túlélője pedig száműzetésbe kényszerült. Így ért véget a Targaryenek uralma, akik a legendák szerint sárkányokkal hódították meg Westeros földjét és egységesítették a királyságokat. De akárcsak a Mások, mára a sárkányok sem többek mesénél…

Westeros új királya Robert Baratheon, és bár a lapokat újra osztották, a szabályok nem változtak. Az erősebb fellöki a gyengét, az adott szó mit sem ér és mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti. Ennek ellenére Robert népszerű, ugyanis az a nagyhangú, életvidám ember, akit a nép akkor is kedvel, ha királyuk voltaképpen kisujját sem mozdítja értük. Robert ugyanis hiába volt félelmetes harcos, uralkodóként gyenge, és a dorbézolásai mindig jó alkalmat biztosítanak, hogy ne kelljen a problémákkal foglalkoznia. Márpedig a hosszú nyár a végéhez közeledik, és jön a tél, bár ezt kevesen akarják észrevenni.



Westeros világában ugyanis az évszakok éveken át tartanak, hosszuk változó. Részben innen ered a ciklus címe, A jég és tűz dala. Részben pedig azért, mert a Mások és a sárkányok lassan visszatérnek a legendák birodalmából.

Persze, nekik sokáig nem osztanak lapot, elvégre a ciklust a fantasztikum visszafogott adagolása jellemzi, és ez érdekes, ha végigmegyünk az epikus fantasy nagyobb állomásain. A gyűrűk urában a konfliktus forrását a túlvilági Szauron jelenti, nélküle és ork hordái nélkül Középfölde Harmadik Kora idilli lenne. Tad Williams Memory, Sorrow and Thorn sorozatában már az embereknek van elég gondja gonosz nagyúr nélkül: Osten Ardot János Pap egységesítette, és félő, hogy halála után birodalma darabjaira hull, köszönhetően két fia, a rangidős, ám erőszakos Éliás és az önmarcangoló Józsua viszályának. Ezek a problémák akkor is meglennének, ha a bukott tündér, Ineluki nem térne vissza a halálból – ám a sitha herceg szelleme továbbfűti a fivérek konfliktusát, és az ezzel járó pusztítást a maga céljára használja. Martinnál már csak démoni entitás sem kell ahhoz, hogy apró sérelmek egész kontinensre kiterjedő véres háborúvá nőjék ki magukat. Tolkiennél már az elején értesültünk Szauron machinációjáról; Williamsnél Ineluki jelenlétéről hőseink csak az első regény végén értesülnek; Martinnál az emberek akkor sem hajlandóak tudomást venni a Másokról és a sárkányokról, amikor már északon és keleten kézzel fogható veszélyt jelentenek – még a végén abba kellene hagyni egymás mészárlását!



Persze már Gandalfnak is meggyűlt a baja Középfölde egységesítésével Szauron ellen, és azt még meglátjuk, hogy a Mások betörése vajon mennyire sikerül Westeros marakodó frakcióit egybekovácsolni, elvégre a ciklusból még hátra van három rész… az pedig még elválik, hogy ennél valójában több vagy kevesebb kötet fog-e megjelenni. Azt viszont már elmondhatjuk, hogy míg Középfölde lakóinál az okozott komoly gondot, hogy nem voltak hajlandóak időben fegyvert ragadni, addig a westerosiaknak az, hogy nagyon is könnyen hajlanak erre.



Akárhogy is, aki belevág A jég és tűz dalába, az számítson arra, hogy itt bizony megkapjuk azt a sötét, ellentmondásos középkort, amivel Göncz Árpád szembeállította Tolkien Középföldéjét. A köznép kiszolgáltatott a nemesek kényének-kedvének, a szülők félrelépése miatt a fattyakat éri megvetés, az asszonyok sokak szemében nem többek a dekoráció, tenyészkanca és a szövetséget megerősítő pecsét pikáns keverékénél, ami pedig a lovagokat illeti, a becsületükre és az adott szavukra én szeméttelepet nem építenék, nemhogy birodalmat. Az eszmék helyett az erő számít, csak ezt sikk kimondani. Ha valaki a harcban megsebesül, akkor jó eséllyel már ott helyben elvérzik, vagy sebfertőzés miatt fetreng sokáig kínok között, de az is előfordulhat, hogy megnyomorodik.

A regényciklus tehát nagyon komor és sokszor nyomasztó. A jó embereket itt keresztbe lenyelik, ám ez persze nem jelenti azt, hogy a gonoszoknak ettől jobb lenne, ugyanis sokszor túl kicsinyesek és ostobák ahhoz, hogy bármit is kezdjenek előnyükkel, vagy hogy akár értékelni tudnák azt.

A jég és tűz dalát tehát inkább azoknak ajánlom, akik vevők a cinikus, sötét történetekre, akik szeretik, ha a realizmus játszik döntőszerepet, a mágia pedig a háttérbe szorul, illetve akit nem zavar, hogy a regények egy regimentnyi szereplőt mozgatnak. Akadnak ugyan derűsebb pillanatok, de sokszor mintha ezek azért lennének, hogy utána hőseink még jobban pofára essenek.

Ezek után rá is térnék hőseinkre! (Figyelem, spoilerveszély! Aki még nem olvasta a regényeket és nem szeretné, ha előre lelőnének neki fordulatokat, annak itt állj!)

Heroes of the Might and... Science?

Gyerekkorom egyik kedvenc számítógépes játéka volt a Heroes of the Might and Magic széria. A második részt leárazva kaptuk valami mellé fillérekért, én itt csatlakoztam be, az első részhez máig nem volt szerencsém. Bár a játék 1996-ban jelent meg, én pedig 2002 környékén jutottam hozzá, már akkor kellemes "oldschool feelingje" volt a karakterdizájnjaival és háttérzenéjével... de hát a számítógépes játékok gyorsan fejlődnek, és erre ékes bizonyíték, hogy a széria harmadik része minden szempontból toronymagasan verte elődjét, pedig csupán három év telt el megjelenésük között. Jobb grafika, jobb zene, több vár, több lény, rugalmasabban fejleszthető hősök, így egyből áttértem rá. A negyedik rész sokakat megoszt, de én azzal is képes voltam órákat játszani... az kimondottan tetszett, hogy a hős is aktivizálható, és így akár többedmagával menetelhet egy csapatban, ahogy az is, hogy a lények képesek voltak varázsolni. Ez utóbbit átmenekítették az ötödik részbe, ami egyébként sok szempontból visszanyúl a harmadikhoz... itt csak a varázslókhoz volt szerencsém, akik Laputaként lebegő kastélyaikban tanulmányozták a mágia rejtelmeit - a háttértörténet szerint, mert a játékos csak a hódításban próbálhatta ki magát. Idén pedig jön ki a hatodik rész...



Egyszer talán írni fogok erről a sorozatról, bár töredelmesen bevallom, hogy az utóbbi jó pár évben nem igazán volt időm és lehetőségem számítógépes játékokkal játszani, így csak nosztalgiából tudok írni, és nem veterán, minden pályát megjárt játékosként.



Amiért azonban billentyűzetet ragadtam, az az, hogy nemrég tudtam meg, hogy a harmadik rész első kiegészítőjébe - amihez, töredelmesen bevallom, sosem volt szerencsém - eredetileg egy sci-fi hangulatú frakciót akartak behozni a már meglévő nyolc tősgyökeresen fantasy oldal mellé. Mivel azonban a rajongók tetszését finoman szólva sem nyerte meg, ezért elvetették, és ehelyett lett a Conflux, a síkutazók csoportosulása tündérkékkel, főnixekkel, és... egy csorda elementállal. Az alkotó gárdát meglehetősen szorította az idő, ezért végül nem tellett eredetibbre, bár ha sarkosítani akarnék, az előbbivel mintha ez lett volna a probléma.



