Leharcolt Ragadozók

A napokban pótoltam a legújabb Ragadozó filmet. Egyrészt azért, mert gyerekkorom meghatározó élménye volt az első két rész, másrészt mert Antal Nimród ült a rendezői székben, és kíváncsi voltam, mit hoz ki az alapanyagból. Az elvárásaim nem voltak azért vészesen nagyok, valljuk be, az első két rész sem a bonyolult karaktereivel, a csavaros történetével vagy a mély mondanivalójával vett le a lábamról. Mégis szerethetőknek tartom a maguk módján, és kellemesen kikapcsolnak, annak ellenére, hogy amúgy hidegen hagynak azok az alkotások, amiknek tesztoszteron folyik a füléből. Azonban ha elkapom valahol őket, akkor nem kapcsolok el, hanem képes vagyok újra és újra végignézni őket.

Jelentem, ez az, ami a Ragadozókkal véletlen sem fog megtörténni. Pedig a film nagy ambíciókról tanúskodik, egyáltalán, a cím utalás a testvér-franchise második részére (Alien -> Aliens), és a producer, Robert Rodriguez nyilatkozata szerint a Ragadozó 2-t nem is tekintették kanonikusnak, sőt, éppenséggel egy méltó folytatást szerettek volna az eredeti résznek. Azonban a végeredményt látva a Ragadozók nemhogy nem lett olyan ütős film, ami indokolttá teszi a második rész meg nem történtté nyilvánítását, de még annak a poros nyomába sem ér. Félreértés ne essék, jó pár más folytatással szemben én nem haragszom erre a filmre. Nem éreztem dühöt, csalódottságot, frusztrációt a megtekintése során. Ellenkezőleg - a végére olyan erőteljes hiányérzetem volt, hogy ennyi erővel akár a falat is bámulhattam volna egész idő alatt. Persze, a falbámulástól az ember nem vár el semmit, szemben Antaltól, Rodrigueztől vagy a Ragadozótól.

Mint említettem, az első két rész sem volt összetett és mély, mégis megfogtak, amire az új rész képtelen. Hogy mégis, mi lehet ennek az oka? Nos, megpróbálom néhány pontba foglalni, mi az, ami miatt az első két film működött a számomra, míg az új nem. Vágjunk is bele!

Az első és legfontosabb, a Ragadozó karaktere maga. Az első két filmben egy olyan földönkívüliről van szó, aki idegen világokat látogat meg (esetünkben a Földet), és ott próbára teszi a képességeit vadászat és túlélés terén. Igen, fejlett arzenállal és egy láthatatlanná tevő erőtérrel rendelkezik, de ezen kívül magára van utalva egy számára idegen terepen. Itt a Ragadozók maguk importálják a prédát egy általuk jól ismert bolygóra. Hiba volt ezt a fajt nem a Földön tartani, több szempontból is, ami nem csak a főellenségek karakterét érinti, hanem mindenki másét is, amire kicsit később visszatérek.

Egy, általam gyakran hangoztatott - és Roger Eberttől ellopott - szempont, hogy egy film/könyv/képregény/etc. annyit ér, amennyit a gonosz. Persze ezt lehet általánosítani arra, hogy a főszereplők igen is a rájuk váró kihívások és rájuk leselkedő veszélyek által mérettetteknek meg, és ezeknek nem kell kézzelfoghatónak lenniük... de esetünkben mégis erről van szó. Adva van a Ragadozó, egy emberekre vadászó űrlény, akit meg kell állítani. Tehát nagyon is lényeges pont az ő személye.

Azon kívül, hogy az első két filmben egy számára idegen bolygóra ment el egymaga vadászni, hogy a saját képességeit ezen a rituálén felmérje és bizonyítson a fajtái előtt, rendelkezett egyfajta becsületkódexszel, ami megtiltotta, hogy fegyvertelen prédát öljön... vagy terhes nőt. Nem kell itt semmi szentimentalizmusra gondolni - a Ragadozó volt a sci-fi filmek Nagy Fehér Vadásza, aki tartotta magát a Nagy Fehér Vadászok előírásaihoz. Márpedig az afrikai expedíciókról visszatérő urak is a több tonnás orrszarvúk leterítésével szoktak volt dicsekedni, nem pedig a borjak és a vemhes nőstények leölésével. Az utóbbi márcsak az utánpótlás miatt sem volna szerencsés.

