2009. november 7., szombat

Who Watches the Watchmen? – avagy spoileres elemzés a mű szereplőiről


Bevallom őszintén, hogy fontolóra vettem párszor, írjak-e a Watchmenről a blogomba. Persze, zseniális mű, és Alan Moore is az egyik kedvenc íróm, ám a film óta a csapból is ez a képregény folyik. Azonban egy valami miatt mégis úgy éreztem, hogy illik a képregény maszkos szereplőgárdájáról pár rövid szót ejteni… már csak azon okból is, hogy sokszor csak arról esik szó, hogy mennyire erőszakosak és problémásak a mű hősei, és hogy ezzel Moore mekkorát rúg a korábbi, fekete-fehér-rózsaszín szuperhős-világképbe. Ami igaz is, ugyanakkor Moore egyúttal saját szereplőivel szemben sem kíméletes; sokak számára örök kedvenc a magánakvaló Rorschach és a tökös Komédiás, ugyanakkor a műben ők is megkapják a magukét, és nem, itt nem a végzetükre gondolok. Ezt már csupán azért is tartom fontosnak, mert a Watchmen – és a vele nagyjából egy időben kijövő The Dark Knight Returns – hatására gombamód szaporodtak el a képregények világában a radikális, agresszív, eszközökben nem válogató antihősök, holott ez a szóban forgó műnél csak a felszín volt. Persze, ahogy lenni szokott, a felszínt a legkönnyebb másolni, még akkor is, ha az eredmény egy üres burok, egy ostoba klón lesz, de hát minden nagysikernek megvan a maga epigonja, elég csak Tolkienre és Lovecraftre gondolni.
Ezek után nézzük is hőseinket! Az én szempontjaim egyrészt a karakterek által képviselt archetípus, a csavar – ami által az archetípustól eltérnek –, az ebből fakadó ellentmondás, illetve a képregénypanel, ami a szereplők lényegét, vagy még inkább az ellentmondás feloldását vagy fel nem oldását rejti magában.

(Igen, úgy lenne istenes, ha minden panelt fel tudnám tölteni… sajnos a szkennelőm bekrepált, a gépem meg újra vagyon formázva, így nem igazán merek/tudok semmit letölteni… viszont egyrészt bízom benne, hogy a célcsoportnak úgyis megvan a mű, ne adj isten emiatt újra leveszi a polcról, másrészt ha valaki TÉNYLEG hiányolja azt, hogy a képek itt is fent legyenek, és ne kelljen emiatt az ölébe venni a képregényt, nos, az e-mail címem oldalt van, bátran meg lehet engem dobni a kívánt oldalakkal! ;))