Persze a helyzet sokkal inkább az, hogy a tervezett frakció, a Forge (vagy Gyár) eléggé kilógott a sorból, ugyanis az eredeti nyolc vártípus mind a klasszikus epikus fantasy mellett tette le a voksát. Vegyük csak sorra őket: lovagok, tündék, varázslók, élőholtak, démonok, boszorkányurak, barbárok és vadmesterek. Ebbe ugyan bele lehetett volna dobni egy technokrata frakciót, ám akkor nem lett volna szabad távolabb menni óramű/gőzpunknál, márha a többit sem akarták volna forradalmian tovább gondolni... Da Vinci által megálmodott gépezetek, léghajók, ornithopterek, gépsárkányok, gnómok, mesteremberek... ez még bőven belefért volna, akkor is, ha a technika meg a gyárak már egy kicsit ottfigyel a varázslóknál. Azonban a Forge ennél jóval továbbment, kiborgzombikkal, tanknágákkal, sugárvetős orkokkal, ami túl nagy falat volt az egyszeri HoMM rajongó száméra.



Tisztázzunk valamit: én nem vagyok ellene a fantasy és a sci-fi ötvözésének... sőt, ezekből nagyon jó, friss ötletek születhetnek. Kedvelem Cherubion világát, Roger Zelazny Ellenfelek c. regénye máig a kedvencem, és sorolhatnám tovább, amikor a mágia összeütközésbe kerül a technikával (ezekben az esetekben a felállás sokszor 1:1-hez, nem pedig 1:8-hoz). Ugyanígy visszatérő elem az is, hogy a kvázi-középkori fantasy világ egy fejlett technológiával bíró civilizáció romjaira épült... említhetném a Káosz Világának guarnijait és a Túlélők Földjének moárjait, de külföldi példa erre a Magic: the Gathering Testvér- és Síkháborús történetei.



Gond inkább ott van, hogy egy ilyen elemet nem dobhatunk bele csak úgy egy teljesen más hangulatú világba, hogy annak többi elemét érintetlenül hagyjuk. Ugyanis ha megjelenik a színen egy új erő, akkor arra rövidtávon az összes többi reagálni fog... vagy fejlődik valamilyen irányba, vagy visszaszorul. A Forge várának szerepeltetése éppen ezért számomra egy kicsit átgondolatlannak tűnt, ugyanis egy ilyen fokú technika megjelentetése mindenképpen felborítaná a korábbi erőegyensúlyt... ám ez mintha el lett volna felejtve. Ezért is említettem - azon túl, hogy érdekes adalék - ezt a frakciót: ha egy középkori világon fejlett, sci-fibe illő technikát pakolsz, azt megteheted, de járj el körültekintően. Ha egy viszonylag (vagy teljesen) mágiamentes világ, akkor nem valószínű, hogy egy egyszeri harcos méltó ellenfele lenne egy karabéllyal felszerelt katonának, így ha ezt úgy próbálod kijátszani, akkor csökken a hitelesség... ha csak nem magyarázod meg, hogy a hiperfejlett fegyver miért defektes.Amennyiben a világ mágiában gazdag, át kell gondolnod, hogy ez hogyan hat ki mindkét fél szemléletére és kultúrájára. Azt is el kell döntened, hogy a mágia érzelmeken alapul szemben a technika logikájával, vagy hogy ebben az esetben is egy konkrét, a természettörvényein alapuló tudományról beszélhetünk? Ha az adott világ lehetővé teszi a varázslást, akkor bizonyára a természet törvényei különböznek a mi világunkétól... hogy hat ez ki a technikára? Van, amikor a kettő összemosódik, erre jó példa Eberron.



Tévedés ne essék, két különböző dolog összevegyítéséből nagyon jó dolgok születhetnek... viszont ehhez át kell gondolnod, hogy a részek gördülékenyen illeszkedjenek egymáshoz, mint az óramű fogaskerekei. Egy fejlett arzenálú katonának ellenfele lehet egy közönséges zombi... viszont az egyszeri lovagoknak nagyon be kell keményíteniük ahhoz, hogy labdába rúghassanak.