Ezzel szemben az itteni Ragadozók a Földről rabolnak el embereket, akik ugyan mind félelmetes gyilkosok a maguk módján, ennek ellenére ez a hozzáállás mégis a Leharcolt oroszlánok két öregurát juttatja eszembe, akik megrendelnek egy cirkuszi oroszlánt, hogy még egyszer utoljára belevaló vadászoknak érezzék magukat. Mégsem puffantják le, mert a belevaló vadászok nem lőnek le házhoz szállított vadat. Ez az, amivel ezek az új, elit-Ragadozók nincsenek tisztában, ők az eBayről egyre-másra rendelik a "Rossz arcú zsoldosokat/orgyilkosokatTM", hogy a kertben kiengedve ők lehessenek a kemény legények. Kíváncsi vagyok, mennyi lehet a postaköltség egy távoli bolygóra, és mennyi borravalót illik fizetni a postásnak. Egyáltalán, van-e egy szervezet a Ragadozóknál, ami ebből a kiszállításból él? "Megunta, hogy más bolygókra utazzon trófeáért? Nem engedheti meg magának az utat? Elege van, hogy a szomszéd a xenomorf gyűjteményével henceg? Akkor azonnal írjon a ikillforfun@predator.com címre, és két héten belül házhoz szállítjuk a megrendelt prédát! Az első száz megrendelőnk ajándék na'vit is kapnak a szállítmány mellé!" Komolyan, nem poénkodnék ezzel, de még a más fajok számára fenntartott, dzsungelben szétszórt dobozok is ezt az érzetet erősítik bennem.

De tegyük túl magunkat azon, hogy megéri elmenni a Földre, ott kiválasztani a megfelelő célpontot, elrabolni, majd egy másik bolygóra vinni, és ott ledobni, ahelyett, hogy csak ők látogatnának el! Biztos akadnak otthonülő Ragadozók... attól még lehetnek belevalók ők is, nem igaz?

Sajnos azonban hamar kiderül, hogy ezek a yautják nem csak a saját terepre esküsznek. Az első két film Ragadozója egyedül vadászott, ezek hármasban. Az első két film Ragadozója megelégedett az erőterével és a fegyverarzenáljával. Ezek a Ragadozók nem aprózzák el, egy csorda űrkutyával, egy felderítő gépsólyommal és egy agyoncsapdázott táborral keserítik meg az emberek sorsát. A Pokolba is, hol a fenébe van részükről ebben a kihívás? Míg eredetileg a Ragadozóról egy űrbéli Lord Roxton vagy Allan Quatermain juthatott eszünkbe, addig ezek a fiúk legjobb esetben sem többek egy csoport alsó-középosztálybeli amerikainál, akik számára az izgalmat az jelenti, ha a házhoz szállított nyúl mellé még a legmodernebb vadászfegyvereket is berendeljék, biztos, ami biztos, aztán végül mégis egymást lőjék seggbe vele.

Ugyanis egy ellenfelet nemcsak a fizikuma határoz meg, hanem a szellemi ereje is. Lássuk be, egy olyan vadász, aki egymaga fejest ugrik a mélyvízbe, jóval félelmetesebb, mint a saját terepen csoportban, kiegészítőkkel dolgozó wannabék. Annál is inkább, mert a korábbi filmekben mindig az volt a jellemző, hogy a végéig az emberek oldalán voltak komoly veszteségek, amitől a yautja megállíthatatlannak tűnt, míg nagy nehezen le nem gyűrte a főhős. Itt viszont a háromból szép lassan leforgácsolódik kettő, egyikkel ráadásul egy haldokló végez. Van, amikor a kevesebb több, és ez igaz a Ragadozóra is. Elég belőle egy, ahogy Darth Vader mellé sem kaptunk Redd Vadert meg Green Vadert (oké, helyette kaptunk mást, de ez most nem tartozik ide).

