A Tűz és Jég diadala

Nem, ez a bejegyzés nem egy bizonyos George R. R. Martin ciklusról fog szólni, hanem egy 1983-ban készült Ralph Bakshi - Frank Frazetta koprodukcióról. Mint már a korábbi, filmes gonoszokkal foglalkozó cikkemben is említettem, az eddig általam látott Bakshi művek nem kimondottan nyerték el a tetszésemet. Ezek közé tartozik a Wizards, A Gyűrűk Ura, a Cool World, valamint a bejegyzés témája, a Tűz és Jég. A felsorolt címek közül viszont toronymagasan ezen a film viszi a pálmát, mind karakter-ábrázolás, -motivációk és -fejlődés, történt-struktúra, valamint mondanivaló terén - ugyanis az alkotásból ezek mind teljes mértékben hiányoznak! Jó, ez most egy kicsit övön aluli ütés volt a többi Bakshi műnek, de azoknál sokszor a következetlenség fájt (igen, még a Gyűrűk Ura adaptációnál is, ahol sokszor mintha tettek volna az eredetire). Viszont ami nincs, azt nem lehet elcseszni. Nos, miután már tudjuk, mivel nem találkozhatunk eme grandiózus műben, nézzük meg, mi az, amit cserébe ajánlani tud nekünk.
Nos, felváltott fogcsikorgatást és áll-leejtést. Az előbbi a dialógusok, az utóbbi a grafika miatt. Egyrészt a filmet rotoszkópos technikával forgatták, magyarán felvették a színészek mozdulatait, és azt rajzolták át a vászonra, ennek megfelelően a karakterek mozgása jóval spontánabb és dinamikusabb, mint amit rajzfilmektől megszoktunk, a manapság uralkodó 3D animációkról nem is beszélve (ja, amúgy meg külön áldásos, hogy nincsenek benne más filmekből kiemelt, kicsit elsatírozott képek, mint a Wizards tankja. Másrészt Frank Frazettáról van szó, a fenébe is, ennek megfelelően olyan szereplővel is találkozhatunk a műben, mint...

Azt hiszem, férfitársaimnak már ez elég kell legyen, hogy szaladjanak is a videótékába. Ami a női olvasóimat illeti, őket a mennyiséggel kárpótolták, ugyanis a bájos Teegra szinte elvész a rengeteg bicepsz között. (A gondosan elrejtett szexuális utalás ezzel meg is volt... ötöst!)

Teegrán kívül ugyanis ott van az őt - inkább rosszul, semmint jól - oltalmazó Larn, illetve a Conan-Batman ötvözet, Darkwolf (hé, a kézenfekvő Conman mégsem vette volna ki jól magát), akinek egyetlen célja, hogy bosszút álljon a film gonoszán, Nekronon. Nem derül ki, hogy miért, de ugye erre már fentebb is figyelmeztettem a tisztelt publikumot.


Apropó, Nekron csak engem emlékeztet egy szorulásos Elricre? Akárhogy is, az ifjúval gondok vannak... az hagyján, hogy meg akarja fagyasztani az egész világot, de amikor az anyja elrabolja neki Teegrát, teljesen ki van fordulva magából, hogy mi szükség neki egy ilyen nőcskére. Oké, oké, ha most azt mondom, persze, frigid, bizonyára ki fognak fütyülni engem, ezért inkább nem teszem... D'oh!
A történet: Nekron és anyja meg akarja fagyasztani a világot, és a Jég Birodalma vészesen közeledik a Tűz Birodalmához. Nekron anyja, Juliana, kvázi-neandervölgyi csicskásaival elrabolja Teegrát, hogy ezzel kényszerítse térdre ellenfelüket. A neandervölgyiek elől menekülve persze Teegra belefut Larnba, ami szerelem első látásra, majd csatlakozik hozzájuk a Sötét Barbár, Darkwolf, akinek biztos megölték a szüleit, és valahol lehet egy komornyikja, aki a Darkwolf-barlangot tartja tisztán. A végén a jók győznek. Ennyi. Amúgy meg meghalnak sokan. Ettől függetlenül képregényrajongóknak érdekes lehet, hogy a forgatókönyvet Gerry Conway és Roy Thomas írta.
Hangulatos egy sword&sorcery fantasy, de, mint mondtam, én a színvonal emelése végett egy olyan nyelven nézném meg, amit nem ismerek. Vagy lenémítanám. Volt dolgom már vészesebbel is, de azért még örültem volna, ha példát vesznek a két évvel korábbi A tűz háborújáról, mert hőseinknek tényleg nem erősségük a beszéd, és erre az sem mentség, hogy a társalgás akkoriban talán pár generációra tekinthetett vissza. Igaz, akkor nem értenénk, hogy Tűzőr miért ereszti a gleccserekre a vulkánok láváját... nem mintha így világos lenne, mert annak a szerencsétlen dzsungelnek mindegy, mi pusztítja el, ellenben talán hőseinknek valamit enniük is kellene, miután lezúzták a gonoszt, de kicsire nem adunk. A lényeg az, hogy hőseink a végén csókolóznak, Darkwolf pedig még feltűnik, majd eltűnik egy snittre, mint Death Dealer, de igazából ezzel az egy képpel tökéletesen össze is foglalható a szerepe.

Érdekes egy alkotás a Tűz és Jég, és meglehetősen vegyesen érzek iránta. Nem tudom, hogy ajánljam-e azoknak, akik nem rajongói Frazettának, vagy csak annyit mondjak nekik: 80-as évek. Tudjátok, amikor a barbárok, és nem a mágusok voltak a toppon.

Fantasy vagy sci-fi? - A Csillagember fia

Hazai fronton is visszatérő téma a sci-fi és a fantasy kategorikus elkülönítése, holott a határok szerintem ennél jóval elmosódottabbak. Többféle szempontot is lehetne említeni, és végig is fogom járni őket - ez lenne az első ilyen cikk. Andre Norton - valódi nevén Alice Mary Norton - A Csillagember fia szerintem az egyik leglátványosabb példa arra, mennyire felcserélhető sokszor a sci-fi a fantasy-vel.
Persze valamilyen szinten könnyű préda azok számára, akik úgy különböztetik meg a fantasy-t a sci-fitől, hogy az első a jó-rossz küzdelméről szóló, önmaga számára korlátokat teremtő mese, és igazi irodalmi potenciállal csak az utóbbi bír. Andre Norton regénye ugyanis egy ifjúsági kalandregény, és egy pillanatig sem akarja másnak látni vagy láttatni magát - ám ennek ellenére egy kimondottan kellemes olvasmány, szóval nem is kell lesöpörni az asztalról, hogy "de hát az ilyen vackokat ne is említsünk egy lapon más sci-fikkel!"
Jelen bejegyzés tárgya amúgy nem is annyira a fantasy és a sci-fi hazai megítélése, mert az sokkal hosszabbra nyúlna, és nem is tervezek emiatt dohogni, inkább az ehhez hasonló írásokkal próbálom bemutatni, mennyivel is sokszínűbb a helyzet annál, amit sokan vélnek.

Meg már csak a játék végett is.
Nos, elolvasva Norton regényét, az jutott eszembe, hogy ez a regény akár nyugodtan játszódhatna Középföldén. Hogy miért is? Nos, hadd soroljak fel néhány elemet, és kínáljak fel alternatívát arra nézve, hogy ez egy tolkieni világban hogy nézne ki... de előtte hadd jegyezzem meg azt is, hogy léteznek olyan mesefordulatok és -alakok, amelyek jellemzőek az emberi gondolkodásra! Gondolom, a "mese" szóra lesznek olyanok, akik némileg lekezelően fognak mosolyogni, hogy igen, ezzel már el is árultam magam, ez a történet nem több mesénél. Erre mondhatom azt, hogy igen, ez egy mese. De hát nem az mindegyik? (A mese szó mostanság divatos pejoratív értelmezéséhez még annyit, hogy melyik is az a történet, amit nem "mesélünk" el? Na ugye...)

Hős: a főszereplő Fors, aki a Puma klán tagja, egyben ezüsthaja és macskaszeme miatt megtűrt pária, és ha az apja nem lett volna tiszteletnek örvendő Csillagember, még ennyi sem jutna neki. Igen, a fenti bekezdés egyik legfőbb oka, a bizonyítani akaró fiatal, hány helyen láttuk már? Ami miatt mégis szót érdemel az az, hogy pont az az emberfeletti tulajdonsága segíti őt sokszor (i.e. lát a sötétben), ami miatt társai kirekesztik. Igen, a "különleges vagyok, és nem fogadnak el" sablon, amit megint csak több helyen láthattunk... azonban sokszor a mesék hősének is emberfeletti ereje van, vagy a hetedik fiú hetedik fiának mágikus ereje. Ugyanígy fontos az ezüsthaj, ami a megkülönböztető bélyeg szerepét tölti be. Harry Potternek is ott a heg, és nem az ő egyetlen - igazából ez messzibbre nyúlik vissza, például a magyar sámánoknak is hat ujjuk volt, esetleg fogakkal születtek... és ezt ugye vissza lehet forgatni: azért lettek sámánok, mert volt valami különleges jegyük. Elvégre az emberi gondolkodás szerint egy különleges képességű személyről süssön is, hogy eltér az átlagembertől.
A "mutáns" szó behelyettesíthetőségével pedig már Neil Gaiman is eljátszott az 1602-ben, ahol a "boszorkányfajzat"-tal helyettesítette be a kifejezést.
Egy tolkieni világban hősünkben csörgedezhet egy kevés tündevér, vagy lehet dúnadán, esetleg gyerekkora óta képes fókuszálni némi mágikus hatalmat... ami Tolkienre annyira nem jellemző, ellenben a fantasy-től nem idegen.

Segítő állat: Forst egy Lura nevű nagymacska segíti a kalandjaiban; kettejük között telepatikus kapcsolat van. Egy fantasy-világban ezt azzal magyaráznák, hogy Lura vagy hősünk famulusa, esetleg totemtestvére, vagy valami hasonló, mágikus eredetű magyarázat. A segítő állat gyakori elem a népmesék világában is, akik mindig ott vannak, amikor a legkisebb királyfit ki kell húzni a csávából. Ezt teszik egyrészt azért, mert a királyfi jófej volt, ők pedig az adósai... Nagy Olga szerint azonban ez a szerep a totemállatok meglétéből fakadt. A totemállatoknak ugye az volt a szerepük, hogy segítsék a magukat tőlük származtató népeket (amennyiben azok persze megadták a kellő tiszteletet). Ez persze később más vallások (i.e. kereszténység) előretörésével háttérbe szorultak, kikoptak, és a segítő állatok motivációját már a hálával, és nem egy természetes kötelékkel magyarázták. Érdekes, hogy itt egyfajta természetes kötelékről beszélhetünk mégis, elvégre a telepátia segítséggel szavak nélkül is remekül megértik egymást hőseink.

Az elátkozott város: A fantasy-ben mindig vannak olyan helyek, ahová épeszű ember be nem teszi a lábát. Mória mélye. Shadar Logoth. Mindezt azért, mert fél a helyen ülő átoktól, az ősök szellemeinek haragjától, egy démoni varázstól. Norton regényében ugyanilyen szerepet töltenek be a régiek romvárosai, amelyeket atomháborúk döntöttek össze, és hiába lelhető fel bennük információ a dicső múltról - ami megfeleltethető egy ereklyével vagy egy titkot rejtő könyvvel -, a sugárzás miatt nem egy életbiztosítás a területükre lépni.

Az elátkozottak: A régiek háborúja nem csupán a városokat döntötte romba, de a bennük élőket is eltorzította. Az a kevés túlélő, aki nem pusztult bele a sugárzásba, testileg-lelkileg átalakult, nagyjából úgy, ahogy a szerencsétlen tündék jártak Morgoth keze alatt. Az így létrejött Bestiáknak úgy szólván semmi pozitív tulajdonságuk nincs: akárcsak az orkok, rondák, ostobák, vadak, szervezetlenek, büdösek, és vagy lesből támadnak, hősünk után lopakodva, vagy hordában. Emellett egy olyan erőt képviselnek, amit mindenképpen le kell győzni, és eképpen a széthúzó emberiséget összefogásra ösztönzi a puszta létük is.

Régi csodák: A fantasy-ben is megtalálhatóak az ősök ereklyéi, amikhez hasonlókat már régóta nem tudnak előállítani. Ennél a regénynél ilyen a repülőgép, illetve a teherautó, amivel hőseink menekülnek... és ugyanúgy balfácánkodnak, mint egy egyszeri mágus egy bonyolult varázstárggyal. Tudják használni őket, mégha ezek a dolgok be is rozsdásodtak az eltelt idők folyamán, ám létrehozni már nem képesek őket.

Nomád nép: Ahogy Tolkiennél a rohanok, itt ugyanúgy előfordul egy nomád életmódot folytató törzs. Igazából az emberiség ugyanúgy megosztott, szemben a Bestiákkal, melyeket egységesít egyfajta rosszindulat.

Ezek mellett persze ott van a mondanivaló, ami persze az, hogyha sikerül újra felfedeznünk az ősi tudást úgy, hogy emellett tanulunk az őseink hibáiból (pl. megtanulunk összefogni), akkor egyenes az út a csillagok közé. Azonban ez nem egy olyasmi, ami kicsit megcsavarva ne szerepelhetne Tolkiennél. Ott is nagy szerepet kap a dicső múlt feltámasztása, egy olyan fenyegető erővel szemben, ami az emberiség árnyoldalát jelképezi. Ennek ellenére Nortonnál ott van a mondanivaló, és ez cseppet sem kevesebb értékű és cseppet sincs rosszabbul előadva, mint jó néhány olyan sci-fi könyv, ami nálunk díjat kapott.
Ami még a művet illeti: annyit emlegettem Tolkien professzort, hogy egy laikus olvasóban akaratlanul is az a gyanú támadhat, hogy hatott Nortonra... nos, ehhez képest A Csillagember fia 1952-ben jelent meg, míg Tolkien magnum opusát 1954-55-ben adták ki.
Emellett Norton regénye mégis ékes példa arra, mennyire nagy az átjárás a két műfaj mögött. Ugyanakkor nem egyedülálló... de ez már egy másik történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

Mindenkinek van egy álma...

Ma éjjel azt álmodtam, hogy megjelent magyarul Tad Williams The Dragonbone Chair műve. Az még hagyján, de még 1999-ben, én pedig magamban tajtékoztam: annyi fantasy írónak/kritikusnak/geeknek muffogtam már amiatt, hogy a Memory, Sorrow, and Thorn ciklus nem jelenik meg magyarul, és egyik sem szólt, hogy tévedek, hanem mindenki röhögött a markába. Talán belül egy kicsit paranoiás vagyok? Akárhogy is, azzal, hogy a kezembe foghattam magyarul ezt a műremeket egy könyvtárban, szinte azonnal el is felejtette velem minden vélt vagy valós sérelmemet. Aztán felébredtem...
Lehet, hogy nem most kellene ezután a regény után csápolnom, és talán nem itt, de pár érvem azért lenne:
- Egyrészt ez volt az a ciklus, ami George R. R. Martint a Jég és Tűz Dala sorozat írására inspirálta... már ez önmagában mond valamit
- Hamár az Alexandra megjelentette a Virágok Háborúját tőle, lehet hogy inkább ebbe a lezárt ciklusba kellett volna belekezdenie, semmint a még javában íródó Shadowmarch-ba
- Harmadrészt ékesen beszéljen helyettem is Béka cikke
Persze örülök, hogy egyáltalán Martin, Hobb és Sanderson is jelenik meg magyarul (az utóbbi eddig következetesen csupán két évnyi csúszással), illetve hogy végre kezd teljes gőzzel beindulni Pratchett, és hogy az Agave is egyre-másra adja ki a Gaiman regényeket, de... de én akkor is szívből remélem, hogy egyszer ez is megjelenhet kis hazánkban. Meg persze abban is bízom, hogy a Másvilág széria is folytatódhat egyszer nálunk...

Top 10 genya a fantasztikus filmek világában

Na igen, ez elsőre talán kicsit infantilisnek tűnik. Rendben, sokadjára is. Azonban a komolykodások mellé az ilyeneknek is szükségét érzem, levezetésként, meg... meg csak úgy. Már csupán a bennünk élő gyerekek miatt is. Meg még a végén túlságosan komoly emberkének tartanának.
Figyelem, ez a lista - ahogy az elkövetkező listák, illetve szinte minden a blogomon - szubjektív; amennyiben valaki nem ért egyet a listával, az nyugodtan felállíthatja a sajátját.
Az első körben kik mások is szerepelhetnének, mint a gonoszok. Azt hiszem, Roger Ebert mondta, hogy egy film minőségét az is nagyban meghatározza, hogy milyen jó a benne szereplő ellenség. Ebben igaza van az öregnek, persze egy film - sőt, egy fantasztikus film - valódi, "kitüntetett" gonoszok nélkül is nagyon tud működni. Terry Gilliam 12 majmában például a vírust elszabadító emberke mintegy teljesen mellékes a film szempontjából, mégha a történet az ő megtalálása/megállítása körül forog is. Persze ez nagy általánosságban elmondható ez a disztópiákról, ahol igazából nincs valódi hős vagy ellenfél, inkább csak áldozatok, akiket bedarált egy kifacsarodott világ, legyen szó filmről, vagy regényről (bár, meg kell jegyeznem, emellett én a Fahrenheit 451 Beatty kapitányát vélem az egyik legeltaláltabb antagonistának). De még a képregények is megvannak nélkülük, lásd példának a Watchmen-t vagy a Rising Stars-t.
Ennek ellenére, valljuk be, mindnyájan szeretjük a belevaló rosszfiúkat. A filmművészet tanárom egyszer meg is jegyezte, hogy amikor valakit megkérdezünk a kedvenc karakteréről, nagy valószínűséggel említi Hannibal Lectert, Lex Luthort vagy Darth Vadert, mint a főhőst - ennek ellenére nagyon nyomottul érezné magát, ha ez az illető győzne a filmen. Talán azért lehet, mert míg tudatosan a hőssel azonosulunk, ezzel egy időben kiengedjük a tudatalattinkba zárt gonosz szellemet, majd a történet végén visszazárjuk a "palackjába"? Hé, sokak számára Dr. Jekyll ÉS Mr. Hyde egyaránt tragikus karakter, pedig az utóbbi "illetőt" a világ legvisszataszítóbb emberének írja le Stevenson.
Gonoszokra tehát szükség van, és ennek megfelelően készülni fog még hasonló lista róluk (fantasy, képregény, hazai fantasztikum, etc.).
A játékszabályokról: filmszériánként EGY gonosz indulhat, kivéve, amikor az eredmény döntetlen. A rangsorolás szempontjából adaptációknál csak és kizárólag a filmeket vettem figyelembe, ezért van az, hogy a listára nem kerültek fel olyan tekintélyes ellenfelek, mint Gomor, Xaida vagy Mrs. Coulter, akik véleményem szerint fakóbbak lettek könyvbéli eredetijeiknél. Nem kerültek be a "tizenkettő - egy tucat" szörnyetegek sem, vagyis azok, akik egy fajt képviselnek, és ezzel sok minden ki is vagyon magyarázva - akkor sem, ha olyan meghatározó figurákról van szó, mint az Alien vagy a Predator (róluk talán később, egy másik bejegyzés alatt - Top 10 szörnyetegek, talán...). Az Arnold-féle Terminátor nem csak emiatt nem jutott be: az, hogy a következő filmekben átállt a jó oldalra, igen sok pontot von le.
Ennyi felvezetés után csapjunk is bele!

