A fiúk már csak ilyenek...

A napokban Kate Elliott hívta fel a figyelmemet egy cikkre, ami arról szólt, miért is nem jó kifogás az, hogy a fiúk már csak ilyenek. Mivel magam is férfi vagyok, ezért az ilyenek előtt mindig veszek egy lélegzetet, mielőtt elolvasom, mint aki felkészül lélekben egy fejmosásra. De elolvasom, mert egy embernek kötelessége meghallgatnia mások véleményét.

A cikket magát elolvasva viszont meglepődtem, ugyanis arról szólt, hogy egy kislány homokvárát folyton lerombolta egy - de nem mindig ugyanaz a - fiú, és a másik szülő mentsége volt a fenti mondat. Amit furcsálltam, tekintve, hogy nálam ez sosem volt kifogás. Lehet, hogy benne van a pakliban az, hogy van egy egy évvel fiatalabb húgom, és ez esetben én voltam a nagyobb, de nem hiszem, hogy anyukám egyébként is elnézte volna ezt a hozzáállást. Szóval, alapból furcsállottam ezt a mentalitást, mert nem hiszem, hogy természetesnek kellene lennie. De a cikk nem ér véget, továbbmegy és párhuzamot von e között a mentalitás és a nemi erőszak alól való felmentés között. Ez tipikusan egy olyan téma, amitől rengeteg férfitársam kezdi el forgatni a szemét, és azt mormogja a fogai között, hogy "bolhából elefántot", és hogy voltaképpen ilyenről szó sincs. Szerintem azonban sokkal általánosabb dologról van szó, ami nem korlátozódik a nemi erőszakra, és ami valóban egy extrém megnyilvánulása a problémának, amit a fenti mentalitás okoz, de ettől függetlenül része.

Az első dolog, ami eszembe jutott a kastélyromboló kissrácról meg az elnéző buksisimogatásról az az, hogy ezzel azt erősítjük a férfiakban, hogy ne tiszteljék egy nő munkáját. Már pedig ez a hozzáállás létezik - tudom, mert egy egyedülálló anya nevelt fel, és minél kevesebbet mesélek az apámról, annál jobb. Nem tagadhatjuk le, nap mint nap lehet találkozni ezzel a hozzáállással, ez vesz körül minket. Egy férfi - és ezt férfiként mondom - rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy a Teremtés koronájának tekintse magát, akkor is, ha egy nő intézett minden fizikai és szellemi munkát. "De ha egy nő képes volt erre, akkor nekem biztos nem lett volna kihívás!"

Ismerek olyan nőket, akik akár segédekként, akár titkárnőkként le kellett szervezniük egész rendezvényeket, csakhogy aztán főnök úr gondoljon egyet, és Ádámtól-Évától kelljen újrakezdeni az egészet - ha pedig valami fiaskó alakult ki emiatt, akkor persze a főnök úr üvöltözzön velük anélkül, hogy meghallgatná őket.

Gondolom, most akadnak olyanok, akik elintéznék azzal, hogy "én nem ilyen vagyok, miért kell olvasnom ilyet?" Alapvető baj társadalmi problémák kapcsán születő viták esetén, hogy sokan személyes támadásként élik meg, akkor is, ha nem ellenük szól, mikor az ennek kapcsán születő cikkek célja nem az ítélkezés, hanem hogy rávilágítsanak egy problémára. Pedig az a helyzet ezekkel a jelenségekkel, hogy sokkal nagyobbak és átfogóbbak, hogy el lehessen intézni ennyivel.

Igen, létező jelenség, hogy egy férfi ne tisztelje egy nő munkáját. Ahogy az is létező jelenség, hogy egy férfi főnök azt a női beosztottját favorizálja, aki hajlandó lefeküdni vele, szemben azzal, aki nem, vagy neki nem tetsző, de kompetensebb. Ahogy a szereposztó dívány is egy létező jelenség, ahol a tehetségnél fontosabb... nos, azt hiszem, tudjátok, miről beszélek. Ismerek olyan nőket, akik találkoztak ezzel.