A forrás itt - felhívnám a figyelmet a frakció kifejezetten sci-fis, hideg "neonízű" zenéjére!

Ki szelet vet... - Patrick Rothfuss: A szél neve

Nem olyan rég végeztem Patrick Rothfuss termetes téglájával, és azóta is emésztem, ugyanis számomra A szél neve furcsa alkotás: bizonyos részei rendkívül tetszettek, míg más téren kimondottan hiányérzetem volt. De ne szaladjunk előre, kezdjük az elején, ahogy minden történettel illik. Illetve még előtte idekanyarítom a figyelmeztetést: a beszámoló nyomokban spoilereket tartalmaz. Ha valaki nem olvasta a regényt, és nem szeretné, ha lelőnék neki fordulatokat, az csak saját felelősségre olvassa el ezt a szösszenetet!

Patrick Rothfuss 2007-ben jelentette meg A királygyilkos krónikájának első részét a DAW kiadónál, amely többek között olyan fantasy-sikereket adott ki, mint Tad Williams Memory, Sorrow and Thorn ciklusa. Rothfuss elmondása szerint 1994-ben kezdte el írni Kvothe történetét, és több éven át csiszolta és kilincselt a művel... akárhogy is, a befektetett energia megtérült, ugyanis olyan emberek zengtek ódákat az ajánlókban, mint Ursula Le Guin, Orson Scott Card, Anne McCaffrey vagy Robin Hobb, ahogy a saját oldalaikon Brandon Sanderson vagy George R. R. Martin is dicsérték a regényt, egyedül Martin morgott egy nagyon minimálisat a szerkezetre. De a rajongók is rögtön szívükbe zárták a tűzhajó kocsmárost, és az eltelt néhány év során A szél neve kötelező olvasmánnyá nőtte ki magát a fantasy irányzatában. Ennyi pozitív visszajelzés után a mérce akaratlanul is magasra került... éppenséggel az egyszeri olvasó nem győzi kicsit lejjebb venni az elvárásait, nehogy csalódjon vagy inkorrekt módon viszonyuljon egy első könyves szerzőhöz.

Itt kell megjegyeznem, hogy A szél nevén nem érződik, hogy első könyvről van szó, és ez elsősorban Rothfuss gördülékeny stílusának köszönhető. Ugyanis ez a regény nagy erénye: a stílus szorgos hangyaként bármit elvisz a hátán, és ezért képesek vagyunk elnézni sok apróságot, ami csípi a szemünket... nem mellesleg ez is szubjektív, hogy kinek mi csípi a szemét. Az viszont tagadhatatlan, hogy a stílus tényleg párját ritkítja. Kvothe apró életbölcsességei, kikacsintásai miatt olvasmányossá válik a regény, ahogy a keretes szerkezet is zseniális ötlet volt - igaz, hogy ez később íródott a történet köré, és ezért is telt el annyi idő az első és második rész kiadása között, ugyanis átírni valamit mindig nehezebb, mint megírni.

Ugyanígy jópofa az is, hogy a történetet-a-történetben további apró történetek egészítik ki - tehát a történetek-a-történetben-levő-történetben -, mint amilyen Tehlu vagy Lanre meséje. Az is tetszett, hogy a régi tudás sokszor gyerekdalokban maradt fent, de hát bennük mindig is több van, mint azt az atyáskodó felnőttek gondolnák - már Pratchett is poénkodott azzal, hogy mennyi szexuális célzás van ezekben az versikékben.