10. Smith Ügynök - Mátrix

Azt hiszem, a Mátrix A Karib-tenger Kalózaival egy fejezetben fog szerepelni a "2000-es év filmszériái" cím alatt egy majdani filmeskönyvben. Hogy mire gondolok itt? Nos, míg a korábbi filmszériáknál a színvonal vagy hullámzó - pl. vagy a középső a legjobb rész (Star Wars), vagy az a legrosszabb (Indiana Jones - igen, szerény véleményem szerint még a negyediket is beleértve) -, vagy egy lefele kanyargó spirál, addig ez a két filmsorozat masszív pofáraesés. Mindkettőnél az első rész instant klasszikusnak számított, de annyira, hogy a folytatások terén a készítők már rögtön két filmben gondolkodtak, ahol a másodiknak igazából még tisztességes vége sincs, a harmadiknál meg koherens történetre sem futotta (hé, a Birodalom Visszavág is nyitva hagyott szálakat, de ott azért volt lezárás). Így amilyen hamar felemelkedtek ezek a filmek a köztudatban, olyan hamar vált maga a széria cikivé sokak szemében. Nem célom ezt elemezni, de mindenképpen érdemesnek tartom megemlíteni, mert tízes számú befutónk ennek ellenére mégis megőrizte méltóságát.
Smith ügynök igazi A-kategóriás gonosz: elszánt, hűvös, intelligens, aki képes volt meggyőzni egy egész világot arról, hogy az emberi faj csak és kizárólag a vírushoz mérhető - korrigálás: a "pusztítok és továbbállok" azért nem példátlan a természetvilágában, lásd a sáskarajt, vagy az egyéb vándorfajokat, amelyek lelegelnek-letarolnak mindent; ugyanakkor Smith célja nem is a korrektség volt, hanem gyűlöletének igazolása. Apropó, gyűlölet, Smith volt az egyetlen program, aki bárminemű érzelemmel vagy véleménnyel bírt, és nemcsak az emberiség fonákságait látta, hanem a Mátrixét is - amit mégiscsak ez a "megvetett" faj hozott létre, ahogy továbbra is nélkülözhetetlen a rendszer működéséhez. Az ellenség bukásában olykor egy adag irónia is található: amikor Smith visszatért, már egy számítógépes vírus volt, azonban képes volt ebből is előnyt faragni, mi több, fejlődésként megérni. Míg a Mátrixban mindenki egyre fakóbb árnya lett önmagának, addig ő maradt az elegáns ellen-luddita (azt hiszem, a mizantróp már túl kevés az ő világnézetének leírásához).
Egyetlen egy apró problémám van csak vele: amikor Neo először legyőzi, ő bújik bele ügynökünkbe, amikor másodjára és mintegy végérvényesen, akkor Smith teszi magáévá a Kiválasztottat. Oké, oké, tartsd közel magadhoz a barátaidat, de tartsd még közelebb magadhoz az ellenségeidet... de gyerekek, van egy határ!

9. Jean-Baptiste Emanuel Zorg - Az Ötödik Elem

Oké, egyrészt Gary Oldman, és ez már sokszor elég indok is. Másrészt viszont még úgyis impozáns gonosz benyomását keltette, hogy emellett egy comic-relief karakter volt. Bevallom, szeretem az olyan ellenfeleket, akiknél működik ez a kettősség, és Zorgnál bizony működött. Hiába volt sánta, a divat áldozata, emellett egy nagyzoló balfácán, mégis, megvolt a stílusa, nem félt bemocskolni a kezét, illetve a saját szakállára dolgozott, miután orvul felrobbantotta méltatlannak tartott szövetségeseit - sikeresen vagy sikertelenül, ami bizony közrejátszott a bukásához.

8. Szarumán - A Peter Jackson-féle Gyűrűk Ura trilógia

Egyesekben bizonyára felmerül, hogy miért is tartottam érdemesnek odaírni azt, hogy "Peter Jackson-féle". Miért nem csak simán "Gyűrűk Ura" film? A válasz az, hogy természetesen volt már egy régebbi adaptáció is, ami még 1978-ban került a mozikba, és amiben, nos...

...remélem, a kép ékesen beszél a maga nevében. Így van, a Fehér (majd Transszivárvány) Mágusból sikeresen Télapót faragtak, akit nyugodt szívvel lehetne Santamannak nevezni, ha a filmben nem lenne már következetlenül, de gyakorisággal elcseszve a megnevezése úgy, mint Aruman. Sajnos nem ez az egyetlen gond ezzel a rajzfilmmel (érdekessége, hogy a forgatókönyvet az általam nagyra tartott Peter S. Beagle írta... ez talán legjobban a Pajkos Póni "Korai Kars Kocsmárosánál" látszik meg a legjobban... ennek ellenére a kész termék pocsék; igaz, Ralph Bakshitól én a Wizardsért, a Cool Worldért, de még az Ice and Fire-ért sem vagyok oda, így lehet, hogy nem meglepő a véleményem).
Vissza Jacksonhoz: Szarumán az első két rész főellenségeként simán elviszi a két filmet a hátán. Igaz, nem tér át szivárványszínre, és egyértelműbben a Sötét Úr mellett teszi le a voksát, ám mégis jobban visszaadja az eredeti karaktert, mint a fentebb említett kísérlet. A valaha Curunírként is ismert varázsló elfogja Gandalfot, beüldözi a Szövetséget Móriába, Mengelét játszik az ork fajjal, és ott keseríti meg hőseink életét, ahol tudja. Az sem utolsó, hogy Christopher Lee játssza el, aki amellett, hogy nagy Gyűrűk Ura rajongó, egyben a második személy, aki beugrik az embernek a Drakula névre. Amennyiben ő rá adnák a Télapó köpenyt, bizony alig akadna gyerek, aki rosszalkodni merne.
Akkor miért is nem áll előkelőbb helyen? A válasz Szarumán végzetében van - ugyanis ilyennel nem rendelkezik a filmen.
A harmadik részben Gandalfék elvágtatnak Orthancba, és ott találkoznak Szilszakállal, ahol nagyjából a következő párbeszéd zajlik le.

Gandalf: Mondjátok csak, nem láttátok Szarumánt?
Szilszakáll: Azt a fehér ruhás fószert?
Gandalf: Igen.
Szilszakáll: Aki annyi szenvedést okozott?
Gandalf: Igen!
Szilszakáll: Aki az előző két film meghatározó szereplője volt?
Gandalf: IGEN!
Szilszakáll: Fent van valahol a tornyában. Akarjátok látni?
Gandalf: Így végiggondolva... igazából csak erre jártunk, benéztünk, de már indulunk is.
Szilszakáll: Akarod, hogy őrizetbe vegyük?
Gandalf (hezitálva): Felőlem...

Oké, nem várom el, hogy Megyében kavarjon az öreg, ha Jackson azzal elégedetlen. De akkor már ne érveljen azzal, hogy Szarumán halála Vasudvardban a második rész végén antiklimaktikus, a harmadik rész elején retrospektív lett volna! Találjon egy helyet, ahol valahogy, valamilyen formában méltón elbúcsúzunk az öregtől. Oké, a kivágott jelenet ott van a bővített változatban, de hogy a moziverzióból kimaradt, miközben kapunk félórányi lezárást, azt kicsit sokallom.

7. Septimus - Csillagpor

Azt hiszem, én egy kakukktojásnak bizonyulok, ugyanis sem a filmet, sem a regényt nem helyezem a másik fölé. Míg a könyv egy nyugodt, ám mély tó volt, addig a film egy gyors sodrású patak. Érdekes, hogy tapasztalataim szerint akiknek előbb volt dolguk az egyikkel, annak a másik csalódás. Igaz, kishazánkban a képek nélküli változat jelent meg, márpedig Charles Vess alkotásai nem keveset adnak hozzá Neil Gaiman művéhez, de... akkor is. A Csillagpor film nem akart nagyon epikus lenni, nem moralizált, nem komorkodott, és nem egy többrészes saga első felvonása volt. Persze azért ehhez hozzájárult az is, hogy az egyik forgatókönyvíró Jane Goldman volt, Neil Gaiman egyik barátja, akivel tartotta kapcsolatot "átírás" közben is.
Érdekes, hogy míg a legtöbb karakter mindkét verziója esetén találok pro-t és kontrát, addig szerény véleményem szerint Septimus a filmmel határozottan jól járt. A regényben igazából nem derül ki sok minden róla: fekete, hollószerű, szófukar és gonosz. Ezzel szemben a filmbéli változat több hasonlóságot mutat a Sosehol Croupjával és Vandemarjával. Egy színes személyiség, akiből egyszerre sugárzik ártatlanság és gátlástalanság, mint egy szemtelen kisfiúból, akit nagyon pofon kellene vágni, és mégsem mer senki. Annak ellenére, hogy nem ő a legfőbb ellenfél a filmben, a pálmát mégis ő viszi el: sikeresen végez négy testvérével (kettővel a vásznon), egy pappal (az csak "úgy alakult"), egy jóssal, egy boltossal, egy boszorkánnyal, és még azután is képes hősünket megizzasztani, hogy meghalt (ami egyike a legötletesebben megkoreografált kardpárbajoknak, amikhez valaha szerencsém volt). Nem véletlenül a papa kedvence...
Amikor Septimus a vásznon van, folyton egyfajta morbid humor lengi körül, mégsem szűnik meg egy percre sem félelmetesnek lenni - még akkor sem, amikor alul marad a kalózokkal szemben. Ez pedig olyasvalami, amit a korábban említett Zorg nem mondhat el magáról.

6. Bogár - Men In Black

A bogár-ellenfél roppant gyakori jelenség a sci-fi berkein belül. Talán azért, mert az emberek undorodnak az ízeltlábúaktól, vagy mert a "boly" szóról az amerikaiak rögtön a kommunistákra asszociáltak, vagy mert a bogaraknak nem kellett személyiséget kitalálni? Mindenki válasszon magának egy alternatívát, vagy akár többet, ám tény, hogy rovarunk kilóg a rajból - magánzó, emellett túlfejlett személyiséggel rendelkezik. Hirtelen haragú, kisebbrendűségi komplexusban szenved, emellett Vincent D'Onofriónak öltözik; szerintem már ez elég is ahhoz, hogy beutaljuk őt egy pszichiáterhez.
Az, hogy bolygóközi háborút akar kirobbantani, voltaképpen teljesen logikus döntés, elvégre gondos apaként több ezer éhes szájat kell etetnie. Emellett roppant fejlett empátiáról tesz tanúbizonyságot - kíváncsi vagyok, vajon hány embertársam kapná fel a vizet, ha valaki ártatlan liliputiakat kezdene mészárolni?
Akárhogy is, az ipse már emberköntösben is félelmetes, és csupán azért hisszük el, hogy senkinek nem szúr szemet a rothadó jelmez, mert:
1) New Yorkban randalírozik
2) Hillbillynek álcázva
Az meg, hogy megöli Lurchöt az Adams Family-ből, már csak hab a tortán.

