„Fall through the cracks”. Egy angol szófordulat, amit úgy szokás fordítani, hogy „átesni a réseken”. Ezzel a kifejezéssel már találkozhattunk Neil Gaiman Soseholjában, és mindarra a dologra használják, ami elveszett – emberek, tárgyak, információ. Ugyanez a mondás az alapja J. Michael Straczynski Midnight Nationének is.
Az író neve talán ismerős a hazai sci-fi rajongók számára, ugyanis ő volt a Babylon 5 alkotója, producere és forgatókönyvírója. Emellett cimborák Neil Gaimannel, aki egy fejezet erejéig átvette a stafétát a Babylon 5 forgatókönyvénél, előszót írt Straczynski Rising Stars képregényéhez, illetve a B5 világában egy fajt is neveztek el róla – talán ezek után nem meglepő, ha ez a téma mindkettejüknél előfordul. Straczynski emellett a legfelkapottabb képregényírók közé tartozik, mégpedig nem véletlenül – a már említett Rising Stars azokat az olvasókat is elbűvölte, akik nem rajonganak a szuperhősökért, és olyan sorozatok merítettek belőle ihletet, mint a 4400 és a Heroes. A Midnight Nation ezzel szemben inkább az urban – vagy talán még inkább road – fantasy kategóriába sorolható, és kimondottan azok számára ajánlom, akiknek tetszett az Amerikai Istenek vagy az Úttalan Út.
David tipikus eset. Rendőr. Elvált. A munkájának él. Egy nap egy brutális gyilkosság ügyében kezd el nyomozni, és az sem téríti el az esettől, hogy egyetlen informátorát vicces kedvű pszichopaták szójátékok szerint darabolják fel. Sőt, ettől csak még nagyobb hévvel veti bele magát a nyomozásba… csak hogy ennek következtében azok a démoni lények támadjanak rá, akik széttépték a „besúgót”.
Hősünk egy kórházban ébred fel, ahol senki nem felel a kiabálásaira, az emberek áttetszőek és valószerűtlenek, egy fiatal nő, Laurel kivételével, aki közli vele: kevesebb, mint egy éve van, hogy eljusson Los Angelesből New Yorkba, és visszaszerezze a lelkét, különben a rátámadó szörnyetegek egyikévé válik. Emberünkben fel is merül, hogy ennél már a halál is jobb lett volna – és ezzel a környezetében mindenki egyetért, ami, valljuk be, már több mint kellemetlen.
Davidnek ideje sincs megemészteni a sokkot, máris az úton találja magát, ahol rendőrlétére kénytelen lenyelni, hogy semmi sem a megszokott szabályok szerint működik. Éppen ezért elkél a csinos Laurel segítsége, aki őrangyalként végigkalauzolja őt ebben a furcsa világban, amelyet az elhagyatott emberek és dolgok népesítenek be. Meg persze a Nép, ezek a koboldszerű, embertelen lények, akik élvezetből kegyetlenkednek, páncélozott kocsikkal járnak és egy titokzatos illetőt imádnak, aki David lelkét is elragadta – szerintem olyan nagyon nem nehéz kitalálni, hogy kiről is beszélünk, mégha a tálalás minden, csak nem sablonos.
Pedig egy ilyen történetnél az íróra is leselkednek veszélyek. Ott van például az elhagyatottak témája, ami az író biztos keze nélkül könnyen átfordulhatna valami mesterkélt, didaktikus és kicsit álszent dologba. A hajléktalanok, szipusok és más lecsúszott emberek ugyanis egy különös tabunak számítanak a társadalmunkban. Ez a téma meglehetősen ellentmondásos, és gyakran találkoztam már olyan megoldásokkal, amik igencsak leegyszerűsítették az egészet. Ezzel csak az a gond, hogy ennél a helyzet jóval árnyaltabb, és két „elhagyatott” ember között is van különbség. Az ilyesmiről nem igazán szokás beszélni, és erre utaltam, hogy tabu – de én is találkoztam már olyan hajléktalannal, akiről az a benyomásom volt, hogy egy kis szerencsével sokkal többre vihette volna (csodálatos hangja volt, és úriemberként viselkedett). Ezzel szemben azért futottam már bele velem közel egyidős férfiakba is, akik direkt és direktebb módon igyekeztek hatni a jobbik énemre, minden áron, miközben nekem az volt az érzésem, hogy a lehető legrosszabb utat választották, és nem pár százasra lenne szükségük, hanem két atyai pofonra – ha igazak a történeteik, akkor azért, ha nem, akkor azért.