Pedig elméletileg ők az über-Ragadozók, akik erősebbek és jobbak a korábbiaknál... mit tesz Isten, kiderül, hogy az újak és a régiek nincsenek is jóban egymással, az über-Ragadozók táborában ott is van kifeszítve egy "mezei". Mert hát ugye az AvP filmekben nem kaptunk eleget az "ellenségem ellensége a barátom" közhelyből. Végül is, erre egy jó Ragadozó filmnek szüksége van... mindegy, lépjünk tovább!

Elvégre, az sem elhanyagolandó, kikért is szorítunk - fontosak az emberi szereplők is. Mint említettem, az első két rész hősei nem voltak ám bonyolult jellemek, mégis tudtunk szorítani értük. Talán azért, mert nem csak úgy bedobták őket a film elején egy dzsungelbe, hogy aztán előbb egymással próbáljanak végezni, majd perceket izmozzanak végig azon, hogy kik ők és egyáltalán mi az ördögöt keresnek itt.

Szó szerint, bedobták - az első jelenetben Adrien Brody arcát látjuk, amint kezd magához térni, miközben zuhan lefele. Valahogy nem az a kép, ami a retinánkba ég, egyáltalán, fölösleges effekt-pazarlás az egész. Hiszen akár ébredhetett is volna a Földön - az, hogy a yautják ejtőernyőket aggatnak a prédájukra, majd ledobják őket úgy, hogy azok még magukhoz sem tértek... nos, a fenti ügyintézéshez ezt még hozzávéve, sok lesz már a jóból. Különösen, hogy az egyik préda így odavész.

De visszatérve a szereplőkre, az előző két film hősei összeszokott csapatot alkottak, akiknek voltak céljaik azon túl, hogy túléljék a találkát a szörnnyel. Dutchék egy lezuhant helikopter legénységét akarták megtalálni, Mike Harriganék a bűnhullámot akarták visszaszorítani. Már az elején láttuk, hogy van saját történetük, emellett addig nem is kapták a Ragadozót a nyakukba, amíg meg nem ismertük őket. Ó, ott volt ő már az elejétől, de csak a háttérben, hogy amikor hőseinkre támad, számítson. Plusz, ha Schaeffer és Harrigan kemény legények is voltak, alapjában véve a jó oldalon álltak, így még könnyebb volt azonosulni velük. Ez nem lenne szempont, mert sok markáns filmkarakter van, akivel Isten őrizz, hogy azonosuljunk, de érdekesek, így érdekel minket is, mi történik velük.

Sajnos, a Ragadozók szereplőire ez nem igaz. Teljes mértékben érdektelenek, még annyit sem tudunk meg róluk, mint az első két film hőseiről. Egyedül az elítélt fegyencben van valami említésre méltó, a többiek mind egy-dimenziós karakterek: a jakuza, a mexikói drogkartell katonája, a sierra leone-i zsoldos... sajnos ha megfeszülnék, sem tudnék ennél többet elmondani róluk. Ez igaz Adrien Brody figurájára, illetve az orvlövésznőre is... ugyan Brody lenne a nagyon rideg, mindenkire tevő profi, míg a másik egyetlen nőként a csapat lelkiismerete... de az egészbe olyan kevés energiát fektettek az alkotók, hogy még kliséknek is kevesek. Szegény Laurence Fishburne is szerepel egy kisidőre, de minek. Oké, oké, ott az orvos, akivel van egy nagy csavar, kivéve akkor, ha belegondolunk, hogy a Ragadozók tudatosan veszélyes embereket szedtek össze, mert akkor csak a fejünket fogjuk, hogy ez másnak miért nem jutott eszébe. Mert nagyon más magyarázatot sem akarnak rá adni a forgatókönyvírók, pedig adná magát...

Ugyanis abban, hogy a Ragadozó a Földre érkezett, volt egy feszültség... ugyanis vadászkódex ide vagy oda, az előző két film hősének feje mégis főhetett, nehogy a földönkívüli ártatlanokat veszélyeztessen közvetetten, legyen szó egy gerillanőről vagy egy amerikai város lakosságáról. Azzal, hogy a helyszín egy idegen bolygó lett, ez a feszültségforrás is elveszett. Lenne lehetőség, hogy kicsit játszanak a doktort illetően, például, hogy azért küldték, hogy a prédát valaki összekaparja a harcok után, de nem, marad a jól kiszámítható fordulat, amikor valaki teljes gőzzel vágja maga alatt a fát, ha más is ül rajta.

Ami pedig a bolygót illeti... nos, ennyi erővel bármelyik földi dzsungel lehetett volna, hisz' nemcsak a körülmények (levegő, gravitáció) egyeznek meg, de a növényzet is. Az egész kimerül abban, hogy az égen egy jelenet erejéig egy gázóriás meg néhány hold látható fényes nappal, meghogy a bolygó napja egy kicsit sem mozdul a film első felében - a végére már éjszaka van, hogy legalább ebben se legyenek következetesek. A Ragadozók vérebei meg... olyan tüskések, mintha Todd McFarlane rémálmából kerültek volna elő. Az egy dolog, hogy őserdőben simán fennakadnának a kinövéseik miatt a gyökereken, ágakon és indákon, de amikor egy fegyvertelen férfi azzal képes megakadályozni, hogy az egyik megharapja, hogy a szarvánál megfogja... nos, ott már komoly gond van.

És persze a másik bolygóra való szállításból ott a lehetőség az elveszettség érzetére, de ez is elmarad... nincs semmi olyasmi, amit egy földi dzsungel kellős közepe nem adhatna ugyanúgy. Még a hazajutás terén sem tűnik problémásabbnak - ugyan a Ragadozók gépe agyon van bombázva, de ennyi erővel a yautják kilőhetnének egy mentőhelikoptert is, emellett a filmből úgy tűnik, nem olyan nehéz kormányozni egy ilyen istenverte űrhajót. Persze, miért is szurkolnánk hőseink hazajutásáért, ha semmit nem tudunk róluk, különösen, hogy várja-e őket egyáltalán valami otthon? Hiányzik belőlük az az emberi elem, ami Harriganékben ott volt, és nem helyettesíti semmi más.

Mindent egybevéve, a Ragadozók egy teljesen felesleges film - senki nem veszít semmit vele, ha kihagyja. A főszereplők érdektelenek, a Ragadozók vérszegényebbek, a történet pedig erőteljes eufémizmus arra a valamire, amit a forgatókönyv nyújt. Azzal, amivel hozzá akar adni a Ragadozó-mitológiához, voltaképpen elvesz belőle. Az eredeti hangulatának megidézésére pedig a Long Tall Sally stáblista alatt történő játszása pedig nemcsak édeskevés, de még esetlen is, tekintve, hogy nem passzol a film hangulatához.

Sajnálom, mert kedvelem az előző két Ragadozó filmet, és szeretnék azzal is dicsekedni, hogy egy hazámbéli rendezte a legutóbbit (nem beszélve, hogy a főszereplőben is csörgedezik némi magyar vér). Csak sajnos nem tudok. Ebben a filmben nincs izgalom, nincs fantázia, nincs szív - csak fájó üresség.

Generációs probléma

A napokban olvastam egy nyílt levelet egy, az én generációmba tartozó illetőtől, akinek már elege lett abból, hogy mindig megkapja a magáét az idősebb korosztályoktól. Hogy az ő korában már ők többre vitték, hogy már családot alapítottak, hogy sokkal keményebben küzdöttek, és, mindent egybe véve, túl kellene már lépnie azon a tévhiten, hogy különleges. Amire az írónő megjegyzi, hogy tisztában van, és ezt a tévhitet pont az előző generáció verte beléjük.

A cikk a szülőket is megcélozza, ami szerencsére engem nem érint, ugyanis nekem remek anyukám van, ellenben általánosan sajnos sok szempontból egyet kell értenem a hölggyel. Tényleg más a világ, mint amilyen egy évtizede volt, és tényleg olyan problémákkal találjuk magunkat szembe, amikre nem készítettek fel minket, mert akkoriban nem voltak ott olyan erősen. És valóban vannak súrlódások a korosztályok között, nem személyesen, inkább általános szinten, hozzáállás szintjén. Az egyik az, hogyha nem keresünk jól, vagy ne adj' Isten nincs munkahelyünk, azt magunknak köszönhetjük, mert lusták vagyunk, és ha keményen dolgoznánk, hamar megtérülne.

Sajnos, szembe kell nézni a ténnyel, hogy ez nem így van. Lehet, hogy egykor így volt, és ez esetben nagyon jó lenne, ha megint így lenne - mert most nem így van. Rengetegen voltunk, akik színjeles tanulók voltak, akik színjeles érettségit szereztek, lediplomáztak és felsőfokú nyelvvizsgát is szereztek (és bár van morgás a túlképzésre, az előbbiek mégis alapelvárásnak számítanak). Sőt, olyan is akad közülünk, akinek már van munkatapasztalata is, ne adj' Isten egy kiváló ajánlólevele. Mégsem találunk magunknak egyszerűen munkahelyet. Arról nem beszélve, hogy ez állandó legyen, és rendszeresen fizessen.

Jó, persze ennek a gazdasági helyzet is az oka, tudom. Igen ám, de ha valamit megtanultunk az előző válságból, az az, hogy sajnos nem múlik el magától, hanem szembe kell nézni vele. Ahogy szembe kell nézni a tüneteivel is. Ezek közé tartozik az is, hogy nagy a munkanélküliség, és nem csak a mi generációnkat érinti. És itt van a kutya elásva. Elvégre, lehetünk, lehettünk bármilyen jó tanulók, tapasztalat terén nem vesszük fel a versenyt egy negyvenévessel. Tévedés ne essék, én most nem is őket okolom, nyilván "jó érzés" lehet nekik is több évi munkával a hátuk mögött pályakezdőkkel megküzdeni a munkahelyért, olyan feltételeket elfogadva, amik jók lehetnek egy pályakezdőknek, de ők a fogukat szívják emiatt. Ahogy a pályakezdők is, mivel ők sokszor nem rúghatnak labdába, mint említettem.

És ez az egyik gond, hogy az előző generáció már nem az utódainak tekint minket, hanem a riválisaiknak. Én személy szerint például megkaptam egy hölgytől, hogy nem számít, mik a képességeim, ő akkor sem fogja megfizetni a tanulópénzt - nincs ebben semmi személyes, ezt akkor sem tenné, ha a tulajdon lányáról lenne szó. Nem mondom, hogy ez az egyetlen hozzáállás, van egy barátom, aki az előző generációhoz tartozik, és mindig számíthatok rá. Csak sajnos általánosságban az első a jellemző, és ott nem barátságról volt szó, egyszerűen arról, hogy pályakezdőt alkalmazzanak, akit be kell tanítani. Akkor is, ha az nem tartott volna olyan hosszú ideig, inkább olyasvalakit alkalmaznak, aki évek óta nyomja az ipart.

Én pedig ezt valahol meg is érteném. Azt, hogy a munkáltató a legjobbat szeretné. Ez mindig így volt, mindig így lesz, ez hozzátartozik a motivációhoz. Az ember tegye oda magát. A gond akkor van, ha azt érzi, hogy akár feje tetejére is állhat, akkor sem kap mást egy atyáskodó mosolynál - "jaj, tudja, fiam, hányan jelentkeztek erre a munkára?" Sejtem. A probléma viszont akkor van, amikor ezekért a kudarcokért minket tesznek felelőssé. A mi hibánk, hogy nincs húsz év tapasztalatunk, és amennyiben mégis dolgoztunk tanulmányaink alatt, nos, az sem ér annyit.

Visszatekintve egyszerűbb lehetett egykor, amikor a pályakezdőket a feletteseik, régi öreg rókák mentorálták. Elvártak tőlük, de mentorálták őket, mert tudták, hogy egyszer a helyükre lépnek. Persze, ezeknek a régi motorosoknak nem is egy zöldfülű bérével szúrták ki a szemüket. Másrészt meg a mostani veteránokban ott a félsz, hogy a fiatalok túl hamar a helyükre lépnek... elvégre a munkahelyek a védett korba kerülőket sem szeretik. Mint említettem: nem utódok vagyunk többé, hanem riválisok.

Ami gáz, mert azért mégis csak utódok vagyunk, és a negyvenéves kollégától vagy kolléganőtől a fortélyokat akarjuk ellesni, nem a földbe döngölni őket. Persze, mivel sokan szeretnénk dolgozni, ezért levisszük az árainkat, megelégedünk a kevéssel. Így sincs sokszor szerencsénk, és ami a keveset illeti, az nem a jövőnk megalapozásához kevés, hanem a jelenünk fenntartásához.

