Évvégi elmélkedés

Nos, először is Mindenkinek Kellemes Újévet szeretnék kívánni!
Másrészt meg hadd tegyek meg itt egy rövid személyes észrevételt, amivel nem muszáj egyetérteni, de talán érdemes megfontolni.
Azt hiszem, már az eddigiekből is kiderült, hogy nagy rajongója vagyok a fantasztikus irodalomnak, és örülök, hogy a fantasy itthon is kezd felzárkózni, gondolok itt az egyre több megjelenő külföldi íróra többek között. Mégis van valami, ami továbbra is bosszant az itthoni mentalitásra fantasy terén, ez pedig a szerepjáték-központúság elterjedtsége.
Hadd magyarázzam meg, mit értek ez alatt! Sajnos az tény és való, hogy mi nálunk nincs akkora háttere a fantasynek, mint Nyugaton, de még a sci-firől sem lehet elmondani ezt... nem feltétlenül azért, mert nincsenek gyökerei, hiszen olyanok írtak tudományos-fantasztikus műveket, mint Jókai, Karinthy vagy Szathmári, mégis, ezen regényekről legfeljebb lábjegyzetben értesülünk irodalomórákon, és egy egyszeri hazai sci-fi olvasó jó eséllyel nem is hallott róluk... ezért is volt mondjuk szimpatikus a Galaktika visszatekintése. Akárhogy is, a fantasynek még ennél is gyérebb a helyzete, hiszen sci-fi fronton még találunk egy Zsoldos Pétert, de a fantasy esetén már egy nagy űr tátong, és egészen a romantikáig kell visszabandukolni, hogy meghatározó, vagy legalábbis ismert művekbe botoljunk, mint a János Vitéz vagy a Csongor és Tünde - más kérdés, hogy őket többnyire nem szokás fantasynek tartani.
Namármost még mielőtt valaki azt hinné, hogy a herderi jóslat fantasy-verzióját vizionálom ide, hadd árnyaljam a helyzetet azzal, hogy én nem valami ízes-magyaros-betyárpörköltes, bajuszpödrően igazzy magyar fantasyért verem az asztalt - Karinthy Frigyes is nagy Herbert George Wells rajongó volt, és Az Időgép analógiájára írta meg a Capilláriát. A Capillária valamilyen szinten ott figyel a köztudatban, fantasy esetén ilyesmiről nem beszélhetünk - míg ezzel szemben az angolszászoknál ott van a Pán Péter, az Alice Csodaországban vagy az Óz, a nagy varázsló... és érdekes módon náluk nem tapasztalni semmilyen előítéletet ezekkel a mesékkel szemben, rengeteg fantasy író, köztük Tad Williams és George R. R. Martin egy lapon emlegetik a "komoly" alkotásokkal, míg sok hazai fantasy-rajongó elnézően mosolyog a Lázár Ervin könyvekre.
Tapasztalataim szerint a hazai közönség zöménél a fantasy még csak nem is A Gyűrűk Uránál kezdődik - pedig az a mű még igencsak jelentős megbecsülésnek örvend nálunk is, ideértve többek között a rajongói klubokat -, sokkal inkább a szerepjátékoknál. Sokszor azt tapasztalom, hogy még mindig elterjedt az a feltételezés, hogy az igazi fantasyhez készült szerepjáték - vagy fordítva. Hál' Istennek a helyzet árnyaltabb, vannak olyan barátaim, akik Drizzt kalandjait le sem emelik a polcról, ugyanakkor megtalálható náluk Az Utolsó Egyszarvú, Gaimantől bármi vagy pár régi fantasztikus regény. Azonban úgy tapasztalom, még mindig a szerepjátékos szemlélet dominál.
Ez persze azért is lehet, mert a rendszerváltás utáni első írógenerációnál meghatározó volt a szerepjáték - akadtak olyanok, akik aktívan játszottak, és felhasználták az élményeiket, másoknál ez közvetettebb volt, vagyis azért írtak kockacsörgetős regényeket, mert azoknak volt nagy keletje. Ha egy kicsit végigmegyünk a hazai fantasy-világokon, akkor rájöhetünk, hogy sokukhoz készült szerepjáték, vagy már eleve annak készültek: Ynev, A Káosz Világa, Codex, Requiem, Túlélők Földje. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy az olyan íróknak, mint Kornya Zsolt, Nemes István vagy Gáspár András nem kevés műveltségük volt nem-szerepjátékos fantasztikus irodalom terén... ez olyasmi, ami nem feltétlen jutott el a rajongókhoz, akik közül páran aztán írásra adták a fejüket, és nem egy közülük meg is jelenhetett... itt elég végignézni a 2000es évek első felének hazai irodalmán.
Félreértés ne essék, én most nem bűnbakokat akarok keresni, vagy ostorozni néhány szerencsétlent, semmint inkább eljutni a probléma gyökeréhez, ez pedig az, hogy a szerepjáték mintha egy kicsit elsőrendűbb lenne a fantasynél.
Ez több okból is káros, vagy inkább visszahúzó lehet. Az első az, hogy azok az emberkék, akiknek csak szerepjátékhoz készült fantasy-irodalommal volt szerencséjük, könnyen azt hihetik, hogy nem is olyan ördöngősség ilyesmit írni. Ez azért is lehet, mert ezeknél a műveknél nem kell - és nem is lehet - nagyon mélyre ásni, mert a regény feladata elsődlegesen az, hogy utazási prospektus gyanánt szolgáljon az adott világhoz, a szereplők pedig szinte csak alibiként vannak ott - utána lehet olvasni, és kiderül, hogy sokszor még a fekete-fehérnek tartott Gyűrűk Ura szereplői is árnyaltabbak náluk, vagy árnyaltabban vannak felkonferálva. Legyen jó, legyen gonosz, legyen barbár, legyen tünde. Ezzel szemben nagyon sok külföldi író azért is adhat valami sokkal mélyebbet, mert ott gond és előítéletek nélkül nyúlhat az elődökhöz, eljátszva a sablonokkal, mintegy új nézőpontból mutatva be őket. A külföldi oldalakon, fórumokon és blogokon gyakran olvashatók olyan viták és értekezések, hogy Oberont vagy Beowulfot miként újította be az író, vagy hogy milyen utalásokat tartalmaz az adott regény más művekre - én gyakrabban botlok itt abba, hogy akkor most szabályrendszer szerint a főhős tudott volna-e egyszerre két tűzlabdát lőni, vagy sem. Persze nálunk a mesék itthon mintha fantasytől függetlenül le lennének nézve, és ezt például egy, A hercegnő és a kobold filmkritika végén is láttam, amikor a kritikus azzal zárta a ledorongoló esszéjét (ez amúgy egy dolog), hogy "nem kellene olyan rossz hírüket kelteni az olyan aranyos lényeknek, mint a koboldok." Külföldön is van tündegiccs, de ott inkább előtérben van, hogy a tündérek és mesebeli lények tudnak rosszindulatúak, kártékonyak, ártalmasak lenni, és ennek megfelelően mintha nagyobb lenne a tisztelet az irányukban. Nálunk azonban mintha hatványozottan élne, hogy meséket nem olvasunk, mert az a gyerekeknek van, viszont mivel gyerekeknek szánjuk őket, ezért az éleket lekoptatjuk, viszont mivel az élek le vannak kopva, ezért igazolva érezzük magunkat, hogy gyerekeknek készültek. Mintha külföldön kicsit nagyobb lenne az átjárhatóság "mese" és "felnőtt" között a köztudatban.
A másik dolog pedig a világ felfedezése. Hogy mit értek ez alatt? Én sokkal jobban szeretem, ha egy író kalauzol minket végig a világon, egy vagy több karaktere által. Rendszeresen visszatérő írói eszköz, hogy a főhős egy zöldfülű karakter, aki még szinte semmit nem látott a világból, ennek megfelelően vele együtt csodálkozhatunk rá az újdonságokra, mindent a maga idejében - ami azt illeti, még egy előadás is készült arról, hogy mennyire meghatározó a csodálkozás A Gyűrűk Urában. Ezzel szemben a szerepjátékokhoz készült regényekben mintegy csak oda van vetve, hogy milyen dolgokkal találkozott a főhős.
Erre hadd hozzak egy példát, és mivel nem akarok valakit kipécézni, ezért hadd maradjon az író egy "átlagos író".

Telefon: Csöng-csöng
Átlagos író: Halló?
Telefon: Halló, Bob, mi a pálya?
Átlagos író: Semmi különös, éppen nagyban dolgozom a legújabb sötét elfes regényemen.
Telefon: Na igen, éppen ezért keresünk téged... na szóval most adjuk ki a Monster's Manual 4-et, és abban van egy jópofa lény, a ráktusz...
Átlagos író: Ráktusz?
Telefon: Igen. Kicsit rák, kicsit kaktusz. Jópofa, mi?
Átlagos író: Igen?
Telefon: Na szóval szeretnénk ha a hősök összefutnának egy ilyennel... megoldható lenne?
Átlagos író: Nos, lett volna egy harc egy mantikórral, de akkor átírom erre a jószágra. Mit kell tudni még róla?
Telefon: Hát, a méregre immúnis, de a tűz duplán sebzi.

Egy év múlva:

Átlagos Író: Sötét Kristályok Suhogása
(Részlet)

És akkor a barlangból előcsörtetett egy ráktusz. Grizzt hallott már erről a lényről, de álmaiban nem gondolta volna, hogy ennyire undorító. Mivel tudta, hogy a szörnyetegnek nem árthat a mérgezett tőrével, elrakta fegyverét, és meggyújtott egy fáklyát.

A szerepjátékregényekbe gyakran nem azért kerülnek ilyen lények, hogy az olvasót kizökkentsék mindennapjaiból vagy az újdonság varázsát adják, ellenkezőleg, azért vannak ott, hogy tudja, még mindig az adott világban jár.
A másik dolog a világ képlékenysége. Williams, Martin és Sanderson is összetett világokat szokott megalkotni, azonban a világok nem nőnek a fejükre, nem béklyók, csupán keretek. Az tény, hogy plasztikusan és átgondoltan megépített világok, ám ha egy kis részlet akadályt jelent a történetben, gond nélkül meg tudják változtatni, és az egyszeri olvasónak nem fog feltűnni. Olyan is előfordul az íróval, hogy egy szereplőből nő ki egy nép, és nem fordítva... persze lehetnek már ködös elképzelések korábban, de az egyén és a nép egymásnak köszönhetően csiszolódik. Mindez azért is lehet, mert az író rádöbbenhet, hogy ami elképzelve jó ötletnek tűnhetett, az a gyakorlatban nem feltétlen az, és lehet, hogy a hibákra pont egy hosszabban végigvezetett történetfonal hívja fel a figyelmét. A világ ad háttért a szereplőnek, de a szereplő fedezi fel a világot, így a kettő a történettel együtt kölcsönösen építi egymást.
A harmadik dolog az, hogy a szerepjátékok világbemutatására a hihetetlen töménység a jellemző. Gondoljunk csak bele, sokan, amikor külföldön nyaralnak, nem kíváncsiak az ország áfatörvényeire, inkább beülnek egy étterembe, aztán majd felderítik maguk a világot. Ezért is jó egy szereplőn keresztül megismerni egy világot, mert egyrészt élettel tölti meg - többek között másképpen is viszonyul egy egyszerűbb karakter az adott viszonyokhoz, mint egy más személyiséggel megáldott valaki, és ez már ad egy ízt a "mindentudó" narrátorral szemben -, másrészt meg az információ eloszlik.
A negyedik a világmegváltás... ha adva van egy szerepjáték, az sokszor nemcsak az író kezét köti meg, de a főhősökét is, elvégre tiszta sor, hogy nagyon nem változhatnak meg a viszonyok, elvégre akkor már nem is ugyanarról a világról beszélhetünk. Így az igazi világmegváltás sokszor elmarad, akkor is, ha a hősök feladata sokszor a status quo megőrzése - pedig már az is mennyivel érdekesebb, ha az ellen küzdenek -, hiszen sejthetjük, hogy a világ nem fordulhat ki a négy sarkából.
Nos, dióhéjban igazából ennyi. Ismétlem, ezzel a bejegyzéssel nem volt célom korábbi művek ostorozása - ellenkezőleg, a célom inkább az volt, hogy a magyar fantasy minél inkább elszakadjon a szerepjátéktól, és minél inkább próbáljon önmagaként megállni a lábán, még több forrásból merítve. Mint említettem, hiba lenne általánosítani, mert szerencsére nem egy példa van már a hazai vonalra e tekintetben, viszont érzéseim szerint ez a trend ennek ellenére makacsul tartja magát - emiatt is született ez a bejegyzés.
Így, év vége felé szerepeljen hát egy jövőbe vetett bizalomként - bizalomként, hogy ez a helyzet változik.