Annak ellenére, hogy Négy Szegellet világa a regényben mellékelt térkép alapján egy v2.0-áa Fantasy Európának tűnik, mégis érződik a történet hangulatán az az autentikus középkori fíling... nem, itt nem a Martin-féle megesz-a-bubópestis változatra gondolok, hanem sokkal inkább arra, amellyel a diákkrónikákban találkozhatunk. Engem legalábbis sokszor ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor a Középkori anekdoták gyűjteményt olvastam. Ennek ellenére Négy Szegellettet mégsem lehet megfeleltetni a későközépkor-koraújkor világának. A technika néhány helyen jóval fejlettebb, olykor már az ipari forradalom világát idézi, az Egyetem diákjai pedig sokszor használnak modern fogalmakat és elméleteket természeti jelenségekre. Ennek ellenére lőfegyverekkel vagy kattogó gőzgépekkel nem találkozhatunk, és az, hogy az említett előrehaladottság mégsem hat anakronisztikusnak, a visszafogott és realisztikussá tett mágiarendszernek köszönhető. A varázslás ugyanis nem démoni erőket, semmint bonyolult fejszámolást és széleskörű ismereteket igényel: a szimpátia segítségével egyik tárgyon keresztül hathatunk egy másikra, attól függően, hogy a két tárgy mennyire hasonlít egymásra. Ha fel akarunk emelni egy érmével együtt egy másikat, akkor az első érme egy leheletnyit súlyosabb lesz, mint a két érme együtt, ugyanis a kötés során egy kevés energia vész el, míg ha egy érmével egy ugyanazon anyagból készült nehezékre akarunk hatni, akkor több plusz energiára lesz szükségünk. A rúnamágia apró szimpatikus kötéseken alapul, és erre épül a fejlett technika. A névmágia ezzel szemben... nos, a névmágia a varázslás egy ritka fajtája, és eddig leginkább ez áll közel a tündérmesék bűbájaihoz... kérdése az, hogy ez miként fog változni a következő részekben.



Ugyanígy üdvözítő, hogy az emberek világa mögött/mellett tündérek és egyéb természetfeletti lények húzzák meg magukat, mint a Chandrian. A tündérek - mint amilyen Kvothe segédje, Bast - bűbájjal álcázzák magukat és irtóznak a vastól. Az ő mágikus képességeikre eddig nem kaptunk a szimpátiához hasonlóan következetes magyarázatot, ám a szépek népe mindig is a misztikumot részesítette előnyben a tudomány helyett, ezért nincs hiányérzetünk. Ezzel szemben más varázslatos képességekre, mint a sárkány tűzfújása, talán van tudományos alapokon nyugvó magyarázat.

Pár apróságot azonban mégis hiányoltam a világot illetően. Egyrészt, hamár a világhoz kaptunk egy szép térképet, akkor jó lett volna, ha Rothfuss azt is tudatja velünk, hogy a "dekád" (eredetiben: span) milyen napokból áll. Ez nem lenne követelmény, az általam kedvelt Jack Vance nevei, idegen kultúrára tett megjegyzései is csak lógnak a levegőben... de ő ezen a téren következetes, így például a Haldokló Föld világában sosem tudhatjuk, mit rejt a láthatár, az idegen elnevezések pedig egyrészt növelik az egzotikusságfaktort, másrészt pedig érzékeltetik a főszereplő elveszettségét. De nem is kapunk helyre térképet. Ezzel szemben Tad Williamsnél minden, az adott világ szempontjából triviálisnak számító dolog helyet foglal a függelékben, legyen szó az év hónapjairól vagy az ünnepekről. Érdekes, de az egyetemi fokozatok ezzel szemben nem zavartak... talán azért, mert a felső oktatás sava-borsát az adja meg, hogy minél kevesebbet tudunk róla, és a különböző pozíciók mibenlétét balladai homály fedi?

Hamár Tad Williamsnél tartunk, ugyanígy örültem volna, hogy hamár térkép, akkor a különböző királyságok kicsit egyénítettebbek lennének. Osten Ard népei a maguk kicsit egyszerűsített mivoltukban tükrözik a középkori Európa kultúráit (a nem-emberi népek kicsit messzebbről merítenek), de ugyanígy Európát veszi alapul Kate Elliott Crown of Stars ciklusa. Persze a középkori Európa nem az egyetlen választható alap, csak hamár a regényben ez a hangulat köszön vissza, akkor gondoltam, ezt említem meg, pláne, hogy a térképen találhatók olyan természeti képződmények, amiről az Urálra vagy a Fekete-erdőre asszociálunk. Tudom, ez kekeckedésnek tűnik, de a szereplőkkel ellentétben én nem éreztem, ha az egyik emberke a világ egyik, míg a másik az ellenkező pontjáról érkezett... ugyanúgy jöhetett volna a szomszéd városból. Itália, Skandinávia, a szláv népek királyságai... ezeket, vagy az ehhez hasonló differenciáltságot hiányoltam, egyedül az Atur Birodalomban ismertem fel némi Német-Római Birodalom beütést. Nem lenne ez szempont, ha nem lenne nagyon-europid térkép.

De ezek csupán apróságok. Töredelmesen bevallom, engem kicsit jobban zavart a főhős tápossága. Nem, ez nem igaz: az zavart, mennyire könnyen vesz minden akadályt. Azt tapasztaltam, hogy az igazi vízválasztó sokaknál Kvothe személye. Akadnak olyanok, akiket ez nem zavar, ne adj' Isten pont emiatt szeretik, míg mások - köztük jómagam - örülnének, ha kicsit többet izzadna. Felmerült az is, hogy kérdéses, Kvothe mennyire szépíti meg a történteket... töredelmesen bevallom, ez engem kevésbé érdekel. Nem az zavar elsősorban, hogy a főhős egy félisten, hanem az, hogy nem tudok annyira izgulni érte.

Persze azért itt akadnak kivételek, jó példa erre az, amikor szülei elvesztése után hősünk utcagyerekként kénytelen élni. Itt találkozhatunk nélkülözéssel és emberi kegyetlenséggel, és ezen a ponton kellőképpen tudunk aggódni Kvothe-ért... azt természetesen tudjuk, hogy túléli, de a lelki sebek sokszor többet érnek az életveszélynél ahhoz, hogy izguljunk a szereplőkért. A regény egyik csúcspontja az, amikor Tarbean utcáin küzd a túlélésért, pedig én amúgy nem különösebben rajongok a Martin-féle szadizmusért.



Ez lehet, hogy azért van, mert egyébként szinte mindenben sikert ér el, és az ezt ellensúlyozó rész emiatt felértékelődik. Bevallom töredelmesen, közvetlenül Tarbean előtt egy időre félreraktam a könyvet, és kicsit mást olvastam. Annak ellenére, hogy Kvothe milyen tragikus hirtelenséggel veszti el szüleit, valahogy azt éreztem, hogy ez a jelenet üthetett volna nagyobbat. Talán azért, mert túl idealisztikus volt a kapcsolata szüleivel és a társulattal... ironikus, de a konfliktusok sokszor legalább annyira összekötnek, mint szétválasztanak. Az sem teljesen világos, hogy miért hagyja életben a Chandrian Kvothe-ot, aki személyesen találkozott velük, míg a társulatot lemészárolták csupán azért, mert az eredetük után kutakodtak. Ha a Chandrian célja feltakarítani a nyomokat maga után (mint arra máskor is történik utalás), akkor miért engedik el azt a fiút, aki nemcsak hogy meggyőződött létezésükről, de kapott egy motivációt is, hogy ott tegyen keresztbe ennek a társulatnak, ahol tud? Jó, persze nem ismerjük az okaikat és céljaikat, ahogy mintha valami elűzné őket a táborból - bár ez esetben később vadászhatnának a fiúra. Ezen a téren hajlandó vagyok annyi engedményt tenni, hogy a vezérük, Haliax személye meglehetősen ellentmondásos, és talán az emberség egy szikrája késztette erre - egy megjegyzése erre utal -, de lehet, hogy a tervének része volt az, hogy Kvothe életben maradjon. Bízom benne, hogy a trilógia végére erre is választ kapunk.

A Chandrian amúgy érdekes... bevallom, együtt kicsit sokalltam a jelenlétükre utatló tünetek mennyiségét - kék tűz, szétkorhadó fa, rozsdásodó fém -, de ha igaz az, hogy mindegyikre jut egy jel, akkor egész hangulatos lehet a következő részekre az, ha Kvothe egyetlen egy Chandriannal találja szembe magát. Visszatérve a vezérükre, Haliax első látásra a tipikus sablon fantasy gonosznak tűnik: csuklyája alatt áthatolhatatlan sötétség rejti arcát, hangja hűvös (és kurzívval kiemelt). Mivel azonban Rothfuss jó pár sablonon csavart egyet, ezért kíváncsi vagyok, mit kezd a Chandrianok vezetőjével.

Visszatérve Kvothe-ra: már gyerekként hiperintelligens, mindent megtanul, mindenhez ért, kiváló előadó, aminek következtében képes átverni bárkit, és úgy zenél, ahogy senki más. Mikor elhagyja az utcákat és feliratkozik az Egyetemre, az oktatók fizetnek azért, hogy náluk tanuljon. Ez valahol nagyon emberi, ám később kezd zavaró lenni Kvothe egy hibája miatt.

Hősünknek ugyanis két hiányossága van: az egyik, hogy szegény, mint a templom egere; a másik, hogy hihetetlenül arrogáns - mint ahogy azt Brandon Sanderson is említi a második rész kritikájában. Ez utóbbi teljesen jól kiegészíti csodagyerek-mivoltát, és kíváncsi vagyok, hogy fog megbirkózni vele - elvégre a felnőtt Kvothe már jóval visszafogottabb. Azonban kevésszer esik pofára a regényben emiatt, és egyetlen egyszer sem teszi helyre egy hozzá közelálló személy, egy tanár vagy barát, hogy egy kicsit bírjon magával. Amikor egy tanár arra készül, hogy megalázza, Kvothe nemcsak, hogy visszafordítja ezt rá - ez eddig oké -, ám meg is sebesíti mágiával. Rendben, Hemme egy ellenszenves rohadék, aki képes megalázni másokat azért, mert késtek az órájáról... azonban semmiképpen sem egy Perselus Piton (hamár Card a Harry Potterhez hasonlította a regényt). Oké, hősünket megbüntetik, de voltaképpen olcsón megússza: megkorbácsolják, de ő olyan talpraesett, hogy gyógyírt vesz be, így szinte meg sem érzi, ráadásul a tanulók szemében felértékelődik. Valljuk be, nálunk már kevesebbért is csaptak ki diákot, márpedig ez Kvothe igazi rémálma.

Hemme-nél meghatározóbb karakter Ambrose, aki a nagybetűs TAKNYOT képviseli a regényben, ami az iskolásokról szóló művek egyik toposza... ahogy a szemét tanár is. Hamár említettem Pitont, Ambrose leginkább Malfoy-ra hajaz, azonban Malfoy-hoz képest úriember... eddig legalábbis egyszer sem vágott vissza Kvothe barátain keresztül, holott Draco ugye ezzel mutatkozott be, és ezzel került szembe Harryvel. Kvothe azonban a türelmetlensége miatt akaszt bajszot Ambrose-zal, aki ugyan szemét eszközökkel él... ám sokszor hősünk mintha keresné az alkalmat, hogy összetűzésbe kerüljön vele, így például gúnyverset ír róla. Ismétlem, ez nem lenne probléma, ha emiatt a hibája miatt Kvothe többször esne pofára, de mindig megússza. A tanári kar szinte elnézően mosolyog ezeken a "csínyeken", és minden incidenst képes a maga javára fordítani - ÉS FIGYELEM, MOST KÖVETKEZIK AZ IGAZI SPOILER ÁRADAT!

Ambrose szimpátiával elszakítja Kvothe lantjának húrját egy nívósabb bárdversenyen, egy nehéz dal közben? A közönség szinte infarktust kap, és egyedül őt éri azon az estén a megtiszteltetés, hogy megkapja a díjat, amelyre tapasztalt zenészek ácsingóznak. A gúnydal miatt Ambrose kidobatja abból az ötcsillagos fogadóból, ahol Kvothe korábban lakott? Nem baj, még aznap felveszi egy másik... de ha ez nem lenne, akkor csupán a koleszba kellene visszamennie. A végén már gyilkosokat uszít rá? Könnyen lerázza őket, és tovább növeli nimbuszát.

Amikor pedig úgy tűnik, hogy a végén Ambrose mégis csak megfogta, és hősünket kihajítják az Egyetemről... nos, a tanári gárda azonnal megvétózza korábbi szavazatát: Kvothe nemcsak, hogy az Egyetemen marad, de feljebb is kerül a szamárlétrán, Ambrose-zal pedig annyit fizettetnek neki eltört lantjáért, hogy anyagi gondjai egy időre rendeződnek. Kvothe-tal nem lehet kicseszni, mert rögtön jobb pozícióba kerül ez által... a mítoszok hidrájának méltó párja, ha elveszít valamit, a dupláját kapja vissza.

SPOILERÁRADAT VÉGE!

Azt hiszem, a fantasy karaktereknek - és sok más mű szereplőinek - három dologban kell megfelelnie, és ezek közül a vágykielégítés csak az egyik. A másik kettő az, hogy érdekes legyen és együtt tudjunk érezni vele. Sőt, ez a kettő az, ami nélkülözhetetlen, a vágykielégítés elhagyható, ám a fantasynél hagyomány... de hé, ki ne akarna acélos izmú barbár vagy nagy hatalmú mágus lenni? A vágykielégítés sokszor megtalálható a fantasyben, és Rothfuss elmondása szerint egyszerre akart egy heroikus fantasy-t és annak paródiáját írni, ahogy tette ezt Peter Soyer Beagle a tündérmesékkel Az utolsó egyszarvúval. De ismétlem, elsősorban nem a főhős táposságával van a gondom, inkább azzal, hogy mindenki neki asszisztál. Nehéz úgy szorítani valakinek, ha minden sikerül neki. Ott van a pénzhiány... de tudjuk, hősünk olyan talpraesett, hogy röhögve megszerzi az éppen szükséges összeget.

Persze ismétlem, embere válogatja... Jack Vance Ravasz Cugele A túlvilág szemében egy gerinctelen féreg, aki semmi esetre sem vágykitöltő, nem is szorítunk neki, én mégis szívesen olvasom újra-meg-újra a kalandjait Vance stílusa és a világ hangulata miatt. Megint másokat meg elriaszt az alakja. De ha nem is lelkiismeretlen csirkefogó a főhős, akkor én az olyanok mellett teszem le a voksomat, mint Széltoló, Hófürt Simon, Tristran Thorn vagy Pekar a Folyamszülöttből.

Azonban mindenképpen dicséret illeti az olyan mellékkaraktereket, mint a hóbortos Elodin, az uzsorás alakját kiforgató Devi vagy a dalnok Skarpi, illetve a keretben Bast és a Krónikás. Rothfuss tud írni, és engem speciel az nem zavar, ami nálamnál savanyúbb emberkéket, nevezetesen, hogy bajbajutott hölgyeket ment ki a pokoltűzből, vagy hogy pártfogásába veszi a holdkórosokat. Ez az, amit Rothfuss képes megfelelő öniróniával adagolni, így Kvothe-ból nem lesz szőke herceg, és azt a kimentett hölgyeménnyel hosszasan is tárgyalják, hogy az egész miért nem olyan, mint a mesékben.

Annak ellenére, hogy hosszasan morogtam a karakter túlzott tökéletességéről, tetszett a regény, zseniálisnak tartottam a stílust, és kíváncsian várom a folytatást. Ám a kiváló történetből Kvothe verhetetlensége nálam rengeteg szelet fog ki. És ezt most nem csak a szójáték kedvéért írtam.