Az a generáció vagyunk, aki egy csomó adósságot örökölt a korábbiaktól, és most azt kell törlesztenie, a kamatos kamataival együtt. Akadnak olyanok, akik nemhogy nem tudnak elköltözni a szüleik házából, hanem attól félnek, hogy azt is eladják a fejük fölül. Mert persze, az elmaradást ki kell fizetni, ezt is megértjük... csak hát annyi mindent megértünk, miközben minket meg senki nem ért meg. Megértjük, hogy nem tudnak annyi pénzt fizetni nekünk, és megértjük, hogy nekünk viszont annyit kell. Csak hát, ha nem kapunk annyit, akkor nincs miből fizetnünk. Tudjuk, ez a mi gondunk, és nem érdekel senkit... csak ha ez így marad, akkor nem a miénk lesz egyedül. És igen, erre az a reakció, hogy majd megoldjuk, legfeljebb kölcsön kérünk a barátainktól. Csakhogy a barátainkat sem veti fel a pénz. És ha nem tudjuk legálisan megoldani, és nem legálissal próbálkozunk, akkor az a baj.

Igaza van a belinkelt cikk írójának. Túl sokat várnak el tőlünk. Nemcsak hozott tapasztalatot, de jó anyagi körülményeket is. B kategóriás jogosítványt és saját járgányt, miközben a benzin ára megfizethetetlen, és nemhogy saját autóra nincs pénzünk sem nekünk, sem a rokonoknak, de apuét is el kellett adni. Persze ezekről nem beszélünk, mert a szorult helyzetben levő maga tehet a bajáról. Figyelt volna oda jobban. Bűntudatot és szégyent érzünk ezekért a kudarcokért, és nem merünk segítséget kérni, mert félünk társaink megvetésétől. Végül is, az ember mindig is értett ahhoz, hogy áldozatokat bűnösöknek kiáltsa ki. Ugyanígy, ahogy egy ilyen helyzetbe kerülő rendre megkapja azt, "nem kellett volna". Elvégre, az az erősebb kiváltsága, hogy megmondja a gyengének, "nem kellett volna". Vagy nem is az erősebbé, csak a jobb pozícióban levőé.

De ettől még sokan maradnak szegények. És mintha a tervezet az lett volna, hogy a fiatalok aztán tudjanak serényen családot alapítani, minimum három gyerekkel, mert fogy a magyar. Osztán meg még a saját szüleiket is kötelesek eltartani. Jó, oké, a szándék meglenne, tényleg, de egyszerűen nincs miből. Sokan nemhogy félrerakni nem tudnak, de el kell dönteniük, esznek-e vagy a tartozásuk fizetik. Iszonyúan nyomasztó döntés. A gyerekeknek pedig anyagi biztonságra van szükségük. Nekünk is, de nekik aztán tényleg, mert nekik nem mondhatjuk, hogy ma nem volt pénz kiflire. Nem most fogjuk tudni megalapozni a családalapítást, és a mostani felállás miatt sokunknak kétséges, hogy valaha is fogja - itthon, legalábbis.

Arról nem beszélve, hogy a munkahelyek sem nagyon támogatják az ötletet, fiatalkorú nőktől állásinterjúknál rutinkérdés, hogy tervezik-e a gyereket. Sőt, olyat is hallottam, hogy valaki úgy kapta volna meg az állást, hogy szerződésben rögzíti, öt évig nem vállal gyereket. És ha közben mégis összejön? Elmegy az orvoshoz, hátra fekszik, és a hiteltörlesztésére gondol?

Ezek mind olyan dolgok, amikről beszélnünk kell, mert a beszéd az első lépés a megoldás felé. Csak sajnos erről beszélni nem kívánatos dolog, és betudják a negatív hozzáállásnak, uszításnak, pedig nem erről van szó. Arról van szó, hogy miközben mind áltatjuk magunkat, a valóság egyre távolodik attól, amit kitűztünk magunk elé. De ez talán orvosolható, ha beszélünk róla.

