A jelképek hatalmáról

Nem akarok sok szót vesztegetni a Német Megszállás Emlékművére, csak néhány rövidet, tömöret, higgadtat, amit szánnom kell. Nem fogok belemenni abba, hogy bár ez az emlékmű engem is hivatott képviselni, engem nem kérdeztek meg, nem is értesítettek róla előre, hogy esetleg bele tudjak szólni. Arra se pazarlok időt, hogy a tervekben szereplő durva helyesírási hibákat firtassam, holott erre ilyen volumenű projektnél lehetett volna ügyelni.

Engem az érdekel, mit mond el ez a szobor rólam, elvégre engem - ahogy a többi magyart - is képvisel. Tévedés ne essék, a német megszállásra emlékezni kell, de úgy érzem, hogy az Emlékmű ellentmondásos módon éppen ezt nem teszi.

Miért is?

Kezdjük azzal, hogy talán okosabb lett volna allegorikus alakok helyett mégis embereket megörökíteni, elvégre a Második Világháború - ahogy voltaképpen minden háború - legnagyobb borzalma az, hogy ember teszi ezeket a szörnyűségeket emberrel. Egy lényeges pont ez, amit mindnyájunknak el kell raktároznia, őriznie és elővennie, ha úgy hozza a szükség.

De ha ezen túllépünk, akkor is komoly gondok vannak a koncepcióval. Németországot a lecsapó sas képviseli, ádáz ragadozómadár, Magyarországot pedig Gábriel arkangyal, Isten harcosa. A gonoszság ereje támadott hátba egy olyan teremtményt, ami tiszta, ártatlan, erkölcsileg mindenek fölött álló. Ezt nem én látom bele, ugyanis az alkotók mindent megtettek, hogy ezt lássam benne, akkor is, ha behunyom a szemem. Elég csak elolvasni a terveket.

Azt hiszem, jobb ha kimondjuk őszintén: Magyarország nem volt ártatlan, és aktív szövetségese volt a náci Németországnak a megszállás előtt. Ezzel szembe kell néznünk mindannyiunknak, ahogy a németek is megtették régen. Nemcsak az áldozatokért tették, hanem magukért is, hogy még egyszer egy ilyen borzalom ne történhessen meg velük se.

Lehetett volna Magyarország megtestesítője egy gyarló bolond, egy balga katona, és már ebben is lett volna némi mentegetőzés. De Magyarországot Gábriel arkangyal képviseli, akit teljesen váratlanul ér a támadás, fel sem tudja fogni nagy jóságában a miérteket, ám ettől ártatlanságát nem veszti el, hanem továbbra is áldását adja a világra, keresztre feszített pozitúrában. Ezt nem is lehetne már tovább fokozni. Nincs hova. A két képviselt felet abszolút gonosz és abszolút jó testesíti meg.

Arra pedig hadd ne vesztegessek szót, hogy abszolútumokban többek között a náci Németország is szeretett gondolkodni. Veszélyes egy hozzáállás tehát, hamar a legsötétebb mélységekbe visz, mielőtt kettőt pislanthatnánk.

Sokaknak tehát vagy összeszorul a gyomra a szobor láttán, vagy pedig felfordul.

A szobor felállításában szerepet vállaló emberek pedig őszintén nem értik, hogy mi a bajuk a többieknek. Nos, az, hogy ennek az alkotásnak a feladata lett volna, hogy képviseljen minket és emlékezzen. Ám nem képvisel és nem emlékezik. Nem vagyunk, soha nem voltunk Gábriel arkangyal. Kötelességünk szembenézni ezzel, ahogy kötelességünk szembenézni a múlttal, hogy tanuljunk belőle és ne kövessük el a régi hibákat. Hiszen alig egy éve volt, hogy valaki listázni akart a Parlamentben, aztán neki állt feljebb, hogy ő ettől náci lenne.

A szobor üzenete ugyanis ez: Nem mi tehetünk róla. Soha nem mi tehetünk róla.

Márpedig aki nem tehet semmiről, az mindent megtesz. Újra és újra. Majd néz sértett bociszemekkel, hogy engedhették meg, hogy ez megtörténjen.

Azért írom ezen sorokat, mert úgy érzem, felelős vagyok, és felelősséggel tartozok.

Ez a szobor nem épít, nem vet hidakat, hanem rombol, megsértve áldozatokat, egy másik népet és saját magunkat, pont a fentiek miatt.

Elég volt a felelőtlenség retorikájából. Én felelős emberekre teszem a voksomat.

Márpedig a Német Megszállás Emlékművében a felelőtlenség retorikája testesül meg. Kristálytisztán.