Ötletszikrák – Silverhawk

Mint korábban írtam, a D&D-nek bevált szokása az, hogy egy zsáner elemeit elkeveri a tolkieni alapokkal (úgymint törpe, tünde, félszerzet, ork, troll, etc.), amiből aztán valami jópofa keveredik ki ideális esetben. Ahogy végigszalmáztam az eddigi ilyen keverékeket, arra jöttem rá, hogy eddig ebből a sorozatból egy műfaj hiányzik, mégpedig a szuperhősöké. Ennek persze számtalan oka van, az egyik az, hogy akárcsak D&D világokkal, a szuperhősös szerepjátékokkal is Dunát lehet rekeszteni. A másik az, hogy míg a szuperhősökben ott van az egyénítettség illúziója – hiszen egy egyszeri szerepjátékos úgy alkotja meg Major Megamuscle karakterét, hogy hiába tudja kábé ugyanazt, mint az összes szupererejű Muszkli Miklós, Major Megamuscle-ből mégis csak egy van a világon –, addig D&D karaktereket rendszerint úgy hozzuk létre, hogy „szeretnék játszani egy fél-ork barbárral”. A szuperhősök koncepciójukból fakadóan egyediek, míg a D&D karakterek egy, a világra jellemző csoport tagjai (teszem azt, tünde vándoroké vagy törpe harcosoké). Az utóbbi esetben már akkor is elégedetten dőlünk hátra, ha olyan szokatlan kombinációkat hozunk létre, mint félszerzet barbár vagy fél-ork bárd. Ezért is van az, hogy míg a D&D rendszerek sava-borsát a fajok mellett a különböző kasztok adják, addig a szuperhősöknél még a D&D rendszerek is mellőzik az osztályokat és a velük járó szintlépést (ld. Mutants and Masterminds), és helyette a rugalmas karakteregyénítést preferálják (mint a Shadowrun vagy a World of Darkness).

Ennek ellenére én megpróbáltam a két tősgyökeresen különböző koncepcióból egy egységes világot létrehozni, az eredmény pedig a Silverhawk lett, azaz Greyhawk és a Marvel Univerzum pikáns elegye. Persze, nem jutottam messzire, mivel egyrészt nem vagyok szerepjátékfejlesztő, másrészt meg a fentebb soroltak miatt, de azért álljon itt az a kevés.

A legelsődlegesebbek – ahogy általában mindenhol – a játszható fajok, így velük kezdem. Természetesen itt is a legmeghatározóbb nép az embereké, akikre igaz mindaz, ami a Játékosok könyvében le vagyon írva, azzal a kiegészítéssel, hogy még egy extra képességgel kezdenek – ha esetleg valaki Batmannel vagy Amerika Kapitánnyal akarna nyomulni, akkor meglegyen a lehetőség erre.

A törpék itt is a kovácsmesterségben jeleskednek – képesek egy barlangban bármilyen hulladékból szuperfegyvert készíteni, és meg is teszik. Gyakran készítenek maguknak fejlett technológiájú páncélokat, amelyek képesek repülni és hihetetlen fegyverarzenállal bírnak. Nagy vedelők és nem vetik meg a szebbik nemet, de a szívük a helyén van. Emellett nincsenek jóban a sárkányokkal, akikkel rendre bajszot akasztanak.

A gnómok minden egyes képviselője egy állattotemnek ajánlja magát serdülőkorában, aki cserébe különleges képességgel ruházza fel követőjét. Ezek a totemek zömében rovarok és egyéb csúszómászók, ám a hiedelmek ellenére cseppet sem rosszindulatúak. Pók követői időben észlelik a veszélyt és a falon másznak, Darázs követői hártyás szárnyaikon repülnek és fullánkjukkal nyakon csípik a gaz latrokat, Giliszta követői pedig hihetetlen hosszúra képesek nyúlni. Vannak futrinkák, hangyák, ászkák és egyéb rovarok követői is.

Az emberek, ha némi előítélettel is viseltetnek irántuk, sokkal toleránsabbak az előző két fajjal, mint a félszerzetek népével. A félszerzetek embereknek születnek, ám tízéves korukban jelentkeznek különleges képességeik, és ettől az időtől kezdve megszűnnek növekedni. Bár első pillantásra mind gyerekeknek tűnnek, félelmetes erők birtokában vannak. Egyesek tárgyakat mozgatnak az akaratukkal, mások viharokat idéznek. Egy átlagos félszerzet egy elsőszintű varázslathoz hasonló képesség birtokában van, amit aztán kalandjai során fejleszt és csiszol. Akadnak azonban olyan félszerzetek is, akiknek képessége atavizmusban nyilvánul meg: szőrösek, éles karmaik vannak, emellett gyorsabban gyógyulnak az átlagembereknél.

Az emberek azonban nemcsak a félszerzetek népét gyűlölik és félik, hanem a fél-ulkok tragikus fajtáját. Ezek a személyek valaha emberek voltak, akik félresikerült varázslatok változtattak át: valahányszor stresszhelyzetbe kerülnek, átalakulnak hatalmas, agyaras, csupa izom – kevés ész teremtményekké, akikben a legendák ulkjai köszönnek vissza. Ebben a formában a fél-ulkok hatalmas pusztítást képesek véghezvinni, így nem csoda, ha az emberek hadserege a félszerzeteknél is jobban üldözi őket. Sokan közülük a gyógymódot kutatják, mások azonban elfogadják lényük ezen részét, és a velejáró hatalmat.

A tündék a csillagok közül érkeztek Silverhawk földjére, azzal a céllal, hogy beépülnek az emberek közé, hogy előkészítsék a terepet egy invázióra – azonban nem egy közülük megkedvelte az őslakókat, és az oldalukon küzd az igazságért. A tündék hihetetlen mentális erők birtokában vannak.

A kasztok között akad riporter, tudós, fotós, katona, ügyvéd, milliomos, színész és orvos... ezek valójában a hátteret adják meg az alteregó számára. Valahányszor a karakter szintet lép, nem csak a „háttérben” fejlődik, hanem szuperhősként is, elvégre a karaktereknek kettős életük van (legalábbis ez a jellemző).

Ami a világot illeti, nem sokkal azután járunk, hogy Zsákos Magnetó seregeit legyőzték Fátum hegyénél… a félszerzetek önjelölt megváltója az emberiségre fordította volna vissza azok őrgólemeit, ha az egyik csatlósa, Varangy le nem kapja a fejéről az őt mágikusan védelmező sisakot, és azzal együtt bele nem esik a vulkánba. Zsákos Magnetó legyőzetett, ám a béke törékeny...

Emellett persze hőseink nem pihennek, hiszen számtalan veszélytől kell megmenteniük a világot. Ezek egyike az utazók faja, akiket a bolygófaló Tarrasqtus teremtett – ezek közül a kromatikus utazók hűen követik uruk parancsát, és előkészítik a kiszemelt planétákat a felfalásra, velük szemben a metalikus utazók fellázadtak teremtőjük ellen. De akadnak még rajtuk és a már említett őrgólemeken és sárkányokon kívül zöld goblinok, vörös csontvázak, renegát polipgnómok, gnómevő grimlunok, szimbiontamasszák és kreentaurok.

Dióhéjban ez hát Silverhawk világa… és az igazat megvallva, csupán pár diónyival több ennél erről a világról. Egyrészt, mint mondtam, nem vagyok szerepjátéktervező… másrészt meg valljuk be, az egészet nem is lehet komolyan venni, mert ha összekötjük az összeillő részeket, akkor... nos, olyanok jönnek ki, mint Zsákos Magnetó.
Persze, miért is kellene minden szerepjátéknak komolyan venni magát?

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

A napokban láttam az Amerika Kapitány kalandjaiból készült filmet. Gondoltam, jó szokásomhoz híven élménybeszámolót is írok róla... de aztán olvastam Olórin kolléga recenzióját, és rájöttem, hogy ezt már megtették helyettem, ugyanis szinte szóról-szóra egyezik a véleményünk. Hogy miként vélekedünk a legújabb szuperhősfilmről? Elolvashatjátok a Geekz oldalán! :D

Fekete-fehér, igen-nem

Fotó: Nikki Nelson/WENN

Ma tudtam meg, hogy a legújabb Superman-filmben szerepet kap Lawrence Fishburne, és megörültem neki. Tehetséges, karizmatikus színész, aki egyből képes a jelenlétével megnövelni a produkció színvonalát.

Aztán megtudtam, hogy Perry White-ot fogja alakítani, és lelkesedésem rögtön el is párolgott. És mivel nem ez az első eset, hogy képregényfilmben egy eredetileg fehér karakter szerepét fekete színészre osztják, úgy éreztem, ideje már szót ejtenem erről a jelenségről is, bármennyire is kényes téma. Ugyanis, véleményem szerint, ez a fajta hozzáállás inkább árt annak az ügynek, amire hivatkozva igazolni akarják, és ennél létezik jobb megoldás is. Előre bocsátom, hogy nem hergelni akarom a jó népet, mindössze arról írnék, miért is tartom túlhaladottnak ezt a hozzáállást.

De kezdjük az elején! Mi is az a bizonyos ügy, amit korábban említettem? Hát az, hogy a szereplőgárda többszínű legyen, és ne csak WASP karaktereknek osszanak lapot, ami teljesen helyénvaló. A XXI. században vagyunk, és most kötelezően említhetném az Egyesült Államok elnökét, Barack Obamát és még egy sereg példát híres és elismert színesbőrű emberekre, hogy miért is nem állja meg a helyét az, hogy kizárólag fehérek kerüljenek a rivaldafénybe, míg pl. a fekete szereplők statiszták legyenek, akik hangosan kiáltással esnek a szakadékba. A gond az, hogy én sokszor azt érzem, a kedves alkotók mindössze azért törekednek a diverzitásra, hogy elmondhassák magukról, mennyire nyitottak és elfogadók ők - de ha ezt kicsit komolyabban gondolnák, akkor ezt nem ilyen slendriánul intéznék el.

Ezt mindig is azzal a kérdéssel igyekeznek kivédeni, hogy "de hát nem vagyunk már elég nyitottak, hogy ne legyen akadály egy feketének sem, hogy eljátszhasson egy fehér karaktert?" És ilyenkor akinek aggályai vannak, az elszégyelli magát. Holott mint említettem, én örülök Lawrence Fishburne-nek, és egyet értek abban, hogy a szereplők legyenek diverzek. Az azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában.

Mondjuk ki: szerintem Fishburne tökéletes John Henry Irons lehetne. Még csak nem is kellene eljutni addig (az első filmben, mert gyanítom, sagában gondolkoznak a készítők), hogy átalakuljon Steelé. Supermannek az olyan ellenfelekkel szemben, mint Toyman, Metallo vagy Brainiac, kimondottan jól jönne egy olyan zseniális feltaláló segítsége, mint Irons - igaz, ezen ellenfelek sosem fognak a vászonra jutni, de ez már egy másik morfond. Irons így aktívabb karakter lehetne, mint Perry. Mi több, ez vissza is hatna a képregények világára annyiban, hogy akkor újra rivaldafénybe kerülne Steel, egy híres fekete szuperhős.

Perry White-tal ezzel szemben az a probléma, hogy ő már ott van 70 éve a köztudatban. Számtalan inkarnációban létezett, ugyanakkor mégis egy élénk képünk van róla, amit nem bírunk kiverni a fejünkből, és ennek következtében disszonáns lesz a végeredmény. Pontosabban: el kell vonatkoztatnunk az addigi Perry-képünkről, hogy el tudjuk fogadni Lawrence Perryjét, viszont ugyanakkor ott lesz bennünk az, hogy mégis csak egy adaptációt látunk, azaz öntudatlanul is elvárjuk, hogy minél zökkenőmentesebben ültessék át a vászonra egyik kedvenc képregényünk. Egy másik megoldás a problémára az lehetne, hogy Lawrence egy teljesen új karaktert kapna, aki attól még a Daily Planet szerkesztője. Teszem azt, Perry-t korábbi cikkei miatt Luthorék leváltják, ne adj Isten, merénylet miatt kórházban van, és addig a helyére érkezik Lawrence karaktere, aki azonban maga is egy elszánt és becsületes szerkesztő lehetne, aki tiszteli Perry-t és az elveit. Mennyi potenciál lehetne ebben a verzióban, sőt, ez is visszahatna a képregényre, lenne egy új fekete képregényhős. És lehetne egy jó karakter.

Igen, tudom, emögött a döntés mögött az is ott van, hogy sokak szemében egy most alkotott, vagy ifjú (10-20 éve kitalált) karakter nem egyenrangú egy 60-70 éve megalkotott szereplővel. Ez azonban, szerény véleményem szerint, egy ostoba hozzáállás. A képregényeknek mindig szükségük van a vérfrissítésre, hogy fiatalosak maradjanak, tehát egy új karaktert, ha az jól sikerült, mindig tárt karokkal várnak. Hé, Harley Queen is milyen nagy népszerűségre tett szert, pedig őt az 1992-től '95-ig futó rajzfilmsorozathoz találták ki. Ezzel szemben az, hogy ebben a verzióban egy fekete Perry White-ot fogunk kapni, a lehető legkisebb visszahatást fogja kiváltani, elvégre már 70 éve egy fehér Perry él a köztudatban. Nem valószínű, hogy lecserélnék őt, mint azt tették Nick Furyval, és nem is ez lenne a legjobb megoldás, a fent írtak miatt.

Mielőtt még bárki is fehér csuklyát vizionálna rám, hadd hozzak pár példát más oldalról is. Ott van az a szörnyűséges Spawn film, ahol a fekete Terry Fitzgeraldot a fehér D. B. Sweeney alakítja. Nem csak, hogy az alkotás sem volt jó, de Terry-t kimondottan rossz volt nézni - ha egyszer fekete volt a képregényben, ami hozzátartozott a karakteréhez, miért is nem lehet erre ügyelni a filmben? Azt hiszem, ennél a filmnél az általam felhozott probléma nyilvánvaló, és senki nem látna mögé rasszizmust, holott ugyanerről van szó.

De hogy még egy példát mondjak: én kedveltem a 2008-as Vasember Rhodey-ját, akit Terrence Howard játszott. Ilyen-olyan okok miatt két évre rá a folytatásban ugyanazt a karaktert Don Cheadle alakította. Mindkét színész afroamerikai, ám ugyanakkor két teljesen különböző kinézetű ember, akik teljesen máshogy alakították a karaktert. Nekem mégis el kellett volna fogadnom, hogy ez a két Rhodey egy és ugyanaz, ugyanazon kontinuitásban, és ez ugyanannyira problémás volt, mintha Downey Jr.-t cserélik le John Malkovichra. Kicsit mintha az lett volna az akaratlan, ám mégis szerencsétlen üzenete, hogy "egyik fekete olyan, mint a másik." Nem láttam és nem is hiszem, hogy egyhamar bepótlom, de ebből a szempontból elismerés illeti a harmadik Transformers filmet, ahol Megan Fox Mikaeláját a színésznő távozásával nem tartották meg, hanem az új színésznőre írtak egy új karaktert. (Igen, említhetném most azt, hogy jé, hát Schumachernél is előbb Val Kilmer, majd George Clooney lett a Batman, de azoknak a filmeknek nem ez volt az egyetlen hibájuk, és amúgy is el akarjuk felejteni.)



Persze azt is említenem kell, hogy ez a jelenség önmagában nem feltétlen negatívum. Erre a legragyogóbb példa a Men in Black, amit elsősorban Will Smith és Tommy Lee Jones párosa visz el a hátán. A képregényben persze Smith karaktere (is) egy fehér, szőke fazon, azonban ez mégsem zavaró, több okból. Az egyik a már említett chemistry (amiben Jonesnak ugyanakkora szerepe van, mint Smithnek), de ugyanakkora szerepet játszik az is, hogy nem egy évtizedek óta futó, ismert képregényből adaptálták. Az is eltér a többitől, hogy nem egy mellékkaraktert "vetettek oda" nagylelkűen, hanem egy főszereplőről van szó, ahogy azt is meg kell említenem, hogy a film inkább inspirációként tekintett a képregényre, nem pedig Bibliaként. A Men in Black film egy teljes mértékben sajátosan, eredetitől elrugaszkodottan kezelt adaptáció volt, saját stílussal és hanggal - és valljuk be, sokkal inkább meg is állja filmként a helyét, mint jelenünk képregény-adaptációinak 95%-a.

Itt kell azt megjegyeznem, hogy én személy szerint Michael Clarke Duncan Vezérét is kedveltem - ott a megírt karakterrel voltak apróbb problémák. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a képregényben is minimum két, különböző személyt takart ez az álnév... és különben is, Michael Clarke Duncan nagydarab és karizmatikus. Merd őt nem kedvelni...

Itt említeném azokat a karaktereket is, ahol ezt a több személy - ugyanazon/hasonló szuperhős személyiségről beszélhetünk. Az egyik ilyen példa a DC Zöld Lámpásai, de War Machine is idetartozik, akárcsak az Astro City Crackerjackje. De az Astro Citynek egy mondatában több inspiráció és önelemzés van, mint egy tipikus képregényfilmben.

De visszatérnék inkább a kiindulópontomra, nevezetesen: "azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában."



És most tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be: nem voltunk annyira elkényeztetve színesbőrű karakterek terén a képregényadaptációk világában. Joseph "Robbie" Robbertson a Pókember világának egy meghatározó alakja, J. Jonah Jameson ellenpólusa, aki sokszor bírja jobb belátásra rossz természetű főnökét. A filmadaptációkban csak pár pillanat erejéig villan fel a háttérben, de nem osztanak neki lapot. Miután elolvastam a hírt, az is eszembe jutott, hogy Fishburne nagyszerű Robbertson lehetne - de gyanítom, az új Pókember filmszériában sem fogunk többet kapni Robbie-ból.

Ororo Munroe, alias Vihar az X-men egyik legmeghatározóbb karaktere: istennő, vezető, extolvaj, anyafigura, aki klausztrofóbiától szenved. A filmekben alig volt több egy két lábon járó képességnél, amit csak a harmadik részben igyekeztek csiszolni. Én szívem szerint örülnék, ha a mostani új szériában a fiatal Ororo is felbukkanna, és kiderülne róla... bármi. Apropó, Az elsők... 60as évek, mégis van két fekete mutánsunk, ami jó. Ami kár, hogy kettejük közül az egyik, Darwin szinte azonnal meg is hal - pedig az ő képessége a túlélés.



És ezzel most nem is a filmkészítők fejére akartam fehér csuklyát vizionáltatni - egyszerűen arról beszélek, hogy mi lenne, ha már meglévő, kiforrott fekete karaktereket dolgoznának át a filmvászonra, ahol az ottani történetre kidolgoznák (képregények világában már ugye ki vannak dolgozva) és tényleges szerepet kapnának, ahelyett, hogy fehér karaktereket dobnának oda fekete színészeknek. Ez ugyanis egyrészt azt sugallja, hogy a képregények világában egy fia említésre méltó fekete sincs, ami nem igaz. Másrészt nagyon levetett cipő szaga van, ami sosem kellemes - nekünk, fehéreknek ez már nem kell, így te, fekete ezt nyugodtan viselheted. Ha ez túlzásnak tűnik, akkor mindenki gondoljon bele abba, hogy mennyi esély lenne arra, hogy Clark Kent/Superman szerepét osszák például Omar Eppsre, akit speciel kimondottan kedvelek... de nem hiszem, hogy sokan elfogadnák (Elseworldsként engem mondjuk kifejezetten érdekelne).

Tegyük hozzá, hogy emögött a jelenség mögött ott van a jó szándék, csak hát a megvalósítás esetlen. Ugyanis nem oldja meg azt a problémát, hogy nincsen elég meghatározó színesbőrű karakter - és tegyük hozzá, kezdetben nem is volt, bár 70 évvel ezelőtt más világ volt -, hanem kiemeli és felnagyítja. Olyan, mint amikor vendégségben leverünk egy vázát, és ahelyett, hogy összeszednénk a cserepeket, arrébb húzzuk a szekrényt, felkaristolva a padlót és felgyűrve a szőnyeget.

Nem is emeltem volna billentyűzetet emiatt, ha nem ez lenne a sokadik példa a képregény-adaptációk terén. Ha a készítők szeretnének nyitottnak tűnni, javaslom, adjanak több esélyt már meglévő fekete karaktereknek, engedjék szóhoz jutni őket. De a most jellemző megoldás szerencsétlen és hajlamos visszaütni. Ez nem háborgás, csupán egy morfond, ami már számtalanszor felmerült bennem.

És végül is az eddigi eseteknél le lehetett engem fegyverezni a fent említett kérdéssel, hogy "nem baj". De milyen megoldás az, amire ez a válasz: nem baj?

Supermeme

Csak és kizárólag azért, hogy az extra-elvetemült képregényrajongóknak is legyen egy meme-ük, ami jól jellemzi a kapcsolatukat a külvilággal.

És igen, én is közéjük sorolom magam.

Persze nem mindig.

Van, mikor letagadom.

De előfordul.

Az Idő Kerek-e?

Hülye szójáték, de számomra nem. Idestova lassan két éve ugyanis ezzel zártam a beszámolómat Jordan első regényéről:

Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.

Jelentem, túl vagyok a harmadik könyvön, és ezzel egyszer és mindenkorra hátat fordítottam a ciklusnak. Hogy miért is? Nos, amikor leraktam a harmadik részt, akkor nem éreztem mást, csak hiányérzetet. Nem a "hát, ez lehetne jobb is, így meg így" hiányérzetet, hanem csupán hiányérzetet. Múltkor megelőlegeztem, hogy ebből A gyűrűk ura - Dűne - Artúr mondakör crossoverből valami jó is kisülhet, ha Jordan rágyúr a történetre, erre arra jöttem rá, hogy az eddigi három regényt a következőképpen lehet összefoglalni:

1. Randet és társait üldözik a Sötét Úr szolgái.
2. Rand és társai üldözik a Sötét Úr szolgáit.
3. Randet üldözik a társai, meg ott vannak a Sötét Úr szolgái is.

És ez közel 2000 oldalon, miközben ez az általam nem kedvelt Scooby-doo egy részében 2 másodperc alatt el van intézve a "regiment ajtón át való kergetőzésen".

Ezen túlmenően Jordan történetkezelése túlságosan is ad-hoc, hogy ennyi oldalon keresztül fenntartsa az érdeklődést. Említettem a múltkor, hogy valahányszor úgy érzi, leül a történet, bedob egy Myrdraalt. Itt ennél egy kicsit változatosabb már a paletta, de a történetet így is gyakrabban szakítják meg random események, az egyszeri embernek meg egy olyan "sure, why not?" érzése támad. A kedvencem az, amikor hőseink menekülnek a Sötét Úr tápos kopói elől, és a tapasztalt aes sedai előbb a foga közt morog, hogy egy ilyen egy sereg társával tud végezni, ezekből meg több is van, aztán kiderül, pont van egy olyan ősi varázslat a tarsolyában, amivel elemésztheti őket. Ezzel sikeresen meg is öli a feszültséget.



