Kommunikáció

Szokásom megünnepelni jeles napokat, jó kívánságokat küldve minden kedves ismerősömnek ezen alkalomból, olyan platformokat alkalmazva, mint a facebook üzenőfala vagy olykor a blogom. Az, hogy ez a szokás jó vagy rossz, mindenki döntse el maga, én minden esetre szeretek megragadni minden alkalmat, hogy az adott napokon ismerőseim inkább jól érezzék magukat, mint ne. Ezt bizony szoktam olyan alkalmakkor is tenni, mint október 23. vagy március 15... most azonban mégsem tettem. Féltem, hogy meglincselnek engem is a paprikás hangulatban, jogosan - elvégre annak az illetőnek sem lelkendezünk arról, milyen szép napunk van, akinek éppen feltörték a kocsiját. Mert az nem figyelmesség, hanem az ellenkezője.

Mielőtt továbbmennék, elmondom, mit nem fog tartalmazni e poszt, csak az egyértelműség kedvéért: indulatot. Mostanában rengeteg hozzászólás született, ami indulatos volt, megjegyzem, teljesen érthetően, ahogy a fenti példában hozott emberkétől sem lehet elvárni, hogy annyit mondjon, "hát ilyet", és megrázza magát. Viszont ilyenkor mindig jól jön valaki, aki higgadtan képes reagálni a helyzetre. Mondjuk az illető barátja vagy szomszédja, akinek kívülállóként higgadtsága ugyan abból fakad, hogy nincs annyira érintve a baj által. Tehát egy kicsit el tud vonatkoztatni - és nem azért, mert nála lenne a bölcsesség köve -, de ellenben mégis többet használ, mikor a szentségelő ismerősének szavait igyekszik civilizáltabbra fordítani a biztos uraknak, ahelyett, hogy ő is bekapcsolódna az anyázásba. Mert a Pista tényleg derék ember, csak a szerencsétlenség miatt a padlón van. De ezt akkor hiszik el nekünk, ha mi a Pista helyett viselkedünk úgy, ahogy egyébként szoktunk.

Szóval, otthon paprikás a hangulat, mert egyrészt a kormány mégis átnyomta a negyedik alkotmánymódosítást, másrészt meg nem volt a helyzet magaslatán a hóban elakadtak megsegítésén. Én jelenleg ugyan nem vagyok otthon, külföldön tanulok, de azért az egész engem is érint persze - csak egyrészt kicsit távol vagyok tőle, másrészt meg az itteniek jóval nyugisabbak, nem eszi őket az ideg, így a frusztrációjukat nem adják tovább. Ezért is volt a fenti hasonlat, amit kiegészítenék annyival, hogy a Pista engem gyakran elvisz munkába kocsiján. Hanyagolnám is ezt, így hát lezárom annyival, hogy a Pista derék ember, én is az vagyok, és remélem, az adataimat feljegyző biztos úr is az, és nem olyasvalaki, aki a "fogadatlan prókátornak szar a fizetsége" bölcsességről rögtön átvált a "de hát akkor maga sem elfogulatlan" rizsára.

Mert mostanság sokan ezt érzik a biztos uraktól, és innen a bejegyzésem címe. Ugyanis sokszor ez a kulcsa mindennek: a kommunikáció. Amikor két ember megpróbálja megérteni egymást. Talán nem kell ecsetelnem, hogy ennek mekkora szerepe van az egész társadalomban. Mégis, sokszor azt érzem, hogy sokan nem tudják nemhogy használni, de értékelni sem. Félnek tőle. "A kommunikáció azt jelenti, hogy meg kell értetnem magam - miért nem tudnak mások rögtön megérteni?" Rengeteg helyen ezt a félelmet tapasztalom, holott ez velejárója a mindennapi életnek.

