Dinómatiné - Jurassic Park 3

Ha év eleje, akkor irány a Jurassic Park! Értekeztem már az első részről, ami a szívem csücske, értekeztem már a másodikról, amit mind az első rész, mind a regény meggyalázásának éreztem... no de mi a helyzet a harmadik résszel?

Tapasztalt filmnézők tudják, hogy a filmszériák esetén a harmadik résztől nem szabad sok jót várni, mert az ember könnyen pofára esik. Különösen, ha közben történt egy rendezőcsere. Márpedig Spielberg távozott, átadva a stafétát Joe Johnstonnak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a harmadik film nincs másfél óra, akkor röviden le is zárhatjuk, hogy ez a film még a másodiknál is rosszabb, jóccakát, nemde?

Csakhogy erről szó sincs. Ha az elsőről elmondhatjuk, hogy maradandó mozivarázs, a másodikról, hogy egy hatalmas csalódás, akkor valahol stílszerű, hogy a harmadik pont a kettő között van: kellemes kikapcsolódás, se több, se kevesebb.

Joe Johnston persze azért nem is egy kezdő rendezőként kapta meg a filmet, addigra olyan alkotások fűződtek a nevéhez, mint a Drágám, a kölykök összementek, a Jumanji vagy a Rocketeer - azóta pedig ő vitte a vászonra Amerika Kapitányt. Sok fanyalgónak persze továbbra is probléma volt, hogy ő mégsem Spielberg, de szerintem ez kicsit igazságtalan. Egyrészt azért, mert bár Johnston az, akire művész helyett a tisztességes iparos jelzőt szokás használni, ezt a jelzőt esetében a legjobb értelemben tehetjük. Bevallom töredelmesen, én eddig minden filmjét élveztem, és bár a munkásságában nem találkozunk olyan mérföldkövekkel, mint Spielbergnél, kevesebbszer is kellett csalódnom benne. Ettől függetlenül ennek a cikknek nem célja a két rendezőt érdemben összehasonlítani, azonban a stafétaátadás miatt ez a kevés elkerülhetetlen.

Annál is inkább, mert az egész film alatt érződik, hogy Johnston tisztában, kinek a hagyatékát kapta meg. Éppen ezért már itt le kell szögeznem: nem ezt a filmjét tartom a legerősebbnek. Messze nem. Ettől függetlenül önmagában egy kifejezetten szórakoztató, jópofa alkotás. Ha pedig a széria részeként tekintünk rá, akkor nem mehetünk el amellett, hogy nem éri el ugyan az első film szintjét, de szerencsére a második mélységeit sem. És hiába próbálja az ember kritikusként elkerülni a "legalább nem olyan tré, mint az előző" érvet, ez ebben az esetben igen is számít, ugyanis nem milliméternyi minőségkülönbségről van szó.

A történet? A San Diego-i incidens után a Jurassic Park létezése nyílt titok. Sorna szigetet ugyan tiltott övezetnek nyilvánítják, ám akadnak olyanok, akiket vonz a tiltott gyümölcs - és a dinók -, aminek aztán kénytelenek meginni a levét. Amikor páran elhatározzák, hogy csónakkal közelítik meg a szigetet, és egy siklóernyővel, a magasból, távcsővel csodálják meg az állatokat... nos, hamar kiderül, hogy még ez sem nyújt elég biztonságot, a balul sikerült kirándulás következtében a szigeten egy Ben nevű kisfiú marad magára. A szülei pedig nem tehetnek mást, mint mentőexpedíciót indítanak egy marék zsoldossal, miután megnyerték az útra az egyik legnagyobb szaktekintélyt: Dr. Alan Grantet.

Ismerős a helyzet? Nem véletlenül, más a második rész is egy mentőexpedícióval indított. Ennek ellenére a harmadik résznek több köze van az elsőhöz, és ez apró jelenetekben látszódik. Grant például ismét egy ásatáson találkozik egy gazdag mecénással, aki megígéri, hogy finanszírozza a munkálatokat, amennyiben a hétvégén elkíséri őt a gépén egy dél-amerikai szigetre - az pedig már csak hab a tortán, hogy közvetlenül előtte ugyanúgy egy új felszerelést próbálnak ki, mint az első részben. És mit tesz Isten, a társaság is úgy vonja magára a helyi csúcsragadozó figyelmét, hogy reflektorokkal belevilágítanak a képébe hangszóróval üvöltöznek a vadászterületén. Az pedig ízekre is szedi a gépet, ahogy a T-rex tette a kocsival az első részben.

Elsőre kicsit olyan, mint amikor a tizennégy éves srác kedvence hatása alatt elkezd történetet írni, amiben véletlenül jóval több a hasonlóság az ihletőforrással, mint azt észrevenné. Azonban itt ennél egy kicsit többről van szó, és a párhuzamok ellenére akadnak eltérések is. Ez viszont pont az említett "kicsit több"-ből fakad: ugyanis a film nemcsak sok helyen követi az elsőt, de egyben kompenzál a másodikért is.

Ez leglátványosabban a dinoszauruszokon érhető tetten: Az elveszett világ ugyanis 90%-ában a T-rexekről szólt. Alig érnek emberek a szigetre, máris ők görgetik tovább a történetet, maguk előtt terelve a szereplőket. Ugyan akadnak a filmben kompik és raptorok, mégis, dramaturgia szempontjából semmit nem sérülne a film, ha ott sem lennének. Ezzel szemben a T-rex kölykön keresztül tapasztalhatjuk meg a két csapat közti morális különbséget, a szülei miatt kell sietniük hőseinknek, aztán végül egyikük miatt válik nyilvánossá a dinók jelenléte.

Ezzel szemben itt csak egy példány teszi tiszteletét, hogy a harmadik film nehézfiúja vele mérhesse össze az erejét. Ez a dinó pedig már a poszterről is kitúrta a T-rexet: ez a Spinosaurus, az egyik legnagyobb húsevő dinoszaurusz. A meccset természetesen ő nyeri, ami persze üzenet a nézőknek is: nem csak új dinót kapnak, de erősebbet, jobbat, szebbet is. Ebben persze van nem kevés fogyasztói társadalmi szemlélet, mint amikor az új kocsit a régi rovására reklámozzák, de a dramaturgián érződik, hogy ezzel a készítők is tisztában voltak. Az egyik legnyilvánvalóbb utalás erre, amikor a Hammondékat párszor elmarasztaló Alan megjegyzi, hogy a Spinosaurus rajta sem volt a listán.

Ezzel szemben Sornán egy kifejlett példány garázdálkodik, ami arra utal, hogy az InGennél dolgoztak ezen, csak éppen későbbre tartogatták, és nem akarták ellőni a nyitáshoz az összes puskaporukat. Vagyis ha egy idő után lankadna az érdeklődés a Park iránt, akkor bármikor el tudják sütni, hogy "emberek, új dinóink vannak, amelyek az előzőeknél is félelmetesebbek". Persze Grant nem Malcolm, nem végig osztja Hammondot - ez a megjegyzés viszont jó arra, hogy magyarázza, miért nem volt szó korábban Spinosaurusról, ráadásul ezzel a készítők beismerik, miért is kellett behozni. Ugyanazért, amiért az InGennél dolgoztak rajta: ha az emberek egy idő után ráunnak a T-rexre.

A Spinosaurusra még visszatérek, lássuk, kik keserítik meg még hőseink életét. Egyrészt természetesen a Velociraptorok, akik a második részben csak minimális szerepet kaptak, másrészt pedig Pteranodonok, akiknek az előző film végén csak egy cameóra tellett. Tehát a film tartja magát az előző részek "három ragadozó" eleméhez - ez eddig a T-rex, a raptorokból illetve egy speciálisból állt, aminek szerepét köpködő Dilophosaurus vagy kicsi Compsognathus töltötte be (ebben a filmben ez utóbbiak cameóznak). Mint írtam, a T-rex szerepét átvette a Spinosaurus, a raptorok maradtak, specialitásnak meg ott vannak a Pteranodonok. És mind a raptoroknak, mind a speciálisoknak több jut, mint a második részben.

Egyáltalán, míg az első részben központi téma volt a raptorok intelligenciája, hogy aztán erről a második részre teljesen megfeledkezzenek, a harmadik részben újult erővel tér vissza. Az első részben a kilincseket tudták lenyomni, itt csapdát állítanak a hősöknek, és előtérben van, hogy kommunikálnak egymással, hogy ha elakadnak egy helyen, hogy keresnek új utakat maguknak. Ők azért üldözik a csapatot, mert az egyikük meglovasított egy tojást, ami megint csak egy elem az egyik korábbi részből, viszont relatíve későn szembesülünk vele. Az is érdekes, hogy a különböző példányoknak másfajta dizájnja van, amivel az alkotók már egyéniséget adtak nekik.

Ami a Pteranodonokat illeti, őket az első regényből importálták, óriáskalitkával együtt, ami kifejezetten hangulatosra sikeredett, korhadó rácsokkal, azon száradó friss guanóval, fiókákkal együtt. Persze, e három fajon kívül is vannak még dinók, ám ők sokszor nem többek díszletnél. Tegyük hozzá, hogy ennek ellenére a harmadik részben láthatunk dinó-dinó kontaktust a két ragadozó küzdelmével vagy amikor a támadó raptorok ellen a szereplők Hadrosaurusok között keresnek menedéket. Van olyan rész is, amiben az első rész brachiosaurusos jelenetei köszönnek vissza, és ezt nem brahiból mondom, és olyan is, amikor kicsit olyan érzésem volt, mintha a Walking With Dinosaurs kivágott jeleneteit kapnám meg. Annyit fűznék ehhez hozzá, hogy néha a dinók látványosan műek - főleg szegény Ankylosaurusokra gondolok -, és érdekes, hogy első részből szedett dinókat - pl. Brachiosaurus - átdizájnoltak.

Amihez persze hozzátartozik, hogy a másodikban hosszú nyakú dinóknak Apatosaurusokat - vagy, régimódiak kedvéért, Brontosaurusokat - kaptunk, ahogy a regényekben is, csak ott következetesen.

Gondolom, sokan úgy vannak vele, hogy lassan ideje rátérnem az emberi szereplőkre, nem? Nos, közülük Sam Neillt, azaz Dr. Alan Grantet jó (viszont)látni. Az első rész után már igyekszik jobban kijönni a gyerekekkel, a dinókkal való kapcsolata viszonyt kicsit megsínylette a korábbi kirándulást. Valaki, aki a második rész Malcolmjával szemben azért mégis képes elámulni még a Park jószágain, tud normálisan viszonyulni másokhoz és többet tud egyáltalán a vészmadárkodásnál. Teljesen ül az odabökése kollégájának a film közepén. Emellett tetszik, hogy megmaradtak Ellievel barátok, mégha amúgy Laura Dern nem is sokat tesz hozzá a filmhez.

A többi karakter? William H. Macy jó egyszeri családapukának, ő érezhetően a tipikus johnstoni kisember, mégha nem is ez a legmaradandóbb szerepe, ahogy a többieknek sem. Igazából itt is azt éreztem, mint amit korábban írtam: az első karakterei eltaláltak voltak, a másodiké botrányosak, itt okék. Nem rájuk fogunk emlékezni, de nem is kívánjuk a halálukat. Valójában a hétköznapi v1.0-ás kisemberek, akik feje felett összecsaptak a hullámok. Még azt is ki lehet hamar sakkozni, ki hal meg, ki marad életben. Nincsenek túlbonyolítva, de nem érezzük azt az átgondolatlanságot sem, mint az előző részben, náluk érthető, miért viselkednek úgy, ahogy. Akkor is, ha a forgatókönyvírók keze igencsak megszaladt, már ami a feszültségoldásra tett poénokat illeti, melyek bizony néhol az "és téged rúgtak ki a csapatból?" szintet érik - de mivel végül is Jóra Való Kisemberek, nem pedig Tévedhetetlennek Beállított Szociopaták, ezért ezek könnyebben lenyelhetők. Mondjuk én meglettem volna annak az erőteljes sejtetése nélkül, hogy apu és anyu újra összejönnek.

A helyszínt illetően töredelmesen bevallom, a sziget is jobban tetszett, inkább hozta a második könyv hangulatát, mint a második filmben. Dzsungel, tele romokkal, otthagyott járművekkel, érződött rajta, hogy sebtében evakuálták. A folyón való lehajózás pedig megint csak az első könyvből származik, és azt is eltaláltnak éreztem.

Van persze még pár apróság. Az egyik, hogy szeretnék telefont venni ott, ahol Macy karsktere tette, mert az még egy dinó gyomrát is kibírja. Vagy csak arról van szó, hogy mivel a dinók korában nem volt mobil telefon, ezért nem tudja feldolgozni a szervezetük? Kíváncsi vagyok, hogy bírják az azóta bekövetkezett tarifaemelést. Másrészt viszont úgy vélem, a Spinosaurus gyomrában csörgő telefon egyben utalás a Pán Péter krokodiljára, akinek a gyomrában ketyegett az óra - olyan képe van a fenevadjának, hogy ez nem lehetetlen. Meg persze ez egy lehetőséget ad arra, hogy a karakterek megint szarban turkáljanak...

A másik a már említett T-rex-Spinosaurus harc. Ugye a valóságban az előbbi állkapcsa volt erősebb, és az látszik a filmben is, hogy a T-rex nyert volna. Persze lehet, hogy a Spinosaurus zabos volt, és ez erőt adott. A fene tudja, hogy értékelte azt, hogy nekimentek repülővel, jó eséllyel kihívásnak vette, és ezért kergette őket végig a szigeten. Emberek, sose hajtsatok repülővel dinónak, mert veszélyes! Mindenki tudja, mi történt Amelia Earharttal, ugye?

Mit is mondhatnék még? Azt, hogy én örültem volna, ha a film egy kicsit hosszabb, és nem ilyen kurta-furcsa lezárást kapunk, ha az effektek kicsit jobbak, és ha Johnston egy kicsit merészebb lett volna. Persze elég hálátlan feladat Spielberg nyomdokaiba lépni, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a jó nép elég nagyot csalódott a második részben, nos, lehet, hogy én sem mernék nagyon saját utakon járni.

Egy szó, mint száz, a Jurassic Park harmadik része oké. Nem hagy maradandó nyomot az elsővel szemben, de a másodikkal ellentétben kellemesen eltelik. Nem tudok úgy lelkesedni érte hát, mint az első részért, de nem is tudok haragudni rá.

Szóval, részemről ez hát a teljes filmszéria. Kíváncsi vagyok, mit hoz a folytatás!

Elveszett lehetőségek - Jurassic Park 2

Közel egy éve írtam a Jurassic Parkról, amit mai napig az egyik legjobb szórakoztató sci-finek tartok, és ami számomra toronymagasan veri a Csillagok háborúját. Úgy illik, hogy megemlékezzek a folytatásról is, az 1997-ben, az első rész után 4 évvel mozikba került Az elveszett világ: Jurassic Parkról is.

Úgy illik, mert a film egy orvosi ló - vagy ha poénkodni akarnék, Triceratops -, már ami a rossz folytatásokat illeti. Míg az első film jól összerakott, emlékezetes pillanatokkal, szerethető karakterekkel és lebilincselő hangulattal, addig a folytatása ennek az inverze: odahányt, feledhető, hiteltelen, idegesítő szereplőkkel. Ha kisiklott franchise filmek, akkor tíz emberből kilenc kapásból a Baljós árnyakat hozza fel példának - azonban én már kiskölyökként is jobban utáltam Az elveszett világot, és ezt a véleményemet tartom is. Nem azért, mert a Baljós árnyak olyan jó film lenne, ellenkezőleg, de ott legalább kapunk egy tisztességes Jedi párbajt John Williams Duel of the Fates zenéjére. Az elveszett világ viszont egyáltalán nem rendelkezik semmi maradandóval, ami megmentené a filmet.


Kezdjük az elején: a Jurassic Park akkora siker lett, hogy az Őslénypark szerzője, Michael Crichton folytatást is írt a regényéhez, amin aztán a második rész alapulhat. A Szörnyek szigetének fordított The Lost World hozta be Sorna sziget koncepcióját, azaz, hogy a Jurassic Park jószágait egy másik szigeten állították elő, a Nublar szigeten látott labor pedig nem volt több kirakatnál. Mivel a regény szerint a Nublar sziget őslényeit a hadsereg lemészárolta, ezért kellett egy hely, ahol a dínók vidáman eléldegélhetnek - és a vidám alatt persze azt értem, hogy a természet kegyetlen törvényei szerint.

Persze az első regény végén elméletileg Ian Malcolm is meghalt, ám köszöni, azóta már jobban van - Crichton maximálisan kihasználja, hogy kedvenc szócsövének a temetése off-screen zajlott, így a regény elején előadást tarthat. Úgy járt magyarán, mint Michael Moorcock, lépjünk is tovább! Ami azt illeti, Malcolm is ezt tenné a Jurassic Parkkal, ha egy bizonyos Richard Levine nevű paleontológus nem akarná minden áron meggyőzni egy új expedícióról... a jó doktor pedig hosszas tépelődés után kötélnek áll. Az expedíción pedig részt vesz még Sarah Harding, az afrikai vadak szakértője, egyben Malcolm exe, Dr. Thorne, aki a felszerelést biztosítja a terepmunkához, Eddie Carr, Thorne segédje, illetve két gyerek, Kelly és Arby. Emellett visszatér az első rész gonosza, az akkor még a háttérből irányító Dodgson.

Ez a regény... a film pedig ebből annyit tart meg, hogy ennyi erővel a maradékot is kidobhatták volna a kukába, és nyugodtan írhattak volna egy olyan folytatást, ahol Alan Grant visszamegy a Nublar szigetre egy vadonatúj csapattal. Sőt, az talán még jobb megoldás is lett volna, mert amit a forgatókönyv megtartott a regényből, annak az adalék miatt épp, hogy értelme nincsen.


Oké, tisztázzunk valamit még most, az elején! Engem nem zavar, ha egy adaptáció nagyvonalúan kezeli az anyagot ahelyett, hogy hű az utolsó sorához - de elvárom, hogy ez esetben az adaptáció önmagában megállja a helyét. A Jurassic Park is egy csomó mindent kihagyott és megváltoztatott az Őslényparkból, mégsem volt zavaró, mert a film kerek és egész volt. De például én szeretem a Csillagpor adaptációját is, holott annak a története is nagyban eltér Gaiman illusztrált regényétől. Az elveszett világ azonban nagyon nem akar működni.

Kezdjük az elején! A film nyitójelenete az első könyvből merít, ahol egy turista amerikai család csemetéjét megmar egy, a szigetről a szárazföldre került Procompsognathus. Az, hogy az állatok már azelőtt elszökdösnek, hogy Dennis Nedry babrálna a rendszerrel, a könyv főtémájához tartozott: az élet utat tör magának. A filmben erre nem volt idő, így nem mutatták meg, hogy a dínók közül pár elhagyja a szigetet, sőt, ezt a szálat nem is érintették. Persze, attól még érinthették volna a folytatásban...

...azonban ez nem történik meg. Így átlagturisták helyett gazdag seggfejeket látunk, akik magán Sorna szigeten kötnek ki. Így van, apuka és anyuka luxus jachttal érkezik egy lakatlan(nak nyilvánított) szigetre, kiöltözött szolgák lesik minden parancsukat, és ebéd címszó alatt egy átlagos amerikai évi fizetését költik el. Egyiküknek sem jut eszébe testőrt hozni vagy belegondolni, hogy egy lakatlan sziget valószínűleg csak hivatalosan lakatlan, és hagyják elkószálni csemetéjüket. Akit aztán nem egy kompi harap meg, hanem egy csapat keríti be, a hatás kedvéért... rendben, a szülők nem tudhattak a dínókról, és elhiszem, hogy szerintük a parthoz közel nem futhat a csemete kígyóba... de ez lenne az egyetlen veszély? Mi van, ha teszem azt, drogbárók vagy kalózok húzzák meg magukat a szigeten? Nem látták ezek a Hat nap, hét éjszakát? No, ezek után bőven megérdemlik, hogy lássák... szerintem még így is jobban járnak, mint én, de ne legyünk kicsinyesek...

Akárhogy is, a kislány segélykiáltására odaszalad a család, a testet nem mutatják, de anyuka veszettül sikoltozni kezd...

...és tanúja lehetünk a világ egyik legszerencsétlenebb vágásának. Jeff Goldblum áll, pálmafák előtt, és ásítozik, miközben a sikoly egy földalatti fékcsikorgásaiba megy át. Emlékszem, már kiskölyökként is kizökkentett, és még most is elhibázott tréfának tartom. Van egy kislány, akit hülye szülei felelőtlensége miatt szétmarcangoltak... aztán ezt elpoénkodjuk egy ásító Jeff Goldblummal? Az egész váltás úgy van összevágva, mintha a készítők elvárnák, hogy mosolyogjunk, ellensúlyozva a feszültséget, de az egész ettől csak szerencsétlenebb lesz. Kicsit amúgy olyan, mintha Malcolm karaktere egész idő alatt egy pálmafa mögött bújt volna el, megvárta volna, hogy a kislány sikolyai több embert csaljanak oda, csakhogy aztán egy egész tömeg nyakába tudja zúdítani a káoszelméletet. Elvégre a káoszmatematikus szimbiózisban él a procompsognathusszal. A másik variáció az, hogy a kompiharapás az embert Jeff Goldblummá változtatja, de... eh, ez még rosszabb, lépjünk is tovább!


Hamar megtudjuk, hogy a filmbeli Malcolm közröhej tárgya - ugyanis másokkal ellentétben kitálalt az első részben történtekről. Ami ugyan elsőre szépen hangzik - igazság mindenek előtt, meg az embereknek joguk van tudni, ésatöbbi -, azonban gondoljunk csak bele! Malcolm nemcsak, hogy aláírt egy titoktartási egyezményt, de emellett úgy tudta, hogy a dínók elpusztultak, emellett az InGen becsődölt, Hammond megtört, ráadásul az első részben elhunyt dolgozók halálát nem is sinkófálták el, gondolom, fizettek a családjaiknak, bármennyire is sovány vigasz. Akkor mire is föl az a nagy igazság leleplezése? Különösen, hogy a regényben erről szó nem volt - Malcolm hallgat a történtekről, és Levine elől is titkolja, sőt, igyekszik minden áron eltántorítani a lelkes, ám roppant arrogáns paleontológust. Ráadásul kiderül az is, hogy a regénybeli Malcolmmal szemben a filmbélinek van családja - mégis kockára tenné a karrierjét egy ostoba elv miatt?

Igen, mégpedig azért, mert így megkaphatjuk a tudós kliséjét, aki "közröhej tárgya, de majd a végén jól megmutatja a hitetlen világnak, az meg bámulni fog nagyot". Ezzel szemben ha a regénybeli Malcolmhoz tartják magukat a készítők... nos, akkor közel tíz évvel korábban megkapjuk Dr. Gregory House-t. Malcolm ugyanis a balesete óta sántít, cinikus, mizantróp és a fájdalmai óta megtanulta értékelni a morfiumot... jó, persze most csúsztatok, mert ezeket mégse House szinten űzi... de hibáival együtt jóval szimpatikusabb karakter a filmbeli változatánál. Ugyanis az ő szerepe nemcsak a vészmadárkodásból áll, ellenkezőleg, a szigeten egy teóriát akar megfigyelni a gyakorlatban. Átkozza ugyan Levine-t a felelőtlensége miatt (aki meg az előző példánál maradva egy visszafogott Sheldon Cooper), amikor az saját szakállra megy el a szigetre, de több egy ünneprontó madárijesztőnél.


Mert teljesen igaza van a film antagonistájának, Peter Ludlow-nak, amikor Timet és Lexet hozza fel példának Malcolmmal szemben, amit dramaturgiai szempontból illene úgy vennünk, mintha ez egy rohadék megjegyzés lett volna. Nem az, és Ludlow "főgonosz" mivoltát számtalan apróság aláássa. Egyrészt az, hogy az InGen hozta létre a dinoszauruszokat, dollármilliárdokat ölt bele, és most a csőd szélén van - teljesen érthető, hogy Ludlow próbálja menteni a menthetőt. Egy gazdag seggfej ugyan, és a dínók San Diego-i arénába szállítása az első részben történtek után megkérdőjelezhető, de messze nem elég ahhoz, hogy olyan színben lássuk, amilyenben a film - és a "jó oldal" - feltünteti.

Dodgson ezzel szemben egy tisztességesen gyűlölhető karakter volt, aki abból élt, hogy más cégek ötletét ellopja, és ha saját kutatásokra adta a fejét, az is abból állt, hogy félretájékoztatott dél-amerikai parasztokat fertőzött meg veszettség vírussal, csakhogy kísérletezhessen rajtuk. Dodgsontól nem állt messze az ipari kémkedés, a betörés, sőt, a gyilkosság sem, és minden esetben ügyvédekkel és jó hírű professzorokkal védte a hátát. Ludlow ezzel szemben egyszer sem veszi el a dicsőséget a bácsikája elől, az interjúkon mindig kalapját emeli Hammond előtt. Inkább felelőtlen, mint rosszindulatú, és az is fakadhat az elkeseredettségéből. Egy balfácán, aki amúgy nem is lenne szimpatikus, ha a film nem törne minduntalan pálcát a feje felett, így viszont a végén már kivívja rokonszenvünket.


Más kérdés, hogy Hammond miért is pont Malcolmot avatja a bizalmába, aki az előző filmben végig csesztette őt, és azóta sikeresen elvesztette a hitelét a nagyközönség előtt, és miért nem Alan Grantet. Rendben, egyrészt Grant nem szerepelt a regényben, másrészt talán Sam Neillt sem tudták visszahívni - de attól azt még lehetett volna úgy megírni, hogy ne zavarjon minket a logikátlanság. Én mondjuk Hammondot kihagytam volna, vagy legalábbis nem így szerepeltettem volna. Megtudjuk például, hogy évek óta figyeli a jószágokat, és hagyja, hadd garázdálkodjanak nyugodtan a szigeten, mégsem tesz semmit sem a cége megmentéséért, sem hogy figyelmeztesse a helybélieket, akik közül az elejtett megjegyzések szerint nem egy áldozatul esett a dínóknak. Azt, amire szánta magát a film elején, két évvel korábban kellett volna, és erre a kora és a trauma sem mentség - a dínókon túl elvégre mégis csak állások ezreiről illetve a helybéliek életének tucatjairól lehet szó.


Ez persze apróság. Kiderül ugyanis, hogy - a filmből kihagyott - Levine helyett Sarah Harding loholt el a szigetre, aki itt még mindig Malcolm barátnője. Ő több szempontból is problémás karakter. Egyrészt azért volt a csere, hogy ilyen olcsón letudják Malcolm érzelmi motivációját - a barátnője, naná, hogy idegesen a szigetre rohan. Más kérdés, hogy milyen barátnő az, aki fel sem hívja előtte a pasiját, hogy "Szia szívem, elhúztam azok közé a dögök közé, akik négy éve majdnem felfaltak. Hozzak szuvenírt?" Emellett nem tudják eldönteni, hogy mi is Harding foglalkozása: paleontológus (Levine hiányában) vagy etológus, aki Afrikában élesben figyelte meg a vadakat. Ugyanis a paleontológusnak sosem kell megtanulnia szélárnyékban aludni, elvégre azok a rohadt leletek nem fognak rátámadni álmában. Később ki is derül, hogy ez utóbbi csak maszlag - de előbb nézzük meg a csapat többi tagját!


Egyrészt Dr. Thorne-t és Eddie Carrt egybegyúrták, és az utóbbiként hivatkoznak rá. Eddie Carr szerepe nem áll másból, csakhogy Malcolm szurkapiszka megjegyzéseinek céltáblája legyen, aki egyszerűen képtelen megfelelően használni a felszerelést. A filmben szinte egyetlen mondata nincs Malcolmnak, amit Eddie-hez idéz, és ne lenne kötekedő. Ez igazából csak a későbbiek fényében igazán visszás, mert magyarázhatjuk azzal, hogy Malcolm végig ideges... végig, azaz a stáblista legördüléséig... de vissza fogok térni erre, nézzük a többieket!


Nick van Owen új karakter, egy tenyérbemászó fotós, aki egyben aktivista... és Kelly Curtis, Arby és Kelly karakterének keveréke, akit megtettek Malcolm lányának. Itt nem az a gondom, hogy a regényben nem így volt, vagyhogy valószínűleg a politikai korrektség jegyében van tudósunknak fekete lánya, akinek az anyját jó Disney hagyományok szerint nem látjuk - a gondom az, hogy ezzel megint olcsón letudtak egy karakterizációt. Kelly azért Malcolm lánya, hogy a "közröhej tárgyát képező tudós" emellett egy ügyetlenkedő apuka is legyen, aki meg akarja védeni a gyerekét. Klisé, ami ráadásul hiteltelen is a kettejüket eljátszó színészek szájába adott szövegtől. Kelly morog, hogy az apja nem bünteti meg eléggé, ha rossz fát tesz a tűzre, míg Malcolm erre azt válaszolja, hogy legfeljebb azért büntethetné meg, mert tökéletes. Tipikusan az az ábrázolás, amitől az embernek lúdbőrzik a háta.

Persze apróságok terén is látszik az átgondolatlanság. Az egyik jelenetben Kelly áhítattal bámulja a kocsi belsejében falra kifüggesztett térképen az Öt Halálnak keresztelt szigetet - melyek közül az egyik Sorna -, film idő szerint két perccel később, a sziget közelében hőseink elszörnyülködnek, amikor a helybeli halász ezen a néven nevezi a helyet. Pedig ez ugyanúgy spanyolul ki van írva a térképen a szigetcsoport mellé, ahogy a halász is spanyolul nevezi így! És legjobban a riporternek, Nicknek esik le az álla... pedig elméletileg ő aztán az összes veszélyes terepen volt. Nem tudom, nem szokás ilyenkor előtte felkészülni, hova is utazik az ember, csak a biztonság kedvéért? És Malcolm sem vette arra a fáradságot, hogy rábökjön a térképre "emberek, idemegyünk" címszóval? Nincs ilyenkor semmi általános tájékoztató?

Ez a hozzáállás végig megfigyelhető a csapaton. Sarah Harding például úgy viselkedik, mintha Disneylandbe jutott volna be. Ahogy lenni szokott, a csapat először a tépett táskáját találja meg, amiben benne van a jeladó - kicsivel később, miután megtalálják, kiderül, hogy csak ledobta, mert kényelmetlen volt. Ja, elvégre a benne lévő felszerelés biztonságban lesz, nem tiporja agyon egy növényevő, nem szedi szét vagy lopja el egy húsevő. Mintha a szomszéd erdőbe ment volna kempingezni.


Sarahra hőseink egy csorda Stegosaurus között találnak rá, ahogy éppen az állatokat fényképezi. Persze a tálalás itt is necces: riporter Nickünk felmászik egy fára, hogy jobban le tudja fotózni a monstrumokat... és azon a fán egy jól látható helyen ül Sarah, mégis ő köszön hátra mosolyogva Nicknek, mintha egy rég nem látott évfolyamtársával találkozna össze a Wal-Martban, mire az kis híján leesik, akár egy rossz romantikus vígjátékban. Sarah nem kap szívinfarktust, pedig ennyi erővel akár egy ragadozó is becserkészhette volna.

Más kérdés, hogy Sarah a növényevőkhöz sem ért. Egyrészt elkéri társa fényképezőgépét, ami naná, hogy hangosan teker vissza, másrészt elkezdi simogatni a kölyök Stegosaurust. Aki vadállatokat figyel meg, az ilyet nem tesz. Egyrészt azért, mert a felnőtt állatok nagyon fel tudják húzni magukat, ha a kicsinyeiket veszélyeztetve érzik, másrészt meg ha a kicsin idegen szagot éreznek, akkor képesek faképnél hagyni - ezért is hívják fel mindenki figyelmét, hogy ne simogassanak kölyök őzeket. Persze az állatok be is pipulnak, Sarahnak menekülni is kell... igaz, nem nagyon.


A táborba visszatérve kiderül, hogy Kelly követte őket, emellett tanúi lesznek, hogy Ludlow csapata megérkezik. Megismerjük Pete Postlewaith karakterét, Roland Tembót, akit egy-az-egyben az eredeti, Sir Arthur Conan Doyle által jegyzett Az elveszett világ Roxtonáról mintáztak; jobb kezét, Dietert; illetve egy Burke nevű paleontológust. Tembo amúgy az egyetlen igazán szimpatikus karakter a filmben - profi, megbízható, emberi. Csak mivel el akar ejteni egy T-Rexet, ezért hőseink számára maga a Sátán. Nem számít, hogy nélküle mindenki halott lenne, "hőseink" nélkül pedig jó eséllyel mindenki élne. Eleve lett volna egy jelenet, amely során elfogadja Ludlow megbízását - és ez alatt védelmére kel egy pincérnőnek, akit egy turista molesztál. Csak hát Spielberg félt, hogy a közönség akkor vele szimpatizál - nos, ennyi erővel simán megtarthatta volna. De azt a jelenetet is kivágta, ahol kiderül, hogy tört el a T-Rex kölyök lába, mellyel Tembo az apát akarta volna előcsalogatni - Ludlow balfácánkodásából. Spielberg azonban nem hagyja a karaktereket lélegzethez jutni, hanem kényszeríti magát, hogy asszisztáljanak a szájbarágós és emellett elfuserált mondanivalóhoz. Mégis, Tembo karaktere fejlődik - a film során teljesen egyedül. A szereplőket ugyanis itt készen kapjuk: a jóknak igaza van, a rosszak ezt nem hiszik el, és nyoma sincsen olyan karakterfejlődésnek, ami akár Granten, akár Hammondon megfigyelhető volt az első rész alatt.

Nick egyrészt szabadon engedi a másik csapat által elejtett többtonnás növényevőket azok táborára, aminek következtében azok felszerelése megsemmisül. Másrészt felszedi a T-Rex kölyköt, hogy a társai meggyógyíthassák. Nick feltehetően szociopata, akinek lelkén a háborús tudósítások rajta hagyták a nyomukat - egy olyan környezetvédő egyesület tagja, ami voltaképpen nem is a természetet szereti, hanem az emberiséget gyűlöli. Nick viselkedéséből legalábbis ez következik. Persze menő is, elvégre a felfegyverkezett vadászok táborába egy szál pisztollyal bemerészkedik. Más kérdés, hogy Sarah se jobb - mikor ugyanis Malcolm telefonon akarja őket figyelmeztetni, hogy a szülők közelednek, egyikük sem venné fel. Elvégre mi fontos lehet? Itt vannak egy szigeten veszélyes ragadozókkal, akik közül az egyik csimotája a kocsiban, illetve vadászokkal, akiktől ezt a csimotát ellopták. Biztos megint telemarketingesek nyomulnak, ne is törődjünk vele!

Csakhogy ennek következtében nem csak a kocsi lesz oda, hanem Eddie is az életét veszti. Hőseink segítségére pedig pont a vadászok sietnek - nem mintha ezért hálásak lennének. Amikor Tembo megjegyzi, hogy Eddie halálával időt nyert nekik, mert a T-Rexek nem éhesek, akkor Malcolm teljesen kikel magából, hogy adja meg a barátjuknak a tiszteletet. Amit ő Eddie életében sosem tett meg. Ami Nick miatt ért véget.

Apropó, Nick - ő bizony a történet alatt egyre mélyebbre ássa le magát. Amikor a csapat pihenőt tart, Tembo észreveszi, hogy Sarah inge véres, és erre figyelmezteti őt - kiderül, hogy a kölyök T-Rex vére, ám Sarah nem zavartatja magát, hiába ő mondta azt nem olyan rég, hogy a felnőtt állat szaglása a legjobb az egész világon. Nick első reakciója persze az, hogy gúnyosan élcelődik Sarah-n, amiért az szóba áll Tembóval - a másik pedig az, hogy kilopja Tembo töltényeit. Miközben T-Rexek üldözik őket. Miközben a raptorok területén kell áthaladniuk. Mégis, ő a menő csávó a film szerint. Amikor Tembo egy elveszett társuk keresésére indul, meghagyja a többieknek, hogy menjenek arrébb, és ott várják meg őket. Ludlow egyet is ért, és noszogatni is kezdi a csapatát, akik közül egy sem mozdulna meg - amíg Nick fel nem áll, mert akkor mindegyik követi, miközben Ludlow megalázottan áll. Így van, ha én zsoldos lennék, akkor nem a társaság legtapasztaltabb tagjára hallgatnék, vagy arra, akitől kapom a pénzt, hanem arra a nyikhajra, aki miatt most éppen benne ülök a szarban. Tel-je-sen hihető.


Persze Nicknek eszébe nem jutna az elveszett vadász segítségére sietni - megteszi ezt Tembo, akinek épp az imént lopta ki a lövedékeket -, de hát biztos megérdemelte. Ez a vadász nevezetesen Dieter, aki az első jelenetében ösztökével megpörköl egy kompit. Mivel a karma nagy Bolygó Kapitánya rajongó, ezt az első adandó alkalommal kamatostól visszakapja. Ugyanis Dieter eltéved, és egy csomó kis dög szedi szét végül. Srácok, ha a vadonban vagytok, mely hemzseg a ragadozóktól, akkor legyetek egy kicsit profibbak a hétpróbás vadásznál - ha könnyíteni akartok magatokon, hagyjátok a francba a szemérmet, és intézzétek el a dolgotokat olyan távolságban, ahol még látjátok a társaitokat. Emellett győződjetek meg, hogy az ember, akinek szóltok, hal is titeket, nem pedig szar mexikói zenét hallgat, mint "a mexikóiak általában". Ugyan nem vagyok híve annak, hogy a legutolsó karakterbe is kirekesztést és megbélyegzést lássak, mégis, elég szerencsétlenül veszi ki magát az, hogy a csapat mexikói vadásza a csoport szélén hallgat pocsék zenét fülhallgatón, így ha rátámad valami, akkor biztos felkészületlenül éri. Ez a klisé nem is feltétlen (csak) a mexikóiakra sértő, hanem a nézőkre is.


Apropó, a karma egyébként a filmben majdnem akkora szerepet kap, mint a Nevem Earl-ben. Dieter megcsap egy kompit az árammal - szétszedik a kompik. Az őt ettől óvva intő Burke viszont az a pasas, aki szerint a T-Rex pocsék szülő, és magára hagyja a kölykeit. Ugye vele nem a kölyke miatt a társaságot követő T-Rex fog végezni? Ugye nem?

De.

Ugyanis a nagy dögök követik hőseinket, ahogy megjósolta Sarah - akinek csak akkor esik le, hogy a véres inget megtartani talán nem a legokosabb ötlet volt, amikor az egyik szülő az egész fejét bedugva szimatol a sátrukban. Ami egyedül Sarahnak szúr szemet, meg kicsivel később a vele alvó Kelly is felébred rá. Egyszerűen hihetetlen. Ezeknek a monstrumnak a lépte húsz mérföldnyire is hallatszik, és senki nem veszi észre, hogy a csajok szorongatott helyzetben vannak? Senki nem ébred fel? Egyedül Malcolm áll ébren és érzi, hogy valami nem stimmel... de ő sem veszi észre a T-Rexeket. Hol kempingeznek a csajok, a szomszéd völgyben?

De az is lehet, hogy a nagyvadászok őrség állítás helyett az altatóra esküsznek, mert amikor sikoltozva felébrednek, a két T-Rex ott áll felettük. Annyira amúgy nem teszi oda magát a két monstrum az üldözésnél, mert az emberek simán lesprintelik őket - míg az első rész rácsok között felnevelt példánya egy terepjárót majdnem elkapott. Tembo persze ekkor veszi észre a lövedék deficitet, és gyorsan nyugtatót tesz be a puskájába, miközben az egyik T-Rex őt cserkészné be. Itt tartom érdemesnek megjegyezni - a gonoszok csapata élve akarja elfogni a dínókat, Roland trófeáját leszámítva. Ezzel szemben a jók rögtön a legerősebb idegmérget teszik a lövedékbe, amitől egy Stegosaurus is kipurcanna. Jó, ez a könyvben is így volt, de ott nem volt ez az álszent fűevő hozzáállás. Ugyanis Malcolm "ne vigyétek a dínókat az emberek közé" hozzáállását lassan félresöpri Nick "az állatok élete többet ér a társaimnál" mentalitása.

Persze míg Ludlow csapata lassan felőrlődik, addig Malcolmék egyetlen vesztesége Eddie. Ugyanis a vadászok lélekszakadva berohannak a magas fűbe, bármit is mondjon Tembo jobb keze - aki ennek ellenére követi őket. Ahol aztán a raptorok mindegyiküket elgáncsolják kötéllel, majd a farkukat anyósnyelvként kirakva riszálják. Nem tudom, mit sziszegnek, de esküszöm, én a "problem, officer?"-t hallottam.

Más kérdés, hogy a raptorok is úgy szerepelnek a filmben, hogy akkor már nyugodt szívvel ki lehetett volna őket hagyni. Az első részben ugyanis végig ott voltak, előtérbe helyezve gyorsaságuk és intelligenciájuk. Itt csak a legvégén jönnek elő, az intelligenciának nyoma sincsen, ráadásul egy két-háromszáz kilós állatot az ötvenkilós Kelly röhögve lerúgja, miután tíz szaltóval kellő lendületet vett. Persze így apuka legalább benyögheti, hogy "És téged rúgtak ki a tornacsapatból?". Nos. He. He. He.


Hőseink megmenekülnek, és azt hinnénk, vége a filmnek - de hátra van még félóra, Malcolmék pedig megtudják, hogy a T-Rex apukát a kicsivel együtt elfogták (mi van, a kis nyomorultnak nem a fészekben lenne a helye?), és viszik San Diegoba. Persze Malcolmék lélekszakadva rohannak is a sebtében összehívott konferenciára, amit Ludlow a kikötőben tart meg. Nem, továbbra sem hallgat senki rájuk, ráadásul közben elhagyják Kelly-t és Nicket. Gondolom, az előbbit hazaküldik, a másikat az emberiség ellen elkövetett bűnök miatt lelövi a határőrség.

Akárhogy is, a T-Rex persze kiszabadul a hajóról, aminek a legénysége cafatokban van. Rejtély, hogy akkor mi történhetett - illetve nem, lettek volna eredetileg raptorok is a fedélzeten, csak kihagyták őket. Upsz. Ugorjunk is tovább. A T-Rex tombol, Malcolm pedig odaszúr Ludlow-nak, hogy most lett olyan, mint Hammond (Tessék? Hammond azért hússzor körültekintőbb volt Ludlownál már a korábbiak alapján is... milyen értékítélete van Iannak?). Persze megint egy olyan család lesz először tanúja a dínónak, akiknek medencéjük is van, mert annál alább nem adunk, aztán randalírozik a városban, és megeszi David Koeppot. Csak sajnos nem elég hamar. Ráadásul az ipse azóta megírta a Pókembert, így valószínűleg az állat visszaöklendezte. Az a jószág, aki egy WC-n ülő ügyvédet finnyáskodás nélkül elfogyasztott.


Malcolmék a kicsivel becsalogatják a hajóba a jószágot, ami épp akkor tanítja meg a kölyköt gazdag seggfejre vadászni, csakhogy Ludlow is megkapja, ami neki jár, aztán vissza is szállítják a két dínót a szigetre. Ja, és Hammond még egy interjúban idéz az első filmből, hogy a lezáró jelenetben megkapjuk annak a hangulatnak a szikráját, ami hiányzik az egész alkotásból. Igaz, a berepülő Pteranodonok azért rohadt zavaróak, mert egyrészt hol voltak eddig, másrészt meg miért nem repültek el már akkor Costa Ricára?

Ugyanis a mondanivaló - a dínók is állatok, az ő jogaikat is néznünk kell - több szempontból is megbicsaklik. A karakterek ellentmondásos hozzáállását már említettem. De emellett emlékezzünk vissza az első filmre... hány tényleg magával ragadó jelenet is volt a dínókkal, amiben ott volt a varázs? Ilyen volt többek között amikor észreveszik a Brachiosaurust, amikor segítenek kikelni az apró raptornak, amikor Grant a Triceratops emelkedő mellkasára támasztja a fejét, amikor nézik a legelő Brachiosaurusokat... itt ehhez hasonló jelenet egyedül a legutolsó. A Stegosaurusokkal való ügyetlenkedés azt a jelenetet idézi hangulatában, amikor a T-Rex üldözi a Gallimimusokat. Nyugodtan indul, de hamar átvált menekülésbe.

És hamár itt tartunk, a második részben nyomát nem látjuk az állatok egymáshoz való viszonyának, ami pedig már ott van az első részben. A T-Rex itt egyedül emberre vadászik. Ahogy a többi ragadozó is. A növényevőkre pedig egyedül az emberek vadásznak. Az első résszel szemben ez csupán egy szörnyfilm, ahol minden azért van, hogy emberek hulljanak. És hamár itt tartunk, az emberek is azért vannak. Főleg ők. Ezen az sem segít, amikor a film átmegy Godzillába - csupán lerombolja az elveszett világ hangulatát.


Kár, pedig az alapanyagban ott a lehetőség - kár, hogy Crichtont ezúttal teljesen kihagyták. Kár, hogy amit megtartottak, annak az új közegben épphogy értelme nincsen. Kár, hogy míg az első rész karakterei szerethetőek voltak, az ittenieket felfalatnánk a dínókkal. De az első rész nem is ítélkezett a szereplői felett - hagyta, hogy az ő fejlődésükön keresztül kerüljön a történet elmesélésre. Nedry-n és Dodgsonon kívül nem is volt negatív karakter - és Nedry is inkább egy balfácán volt.

De én kedvelem amúgy Jeff Goldblumot is, mégis, még Sam Neill Alan Grantje egy valódi karakter volt, akit az excentrikus matematikus kiegészített, addig itt Malcolm csupán ahhoz ért, hogy öt percig a semmibe nézzen, majd benyögjön valamit.

Ami az effekteket illeti, az első rész óta visszalépés, míg a raptorokról ott csak néha láttam, hogy valójában gumiból vagy pixelekből állnak, addig itt a kompikról ordít, hogy az egész csapat műanyag. Arról nem beszélve, hogy a legtöbb akciójelenet éjszaka van - míg az első részben az állatok nagyját azért nappali megvilágításban láthattuk. Az i-re a pontot pedig John Williams zenéje teszi - az első rész akkordjai simán lealázzák a Csillagok háborújának taktusait... de az első rész zenéjét csak ritkán veszi elő, és akkor sem a legmegfelelőbb pillanatkor. Ehelyett kapunk semmilyen "afrikai vadászfilm"-zenét... én nem értem, azért egy sorozatnak joga van egy egységes zenéhez, ld. csak megint Star Wars.

Kár, pedig lenne itt atmoszféra... csak az alkotók megállás nélkül beleszellentenek. Ha valaki mégis ezek ellenére rászánja magát, hogy megnézze ezt a filmet... nos, ne tegye! Nézze meg helyette újra az első részt. Vagy a King Kongot (eredetit és legújabbat). Vagy, ha nagyon muszáj, a harmadik részt, ami ugyan nem egy helyen gagyi... mégis több van benne az első rész szellemiségéből, mint ennek a szörnyetegnek.

Mert itt nem arról van szó, hogy az embereket többé nem bilincselik le a dínók. Arról van szó, hogy a dínók többé nem bilincselik le Spielberget. És ez nagyon érződik, és nagyon fáj. Ha lesz is negyedik rész, akkor remélem, hogy az itteni Spielbergnek ahhoz semmi köze nem lesz... ha fel tudja támasztani a négy évvel korábbi önmagát, akkor persze jöhet. De lassan már a színészeket is klónozni kell ahhoz, nemcsak a dinoszauruszokat.

Nosztalgia földtörténeti léptékben - Jurassic Park

Az egyik legutóbbi Kevin Smith filmben (ha emlékeim nem csalnak, a Clerks második részében) a generációkat az alapján állították egymással szembe, hogy a Csillagok Háborújára vagy a Gyűrűk Urára tették le a voksukat. Ez valahol nagyon jópofa, ugyanakkor én azon tűnődtem, hogyha nekem szegeznék ezt a kérdést, mit válaszolnék rá? Mindkét szériának megvannak a maga érdemei és hibái, úgyhogy ez bizony fogós, ravasz kérdés, különösen, hogy a válasz már ott figyel a bejegyzés címében. Így van, ha hajnali kettőkor egy sötét sikátorban álarcos bűnözők támadnának rám, és csak akkor engednének el élve, amennyiben bölcsen felelek meg a Gyűrűk Ura vs. Csillagok Háborúja talányra, én egy harmadik lehetőséget választanék: a Jurassic Parkot.

A félreértések elkerülése végett itt nem a szériáról beszélek - tehát figyelem, nagyban csalok - hanem szigorúan az első filmről. A folytatásokba annyira nagyon nem mennék bele, elég legyen annyi, hogy speciel a sokat szapult harmadik résszel szemben én megbocsátóbb vagyok, mert nem egy létező regényt marcangolt szét... ugyanakkor öcsém barátja meg a második részre esküszik, ezzel is bizonyítva, hogy a generációs különbségek nem korlátozódnak GyU/SW frontra. Ám ez most mellékes... a lényeg az, hogy igazi varázslat az első filmben volt, ami még Gandalf és Kenobi bűbájait is lazán kenterbe veri. Tehát, Jurassic Park!

A filmet magát először a premierén, 1993-ban láttam, kisiskolásként, legutóbb pedig egy hete, ami azt jelenti, hogy a bemutató óta eltelt tizennyolc év. Az idő repül, kissrácból én is nagy mamlasz lettem, és már az alkotáson is érezni, hogy nem ma készült... de ez semmit nem von le az értékéből, épp ellenkezőleg. A Jurassic Parkban ugyanis megvan mindaz, amit én sok mostani szórakoztató filmből hiányolok. Sok minden változik, ám a filmet nézve én mindig képes vagyok visszaváltozni hétéves kölyökké.



Maga a film Michael Crichton eredetiben hasonló című, magyarra Őslényparknak fordított könyvén alapul. Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a regényt, és folytatását, a Szörnyek szigetét. Az első adaptáció voltaképpen elég hűen is követi az eredeti történetét, annyi eltéréssel, hogy a jelenetek kétharmadát ki kellett hagyni, hogy ne egy öt órás film legyen az eredmény. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének változtatások az alkotói szabadság jogán, így karakterek olvadnak össze, cserélődnek ki, íródnak át, ám ezek megbocsáthatóak. Amíg a film működik a vásznon és megőrzi eredeti szellemiségét, addig minden rendben van.



A történetet egy szóban össze lehet foglalni: dinoszauruszok. És hogy lesz ebből cselekmény? Képzeld el, hogy egy ilyen üldöz, és máris rájössz magad is! Persze ennél kicsit bővebben: egy Costa Ricától nem messze elterülő rejtélyes rezervátumban baleset történik, aminek következtében az egyik alkalmazott életét veszti. Mivel a befektetőknek emiatt igencsak az inába száll a bátorságuk, ezért két szaktekintély jóváhagyása kell, hogy a parkot elindíthassák. A park létrehozója, egy milliomos öregúr, John Hammond fel is kéri erre a mogorva Alan Grantet, aki társával, Ellie Sattlerrel el is fogadja a meghívást. A másik szaktekintély Ian Malcolm, egy excentrikus matematikus, a káosz elmélet hirdetője, és mint ilyen, már alapból szkeptikusan áll Hammond művéhez. A csapathoz csatlakoznak Hammond unokái, Tim és Lex, a gyerekgyűlölő Alan nagy örömére. A túra azonban hamar életveszélyessé válik, amikor egy elégedetlen alkalmazott machinációi miatt a dinoszauruszok kiszabadulnak ketreceikből, és kedvükre randalíroznak.



Annak ellenére, hogy számtalanszor láttam a filmet - bár beismerem, hogy a legutóbbi és az azt megelőző alkalom között talán négy-öt év is eltelhetett -, mindig meg tudok lepődni pár dolgon, ami korábban elkerülte a figyelmemet. Például nem is emlékeztem már rá, hogy Ian Malcolm egy ekkora pojáca, mindamellett, hogy alapvetően nem rossz ember - csak próbálja megmenteni a gyerekeket, mégha ostobán is cselekszik. De teljesen meg lehet érteni Hammondot, amikor azon morog, hogy mennyire utálja őt. Egy öntelt nőcsábász, aki saját bevallása szerint is mindig a következő ex-Mrs. Malcolmra hajt - ha emberünkön múlna, ez Ellie lenne. (Jut eszembe, a második regényben sérülése miatt bottal jár, morfiumot szed, borostát növeszt, és megmarad annak a kiállhatatlan zseninek. Ismerős valahonnan? Így van, a proto-House már a Jurassic Park korában élt, és az éhes Tyrannosaurusok elől mellékhelyiségek romjai alatt húzta meg magát, míg a ragadozó ügyvédekkel csillapította étvágyát.)



Ugyanígy említést - és dicséretet - érdemel Wayne Knight karaktere, a programozó Dennis Nedry. Egyszerűen zseniális, ahogy idegesen kamuzik munkatársainak, miután már leállította a rendszert és szorít az idő. A filmnek nincs igazi gonosza - az egyetlen ember, akire ez illene, Lewis Dodgson csupán pár percre tűnik fel, a feszültség forrást pedig az éhes dinók jelentik, akik, ahogy Grant is mondja, csak a dolgukat teszik -, Nedry voltaképpen egy balfácán, akinek akár valódi anyagi gondjai is lehetnek - vagy csak kapzsi, ez nem derül ki, hanem ránk, nézőkre van bízva -, és aki nem rosszindulatból, semmint önzésből és meggondolatlanságból állítja le a park biztonsági rendszerét.



Töredelmesen bevallom, én üdvös változtatásnak tartom a regényhez képest John Hammond karakterét. A könyvben Hammond egy korrupt, kapzsi, ellenszenves üzletember volt, aki jellemileg nem sokkal volt Dodgson felett, márha felette volt egyáltalán. Nem arról van szó, hogy egy ilyen karakter hiteltelen lenne, elvégre a való életben Amazonast lehetne rekeszteni a hasonszőrű emberekből, mégis, szerintem a történet dramaturgiájának jót tesz, hogy Hammond egy joviális öregúr egy gyerek őszinte lelkesedésével és - ami a parkot illeti - meggondolatlanságával. Persze Hammond nem látványosan, a néző-képébe-bele módon ostoba, elhisszük, hogy a helyében mi is "optimistán" szemet hunynánk a park problémái felett, mondván, hogy lesz ez még jobb is. Igazából legbelül szeretnénk is, hogy neki legyen igaza, így annál megrendítőbb, amikor a film végén látjuk őt, amint csalódottan, megtörve tekint vissza a művére, és szinte úgy kell őt bevonszolni a helikopterbe. Persze a "Nem spóroltam semmit!" jelmondatával Nedry vitába szállna, de ugye az alkalmazottak fizetését nem kötik az orrunkra, így akár programozóként ő is kereshet jól, ám ettől még érezheti úgy, hogy egy ilyen luxus park rendszergazdájaként több járna neki - különösen ha adósságokat halmozott fel.



A regényhez képest eltérés az is, hogy Alan Grant a történet elején még nincs oda a gyerekekért... de mivel ez voltaképpen egy családi film, ezért ezen a fronton várható a jellemfejlődés. Hirtelen, ám a körülményekre való tekintettel nem hiteltelen - Sam Neillnek jól is áll ez a szerep. Roppant eltalált az a jelenet is, amikor eldobja a raptorkarmot.



Aranyos a talpraesett Ellie Sattler figurája is, bevallom, benne megvan mindaz, amit a második film Sarah Hardingjából hiányolok. Persze az sem utolsó, hogy Laura Dern számomra szimpatikusabb ebben a szerepben, mint Juliane Moore a folytatásban - és ezen a magyar szinkron Vándor Évája csak segít. Röviden összefoglalva: Ellie nem rohan fejjel előre a veszélybe, vészhelyzet esetén mégis lehet rá számítani. Nem mellesleg nem hagyja hidegen egy beteg triceratops sorsa, mégha ezért be is kell piszkítania a kezét.



Igazából a többi színészre sem lehet panasz, de ezt rövidre is zárnám: a kölykök okék, pedig tőlük manapság a falra mászom, szimpatikus volt számomra Bob Peck Muldoonja, B. D. Wong Wuja, és érdekes látni Samuel L. Jacksont ebben a szerepben. Az igazi sztárok mégis csak a dinók, ezért vegyük is sorra őket: Tyrannosaurus Rex, Brachiosaurus, Triceratops, Velociraptor, Dilophosaurus, Gallimimus valamint Parasaurolophus. Annak ellenére, hogy a folytatásokkal szemben kevesebb faj képviseli magát, ebben a filmben található a legtöbb nyugisabb-ámulósabb dinójelenet. A legelésző Brachiosaurus; a kikelő Velociraptor fióka; a beteg Triceratops; még több Brachiosaurus. A második részben hirtelen csak egy hasonlóra emlékszem a Stegosaurusokkal, az is életveszélybe torkollott, így inkább a menekülő Gallimimusokkal tenném azt párhuzamba.



Persze most említhetném azt, hogy vajon a dinók mennyire valósághűek, de hát a helyzethez az is hozzátartozik, hogy a tudásunk ezekről a lényekről hiányosabb, mint a megmaradt DNS láncok, és ezeket a réseket nem is tudjuk békákkal kitölteni. Kérdés, hogy a T-Rex dögevő volt, vagy ragadozó (én inkább Bakkerrel értek egyet ezen a fronton)? Grant említi, hogy a Velociraptornak több köze volt a madarakhoz, mint a hüllőkhöz, ma már azt is feltételezik róla, hogy testét toll borította. A Dilophosaurusnak az eddigi leletek alapján nem volt nyakgallérja és nem köpött mérget, de ennyi alkotói szabadság belefér.



Ami a méreteket illeti, valójában a Dilophosaurus volt olyan magas, mint egy megtermett ember, és a raptorok voltak akkorák, mint a film dilója. Azonban ez sem megmagyarázhatatlan baklövés: a Dilophosaurus szemmel láthatóan egy kölyök példány, ami a raptorokat illeti, ők méretben inkább egy ismertebb rokonukra, a Deinonychusra hajaznak. A sors iróniája, hogy a forgatás alatt fedeztek fel egy olyan raptor fajtát, a Utahraptort, ami tényleg megnőtt akkorára, mint amit a filmben láttunk. Akárhogy is, engem kölyökként elkápráztattak az intelligens ragadozók, valósághűek vagy sem.

Az effekten itt-ott már kicsit látszik a kor (a konyhában a raptoroknál, meg amikor először színre lép a Brachiosaurus), ám amikor kilóg a lóláb, annak is van egy hangulata, mint a Harryhausen trükköknél. Meg kell jegyeznem, hogy a T-Rex támadás ezzel szemben még mindig élethű és zseniális, ahogy a dinós jelenetek többsége is az, szóval az sem igaz, hogy a látvány mára már mosolyogtató lenne, mert erről szó sincs. Csak azért érdekes, mert egykor ez volt az élethűség ne továbbja... sőt, elnézve jó néhány mostani filmet, lehet, hogy még mindig erről van szó. Nagyon sok hasonszőrű filmnél pl. látszik, hogy a lények csak oda vannak vágva, itt ez nem igaz. De azért ajánlom egy alapos megnézésre ezeket a jeleneteket (jó, abbahagyom, mert félő, hogy a feldühödött rajongók raptorokként szednek szét).



Apropó, raptorok! Mekkora bája van már annak, hogy ezekből a dögökből sokáig nem látunk semmit, a jelenlétük csupán annyi, hogy valami behúzza szerencsétlen gondozót, vagy hogy etetés közben valami nagyon rázza a pálmafákat. Ha eltekintünk a fiókától, raptorokat csak a film végén látunk... és ez remek hangulatot ad. Emlékszem, a ketreceket anno az a gyermeki várakozás töltötte meg ősi élettel, hogy mikor mutatnak már egy szeletet a dinókból. Ez olcsó trükknek tűnhet, ugyanakkor hatásos megoldás, és nincs is mindig szükség ugrándozó CGI lényre, mert az megölné az atmoszférát - ez az, amikor a kevesebb több. Arról nem is beszélve, hogy az állatkertben sem jönnek mindig elő a vadak, ráadásul a ragadozók nem is szeretik mutogatni magukat, szóval, az ilyen jeleneteknek (nem zörög a pálma, ha nem rángatja a raptor) nem kevés realitása - vagy annak érzete - van.

Az atmoszférateremtésben nem kevés szerepe van John Williams zenéjének... személy szerint én jobban kedvelem a Jurassic Park lágyabb traktusait, mint a győzedelmes részeit, de mindent egybevéve az egész még így is a Star Wars vagy a Superman filmzenéi fölött van, pedig a mozivilágban azok is klasszikusnak számítanak.

Ami a mondanivalót illeti, számomra mindig is nagyot ütött, hogy "Az élet utat tör magának!" Lehet vitatkozni azon, hogy elő tudunk-e állítani dinókat borostyánban konzervált vérből, vagy hogy a békákkal képesek lennénk pótolni a hézagokat (egyrészt az élőlények DNS-ének 90%-a azonos, másrészt a regényben a békák mellett voltak mások jószágok is, ám mivel a kétéltűek miatt volt a nemváltás, ezért őket tartották meg), de már valahol az is mond valamit, ha tudósok vitatkoznak azon, hogy megvalósítható-e az, amit egy sci-fi filmben láttunk. Oké, azóta már azon is folyt a vita, hogy létezhet-e a Hulk, de efelett most inkább hunyjunk szemet. A fentebb említett mondanivaló azért is ül, mert hollywoodi viszonylatban visszafogottabban kapjuk meg... elhangzik egy párszor, de a tévedést elkövető emberek nem rosszindulatúak vagy gonoszak, nincsen dramaturgiailag egyszer sem ránk kényszerítve, hogy őket most el kellene ítélni, ami azért máshol elő szokott fordulni. Ugyanígy a dinók sem válnak a gonosz földi megtestesülésévé, hanem állatok, akik az ösztöneiknek engedelmeskednek... a raptorok ez alól kivételek, de náluk említve van felkavaró intelligenciájuk, plusz a regényben az is szerepel, hogy ezeknek a lényeknek olyan szociális struktúrájuk lehetett, amit a felnőtt egyedek megtanítottak a fiatal példányoknak, és ez itt most teljes mértékben hiányzik. Ez nem kamu, a való életben is vannak rá példák, hogy egy állatkertben magányosan nevelt példánynak gondjai támadnak, ha be kell illeszkednie egy csordába. Erre példa a lisztmajmocskáknál az, hogy az újszülötteket a férfi családtagok (apuka, bátyus) hordozzák, hogy anyukának legyen ereje elég tápanyagot magához venni, és így legyen teje... így kicsinye csupán szoptatáskor van nála. Ha azonban ezt az adott majom nem sajátítja el a társaitól, abból komoly tragédiák fakadhatnak - éppen ezért törekednek a vadasparkok is arra, hogy egy adott csapat minél teljesebb legyen.



De elkalandoztam... szóval igen, a raptorok esetében a fokozott agresszivitás indokolt, lám, a nagyobb példány el is pusztítja kisebb fajtársai zömét. Az eredmény tehát karmos, intelligens szociopaták gyülekezete. Azért persze apróbb bökkenők akadnak, így a T-Rex gond nélkül sétál ki a ketrecéből, de amikor afelé tolja az egyik kocsit, akkor már szakadék tátong alant. Jó, persze voltaképpen semmi akadálya nincs annak, hogy a T-Rex territóriumán belül hirtelen szintkülönbségek legyenek, elvégre egy vulkanikus eredetű szigetről beszélünk. Ám Spielberg a feszültség szabálya miatt döntött úgy, hogy hőseink alatt a mélység fog tátongni, és az agyonmagyarázás megölte volna a hangulatot. Így hát úgy volt vele, hogy amennyiben a nézőt magával ragadja a jelenet, akkor a lyukakat majd ő maga fogja kipótolni - és ezt hívják jó értelemben vett suspend of disbeliefnek. A suspend of disbelief (hitetlenkedés felfüggesztése) érdekes dolog, mert amíg az emberi agy egy alkotás megítélésénél képes mérlegként működni, addig ez utóbbi olyan, mint egy híd: vagy megtartja a rá helyezett súlyt, vagy összeomlik annak súlya alatt. Persze az emberi megítélés személytől függően mindig a mérleg és a híd között van, és sohasem vegytisztán egyik vagy másik.



Ugyanígy hasonló a végső T-Rex vs. raptorok jelenet, amikor a zsarnokgyík csak úgy felbukkan a múzeumban. Spielberg tűnődött azon, hogy rakjon be egy jelenetet, amiben az épület egyik fala hiányzik/beomlik, de attól félt, hogy az agyonvágná a jelenet meglepetésének erejét, így végül hagyta a fenébe. De hát hőseink megmenekülnek, a ragadozók egymással küzdenek, és még a "When dinosaurs ruled the Earth" felirat is stílusosan aláhull (megjegyzem, amikor Granték elinalnak, a háttérben látszik pár pillanatra egy akkora hézag a falban, amin keresztül a T-Rex (magában) röhögve befért). Az élet utat tör magának...

...vagy így, vagy máshogy. Ugyanis a végső jelenetben láthatjuk, amint pelikánok raja repül el a menekülő helikopter mellett. És emlékeztetve vagyunk, hogy az élet nem áll meg... akarsz látni egy valódi dinoszauruszt? Nézz fel az égre... sokkal inkább tekinthetők ők annak, mint a múlt egy kiragadott, lezárt pillanata. Ebből a szempontból telitalálat, hogy Hammond a borostyánba börtönzött rovart nézi tűnődve, míg Grant az eleven madarakat. Ahogy az is aranyos, hogy eltűri magán az alvó gyerekeket. Hé, ez egy családi film, de annak tökéletes - kedves, hangulatos, szórakoztató.

Lehet, hogy a dinóknak nem kedvez az új évezred zavaros időjárású éghajlata (a szuperhősöknek ezzel szemben annál inkább, ami hirtelen önkéntelenül is ragadozó Superman vs. Pókemberek harcát juttatja eszembe), ellenben a Jurassic Parkot bármikor bátran tudom ajánlani. Igazi, borostyánbazártan időtálló mozivarázs!