És ezzel el is érkeztünk a nemi erőszakhoz. Az erőszak ugyanis az, amikor kényszerítünk valakit az aktusra, és ezt bizony nemcsak úgy tehetjük, hogy letépjük róla a ruháját és lefogjuk, hanem más módon, például hogy ettől tesszük függővé a jövőjét. Anyuka nincs agyon fizetve? Ha tényleg szereti a gyerekeit, szétteszi a lábait. Tényleg az az álmod, hogy énekesnő légy? Akkor, kisanyám, képes leszel meghozni ezért áldozatokat! Ne ágálj, mert ezzel mindketten jól járunk!

De hát a férfiak már csak ilyenek... upsz!

Ilyenkor persze mi férfiak előszeretettel kezdjük el magyarázni, hogy asszonypajtás nem jól látja. Túlreagálja, vélt sérelmeken füstölög, olyanból csinál problémát, ami nem létezik. Ez pedig egy ritka veszélyes hozzáállás - az, hogy fenntartjuk a jogot, hogy eldöntsük, mi számít sértőnek. Mert ez esetben mindig az lesz a sértő, amiben mi érezzük találva magunkat, sosem az, amiben mások. Ebben az esetben egyedül nekünk van jogunk sértve érezni magunkat, sosem másoknak. Ebben az esetben mindig mi vagyunk azok, akiket meg kell érteni, sosem mások. Ezt pedig önzésnek hívják.

Előfordul ugyanis, hogy megsértünk másokat, akkor is, ha nem áll szándékunkban. Mégis, gyakran találkozok olyannal, hogy valaki egyszerűen képtelen elfogadni, hogy ő sértő lehetett. Ó, talán képes pár szóban elnézést kérni, csakhogy aztán az egészet semmissé tegye azzal, hogy kijelentse, egyébként meg rossz az, aki rosszra gondol, az ő készülékében van a hiba, hadd ne keljen ezt a jövőben magyaráznia, már az is elég nagy baj, hogy most kellett. És ez is csak azért volt, mert hát látja mindenki, ő tisztességes nevelést kapott! Van amikor egyébként még csak erre sem futja...

Másik magyarázat, hogy az egész csak vicc, nem kell komolyan venni! Ahogy a kissrác is csak játszott, őt sem kell! Játsszunk nyílt lapokkal: velem is előfordult, hogy poénkodni akartam, és az eredmény, ne szépítsünk, egy suttyóság lett. Nem volt szándékos, nem akartam rosszat, mégis megtörtént. Itt tehát szó sincs arról, hogy csak kész akarva lehet elkövetni ilyesmit, de ilyenkor bocsánatot lehet kérni, és nem kötni az ebet a karóhoz.

Sok férfitársamban ugyanis azt látom, hogy átmennek a másik végletbe és rögtön azzal jönnek, hogy ők nem mondhattak rosszat, mert ők nem nőgyűlölők, mert a nőgyűlölők verik a nőket, ők gonoszak, ő pedig nem lehet gonosz. De az ember lehet bunkó - és minél kevésbé vagyunk hajlandóak ezt elfogadni ezt, annál hajalmosabbak leszünk bunkók lenni.

Maradjunk csak a viccnél. Gyakran látok olyat, hogy valakik nyilvánosan viccelődnek mások rovására, és amikor rájuk szólnak, ne tegyék, ők vannak vérig sértve. "Ki vagy te, hogy be mersz szólni nekem? Mi csak éppen jól érezzük magunkat, te meg jössz és rontod a hangulatot? Te vagy az, aki nem vagy tekintettel mások érzéseire! Mindenki értette a poént, csak te nem!"

Ami baromság. Honnét tudod ugyanis, hogy ki hallja, ki látja a viccedet? Honnét tudod, hogy neki mik a tapasztalatai? Miért várod el, hogy tekintettel legyen az érzéseidre, ha te nem vagy? Miért várod el, hogy rögtön a legjobbat feltételezze rólad, hogy tudja, te egyébként egy nagyon rendes srác vagy, ha te ezt nem adod meg?

A valóság persze az, hogy ilyenkor sokan szeretnek elbújni a "mindenki" mögé. A "mindenki" mögött ugyanis nekik nem kell alkalmazkodniuk. Azzal védekeznek, hogy ez teljesen általános, más is ezt teszi, miért nem őket cseszegeted, aztán hozzáteszik, egyébként meg ez a probléma egyáltalán nem létezik, és nem veszik észre magukat. Sőt, szerintük te nem veszed.

De persze ezeknél a vicceknél sokszor nem is számít, hogy tényleg szellemesek legyenek. Lehetnek ostobák és durvák, a lényeg, hogy összekacsinthassunk, Mi nem vagyunk Ők. Hogy igazoljuk magunkat, pl. hogy ezek a titkárnők mind buták és csak egy dologra jók, és nem mi választunk úgy. Meg azt is, hogy kemény legények vagyunk, nekünk ne szóljon be senki, mert azt nem bírjuk.

Említettem kicsivel fentebb a nőverőket. Sajnos ez is egy létező probléma, olyannyira, hogy egy képviselő brutálisan megverheti élettársát, egy alpári nagy ostobaságot a képünkbe merjen hazudni, és mandátumát megőrizve azon morogjon, mi az, hogy őt támadások érik!

Félreértés ne essék, ez nem egy politikai probléma, hanem társadalmi. Mi vagyunk azok, akik azt mondják, ilyen az élet. Mi vagyunk azok, akik azt mondjuk az áldozatoknak, jobb ha felkészülnek. Mi vagyunk azok, akik azt mondják, nem a mi bajunk. Nem fordíthatunk hátat, nem háríthatjuk át a felelősséget - az az ember ott fent minket képvisel, és teljesen képesek vagyunk elfogadni ezt.

És igen, sokszor képesek vagyunk az erőszak elkövetőit felmenteni, hogy biztos jó oka volt rá, hogy neki se könnyű, és valahol ő is áldozat. A legszörnyűbb az egészben pedig az, hogy tényleg, csak nem úgy, ahogy gondoljuk.

A minap olvastam cikket szintén Kate Elliott blogjáról, amiből megtudtam, Sir Patrick Stewart két alapítványt is támogat - az egyik bántalmazott nőknek és gyermekeknek, mivel gyerekkorában apja bántalmazta édesanyját; a másik tüzérségi sokkban szenvedő katonáknak, mivel apja is abban szenvedett, és ez közreműködött a bántalmazásaiban. Elmondása szerint az motiválta, hogy gyerekként tétlenül kellett néznie, amint apja bántalmazza az édesanyját.

Ez olyasvalami, amit én nagyon is meg tudok érteni, mert ezt én is átéltem. Emlékszem, mennyire zavart, hogy senkit nem érdekelt. És, hamár a lelki betegségeknél tartunk, emlékszem, a nagymamám volt az, aki nem volt hajlandó a fiát elengedni pszichiáterhez, mert az ő fia nem hülye. Mert mi van, ha az emberek el kezdenek beszélni, és inkább merjünk kimenni az utcára, minthogy merjünk hazamenni. Mi majd úgyis elhisszük, hogy a családban szeretet honol, már ha szeretjük a családunkat. Ne birkózzunk meg a problémával, inkább ne vegyünk róla tudomást, mert az mindenkinek jobb.

Nagyon sok probléma van, amivel szembe kell néznünk. Ez csak a jéghegy csúcsa volt, és ha most mindegyiken tüzetesen végigmennék, nem lenne az, aki elolvassa, mert oldalak százaira rúgna. De azt hiszem, a fenti benyomásomat a cikk kapcsán még jobban lerövidíthetem: az van ebben a kifogásban, hogy ne tiszteld a nőket.

És igen, vannak macsó férfiak, akik röhögnek az asszony menzeszén, aztán ha náthát kapnak, megírják a végrendeletüket. És vannak, akik már csak azért is a kevésbé kompetensebb nőt maguk mellé venni, hogy elmondhassák, nélkülük sehol sem lennének. Vannak olyanok, akik betiltanák az abortuszt, majd kényszerítik a szeretőjüket, hogy menjen el. Vannak olyanok, akik szerint egy nő szüljön öt gyereket, de a munkatársaikkal aláíratnának a szerződésükben azt, hogy öt évig még nem. És vannak olyanok, akik képesek egy ismeretlen nőt lekurvázni, majd még abban a mondatban hozzáfűzni, hogy őt mindenki hímsovinisztának tartja. Pedig ő csak akkor ver, ha kihozzák belőle az állatot. Hát miért kell belőle kihozni az állatot?

A házastársi erőszakról még annyit, hogy ugyan örülnék neki, ha a törvényben nem az lenne, hogy semmi közünk hozzá, és ezt valamiért az Istennek sem sikerül módosítani... de amennyiben végre módosul, akkor sem várhatjuk el, hogy majd állam bácsi megold mindent. Akkor is a mi felelősségünk, hogy felemeljük a hangunkat. A mi felelősségünk, hogy ne forduljunk el.

Tehetjük azt is, ami mostanság divattá vált, hogy megmondjuk a másiknak, majd ő alkalmazkodik hozzánk, de hosszú távon nem válik be. Sokan mégis ezt az utat választják, mert könnyebbnek tűnik, és inkább csodálkoznak, de ez már más kérdés. Mi ne ezt válasszuk, mert nem éri meg.

Ne fogadjuk el, hogy mi már csak ilyenek vagyunk. Mert lehetünk jobbak is.

Isten Veled, Jack Vance!

Tegnap elhunyt a fantasztikus irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. Jack Vance nem egy széles körben ismert és elismert alkotója volt a zsánernek, mint Asimov vagy Tolkien, megkockáztatom, neve semmit nem mond egy egyszeri kívülállónak. Pedig a műfaj számos írójára volt ő hatással, többek között Ursula K. Le Guinra, George R. R. Martinra, Michael Moorcockra és minden második szerzőre. A Haldokló Föld ciklusával megteremtette a fantasy egyik alműfaját, illetve hatással volt magára a szerepjátékok öregapjára, a D&D-re is. Színes és gazdag hagyatékot hagyott maga után, és jól esik azt hinnem, hogy egy olyan helyen van az öreg, ami meghökkentő, csodálatos, és mindezek ellenére végtelenül emberi - mert akkor hazaért.

Isten Veled, Jack Vance! Örülök, hogy ismerhettelek!

Gond egy Higanyszál se...

Bryan Singer a napokban nagy vihart váltott ki twitter-bejegyzésével: a rendező ugyanis azzal válaszolt Joss Whedon ama bejelentésére, mi szerint igényt tart Higanyszálra és Skarlát Boszorkányra, hogy "én is".

Oké, egyelőre legalább is csak Higanyszálra, de ez nem változtat a lényegen. A döntést pedig internetszerte értetlenség övezi, ami nem kevés kiábrándultsággal társul. Ez utóbbi elsősorban Singer ellen irányul, elvégre mégis csak ő volt az, aki később mondta, stipstop. De az a helyzet, hogy én már Whedon bejelentésére sem repültem körbe a csillárt, és arra is az volt az első gondolatom, hogy miért is?

A valódi ok a kettős szerepeltetés mögött sajnos meglehetősen prózainak tűnik: mindkét stúdió magáénak akarja tudni a két karaktert. Higanyszál és Skarlát Boszorkány ugyanis egyszerre tagja az X-men és a Bosszúállók kánonnak. A két karakter, akik egy fura kvantumbizonytalansági állapotban leledzenek, mint Schrödinger macskája. Mindkettejükre mindkét stúdió igényt tarthat - az íratlan szabály az, hogy ki a gyorsabb. Vagy mégsem?