5. Jafar - Aladdin

Tudom, tudom, mit keres itt egy Disney rajzfilm, és miért áll relatíve ilyen előkelő helyen? Akiben felmerülnek ezek a kérdések, az nézze meg újra a rajzfilmet, ugyanis Disney ide vagy oda, ez az ember egy komplett pszichopata! Voltaképpen egyetlen egy "firka" vetekedhet a félelmetességével, és ez Judge Doom. Ha egy megrajzolt személy méltó ellenfele ijesztőségben Christopher Lloydnak, az már jelent valamit, nem?
Emellett Jafar az egyik legösszetettebb rajzfilm gonosz, aki a történetben ugyanakkora szerepet kap, mint a főhős. Hataloméhes, gátlástalan, mások tragédiáját száraz humorral konstatálja, nem fél bemocskolni a kezét, és megvan hozzá a kellő esze és stílusa. Ugyanakkor bizony veszíteni valója is van, és míg rengeteg rajzfilm gonosz ott bukik el, hogy gyáva és ostoba, addig ő nem egyszer bizonyítja a merészségét. Emellett, azt hiszem, az egyetlen rajzfilm gonosz, aki a Zorg-Septimus iskolába tartozik, azaz egyszerre comic relief és félelmetes. Disney példánál maradva, míg Zordonnak megvan a kellő esze, ugyanakkor egy roppant sótlan figura, és hatalomra jutása után valami elveszik belőle, a másik oldalról pedig Hádész nagyarc, viszont már-már több időt tölt el a komikus-mániákus nagyzolásaival és kitöréseivel, mint az akadály elhárításával (bár manipulálásért neki sem kell a szomszédba mennie), addig Jafarnál egyszerre működik a kettő.
Emellett ne feledkezzünk meg a segédjéről sem - rajzfilm vonulatban ugye általában ennek a szereplőnek vagy szereplőknek a feladata az, hogy csökkentse "gazdájából" áradó gonoszságot. Jágó ezzel szemben méltó párja Jafarnak. Míg a hiénák nem többek verőlegénynél, Pech és Pánik pedig egy rakás szerencsétlenség, madarunk ugyanolyan megkeseredett, aljas, és eszes, mint Jafar, és nem utolsó sorban: az egyik leghatékonyabb cinkos.
Korábban említettem a gonosz bukásában rejlő iróniát, és persze Jafarnak is a túlzott hatalomvágy lesz a végzete; addig viszont keményen megizzasztja hősünket. Nemcsak, hogy négyszer van lehetősége eltenni őt láb alól, de emellett katonákon és mágián túl kegyetlen lelki terrort is alkalmaz: a filmnek van egy kivágott jelenete, ahol ott alázza meg hősünket, ahol tudja. Ez később vissza lett véve, azonban még így is megtöri mindazok büszkeségét, akikről úgy érzi, az útjában álltak.
Ja, és bár itt előjön a mese kontra fantasy örök vita (amivel én több szempontból sem értek egyet, de erről később), hangulata alapján talán az Aladdin az, ami mégis belefér az utóbbi kategóriába.

4. Gózer - Szellemirtók

Ugyan nem szerepel sokat a filmben, mégis, a jelenlétét egész idő alatt érezni: voltaképpen már azzal, hogy a mi kis világunkba akar manifesztálódni (New Yorkban, hol máshol?), felkavarja a természetfeletti erőket, mintegy munkát adva hőseinknek. Számtalan megnevezése van őistenségének - Gózeri Gózer; Gózer, a Pusztító; Gózer, az Utazó, Volguus Zildrohar -, ennek ellenére vajmi kevés dolog maradt fent róla. Ez persze annak is betudható, hogy keresztbe nyelt le civilizációkat, ennek megfelelően nem maradt hírmondó sem az útjába kerülő emberekből. Számtalan alakot képes felölteni, és talán az a kettő, amelyikhez a filmben szerencsénk volt, nem tartozik a legrémisztőbbek közé... de legyen akár félig orosz balerina, félig karácsonyfadísz, vagy az az istenverte habcsókemberke, mi mégis beijedtünk tőle.
Ja, és a hős szerelmét kutyává alázta, de előtte elintézte, hogy a hölgyet egy geek tegye magáévá - ez egy olyan dolog, ami szegény Bill Murray-nek az Istennek nem sikerült... akármelyiknek. Igen, ezzel már személyessé vált a dolog.


3. Darth Vader - Star Wars

Azt hiszem, ahelyett, hogy azt magyarázom, miért került bele a listába, azt kellene tisztáznom, hogy miért nem az első helyen szerepel. Két jó okom van:
1. Jake Lloyd
2. Hayden Christensen
Oké, oké, talán nem ildomos belekeverni az eredetibe az új trilógiát, de azért kicsit mégis hatnak ránk. Emellett szinte mindenhol az első helyen szerepel az öreg, szóval, annyira nem kell sajnálni.
Hamár úgyis sokszor előkerül a Gyűrűk Ura hatása a Star Warsra, akkor mindenképpen le kell ütnöm azt a labdát, hogy ő a széria Szarumánja - ellenben az ő karaktertörténete lezárt. Nem hiszem, hogy agyon kellene ragoznom, mi mindent követett el, ami miatt említést érdemel a neve, és hogy tüdőgépes roncsként is képes volt rettegésben tartani egy egész galaxist.
Annyit azonban meg kell említenem, hogy ez a mocsok dög előbb csonkította meg Luke-ot, és csak utána közölte vele, hogy az apja. Hogyan fokozhatta volna még ezt?
Luke: Hogy lett belőled ekkora szörnyeteg?
Vader: Eredetileg úgy néztem ki, mint Hayden Christensen!
Luke: NEEEM! (és leugrik)

2. Jareth, a Koboldkirály - A (Fantasztikus) Labirintus

Oké, David Bowie, amint lovaglónadrágban énekli azt, hogy "Dance Magic Dance", de... már ez nem elég ahhoz, hogy félelmetes legyen? Viccet félretéve, Jareth célja nem csupán az, hogy koboldot faragjon Sarah féltestvéréből, hanem olyan szinten startol rá az ifjú hölgyre, hogy az már túlmutat az egyszerű feltartóztatáson (bár mivel Jennifer Connellyről van szó, ezt valahogy meg is tudom érteni). Jareth mindent megtesz, hogy összezavarja Sarah-t, teszi ezt impozáns lakhelyével - ami olyan, mintha Escher és Dali találta volna ki, beszívva, miután túl sok Alice-t olvastak -, de még inkább bizarr személyiségével: a kisebb akadályok, amiket hősünk elé vet, félelmetesek, a nagyobbak viszont a csábításon alapulnak. Elvégre Jareth mindaz, ami csábítónak tűnik Sarah számára: a gyerekkor, a szépség, a nagybetűs Férfi minden titokzatossága egy lány szemén keresztül (igen, férfi - elszakadnánk már attól az istenverte lovaglónadrágtól?). A film végére már igen gyanús, hogy Jarethnek nem Toby megszerzése a célja, hanem vele keresztül akarja megszerezni magának a fiatal lányt. Elvégre már azzal, hogy eleget tett Sarah kérésének, és elrabolta az öcsköst, kielégítette az ifjú hölgy vágyát - és már ezzel elindította őt egy úton, ami az önismereté, hogy mit is akar valójában és mi a fontos.
Bowie elmondása alapján Jareth egyik legnagyobb vágya az, hogy valóságos legyen, és ezt akarja elérni Sarah-n keresztül, akit talán még szeret is a maga módján - ami csak még bizarrabbá és emberibbé teszi ezt a karaktert.
Ja, és mellesleg a saját területén szinte mindenható, egy kántálással azonban simán le lehet győzni; vajon miért is nem alapít klubot Beetlejuice-szal és Mr. Mxyzptlk-kel?

Éééés, akkor végre valahára nézzük a győztest, akit bizony illendő lenne beharangozni valami indulóval. Legyen!

"Here I am! I'm the master of your destiny!
I am the one, the only one, I am the god of kingdom come,
Gimme the prize! Just gimme the prize!
Give me your kings - let me squeeze then in my hands!
Your puny princes,
Your so called leaders of your land...
I'll eat them whole before I'm done,
The battle's fought and the game is won,
I am the one, the only one,
I am the god of kingdom come,
Gimme the prize! Just gimme the prize!"

1. A Kurgán - A Hegylakó


Hogy miért is? Lássuk csak: nagy, erős, robusztus, halhatatlan, őrült, mesteri kardforgató és Clancy Brown egyszerre. Legyen szó bármilyen korról, a Kurgán egy félelmetes jelenség, akiről messziről lerí, hogy nem jó vele tengelyt akasztani. Egy lelketlen, szívtelen gazember, és élvezi is minden percét halhatatlan létének. Talán pont ezért veszi semmibe mások életét, legyen szó öregekről, asszonyokról, gyerekekről? Vagy azért, mert az ősei előszeretettel vetették őt is a többi fiatallal együtt a kiéhezett kutyák elé?
Akárhogy is, rossz belegondolni, mi lett volna, ha ő nyeri meg a Jutalmat. Szabadidejében apácákat terrorizál, valamint csirkéset játszik a "New York, New York" brutálisabb verziójára, ami pedig a profizmusát illeti... nos, a McLoaddal folytatott csatájukat én személy szerint minden idők legjobban megkoreografált kardpárbajának tartom.

Hát, ennyi mára... kihagytam volna valakit?
Hm, talán csak a Nyugati Boszorka fellebbezhetne, de vízzel bőven el vagyok látva, másrészt vele egy farmerlány is elbánt (emellett zöld, és különös tárgyakon repül... Shyamalan véletlenül nem róla mintázta a Jelek idegenjeit?).
Ha van még valaki, akkor bárki nyugodtan szólhat... igen? Hogy ki? Kit tudunk? Hangosabban! Ja, hogy Voldemort! Bocsánat, ő nem az a muki, akit folyamatosan megaláz egy kissrác, és mégis könyörög egy újabb menetért? Oké, oké, nem ő az egyetlen gonosz, akinek kiskorú ellenfél jutott, de a többiek nem másznak vissza, hogy újra elverjék a port rajtuk. Ha Harryben egy kicsit több dörzsöltség lenne, már rég elvette volna Tudjukkinek az uzsonnapénzét.
Ez volt az első Top 10-es lista, mindenkinek Jó Éjszakát ezek után!

Szemöldök felvonás

Oké, egy valamit tisztázzunk, nem akarok, és nem is fogok politizálni a fórumon. Nem is fogok hőbörögni, meg polémiákba belemenni, sem a nézettség növelése érdekében, sem másért.
Azonban az ekultúrán a Nimród vére regény kapcsán a cikk szerzője tesz egy szerintem meglehetősen szerencsétlen megjegyzést, miszerint:

Az már világosnak tűnik, hogy a finnugor rokonság politikai fogás volt, még ha a különféle népek, vándorlásaik során keveredhettek is.

