2009. december 30., szerda

Évvégi elmélkedés

Nos, először is Mindenkinek Kellemes Újévet szeretnék kívánni!
Másrészt meg hadd tegyek meg itt egy rövid személyes észrevételt, amivel nem muszáj egyetérteni, de talán érdemes megfontolni.
Azt hiszem, már az eddigiekből is kiderült, hogy nagy rajongója vagyok a fantasztikus irodalomnak, és örülök, hogy a fantasy itthon is kezd felzárkózni, gondolok itt az egyre több megjelenő külföldi íróra többek között. Mégis van valami, ami továbbra is bosszant az itthoni mentalitásra fantasy terén, ez pedig a szerepjáték-központúság elterjedtsége.
Hadd magyarázzam meg, mit értek ez alatt! Sajnos az tény és való, hogy mi nálunk nincs akkora háttere a fantasynek, mint Nyugaton, de még a sci-firől sem lehet elmondani ezt... nem feltétlenül azért, mert nincsenek gyökerei, hiszen olyanok írtak tudományos-fantasztikus műveket, mint Jókai, Karinthy vagy Szathmári, mégis, ezen regényekről legfeljebb lábjegyzetben értesülünk irodalomórákon, és egy egyszeri hazai sci-fi olvasó jó eséllyel nem is hallott róluk... ezért is volt mondjuk szimpatikus a Galaktika visszatekintése. Akárhogy is, a fantasynek még ennél is gyérebb a helyzete, hiszen sci-fi fronton még találunk egy Zsoldos Pétert, de a fantasy esetén már egy nagy űr tátong, és egészen a romantikáig kell visszabandukolni, hogy meghatározó, vagy legalábbis ismert művekbe botoljunk, mint a János Vitéz vagy a Csongor és Tünde - más kérdés, hogy őket többnyire nem szokás fantasynek tartani.
Namármost még mielőtt valaki azt hinné, hogy a herderi jóslat fantasy-verzióját vizionálom ide, hadd árnyaljam a helyzetet azzal, hogy én nem valami ízes-magyaros-betyárpörköltes, bajuszpödrően igazzy magyar fantasyért verem az asztalt - Karinthy Frigyes is nagy Herbert George Wells rajongó volt, és Az Időgép analógiájára írta meg a Capilláriát. A Capillária valamilyen szinten ott figyel a köztudatban, fantasy esetén ilyesmiről nem beszélhetünk - míg ezzel szemben az angolszászoknál ott van a Pán Péter, az Alice Csodaországban vagy az Óz, a nagy varázsló... és érdekes módon náluk nem tapasztalni semmilyen előítéletet ezekkel a mesékkel szemben, rengeteg fantasy író, köztük Tad Williams és George R. R. Martin egy lapon emlegetik a "komoly" alkotásokkal, míg sok hazai fantasy-rajongó elnézően mosolyog a Lázár Ervin könyvekre.
Tapasztalataim szerint a hazai közönség zöménél a fantasy még csak nem is A Gyűrűk Uránál kezdődik - pedig az a mű még igencsak jelentős megbecsülésnek örvend nálunk is, ideértve többek között a rajongói klubokat -, sokkal inkább a szerepjátékoknál. Sokszor azt tapasztalom, hogy még mindig elterjedt az a feltételezés, hogy az igazi fantasyhez készült szerepjáték - vagy fordítva. Hál' Istennek a helyzet árnyaltabb, vannak olyan barátaim, akik Drizzt kalandjait le sem emelik a polcról, ugyanakkor megtalálható náluk Az Utolsó Egyszarvú, Gaimantől bármi vagy pár régi fantasztikus regény. Azonban úgy tapasztalom, még mindig a szerepjátékos szemlélet dominál.
Ez persze azért is lehet, mert a rendszerváltás utáni első írógenerációnál meghatározó volt a szerepjáték - akadtak olyanok, akik aktívan játszottak, és felhasználták az élményeiket, másoknál ez közvetettebb volt, vagyis azért írtak kockacsörgetős regényeket, mert azoknak volt nagy keletje. Ha egy kicsit végigmegyünk a hazai fantasy-világokon, akkor rájöhetünk, hogy sokukhoz készült szerepjáték, vagy már eleve annak készültek: Ynev, A Káosz Világa, Codex, Requiem, Túlélők Földje. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy az olyan íróknak, mint Kornya Zsolt, Nemes István vagy Gáspár András nem kevés műveltségük volt nem-szerepjátékos fantasztikus irodalom terén... ez olyasmi, ami nem feltétlen jutott el a rajongókhoz, akik közül páran aztán írásra adták a fejüket, és nem egy közülük meg is jelenhetett... itt elég végignézni a 2000es évek első felének hazai irodalmán.