A vezetőknek pedig különösen pengéknek illene lenniük ezen a téren, mégis ők a főszervezők ebben az országban. Ez pedig nem csak abból áll, hogy utasítást adnak, hanem hogy a visszajelzéseket is fogadják, és alkalmazkodnak azokhoz. Ha például egy bankettre nem érkezik meg az italszállító autó, és a beosztottak ezért nem tudják megkezdeni a kipakolást, akkor az egyik szervező felhívja az érintetteket, miért késik az autó és mikorra várható, nem pedig azt a parancsot adja az alkalmazottaknak, hogy csináljanak úgy, mintha italt szolgálnának fel.

Az alkotmánymódosítás kapcsán voltak tüntetések, amire a válaszok többnyire azok voltak, hogy a tüntetők "megátalkodott terroristák", illetve, hogy a szüleik vélhetően "mocskos kommunisták". Ezt lehetett volna intelligensebben és úriemberhez illőbb módon kezelni sok szempontból, de még mielőtt továbbmennék, az ilyen térdreflexek miatt tartom fontosnak kijelenteni, ezt a bejegyzést nem liberálisként, nem is konzervatívként írom, hanem egyszeri emberként.

Megjegyzem, egy kicsit már amúgy is elegem van a skatulyázásból és az azokkal járó szélsőséges címkékből. Elegem van az egyik fél démonizálásából, és a másik idealizálásából. Már csak azért is, mert egy országnak szüksége van liberálisokra és konzervatívokra egyaránt - vagy legalábbis minimum két nézőpontra. Az "egyetlen releváns nézőpont" ugyanis nem egy hosszú távon tartható megközelítés. Ugyanis meglehetősen önző. El kell fogadnunk a tényt, hogy a politikának és a kormányzásnak mindig lesznek vesztesei és nyertesei, még legideálisabb esetben is. Nem rosszindulatból, egyszerűen azért, mert a lehetőségek az erőforrásokkal együtt végesek, éppen ezért amikor születik egy döntés, akkor mindig más rovására döntenek valaki javára. Például: ez most pénzt kap, a másik nem. Vagy rosszabb és gyakoribb esetben, ettől most pénzt vonunk el, a másiktól nem. Figyelem, a kulcsszó itt a most, és fontos, hogy ne váljon mindiggé. Az emberek ezért is tömörülnek különböző pártok mögé - az egyik képviseli őket, a másik nem, vagy kevésbé. Ezért szavaznak azokra, akikre, nem pedig azért, mert - akár liberálisként, akár konzervatívokként - az emberiség elveszejtésén fáradoznak.

Ezt azért is írom, mert kicsit sokszor ugrunk egymás torkának az ilyen megosztottságok miatt, és sokszor van az is, hogy bármilyen társalgást úgy próbálnak megakadályozni, hogy a másikra kerítenek egy szép jelzőt, lesöpörve a véleményét az asztalról. Ironikus pedig, hogy ezek a jelzők inkább azokra illenének, akik nem hajlandók meghallgatni a másikat, hanem azt rögtön rosszindulatúnak és az igaz emberekre károsnak tételezik fel. Kommunikáció, egymás kölcsönös meghallgatása, ami nemcsak a demokrácia, hanem az emberi kapcsolatok szempontjából is nélkülözhetetlen.

Kommunikáció, amiben az utóbbi időkben borzalmasak vagyunk. Ez pedig nemcsak egymás meghallgatására értetendő, hanem arra is, hogy mit mondjunk a másiknak. Vegyük például az elhavazott autósokat! Nem voltam otthon, nem követtem nyomon az otthoni időjárással kapcsolatos híreket. Tegyük fel, hogy tényleg gondtalanok voltak, és nem vették komolyan a felszólításokat, ahogy például egy felelőtlen úszó sem veszi figyelembe a "mély víz" táblát. A katasztrófavédelemnek akkor is kutyakötelessége azonnal menteni őket, ahogy a parti őr is azonnal ugrik az idióta úszó után, mert ezért kapja a fizetését. Utána leordíthatja az úszó fejét, de addig bizony tartja benne a lelket. És bizony, hogy övé a felelősség, mert ez is a munkával jár. Nem mondhatja azt a fuldoklónak, hogy most nem, meg kérjen meg mást, illetve később másoknak, hogy az már akkor vízi hulla volt, mikor meglátta, illetve hogy voltaképpen az ő feladata nem is az, hogy megmentse a fuldoklókat, hanem hogy valójában üljön a parton, mert az mutat. Ez a lehető legrosszabb kommunikáció.