Már bocsánat, de miért lenne világos? És egyáltalán, kinek is lenne az? És milyen felfogásból is született?
Erre többek között már csupán azért is kíváncsi lennék, mert számtalan tévképzet él az emberek fejében a finnugor rokonságról, illetve hirdetőiről.
Az egyik az, hogy ebben az esetben nyelvrokonságról beszélünk, ami sokak számára nem egyértelmű, és előszeretettel hozzák fel ellenpéldának a genetikát. Ez számomra a kisebbik baj.
A nagyobbik baj az, amikor megelőlegezünk annyi rosszindulatot, gerinctelenséget, vagy mittudoménmit több tanszéknyi professzornak, hogy a kutatásaikat nem a témájukba vetett hittől, hanem politikai és anyagi érdektől vezérelve folytatják. Vagy ha ők speciel nem is (bár azért ezt elég gyakran a fejükhöz vágják), akkor is, az egész "politikai felfogásból" született, és ebből fakadóan eredendően hamis.
Na mos tisztázzunk valamit! Az egész emberiségnek, nemcsak a különböző nemzeteknek egyenként, hanem az egésznek, csak szórványok állnak rendelkezésre a történelemből, és ez kiváltképpen igaz az olyan zűrzavaros korszakokra, mint a népvándorlás. Ez tehát nem magyar rákfene. Kérdezzen meg az ember egy nyelvészt, egy régészt, egy történészt, vagy bármilyen más észlényt, azt fogja mondani, hogy nagyon nagy hiátusok vannak a történelemre vonatkozó tudásunkban (is). Ezért van az, hogy egyszerre több elmélet is verseng egymással, és nem azért, mert az egyiket ez az érdekszövetkezet pénzeli, a másikat meg az. Ha valaki használja az eszét, és odafigyel, akkor felfedezheti, hogy mindegyikben előfordul ilyen vagy olyan formában a "következtet" kifejezés. Ha valakinek még megvan, hogy mit jelent ez a szó, akkor praclit fel! Igen, így van, a rendelkezésünkre álló információból próbálunk meg felépíteni egy elméletet, a hiátusokat pedig megpróbáljuk kitölteni logikával és intuícióval. Ezt teszik a detektívek is, ahogy mindenki, és gondolom, sokan tapasztalták már, hogy bizony juthatott az illető tévkövetkeztetésre, mivel nem állt rendelkezésére az összes információ.
Ennek megfelelően már a beidézett mondat második fele is ostobaság: "még ha a különféle népek, vándorlásaik során keveredhettek is"
Tényleg? Megengedi, hogy a különféle népek vándorlásaik során keveredhettek? Igazán? Iróniát és csesztetést félretéve, mert ez nem csupán a cikkíró sara, elég gyakran találkozok ilyenekkel. Szóval, nézzünk csak példákat a keveredésre:
a) genetikai: a romantikusabb példa erre az, hogy egyik törzs egy másik törzsből vett magának asszonyokat; kicsit gyakoribb volt az, hogy a nőket elrabolták, vagy megerőszakolták. Nem hiszem, hogy ki kellene fejtenem.
b) nyelvi: a vándorló népek belebotlanak egy olyan jószágba, amihez addig nem volt szerencséjük - mert ilyen is előfordulhatott, hogy egy példát mondjak, a sündisznó NEM fordul elő az Urálon túl. Vagy egy eleddig ismeretlen fejlesztésbe (pl. kengyel). Ilyenkor megkérdezték az ott élőket, mert bizony volt, hogy kifizetődőbb volt shaftelni, és nem pedig egymást halomra mészárolni. Vagy megtudták az egyik foglyul ejtett emberkétől.
c) néprajzi: a különböző motívumok baromi könnyen cserélődnek és keverednek el egymással, legyen az egy ábrázolás, vagy akár egy történet.
Ezeket már csupán azért is mondom el, mert sokan hajlamosak elfeledkezni arról a tényről, hogy abban az értelemben vett magyarokról, ahogy azt ma értjük, nem beszélhetünk a honfoglaló őseinknél. Persze lehet, hogy a belőlem ezt az értekezést kiváltó mondatnál inkább csak pongyola megfogalmazásról van szó, de az ilyeneket akkor is jobb tisztázni, mivel hihetetlen lavinákat képes elindítani. Visszatérve a megengedett keveredésre: az akkori magyarok bizony aktívan elkeveredtek vándorlásaik során a különböző törzsekkel (minden szempontból), majd a Kárpát-medencében élő népekkel is. A folyamat azonban itt nem állt meg, ugyanis jöttek mindenféle emberkék a Kárpát-medencébe, fegyverrel vagy olajággal, volt hogy mi hívtuk őket, volt hogy jöttek maguktól. Amikor a keresztény vallásra tértünk, jöttek külföldi lovagok is segédkezni, és hozták az udvartartásukat. Volt, hogy Nyugat-Európából érkeztek emberkék ínségesebb időkben keletre, nem sokkal mielőtt felfedezték volna Amerikát. Ja, és bizony volt olyan is, amikor a törökök nemcsak elragadták a gyerekeiket az asszonyoktól, hanem hagytak is nekik helyette újat, ha lehetek morbid és kicsit soviniszta. És itt megint nemcsak a genetikáról beszélek, mert az adott nép bizony hozza magával a kultúráját, ami nyomot hagy a másik népen. Nemcsak itt, hanem máshol is. Kicsit néha olyan az átlag szemlélet ezen a fronton, mintha az emberek, a különböző személyek családfájánál csak és kizárólag az apai ág számítana (apám is kovács volt, az ő apja is, ami egyikről a másikra szállt, az fontos, a többi le van szarva).
A magyar honfoglaló képünkre bizony még mindig erőteljesen hat a romantika, ahol a költők fogták az akkori kor jellemzőit, és azt vetítették vissza több száz évvel azelőttre (ez legtisztábban az illusztrációkon látszik, a huszár-kinézetű ős-hősökkel az élen). Tévedés ne essék, ezeket az embereket nem akarom bántani, annál is inkább, mert ezek részét képezik a kultúránknak. Azt se feledjük, hogy az akkori emberkék számára nem állt rendelkezésére akkora összegyűjtött tudás és emlék, és akkoriban mindenki a dicső múltat akarta megénekelni. Másfél-két évszázad van közöttük és közöttünk. Tévedés ne essék, romantikára és egyfajta idealizált múltra az embernek egyszerűen szüksége van. Akkor is, ha az nem igaz. Akkor is, ha bár előszeretettel ábrándozunk a délceg daliák koráról, nagyobb valószínűséggel túrtuk volna a földet sehonnai büdös-bolhás parasztként, mint feddhetetlen lovagként. De a romantikus múlt nem egyenlő a kutatott múlttal, és az első szempontjai alá semmiképpen nem lehet alárendelni a másikat. Az általam beidézett írásban erről is szó van, ezt mindenképpen meg kell említenem.
A másik, ami érdekelne, hamár kipipáltuk azt, hogy minden kutató hihet politikától függetlenül bármiben, valamint azt, hogy bizony az eredetkutatás necces a keveredés meghatározósága (és nem puszta lehetősége) miatt, akkor térjünk rá arra, hogy vajon mi is lehetett az a bizonyos politikai érdek, amire a cikkíró gondolt? Az első, ami kicsit pozitívabb lehetőség, hogy a rendszerváltás előtti érában ezzel próbálták közelebb hozni egymáshoz a szovjet befolyás alatt álló Magyar-, Észt- és Finnországot (az utóbbi minimálisan állt befolyás alatt; hivatalosan semleges terület volt, emellett végig kapitalista ország maradt, de azért a Szovjetunió ettől függetlenül ott igyekezett hatni rá, ahol csak tudott). Azonban a finnugor elmélet már korábban is meghatározó volt, az ugor-török háború pedig már rég az előbbi javára dőlt el, amikor Lenin gondolt egy nagyot. A másik, számomra problémásabb vélt politikai háttér-elmélet az, hogy az osztrákok azzal akarták befogni a magyarok pofáját, hogy "ti a halzsíros északi barbárok testvérei vagytok, nektek kuss!" Magyarán azzal akarták megzabolázni a magyarokat, hogy megfosztják őket dicső múltjuktól, azzal, hogy "méltatlan" nemzetekkel hozzák őket rokonságba. Ezzel csak egy gond van. Míg nekünk csak töredékek maradtak fent a mítoszainkból, addig a finneknek ott a Kalevala, az észteknek pedig a Kalevipoeg. Akkor miről is beszélünk? Ilyen fronton mi mondjuk egy tipikusan szerencsétlen kis nemzet vagyunk, mert míg a különböző népeknél (kelták, germánok, hogy másokat is említsek) készültek feljegyzések a kereszténység előtti mítoszokról, amikből aztán pl. az Edda született, addig nálunk nincs ilyen. Csak töredékek maradtak, és rengeteg dologra továbbra is csak következtetni tudunk. Nem "magyarellenes" összeesküvés következtében történt ez, hanem egyszerűen más helyeken általában akadt egy olyan emberke, aki érdemesnek tartotta feljegyezni a kereszténység előtti hiedelmeket, addig nálunk ilyenre nem volt igény. Ezt nem azért írom, hogy érezzük magunkat kevesebbnek - azért írom, hogy ne érezünk másokat sem magunknál kevesebbnek. Az amúgy sem egészséges.
Tévedés ne essék, ezt nem elsősorban csak az ekultúrán megjelent cikk kapcsán írom, már régóta ért bennem, és végül ez volt az utolsó löket, ami miatt végül is megírtam.
Egyébként jó példa a keveredésre a kereszténység és a korábbi hiedelmek viszonya: a korai köztudatból mindig igyekeznek a lehető legtöbbet átmenekíteni, és a térítők is ott kapcsolták az újat a régihez, ahol tudták, hogy minél könnyebben megtérítsék a népeket. A Boldogasszony így vált Szűz Mária szinonimájává, Ménrótból meg így lett Nimród.
Persze, mivel nagyon sok mindent nem tudunk a régiekről - mint már fentebb is írtam -, éppen ezért rengeteg elmélet született, és ki ebben hisz, ki abban. Van, aki inkább a finnugorok felé hajlik, mások a törökök felé, és olyanok is akadnak, akik a hunok felé, hogy a többi példát ne is említsem. Ezzel nincs baj, az én baráti körömben előfordul többféle is, és én ezt tiszteletben tartom. A probléma inkább ott van, amikor az egyik elméletet így vagy úgy próbáljuk csorbítani. Erre szokták azt mondani, hogy de hát csak egy igazság létezhet, a többi hazugság. Igen ám, de mivel a teljes igazságról lövésünk sincs, ezért ez nem érv a másik elméletének lekicsinyítésére. Kicsit olyan ez, mint a "Három aranygyűrű története", ám mégis sokkal, de sokkal bonyolultabb.