A Top10 legjópofább szuperhatalom

Oké, ez a bejegyzés két okból is született meg: egyrészt arra az esetre, ha valakinek nem lett volna elég geek eddig is ez az oldal, az most nyugodtan hátradőlhessen... másrészt...
Másrészt azért, hogy egy kicsit felidézhessük milyen is volt kissrácként belepillantani egy képregénybe, és felfedezni a Hét Aktuális Legkirályabb Képességét, amit bizony akkoriban nagyon jó érzés lett volna birtokolni, már csak azért is, mert így nagybetűs Valakiknek érezhettük volna magunkat, akik jobbak a Többinél.
Aztán ahogy cseperedtünk, és egyre több hérosszal volt dolgunk, az egész úgy kezdett egyre fásultabb lenni. Az emberfeletti erő mindig is az emberi képzeletet leginkább megmozgató hatalom volt, de emellett nyakra-főre botlik az ember repülésbe, sebezhetetlenségbe, telepátiába, energiacsapásba, és az egész szépen lassan elveszti az ízét, végül már a legújabb Superman-klónra csak legyintünk egyet.
Természetesen nem a szuperképességben mérhető az adott képregény eredetisége, sőt, mi sem áll távolabb ennél, ugyanis a Watchmen, az All-Star Superman, a Rising Stars vagy a Planetary mind a történetükkel, karaktereikkel, többlettartalmukkal emelkedtek ki az átlagból... viszont a szuperképességek jelenthetik a cseresznyét a habos tortán, ugyanis az író ott tudja elsütni a legelvetemültebb sziporkáit, lévén, valljuk be, a szuperhatalmak önmagukban is elvontak - különösen, ha valaki elgondolkodik, hogyan is működne az a való világban.
Akkor ezek után lássuk is a jelölteket sorjában - vannak közöttük olyanok, amelyek szerintem kimondottan eredetire sikerültek, de olyan is akad, ahol inkább a megvalósítás számított.

10. Az Emberi Amőba - Többszörös Ember

Azt hiszem jó páran látták már a Közös Több- szörös című Michael Keaton-filmet - de ha esetleg lennének olyanok, akik nem, nos, gondolom még ők is érezték azt, hogy semmi kedvük elmenni munkába, kivinni a szemetet, bevásárolni, hanem maradnának a kanapén és befejeznék a hátralévő húsz-harminc oldalt a regényből. Úgyis nagy szívfájdalmunk, hogy egyszerre nem lehetünk több helyen, a nap meg csak 24 órából áll.
Emellett az embernek ideje is, illetve kedve is lenne megváltani a világot, elvégre amennyiben az egyik többszöröse otthagyná a fogát... nos, azt is bőven túl lehetne élni.
Plusz a képességgel jópofa egzisztencialista kérdéseket vethetünk fel (ahogy az eltelt évek alatt fel is vetettek): mennyire tekinthető saját magunknak a többszörösünk, mennyire esik szét a személyiségünk, illetve - ez már csak apróság - mennyire fárad ki az ember egy hosszú - öt-hét többszörösös - nap után, miután összeolvad?

9. A Gépben Lakozó Szellemi Vezető - Mitchell Hundred

Brian K. Vaughan egy különös emberke - ahelyett, hogy ezerrel szórná a vadabbnál vadabb ötleteit, fog egyet, és azt viszi végig köteteken keresztül, lásd példának okáért a hazai Vertigo gyűjteményben is megjelenő Y: Az Utolsó Ember sorozatot.
Az Ex Machinában egy olyan politikai babérokra törekvő szuperhőssel találkozhatunk, aki szót ért a gépekkel, illetve képes irányítani őket, bár nem szükségszerűen fogadnak szót.


Mitchell mellett szót érdemel még ebben a mezőnyben a Planetary Dobosa, aki úgy szintén képes kommunikálni a gépekkel, noha az ő esetében a kulcsszó inkább az információ áramlása. Mivel azonban Dobos több mint valószínűleg zakkant, ezért rá nem szavaznék... ugyanakkor akinek interdimenzionális pornóra fájna a foga, az nyugodtan forduljon hozzá.


8. Már itt sem vagy - Jay "Popinjay" Aykroyd

Kevesen tudják George R. R. Martinról - legalábbis hazánkban -, hogy nagy kép- regényrajongó. Az 1980as évek végén meg is alkotott írótársaival - olyanokkal, mint Roger Zelazny és Chris Claremont - egy közös világot, ahol egy földönkívüli vírus gyökeresen megváltoztatta az emberiség történelmét. A ciklus a Wild Cards nevet kapta, ugyanis a vírus embertől függően különböző tüneteket produkált. A leggyakoribb a halál volt (az adott személy a Fekete Királynőt húzta), mások groteszk lényekké torzultak - ők lettek a Jokerek -, míg a szuperképességre szert tevő embereket Ászoknak keresztelték el. Rajtuk kívül még ott vannak a Bubik, akik tökéletesen használhatatlan hatalmak birtokába jutottak, így valamelyikük szakállat tud növeszteni pillanatok alatt, mások arasznyira tudnak lebegni a föld fölött.
Számtalan jópofa figurával találkozhatunk a Wild Cards világán belül, azonban számomra az egyik legsajátosabb Popinjay karaktere, aki képes másokat elteleportálni. Aki találkozott már igazi seggfejjel, az képes értékelni ezt a képességet...

7. Világok Vándora - Luther Arkwright

Szerintem mindenki álmodozott már arról, hogy milyen lenne ellátogatni egy párhuzamos valóságba, ahol a dolgok egy kicsit másképpen alakultak - mindezt a Sliders távirányítója nélkül, mert ugye elveszni azért nem szeretnénk, csupán kiruccanni. Bryan Talbot karaktere, Luther Arkwright puszta akarattal képes átjárni a párhuzamos valóságok között, és... ecsetelnem kell ezt, emberek? Szerintem az idejárók jó eséllyel erre tennék a voksukat.

6. Állati - Animal Man

Az állati képességekkel rendelkező szuperhősökkel Dunát lehetne rekeszteni, Bernhard "Buddy" Baker azonban annyiban mégis egyedi eset, hogy ő a közelében levő jószágok képességeit tudja lemásolni, akkor is, ha anatómiailag fikarcnyit sem változik. Ez a képesség mindnyájuk életébe új színt vihetne, hacsak a labdázásra gondolunk ebünkkel, ha madárlesen tollas barátainkat közelebbről akarnánk megsasolni, vagy versenyt úsznánk Flipperrel. Az olyanokat, mint a bikaviadal, szándékosan nem említettem - egyrészt az Animal Man alapvetően egy állatbarát képregény, másrészt különben is, az ember ne éljen vissza a hatalmával... kivéve ha egy szemtelen szárnyasnak kell megmutatni, mint abban a bizonyos Red Bull reklámban.

5. Éledő Csillagok - a teljes Rising Stars gárda

J. Michael Straczinsky képregényét sokan egy lapon szokták emlegetni a Watchmennel - én legalább is igen -, azzal a kiegészítéssel, hogy míg az utóbbi olyan, mintha Philip K. Dicket kérték volna fel arra, hogy írjon egy szuperhős-történetet, akkor a Rising Stars ugyanez, Ray Bradburyvel.
Maga a mű megérdemel egy külön cikket - és kapni is fog, csak nem tudom mikor: annyi a jó mű, és oly' kevés az idő -, de már maga a gárda sem hétköznapi, még szuperhősös mércével sem. Igen, vannak ugyan kötelező repülő-sebezhetetlen-muszklimiskák, de őket is kellő árnyaltsággal kezeli Straczinsky... azonban az "alapcsomagon" kívül csupa szokatlan emberke van: a sebezhetetlen, aki nem tud semmit kezdeni a képességévél, ugyanis átlagos - vagy azon aluli - ügyességgel és erővel bír, viszont emellett zéró tapintása van; a nő, akiben mindenki Álmai Asszonyát látja; az énekes, akinek dalára senki sem emlékszik, csak annyit, hogy nagyon szép; az álomjáró; a halottlátó; a telekinetikus, aki csupán apró dolgokat képes mozgatni, azokat viszont minden mennyiségben; a gyógyító; a szuperzseni; a pap gyermeke, aki csak lebegni és ragyogni tud.
Persze, mint korábban említettem, ez csak a cseresznye - Straczinsky olyan ügyesen keveri a lapokat, hogy a Rising Stars még azoknak is kötelező olvasmány, akik nem kedvelik a szuperhősöket... de erről később.

4. Mindenkinek Van Egy Álma - Morpheus, Sandman


Freddy Krueger óta tudjuk, hogy a rémálmoknak komoly következményei lehetnek... nos, Morpheus minden álom királya, és mellette Krueger egy pitiáner kispályás, olyan... olyan, mint a követ birtokló Dr. Dee.
Morpheus talán az egyik legérdekesebb képregényfigura, és talán a legnépszerűbb karakter, akit Neil Gaiman kitalált - sokan amúgy az írót vélik felfedezni Sandmanben, és tény, hogy távolról Morpheus tényleg kicsit Gaimanre emlékeztet: fekete ruha, hosszúkás arca, kusza frizura. Akárhogy is, Morpheusnak teljes körű hatalma van az álmok felett, és ezen keresztül mások személyisége felett is - nem akarok spoilerkedni, mert bízom benne, hogy az idejárók is olvasni szeretnék majd magyarul a többi kötetet, de éppenséggel a második történetben van a legkedvencebb ítéletem Sandmantől - hogy ki, vagy kik felett, azt majd mindenki megtudja a maga idejében.
Ja, és most komolyan, ki ne szeretne egy olyan helyen lakni, ahol a házvezető egy tündér, a pedellus egy tökfej, a kézbesítő egy holló, a közelben pedig Káin és Ábel lakik? Ki ne szeretne egy ilyen világ része lenni?