Dan Dreiberg (Éji Bagoly) és Laurie Juspeczyk (Selyem Kísértet): igen, ők ketten. Igen, így együtt. Hogy miért is? Nos, először is mert ők a kötet legemberibb karakterei. Persze magával ragadó Rorschach szociopata elszántsága vagy Komédiás önző belevalósága, de most képzeljük el a Watchment kettejük nélkül… ugye, mennyivel szegényebb lenne a mű? Egyrészt azért, mert mégis velük tudunk azonosulni – igen, mindenki kedvence Lex Luthor, de ha az említett úriembernek sikerülne megölni Supermant és leigázni a Földet, valószínűleg vele ellentétben mi nem lennénk elégedettek. Ugye, hogy ugye?
Másrészt azért, mert mégis csak az ő történetük, inkább, mint a többieké. Persze, ezzel lehet vitatkozni, de a Watchmen főtémája a kisemberek vergődése a maszkos hősök árnyékában. Márpedig Dan és Laurie egyszerre maszkos hősök és az árnyékukban élő átlagemberek.
Dan Dreiberg a „kütyühuszár” archetípust testesíti meg; ebbe a kategóriába tartozik Batman és Vasember. Jellemzői közé tartozik a szüleiktől örökölt milliók (vagy legalább egy nagyobb vagyon), a főhadiszállás, és persze a high-tech fegyverek, járművek, miegyebek. Ez elmondható Danre is, mégha az ő barlangja „csupán” egy használaton kívüli alagútra nyíló pince, amiben elfér az Archie névre keresztelt léghajó. A hasonlóságoknak azonban itt vége. Dan Dreiberg egy teljesen szokványos lakásban él, nincs inasa, és finoman szólva sem lehetne a nők bálványának nevezni. Életének legfőbb részét a múltja újraélésének szenteli, és az egyetlen valódi kapcsolata példaképe, Hollis Mason, az eredeti Éji Bagoly, akivel szombat esténként rendszeresen összejön, és felelevenítik a régi szépidőket.
Laurie Juspeczyknek ellenben esze ágában sem volt ezt az utat választani, és az egyetlen olyan maszkos hős, aki inkább áldásként élte meg, hogy a szögre kell akasztania a jelmezt. Hogy miért lett akkor ő a második Selyem Kísértet? Mert a kedves mamája, az eredeti Selyem Kísértet rajta keresztül akarta újraélni a múltat – és ez az, ami megkülönbözteti Dantől, pedig amúgy ugyanabban a cipőben járnak. Mindketten egy kiöregedett „legendát” követnek, egy kitaposott ösvényt, és nem is ismernek mást. Dan jól kijön az örökségéből, Lauriet pedig eltartja a katonaság, lévén a hölgy az államok tömegpusztító emberével, Dr. Manhattannel él. Hőseink így két világ között megrekedve tengetik a napjaikat – nincsenek rákényszerítve az átlagemberek életére, mindamellett a nagy öregek epigonjai.
Laurie amúgy a „harcias nő”, mint amilyen Macskanő, Fekete Özvegy, vagy Black Canary. A csoportra jellemző az akrobatikusság, a harcművészetek ismerete, valamint, természetesen, a testhez feszülő ruha – ez utóbbit Laurie különösen nem kedveli, anyjával szemben, aki egy sajátmagát ábrázoló Tijuanai Bibliát – apró, pornográf képregényt – is megtiszteltetésnek vesz.
Hogy mi az ő történetük? Egyrészt bele kell nőniük a szuperhősszerkóba, aztán kinőni belőle – magyarán helytállni előbb maszkos hősként, majd átlagemberként. Természetes, hogy egymás karjaiba futnak, és hogy előbb az egyik félelmükkel néznek szembe – magukra öltik a szuperhősruhát, ami annyi ideje ott porosodott a szekrényben, elvégre a régi emlékek csak nem eshetnek pofára a rideg valóságban -, majd a másikkal, és továbblépnek. Az, hogy a katasztrófa után új életet kezdenek, új nevekkel, nem csak praktikus, de szimbolikus is. Ideje volt felnőni.
És hogy miért nekik sikerül kilépni az ördögi körből, és hogy voltaképpen miért nekik jut a legboldogabbnak nevezhető befejezés (amennyiben lehet ilyet mondani a Watchmen esetében)? Mert együttes erővel teszik, míg a Watchmen többi hősének a magány jut osztályrészül… lévén Lauriékkal ellentétben ők presztízskérdést csinálnak abból, ahogy az átlagemberek felé emelik magukat.
Az meg már csak hab a tortán, hogy két „rokonuk”, Batman és Macskanő csak jelmezben incselkedik egymással, de a magánéletüket inkább megtartják maguknak.
Ja, és a jellemző panel? Egymás karjaiban:

12. rész, 25. oldal, 4. panel

Komédiás: a továbbiakban inkább a kódnevekre hagyatkozom, elvégre a valódi-szuperhős név kettőségnek inkább a fenti esetben volt jelentősége. Íme, az amerikai álom élharcosa, aki a „patrióta” archetípust képviseli, amibe Amerika Kapitány, valamint minden második aranykori hős tartozik. Azonban a jó öreg Komédiás társai szöges ellentéte, ugyanis míg a Kapitányék idealizált, az elveikhez sziklaszilárdan ragaszkodó bajnokok, addig hősünk saját megfontolásból éli gátlástalan életét, amibe a vedelés, erőszakoskodás, gyerekek felgyújtása valamint a saját magzatát a szívük alatt hordó nők meggyilkolása is beletartozik. És mindemellett neki van a legnagyobb rálátása a világ dolgaira – vagy éppen ezért a tudatos gonoszság miatt, míg a patyolat tiszta Amerika Kapitány naivan rácsodálkozik az emberi esendőségre?
Akárhogy is, a képregény Komédiás halálával indít… azonban hősünk nem ezért szívja meg. Azért szívja meg, mert bár mindenkinek sikerült kellemetlen perceket okoznia elbűvölő személyével, és odaszúrnia, ahol a legjobban fáj – gondoljunk csak vissza, mire emlékeznek vissza hőseink a temetésén –, saját magát is csapdába ejti ezzel a szereppel.
Hogy mire gondolok? A történet egyik fordulata az, hogy Laurie a Komédiás lánya, ami szerencsétlen nőnek hihetetlen nagy sokkot okoz… azonban erre csak Komédiás halála után derül fény, holott a visszaemlékezések során kiderül, hogy az ipse ezt nagyon is a lánya tudtára akarta hozni.
A karakter tragédiája az, hogy életében csak egyszer próbál meg emberi kapcsolatba lépni mással, egyszer villan meg az az oldala, ami képes lenne a szeretetre – mindamellett, hogy biztos pocsék apa lett volna, ha lehetősége nyílik rá – és kudarcot vall. Minden beteg igényét kielégíthette, ám éppen ezek akadályozzák meg attól, hogy egyetlen emberi vágyát megvalósítsa. A Komédiás sikeresen elvágta magát mindenkitől.

Panel:
9. rész, 23. oldal 8. panel

Ebben a panelban még inkább ott van a karakter kétségbeesése, mint az eredetijében (21. oldal, 3. panel).

Rorschach: a „noir hős”. Fekete-fehér világkép, megveszekedett céltudatosság, ballonkabát, kegyetlen brutalitás és persze hosszú monológok. Rorschach mindenki kedvence, márcsak azért is, mert semmi nem tántoríthatja el a céljától, mindig tudja, mit kell tenni, és nem fél bevetni semmilyen eszközt sem.
A magánéletben egy utolsó vesztes, aki bőszen hirdeti a világvégét, és olyan átlagos – vagy átlagosan ronda – külsővel bír, hogy mindenki elmenne mellette az utcán. Persze a valódi arcának az maszkját tartja – egy a lélegzetvételére változó rorschach-mintás álarcot. Rorschach kíméletlensége a bűnözőkkel szemben gyerekkorából (is) fakad: erőszakos anyja egy öregedő szajha volt, aki még tévedésből sem bánt vele jól. Apját soha nem ismerte, emellett a végletekig idealizálta – sokat elárul ez a fekete-fehér világképéről, ahol mindig is a fekete van jelen, a fehér, amiért küzd, az valahol messze van… messze mélyen Rorschach elméjében. Talán soha nem is létezett, de biztos nem karnyújtásnyira, vagy akár két-háztömbnyire van, de azért hősünk veszettül küzd érte. Bár ez már ott van a maszkjában is: a minta folyton változik, de mindig fekete-fehér marad, és a két szín egyszer sem keveredik egymással, ahogy azért Rorschachnál is változik, mikor-hogy gondol valakire, és a legszembetűnőbb példa erre talán Dan. Moore egyszer említette, hogy Rorschach-hal akarta volna megmutatni, milyen begőzölt is lenne valójában az a személy, akit a bosszú motivál (ahogy Batmant is).
Azt is említette, hogy a negyedik rész körül döbbent rá, hogy Rorschachnak bizony nem szabad túlélnie a képregényt. Elvégre itt van egy, a világot fekete-fehéren látó személy, aki hirtelen egy jóval árnyaltabb helyzetbe csöppen, amit még kollégái is csak nehezen dolgoznak fel. Ő nem hagyja magát kompromittálni, mégha ez egy még nagyobb rosszhoz is vezetne… ennek megfelelően a halála legalább olyan hősies, mint amennyire felesleges. De a választás rajta állt.
És hogy mi az ő panelja? Nos, az egész karakterelemzése a szélsőséges világnézetére volt kihegyezve… de hát voltaképpen ez adja az „emberfeletti” erejét. Minden fájdalmat, éhséget, nélkülözést eltűr, még az antarktiszi hideget is kibírja, és ezt a sebezhetetlenséget meggyőződése táplálja. Azonban miután kiszabadulnak a börtönből, Rorschachnak alkalma nyílik találkoznia újra a házmesternőjével, aki volt szíves a médiának jó pénzért azt hazudnia, hogy hősünk kikezdett vele. Ez valami olyasmi, amit Rorschach nem vesz jó néven, és számon is kérné a mellékállásban prostituált hölgytől, amikor észreveszi a házmesternő gyerekét, aki az anyjához bújva zokog – és felismeri benne az életét. A fekete és a fehér értelmét veszti egy pillanatra, és annyi sebesülés és nélkülözés ellenére ezen a panelen tűnik a karakter igazán sebezhetőnek.