...

Ami viszont magát a regényt illeti, azt igyekszem minél hamarabb elolvasni, véleményezni, és annak kezelni, ami: fantasy. Bevallom, felkeltette az érdeklődésemet, így talán nem is olyan sokára sor kerül rá. A fenti muffogásomba az író személyét nem áll szándékomban belekeverni, az attól független. Talán a regény elemzésekor előkerül, de bízom benne, hogy semmi nem fogja eszembe juttatni az ismertető által írt ominózus esetet. Amennyiben nem, annyiban felőlem az írónőnek lehet teljesen más véleménye, világnézete, stb. (cserébe ezt visszafele is elvárom), és egy fantasy-be sem kell belelátni mást, mint ami.
Ja, ezzel a cikkel nem állt szándékomban beletiporni bárki önérzetébe, de úgy érzem vannak olyan dolgok, amiket az ilyen kényes témák esetén igen is tisztázni kell, máskülönben több hektoliter olaj kerül arra a bizonyos tűzre. Talán egy kicsit túl ironikus voltam, de ezt, mint már említettem, nem egy embernek szántam hideg víz gyanánt, hanem sokaknak.

Rost rosta

Kilenc novella, 3000 karakter. Ennyit a mennyiségről, nézzük inkább a minőséget!
Ekkora terjedelemben ugyanis nagyon nehéz jót írni. Egyrészt legyen frappáns, valami, ami megragad az emberben, ami felkelti a figyelmét, ugyanakkor az ötlet kifejtésére korlátozott hely áll az író rendelkezésére. Így nagyon nehéz bármi eredetit is a papírra (képernyőre) vetni, mert egyrészt az írásoknál a frissesség nem a "mi"-ben, hanem a "hogyan"-ban rejlik - nem is az írás tárgyában, mintsem az írói szemszögben. Ehhez viszont sokszor kell a hely - lám, már más oldalakon érte olyan kritika ezeket az írásokat, hogy "ezeket már olvashattuk máshol". A másik oldal, hogy ha véletlenül valakinek lenne egy kimondottan új ötlete, ahhoz IS kell hely, hogy megfelelően tálalja az olvasóval, nehogy az "értelmetlen hülyeségként" értékelje. Tehát, semmiképpen nem egyszerű helyzet.
Akkor ennek ellenére találhatunk magunknak a Rostban kedvünkre való, ötletes történeteket? Persze, és a hangsúly sokszor itt is a "hogyan"-on van. A kilenc történet közül - ebben egyetérthetünk az előszóban leírtakkal - egyik sem rossz. Nem is mindegyikük jó azonban, akadnak "elmegy" kategóriások is, amelyeknél így vagy úgy, de hiányérzetem volt. Elkeseredni azonban nem kell, mert arra mindegyik jó volt, hogy kíváncsian várjam a szerző következő művét.
De lássuk akkor a dobogós műveket!
Az aranyérem K. Varga Beáta Bioüzemmód című egypercesét illeti. Persze, persze, a gépek az emberek ellen fordulnak történetet már párszor láthattuk, és még fogjuk is, de erről beszéltem: a novella olyan frappánsan van előadva, hogy azért már mindenképpen kalapemelés jár. Nekem ennél az írásnál volt határozottan Örkény-érzetem, ami nálam speciel jó pont. Humoros, de könnyed, és nem erőltetett. A dolog aktualitásához pedig annyit, hogy angol úriemberek bizony tényleg dolgoznak húsevő órákon.
Az ezüstérmet László Zoltán Levelek a szerkesztőségből kapja. Ez meg az űrlényes-beszivárgós történetek egyik verziója, amiről sajnos nem mondhatok többet (lám, nemcsak írni nehéz ilyen terjedelmű műveket, hanem elemezni is őket - ha nem válogatjuk meg gondosan a szavainkat, lelőjük a csattanót).
SPOILERBEN azonban annyit megjegyeznék, hogy úgy tűnik, manapság kezdünk idegenebbek lenni az idegeneknél (ld. pl. District 9, vagy Battle for Terra, vagy Planet 51). Ami nem is baj... eredetileg Herbert George Wellsnél az idegenek a gyarmatosító angolok (azaz az olvasótábor) tükörképei voltak, és ennek megfelelően "minket" szimbolizáltak... csak később váltak a "más" allegóriává.
A bronzérem pedig Körmendi Ágnes Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is írásának jár. Itt az alapötlet tetszett: a szerző fogja az "Istent játszó tudós" sablonját, és azt forgatja ki. A rendelkezésre álló helyet maximálisan kihasználja, és ötlet szempontjából nálam ez ütött a legnagyobbat - viszont stílus terén az előző két novella jobban tetszett.
Ami a többieket illeti, Miklós Kata Hajnalban Hazafelé novellája is szót érdemel, mert bár az ötletet jó pár disztópiában láthattuk már, mégis, az egész olyan perfektül van előadva a mini-méretben, hogy öröm olvasni: sikerül azt a nyomott hangulatot átadni két oldalon, amihez sokan kétszáz oldalt írnak - a történet mellé.
J. Goldenlane: Ugrás története jópofa, a párbeszéd engem Rejtőre emlékeztetett. Igaz, az rpg.hu-n valaki megjegyezte, hogy ez egy codexes novella elejének átdolgozása, és ez annyiban érződik, hogy valóban egy frappáns felütésnek tűnik, ahol az olvasó várja, hogy "igen, igen, na és hogyan tovább?", de így is működik.
Juhász Viktor: Hajnal hasad írásának a stílusát dicsérem meg, mert mindenképpen jár érte a pont. Ami a történetet illeti, valami nekem még hiányzott. Igaz, én nem is vagyok nagy Lovecraft rajongó, habár a Kadath-történeteit kimondottan szeretem, de a SPOILER "valójában titokban dolgozó emberkék rítusai miatt alakult úgy a történelem, ahogy, és naná, hogy nem olvasták el az apró betűs részt a szeánsz kezdete előtt, mi szerint: vigyázat, az emberiség teljes pusztulását okozhatja" sztori nekem kicsit kevés volt. Talán háromszor ekkora hely kellene, vagy még inkább, egy jó rajzoló, aki megképregényesíti? Mert Juhász Viktor írta A Rádiumember magányossága című zseniális novellát, ami minden képregény-geeknek kötelező, és a külföldi képregényirodalom nagyjai mellett sem kell szégyenkeznie, így afelől kétségem sincs, hogy kicsit nagyobb hellyel, kicsit máshogy tudna ezzel az ötlettel mit kezdeni. De ehhez már a megadott terjedelem kevés.
Hogy megéri-e elolvasni a Rost magazint? Mindenképpen. Már csak azért is, mert negyedóra olvasást vesz igénybe, és nem mellesleg ingyen van. Mindenki nyugodtan szerencsét próbálhat vele, mert ezek mellett a fent említett novellák miatt is megéri. Elolvasni és visszanézni.
Ami pedig a terjedelmet illeti, bízom benne, hogy ahogy szokik rá a nép, úgy fogja Rorimack növelni az adagot, egy tapasztalt díler minden szakértelmével. Emberek, Rostra fel!

Pozitív kezdeményezés

"Az író legnagyobb ellensége az ismeretlenség, őt kell legyőzni – ezzel magyarázta Cory Doctorow azt, hogy miért teszi minden művét ingyenesen elérhetővé a neten. Ha igaz ez az angolszáz scifire, úgy háromezerszeresen igaz a magyar szórakoztató irodalomra.

Magyar ponyva, zsánerirodalom – kevesen olvassák, sokkal több embernek van róla véleménye. Rajongói kedvenc szerzők, kiadók köré csoportosulnak, a szekértáborok között szinte nincs átfedés. A magyar irodalom közönsége eleve ferde szemmel néz az álnevek és harsány borítók mögé bújó alkotókra. Ebből semmi jó nem sülhet ki, gondolják, és az ellenérzések nem teljesen alaptalanok.

Ám ahogy az egészséges, kiegyensúlyozott táplálkozás sem elképzelhető a megfelelő mennyiségű növényi rost nélkül, úgy a betűfalók is csak vesztenek, ha kihagyják az értékes ponyvát, ha hiányzik étrendjükből a Rost.

Mert a magyar lektűr is lehet jó – ezt próbálja bebizonyítani a magazin. Nem kell szégyenlősen elrejteni a borítót, a lapot bárki kinyomtathatja magának, a hangos változat hallgatható buszon, villamoson, ha rákérdeznek, mire föl a mosoly, bevallhatjuk – van valami a szórakoztató irodalomban.

Négy hónapja még csak egy fura ötlet volt a lap, olyasmi, amire az ember alszik egyet, és elfelejti."

Ez áll Rorimackék honlapján, és valljuk be, hogy ez már tényleg hiányzott az étrendről. :) Ajánlom mindenkinek, aki szívesen ír-olvas sci-fit, vagy hasonlót.
A többit az oldalon olvashatják az érdeklődők (szerk.: címre katt!).

Valami bűzlik Tuendehonban - Tad Williams: Virágok Háborúja

Plusz, hamár "archívkodás", ez a cikkem még múlt év végén jelent meg a fantasya.hu-n. Mivel azonban az oldal nem sokkal utána összedőlt, úgy határoztam, hogy kirakom ide. Amennyiben az oldal valamikor újraindul, az egész idekopírozott cikket helyettesítem egy odavezető linkkel. Dehogy azért ne vesszen kárba. Szóval, ennyi körítés után:

Gyerekkorunk óta tudjuk, hogy ezen a világon túl létezik egy másik, melyet tündérek, óriások, szatírok és egyéb furcsa lények népesítenek be. Azonban felnövünk, és sokan közülünk elfelejtik az odavezető utat. Az útlevelünk Tündérföldre, ugyanis, felnőttként lejár, és a ruhásszekrény sem juttat minket többé Narniába, a nyílás a falon egy mogorva gazda földjére vezet, és elfelejtjük a Kislány Királynő összes nevét, mire a miénket beírják mindenféle könyvbe.

Igen, irigykedek Theo Vilmosra, a regény főhősére, aki egy napon Tuendehonban találja magát. Persze az ő élete sem fenékig tejfel, mire eljutna ebbe a csodálatos világba, megjárja a Poklok Poklát: barátnője előbb elvetél, majd elhagyja, édesanyja rákban hal meg, ezek mellett pedig már csak hab a tortán, hogy karrierje, jövője nincs, céltalanul teng-leng. Egyetlen álma a zene, de ezt is csak sekélyes és sikertelen tini zenekarokban képes megélni. Röviden, tömören: az élet szar. Egészen addig, amíg rá nem akad egy távoli rokon naplójára, melyben egy általa Új-Erewhonnak nevezett csodálatos helyről ír. Theo első reakciója természetesen az, hogy ilyen világ nem létezhet, az általa olvasottak mind csupán csacska mesebeszéd. Erre persze Új-Erewhon válasza a következő: Majd én megmutatom neked, öcskös! És Vilmosért nyúl egy szabadszájú tündérke, Almacsutka személyében.

Tad Williams páratlan fantáziával festi le nekünk Tuendehont, érzékkel nyúlva a fantasy gyökereihez. Az egész világ maga egy nagy főhajtás a műfaj elődei és korai képviselői előtt: maga Új-Erewhon Oberon és Titánia eltűnése után keresi a válságból kivezető utat, az utcáit pedig mintha Hyeronimus Bosch, Lewis Carroll, valamint Christina Rosetti alkotta volna meg közös erőfeszítéssel. Williams ebbe még egy kevés Edward-kori hangulatot csepegtet a dölyfös, önző tündér-arisztokratákkal, a kizsákmányolt munkásokkal, illetve az önjelölt forradalmárokkal. Tuendehonban ugyanis semmi sem az, aminek látszik, mindamellett, hogy a fekete nagyon fekete, a tűz elképzelhetetlenül perzselő, a folyó pedig jóval nedvesebb és elveszejtőbb – de ezekre mindig csak akkor derül fény, amikor már túl késő. Theo szerencséjére egy önjelölt idegenvezetőre tesz szert Almacsutkában, aki amolyan modern Csingilingként előszeretettel koptatja rajta a nyelvét. Teljes joggal, nélküle hősünk várható élettartalma egy tiszavirágéval vetekedne: Tuendehon urai ugyanis fejükbe vették, hogy minden áron elfogják, így egyik oldalról a nyomában van egy kegyetlen élőhalott, másik oldalról pedig a város trollcsendőrsége.

Így hát nem fenékig tejfel az élet Tuendehonban sem, ahogy, sajnos, ez elmondható a regényre is. A negatívumok előtt azonban fel kell sorolnom a mű erényeit, nemcsak kötelességből, hanem amiatt is, mert az előbbiek bizony ironikus módon ezekből fakadnak. A Virágok Háborúja ugyanis széles perspektívában mutatja be a tündérek világát, több apró szál fut Theo Vilmos története mellett. Ez nemcsak a konfliktusok, a mellékszereplők, illetve egyáltalán Tündérföld felvázolására alkalmas, de a Theo Vilmos szürke „életének” ábrázolását is megfelelően ellensúlyozzák. Miután hősünk átjut a kapun, ezek a szálak el-elmaradoznak. Williams ezután ugyanis Theo szemén keresztül ad rálátást Tuendehonra, ahol ráérősen kalandozik főszereplő és író egyaránt. Ezzel semmi gond, éppenséggel ez a fantáziadús részletesség az, ami a regény varázsát adja, meg aztán, jobb, ha mi is ismerjük a világot ahhoz, hogy értékelni tudjuk, mikor fenekestől felfordul. És értékeljük is, egészen az utolsó negyedéig.

Williamsnél ugyanis minden adott, hogy az egész könyv egy nagyot szóljon, a konfliktusok, az érdekek, az elkövetett bűnök, a régi sérelmek mind-mind ebbe az irányba mutatnak. Az egészből mégsem lesz semmi. Ezzel nem lenne baj; ha egy tudatos koncepció része lenne a megoldás, mint Neil Gaiman Amerikai Istenek c. művében, akkor elfogadnám. Itt azonban inkább a sietség látszik, illetve mintha szerepet játszana az olvasó iránti bizalmatlanság is. Williams ugyanis még akkor is főhősei motivációit és bizonyítványát magyarázza, amikor már megismertük őket, és akkor is beszélteti szereplőit, mikor már rég cselekedniük kellene. Az író hosszú fejezeteket szán arra, amikben különböző személyek hosszan ecsetelik, hogy mit miért tesznek. Igazából még csak nem is azzal van a baj, hogy ezek a részek helyet kapnak a regényben – bár húzni mindenképpen tanácsos lett volna belőlük – hanem hogy gyakorlatilag ezek mutatják be főleg a regény csúcspontját. Sok beszédnek sok az alja, és nem igazán követik őket tettek. Williams egy – amúgy kiváló – fordulatként „összeforraszt” két, eddig ugyan alig ismert, azonban homlokegyenest különböző karaktert, majd hosszú-hosszú monologizálás után úgy kidobja őt a kukába, hogy öröm nézni. De nem láthatjuk, hogy így hogyan viselkedne, miképpen cselekedne ez a szereplő. Ennek a húzásnak akkor lenne igazán ereje, ha Williams továbbvinné. De ez jellemző a többi karakterre is, akik közül a jobbaknál az egyetlen pozitívum, hogy hellyel és teával kínálják Theot.

A másik gyengepont az üldöző szellem, az irrha, aki áldozatait megszállva lohol hősünk sarkában. Az üldöző jól ismert és gyakran alkalmazott írói eszköz, a feladata az, hogy feszültségforrásként gondoskodjon róla, hogy a kalandozás ne válhasson egyszerű túrázgatássá. Ahhoz azonban, hogy megadja a kellő izgalomfaktort, mindenekelőtt kompetensnek kell lennie. Nem árt, ha gyorsabb a főhősnél, és sokkal, de sokkal erősebb; mint amilyenek a Gyűrűlidércek voltak, vagy Gomor a Végtelen Történetből. Ez a lény azonban úgy csetlik-botlik, hogy akaratlanul is megszánjuk. Úgy csoszog, mint egy reumás éti csiga, és annyi értelmi képességekkel bír, mint egy hamutál. Nem beszélve arról, hogy hősünk rendelkezésére áll megannyi közlekedési eszköz, mint vonat, hintó vagy busz, ezzel szemben a szellem a gyaloglásra esküszik. Ha kekeckedni akarnék, már azt hibául róhatnám fel, hogy ha itt van egy démon, aki képes utazni a síkok között, és messziről kiszimatolja áldozatát, akkor miért nem őt szállja meg, és viszi azonnal uraihoz? Miért a főhős közelében levőkbe bújik bele? Mert akkor nem lehetne üldözőnek nevezni, tudom, és ezt persze könnyen ki is lehetne magyarázni – Williams ennek ellenére mégsem teszi. Ezzel nincs is baj, azzal viszont már igen, hogy miközben az irrha Theo nyomában van, hősünk többször is hosszabb utakat tesz meg a város és a vidék között. Valahogy mindig az a kép jutott eszembe, hogy a távolsági busz elhalad a szellem mellett, mire az rögtön fordul egyet, majd, mielőtt még meglátná a város épületeit a távolban, Theoék mennek is vissza a következővel. Szerencse, hogy az irrha nem rendelkezik emberi érzelmekkel, mert én a helyében már rég beültem volna egy kocsmába.

Ezek a hibák sajnos elegendőek ahhoz, hogy egy amúgy kiváló történet a végére hasra essen. A nagy műgonddal megírt szálak apró pukkanással forrnak össze, ahelyett, hogy valami olyasmi alakuljon ki belőlük, ami nagyobb, mint a részek egésze. Sajnos a végkifejlet azonban mindegyik résznél kisebb. A lezárás pedig nagyon kidolgozatlan, Theo olyan karakterekért hullat könnyeket és gyászolja meg őket testvérükként, akikhez sose került igazán közel a regény oldalain, illetve visszaköszön egy elveszettnek hitt karakter, csak azért, hogy továbbálljon, de előtte még közölje a főhőssel: jobb lesz, ha nem üldözi őt.

Kár ezért a regényért, mert, a felsorolt hiányosságok ellenére, összességében jó kis mű ez. A legnagyobb fájdalmam viszont pont ez: csak egy gyenge jót tudok adni rá, mikor az egész csillagos ötös is lehetett volna. Végeredményben nem bántam meg a ráfordított időt és pénzt, és a polcon is jól mutat. Azonban gyakran azon kapom magam, hogy Új-Erewhon hívogat, én pedig már-már engedek a sziréndalnak, amikor eszembe jut a végkifejlet, és ez bőven elég, hogy inkább szekrényekben és falnyílásokban kutakodjak a tündérvilág után.

Korábbi Képregényes Kritikák

Csak és kizárólag figyelemfelkeltés céljából, hogy ilyen is van. ;)
Egyik
Másik
Tessék ellátogatni, serényen.

Köd előttem, köd mögöttem...

Brandon Sanderson viszonylag friss hús a fantasy-irodalomban - első könyve, az Elantris 2005 áprilisában jelent meg a Tor Kiadónál -, ám máris nagy névnek számít. Az Idő Kereke ciklus rajongói számára már csupán azért is ismerősen csenghet a neve, mert őt érte az a megtiszteltetés, hogy írja meg minden idők leghosszabb fantasy-eposzának lezáró részét, miután Robert Jordan, a sorozat atyja, elhunyt. Természetesen ehhez már le kellett tenni valamit az asztalra, és azt bizton állítom, hogy nem egyedül Az Idő Kereke lezárása miatt fogunk emlékezni Sandersonra. A Ködszerzet - ami a DeltaVision kiadó gondozásában jelent meg idén, akárcsak az Elantris, 2007-ben - ugyanis egy kimondottan egyéni hangulatú mű, és kiváltképpen azoknak ajánlom, akik belefáradtak a fantasy ork-törpe-tünde dömpingjébe.

Adva van egy világ, ahol egy kegyetlen félisten uralkodik immár ezer éve; a talpnyalóit emberfeletti hatalommal és kiváltságokkal ruházta fel, a többieket vagy kiirtotta, vagy rabszolgasorba taszította - tehát a szokásos intézkedések. A legendák szerint ez a titokzatos Uralkodó az, aki megmentette az emberiséget a biztos pusztulástól, éppen ezért istenként imádják és félik - ja, meg persze mellékesen azért, mert halhatatlan és temperamentumát egy közepesen vérmes azték istenség is megirigyelné. Más kérdés, hogy az a világmegmentés bőven hagyott kívánnivalót maga után, ugyanis a Végső Birodalom területét végtelen hamupusztaságok borítják, ahol csak a legigénytelenebb növények teremnek meg, de azok is hervatagon. A Birodalom különböző pontjain működő tűzhányók miatt az égboltot egy szürke füsttakaró borítja, melyen keresztül a Nap csak egy véres szemnek tűnik; éjszaka pedig leszáll az áthatolhatatlan köd, és az a bolond, aki ilyenkor tartózkodik a szabad ég alatt, a ködlidércek prédája lesz - legalábbis a hagyomány szerint. Mindent egybevéve egy olyan világ, amihez képest Mordor Floridának számít.