A másik, hogy nagyon sok benne az intrikázás, ami önmagában még nem lenne probléma. Azonban nekem is az a véleményem Jordan ilyen jellegű affinitásáról, mint az Üvegtigris Lalijának Csoki spanyol nyelvtudásáról.

-Ne beszélj spanyolul.
-Miért?
-Mert nem tudsz. Ha tudnál azt mondanám, hogy beszélj. De nem tudsz.

Vegyük például Martint és Rowlingot, két, amúgy teljesen különböző írót, akik azonban mindketten jó történetmesélőkével rendelkeznek. Mindkettejüknél található egy sereg titok, de mindketten elég érzékkel rendelkezzenek ahhoz, hogy pont annyit fedjenek fel, annyit szellőztessenek meg, hogy fenntartsák az érdeklődést irántuk - aztán alkalomadtán átverjenek minket a palánkon. Jordannél azonban ez inkább egy kényelmes megoldás, mert bármikor bedobhat egy Szürke Gyilkost, és... és meg is teszi.

Közben meg nem érzem azt, hogy a történet előrébb lendült volna. Mind a három regényben a fenti üldözgetések mellett egy ereklye megszerzése is szerepet kapott, ami nem lenne baj, ha nem azt érezné az ember, hogy Jordan mindig beiktathat újabbnál újabb MacGuffinokat, amiket aztán a Sárkány megszerezhet és ki is pipálhatja azokat - a prófécia egy újabb része lett teljesítve. Tisztázzunk valamit, semmi baj a MacGuffinokkal, ezek megtalálhatók a fantasyn kívül is egy csomó helyen, mint western, kalóztörténet, ponyvák (Indiana Jones), vígjátékok (Bolond, bolond világ). Viszont közben mintha minden más egy helyben toporogna. Hamár fantasy, akkor pl. Tad Williams is alkalmazza ezt az eszközt a Memory, Sorrow and Thorn ciklusban, de ott a történet lendül előre, a karakterek fejlődnek, és nem az érzem, hogy az író azon agyal, hogy "rendben, megszerezték ezt az ereklyét, mivel tudnám őket mozgásban tartani... még egy ereklyével!"



Közben meg annak nem vagyunk tanúi, hogy az Újjászületett Sárkány miként változtatja meg a világot a jelenlétével. Persze, amerre jár, ott hirtelen egy csomó házasságot kötnek, de Jordan rengetegszer utal arra, hogy ez a személy fogja mozgásba hozni a történelmet, és 2000 oldal elteltével ennek még nyomát is alig láttuk. A nagyobb frakciók közül eddig mindenki hátradől, és malmozik. Persze, minden kezdet nehéz, ezt tudjuk, és nem is azzal a 2000 oldallal van a baj, hanem az azt követő 10.000-rel. Mert Jordan hajlamos a 600 oldalas regényeinek a legvégén kapcsolni, hogy most már aztán tényleg történnie kell valaminek, ami a történet szempontjából releváns, addig ráérős, mint egy kiérdemesült teknős.

A rengeteg futkározás miatt meg a karakterekből sokszor keveset látunk. Loial és Lan jópofa karakterek, de a harmadik könyvben már néhány alapmondattal bírnak, mintha az Icewind Dale egyik részéből szalasztották volna őket.

Pl. Loial

"Ta'veren.'
"Ne dühíts fel egy aes sedait!"
"Bár maradtam volna otthon, anyám már feleséget is szerzett volna nekem!"
"Ti emberek olyan hamariak vagytok!"

Kár, mert az új karakterek közül egyik sem igazán markáns, így például Egwene és Nynaeve dinamikájából Elayne inkább elvesz, mint hozzáad. Emellett most már szentül hiszem, hogy mielőtt Palpatine szenátor birodalmi sereget klónozott volna magának, itt gyakoroltatta tudósait fogadósokon és hajós kapitányokon. Ugyanis belőlük rengeteg van. Néha az az ember érzése, hogy a különös emberkéket (őrzők, fény gyermekei, etc.) leszámítva ők teszik ki a lakosság 90%-át, és csak néha lézeng erre egy kovács vagy javasasszony.

És hamár a fogadósok említve lettek, amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy hőseink regényenként tíz fogadóban szállnak meg, hogy aztán legfeljebb csak az egyikben töltsék ott az éjszakát. Túlságosan ugyanaz az elem ismétlődik, és bár minden írónak van ilyen bogara, Jordannek több is, és többször is ismétli őket. Én például ivóversenyt rendeznék abból, hogy az egyik nem képviselői közösen csóválják a fejüket a másik nemen - teljesen rendjén lenne ez, de nem húszoldalanként!

De persze talán túl gonosz vagyok Jordannel. Elvégre Martin szerint a Trónok harca korántsem lett volna olyan átütő siker, ha Jordan nem dicsérte volna agyba-főbe. Ugyanígy Sandersonra is nagy hatással volt, szóval, talán összegezhetném annyival, hogy nekem nem jött be. Patrick Rothfuss sem tett rá lesújtóbb megjegyzést, minthogy az első két könyv után abbahagyta. Ugyanakkor meg mégis csak a világ egyik legelismertebb és kétségtelenebbül a leghosszúbb fantasyciklusáról van szó...

...és különben is. R. Jordantől többet vár az ember.

Te engem ne hergelj, Szergej! - Rossz bőrben 2.

Nemrégiben megjelent a Random második száma, én pedig az első elemzése kapcsán megígértem, hogy a Rossz bőrben-t előreveszem. Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok korábbi észrevételeim után, egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy talán külön is kellene vennem a többitől. Az ok egyszerű: ez az, ami leginkább elüt a többitől.

Illetve, ez az egyik ok. A másik ok az, hogy kíváncsi voltam, milyen véleménnyel vagyok erről a képregényről, ha külön olvasom, nem pediglen a Random többi felhozatalával együtt. Ugyanis az első részben ez volt a legjobb történet, ami mindazonáltal mégsem volt hibátlan, én pedig töredelmesen bevallom, egy kis dilemmában voltam, miszerint:

a) elnézőbb vagyok a képregénnyel, mint azt megérdemli, mivel több fronton is veri a társait, holott voltaképpen vakok között szemüveges fószerről van szó.
vagy
b) kíméletlenebb vagyok a képregénnyel, mint azt megérdemli, mivel a többi képregény számomra túlságosan magas tesztoszteron-töltete felőrölte az idegeimet.

Aztán ott volt az az érzet is, hogy a Rossz bőrben Szergej minden rossz fiús balfaszsága ellenére talán közelebbi rokonságban van Kalyber Joe-val és Tomsterrel, mint a Random többi képregényével. Ez lehet a comic reliefebbre, hétköznapibbra és kerekebbre vett karakterek miatt, vagy amiatt is, hogy a történet előre mozdulását nem egy hentelés jelezte. Akárhogy is, úgy gondoltam, hogy talán érdekesebb, ha Szergejt Kalyberrel és Tomsterrel veszem ezúttal egy kalap alá.

Na szóval, lássuk, hogy alakul Szergej élete. Nem jól, miután laposra verik, ráadásul ez a fránya átok is kínozza, ami által vámpír lett, vagy legalábbis annak képzeli magát. Nem, az az előző részben volt, mostanra kiderül, hogy Szergejjel valami tényleg nincs rendben, mert hát csontvázak vannak a szekrényében. Vagy legalábbis halott prostik.

És ez az, ami kapcsán szembe állítható a Kalyberrel, ugyanis Pilcz Roland folytonos képregényében ugyan az ember kezét leharaphatja a krokodil, mint A smaragd románcában, mégis az egész képregényre ettől függetlenül egy "feel good" hangulat jellemző (ahogy A smaragd románcára is). Megmarad viccesnek, ábrándosnak, és ártatlannak.