Panel:

10. rész, 6. oldal, 7. panel

Dr. Manhattan: a „szuperhős”. Sokan azt mondják, hogy semmi sem lehet unalmasabb Supermannél, aki a szuperképességei révén mindig az adott pillanatban érkezik, és mindig tudja, mit kell cselekedni – az ő számára egyformán fontos minden emberi élet.
Nos, Dr. Manhattan számára egyformán nem fontos. Az, hogy mindenható és a saját sorsa szempontjából mindentudó, a teljes tétlenségre kárhoztatja. Isten létezik és amerikai – és fatalista.
A jó doktor az idő elteltével egyre kevesebb ruhát visel, és ezzel együtt egyre jobban vedli le emberségét. Nem tud többé együtt érezni emberi „társaival”, ugyanis halhatatlan, nincsenek létszükségletei, képes bármire, és a saját jövője mellett az atomok pályáját illetve egyéb dolgokat is lát. Egymaga képes lenne megakadályozni az emberiség pusztulását – de miért is tenné? Inkább önkéntes száműzetésbe vonul a Marsra, ahol minden nyugodt, hiszen nincs élet, így konfliktusok sincsenek – az érzéketlen Manhattan ugyanis valójában nagyon is törékeny.
Laurie-ék mellett ő az a karakter, aki számára van ki út, mivel – bár elhagyja az emberiséget – képes lesz újra érezni, és – ami még fontosabb – együtt érezni másokkal. Ez ott nyilvánul meg, amikor az álmában Danhez simuló Laurie-t figyeli – és mosolyog. Furcsa, keserédes mosoly ez, hiszen szereti Laurie-t, aki másé – de legalább Dannel esélye lesz a boldogságra.

Panel:

12. rész, 25. oldal, 5. panel

Ozymandias: a „ponyvakalandor”, aki Doc Savage-dzsel ellentétben szögre akasztotta a kalandorruháját, és gonoszok helyett az emberi nyomorral veszi fel a harcot, mégha emiatt „el is kell adnia a lelkét”, ugyanis vagyona jó részét a sajátmagáról és társairól mintázott játékfigurák és gyerekműsorok adják. A másik eltérés Doc Savage-től, hogy jól láthatóan nem a nőkre hajt a mi Ozymandiasunk… de állítólag ugyanez a helyzet példaképével, Nagy Sándorral (aki szintén viselte ezt a nevet).
Karizmatikus, nyitott gondolkodású és szívén viseli az emberiség sorsát. Annyira, hogy milliók halálát elfogadhatónak tartja milliárdok megváltásáért cserébe. Hogy mi jogosítja fel rá? Nos, amennyire sajnálja az emberek nyomorúságát, olyannyira meg is veti őket érte, mégha ezt egy pillanatra sem vallaná be (ezt a rajzoló Dave Gibbons közölte egyszer egy interjúban). Ugyanis itt van ő, az emberi fizikai és szellemi teljesítőképesség csúcsán, míg ott van a többi ember, aki túl gyarló ahhoz, hogy velük együtt tegye jobbá, ideálisabbá a világot. Mi sem jellemzi jobban őt, hogy az Antarktiszon hozza létre „nyaralóját”, ahol üvegházban virágokat tenyészt. Egyrészt teszi ezt azért, mert számára semmi nem lehetetlen… másrészt meg azt is jelképezi, mennyire elvágta magát az emberiségtől, és azon is elgondolkodhatunk, ha az örök tél birodalmában hozta létre az Édenkertet, akkor mit is rejthet a meleg külső – akkor is, ha ő ezzel nincs tisztában.
Egyetlen egyszer bizonytalanodik csupán el, amikor a távozó Manhattan közli vele, hogy semmi sem ér véget soha; ekkor a szoba sarka felé fordul, és az árnyéka felé tornyosul. Mindent gondosan mérlegelt, egy lapra tett fel, és talán hiába, az eszményi emberből pedig egy gyarló bolond válik.