Töredelmesen bevallom, én nem vagyok annyira vádló az előző generációval szemben, mint a cikk írója, noha hozzá kell tennem, hogy az a hangnem számos, ugyanilyen hangnemben történő megjegyzésnek köszönhető. Tisztában vagyok vele, hogy nekik sem könnyű, éppen ezért sem kellene egymást marni, hanem valami megoldáson agyalni. Nem mondom, hogy olyan egyszerű ez, de úgy vettem észre, hogy így is sok felesleges agyi energiánkat fordítjuk arra, hogy a másik nem olyan, mint mi, osztán ez így nincs rendjén. Az utóbbi időben túl sok volt a bűnbak keresés, mindig volt valaki, aki mindig is tehetett az egészről, aki miatt szenved az ország. Ráadásul kábé úgy, ahogy az 1984-ben történt, csak nagyhatalmak helyett különböző társadalmi csoportokkal.

És amikor ilyen jelenségek vannak, az sosem jelent jót. Nem arra kéne ügyelni, hogy a "másiknak bezzeg jobb", mert neki sem jobb, és attól, mert neki rosszabb lesz, nekünk még nem lesz jobb. Nem is leszünk jobbak attól, mert másról bebizonyítottuk, hogy rosszabb. Sajnos, ez elég gyakori retorika, ahogy az is, hogy úgy megyünk szembe a másik érvelésével, hogy belekötünk minden egyes mondatába, aztán meg az nem baj, ha hússzor ellentmondtunk magunknak. Elvégre az a lényeg, hogy neki nincs igaza, tehát nekem igen. Esetleg felhánytorgatjuk, mit tett anno a dédnagybátyja. Csak ezek nem vezetnek megoldáshoz.

Elmondom, mikkel szembesülnek sokunk: hiába keresnek állást, egyszerűen nem találnak, és ez esetben ugye rosszak, mert élősdi munkanélküliek. És ha szerencséjük van és találnak, nos, jelenleg az sem úgy fizet, hogy törleszteni tudjanak, így még mindig rosszak. Ha ezért elvállalnak fekete munkát, akkor meg azért rosszak, mert bűnözők. Ha meg végül kimennek külföldre, akkor meg azért rosszak, mert hátat fordítottak az országuknak, és különben is, mekkora luxus már ilyet megengedni magunknak (közben meg azért mégis menjenek, mert majd akkor annak az országnak lesz problémája a munkáltatásuk, meg küldik haza a pénzt, de pszt, lesz majd mire hivatkozva még többet nyúlni tőlük). Mint mondtam, fejünk tetejére is állhatunk.

De ezért végre beszéljünk erről is. Pont azért nem nyitottam ki eddig a számat, mert féltem, hogy az foltot jelent a renomémon, és ez egy munkámba kerül. Nem akartam azt, hogy a családom emiatt rosszabb helyzetbe kerüljön. De ettől nem is lett jobb. Számtalan olyan munkalehetőség volt, ami két állásinterjú közt végül visszamondásra került, mert egyszerűen nem volt rá pénz. Azt is megtanultuk, hogy ma már az sem számít, van-e ismerősöd valahol, aki szól néhány szót az érdekedben, mert annyi embernek múlik már csak ezen, hogy nem számít, még egy állásinterjúra sem hívnak be emiatt. És sokszor nagyon tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, ráadásul még ezeket a problémákat is visszahárították ránk.

Tévedés ne essék, én lelkes vagyok, és minden újdonságba lelkesen vetem bele magam - de egy idő után a lelkesedés is elkopik, ha nem táplálja semmi. Ha felőrli az idegeskedés és a rengeteg kudarc. Ha szánt szándékkal letörik mások, majd hozzáteszik, hogy ez a legkevesebb, amit elvárnak tőlünk. És persze, ha nincs beszéd, akkor idővel mindenki levonja a maga tanulságát, és aszerint cselekszik (a fenti lehetőségek közül kiválaszt egyet).

De abból nem lesz három gyerek meg sziklaszilárd magyar gazdaság. A probléma túlnőtt rajtunk, úgyhogy ideje beszélnünk, ahelyett, hogy ragaszkodunk ahhoz: a délibábok valódi kastélyok.

Astro City kritika az SFmagon

'Nuff said! :D