Félreértés ne essék, én most nem bűnbakokat akarok keresni, vagy ostorozni néhány szerencsétlent, semmint inkább eljutni a probléma gyökeréhez, ez pedig az, hogy a szerepjáték mintha egy kicsit elsőrendűbb lenne a fantasynél.
Ez több okból is káros, vagy inkább visszahúzó lehet. Az első az, hogy azok az emberkék, akiknek csak szerepjátékhoz készült fantasy-irodalommal volt szerencséjük, könnyen azt hihetik, hogy nem is olyan ördöngősség ilyesmit írni. Ez azért is lehet, mert ezeknél a műveknél nem kell - és nem is lehet - nagyon mélyre ásni, mert a regény feladata elsődlegesen az, hogy utazási prospektus gyanánt szolgáljon az adott világhoz, a szereplők pedig szinte csak alibiként vannak ott - utána lehet olvasni, és kiderül, hogy sokszor még a fekete-fehérnek tartott Gyűrűk Ura szereplői is árnyaltabbak náluk, vagy árnyaltabban vannak felkonferálva. Legyen jó, legyen gonosz, legyen barbár, legyen tünde. Ezzel szemben nagyon sok külföldi író azért is adhat valami sokkal mélyebbet, mert ott gond és előítéletek nélkül nyúlhat az elődökhöz, eljátszva a sablonokkal, mintegy új nézőpontból mutatva be őket. A külföldi oldalakon, fórumokon és blogokon gyakran olvashatók olyan viták és értekezések, hogy Oberont vagy Beowulfot miként újította be az író, vagy hogy milyen utalásokat tartalmaz az adott regény más művekre - én gyakrabban botlok itt abba, hogy akkor most szabályrendszer szerint a főhős tudott volna-e egyszerre két tűzlabdát lőni, vagy sem. Persze nálunk a mesék itthon mintha fantasytől függetlenül le lennének nézve, és ezt például egy, A hercegnő és a kobold filmkritika végén is láttam, amikor a kritikus azzal zárta a ledorongoló esszéjét (ez amúgy egy dolog), hogy "nem kellene olyan rossz hírüket kelteni az olyan aranyos lényeknek, mint a koboldok." Külföldön is van tündegiccs, de ott inkább előtérben van, hogy a tündérek és mesebeli lények tudnak rosszindulatúak, kártékonyak, ártalmasak lenni, és ennek megfelelően mintha nagyobb lenne a tisztelet az irányukban. Nálunk azonban mintha hatványozottan élne, hogy meséket nem olvasunk, mert az a gyerekeknek van, viszont mivel gyerekeknek szánjuk őket, ezért az éleket lekoptatjuk, viszont mivel az élek le vannak kopva, ezért igazolva érezzük magunkat, hogy gyerekeknek készültek. Mintha külföldön kicsit nagyobb lenne az átjárhatóság "mese" és "felnőtt" között a köztudatban.
A másik dolog pedig a világ felfedezése. Hogy mit értek ez alatt? Én sokkal jobban szeretem, ha egy író kalauzol minket végig a világon, egy vagy több karaktere által. Rendszeresen visszatérő írói eszköz, hogy a főhős egy zöldfülű karakter, aki még szinte semmit nem látott a világból, ennek megfelelően vele együtt csodálkozhatunk rá az újdonságokra, mindent a maga idejében - ami azt illeti, még egy előadás is készült arról, hogy mennyire meghatározó a csodálkozás A Gyűrűk Urában. Ezzel szemben a szerepjátékokhoz készült regényekben mintegy csak oda van vetve, hogy milyen dolgokkal találkozott a főhős.
Erre hadd hozzak egy példát, és mivel nem akarok valakit kipécézni, ezért hadd maradjon az író egy "átlagos író".