3. A Városok Istene - Jack Hawksmoor

A szuperhősök előszeretettel védelmezik a rendet nagyvárosokban - elsősorban azért is, mert a nagy számok törvénye alapján ott történik a legtöbb randalírozás, másrészt viszont egy szupercsörte csak felhő karcolókkal a háttérben mutat igazán. Emlékszik még valaki arra a történetre, amikor Pókember kénytelen volt kiruccanni a külvárosba? Mivel nem tudott hálóhintázni, ezért kénytelen volt gyalogolni, a kutyák megugatták, és a végén már visszasírta New York koszos-mocskos sikátorait.
Warren Ellis pont ezt szem előtt tartva alkotta meg Jack Hawksmoor karakterét - Nicholas Hawksmoor építészről és Rugóláb Jack városi legendájáról elnevezve. Jack egy öltönyös-mezítlábas karakter, aki úgy gubbaszt a házfalakhoz tapadva, mint Pókember, akkorát ugrik, mint Hulk, képes utazni a városok között, hallja a "gondolataikat", képes újjáépíteni a házakat és az utcákat, vagy éppen irányítani őket, emellett pedig ereje az adott város nagyságában rejlik.
Batmanre szokás mondani, hogy ő egyben Gotham - Jack mindig az éppen általa védelmezett város.

2. Egy Fatalista Isten - Dr. Manhattan


Íme, az ember, aki annyit tud és annyi mindenre képes... hogy nem tesz semmit. Manhattant már kielemeztem egyszer korábban, viszont ez a csavar van annyira ötletes, hogy helyet kapjon ezen a listán.

1. Képzeletbeli Barátok - Dorothy Spinner

Ugye előfordult velünk is néha, amikor képzeletbeli barátokhoz fordultunk - nem, itt most ezalatt nem azt értem, hogy láthatatlan emberkéket vendégeltünk meg teával, csak úgy elképzeltük, hogy de jó is lenne, ha a képzeletünkben élő emberkék valóságosak lennének. A sok hülye gyerek egyből leszállna rólunk, és mi is menőnek érezhetnénk magunkat.
Kis szerencsével azonban viszonylag hamar túljuthatunk ezeken a periódusokon - szegény Dorothy azonban nem ilyen mázlista, ugyanis őt a sors majomképpel verte meg, amit azzal a képességgel kompenzált, hogy képes életre hívni képzeletbeli barátait.
Persze a helyzet nem ilyen rózsaszín, és Dr. Jekyll óta tudjuk, hogy mindnyájunkban él valami, amitől jobb megvédeni a világot - ez Dorothy esetében a Gyertyagyáros, egy emberi félelmekből összegyúrt szörnyeteg.
Dorothy a Doom Patrol nevű dadaista szuperhős-csapat üdvöskéje, ahová olyan karakterek tartoznak, mint Bolond Jane, aki 64 személyiséggel és ennek megfelelő szuperképességgel bír, Danny, a transzvesztita utca, valamint olyan nívós ellenfeleik vannak, mint Állat-Zöldség-Ásvány Ember... ők is megérdemelnének talán egy külön helyet, de Jack Hawksmoor csapátával, az Authorityvel is ugyanez a helyzet... azonban - az Éledő Csillagokkal szemben - őket nagyságrendekkel sajátosabb karaktereknek éreztem a csapatukon belül.

Nos, dióhéjban ennyit az extrémebb képességekről... talán akad még olyan, ami még szót érdemelt volna, de az én szubjektív listámban ezek szerepelnek. Mint mondtam, egy képregényt nem ez tesz naggyá... viszont az vesse rám az első követ, aki nem szokott egy képregény kapcsán ilyesmiről ábrándozni - vagy inkább mégsem, mert nem vagyok sebezhetetlen.

Nyersvers

Bár nem szokásom verset írni, egyetlenegyszer mégis megragadott az ihlet Fonetika órán, hátul a padban, amikor azon filóztam kettő és fél négy között, hogy talán nem volt teljesen jó ötlet arrébb pakolni az ebédet, mondván, hadd hűljön, megvár az!
Bizony, mindig az kéne, ami nincs, és olyankor mindnyájan hajlamosak vagyunk idealizálni. Ennek az eredménye lett az alábbi vers, ami második lett a Vogon Kultúrkáló Versenyen, amit csak Harnyákos Arsztid Köldökömön ördöngős szőr nőtt című örökbecsűje előzött meg.
Ekkora felvezetés után íme:

Óda vagyok a sültkrumpliért

Mélyből kikapált, kerek krumpli, te, legkerekebb
E földkereken, ínycsiklandozó, olajban főtt,
Sóval meghintett, ketchuppal leöntött főfogás!
Te irántad hangzik el a legtöbb ima, nyafogás!
Izzad a paraszt, csorog a hátán a veríték,
Otthon fenn van kés, villa, fenn a teríték.
Ott vagy az asztalon, gyere csak be a számba!
Káros mellékhatásaid itt most nem vesszük számba!
Szeret téged a gyomrom, és a májam is utánad eped,
Mérgezd hát bátran koleszterinnel testemet!

Aud Max, 2005, jóóóval ebéd után.

A mögöttes tartalmakról meg ezúttal értekezzenek azok az irodalmárok, akiknek éppen nincs jobb dolguk.

Kellemes Karácsony Mindenkinek!

Ezúton is szeretnék Kellemes Karácsonyt és Boldog Újévet kívánni Minden Kedves Látogatómnak! Oké, a Kedvteleneknek is.
Jó lakmározást, és bízom benne, hogy néhányotoknak akad valami igazi geek-dolog a fa alatt.
Apropó, hamár Karácsony és család, annyit hadd osszak meg akkor itt, hogy többé-kevésbé (de inkább többé) az édesanyám felelős azért, hogy ma egyebek mellett ezt a blogot is írom. Ő volt az, aki kezembe nyomta a Végtelen Történetet, amikor hétéves voltam (és tudom, hogy az felért egy versenyfutással, ugyanis anyukám esténként olvasott fel nekem és a húgomnak a könyvből, és féltem, ha utolér engem, akkor már nem folytatom önerőből az olvasást, hanem a kényelmesebb utat választom - márpedig szorosan a nyomomban volt, mint Atráskónak Gomor), tőle nyúltam le a Babót, emellett ő volt az, aki ideadta Robert N. Charette-től a Hatalom Titkai trilógiát, miután ő kiolvasta. Ja, szerintem előkelő helyet foglal el a Világ 10 Legnagyobb Terry Pratchett rajongójának a listáján, valamint ő vett a kilencedik szülinapomra MÁGUS szerepjátékot, egy évvel későbbre pedig Shadowrunt. Csoda, hogy nem lettem normális?
Manapság már annyit fordult a helyzet, hogy a Gaiman regényeket én olvasom ki előbb - Pratchettnél erre esély sincs -, de a dolgok azért maradtak a régiben. Ha ideveszem még azt is, hogy a görög, germán, kelta, etc. mitológia szeretete anyai nagyszüleimhez köthető, akkor mindenki láthatja, hogy csupán családi hagyományt folytatok.
Apropó, érdekes, de úgy tapasztalom, hogy olyan írók köszönik meg a fantasy szeretetét édesanyjuknak vagy nagyanyjuknak, mint Greg Keyes, Tad Williams és Brandon Sanderson... hogy a regiment fantasy írónőt ne is említsem. Nálam éppen ezért sosem volt kérdés a női nem létjogosultsága a fantasztikum terén, de ez már egy másik történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor.
Akárhogy is, Kellemes Ünnepeket, Nagy Zabálásokat és Jó Pihenést Mindenkinek (utóbbit még az ünnepi hajcihő közepette is)!

Végy egy csipet törpét…

Mint már korábban említettem, kicsit már herótom van attól, hogy a fantasy világokra a középföldei fajok dömpingje a jellemző. Hogy pontosabb legyek: az nem tetszik kimondottan, hogy félszerzetről tudjuk, kis korhely, de amúgy kerüli a konfliktust, a tünde bölcs és természetkedvelő, et cetera. Gyakorlatilag már az előtt kívülről fújjuk a teljes táplálékláncot, hogy túljutottunk volna az első néhány oldalon… márpedig így elvész a fantasyből az, ami a varázsát adja: egy új, ismeretlen világ feltárása. Félreértés ne essék, nincs új a Nap alatt, és én sem hajítom a sarokba a könyvet, vagy teszem vissza undorodva a polcra, ha megtudom, tündék és törpék vannak benne. Viszont az kicsit sok, amikor az új világ abban különbözik az Elfeledett Birodalmaktól, hogy más a neve, a TSR/WotC által levédett lények kivételével az összes ottani teremtménnyel találkozhatunk, a kontinens egy kicsit máshogy lerajzolt paca, de amúgy minden kaland továbbra is egy v1-es kocsmában kezdődik.

Lehet azonban ügyesen keverni a lapokat úgy, hogy a régi, fáradtból valami új, friss világot kapjunk. Az egyik régóta bevált recept az, hogy fogjuk az instant D&D alapot, és elkeverjük egy másik irányzat elemeivel. Ebben a bejegyzésemben ezeket a szerepjáték-világokat veszem sorra ezzel a gyorstalpalóval.

FIGYELEM! Esetleges félreértések végett, mielőtt valaki kifakadna, hogy „nem is tud a fantasy-szerepjáték mást felmutatni, mint valami törpéset-tündéset?”, a válaszom az: dehogynem! Azonban jelen bejegyzés tárgya éppen az, hogy milyen jópofa dolgok tudnak születni a stílusok keveredéséből. Aki esetleg valami 0% törpetartalomra vágyik, térjen vissza később!
(Persze tudom, hogy az idejárók vannak olyan derék jóemberek, hogy nem értenek félre, de ahogy Murphy is mondja: „ha valamit olyan érthetően magyarázol el, hogy senki nem értheti félre, valaki biztosan félreérti”. Már párszor volt ehhez szerencsém a gyakorlatban – és valahol most is Damoklész kardjaként lebeg felettem a következő eset, szóval… lépjünk is tovább!)

A középföldei fajok elterjedésében komoly szerepe volt a korai szerepjátékoknak, ezek közül – már csak felkapottsága miatt is – legkiemelkedőbben a D&D-nek. Sokan előszeretettel kérik számon a D&D atyjától, Gary Gygaxtől, a Gyűrűk Urára jellemző mélységet, és rójják fel neki, hogy tökéletesen félreértette Tolkient. A helyzet azonban kicsit árnyaltabb. Gygaxet igazából nem fogta meg a Gyűrűk Ura, sokkal nagyobb hatással volt rá Jack Vance, Fritz Lieber, R. E. Howard, és ez érződik is a szerepjátékon. Tolkiennel szemben ezeknek az íróknak a hősei máról a holnapra élő szerencsevadászok voltak, akik kazamatákat raboltak ki, ősi rémekkel akasztottak bajszot (vagy csápot), és két kaland között egy kocsmában húzták meg magukat, ahol megemlékezhettek tetteikről, vagy éppenséggel igyekeztek elfeledni őket. Ravasz Cugel, Conan, Szükre Egerész és Fafhrd inkább tekinthető a kalandozók atyjainak, mint Zsákos Frodó… kár, hogy ennek ellenére a szerepjátékban mégis olyan meghatározóvá vált az a fenenagy moralizálás. Akárhogy is, hacsak belegondolunk, már akkor rájöhetünk, hogy a sword&sorcery kézhez állóbb irányzat a szerepjátékhoz, mint a high fantasy. Hogy miért? Mert míg az utóbbiban három köteten keresztül tartanak hobbitjaink rendíthetetlenül egy katlan felé, csak hogy beolvasszanak egy bizsut, addig Conanék kalandjai pár oldalon elférnek, így kiválóbb parti-alapot jelentenek azok számára, akik egy nehéz nap után „csupán” ki akarnak kapcsolódni.