Szergej már egy kicsit keményebb, komorabb srác akar lenni, és itt a kulcsszó az "akaron" van. Kiderül ugyanis, hogy alapjában véve inkább balfasz, semmint züllött srác, aki a bandába is azért lépett be, hogy egy csajnak tegye a szépet. Persze ez a megállapítás nemcsak a főhősre, hanem a képregényre is igaz... egyrészt tetszett, hogy Szergej aggódni kezd a húga miatt, másrészt pedig a halott prostik azért mégis csak egy komoly elem, ami után az ember nehezen oldódik fel. Nem vagyok amúgy a beteg humor ellen, azonban mégis úgy érzem, hogy a képregény akkor működik jobban, amikor a naiv oldalát látjuk, ahogy Szergej is akkor lesz érdekesebb karakter.

Oké, pontosítsunk: a probléma amúgy nem a halott prostikkal van, hanem inkább azzal, hogy jelenleg azt hisszük, Szergej végzett velük. Kalyber Joe-ban is van egy szemkiszúró bérgyilkos, és egy sereg, amúgy ártatlan művet tudnék felsorolni, ahol egy irgalmatlanul romlott gonosz kavarja a kavarni valókat. Azonban az ártatlan érzet szempontjából az is fontos, hogy kiköveti el a gonosz tetteket, sőt, az is, hogy mikor. Ha egy alapjában véve jóindulatú hős tesz komorabb dolgokat az utolsó felvonásban, az belefér, elvégre tudjuk, hogy hajnal előtt van a legsötétebb, és szükség - bizonyos fokig - törvényt bont.

Oké, oké, leszállok a prostikról - még a végén megkapom a fejemre, hogy sokat lovagolok rajtuk (he-he-he). Bevallom, a lánytestvér "Csöcsös" megszólításával továbbra sem tudtam megbarátkozni, de lehet, hogy ilyen fronton konzervatív vagyok. Ez van. A "Bige" ezzel szemben helyén van, mármint hogy Szergej így mentette el a telefonkönyvébe.

Ami a többit illeti, nagyon nincs mit morognom: a 24 oldalt jól kitölti, a történet halad annyit előre, mint egy mai átlag amerikai képregény. Pár apróság, amire felhívnám a figyelmet: a kínai boltos néni nekem nem nagyon tűnik kínainak, vagy bármilyen jellegű bevándorlónak, ami nem baj. Viszont itt-ott mintha tört nyelvet beszélne, amit így nem igazán értek. Ugyanakkor a szóban forgó nyelvtörés emészthető, felhasználóbarát, ilyen fronton - számomra - jobban sikerült Kalyber Joe Hugójáénál, aki néha-néha hajlamos Jar Jar territóriumára átsettenkedni. Persze az is igaz, hogy a boltos hölgy nem lett a nyelve miatt comic relief karakter, ami mindenképpen piros pont.

Azt pedig határozottan jópofa ötletnek tartom, hogy főhősünk végigmegy az archetipikus horror szörnyeken - legalábbis úgy tűnik, erre megy ki a játék. Ilyen szempontból a horror klisék még ülnek is, még a prostik is... bár akkor már kíváncsi vagyok a Mr. Hyde Szergejre... vagy a Lagúna réme Szergejre.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a lezáró szöveggel én egy kicsit csínján bánnék. Tudom, valószínűleg egy Stan Lee-féle önironikus homázs volt a cél, de lehet, hogy egy mezei folytatjuk ide speciel jobban passzolna. Nem vészes, és ez inkább egy morfond, mint valódi kritika. Eh, akár maradhat is, csak kicsit csiszoljanak a tisztelt alkotók rajta, férjen be egy szövegkockába, és mehet is.

No, ennyit a Rossz bőrben második részéről. Hogy egy kicsit visszatérjek a válogatásra, én közülük ezen érzem a legtöbb szívet, illetve azt, hogy általánosabb közönségnek készült. Szergej kalandjai biztató kezdettel indultak, akkor is, ha még azért továbbra is kell a sorozatnak forrnia - de ez természetes, minden (nem pejoratíve) amatőr képregénnyel ez a helyzet. Márpedig amatőr képregényként Szergej teljesen rendjén van - bár úgy érzem, még mindig keresi a helyét, látom, hogy tart valahova, nemcsak egy helyben toporog.

Ha a különféle képregényfesztiválokon 4-500 forintért árulná a tisztelt szerző, akkor nem is sajnálnám a pénzt, de ezeket a fentieket akkor is megírnám. Mert Szergejben meg van a potenciál, hogy valami olyasmivé nője ki magát, aminél már nem kell amatőr jelzőt említenem. Ki tudja, idővel egy Kalyber Joe - Tomster - Rossz Bőrster crossovert is megnéznék. Az lehetne a magyar Scooby-doo, három Bozonttal, akik közül az egyik a szörny. És ezt - Scooby-doo ide vagy oda - dicséretnek szántam.

Szuperantihősök - The Authority

"Azt hiszik, senki nem maradt, hogy megmentse a világot."

Ezzel a pátoszos felütéssel kezdődik a világ legcinikusabb szuperhőscsapatának képregénytörténete. Az egyszeri ember rögtön Superman-szintű idealizmust, felszegett állat, kölyökkutya tekintetet, és naiv, ám mégis epikus hozzáállást képzel maga elé. Pedig ebből a felsorolásból egyedül az epikum igaz a The Authorityre. Warren Ellis 12 részes sagáját elolvasva ugyanis komolyan elgondolkodunk azon, hogy a címszereplő csapatnak tényleg szándékában áll jobbá tenni a világot, illetve hogy talán jobb is, hogy a szuperemberek csak a képregények paneljain léteznek.

A The Authority első száma 1999 májusában jelent meg angol nyelven, és azonnal berobbant a köztudatba, háttérbe szorítva az olyan régi motorosokat, mint az X-men vagy az Igazság Liga. Ezt köszönhette Warren Ellis ötleteinek és dialógusainak, az egyedi karaktereknek, feszes történetének és Bryan Hitch élettel teli képeinek. Emellett a The Authority vezette be a szélesvásznú képregény fogalmát a filmszerű panelrendezés és oldalnyi képek révén, melyek a szuperhős csatáknak adtak energikus és eposzi érzést. Arról nem is beszélve, hogy az akciók tisztességesen meg voltak koreografálva, ami ironikus módon kevés szuperhős képregényről mondható el, hiába annyira harcorientált a zsáner.


Sokan egyenesen odáig merészkedtek, hogy a szóban forgó alkotás sokkal jobb, mint az általam említett két prominens cím, és ezeket nyugodtan le is lehet söpörni az asztalról, mert a The Authorityé a jövő. Az, hogy ez mennyire elhamarkodott kijelentés volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az X-men és az Igazság Liga köszöni szépen, megvan, míg a The Authority Warren Ellis és Bryan Hitch távozásával a képregénytörténet egyik legproblémásabb képregényeként vált ismertté. De ne szaladjunk előre! Ebben a bejegyzésben sorra veszem, mi az, amiben a The Authority jó volt (kicsit bővebben és kevésbé reklámszagúan), mi az, amiben lehetett volna jobb is, illetve hogy mi is a helyzet azzal a bizonyos világmegváltással.

Warren Ellis koncepciója az volt, hogy amennyiben léteznének szuperemberek, úgy csupán nagyban játszanának. Így az első számban az egyik szupergonosz piti bankrablások helyett a földdel teszi egyenlővé Moszkvát, még hozzá pillanatok alatt. Mivel az ENSZ és a "hagyományos" szuperhősök tehetetlenek, ezért a frissen megalakult "Fennhatóság" elhatározza, hogy saját kézbe veszi az ügyet. Ők a szuperhősök Piszkos Harryjei, akik nem riadnak vissza attól, hogy bemocskolják a kezüket, és nem is rettegnek attól, mint Superman vagy Pókember, hogy hatalmas erejükkel kárt okozhatnak valakiben. Nem, ők sosem fogják vissza magukat, nem ejtenek foglyokat, a szupergonoszok által jelentett problémát pedig igyekeznek a lehető legrövidebb úton megoldani. Olyanok ők, mint James Bond és az aranykor hőseinek keverékei.

Igazából alapjaikban semmiben sem különböznek a 90es évek képregényeinek zord antihőseitől, csupán annyiban, hogy ők tisztességesen meg vannak írva. Pedig ennek az évtizednek a képregényes felhozatalát pont emiatt a hőstípus miatt szokták sokan megvetni. Persze, a dologhoz az is hozzátartozik, hogy a legtöbb ilyen képregénykarakter csupán hihetetlenül eltorzult anatómiával rendelkező férfiú és hölgy volt, akik brutális fegyverekkel bírtak, ám eredeti, érdekfeszítő vagy következetes személyiséggel és képességekkel nem. A The Authoritytől ezzel szemben nem lehet megtagadni, hogy egy kiforrott koncepcióval rendelkezik szereplők terén. Már maga a csapat is úgy van összeállítva, hogy:
a) párhuzamokat lehessen vonni köztük és már meglévő, ismert hősök között
b) az emberiség bizonyos aspektusait képviseljék

Ennek a két pontnak megfelelően hadd mutassam be, kikből áll a Fennhatóság:

Jenny Sparks, a Huszadik Század Szelleme: Haladás. Jenny Sparks 1900 Január elsején született, és húszas éveit elérve megszűnt öregedni, emellett ekkor nyilvánult meg természetfeletti képessége - uralom az elektromosság felett. Jenny ugyanis egy olyan entitás, amely évszázadonként reinkarnálódik, és mindig a század szellemének megfelelő hatalommal bír: előző inkarnációja Jenny Steam volt, a XXI. században pedig Jenny Quantumként születik újjá (mielőtt leszedné valaki a fejem, ez egy apró, és a karakterből következő spoiler). Jenny a csapatvezetője, egy láncdohányos, whiskey-t vedelő brit nő, aki minden alkalmat megragad, hogy a társait oltsa és csak a legjobbat fogadja el tőlük - magyarán tipikus menedzseralkat. Jenny a csapat legeredetibb karaktere, és ez alatt azt értem, hogy míg a többiek esetén könnyen találunk korábbi megfelelőket, addig Jennynél csak néhány közös vonást találhatunk már meglévő hősökkel. Bár a képessége Elektrót juttatja eszünkbe, a reinkarnálódásai a Marvel Főnixére jellemzőek - azonban egy-az-egyben megfeleltetni konkrét szzuperhősökkel már erőltetett lenne.

Jack Hawksmoor, a Városok Istene: Város.
Jack egy öltönyös - és emellett mezítlábas - úriember, aki a titulusához méltó képes- ségekkel bír: képes telepatikus kapcsolatokat létesíteni magukkal a városokkal, utazni közöttük és emberfeletti erőt nyerni belőlük. Jack szuperhős-párhuzamok terén már hálásabb alany, mint Jenny. A telepatikus képessége, az, hogy képes beolvadni az épületekbe illetve (árnyak között) vörösen világító szeme Marsbéli Fejvadászt idézik, emellett gyakran gubbaszt a falakon úgy, mint Pókember illetve ugrik és üt akkorákat, mint Hulk. Emellett a neve utalás Nicholas Hawksmoor építészre és Rugóláb Jack városi legendájára. A karakter dizájnjában érdekesség, hogy talpa rovátkolt, akár egy tornacipő.

A Doktor, a Sámán: Spiritualizmus. Egy holland hippi, aki egykor egy drogos milliomos zseni volt. Azonban mindig kell, hogy legyen egy Doktor, és mikor elődje megtért társaihoz, ráesett a választás. A Doktor képes társalogni elődeivel egy Álomidő- szerű síkban - és a képzése is ennek keretében zajlik -, emellett hihetetlen varázs- erővel rendel- kezik. Szeren- csére azonban nem kezd el kántálni kvázi-latin nyelven, hogy aztán egy teljesen bagatell fénycsóva repüljön ki a kezéből - nem, ő, sokszor random asszociációk segítségével képes átváltoztatni a dolgokat. Ezáltal pedig sokkal ötletesebben használja a képességét, mint metaelődei, Dr. Fate és Dr. Strange. A neve emellett utalás Doctor Who-ra is, aki halála után szintén új alakban született újjá.

Engineer, az Alkotó: Technika. Eredeti nevén Angela Spicca, és már csak ezért sem venné ki magát jól, ha nevét Gépészre vagy Mérnökre fordítanánk - ugyanis az Angie mind a polgári, mind a szuperhős nevének a becézett alakja. Akárcsak a Doktor, ő is egy elődtől örökölte hatalmát - ami esetében a vérét helyettesítő nanotechnológia. Ő Vasember még technokratább női megfelelője, aki Zöld Lámpáshoz hasonlóan képes létrehozni bármit a nanorobotok - és a környezetében található apró részecskék - segítségével, amit csak el tud képzelni. Emellett szuperhős formájában nem visel mást testhez simuló csatapáncélnál.

Apolló, a Napkirály: Fény. Míg Jennyt nehezen feleltethetnénk meg bárkinek, addig Apolló a csapat Supermane - méghozzá, mint kiderül, a csapat meleg Supermane. Ugyanúgy a Napból nyeri erejét, mint ihletője, sőt, ez az ő esetében sokkal nyilvánvalóbb - ha nem tölti fel folyamatosan magát napfénnyel, a tartalékai kimerülnek, és akkor nem több egyszerű embernél. Feltöltődve viszont akár Kal-Elnek is komoly fejfájást tud okozni. A képességeit mindenki ki tudja találni, de laikusok kedvéért: szupererő és -gyorsaság, repülés, sebezhetetlenség és perzselő tekintet.


Midnighter, a Háború Éji Hírnöke: Sötétség. A csapat meleg Batmane, Apolló kedvese. Batarángok helyett shurikenekkel és egy bottal harcol, emellett másodpercek alatt képes fejben végiggondolni egy csata összes lehetséges kimenetelét. Érdekes, hogy bár szuperhőscsapatról van szó, a gárdából egyedül ő és Apolló visel jelmezt, a többiek öltözete civilben is elmenne (jó, Angie-t leszámítva), még akkor is, ha a Doktor egy hippire emlékeztet benne.


Swift, a Szárnyas Fejvadász: Repülés. Az egyetlen karakter, akinek megalkotásában Ellis nem vett részt. Aspektusa elsőre talán erőltetettnek hat, de az emberiséget mindig is foglalkoztatta a repülés. A csapat ázsiai Sólyom-lánya, aki csatában madár- karmokat növeszt szárnyai mellé, emellett tájékozódó képessége a legtapasztaltabb fecskét is megszégyenítené (a neve is innen ered, a "swift" az angolban sarlósfecskét jelent, csak Engineer és a lefordíthatatlan Midnighter után már nem akartam variálni). A csapat egyetlen nem-kaukázusi tagja - a csapatban nem találkozhatunk kötelező feketével, de ugye amíg az amerikaiaknál a polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően az afroamerikai lett a "token minority", addig Margaret Thatcher áldásos tevékenysége miatt az a meleg az angoloknál.


Míg az Igazság Liga főhadiszállása a Föld körüli pályán keringő Őrtorony, addig a Fennhatóságnak a Hajó (Carrier) jutott, ami a valóságunkat övező síkokat szeli a dimenziók közötti hasadékon, az Eren keresztül (apropó, az Ér eredetijét, a Bleed-et a panelek közötti szünetekre szokás használni).

A seregszemléhez azt is hozzá kell tennem, hogy Warren Ellis voltaképpen azt vitte tovább, amit Grant Morrison megkezdett az általa vitt Igazság Ligával. Morrison ötlete volt az, hogy a világ legnagyobb szuperhős csapata ne piti ügyeket oldjon meg, hanem világrengető eseményektől óvják a Földet. Emellett Morrison a történetfonala során az Igazság Ligát párhuzamba állította a görög mitológia panteonjával - Superman-Zeusz, Villám-Hermész, etc. - és ez által többlettartalommal ruházta fel a köpenyes igazságosztókat. Ez a többlettartalom pedig megtalálható a Fennhatóság csapatának aspektusaiban.

Most, hogy kiveséztük hőseinket, rá is térhetünk, hogy mennyire akarják megváltani a világot. Nos, volta- képpen őszintén hisznek abban, hogy egy szebb jövőt építenek - a helyes kérdés inkább az, hogy képesek is lennének rá? Erre a válasz már egyértelműen nem. A Fennhatóság problémamegoldó képesség és fantázia terén nem haladja meg egy mezei szélsőséges csoportét - verjük halálra az összes szarházi rohadékot, aztán azzal tulajdonképpen el is van intézve a dolog. Bár Jenny rendre egy jobb világra hivatkozik, a Fennhatóság voltaképpen nem tesz mást hihetetlen léptékű pusztításnál. Míg a Rising Stars (Éledő csillagok) esetében valóban tanúi lehetünk, amint a szuperemberek elhatározzák, hogy - harc helyett! - ki-ki a maga képességének megfelelően jobbá teszi a világot, addig a The Authority hőseinél ennek a szikráját sem látjuk. Ugyan segítenek eltakarítani a romokat - és kimenteni a túlélőket -, ami jó pont, hiszen ilyesmit ritkán látunk a képregények világában (mintha a romok csak úgy eltakarítanák magukat egy nagyobb csata után), de ennyiben ki is merül a Fennhatóság humanitása. Ha tényleg jobbá akarnák tenni a világot, akkor ezt tehetnék békésebben és lehetnének egy kicsit proaktívabbak.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Warren Ellis a saját bevallása szerint egy gonosz csapatot akart írni, akik véletlenül náluk nagyobb gonoszokkal veszik fel a harcot. Ilyen fronton a The Authority jobban teljesít, mint Tom Strong. Korábban írtam, hogy ha Alan Moore célja az utóbbi művel az volt, hogy csapdába húzza az olvasót, mi szerint, ha nagy Tom Strong fan, akkor a fasiszta propaganda kiváló célpontja lett volna, akkor ezt csúfosan aláássa az, hogy a címszereplő a világ egyik leghumanistább szuperhőse. Ezzel szemben a The Authorityre ez tökéletesen helytálló - egyetlen épeszű ember sem hiheti őket világmegváltóknak.

Miért is? Swift már a harmadik számban azt ecseteli, hogy a világ nem változik meg, ha nem csapunk oda kemény kézzel (amitől az egyszeri olvasóban felmerül, hogy miért, úgy igen?), és ezt később a gyakorlatban is látjuk. Persze, ahhoz, hogy mit-miért tesz a Fennhatóság, talán jobb, ha először az ellenfeleiket ismerjük.


A The Authority Warren Ellis által írt 12 részét három történetre lehet osztani, amik során a Fennhatóság mind nagyobb és nagyobb veszélyekkel kerül szembe. A The Circle (A kör) című történetben egy keleti gonosz, bizonyos Kaizen Gamorra akarja otthagyni a jelét a világon, lerombolt városokon keresztül. A Shiftshipsben (Csúszóhajókban) egy alternatív Föld akarja lerohanni a Fennhatóság világát. Az Outer Dark (Külső sötétség) pedig arról szól, hogy évmilliók után a világűrből visszatér a Földet megalkotó hatalom, hogy lesöpörje a parazitaként nyüzsgő emberiséget - a cím egyben utalás egy bibliai parafázisra (Máté 25:30 - "És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás."), ami ironikus, tekintve, hogy ez a külső sötétség arra a valamire utal, amit a bibliai Istennek is tekinthetünk.

A három ellenfél közül tagadhatatlanul ez utóbbi sikerült a legjobbra - nincsenek ismerhető motivációi, mert egy teljesen idegen dolog, így nem is kell nagyokat nyelnünk. Ugyanis a The Authority gonoszai akár a kabátjukra varrhatnák azt, hogy "rohadék", és azok is, mégpedig nagyon látványosan. Ennek köszönhetően még véletlenül sem jut eszünkbe nekik szorítani, azonban néhol Ellis túllő a célon. Vegyük például az első gonoszt, Kaizen Gamorrát. Ő a sárga veszedelem, amivel semmi baj nem lenne, hagyományból történt... viszont hamár hagyomány, akkor eszünkbe jut Fu Manchu és rajta keresztül Alan Moore League of Extraordinary Gentlemen-jének titokzatos Doktora. A két karaktert lehetetlen nem összehasonlítani, és ebben Moore Fu Manchuja köröket ver Gamorrára. Az a Doktor ugyanis egy visszafogott, ám mégis markáns és félelmetes jelenlét - nem, már nem is tekinthető embernek -, aki egyszer sem szólal meg a történet folyamán, de már attól kiveri a szereplőket a víz, ahogy hátranéz. Emellett savval ír haikut emberekre. Kaizen Gamorra ezzel szemben egy hosszú monológgal mutatkozik be, amiben elmondja, mekkora rohadék ő, miközben nagyokat kacag - csak így nekünk, olvasóknak. Akaratlanul is a 80as évek rajzfilmjeinek a gonoszai jutnak róla az eszembe, akik kényeskedő orrhangon szólaltak meg. Saját magától hallhatjuk, hogy mindenkit gyűlöl és merő unalomból végez ártatlanokkal.

A második történet Regise hozzá képest visszafogottabb, a belépője elegáns, mégha hamar ki is derül róla, hogy hobbijai közé az emberevés és a nagyipari nemi erőszak tartozik. Regis egy földönkívüli, aki teret akar a fajtájának (még a mára hírhedté vált Lebensraum kifejezést is használja), és ezért lerohanna egy párhuzamos dimenziót, miután a saját Földjét kizsigerelte. Az ember-földönkívüli hibridek azonban nem túl termékenyek, amit elszánt vezérük úgy old meg, hogy rendre kiirtja valamelyik kontinens teljes férfilakosságát, az asszonyokat pedig tenyésztáborokba deportálja - gondolom, arra sokan rájöttek, hogy ezt a tevékenységet csak roppant behatárolt ideig lehet folytatni. Ami a kinézetét illeti, földönkívüli létére Regis egy ördögre emlékeztet a szarvaival, és egy vikingbe oltott nácinak öltözik - bárki láthatja rajta, hogy mekkora jóarc lehet. A földönkívüli-ördög párhuzam (új folklór vs. régi folklór) az egyik vesszőparipám, és itt is az lenne, ha ez nem Regis démonizálása (he-he) miatt lenne. Az ipse emberbőrrel törli meg magát, így lépjünk is tovább.

Ami Istent illeti, ő inkább egy chtuluid borzalom, aki egy teljesen más Földet teremtett meg nyaralónak (egy olyat, ami később egy kataklizma során ketté vált napjaink Földjére és a Holdra), csakhogy utána kiruccanjon egyet a világűrbe. Egy dolog, amivel esély sincs tárgyalni, de a fentiek tekintetében a személyiség hiánya inkább előny.

Azonban! Ez nem feltétlen negatívum, ugyanis pont ezekben a gonoszokban látszik az a koncepció, ami a Tom Strongban nem működik. Tom Strong mindenkiben meg akarja látni a jót, mindig a kompromisszumra törekszik, és rajta keresztül mi is azt tesszük. A The Authority gonoszai már nem is lehetnének elvetemültebbek. Emellett kikkel is harcolnak hőseink? Génkezelt klónkatonákkal, alternatív világbeli idegenekkel, lovecrafti rémekkel. Olyan ellenfelekkel, akiket még véletlenül sem tekintünk embereknek - őket megölni nem számít valódi gyilkosságnak. Warren Ellis egyszer sem ad emberi méltóságot a Fennhatóság ellenfeleinek, és éppen ezzel a lépéssel teszi tökéletessé azt a csapdát, ami a Tom Strongban nincs meg.

Ugyanakkor hiába állítom be ezt hibának, nem tagadom, hogy Tom Strong humanizmusát sokkal szimpatikusabbnak tartom, mint a Fennhatóság embertelen cinizmusát. A Fennhatóságnál nincsenek kompromisszumok, nincsenek közös érdekek - az első rész végén Midnighter végigtarolja Gamorra szigetét a Hajóval, miközben vigyorogva jegyzi meg, mennyire szereti az életét. Egyszer sem mutatják, hány ártatlannal végez, de el tudjuk képzelni. Úgy, hogy korábban belopakodik a gonosz főhadiszállására, és szemtől szembe találja magát vele. Lehetősége lenne akkor végezni vele, de nem teszi. Ugyan ezt azzal magyarázza, hogy így nem tudja leállítani a rendszert, ám ettől még a rombolásnál nagyon is jól érzi magát.

A második történetet azzal zárják, hogy az alternatív valóság Itáliáját letörlik a Föld színéről. Szó szerint. És ezt nem azért teszik, mert különben nem nyernék meg a háborút - hiszen nem sokkal korábban már megtették, Regisszel is végeztek -, hanem hogy megfélemlítsék a hódítókat. Emiatt milliók találják magukat hirtelen a világűrben, nemcsak a nemesek, hanem szolgáik, karon ülő kisdedektől nagypapákig - gyakorlatilag Hiroshimáról beszélünk, a tizedik hatványra emelve (és nem, őket sem mutatják). A Fennhatóság pedig nem igazán érez többet pillanatnyi, enyhe lelki furdalásnál, mert végül is azt tették, amit tenniük kellett. Amennyiben pedig a csaták során számtalan ártatlan veszíti az életét, úgy arra gondolnak, hogy nélkülük biztos többen haltak volna meg. Ez tekinthető gyakorlatiasságnak is, ám ettől függetlenül mégis túl könnyen teszik túl magukat az ilyen semmiségeken. De ezekből is látszik, mennyire alkalmatlan a Fennhatóság arra a feladatra, hogy egy szebb hellyé tegyék a világot - már csak azért is, mert az általuk hangoztatott utópiában nekik semmi keresnivalójuk nincs.

Ez nem hiányosság, semmint tudatos koncepció - Ellis mondanivalója ugyanaz, mint Moore-nak a Watchmennel. Az más kérdés, hogy míg Moore műve egy mély, lassú történetvezetésű, többrétegű alkotás, addig a The Authority egy akcióképregény szintjén mozog, és, tegyük hozzá, azon a szinten is akar mozogni. Egy egyszeri olvasó ezért még kiszolgáltatottabb a benne rejlő csapdára. Persze történetmesélés terén is két különböző világ a két képregény: a Watchmen tele van kilencpaneles oldalakkal és szövegdobozokkal, amelyek a képregény melankolikusságát és gondolatiságát domborítják ki. A The Authority tele van szöveg nélküli, sokszor kétoldalas panelekkel, melyek kinetikussá teszik a történetet.

Éppen emiatt az oldala miatt lett problémás képregény a The Authority Ellis távozásával. Mikor Mark Millar vette át a stafétát, ő bölcsen egy másik koordináta tengely mentén tette egyre veszélyesebbé a csapat ellenfeleit: nem minél nagyobbak, hanem minél személyesebbek lettek. Emellett plusz pont volt az is, hogy a Fennhatóság menekülteket fogad be a Hajóba, illetve keresik a rák gyógymódját, etc. Emellett diktátorokat buktatnak meg, és beszólnak Clintonnak is, hogy ők bizony nem a status quo-t szolgálják. Sőt, beszólnak mindenkinek, ugyanis a csapat Millar alatt jóval arrogánsabbá és ellenszenvesebbé vált. Részegen vonulnak harcba, és rendre végeznek a magukat megadó ellenfelekkel. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy az eredeti, cenzúrázatlan verzió ennél sokkal durvább lett volna, és emiatt veszett össze Millar istenesen DC fejeseivel. Pedig a képregényben olyanok is megtalálhatóak voltak, minthogy Midnighter tarkón vizeli az egyik gonoszt, vagy hogy ütvefúróval erőszakol meg egy katonát Apolló miatt (még épp, hogy nem premierplán). A történetszál főgonosza pedig George W. Bush lett volna, akit olyan gerinctelen féregnek ábrázolt volna Millar a cenzorok közbelépése nélkül, mint még senki (és ironikus, hogy mennyire nagy a kontraszt az itteni elnök és Millar későbbi művének, A különítménynek George W. Busha között, ahol már szimpatikusan ábrázolja).

Miután Millar távozott, a DC fejesei már teljesen elrettentek mindenféle polémiától, amire rásegített 2001. szeptember 11., aminek emlegetése ma már közhely számba megy, de akkoriban emiatt sokan kezdtek undorral tekinteni a korábban menőnek hitt robbantgatásokra és pusztításokra (többek között erről ír Gaiman is az 1602 előszavában). Éppen ezért végül nem Brian Azzarello kapta meg a címet (pedig, egy időben a DC fontolóra vette, hogy az is megoldás, ha a képregényre rárak egy 18-as karikát, aztán hadd szóljon, de kizárólag felnőtt olvasóknak), hanem Robbie Morrison. Morrison történetfonalát minden elkötelezett, igazzy rajongó megvetette, pedig nem voltak rosszak, sőt... csupán a Fennhatóság már alig volt durvább egy átlag-szupercsapatnál.

A Morrison utáni történetben a Fennhatóság puccsot hajt végre, és elfoglalja a Fehér Házat. Ezt a vonulatot megint sokan nem zárták a szívükbe, megkérdőjelezve, hogy miért pont az USA-t foglalnák el Hawksmoorék, mikor annyi más problémásabb országnál ülne inkább (pl. Kína). Ezt a történetet nem olvastam, ám ismerve Ed Brubakert, el tudom képzelni, hogy igazak azok a vádak, mi szerint hamar kifogyott a szusz a 12 részes sztoriból. Brubaker ugyanis otthonosabban mozog az emberközeli karakterek között (pl. a gothami rendőrség), mint a szuperlények világában.

Folytathatnám még az ismertetőt a The Authority zűrös történetéről, ám ehelyett inkább ennek egy részét emelném ki, amit személy szerint fájlalok: szó volt arról, hogy a csapatot Grant Morrison viszi tovább, ám ez a projekt sem élt meg kettő számnál többet.

Ami a jelent illeti, az is kérdéses, lesz-e egyáltalán még The Authority? Még elválik, de ironikus módon pont az, a The Authoritynak a magját jelentő cinizmus az, ami miatt kevesen tudnak jól hozzányúlni a csapathoz, és már rég nincs iránta akkora érdeklődés, mint a sokadik X-men vagy JLA cím után - sőt, amikor a sokszor cikinek számító Superman az egyik számában beszólt a Fennhatóság egy másolatának, szinte mindenki elismerően csettintett.

Mert sokan tényleg szeretnék hinni, hogy maradtak olyanok, akik jobbá akarják tenni a világot.