Elmondom, miért nem értettem Whedon döntését a két mutánsra: azért, mert annyi más új karakter közül választhatott volna, akik problémamentesen a Bosszúállók gárdáját gyarapíthatják. Darázs, Ms. Marvel, Fekete Párduc, Monica Rambeau, Vízió. Ugyanis bármennyire is bizonytalan a két karakter jövője, az apjuk, Magneto már lassan másfél évtizede a Foxnál van. És a gond az, hogy ha még nem is veszünk tudomást erről a rokoni kapcsolatról, Skarlát Boszorkáék a pályafutásukat a Mágnesesség Mesterénél kezdték. Ez pedig igencsak meghatározta a karrierjüket, ugyanis azért is csatlakoztak a Bosszúállókhoz, hogy bizonyítsanak maguk és a világ előtt, többek és jobbak szupergonoszoknál. A szerepnél, amire részben apjuk, részben a világ gyűlölete kényszerítette őket.

Bevallom, én alapból nem értettem soha, miért nem rögtön az X-menhez igazoltak át már a képregények világán belül, de ez már egy lefutott dolog. Ami a Bosszúállók filmet illeti, ott viszont alapból csak úgy adaptálhatják őket, hogy egy fontos jellemvonásuk hiányzik. Ezt lehet helyettesíteni, de az eredmény akkor is egy frusztráló űr. Lehetnek az eredményei egy elbaltázott szuperkatona-kísérletnek. Lehetnek embertelenek vagy fél-asgardiak. A végeredmény akkor is kevesebb, és ehhez vegyük hozzá, hogy a rajongóknak már alapból nagy engedményt kell tenniük azért, hogy a változtatást befogadják.

És egyáltalán, hamár háttér, a Bosszúállók egyediségét nem az adta, hogy olyan karakterek fognak össze, akiket önálló alkotásokban mutattak be? Még Fekete Özveggyel és Sólyomszemmel is találkozhattunk korábban, mégha az utóbbi nem is kapott többet cameónál - de ő volt a legkevésbé fontos karakter a nagy összejövetelben is. Hogy fogják felvezetni Pietróékat? Pont a kidolgozott háttér volt a Marvel-filmek ütőkártyája, de ezt a két testvérrel sutba dobják...

...Ami viszont az X-ment illeti, joggal merül fel a kérdés, hogy miért most? 13 éve náluk vannak a Marvel mutánsainak jogai, bármikor bedobhatták volna őket. Talán már azonnal, az első filmben, de ha ott nem... a harmadik rész Callistóját egy olyan színésznő alakította, aki simán lehetett volna Skarlát Boszorkány, olyan képességgel, ami Higanyszálé. Miért nem akkor?

Jó, a korrektség végett, Higanyszál már cameózott név nélkül a kizárólag Loganre koncentráló negyedik részben, de azt igazság szerint mindenki jó okkal akarja elfelejteni. És állítólag Singer Az elsőkbe is bele akarta tenni Pietrót, csak nem fért bele... de korábban a saját twitter-falára rakott ki egy képet a készülő film összes fontos szereplőjéről, és Higanyszálnak nyoma sem volt rajta. Csillám, Bishop, Hadiösvény/Viharmadár voltak az új arcok, meg Peter Dinkleage meg nem nevezett karaktere. Később bekerült a képbe Adan Canto, mint egy pirokineta mutáns, aki talán Naptűz lesz. Higanyszálról továbbra sem volt semmi. És valljuk be, lesznek elegen már ebben ebben a filmben, mi szükség van egy újabb arcra? Hiszen így nem sok idő lesz bemutatni a kapcsolatát Magnetóval... márha bemutatják egyáltalán.

Egyetlen egy valódi okot látok bele, az pedig az, hogy a két stúdió kesztyűpárbajt vív egymással, nem is annyira a színfalak mögött. Márpedig nekik aztán elég nagy beleszólásuk van a produkciókba, a rendező meg sokszor nem tehet egyebet, mint rábólint, vagy kreatív különbségekre hivatkozva távozik. A Marvelnak igazán nincs jó mentsége rá, hogy ezt a két karaktert lecsapja a Fox kezéről. A Foxnak igazán nincs jó mentsége rá, hogy most akarja minden áron nyomatni Higanyszálat, ha eddig nem tette.

Persze a két stúdió közül az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A Bosszúállók bevétele miatt most ugyan a Marvel a szent tehén, de rekordok ide vagy oda, ez a stúdió az, aki olyan könnyen lecseréli a színészeit, mint a sicc, csakhogy ne kelljen többet fizetniük. Elég gondolni Terrence Howardra, az első James Rhodesra, akit azért menesztettek, mert hogy nagyobb fizetéssel vették fel, amit a Marvel később megbánt. Megkaptuk helyette Don Cheadle-t, akivel nincs gondom, de olyan szinten különbözik Howardtól, hogy az hihetetlen. Persze Edward Norton helyére is Mark Ruffalo került, miután az előbbi több beleszólást szeretett volna a második Hulk filmbe - és a kivágott jeleneteket látva, neki volt igaza. Szerencse, hogy Ruffalo zseniálisat alakított... viszont most hasonló hírek merültek fel Chris Hemsworth és Scarlett Johansson kapcsán. Az előbbit megszoktam, az utóbbit viszont teljes szívemből sajnálnám.

Másrészt a Fox volt az, aki az első X-men film büdzséjéből a negyedét zárolta, mert attól félt, hogy bukás lesz. Aki agyba-főbe nyomatta a harmadik részt, csakhogy beintsen a távozó Singernek. Aki az őrületbe kergette a negyedik rész rendezőjét. Ez nem igaz az egész gárdára, pl. Lauren Shuler Donner férje, Richard Donner igyekezett békíteni a feleket az ominózus negyedik rész forgatása alatt. De attól még ő sem szent, akárcsak a Marvel.

Ami pedig a mérföldköveket illeti, X-men nélkül Bosszúállók sem lenne, bármennyire is epikusabb az utóbbi. Sőt, talán Marvel sem lenne, mert a kiadót a csődtől mégis csak az mentette meg, hogy eladta a karakterei megfilmesítési jogait különböző stúdióknak, ahogy a filmek által biztosított új olvasókkal is nyert. Lehet berzenkedni, hogy őt illetik meg a jogok, és a Fox milyen kicsinyes, de ez benne volt a pakliban. Emellett nemrég kapták vissza pont a Foxtól a Fenegyerek jogait, másrészt meg ami a Marvel filmek sikerességét illeti... nézzük meg azokat, amelyekben nincs benne Vasember/Robert Downey Jr. Átlagban úgy teljesítenek, mint az X-men filmek, például az Amerika Kapitány annyit hozott be, mint az X-men: Az elsők.

Felesleges hát elkötelezni magunkat bármelyik fél mellett is, mert külön úgysem nyerhetünk. Olyan lenne, mint ha két gazda ketté vágna egy disznót, ami aztán nem áll meg egyik karámban sem. Együtt viszont mindenki nyerhetne, más kérdés, hogy egy X-men vs. Bosszúállók elég merész ötlet lenne, de pár éve még a Bosszúállók is az volt. Kár, hogy a legutóbbi jelek nem erre utalnak. De igazából egy baráti kézfogásban is kiegyeznék. Egyelőre csak azt látom, hogy mindkét franchise-ba megkapjuk kétszer ugyanazt, tisztességes háttér nélkül, csakhogy a két stúdió megmutassa egymásnak, a nézők pedig másodlagosak. Ne legyen igazam. Még lehet ebből hídégetés helyett hídépítés is.

De a helyzet az, hogy nem tudunk semmit. és ez a legfrusztrálóbb az egészben. Mert persze, hogy az információmorzsákból nem tudhatunk meg mindent. De a szerepük az, hogy lelkesítsenek, nem pedig, hogy értetlenséget hagyjanak maguk után. Bizalmat, és nem bizonytalanságot kellene okozniuk. Egyelőre ez nem jött össze, de kíváncsian várom, mit hoz a jövő.

China Miéville és a szuperhősök

Avagy megjelent legújabb ismertetőm az SFmagon, ezúttal az angol SFF irodalom fenegyerekének DC hőseivel való találkozásáról.

Anyák napja...

...Ugyan tegnap volt, de attól ez még elfér itt. Mások is így voltak vele? :)