Mert van üzenete annak, hogy egy olyan SMS-t kapnak a bajba jutottak, hogy "ha elfogy a benzined, ülj át másik kocsiba". Az, hogy megoldod magad. Az, hogy nem érdekel, mi történik veled. Az, hogy átérezni nem tudjuk, milyen világban élsz. Az, hogy nem törődünk veled. Az üzenetekkel pedig egy politikusnak aztán igazán tisztában kellene lennie.

Mit tegyen ilyenkor az ember? Egyrészt, ha politikus, akkor ne őrjöngjön, ha a Telenor nem küldi tovább a szóban forgó SMS-t. Egyáltalán ne őrjöngjön, mert az káros az egészségre, ráadásul az emberek a katasztrófahelyzetekben a nyugodt, megbízható vezetőt szeretik. Akinek mondjuk azért több van a tarsolyában, mint ez az SMS, amit a Telenor nem mulasztásból nem közölt, hanem mert kommunikációs cégként tisztában volt ennek az üzenetnek a súlyával.

Emellett március 15-én történt az ominózus eset. Ilyenkor az emberek kiváltképpen érzékenyek arra, hogy azt érezhessék, az állam és az ország szempontjából ők fontosak. Hogy számítanak. Itt nem feltétlen azt a fajta hovatartozást értem, amit sokszor a pártok többnyire használnak, akár a saját pártjuk propagandáján akarják definiálni, mi a magyar, akár igen. Ugyanis, valljuk be, a pártok a propagandájukkal sokszor nem is elsősorban a hovatartozásra hatnak - bár arra is -, hanem az emberek kiválasztottság iránti vágyára. Mi vagyunk az igazi választás, a mi utunk jobb a többieknél, mi vagyunk azok, akik rendbe szedik az országot, mi megmutatjuk a többieknek. Ez persze szép és jó és van, és a pártok az utóbbi időben mindent megtettek, hogy pont erre a vágyra apellálva kisajátítsák az ünnepeket és a magyar jelzőt.

Csak nem működik mindig, mert van, amikor az ember nem akar mást, csak tartozni valahová. Békében. Nyugalomban. Mint amikor hazatér. A kiválasztottságban van egy adag frusztráció, és fel-fellángol... de nem ez jelenti a valahova tartozást. Hanem hogy néha jó ennek az országnak a része lenni, mert bár voltak nézeteltéréseink, de azért mégis csak együtt vagyunk, és ez számít. Lehet, hogy ezt a vezetők nem értik, de éppen ezért nem kis üzenete van annak, amikor pont ilyenkor az osztrákok hókotrói hamarabb érkeznek, minthogy a katasztrófavédelem aktiválná magát.

"Együtt ünnepel az egész nemzet... kivéve azt a néhány szerencsétlent az autópályán. De őket majd a labancok kimentik, míg mi arról emlékszünk meg, hogy beintett ezeknek a Kossuth meg a Petőfi."

De ha ezt megtettük, akkor utána ne kezdjük el magyarázni, hogy a katasztrófavédelemnek jobban belegondolva egyetlen mulasztásnak titulált dolog sem a feladata, azt mások csak úgy gondolták. Pláne, ne állítsunk össze olyan szavazást a hétvégi katasztrófahelyzetről, ami ma az mno.hu oldalán látható:

- Jól kezelték az állami szervek a katasztrófahelyzetet
- Lehetett volna gyorsabb a reagálás és hatékonyabb a kommunikáció
- Egy ilyen helyzetre nem lehetett jobban felkészülni
- Gusztustalan az ellenzék reagálása az eseményekre

Hogy miért? Vegyük csak sorjára. A polgár választhat, hogy az állam bácsi nagyon ügyes volt vagy csak ügyes, de azért szépen megoldotta, ellenben az, hogy cserben hagyta az embereket vagy elszúrta, nem opció. Figyelem, nem azt mondom, hogy cserben hagyta vagy elszúrta, hanem azt, hogy ezt a lehetőséget nem kínálja fel. Ennek pedig az az üzenete, hogy nagyon félnek attól, sokan ezt jelölnék be. Be lehetett volna rakni egy "rossz" opciót a "kiváló" és a "jó" mellé.

Ehelyett mi a másik két opció? Kétféle hárítás - ez az, ami a szavazás felét kiteszi. Az egyik a "jaj, hát ennél senki sem tudtam volna jobban", ami egy újabb verzió az én vagyok a legtökéletesebbre. A másik meg, hogy van rossz, de hát az nem mi, hát-hát hogy lehetne, az az ellenzék. Meg azok, akik most morcik ránk.

Nyoma sincs például annak a választásnak, hogy "örülök, hogy túléltem". Például. "Életem legborzasztóbb hétvégéje volt". "Úgy megörültem, mikor végre le tudtam fürdeni, mint majom a farkának". "Nagyon féltettem a szeretteimet." Egyetlen egy opció, amiből kitűnik, hogy számít a bajba jutottak véleménye, élménye. Vagy a kisemberé. Ez most nagyon fontos lett volna.

Hogy mi ezzel a gond? Egyrészt az, hogy a rossz opció hiányából látszik a bizalom hiánya az emberek felé. Márpedig a bizalom kölcsönös dolog, és az a mulasztások miatt már igencsak megrendült az emberekben a vezetőik felé, akik most azt üzenik ezzel a retorikával, csak az ő egójuk számít. Mert lehetett volna kihagyni végre az ellenzéket, lehetett volna azt üzeni, hogy srácok, most nem számít a politika, hanem ti számítotok. És akkor most említsem azt, hogy kezdhettünk volna beszélgetést, mit tehetünk ilyenkor másképpen, hogy elkerüljük a bajt? Itt erre igénynek nyoma sincs, így amikor legközelebb beüt a krach, ugyan ez lesz. Tanulni a hibákból lehet, de hogy tanuljon az, aki nem tud hibázni?

És hogy bízzunk olyanban, aki nem tud tanulni?

Most kitérhetnék arra, hogy korábban a kormány a fiatal tanulókat terroristáknak, a szüleiket kommunistáknak állította be - utóbbit, hogy teljes legyen a kép, az egykori MSZMP tag, Kövér László -, ahelyett, hogy megelégedtek volna az elégedetlenkedő vagy rendbontó kifejezéssel. De ezek nem elég erősek - ide hívószavak kellenek, a terrorizmus meg ugye korunk réme, míg a kommunizmus korunk múltjáé (a rendszerváltás előtt ugye nem azt vallottuk annak), csakhogy mindenki lássa, itt aztán mi vagyunk a jófiúk. De nem fogok bővebben kitérni, mert elég gyakori retorika volt ez az eltelt három évben.

Működő kommunikáció tehát, mint olyan, nem létezik. Nincs értékelve, mert mint fentebb említettem, a vezetők feltétlen hitet várják el, a bizalommal, mint olyannal nem tudnak mit kezdeni, mert az kicsit több erőfeszítést igényel és kicsit több pofonnal jár. Például, hogy az ember nem veregeti hátba azt, aki a zsebébe nyúl, hanem felelősségre vonja. Például, hogy az ember nem veregeti a hátba azt, aki a rábízott feladatot nem végzi el, hanem felelősségre vonja. És nem fogja elfogadni a magyarázatot, hogy az voltaképpen nem is úgy volt. Új feladatot meg végképp nem fog rábízni. És nem, nem elég négyévente elővenni azt, hogy "hej, ti azért mégiscsak fontosak vagytok, egyem a lelketek", mert nem vagyunk aranyhalak, emlékszünk arra, mi történt az azt megelőző négy évben. Vagy nyolcban. Vagy húszban.

Mert hogy bízzunk olyanban, aki nem tud tanulni?

Sehogy. Ellenben azt, ami most megy kommunikáció szinten, egyszer majd garantáltan fogják tanítani. Hogy ne.