Ez a világ az otthona a ködszerzeteknek, olyan emberkéknek, akik különféle fémek elégetésével természetfeletti hatalmakra tesznek szert. Az Uralkodó ajándéka ugyanis ez volt a követői számára - ha lenyelnek és megemésztenek különböző fémreszelékeket, többek lesznek az átlagembernél. Mivel az Uralkodó nem játszott kicsiben, és ezt az adottságot örökölhetővé tette, ezért halálbüntetés mellett tiltják azt, hogy egy nemes férfi gyereket nemzzen egy szolga asszonynak. Nem, nem azt, hogy együttháljon, ami igen gyakran megtörténik, ráadásul a nemesek elég furcsa módját gyakorolják a védekezésnek: megölik a szerencsétlen nőt. Nos, ha morbid akarok lenni, ezzel megakadályozzák a kínos összefutásokat is... de nem, ez viccnek is rossz, az egész bagázs egy velejéig romlott, gerinctelen, dekadens csürhe.

Természetesen ez a módszer sem 100% biztos, éppen ezért akadnak olyan szolgák, akik birtokában vannak ennek a különös erőnek. Van, aki ónt tud elégetni, és természetfeletti észlelésre tesz szert, mások az emberek érzelmeit tudják befolyásolni, vagy éppenséggel kiszűrik az ilyen adottsággal bírókat. És akadnak olyanok is, akiknek az összes trükk a tarsolyában van. Ők a ködszerzetek.

Brandon Sanderson egy következetes mágiarendszert alkotott, amit könnyű megérteni, és bőven elég hozzá, ha az olvasó felcsapja a függeléket, ahol le van írva tisztességgel, melyik fém milyen képességet "aktivál". És Sanderson tartja is magát ehhez a rendszerhez, nem hajlítja meg, nem rugaszkodik el tőle, a karakterek nem képesek többre vagy másra - egyszerűen ötletesen használják adottságaikat. Bár nem akarok nagyon belemenni a rendszer leírásába - egyrészt ismerje meg mindenki maga, másrészt félő, hogy azzal csak elriasztanám az esetleges érdeklődőket -, azt mindenképpen meg kell említenem, hogy a képességek java a wuxia filmekben található természetfeletti hatalmakon alapulnak. Hogy mi is az a wuxia? Kínai harcművész fikció, ahol az emberkék hihetetlen harci tudásuk mellett hatalmasakat ugranak, felrohannak a falra, átszaladnak a vizen, röptében kapják el a nyílvesszőt, vagy élnek túl több méteres zuhanásokat. Példának okáért a Tigris és Sárkány című Ang Lee-film is idesorolható.

A történet ugyan a világgal szemben jóval hagyományosabb, ám Sanderson elég jól ír ahhoz, hogy ezt lenyomja a torkukon. Mire is gondolok? Hát először is adva van a Nagy Potenciállal Bíró Árva, akit kiskora óta elnyomnak - ő Vin, a tolvajlány, aki már egy ideje sejti, hogy valami különös képesség birtokában van, aminek eredetéről fogalma sincs, a használatáról meg pláne, és magában csak "Szerencsének" hívja. Aztán van a Bölcs Mentor, aki a gonosz Uralkodó elleni lázadás vezetője, mellesleg élő legenda - ő Kelsier, az egyedüli ember, aki megszökött az Uralkodó börtönbányájából. De van itt a Hőst Elnyomó Tetűfészek, Délceg Hősszerelmes, Szerény Inas... Sanderson azonban jól keveri a lapokat, így a karakterek mélységet kapnak, a párbeszédeik életszerűek, és képesek vagyunk szorítani nekik.

Igazából egyetlen egy gond van hőseinkkel - hogy Jók, túlságosan, nagyon is. Ugye a történet magja az, hogy miután a szolgák lázadását egyre-másra verik le és torolják meg, az egyik vezető elhatározza, hogy az alvilágot is beveszi a szervezkedésbe, bármennyire is fázik tőle. Így Kelsier (aki amolyan gentlemen-thiefként kezdte) és Vin (aki mezei tolvaj) mellett a bandában akadnak más tolvajok, kémek illetve zsoldosok. Ehhez képest - némi aggályt leszámítva - mindenki az emberiség felszabadításához asszisztál, komolyabb konflikuts, súrlódás és belső árulás nélkül. Bevallom, úgy éreztem, hogy hivatásuk és a világ embertelen mivolta miatt ennél jóval több is belefért volna. Brandon Sanderson a saját oldalán is írta, hogy a wuxiák mellett az ún. "heist-filmek" is ihlették (ilyen például az Ocean's Eleven is), eképpen hőseink egyik célja a lázadás megszervezése mellett, hogy kiiktassák a városi őrséget és kirabolják az Uralkodó kincstárát, illetve megleljék azt a valamit, ami végezhet halhatatlan ellenfelükkel. Ez inkább az elejére jellemző (Sanderson maga is írja, hogy ez a vonulat eléggé háttérbe szorul, ahogy a történet kibontakozik), ám a csapat jellemzően "heist-filmbeli" tagokból áll: nagydumás, verőlegény, morcos jóarc, és még sorolhatnám. Erre a zsánerre pedig a belső árulás, vagy az egyéb bonyodalom már-már követelménynek számít. Sanderson azonban a felmerülő feszültségeket is igyekszik csökkenteni, ahelyett, hogy elmélyítené. Félreértés ne essék, nem várok el paranoid, eltorzult lelkivilágú embereket, de szerintem ennél egy kicsit több is belefért volna. Viszont ez sem egyéb apró zsörtölődésnél, mert ahogy Sanderson ír, ezt képes vagyunk megbocsátani neki.

Annál is inkább, mert Sanderson pár sablonnak bizony még így is ad. Jó példa erre az, amikor Vin menti meg szerelmesét a rárontó orgyilkosokról (úgy, hogy annak fogalma sincs róla), és az is jópofa, hogy ki ennek a gárdának a vezetője. Apropó, a "Délceg Hősszerelmes" amellett, hogy intelligens, jóhumorú, megértő... nos, a gyakorlatiassághoz annyit ért, mint az öreg Albert Einstein. Meg persze nemes az istenadta, de emellett roppant nagy idealista, aki különböző történelmi és politikai könyveket búj, hogy megreformálja a Birodalmat - aminek ugye nem tesz jót, hogy egy ezeréves Uralkodó ül a trónon. Egyelőre a regény során nem igazán tesz mást, minthogy elméleteket gyárt arról, hogyan lehetne jobban is uralkodni - bízom benne, hogy azért a következő regényekben meggyűlik a baja a gyakorlattal. Annál is inkább, mert Sanderson eljátszik a világmegváltás, a hatalom, a hős és a gonosz kapcsolatával, bemutatva, hogy ezek sokszor kéz-a-kézben járnak, ezzel is mélyítve az elsőre sablonos Uralkodó karakterét.

Aki persze jószokáshoz híven csak a történet vége felé jelenik meg, a piszkos munkát pedig a tányérnyalóira bízza. Így tette ezt anno Szauron is, vagy Shaitan az Idő Kerekében, de példának okáért Voldemort is csak az utolsó regényben volt igazán aktív. Persze ehhez nem árt, ha az ember igazán ütős bérenceket is szerez a gyalogok mellé, mint amilyenek a Nazgúlok voltak - itt ezek az acélinkvizítorok, akik hajdan emberek voltak, míg el nem végeztek rajtuk egy rituálét, aminek következtében mellékesen fémcövekek lógnak ki a szemükből.

Ami a történetszövést illeti, az szinte hibátlan, egyedül a báloknál döccen keveset: ugyanis Vinre hárul az a feladat, hogy beépüljön a nemesek köré, és információkat szerezzen - itt ismerkedik meg a "Hősszerelmes" Elenddel. Pár fordulatot már láttunk korábban is (mindamellett, hogy jól vannak elhelyezve), pár fordulat azonban még egy tapasztalt fantasy-olvasót is képes meglepni. A Ködszerzet emellett, bár egy trilógia része, mégis kerek, lezárt regény, a legtöbb szál elvarrásra kerül a végére, az a pár meg, ami nyitva marad, a folytatás felé mutat. Így nem fog senkiben sem hiányérzet maradni, aki nem akar belekezdeni egy újabb szériába, csupán egy jó regényt szeretne olvasni.

A végén még szeretnék két dologra kitérni: az egyik az, hogy bár mind a Ködszerzetek képessége, mind a könyv borítója keleti hangulatot sugall - legalábbis számomra - a nevek nyugati csengésűek (angol, illetve francia). Ami elsőre fura, ám később megszokjuk - nem mellesleg Sanderson is írta a blogján, hogy a célja egy olyan világ megteremtése volt, amit lehetetlenség elhelyezni térben és időben.

A másik a sokak által felvetett Star Wars párhuzam: ez egyrészt fakadhat abból, hogy mindkét sorozat klasszikus fantasy-toposzokra épül, de abból is származhat, hogy a "kiválasztottak" (a jedik illetve a ködszerzetek) képességei nagyrészben a keleti harcművész filmeken alapulnak. Ami ezt a párhuzamot erősítheti, az a címek: a Ködszerzet igazából a sorozat címe, ahogy a Csillagok Háborúja is az volt, az első regény A Végső Birodalom címet viseli... azonban ez, akárcsak az Új Remény, jóval általánosabb a sorozatcímnél, ennek megfelelően én még nem is láttam olyan ismertetőt, ahol úgy hivatkoztak volna rá. Azonban mindenkit megnyugtatok, a Ködszerzet esetében nem kell a Darth Vader-fordulattól tartania...

Indítás

Hosszas tanakodás után végül én is blogot indítottam, ismerőseim tanácsára, akik szerint annyit tudok rizsázni, hogy az három különböző oldalt is megtöltene.
Elsődlegesen olvasmányélmények fognak itt szerepelni, legyen az fantasy vagy sci-fi, könyv vagy képregény, de tervezek film- és szerepjáték-kritikákat is, illetve hosszabb ismertetőket a különböző fantasy-elemek mitológiai hátteréről.
Aztán meglátjuk, mi lesz belőle. :)