Telefon: Csöng-csöng
Átlagos író: Halló?
Telefon: Halló, Bob, mi a pálya?
Átlagos író: Semmi különös, éppen nagyban dolgozom a legújabb sötét elfes regényemen.
Telefon: Na igen, éppen ezért keresünk téged... na szóval most adjuk ki a Monster's Manual 4-et, és abban van egy jópofa lény, a ráktusz...
Átlagos író: Ráktusz?
Telefon: Igen. Kicsit rák, kicsit kaktusz. Jópofa, mi?
Átlagos író: Igen?
Telefon: Na szóval szeretnénk ha a hősök összefutnának egy ilyennel... megoldható lenne?
Átlagos író: Nos, lett volna egy harc egy mantikórral, de akkor átírom erre a jószágra. Mit kell tudni még róla?
Telefon: Hát, a méregre immúnis, de a tűz duplán sebzi.

Egy év múlva:

Átlagos Író
: Sötét Kristályok Suhogása
(Részlet)
És akkor a barlangból előcsörtetett egy ráktusz. Grizzt hallott már erről a lényről, de álmaiban nem gondolta volna, hogy ennyire undorító. Mivel tudta, hogy a szörnyetegnek nem árthat a mérgezett tőrével, elrakta fegyverét, és meggyújtott egy fáklyát.


A szerepjátékregényekbe gyakran nem azért kerülnek ilyen lények, hogy az olvasót kizökkentsék mindennapjaiból vagy az újdonság varázsát adják, ellenkezőleg, azért vannak ott, hogy tudja, még mindig az adott világban jár.
A másik dolog a világ képlékenysége. Williams, Martin és Sanderson is összetett világokat szokott megalkotni, azonban a világok nem nőnek a fejükre, nem béklyók, csupán keretek. Az tény, hogy plasztikusan és átgondoltan megépített világok, ám ha egy kis részlet akadályt jelent a történetben, gond nélkül meg tudják változtatni, és az egyszeri olvasónak nem fog feltűnni. Olyan is előfordul az íróval, hogy egy szereplőből nő ki egy nép, és nem fordítva... persze lehetnek már ködös elképzelések korábban, de az egyén és a nép egymásnak köszönhetően csiszolódik. Mindez azért is lehet, mert az író rádöbbenhet, hogy ami elképzelve jó ötletnek tűnhetett, az a gyakorlatban nem feltétlen az, és lehet, hogy a hibákra pont egy hosszabban végigvezetett történetfonal hívja fel a figyelmét. A világ ad háttért a szereplőnek, de a szereplő fedezi fel a világot, így a kettő a történettel együtt kölcsönösen építi egymást.
A harmadik dolog az, hogy a szerepjátékok világbemutatására a hihetetlen töménység a jellemző. Gondoljunk csak bele, sokan, amikor külföldön nyaralnak, nem kíváncsiak az ország áfatörvényeire, inkább beülnek egy étterembe, aztán majd felderítik maguk a világot. Ezért is jó egy szereplőn keresztül megismerni egy világot, mert egyrészt élettel tölti meg - többek között másképpen is viszonyul egy egyszerűbb karakter az adott viszonyokhoz, mint egy más személyiséggel megáldott valaki, és ez már ad egy ízt a "mindentudó" narrátorral szemben -, másrészt meg az információ eloszlik.
A negyedik a világmegváltás... ha adva van egy szerepjáték, az sokszor nemcsak az író kezét köti meg, de a főhősökét is, elvégre tiszta sor, hogy nagyon nem változhatnak meg a viszonyok, elvégre akkor már nem is ugyanarról a világról beszélhetünk. Így az igazi világmegváltás sokszor elmarad, akkor is, ha a hősök feladata sokszor a status quo megőrzése - pedig már az is mennyivel érdekesebb, ha az ellen küzdenek -, hiszen sejthetjük, hogy a világ nem fordulhat ki a négy sarkából.
Nos, dióhéjban igazából ennyi. Ismétlem, ezzel a bejegyzéssel nem volt célom korábbi művek ostorozása - ellenkezőleg, a célom inkább az volt, hogy a magyar fantasy minél inkább elszakadjon a szerepjátéktól, és minél inkább próbáljon önmagaként megállni a lábán, még több forrásból merítve. Mint említettem, hiba lenne általánosítani, mert szerencsére nem egy példa van már a hazai vonalra e tekintetben, viszont érzéseim szerint ez a trend ennek ellenére makacsul tartja magát - emiatt is született ez a bejegyzés.
Így, év vége felé szerepeljen hát egy jövőbe vetett bizalomként - bizalomként, hogy ez a helyzet változik.

5 megjegyzés:

Hanna írta...

Ennél én azért bizakodóbb vagyok, vagy más az ismeretségi köröm, de magabiztosan állítom, hogy nem az RPG-fantasyt fantasyvel összekeverők vannak többségben körülöttem, sőt... még a RPG-fantasyt írók sem kizárólag RPG-fantasyt olvasnak, kedvelik Gaimant, Martint, Howardot.

Vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Ez így válik ketté.

De én is örülnék több saját hangnak - egyszerűen azért, mert az változatosabb, izgalmasabb, egyénibb.

Nihil írta...

Hanna: huhh, annak csak örülök, minél kevésbé helytálló a "borúlátásom".
Azzal tisztában vagyok, hogy vannak olyan "RPG-fantasy író" emberkék, akik olvassák az általad említett írókat, csak néha éppenséggel pont tőlük hallok panaszt arról, hogy az olvasók inkább az "RPG-fantasy"-re nyitottak...
...de ha ez nem így van, annak hatványozottan örülök, a bejegyzésemnek úgyis az volt a célja, hogy egy kicsit "arrébb noszogassam" a magyar fantasyt az RPG-fantasytől... mégha ez egy kicsit "szántunk, szántunk" kategóriának tűnik (ugye a vicc az ökörrel meg a bögöllyel). De hátha akad olyasvalaki, akit sikerül nyitásra bírnom (ami nem az RPG-fantasy kidobását, semmint a más befogadását jelenti).
Az utolsó mondatoddal határozottan egyetértek, muffogás helyett meg ideje lesz konkrét példákkal előhozakodnom az oldalamon... magyar vonatkozásban is. :)

Jakirte írta...

1. RPG és fantasy. Amennyire én tudom, kis hazánkban jóval népszerűbbek az egyes, többnyire RPG-khez kötődő sorozatok, míg sok más író regényét egyszerűen nem éri meg kiadni. Lásd egy közeli példa: jó két éve várok az orgyilkos trilógia befejező kötetére és nem azért mert elszállt a fordító winchestere...

Ezek a sorozatok nem feltétlenül jelentenek kockacsörgős regényeket, sőt, több magyar író a színvonal emelésére tesz kísérletet.

Mindazonáltal a piac és ezáltal az olvasó diktál: ha ő RPG-s regényt akar, azt fog kapni.

2. Ismerjük meg a világot egy tudatlan alak szemszövéből. Az ötlet jó, de előbb-utóbb uncsi lesz. Gaimantől pl. már több regényt olvastam és már kezd fárasztó lenni h van X nevű szereplőnk aki belecsöppen a titokzatos idegen (Door, Odin, stb) segedelmével a misztikus világba.
Üdítően tud hatni, ha a szerző a szereplők dialógusain, gondolatain keresztül mutatja be a szituációt. Abrahamnél a Shadow in Summerben pl. szintén volt egy fiatal kölyök, Maati, de minimális magyarázatokon (pl. a mágiáról) kívül többet nem kapott, a szerző nem volt szájbarágós. Vagy rájössz, ki kivel van, vagy nem.

Nihil írta...

Jakirte:

0.
Bocs a késői reakcióért, de Pesten az albérletben nincs net, a munkahelyen meg először részlegesen, majd teljesen letiltották a netet. Szívem szerint azonnal reagáltam volna...

1.
Többek között ennek is köszönhetőek ezek a muffogások... bízom benne,hogy lassú víz partot mos elven egyre nagyobb esély lesz más, nem szerepjátékos regényekre (ld. Orgyilkos), ahogy egyre többen nyitnak.

2.
Igen, itt elég félreérthető voltam... a szereplőn megismerni a világot megjegyzésem nem feltétlen csak a Gaiman-féle "Narnia" megoldást takarja (i.e. egyszeri világból a fantázia birodalmába), bár bevallom, nekem ez máshol is működött (A Végtelen Történet, Virágok Háborúja, Ólomerdő etc.), hanem egy teljesen általános módszeren.
Teszem azt, Bilbó a Babóban a kaland előtt nem igazán hagyta el a
megyét, ahogy az egyszarvú sem az erdejét egy bizonyos Beagle
regényben, így rajtuk keresztül alkalmunk van megismerni a világot. De ez igaz pl. Tad Williams Memory, Sorrow, Thorn ciklusára, vagy George R. R. Martin Tűz és Jég Dalára... a cselekmény mindkét esetben egy kastélyból indul ki, és terjed ki a világra. László Zoltán Nagate című regényében is Kapu a kiinduló pont. Brandon Sanderson Elantrisában három helyről jön a három főszereplő, annyiban viszont Sanderson mégis
csak idetartozik, hogy az olvasó előtt szépen, lassan fedi fel a
világot (ld. mindhárom karakter elkerül otthonából). Ezzel szemben Vinnem kerül el, ellenben kap egy lehetőséget egy általa eleddig
ismeretlen világba... elvégre sokszor a cselekmény - máshol is - arról szól, hogy a szereplő mihez kezd egy általa szokatlan helyzettel.
De akárhogy is, az olvasó szereti, ha a világba ő maga is szépen,
gondosan be van avatva, és nem zúdítanak rá X információt már az
elején, vagy várják el tőle, hogy már alapból képben legyen az
országok politikai, gazdasági és vízrajzi helyzetével... ugyanakkor ne is egy utazási prospektust kapjon.

Nihil írta...

A másik oldal viszont az, hogy sokszor futok hazai fronton is olyan olvasói reakciókba, ahol kis híján a szabályrendszer pontos betartását kérik számon az írón... pl. a pszionika és a mágia D&D-s alapokon különbözzön. Vagy például hogy a főszereplő igenis legyen egy ember vagy elf fejvadász, és véletlenül se koldus, gnóm vagy praktikus mágiát alkalmazó szövőnő... amik viszont már az adott művön kívül eső jelenségek, de még beletartoznak abba a berögződésbe, ami miatt muffogtam. Különös, de ezzel szemben pl. az kicsit sem zavar, hogy a szerzők bevonásával szerepjáték készül a Ködszerzetből vagy Bas-lag regényekből, mert itt rossz szójátékkal élve fordul a kocka, és a regények az elsődlegesek, a szerepjátékok a másodlagosak. Jó persze, kis kreativitással bármit el lehet játszani, de...
...de hirtelen eszembe jutott a Káosz Szerepjáték - egyszer az is kap egy kimerítő bejegyzést -, amelynek kapcsán az alkotók kijelentették, hogy nem terveznek annyira alkalmazkodni a regényekhez, mert ez két különböző dolog... ehhez képest a regényekbe viszont dögivel kerültek át a szerepjátékos koncepciók. Gyerekesnek tűnhet, de ez legjobban többek között a Bestiáriumon látszódik... a korábbi regényekben előforduló "különcebb" lények - khenta, quetter, varázsló-famulusok, amhazari démonok - nem kaptak helyet, ellenben azokban a Káosz regényekben, amikhez később szerencsém volt, dögivel voltak a Bestiáriumban