Panel:

12. rész, 27. oldal, 7. panel



Ennyit hát (anti)-hőseinkről. Persze rajtuk kívül még rengeteg szereplője van a műnek, így említhetném a két Bernardot, akik között egyfajta kötődés alakul ki, a pszichiátert, aki minden futóbolondon segítene, és emiatt romokban a házassága, illetve Laurie anyját is, aki búcsúként megcsókolja a halott Komédiás fényképét – azét az emberét, aki majdnem megerőszakolta őt, és akivel aztán később mégis lefeküdt, hogy a frigyből Laurie szülessen.
És hamár itt tartunk, az egész cikket bele lehetne foglalni abba, amit Manhattan mond Laurienak, mikor fény derül erre a sötét titokra:

„Gyere… töröld le a könnyeid, mert te vagy az élet, egyedibb egy kvarknál, és még Heisenberg álmain túl is kiszámíthatatlan; az agyag, melyen a mindent formáló erők legtisztábban hagyják rajtuk az ujjlenyomatukat. Töröld le a könnyeid… és menjünk haza.”

(Bárány Ferenc fordítása)



Jegyzet:
Azt hiszem, sok rajongó meglincselne, ha nem jegyezném meg, Alan Moore a szereplőket a Charleston Comics karaktereiről mintázta. A DC – az egyik legnagyobb képregénykiadó a Marvel mellett – akkoriban vásárolta fel a Charleston Comics kiadót, és ennek örömére szeretett volna egy olyan történetet, amiben a CC hősei szerepelnek. Ennek kapcsán keresték fel Alan Moore-t, azonban ahogy a történet egyre inkább kristályosodott ki, úgy hullottak a szereplők, a DC fejesei pedig rájöttek, hogy: 1) a frissen megszerzett hősökkel hosszabb terveik vannak 2) a Watchmennek nem tenne jót a változtatás. Így hát Moore a CC szuperhősök mintájára hozott létre új hősöket:

Éji Bagoly: Kék Bogár (plusz csipet Batman)
Selyem Kísértet: Nightshade (plusz Fekete Kanári és Phantom Lady)
Komédiás: Peacemaker (plusz Nick Fury)
Rorschach: Question (plusz Mr. A)
Manhattan: Atom Kapitány
Ozymandias: Peter Cannon, Thunderbolt

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon érdekes és színvonalas elemzés. Jó volt olvasni.

L

Nihil írta...

Ó, köszönöm szépen! :D

Névtelen írta...

Valóban színvonalas és remek elemzés, de volt pár dolog, amivel nem teljesen értek egyet: szerintem Dr. M. a mosollyal azt jelezte, hogy rádöbbent arra, hogy nem is szerette igazán Lauriet, és a két ember számára az emberiséget jelképezte akkor. Vagy mittudomén bázz.

Amúgy én Laurie-t éreztem a leggynegébb karakternek, valahogy kidolgozatlan az egész csaj, mindössze szuperhősről szuperhősre mászik (apafigurát keres?), meg megnyom egy gombot, amiről nem tudja, hogy micsoda. Ezek a nők!

Majominia

Nihil írta...

Majominia: igen, ez is egy lehetséges olvasat Manhattant illetően. :)
Laurieban igazad van, hogy egy erős, állandó(bb) apapótlót keres (talán ezért is volt Manhattan az első választása?), ugyanis csak egy basáskodó anya jutott neki, az apjáról fogalma sem volt sokáig... de amikor fogalma lett, az sem töltötte el kimondott jóérzéssel, érthető okokból.