Ezzel persze még nem válaszoltam meg a középföldei fajok jelenlétének a kérdését. A válasz: egyszerű üzleti érzék. Tolkien akkor népszerűsége csúcsán volt, Gygax pedig hülye lett volna nem meglovagolni ezt. Ennek ellenére a D&D fajok nem kizárólag Tolkientől eredeztethetőek, a tündékben és a trollokban például megfigyelhető Poul Anderson Oroszlánszívének a hatása is. Ezek után vegyük is sorra a világokat!

Az első D&D szerepjátékvilág a Greyhawk volt, amit egy nagy játszótérnek tekinthetünk, ennek megfelelően szerepel benne minden, ami a készítőknek tetszett, legyen szó a korábban említett művekről, sci-fiből megfantasysített űrszörnyekről (ld. Displacer beast), lovecrafti rémségekről vagy dinoszauruszokról, illetve bármiről, ami ezen derék úriembereknek brainstorming közben eszébe jutott. Persze a keret egy kvázi-középkori fantasyvilág volt, amit lakói Oerthnek hívnak – ez egyebek mellett nem csak a mi világunkból ered, hanem Jack Vance Big Planetjére is utal.

A Forgotten Realms mindazt nyújtotta, amit a Greyhawk, csak még nagyobban: a játszótérből így vidámpark lett. Az Elfeledett Birodalmak ennek következtében még monumentálisab, még eklektikusabb és még népszerűbb lett, mint elődje, egyben a generikus fantasy-világok példaképe. Valószínűleg tízből kilenc embernek ez a „campaign setting” ugrik be, ha azt mondom, fantasy szerepjáték, így tovább is lépnék.



Az első olyan világ, ahol egy sajátosabb hangulatra törekedtek, a Dragonlance volt (D&D berkeken belül, de Tékumelnek és Gloranthának majd csak később osztok lapot). A háttéren érződik a két alkotónak, Margaret Weissnek és Tracy Hickmannek azon igyekezete, hogy valami komolyabbat, mélyebbet adjanak ki a kezük közül, mint az előző két világ eklektikus orgiája (újabb megjegyzés: Forgotten Realms pár évvel később jelent meg, de mivel az Greyhawk felturbózott változata, önkényesen előbbre vettem). A fajok közül hiányzik az ork, ami Tolkien professzor találmánya volt – egyesek ezt a lényt a latin Orcus halálistenből származtatják, mások pedig a bajor agyaras pincemanóból, a lorkából – a helyét goblinok, hobgoblinok, ogrék és sárkányemberek töltik be… vagyis olyan lények, amelyek jó eséllyel előfordulhattak egy középkori lovagregényben. A gnómok itt kezdik magukra ölteni a kicsit habókos technokrata ezermester imázst, és az itt megjelenő surranó olyan életképesnek bizonyult, hogy a D&D később visszaolvasztotta őt a félszerzetbe – különösen azután, hogy Tolkien örökösei sokat ugráltak. A sárkányok itt kezdenek színek szerint csoportosulni, illetve jó pár háttérben levő faj – pl. minotaurusz, tengeri tündér – nagyobb szerepet kap. Sajátosabb, egységesebb, mélyebb – a korábbi világok mellett biztosan, és én személy szerint mindig is éreztem rajta egy csepp keltás beütést. Annak ellenére, hogy úgy tapasztalom, a Dragonlance világ szerepjátékos körökben – legalábbis közvetlen környezetemben, elvégre azért az írópáros regényei továbbra is kelendőnek bizonyulnak – nem örvend nagy népszerűségnek, én mindenképpen az egyik legjobban sikerült D&D világnak tartom.

És akkor most nézzük a többit, hozzáadott alkotóelem szerint:



Sivatagos posztapokaliptikus: Dark Sun, a tündés-törpés világok Falloutja. A hagyományos „sivatagos posztapokaliptikus” világokkal szemben itt nem egy bizonyos gombot nyomtak meg, hanem pár mágus fajirtásra használta el a világ mágiáját, míg a napjuk vörös óriássá nem változott, a tengerek java el nem párolgott, és az egész civilizáció vissza nem zuhant egy korai ókori állapotba (bár a gladiátor arénák meg kimondottan Rómát juttatják az eszembe). A városállamokat a világot pusztulásba taszító – és ez által félistenné váló – mágusok uralják, akik saját papságot, a templomosokat gyűjtötték maguk köré. A városok között irdatlan nagy és halálos pusztaságok terülnek el, sokan azonban mégis inkább ezt választják, hogy szabadok legyenek – ugyanis a társadalom legnépesebb rétege a rabszolgáké. A félszerzetek itt vészjósló, kannibál kis szörnyek, a tündék megbízhatatlan szarháziak, a törpék pedig kopasz fanatisták. A gnómok és az orkok a genocídiumok áldozatai lettek, míg néhány fajt – így a félóriásokat – pont a népirtók tenyésztették ki szolgáknak. A mágia ezen a világon komoly károkat okoz a természetben, így a varázshasználókat meglincselik. Ez viszont nagyobb teret ad a pszihasználatnak, és én speciel a Dark Sunt tartom azon nagyon kevés világok egyikének, ahol a két „csodatevés” megfér egymás mellett. Akadnak még elementalista papok és a területüket agresszíven védelmező druidák, és persze valószínűleg kapnék a fejemre a világ rajongóitól, ha az óriássáskákat, a thri-kreeneket kihagynám. Beteg egy világ, a szó összes értelemben… kár, hogy a hozzájuk készült regényekre a „szabadítsuk fel a népet és tegyünk egyéb felvilágosult dolgokat” mentalitás lett a jellemző.



Gótikus horror: Ravenloft. Az itt élő népek olyan durván babonásak, hogy egy mezei törpét is félelemmel fogadnak – a tolkieni fajok az emberek között nem szívesen látott vendégek, különösen a fél-orkot helyettesítő kalibánok, akik, akárcsak névadójuk, olyan szerencsétlen torzszülöttek, akiket még a méhben ártó mágia ért. De ott vannak még a Vistanik is, a gótikus horror rémregényeinek mitikussá tett romái is, meg persze az éjszaka rémei, minden mennyiségben. Olyan klasszikus szörnyetegeknek léteznek itt megfelelői, mint Drakula, Dr. Frankenstein és gyermeke, Dr. Moreau, Van Hellsing, Dr. Henry Jekyll és Mr. Hyde, valamint egy különös Pinocchio – Chucky ötvözet.



Sword&planet: Spelljammer. A sword&planet az egy olyan, meglehetősen romantikus sci-fi irányzat, aminek képviselői közé Edgar Rice Burroughs is tartozott a Mars, Hold és Vénusz regényeivel. De talán még közelebb vagyunk a világ hangulatához, ha a Kincses Bolygót említem. Az űrt hatalmas (hagyományos) bárkák szelik át, saját atmoszférával, a naprendszerek a ptolemaioszi világképnek megfelelően gömbökbe vannak zárva, melyeket az éter határol, ezen kívül egyes rendszerekben a Föld forog a Nap körül, máshol meg fordítva. A háttér meta-világ nevét egy titokzatos, rájaformájú űrkikötőről kapta, a fekete lyukak pedig itt az örvényeknek feleltethetőek meg, míg az asztreoidamező szirtjeiről emberevő óriások hajigálhatnak sziklákat az óvatlan utazóra. Azon kívül, hogy a Spelljammer az első olyan háttér, ami több létező világot kötött össze, önmagában is erős hangulata van – sajnos nem örvendett nagy népszerűségnek, pedig szerintem marha pofás kis metavilág. Ja, a fajokról: vannak itt militáns vizilóemberek, illetve egy ork faj, ami a klingonok szerepét tölti be, valamint az elmaradhatatlan sötét elfek, akik a helyi vulkániak.

Létsíkos (vagy bangsi): Planescape. Mennyek és poklok, démonok és ördögök, angyalok és istenek háborúja. Egy összekötő világ, ami egy gigantikus kerék belsejében található. Elementál-, ördög- és angyalivadékok, óraemberkék, kentaurfajzatok, és egyéb, egzotikusabb lények népesítik be a multiverzumot. Ez a második összekötő világ, amelyen keresztül eljuthatunk Krynnről az Elfeledett Birodalmakra… illetve abban is megegyezik korábbi társával, hogy a Ravenloftot messzire elkerülik, mert hirhedten egy félelmetes csapdavilág, a Dark Sun Athasa pedig kívül esik a forgalomból. Bár azt itt tartom érdemesnek megjegyezni, hogy az ilyen világcrossoverek sokszor pont elvesznek a hangulatból, mind ennél, mind a korábbinál… érdemes tehát csínján bánni vele!



Ponyva-noir: Eberron. A D&D új üdvöskéje. Igazából ez sem egy rossz világ, csak rengeteg fényező kritika azt felejtette el, hogy közte és az Elfeledett Birodalmak között volt már pár formabontó világ – Juhász Viktor ismertetője speciel üdítő kivétel volt. Egy olyan világ, ami most ébredezik egy „Világháborúból”, és talán teljes gőzzel egy újabb felé tart. Erős Máltai sólyom és Indiana Jones hatás érződik rajta, a kontinensen élő tünde törzsek pedig akaratlanul az Arábiai Lawrence-t juttatják az eszembe. A törpék bankárok, az orkok fejlett kultúrával bíró népek, a gnómok diplomaták, a félszerzetek nomádok, a tündék arabok, rajtuk kívül pedig találkozhatunk alakváltókkal, likantrópokkal, élőgólemekkel, álomszimbiontákkal. A mágia itt helyettesíti a technikát, a kontinens egy részét elementálvasutak szelik át, és apró fénybűbájok világítják ki az utcákat. Ez is egy jó világ, ha az ember képes magát túltenni a hype-on.

Kitekintés a D&D-n kívülre.



Cyberpunk-urban fantasy: Shadowrun. Számomra örök kedvenc. Amikor szegény Gibson meghallotta, hogy a D&D magazinban cyberpunknak titulálták a Shadowrunt, kis híján szívinfarktust kapott. Együttéreztem vele, ugyanis ezzel a kategorizálással pont a világ lelke veszik el, mivel a látványosabb cyberpunk hatás mellett ott van nem kevés urban fantasy is. Ez a két stílus pedig remekül kiegészíti egymást: a cyberpunk technológiai csodái elszürkítik az életet, míg az urban fantasy elve az, hogy a legszürkébb dolog mögött is csoda rejlik, és így van egy visszacsatolás. Vállalati igazgatók, akik voltaképpen sárkányok; a hely szellemei, akiket kiborgokra lehet uszítani; trollok és orkok, akik a faji előítéletek áldozatai; az isteneket helyettesítő állati totemek; a sci-fi mutáns óriásbogarát és a fantasy túlvilági rettenetét magában egyesítő rovarszellemek.
Az már csak lábjegyzet, de a magamrészéről a Hatalom Titkait is olvasható regényeknek tartom, szemben rengeteg D&D művel… jó, természetesen ponyvák, de annak tökéletesen megfelelnek.



Lovecraft: Earthdawn. És most egyszerre gondolok Cthulhura és Kadathra. Egyfelől ott vannak az embereket megszálló, lelketlen, másvilági borzadályok, a Rémek, másfelől az egész Föld egy nagy mesevilág, ahol a Fekete-tenger helyén lávamező terül el, a mai Ukrajna területének nagy része egy hatalmas dzsungel, és ahol nem számít szokatlan látványnak a repülő kastély – oké, egy kicsit mégis. Míg rengeteg más világon a törpék nemzete hanyatlóban van, addig itt ők élik a reneszánszukat… utánuk a legmeghatározóbb faj az orkoké, és csak őket követi az ember. A tündék dekadens mazochisták, a trollok égi kalózok, rajtuk kívül pedig akad „swashbuckler” gyíkember, lassú sziklaember, csélcsap tündérke.

A D&D-n kívüli „D&D” világok.

Posztapokaliptikus: Scarred Lands. Egykor ezt a világot a titánok uralták – egész pontosan minden egyes korra egy titán uralma volt a jellemző. Volt, amikor a földeket jégpáncél borította, máskor végeláthatatlan sivatag, vagy mérgező növények buja dzsungele… egészen addig, amíg a mágia hatkarú titánjának a korában a halandók kapcsolatba nem kerültek az istenekkel, a világ akkori urainak gyermekeivel. A többi sejthető annak, aki kicsit is járatos a görög mitológiában. A titánokat az istenek legyőzték és bebörtönözték, ennek megfelelően némely vidékre nagyon extrém viszonyok jellemzőek… a francba is, egy egész tengert színezett vörösre a halhatatlanok vére! Gyakoriak a torzulások, mint a pókgoblinok vagy a gigászi meztelen csigák (fúj!), és a világ többi része sem kimondottan rózsaszín… kezdve azzal, hogy sokak szerint a titánok uralmának a végével megtört a bolygó természetes ciklusa. Bevallom, a Scarred Lands sok tekintetben emlékeztetett egy klasszikus (lapozgatós) szerepjáték-világra, a Titánra – oké, nomen est omen.
A törpék között találkozunk rejtőzködő, túlélő és rabszolgatartó klánokkal, a nemestündék a terméketlenségük miatt lassú kihalásra vannak ítélve, a félszerzetek mindenki által lenézett, földönfutó pórok, a félorkok itt fondorlatosabbak, a gnómok pedig a dzsungelekben torzsalkodnak a jaguáremberekkel. Akadnak még vad és sötét elfek, valamint gnollok… plussz emberek, naná, meg egy regiment torzszülött.

Steampunk némi westernnel fűszerezve: Iron Kingdoms. Az eddigek közül talán legjobban az Eberronra emlékeztet. Azonban míg ott a technika és a mágia szétválaszthatatlanul összefonódik, addig itt vegytisztább steampunkot kapunk. A western beütést a pisztolymágusok adják, akik hatlövetűikkel és bűbájaikkal járják a vadont, ahol ősi – és sokszor az amerikai folklórból ld. bőreváltó és aligátorember – vett lények garázdálkodnak. Az iparosodás, a nagyobb hatalmak egymásnak feszülése, valamint a kattogó masinák jellemzik a világot. A játék érdekessége, hogy az emberek sokszínűsége a rendszerben is látszik: egy adott ország sarja inkább harcosnak jó, és a fegyverforgatáshoz kap bónuszt, míg más nép fiai inkább vándoroknak termettek, és a felderítéshez kapnak bónuszokat. Emellett vannak hátrányaik is, van, amelyik visszahúzódó, a másik pedig militáns. Törpékkel és tündékkel itt is találkozhatunk – bár az utóbbiak itt roppant xenofóbok, így valószínűbb, hogy az alfajukba, a hótündékbe botlunk – ugyanakkor a jópofa fajoknak, mint a gnóm és a félszerzet, nem osztottak lapot. Helyettük vannak goblinfélék, trollfajzatok, valamint ogrunok, akik kovácsmesterségben felveszik a versenyt a törpékkel.



Mech: Dragonmech. Miután az itteni világra a szó szoros értelemben készül rázuhanni az ég – pontosabban a Hold –, és mivel a meteoresőkön kívül holdbéli fajzatok, így sárkányok is érkeznek, ezért a törpék tanácsosnak találták megépíteni ezeket a monstrumokat. Szerencsére nemcsak steampunk mechek fordulnak elő ezen a világon, vannak olyan változatok, amelyeket óraműszerkezet hajt, másokat rabszolgák – az orkoknál, főleg – és előfordulnak ent- illetve élőholt-verziók is. Egyes monstrumokban egész városok és kisebb ökoszisztémák férnek el, olyan fajokkal, amelyek az új körülményekhez alkalmazkodtak. Így egy nagyobb mech félreesőbb részeiben aligátorokba és sápadt csavarszerzetekbe bukkanhatunk. Azok, akik nem egy mechben húzzák meg magukat, a föld alá menekültek, és csak néhányan próbálnak szerencsét odakint. Ezek közé tartoznak a tortogok, akiket vastag páncéljuk véd az enyhébb meteoresőktől. A Hold közelsége miatt drasztikusan felerősödött az ár-apály jellenség, ami által a kétéltű halemberek, a slathemek kénytelenek voltak kapcsolatba lépni a külvilággal. Az említésre méltó fajzatok közé még a gép- és a leptoceratopsemberek tartoznak, a kasztok között a legegyedibb pedig a gőzborg.

Történelmi intrikus: Arcanis. Ezt hagytam a legutoljára, és az igazat megvallva, ezt tudtam magamban a legnehezebben elhelyezni. Nem egy rossz világ, de pár szempontból kiforratlannak tűnik. Pl. az tetszett, hogy bizonyos országok és provinciák jellemző nevei valós népekről lettek mintázva, de az kicsit sok, amikor az egyiptomiak mellé odateszik a finneket. A fajok tekintetében egy kicsit megkavart alap-D&D-vel találkozhatunk. A tündék itt félig elementál lények, a törpék elátkozott óriások, a gnómok a törpék és az emberek torz utódai. Vannak még pokolfajzatok, gyíklények, fél-orkok és –hobgoblinok, meg egy isteni nép, a Val, a világ egyetlen pszi-használói… bevallom, az én ízlésemhez jobban passzolt volna, ha inkább paplovagok lennének, de hát ez csak én vagyok.

A sort persze még lehetne folytatni, de gyorstalpalóm már így is töményre sikeredett. Igen, a világok megérdemelnének egy kiemeltebb elemzést, de az elsődleges szempontom az volt, hogy megmozgassam mások fantáziáját és megmutassam milyen jópofa dolgok születhetnek az irányzatok keveredéséből. Pont ezek azok a koncepciók, amik nem veszik véresen komolyan magukat, de számomra valahogy éppen ez a szimpatikus bennük. Nem, itt nem azt értem, hogy egy „szerepjáték legyen sekélyes szórakozás”. Egyszerűen csak sokszor érzek hazai fronton némi görcsölést, hogy az adott világ komoly, komor, roppant mély legyen, holott sokszor a világnak nem kell több lennie egy ugródeszkánál, ami megmozgatja az emberek képzeletét, aztán úgyis mindenki a saját íze szerint játszik – ezt természetesen befolyásolja a világ hangulata is, de nem szabad, hogy gát legyen.

Némileg ironikus, hogy – a fenti szempontok alapján is, meg amúgy is – a legszimpatikusabb hazai világhoz nem adtak ki szerepjátékot, de nem is szükséges, mert némi kreativitással bárki alkothat hozzá: ez pedig Nagate. Persze nincs egyedül, számomra kedves még Ólomerdő és Cherubion… a többiek, amikhez adtak is ki rendszert, vagy fordítva, könyveket is a rendszerhez… nos, nem kell félni, nem sokára rájuk is sort kerítek.

Ezért tart itt az ország...

Már több ízben akartam írni, hogyha létezik olyan retorikai fordulat, ami kishazánkban elkoptatottabb egy negyven éves cipőnél és lehetetlen leütni a Heti Vekengés 10 Toplistájának első helyéről, az az "Ezért tart itt az ország..." örökbecsű.
Talán egy hónapja lehetett, hogy betértem egy közértbe, ahol az egyik vásárlónak problémája volt azzal, hogy a kosarak tisztasága hagy némi kívánni valót maga után - mondjuk ki, koszosak voltak, mint a föld -, és rögtön el kezdte szavalni a magáét, felütésül az idézőjelbe tett szófordulatot használva ("Ezért tart itt az ország, mert ennyire szarnak bele mások igényeibe"). No igen ám, de szabad országban élünk, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, így a biztonsági őr pedig annak adott hangot, hogy "Azért tart itt az ország, mert ennyi ostoba ember van". Mit lehet erre mondani?
Ha önironikusan megjegyezném, hogy szerintem azt, hogy "Ezért tart itt az ország...", azt sokan félreértenék, és elkezdenének jönni azzal, hogy "Azért tart itt az ország, mert BEHELYETTESÍTHETŐ FELÜLET". Be lehet rakni azt, ami éppen napi bosszúságot okozott nekünk, így időjárást, mogorva pénztárosokat, villanyszámlát, gondatlan kutyatulajdonosokat, szemtelen taknyosokat, házsártos vén szipirtyókat, az összes kisebbséget, még a David Icke-féle alakváltó gyíkembereket is, akik amúgy jófejek, csak ne szponzorálnák a V-t.
Valahogy már annyiszor találkoztam ezzel a szófordulattal, hogy számomra akaratlanul Monthy Pythont idézi, ahogy a sok ember hirtelen rálel az Univerzumot pusztulással fenyegető rákfenére, aminek létezésére fel kell hívni az ostoba tömeg figyelmét az élet és haladás érdekében. Vizuális alkat vagyok, és amikor annyiszor hallom ezt a közéletben és olvasom a neten, az a kép ugrik be, amikor a lelkes tömeg teljes nekiveselkedéssel igyekszik kitolni országunkat a kátyúból - a létező összes irányból.
Ha most azt mondom, mi lenne, ha hanyagolnánk ezt a fordulatot, és behelyettesítenénk egy "Nem lehetne...?" felütéssel (Nem lehetne a kosár tisztább/Nem lehetne ezt normálisan mondani/Nem lehetne kicsit jobban odafigyelni/etc?), félek, hogy didaktikusnak tűnök, pedig nincs bennem semmi népnevelő szándék - egyszerűbben ha valaki így fogalmazza meg nekem a mondandóját, azt sokkal hitelesebbnek érzem, mintha hirtelen herderi víziót vázolnának fel előttem, csak mert kisebb-nagyobb nézeteltérések akadnak. Nem bosszant, inkább valahol mosolyogtató, és szerintem nyugodt szívvel hanyagolható szófordulat... egy kis időre biztosan, mert annyiszor lehet manapság belebotlani, hogy egy kicsit a kispadra kellene küldeni, hogy újra a kívánt hatást érje el.
Ez persze csak egy vélemény, nem bosszankodás, mert végül is az ilyen szövegek így is működnek nálam, csak talán nem úgy, ahogy a kedves agitátor akarta.
Persze talán ezért tart itt az ország.
A sok kárörvendő miatt. Meg azok miatt, akik megmondják a frankót. Meg a blogok miatt.
Az ország az tart itt, vagy ott, vagy valahol, csak ezek a beszélgetések nem szoktak tartani sehová, hanem körbe-körbejárnak, szerintem.
Még egyszer, ennek is megvan a maga bája.
Főleg, ha akad a kéznél pattogatott kukorica.

Kellemes Mikulást!

Munka, munka, munka. Képes úgy maga alá temetni az embert, hogy ki sem látszik belőle. Velem is ez történt, ennek tudható be viszonylagos inaktivitásom. Viszont December második felében pihi, akkor pedig kerülni fog ez-az az oldalra a Télapó puttonyából.
És hamár itt tartunk, ezután szeretném megragadni az alkalmat, hogy Mindenkinek Kellemes Mikulást Kívánjak!
Meg is kértem a Nagyszakállút - tudjátok, a fazont, aki félúton van Alan Moore és George R. R. Martin között -, hogy látogassa meg minden kedves blogolvasómat.
Ő sajnos nem ért rá, azonban maga helyett elküldte a helyettesét! :)
Bízom benne, hogy oda is ér időben Mindegyikőtökhöz!

Társadalmi célú közlegény

Bízom benne, hogy senki nem felejtette el, hogy holnap Hungarocomix lesz a Gödörben?
Felszólítás itt is.
Plusz!
Megjelent László Zoltán újabb regénye, a Nagate folytatása, a Nullapont.
Igyekszem beszerezni és véleményezni, de a monstre Nagate esszémet is lenyelte a gépem... nem baj, azt hiszem, előbb akkor mégis inkább elolvasom a folytatást, és utána megint nekilátok, ha a gépben lakozó szellem is úgy akarja.
Ha nem, akkor talán hamarabb olvasunk a Nullapontról véleményt az origón. Bocs, de az adta magát.
Ahogy az is, hamár gépben lakozó szellem, illetve ősi civilizációk által épített szerkezetek, bízom benne, hogy senki nem változik át a végén "tungsram-magzattá".
De majd meglátjuk, addig meg nem piszkoskodunk. Azt majd utána. :P

Az első szegedi képregényfesztivál

Tegnap sor került az első szegedi képregényes rendezvényre, és szerintem nem túlzok, ha azt állítom, hogy felülmúlta a várakozásokat. Ennek pedig kimondottan örülök, mert egyrészt valószínűleg lesz még ilyen, másrészt meg – nagy lokálpatriótaként – régóta morgok amiatt, hogy miért is ne lehetne valami megmozdulás itt lent, az Alföldön is. Elvégre mégis csak Szeged a szülővároskája Kalyber Joe-nak és a Panelnak, valamint Tomster megálmodója, Pásztor Tamás is itt koptatta nálunk a padot. És persze ez még korántsem minden…
…de azt hiszem, felesleges bizonygatnom bármit is immár, hiszen a fesztivál jött, mi mentünk, láttunk, és meggyőződtünk arról, hogy ilyesmire itt is szükség van. A program jól szervezett volt, reggel tíztől este hatig – sőt, egy kis mangás csúszásnak köszönhetően egy kicsit még tovább – non-stop előadásokat tartottak a kilencedik művészet különböző témáiban. Az előadók között ott volt természetesen Váradi Gábor Antal és Szabó Gergő, illetve Dunai Tamás, akik már több szemeszter óta tartanak képregényes kurzusokat a Szegedi Tudományegyetemen. Váradi Gábor és Szabó Gergő Mickey Mouse kontra Hitler előadása volt az utolsó, de szerintem egyben a legérdekesebb is, és ennek köszönhetően a csúszás ellenére is voltunk rajta dögivel… a témája a világháborús propaganda volt a képregény és a rajzfilmek területén, mind egyik, mind másik oldalon, így Amerika Kapitányon illetve a Hitler által elnyomott Donald kacsán kívül találkozhattunk a gonosz zsidó orrszarvú rabbival is – elvégre a Führer nagy Disney-rajongó volt, és szeretett valami hasonló, ámbátor ízig-vérig harmadik birodalmi változatot, és ez a megvalósításon látszik is, mégha az eszmei mondanivalón nem feltétlenül.
Dunai Tamás a Marvel Kiadóról tartott átfogó előadást, míg Pilcz Roland a Kalyber Joe készítésének kulisszatitkaiba avatott be minket. De tartott itt előadást a francia képregényekről Bayer Antal, ahogy a horror képregények terén is gyarapíthattuk ismereteinket.
Itt került bemutatásra egy új netes képregény-sorozat, az X-Embörök is, Rozgonyi Zalán által, és kimondottan tanulságos volt az is. Őszinte leszek, én ezzel a koncepcióval már korábban is találkoztam, elvégre ismerem a srácokat, és kicsit féltettem őket – nem azért, mert az alkotásuk ne lenne jó. Az X-Embörök koncepciója ugyanis az, hogy mi lenne, ha az amerikai szuperhősök (természetesen ezúttal az X-menről beszélek) egy kelet-európai ország kultúrájából, történelméből, világszemléletéből nőtték volna ki magukat, rengeteg utalással a korai magyar sci-fikre*, folklórra, közéletre. Magyarán nem egy agyatlan paródiáról beszélünk, hanem egy gondolatjátékról… és mielőtt még valaki azt mondaná, hogy ez a szegény emberek X-menje… nos, voltaképpen erre is épül a képregény. Elvégre nálunk a főgonosz nem biztos, hogy tudja fizetni a villanyszámlát, nem telik csicsás-hiperellenálló jelmezre, és ha el is foglal egy katonai bázist… nos, voltaképpen miért is rázná meg a világot? Elvégre mások a lehetőségek itt, mint odaát. Én attól féltem, hogy áldozatul esnek ők is az előítéleteknek, mint a hőseik, és sokan éppen csak vetnek rá egy pillantást, majd arra a következtetésre jutnak, hogy ez nem eredeti, akkor meg mi szükség van rá? Hálistennek paranoid félelmeim alaptalannak bizonyultak, ugyanis a közönség nyitott volt, és mindenkinek szeretettel ajánlom, hogy látogasson el az oldalukra, akiket érdekel a téma (ja, igen, oldalt is megtalálható immáron).
Az előadásokon kívül persze körbenéztem, kicsit szívattam Pilcz Rolandot meg Pásztor Tamást, mert azt kellett, beültem Szabó Zoltán Ádám helyére, mert a közönségben voltak érdekes arcok, és még képesek lettek volna elkapkodni a képregényeket, valamint kétszer is hagytam magam meginterjúvolni, mint a közönség arca. Meg persze beszélgettem sok kedves ismerős arccal. Ja, meg végignéztem a Dargay kiállítást is, hamár én is ott voltam, meg az is ott volt.
Az meg külön egy élmény volt, hogy amikor a Comicsinvest standjánál rátaláltam egy Gail Simone által írt Wonder Womanre, kiderült, hogy egy velem egykorú hölgy is azt kereste… nemcsak, hogy átengedtem, de lovagiasan segítettem a többi rész megkeresésében is. És még mondják, hogy a képregények a szemüveges geekek hobbija!
(És igen, most legyen egyúttal ez a végszó! :D)



Ezen a képen Pilcz Roli nekem magyaráz, én meg a vevőinek. :D (forrás: index.hu)

Én és a TvNetWork

Amikor megnyitottam a blogomat, megfogadtam, hogy semmi esetre sem fogom benne megváltani a világot afféle hőzöngő netremeteként. Most sem tervezem, de azért egy személyes élményt megosztanék, mert jobb, ha az ember kiírja magából, és különben is, arra találták ki a blogot, hogy az ember néha egy jót muffogjon benne.
Mint korábban írtam, friss állásom van, ami lefoglal annyira, hogy egy kicsit visszavegyen olvasmányélményeim megosztásában, de arra jó – albérlet és miegyéb fizetése mellet –, hogy beszálljak a családi számlák rendezésébe. Eddig az ösztöndíjamból tettem ezt (a maradékot meg elvertem képregényre és fantasztikus könyvekre, mert én is csak emberből vagyok), de ugye az állás mégis csak effektívebb.
Azonban diploma és állásszerzés között eltelt egy kevés idő, és akkor inkább ment a pénz – utazás Pestre, majd vissza, interjúkra – mint jött, elvégre se ösztöndíj, se fizetés nem volt. Így sikeresen nem tudtam finanszírozni a TV-t és a netet, így korlátozva is lettünk. Ezzel eddig nincs semmi probléma, mert ez bizony benne van a pakliban.
Azonban közel három hete bementem, hogy van állásom, újra tudnám fizetni, viszont a felgyülemlett összeget egybe nem tudnám vállalni, mert addigra a három hónap mellé teljes áron felszámlázták a korlátozott októberit, és kiszámlázták a novemberit is, azt is teljes áron. Az ügyfélfogadáson egy ifjú hölgy azt mondta, hogy semmi baj, pályázzak meg részletfizetést, és ha elfogadják, akkor elég kifizetni az első részletet, és a korlátozás feloldódik. Bevallom, ennek megörültem, és bár úgy számoltam, hogy három hónap alatt kétszeres sebességgel beérem magam, az ilyesmi mégis csak számít. Már nem lakom Szegeden, de öcsém nagy Warcraft rajongó és anyukámnak is jól jön a net.
Szóval, olyan tizenkétezret félre is raktam, itthon is hagytam, mert az öcsém tűkön ült. Amikor a hét elején beszaladt befizetni a pénzt, fél 5-re ért oda, és akkorra már nem voltak hajlandók fogadni, mert 5-ig van ügyfélfogadás, ők meg mára végeztek. Másnap visszament, viszont kiderült, hogy ezt én intézhetem személyesen, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ugye a levél – elfogadták, nem fogadták – még nem érkezett meg. Viszont már el volt bírálva, amit öcsémmel nem közölhettek, kizárólag velem, személyesen. És persze – pénz ide vagy oda – vissza sem kapcsolhatják, csak majd ha intézkedem.
Így, hogy mégiscsak jó legyen az otthoniaknak, rákerestem a telefonszámra a neten, és felhívtam a végrehajtási osztályt, hogy mi a helyzet. Hat percet beszéltem el, amely során egy kedves hölgy tájékoztatott, hogy minden rendben van, engedélyezték a részletfizetést, és mivel öcsém addigra már befizetett egy havit, elég bevinnem a számlát és a különbözetet – mert hat hónapra kaptam meg, nem háromra. Ügyintézés végett úgy rendeztem munkahelyen a napjaimat, hogy hamarabb hazajöjjek – bevallom, jól esik amúgy is itthon lenni, szóval emiatt aztán végképp nem haragszom. Ma a levéllel besétáltam, ahol kiderült, hogy még kell visszakapcsolási díjat is fizetnem, akkor minden rendben lesz. Pont nem volt nálam annyi, így elrohantam, visszatértem… és más fülkénél kerültem sorra. A (valóban)kedves hölgy egy kicsit gyanakodva nézett a papírra, hogy ő úgy tudja, hogy majd csak ha egyben kifizetem, akkor lehet, így azért felhívta a végrehajtási osztályt, de mivel ott nem vették fel, ezért megkérdezte egy kollegáját, aki szintén úgy tudta, hogy nyugodtan vissza lehet kapcsolni. Elfogadták, megyek haza.
Éppen haza is érnék, amikor visszahívott a hölgy, hogy mégis csak ő tudta jól, és a végrehajtásin nem engedélyezik, így vissza is adná a kapcsolási díjat. Fordulok is vissza, amikor félúton rám telefonálnak a végrehajtási irodából, hogy sürgősen megoldják az én ügyemet, és hogy ráérnék-e még a délután, amikor is kijönnek hozzám, és visszakapcsolják a dolgokat. Mondom ez tök jó, tudják a címemet. Erre a hölgy kapcsolt, és közölte, hogy elnézést, rossz klienst hívott fel. Nekem igenis akkor kapcsolják vissza, ha kifizetem egybe a maradék összeget. Így visszamentem, és majd karácsonyi ajándékként összehozom egy hónapra a maradékot.
Igazából ez nem egy nagy érvágás, és még csak nem is vagyok dühös, csak faramucinak tartom a helyzetet.
Félreértések elkerülése végett, ez nem komoly baj, nem világvége, csak apró bosszúság. Az előbbiek közé tartozik például az, hogy mivel a kedves apám egy kétmillió forintos tartozással szállt be a gyerekei felnevelésébe (egyebek mellett, de róla legyen elég ennyi), ezért volt már arra példa, hogy végrehajtót fogadtam délután kettőkor, miközben aznap négykor vizsga volt, amit másnap tízkor még egy követett. Vagy például amikor öcsém régi kórházi orvosa folyamatosan azzal küldte haza az akkortájban szokásos félévi egyhetes infúziós bent-fekvése után, hogy nem azért került be folyton, merthogy rossz az inzulinadagolása, hanem mert naná hogy mi nem tartjuk be rendesen a diétát, ezzel nem fog ő vacakolni, majd tartotta a markát (1. azóta az öcsém átment más orvoshoz, az inzulin át lett adagolva, és már nincsenek ilyesmik, le is kopogom 2. anyám magasról tett a tartott marokra). És az sem esett túl jól, hogy egy fiatal rokonom halála környékén a rendőrök minden áron vele akartak felgöngyölíteni egy drogos nyomozást – az egy dolog, hogy ott komoly drogokról volt szó, ő pedig csupán füvezett, és nem is az okozta a halált, hanem szívelégtelenség –, és a kedves családtagokat azzal zaklatták, hogy eljárást indítanak ellene poszthumusz. Ja, és lehet, hogy megvizsgálják a családi háttért, mert hogy a fiúnál találták Stevenson Öngyilkosok Klubja c. művét, ami felettébb gyanús…
Igazából olyan is volt már, hogy a gázszolgáltatónk fél évre visszamenőleg számlázott ki olyan elmaradást, ami az ő mulasztásuk volt (részünkről mindent kifizettünk, amivel tisztában voltunk), és hamár ott voltak, rögtön harmadik felszólításként, kikapcsolással fenyegetve. (És amikor ezügyben bementem, távol voltam még azoktól, akiknek igazán nagy gondja volt)
Szóval, ez távol van attól, hogy meginogjon az emberiségbe vetett bizalmam. (Pláne, hogy a bizalmam kicsit megbízhatóbb dolgokba vetem. :P)
Csak valahogy furcsállom, hogy öt alkalommal (én, öcsém, telefon, én, kolléga) is az derült ki, hogy első részlet után feloldás, aztán még a telefon. És mégsem. Ami nem lenne probléma, ha ez kiderül első, vagy második körben, mert akkor nem éri csalódás az emberfiát.
Ami miatt kicsit még árnyaltabban látom az az, hogy én is ügyfélszolgálatos vagyok, igaz netes és angolnyelvű, így tudom, hogy előfordulhatnak balfácánkodások… de bizony mi negyedekkora gebaszért is kapunk a fejünkre, és ilyen esetnél a „sértett” ügyfél kap valami kompenzálást. Persze a miénk írásban van, és az megmarad (viszont picit kötetlenebb is a szóbelinél, cserébe ). Itt pedig könnyebb hárítani… de amennyiben mi elcseszünk valamit, az is felkerül a netre… és van, amikor a kedves vevő a hunyó, van amikor a szolgáltató sara, és van, amikor ezt így hárman összehozzuk. Akkor miért ne vekenghetnék én egy kicsit?
Ja, korrektség végett, velem udvariasak voltak, mégha azért félötkor még fogadhatták volna öcsémet.
Mindegy, decemberre kiizzadom, elhiszem, hogy ez az összeg a korlátozás miatt csak egy ezressel gyarapodik, és maradok optimista, elvégre a világ továbbra sem dőlt össze. De az vesse rám az első követ, aki nem követ el hasonlókat a saját oldalán. A muffogás tart minket életben – olyan, mint az izzadás, eltávolítja a mérget.

Who Watches the Watchmen? – avagy spoileres elemzés a mű szereplőiről

Bevallom őszintén, hogy fontolóra vettem párszor, írjak-e a Watchmenről a blogomba. Persze, zseniális mű, és Alan Moore is az egyik kedvenc íróm, ám a film óta a csapból is ez a képregény folyik. Azonban egy valami miatt mégis úgy éreztem, hogy illik a képregény maszkos szereplőgárdájáról pár rövid szót ejteni… már csak azon okból is, hogy sokszor csak arról esik szó, hogy mennyire erőszakosak és problémásak a mű hősei, és hogy ezzel Moore mekkorát rúg a korábbi, fekete-fehér-rózsaszín szuperhős-világképbe. Ami igaz is, ugyanakkor Moore egyúttal saját szereplőivel szemben sem kíméletes; sokak számára örök kedvenc a magánakvaló Rorschach és a tökös Komédiás, ugyanakkor a műben ők is megkapják a magukét, és nem, itt nem a végzetükre gondolok. Ezt már csupán azért is tartom fontosnak, mert a Watchmen – és a vele nagyjából egy időben kijövő The Dark Knight Returns – hatására gombamód szaporodtak el a képregények világában a radikális, agresszív, eszközökben nem válogató antihősök, holott ez a szóban forgó műnél csak a felszín volt. Persze, ahogy lenni szokott, a felszínt a legkönnyebb másolni, még akkor is, ha az eredmény egy üres burok, egy ostoba klón lesz, de hát minden nagysikernek megvan a maga epigonja, elég csak Tolkienre és Lovecraftre gondolni.
Ezek után nézzük is hőseinket! Az én szempontjaim egyrészt a karakterek által képviselt archetípus, a csavar – ami által az archetípustól eltérnek –, az ebből fakadó ellentmondás, illetve a képregénypanel, ami a szereplők lényegét, vagy még inkább az ellentmondás feloldását vagy fel nem oldását rejti magában.

(Igen, úgy lenne istenes, ha minden panelt fel tudnám tölteni… sajnos a szkennelőm bekrepált, a gépem meg újra vagyon formázva, így nem igazán merek/tudok semmit letölteni… viszont egyrészt bízom benne, hogy a célcsoportnak úgyis megvan a mű, ne adj isten emiatt újra leveszi a polcról, másrészt ha valaki TÉNYLEG hiányolja azt, hogy a képek itt is fent legyenek, és ne kelljen emiatt az ölébe venni a képregényt, nos, az e-mail címem oldalt van, bátran meg lehet engem dobni a kívánt oldalakkal! ;))

Dan Dreiberg (Éji Bagoly) és Laurie Juspeczyk (Selyem Kísértet): igen, ők ketten. Igen, így együtt. Hogy miért is? Nos, először is mert ők a kötet legemberibb karakterei. Persze magával ragadó Rorschach szociopata elszántsága vagy Komédiás önző belevalósága, de most képzeljük el a Watchment kettejük nélkül… ugye, mennyivel szegényebb lenne a mű? Egyrészt azért, mert mégis velük tudunk azonosulni – igen, mindenki kedvence Lex Luthor, de ha az említett úriembernek sikerülne megölni Supermant és leigázni a Földet, valószínűleg vele ellentétben mi nem lennénk elégedettek. Ugye, hogy ugye?
Másrészt azért, mert mégis csak az ő történetük, inkább, mint a többieké. Persze, ezzel lehet vitatkozni, de a Watchmen főtémája a kisemberek vergődése a maszkos hősök árnyékában. Márpedig Dan és Laurie egyszerre maszkos hősök és az árnyékukban élő átlagemberek.
Dan Dreiberg a „kütyühuszár” archetípust testesíti meg; ebbe a kategóriába tartozik Batman és Vasember. Jellemzői közé tartozik a szüleiktől örökölt milliók (vagy legalább egy nagyobb vagyon), a főhadiszállás, és persze a high-tech fegyverek, járművek, miegyebek. Ez elmondható Danre is, mégha az ő barlangja „csupán” egy használaton kívüli alagútra nyíló pince, amiben elfér az Archie névre keresztelt léghajó. A hasonlóságoknak azonban itt vége. Dan Dreiberg egy teljesen szokványos lakásban él, nincs inasa, és finoman szólva sem lehetne a nők bálványának nevezni. Életének legfőbb részét a múltja újraélésének szenteli, és az egyetlen valódi kapcsolata példaképe, Hollis Mason, az eredeti Éji Bagoly, akivel szombat esténként rendszeresen összejön, és felelevenítik a régi szépidőket.
Laurie Juspeczyknek ellenben esze ágában sem volt ezt az utat választani, és az egyetlen olyan maszkos hős, aki inkább áldásként élte meg, hogy a szögre kell akasztania a jelmezt. Hogy miért lett akkor ő a második Selyem Kísértet? Mert a kedves mamája, az eredeti Selyem Kísértet rajta keresztül akarta újraélni a múltat – és ez az, ami megkülönbözteti Dantől, pedig amúgy ugyanabban a cipőben járnak. Mindketten egy kiöregedett „legendát” követnek, egy kitaposott ösvényt, és nem is ismernek mást. Dan jól kijön az örökségéből, Lauriet pedig eltartja a katonaság, lévén a hölgy az államok tömegpusztító emberével, Dr. Manhattannel él. Hőseink így két világ között megrekedve tengetik a napjaikat – nincsenek rákényszerítve az átlagemberek életére, mindamellett a nagy öregek epigonjai.
Laurie amúgy a „harcias nő”, mint amilyen Macskanő, Fekete Özvegy, vagy Black Canary. A csoportra jellemző az akrobatikusság, a harcművészetek ismerete, valamint, természetesen, a testhez feszülő ruha – ez utóbbit Laurie különösen nem kedveli, anyjával szemben, aki egy sajátmagát ábrázoló Tijuanai Bibliát – apró, pornográf képregényt – is megtiszteltetésnek vesz.
Hogy mi az ő történetük? Egyrészt bele kell nőniük a szuperhősszerkóba, aztán kinőni belőle – magyarán helytállni előbb maszkos hősként, majd átlagemberként. Természetes, hogy egymás karjaiba futnak, és hogy előbb az egyik félelmükkel néznek szembe – magukra öltik a szuperhősruhát, ami annyi ideje ott porosodott a szekrényben, elvégre a régi emlékek csak nem eshetnek pofára a rideg valóságban -, majd a másikkal, és továbblépnek. Az, hogy a katasztrófa után új életet kezdenek, új nevekkel, nem csak praktikus, de szimbolikus is. Ideje volt felnőni.
És hogy miért nekik sikerül kilépni az ördögi körből, és hogy voltaképpen miért nekik jut a legboldogabbnak nevezhető befejezés (amennyiben lehet ilyet mondani a Watchmen esetében)? Mert együttes erővel teszik, míg a Watchmen többi hősének a magány jut osztályrészül… lévén Lauriékkal ellentétben ők presztízskérdést csinálnak abból, ahogy az átlagemberek felé emelik magukat.
Az meg már csak hab a tortán, hogy két „rokonuk”, Batman és Macskanő csak jelmezben incselkedik egymással, de a magánéletüket inkább megtartják maguknak.
Ja, és a jellemző panel? Egymás karjaiban:

12. rész, 25. oldal, 4. panel

Komédiás: a továbbiakban inkább a kódnevekre hagyatkozom, elvégre a valódi-szuperhős név kettőségnek inkább a fenti esetben volt jelentősége. Íme, az amerikai álom élharcosa, aki a „patrióta” archetípust képviseli, amibe Amerika Kapitány, valamint minden második aranykori hős tartozik. Azonban a jó öreg Komédiás társai szöges ellentéte, ugyanis míg a Kapitányék idealizált, az elveikhez sziklaszilárdan ragaszkodó bajnokok, addig hősünk saját megfontolásból éli gátlástalan életét, amibe a vedelés, erőszakoskodás, gyerekek felgyújtása valamint a saját magzatát a szívük alatt hordó nők meggyilkolása is beletartozik. És mindemellett neki van a legnagyobb rálátása a világ dolgaira – vagy éppen ezért a tudatos gonoszság miatt, míg a patyolat tiszta Amerika Kapitány naivan rácsodálkozik az emberi esendőségre?
Akárhogy is, a képregény Komédiás halálával indít… azonban hősünk nem ezért szívja meg. Azért szívja meg, mert bár mindenkinek sikerült kellemetlen perceket okoznia elbűvölő személyével, és odaszúrnia, ahol a legjobban fáj – gondoljunk csak vissza, mire emlékeznek vissza hőseink a temetésén –, saját magát is csapdába ejti ezzel a szereppel.
Hogy mire gondolok? A történet egyik fordulata az, hogy Laurie a Komédiás lánya, ami szerencsétlen nőnek hihetetlen nagy sokkot okoz… azonban erre csak Komédiás halála után derül fény, holott a visszaemlékezések során kiderül, hogy az ipse ezt nagyon is a lánya tudtára akarta hozni.
A karakter tragédiája az, hogy életében csak egyszer próbál meg emberi kapcsolatba lépni mással, egyszer villan meg az az oldala, ami képes lenne a szeretetre – mindamellett, hogy biztos pocsék apa lett volna, ha lehetősége nyílik rá – és kudarcot vall. Minden beteg igényét kielégíthette, ám éppen ezek akadályozzák meg attól, hogy egyetlen emberi vágyát megvalósítsa. A Komédiás sikeresen elvágta magát mindenkitől.

Panel:
9. rész, 23. oldal 8. panel

Ebben a panelban még inkább ott van a karakter kétségbeesése, mint az eredetijében (21. oldal, 3. panel).

Rorschach: a „noir hős”. Fekete-fehér világkép, megveszekedett céltudatosság, ballonkabát, kegyetlen brutalitás és persze hosszú monológok. Rorschach mindenki kedvence, márcsak azért is, mert semmi nem tántoríthatja el a céljától, mindig tudja, mit kell tenni, és nem fél bevetni semmilyen eszközt sem.
A magánéletben egy utolsó vesztes, aki bőszen hirdeti a világvégét, és olyan átlagos – vagy átlagosan ronda – külsővel bír, hogy mindenki elmenne mellette az utcán. Persze a valódi arcának az maszkját tartja – egy a lélegzetvételére változó rorschach-mintás álarcot. Rorschach kíméletlensége a bűnözőkkel szemben gyerekkorából (is) fakad: erőszakos anyja egy öregedő szajha volt, aki még tévedésből sem bánt vele jól. Apját soha nem ismerte, emellett a végletekig idealizálta – sokat elárul ez a fekete-fehér világképéről, ahol mindig is a fekete van jelen, a fehér, amiért küzd, az valahol messze van… messze mélyen Rorschach elméjében. Talán soha nem is létezett, de biztos nem karnyújtásnyira, vagy akár két-háztömbnyire van, de azért hősünk veszettül küzd érte. Bár ez már ott van a maszkjában is: a minta folyton változik, de mindig fekete-fehér marad, és a két szín egyszer sem keveredik egymással, ahogy azért Rorschachnál is változik, mikor-hogy gondol valakire, és a legszembetűnőbb példa erre talán Dan. Moore egyszer említette, hogy Rorschach-hal akarta volna megmutatni, milyen begőzölt is lenne valójában az a személy, akit a bosszú motivál (ahogy Batmant is).
Azt is említette, hogy a negyedik rész körül döbbent rá, hogy Rorschachnak bizony nem szabad túlélnie a képregényt. Elvégre itt van egy, a világot fekete-fehéren látó személy, aki hirtelen egy jóval árnyaltabb helyzetbe csöppen, amit még kollégái is csak nehezen dolgoznak fel. Ő nem hagyja magát kompromittálni, mégha ez egy még nagyobb rosszhoz is vezetne… ennek megfelelően a halála legalább olyan hősies, mint amennyire felesleges. De a választás rajta állt.
És hogy mi az ő panelja? Nos, az egész karakterelemzése a szélsőséges világnézetére volt kihegyezve… de hát voltaképpen ez adja az „emberfeletti” erejét. Minden fájdalmat, éhséget, nélkülözést eltűr, még az antarktiszi hideget is kibírja, és ezt a sebezhetetlenséget meggyőződése táplálja. Azonban miután kiszabadulnak a börtönből, Rorschachnak alkalma nyílik találkoznia újra a házmesternőjével, aki volt szíves a médiának jó pénzért azt hazudnia, hogy hősünk kikezdett vele. Ez valami olyasmi, amit Rorschach nem vesz jó néven, és számon is kérné a mellékállásban prostituált hölgytől, amikor észreveszi a házmesternő gyerekét, aki az anyjához bújva zokog – és felismeri benne az életét. A fekete és a fehér értelmét veszti egy pillanatra, és annyi sebesülés és nélkülözés ellenére ezen a panelen tűnik a karakter igazán sebezhetőnek.



Panel:

10. rész, 6. oldal, 7. panel

Dr. Manhattan: a „szuperhős”. Sokan azt mondják, hogy semmi sem lehet unalmasabb Supermannél, aki a szuperképességei révén mindig az adott pillanatban érkezik, és mindig tudja, mit kell cselekedni – az ő számára egyformán fontos minden emberi élet.
Nos, Dr. Manhattan számára egyformán nem fontos. Az, hogy mindenható és a saját sorsa szempontjából mindentudó, a teljes tétlenségre kárhoztatja. Isten létezik és amerikai – és fatalista.
A jó doktor az idő elteltével egyre kevesebb ruhát visel, és ezzel együtt egyre jobban vedli le emberségét. Nem tud többé együtt érezni emberi „társaival”, ugyanis halhatatlan, nincsenek létszükségletei, képes bármire, és a saját jövője mellett az atomok pályáját illetve egyéb dolgokat is lát. Egymaga képes lenne megakadályozni az emberiség pusztulását – de miért is tenné? Inkább önkéntes száműzetésbe vonul a Marsra, ahol minden nyugodt, hiszen nincs élet, így konfliktusok sincsenek – az érzéketlen Manhattan ugyanis valójában nagyon is törékeny.
Laurie-ék mellett ő az a karakter, aki számára van ki út, mivel – bár elhagyja az emberiséget – képes lesz újra érezni, és – ami még fontosabb – együtt érezni másokkal. Ez ott nyilvánul meg, amikor az álmában Danhez simuló Laurie-t figyeli – és mosolyog. Furcsa, keserédes mosoly ez, hiszen szereti Laurie-t, aki másé – de legalább Dannel esélye lesz a boldogságra.

Panel:

12. rész, 25. oldal, 5. panel

Ozymandias: a „ponyvakalandor”, aki Doc Savage-dzsel ellentétben szögre akasztotta a kalandorruháját, és gonoszok helyett az emberi nyomorral veszi fel a harcot, mégha emiatt „el is kell adnia a lelkét”, ugyanis vagyona jó részét a sajátmagáról és társairól mintázott játékfigurák és gyerekműsorok adják. A másik eltérés Doc Savage-től, hogy jól láthatóan nem a nőkre hajt a mi Ozymandiasunk… de állítólag ugyanez a helyzet példaképével, Nagy Sándorral (aki szintén viselte ezt a nevet).
Karizmatikus, nyitott gondolkodású és szívén viseli az emberiség sorsát. Annyira, hogy milliók halálát elfogadhatónak tartja milliárdok megváltásáért cserébe. Hogy mi jogosítja fel rá? Nos, amennyire sajnálja az emberek nyomorúságát, olyannyira meg is veti őket érte, mégha ezt egy pillanatra sem vallaná be (ezt a rajzoló Dave Gibbons közölte egyszer egy interjúban). Ugyanis itt van ő, az emberi fizikai és szellemi teljesítőképesség csúcsán, míg ott van a többi ember, aki túl gyarló ahhoz, hogy velük együtt tegye jobbá, ideálisabbá a világot. Mi sem jellemzi jobban őt, hogy az Antarktiszon hozza létre „nyaralóját”, ahol üvegházban virágokat tenyészt. Egyrészt teszi ezt azért, mert számára semmi nem lehetetlen… másrészt meg azt is jelképezi, mennyire elvágta magát az emberiségtől, és azon is elgondolkodhatunk, ha az örök tél birodalmában hozta létre az Édenkertet, akkor mit is rejthet a meleg külső – akkor is, ha ő ezzel nincs tisztában.
Egyetlen egyszer bizonytalanodik csupán el, amikor a távozó Manhattan közli vele, hogy semmi sem ér véget soha; ekkor a szoba sarka felé fordul, és az árnyéka felé tornyosul. Mindent gondosan mérlegelt, egy lapra tett fel, és talán hiába, az eszményi emberből pedig egy gyarló bolond válik.

Panel:

12. rész, 27. oldal, 7. panel



Ennyit hát (anti)-hőseinkről. Persze rajtuk kívül még rengeteg szereplője van a műnek, így említhetném a két Bernardot, akik között egyfajta kötődés alakul ki, a pszichiátert, aki minden futóbolondon segítene, és emiatt romokban a házassága, illetve Laurie anyját is, aki búcsúként megcsókolja a halott Komédiás fényképét – azét az emberét, aki majdnem megerőszakolta őt, és akivel aztán később mégis lefeküdt, hogy a frigyből Laurie szülessen.
És hamár itt tartunk, az egész cikket bele lehetne foglalni abba, amit Manhattan mond Laurienak, mikor fény derül erre a sötét titokra:

„Gyere… töröld le a könnyeid, mert te vagy az élet, egyedibb egy kvarknál, és még Heisenberg álmain túl is kiszámíthatatlan; az agyag, melyen a mindent formáló erők legtisztábban hagyják rajtuk az ujjlenyomatukat. Töröld le a könnyeid… és menjünk haza.”

(Bárány Ferenc fordítása)



Jegyzet:
Azt hiszem, sok rajongó meglincselne, ha nem jegyezném meg, Alan Moore a szereplőket a Charleston Comics karaktereiről mintázta. A DC – az egyik legnagyobb képregénykiadó a Marvel mellett – akkoriban vásárolta fel a Charleston Comics kiadót, és ennek örömére szeretett volna egy olyan történetet, amiben a CC hősei szerepelnek. Ennek kapcsán keresték fel Alan Moore-t, azonban ahogy a történet egyre inkább kristályosodott ki, úgy hullottak a szereplők, a DC fejesei pedig rájöttek, hogy: 1) a frissen megszerzett hősökkel hosszabb terveik vannak 2) a Watchmennek nem tenne jót a változtatás. Így hát Moore a CC szuperhősök mintájára hozott létre új hősöket:

Éji Bagoly: Kék Bogár (plusz csipet Batman)
Selyem Kísértet: Nightshade (plusz Fekete Kanári és Phantom Lady)
Komédiás: Peacemaker (plusz Nick Fury)
Rorschach: Question (plusz Mr. A)
Manhattan: Atom Kapitány
Ozymandias: Peter Cannon, Thunderbolt