A gond persze ott van, hogy egy átlagember pár pillantás alapján nehezen méri fel a helyzetet, és egyrészt megvan benne a szándék, hogy segítsen, másrészt ott van benne a félelem is, hogy kihasználják őt. Így van, amikor tudnánk segíteni, de mégsem merjük, és van, amikor megtesszük, csakhogy utána kellemetlen szájíz maradjon. Persze sokszor az igazi segítséghez a másik félnek is nyitnia kellene, és még egy pár embertől (hatóság, család) függ a helyzete, így egyszerűen az egész… elvész a résekben. Ezért inkább sokszor nem nézünk oda, nem is gondolunk rá, csak néha engedünk meg magunknak némi bűntudatot, kompenzálásként.
Straczynski pedig ezzel tisztában van, és nem mossa egybe az elhagyatottakat. Akad közöttük olyan, akit az élet küldött padlóra, akárhogy is próbálkozott, ám ennek ellenére – vagy éppen ezért? – megőrizte a tartását és emberi méltóságát; míg olyan is van, aki gyáva volt megragadni a lehetőséget, mert kényelmesebb volt azt hinnie, hogy nincs választása. Straczynski azonban nem prédikál, nem ítélkezik, csak mutat.
Ugyanígy összetettebb a Nép ábrázolása. Egyrészt ők a legundorítóbb alantasok, akik valaha egy fantasy történetben megjelentek: gonosz tekintet, eszelős vigyor, kopasz fej, tetoválásokkal tarkított bőr – mintha Gollam, Mr. Hyde és Joker legrosszabb tulajdonságait keverték volna egybe. És mégis, nekik is van választásuk, és némelyikük választ is.
És hamár választás, akkor a legkevesebb talán hőseinknek jutott: Davidet nem kell magyaráznom, viszont az őt kísérő Laurel sem szerencsésebb ilyen téren. Bár kiküldetése előtt nemet mondhatna, de az empátia és a remény miatt végül mindig az ügyeletes kárhozott pesztrálása mellett dönt. Van olyan erős, mint David, a képregényhez pedig sokat ad a két karakter kapcsolata, ami a – főleg Laurel részéről – kezdeti élcelődéssel indít, és csak a vége felé megy át kétségbe és féltésbe, ami ennek megfelelően még nagyobbat üt, mintha a páros végiglelkizné a történetet. Persze a választás náluk sem különb a többiekénél – emberek maradjunk vagy adjuk fel –, ám ők kerülnek a legszorongatottabb helyzetbe.
És ha továbbra is a döntésnél maradunk, ez teszi félelmetessé az ellenfelet: nem üvöltözik, nem fenyegetőzik, nem kegyetlenkedik – egyszerűen csak meggyőzően tud érvelni, és az övé az egyik legjobban megírt monológ, amivel valaha is találkoztam.
Ennél jobban nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, mert a Midnight Nation nemcsak David útja, de az olvasóé is, így magának kell felfedeznie mindent. De ha érdekli, hogy mivel tengeti napjait a bibliai Lázár, hogy tényleg jobb-e a járt út a járatlannál, hogy ki vigyáz az őrangyalokra és, legfőképpen, mit is jelent az emberi lélek, akkor a Midnigh Nation lapjain erre mind választ talál.
A sorozat 12 – és fél – része kijött egy kötetben, amit érdemes beszerezni mindenkinek, akit kicsit is érdekel a téma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése