Tényleg félperces, tényleg egyszemélyes (anti-)egzisztencialista misztikus krimi

- Ezek szerint tényleg én tettem! - tűnődik a kísértet a holtteste felett.

Megvan az elkövető, de mi lehetett vajon az indíték? A következő szeánszon lehull a lepel! Izgalom, borzongás, rejtély! Maradjanak velünk!

Következő szeánsz: - De olyan egyedül voltam...

Az első két mozgalmas epizódon túl is vagyunk, de milyen további rejtelmek várnak minket a jövőben? Kiderül: A Következő Szeánszban!

Itthon

Húsvét alkalmából hazajöttem, hogy az ünnepet a kis családommal töltsem. Közben eszembe jutott, hogy bizony illene Kellemes Húsvétot kívánni a kedves olvasóimnak, így hát ezennel meg is ragadnám az alkalmat.
Közben valahol tervezem utolérni magamat blogolás terén, elvégre Pesten az albérletben nincs net, a munkahelyen meg korlátozva van, így egy kisebb bejegyzés sem fér be. Meglátjuk, most hogymint lesz, mert van miről írni, de ebben a jó időben nem is tervezek egész nap a gép előtt ülni (meg persze öcsém is idejön arénázni... no nem velem, hanem WoW-ban).

Kellemes Nőnapot Minden Olvasómnak!

Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy Boldog Nőnapot Kívánjak Minden Női Olvasómnak! :)
Plusz, hamár a témánál vagyunk, szeretném egy kicsit reklámozni Hanna előadását, amire Március 11-én kerül sor. Sajna nagyon valószínű, hogy én nem tudok ott lenni, de ez ne tartóztasson vissza senkit!

Ólomerdő

Ha valaki kezébe vett már mitológiai lexikont vagy mesegyűjteményt, esetleg olvasta Shakespeare-től a Szentivánéji álmot, az tudhatja, hogy a halandók és tündérek kapcsolata korántsem nevezhető egyszerűnek. A legtöbb esetben egy se veled, se nélküled hozzáállás figyelhető meg mindkét fél részéről: a halandók félik a tündéreket, akik vagy idegesítő pondrókként, vagy különös játékszerekként tekintenek rájuk, míg a szépek népe ugyancsak tart a halandók bírvágyától. Ebben a kapcsolatban azonban ott van az egymásrautaltság: az embereknek hinniük kell a tündérekben, ahogy azoknak is szükségük van a halandók hitére.
Persze, erről a fonák viszonyról olvashattunk eleget külföldi fantasy írók műveiben is, mint Neil Gaiman, Terry Pratchett, Raymond E. Feist vagy Tad Williams, csakhogy néhányat említsek a hosszú listáról. Ezek a művészek regényeikben előszeretettel nyúltak a germán és kelta mitológiához, illetve nem egyszer tisztelegtek a Bárd remekműve előtt. Az Ólomerdő ebből a szempontból ezen regények testvérének számít – a különbség annyi, hogy Kleinheincz Csilla magyar meséket vesz alapul.
Ideje volt már, hogy Tündér Ilonát is felkarolja valaki, mert miközben a külföldi írók egyre-másra vesznek elő ismert és kevésbé ismert mítoszokat, és ezeket leporolják vagy teljesen új szempontból mesélik újra, addig sokszor úgy tűnik, hogy nálunk többnyire megelégszenek az importált toposzokkal. Félreértés ne essék, ezekből is lehet valami sajátosat és kiválót alkotni – jó példa erre László Zoltán Nagate c. regénye –, ugyanakkor sokszor tűnik úgy, hogy amennyiben valaki fantasyt akar írni kishazánkban, a világépítés során inkább marad a bevált tünde-törpe-ork receptnél, anélkül, hogy bármi különlegeset is hozzáadna. Örvendetes, hogy a magyar mesék is helyet követelnek maguknak a hazai fantasy porondján – az Ólomerdő mellett például a 77 novelláskötet is –, ugyanis a mi mítoszainkban is rejlik annyi lehetőség, mint a kelta legendákban. Kleinheincz Csilla ki is használja ezeket, mégpedig olyan természetességgel, hogy egyszer sem érezni rajta olyan kellemetlen ízt, mint amikor belefutunk a Hortobágyi Nagy Magyar Csikócsördítő Egylet túzokdürögtetéssel egybekötött gulyásfőző versenyének reklámjába.
A történet főszereplője, Emese anyja révén félig tündér. Igaz, a tündérek és a halandók világát egy mágikus határ választja el egymástól, azonban aki olvasta vagy látta a Csillagport, az tisztában van vele, hogy ez nem jelenthet akadályt egy fiatalembernek, hogy megszerezze Szíve Választottját. A visszaszerzés ezzel szemben már neccesebb, ugyanis a szóban forgó hölgy, Lóna, egy napon elunja a halandó életet, és visszatér Héterdő világába. Kedvese, István pedig hiába is próbál érte menni minden éjszaka, a fák útját állják, és kegyetlenül megbüntetik a pimasz halandót. A férfi már képes lenne bármit megadni kétségbeesésében, ahogy végül ki is csalják tőle legféltettebb kincsét. Az olvasónak kedve is támad felpofozni őt, elvégre az is tisztában van vele, mire hajt az ördög, amikor a szívesség árát homályosan fogalmazza meg, aki csak a könyvekből olvasott a tündérekről, és nem első kézből tapasztalta meg természetüket.
De ne szaladjunk előre, hiszen az író sem teszi: bőven van alkalmunk megismerni Emesét, mire átjut a tündérek erdejébe. Szerencsére a csodák adagolása már korábban megkezdődik, így esélyünk sincs elunni magunkat, míg a főszereplő Héterdőbe kerül, és nem is szakad hirtelen a nyakunkba a varázslatokkal teli világ lehetetlensége.
Márpedig a tündérek világa más szabályok szerint működik. Az erdők az utolsó fűszálig engedelmeskednek uraiknak, a mágia a tündérek életének szerves részét képezi, és minden elkövetett hibának ára van. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Héterdő világa erkölcsi fölénnyel bír a halandókéval szemben: az apró vétkek tízszer-hússzor nagyobb büntetéseket vonnak maguk után, amik még csak nem is igazságos elvek alapján működnek. Rabonbán, rézerdő lovagja egykor cserbenhagyta barátját, és most azzal vezekel, hogy képtelen másoknak önzetlenül segíteni. Firtos, az apró nyúlszerzet, gyümölcsöt lopott a tündérek kertjéből, így most kénytelen egy rosszindulatú második személyiséggel osztozni testén. Az átkok nem tesznek igazságot, hanem újabb bűnök elkövetésére kényszerítenek.

A hazatérő Lónát is utoléri - és foglyul ejti - egy átok, hőseink küldetése pedig mi más lehetne, mint ennek az átoknak a feloldása? Amiben szinte mindenki más is érdekelt, elvégre a tündérek világa a maga módján ugyanolyan kusza, mint a halandóké. Természetesen ilyenkor kulcsfontosságú, hogy a szereplők élő, lélegző személyek legyenek, különben miért érdekeljen minket, hogy sikerrel járnak, vagy sem?
Emese egy szeretetreméltó kislány, a kamasz vadóc fajtából; az alakja cseppet sem idealizált, ugyanakkor problémáival, dilemmáival mi is képesek vagyunk azonosulni, ugyanis egykor diákokként magunk is átéltük őket, nemtől és kortól függetlenül. A suli-diszkóról például nekem is hasonló véleményem volt kissrácként, mint Emesének, és én is átéltem az iskolai barátságok fonákságait.
Hasonlóan plasztikus István és Adél alakja, ugyanakkor Rabonbán és Firtos is árnyalt személyiséggel bír. Az ő átkuk megtöréséért jobban is szorítottam, mint Lóna megváltásáért. Miért is? Mind Rabonbán, mind Firtos azon van, hogy jóvátegye a múltban elkövetett tévedését, miközben átkuk újabbak elkövetésére sarkalja őket. Az olvasó számára az ő sorsuk legalább olyan fontos, mint az Óz, a nagy varázslóban Dorothy tásaié – azonban a két tündéren ülő rontást cseppet sem olyan könnyű semlegesíteni.

A két nővér, illetve anyjuk, az Özvegy – a regény anta- gonistája – már nem sikerült ilyen maradan- dóra. Közülük messze Firene a legkidol- gozottabb és legszim- patikusabb, a regény végén nála lehetünk tanúi némi jellemfejlődésnek is. Vele szemben Lóna kimondottan szürkének és ellenszenvesnek tűnik. Ugyan ő csábította el Istvánt, ám se kedvese, se gyereke iránti szeretet nem elég ahhoz, hogy maradjon – inkább szembenéz a sorsnemtők ítéletével. Firene élettel teli, Lóna éteri, és a két testvér közül az előbbi érzelmei őszintébbek, és a múlt hibáiból is ő tanul. Ez azért érdekes, mert a tündérmesék dramaturgiája szerint Firene a "gonosz mostoha" és Lóna "az elnyomott Hamupipőke". Igaz, az olvasó Firene fejébe lát bele, mikor még holló – ilyenkor végig jelen időben történik a narráció, azt hiszem, ezt A fogadós éneke c. Peter S. Beagle regény rókájától leshette el ez a jómadár (és vele együtt Kleinheincz Csilla is). Madarunkkal szemben Lóna sosem nyílik meg. A regényben ugyan gyakori a visszatekintés kettejük múltjáról, de sosem érezzük egyiküket sem olyan élőnek, mint akár Adélt vagy Firtost, pedig a történet szempontjából e két karakter egyike sem olyan jelentős figura, mint a két testvér.

Az Özvegy pedig nem több egy generikus boszorkánál, aki egész nap mást sem tesz, mint otthon ül, a bosszún töri a fejét, az egyetlen érzelem, aminek a megélésére képes, az a gyűlölet, és ha valakinek sikerül fájdalmat okoznia, rosszindulatúan kacag fel. Vannak jelenetek, amikor az Özvegy tényleg félelmetes és inkább egy természeti erőnek, semmint személynek érezzük – ilyenkor működik az alakja. Máskor azonban fakónak tűnik, és elvégre Az utolsó egyszarvú Haggard királya is sokszor inkább egy jelenlét volt, mégis markáns személyiséggel bírt, akárcsak A végtelen történet kajánul intelligens Gomorja, vagy Neil Gaiman bohókásan pszichopata bérgyilkosai, Croup és Vandemar. Persze hamár Neil Gaiman, akkor esetünkben a Coraline talán jobb példa lenne, nemcsak a bakfis kontra boszorka miatt, hanem azért is, mert a Másik Anya is inkább egy erő volt, semmint személy - ugyanakkor a Másik Anya egy bizarr, vámpírszerű jelenség volt, akinek a gonoszsága embertelenségében rejlett. Egy gonosznak nem kell összetettnek lennie, elég, ha az ő tettei által ismerhetjük meg a többi szereplő újabb és újabb oldalát, ám bennünk is meg kell mozgatnia valamit, hogy átérezzük hőseink helyzetét.
A stílus gördülékeny, a metaforák mind a helyén vannak – talán néhány hasonlatot lehetett volna rövidebben megfogalmazni –, az erdő kellékeiben pedig rendre ismerünk fel olyan gyerekkori kedvenceinkre, mint a Fehérlófia, aminek szinte az összes jellemzőjével találkozhatunk, néhánnyal többször is, csak más-más kontextusban.
Összességében egy olvasmányos, jól megírt regény az Ólomerdő, amit bátran ajánlok mindenkinek, fiataloknak és öregeknek, férfi és női olvasóknak egyaránt, aki nyitott az intelligens, kicsit komor tündérmesékre, és kedveli Peter S. Beagle, Neil Gaiman vagy Michael Ende történeteit.
Közben pedig készül már a folytatás illetve a fordítás angol nyelvre. Mit is mondhatnék erre? Mindkettőhöz sok sikert a szerzőnek!
(A rajzok Cserny Timea művei, amelyek kis szerencsével be is kerülnek a fordított változatba, hogy az angolajkúaknak ennyivel is jobb legyen, a borító pedig Sánta Kira alkotása)

A Top10 legfélelmetesebb szerzet

A túlzsúfolt, lélekőrlő mindennapok során gyakran jut eszembe, hogy mennyire szebb, szivárvány- és rózsaszínűbb volt az élet gyerekkorunkban... illetve... nos, persze annak is megvolt a maga árnyoldalai, mint kegyetlenkedő nagyok, rideg tanárok, illetve a szembesülés azzal, hogy a felnőttek sem tökéletesek, igazságosak, satöbbi, és ezzel ők még kevésbé tudnak szembenézni. Azonban most nincs kedvem ilyenekkel foglalkozni, úgyis ezek vesznek körül minket... viszont! Viszont van valami olyasmi, ami csipiszekként előtérben voltak, azonban mostanra már súlyát veszítette, sőt, manapság ezen is nosztalgikusan mosolygunk... ez pedig nem más, mint a Szörny az Ágy Alatt. Felnőve tudjuk, hogy szörnyek nincsenek, ágy alatt pedig legfeljebb néhány szuperimmunrendszerű csótány pihen meg, és ezzel próbáljuk lekoptatni az új generációt, amikor arról panaszkodnak, hogy nem mernek elaludni.
Ilyenkor jól jön egy talpraesett leányzó, aki egy piszkavassal megfélemlíti a mumust, ráadásul amúgy a Haláltól sem fél (elvégre az mégis csak a nagyapja).
Sajnos nem mindegyik gyereknek jut ilyen dada vagy bébiszitter, és ilyenkor egyedül néz szembe az éjszaka rémeivel.
Ezen bejegyzésben azon fantasztikumbeli lényeket veszem górcső alá, akik kiskoromban rettegéssel töltöttek el... olyan rettegéssel, amit egy kissrác érezhet. Itt nem kell rögtön pszichológust vizionálni, mint inkább egy éjszakai túrát párnástól szüleink ágyához.
A szempontok ezek alapján adottak... annyit azonban még hozzátennék, hogy a legelső top10-es bejegyzésem és e között találhatók párhuzamok. Mind a kettő a sötét oldalt veszi górcső alá, azonban félreértések elkerülése végett, azon gonoszoktól, akik bekerültek oda, vagy helyhiány miatt nem kerültek be, sosem féltem. Ugyanis véleményem szerint mindegyikünkben ott lapul a kisördög, és őt eléggé ismerjük. Ellenben a mostani jelöltjeink kaput nyitnak az ismeretlenbe, úgy, hogy sokszor pont az ismerős oldal tölt el minket félelemmel.
Ezek után lássuk is a jelöltjeinket!

10. Grendel (Beowulf)



Ebben az összeállításban nem fognak szerepelni agresszívan ijesztő lények... bevallom, hogy én a Predátort előbb venném a legelső listába, a Universal (által megfilmesített) szörnyeket már gyerekkoromban úriembernek tartottam, a Jurassic Park dínói meg csak azt tették, amit az ösztöneik diktáltak. Az agresszívan ijesztőre egy kisgyerek lázas izgalomba jön... ellenben a nyomasztóan ijesztő... az más tészta. Egy farkasember nem más egy kölyöknek, mint a szomszéd mérges kutyája, felszorozva tízzel: tudjuk, hogy ingerlékeny, és támadni fogok, az ösztöneinek engedelmeskedve. Az igazi rém azonban jellemileg olyan, mint egy kísértet - megfoghatatlan. Nem mindig kapunk választ arra, hogy mit-miért tesz, és ezáltal sokkal rémisztőbb, nyugtalanítóbb lesz.
Ezt a hosszas bekezdést azért is írtam, hogy elkülönítsem a Zemeckis-féle változatot az eredetitől. Az előbbi ugyanis az agresszív kategóriába tartozik: beront a terembe, és T-Rexként tombol... ezzel szemben az eredeti beoson a csarnokba, amikor mindenki alszik, elragad néhány lovagot, és véres lábnyomokat hagy maga után. Grendelről azt sem tudjuk, hogy néz ki - bevallom, én 9 évesen nem az eredetit olvastam, hanem a Germán, Kelta Regék és Mondák gyűjtemény fejezetét, de az eredeti vers sem ír róla sokat -, szóval, a maradékot kitölti a képzeletünk. Egy kiskölöknek pedig van képzelete.

9. A Főszámítógép (Egyszer volt, hol nem volt... a világűr)



Nos, ő pedig még Harlan Ellison OKának jószándékú kisöccse... OKkal azonban csak gimnázium után találkoztam, a Főszámítógéppel 8-9 évesen. A Főszámítógépet talán leginkább a Mátrix Építészéhez hasonlíthatnám, csak ő nem beszélt mellé, és egy gép megingathatatlanságával tartotta magát a Robotika alaptörvényeinek egy elcseszett változatához. Nem látta értelmét a zenének, emellett veszélyesnek tartotta az érzelmeket, és a legijesztőbb az volt, hogy valahol mi meg tudtuk érteni őt. Ami pedig kiskölökként új volt, hogy mennyire előkészítették az alakját - sokáig csak a háttérből manipulált.

8. Bármely mutáns egy tetszőleges műből



Itt nem az X-men kirekesztett, de azért menő képességekkel felruházott tagjaira gondolok, hanem bármely torzulással, illetve közvetve-közvetlenül gyenge szociális képességekkel megvert rémségre gondolok. Ami egy kölköt megijeszt egy ilyen torzszülöttben, az nem az a tévképzet, hogy "ami csúf, az értelemszerűen gonosz", ellenkezőleg... a felismerés, hogy a világ milyen igazságtalan tud lenni. Magát a mutánsokat szánjuk, mint a leprásokat... de éppen úgy igyekezünk elhessegetni őket, miközben ujjaink közül mégis bámuljuk őket. Lynch elefántembere, a Kincsvadászok Lotney Fratellije, vagy Richard Matheson Férfitól és asszonytól született novellájának nézőpont karaktere... ha nem is mindegyikük mutáns a szó hagyományos értelmében, egy kiskölyök szemszögéből azoknak tekinthetők.

7. A Szárnyas Lények (Jack Vance: A Túlvilág Szeme)

Ha valaki igazán meg tud engem borzongatni, az Jack Vance. Bevallom, Lovecraft annyira nem tölt el zsigeri rettegéssel, mint kellene, és én a Nazgúlokat sem találtam félelmetesnek...
...ellenben Jack Vance Haldokló Földjének kísértetei azok. Nem leírhatatlan rémek, csupán semmit nem tudunk meg róluk az égvilágon, és ez a semmi is kellő mennyiségű misztikummal (értsd: a helybéliek tudatlanságával és babonásságával) van megfűszerezve. Említésre érdemes az Emberiség Múzeumát megszálló szellemek, A Túlvilág Szemének tengeri kísértetvárosa, de az igazi győztesek a múlt égi rémei. A szárnyas lényekről keveset tudunk meg, és azt is csak közvetve: Jack Vancenél ugyanis nemcsak arra kell figyelni, mit mondanak, hanem hogy milyen (hiányosságokkal rendelkező) szereplő mondja. A múlt babonás emberkéi szerint a szárnyas lények egy isten hírnökei, akik elviszik az embert a Paradicsomba, amikor annak kitelik az ideje... ja, és a barlangjaik környékén mérges gázok vannak, azért kapnak fel ott annyi halandót. Valójában nem sokkal lehetnek többek egyszerű ragadozóknál... ugyanakkor köpenyük teljesen eltakarja őket, és csak kitines szárnyuk látszik ki belőle, emellett melankolikus dal jelzi jöttük, és haláluk során csak a ruházatuk marad meg. A karakterükre rátesz egy lapáttal a környékbeliek babonája, az, hogy az író nem foglal állást egyértelműen, hogy ezeknek a babonáknak mekkora a valóság alapja, illetve (anti)hősünk tudatlanságából történő kiszolgáltatottsága.
Maguk a lények a kevés leírás alapján a Nazgúlok és a Virginiai molyember törvénytelen gyermekeiként képzelhetjük el. Kép nem található róluk, de aki akar, az rajzolhat magának egyet. Vastagon nem ez a lényeg...

6. Az olmekek (A titokzatos aranyvárosok)



Ki ne emlékezne A titokzatos aranyvárosokra? Nos, tapasztalatom alapján sokan, de a neten azért fellelhető ez-az, így akinek esetleg kimaradt, az járjon utána. Az olmekek voltak a sorozat ember-idegen karakterei, akik - a sorozat szerint, ne felejtsük, tényleg létezett ilyen nevű népcsoport - egy technokrata civilizáció túlélői. A háború eltorzította és sterillé tette őket, így idejük nagy részét jegelve töltik. Vezetőjük a képen is látható Menatour, aki sejtátültetéssel próbál kiutat keresni a fajukat sújtó átokból, jobb keze pedig egy Kalmec nevű lelkiismerettel nem rendelkező harcos. Oké, persze az emberi-idegen ellenfelekből Dunát lehetne rekeszteni, de az olmekeket mindig erőteljesebbnek tartottam pl. a Sliders kromaggjainál. Talán ez lehet amiatt is, mert technikai téren nagyobb a kontraszt köztük és hőseink között, ráadásul a motivációjuk is teljesen érthető: az említett technológiájukból sokat veszítettek, a népük elkorcsosult és haldoklik. És ami azt illeti, a főtémájuk is hátborzongató.

5. A légy (szerintetek?)



A légy a jó Isten egyik leggusztustalanabb jószága... ezt pedig hogy máshogy fokozhatnánk, mintha ezt az undorító állatot elkeverjük az emberrel? Direkt nem a Jeff Goldblum-féle verziót raktam ide, ugyanis szerintem a novella pórul járt tudósa (légyfej és jobb kar, illetve ezek kontrasztja az emberi részekkel) sokkal erőteljesebb. Másrészt a novellában a pacáknak felkészülni sincs az átalakulásra, hiszen az nem egy hosszú folyamat, hanem egy gyors csere a teleportálás során, megőrzi a józan eszét, családja van, ráadásul ezt a kedves özvegye feljegyzéséből tudjuk meg, és csak a végén derül ki, hogy a történet igaz volt.
Egy egyszeri embert már az undorít, ha egy légy rászáll... az, hogy a légy a része... nos, hatványozottan nyomasztó.

4. A szörny (Ray Bradbury: A ködkürt)

A vízi rémek mindig is nagyobb rettegéssel töltötték el az embert, mint a szárazföldiek. Mert ott, ahol találkozhatunk velük, halmozott előnyben vannak velünk szemben... észre sem vesszük, és valami máris lehúzott minket a hideg mélybe, ahol nyert ügye van. De tegyük azt is hozzá, hogy a mélység és az ismeretlen közé egyenlőségjelet lehet tenni, és... áh, frászkarikát! Ügyetlenkedéseim helyett átadom a terepet egy ékesszólóbb úriembernek:

- Ó, a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe, ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el, odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus elõtt 300 000 van. Amíg mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával egy idõs.

A szörnyeteg nem más, mint egy plesiosaurus. Önmagában már ez is elég lenne, ám van egy plusz csavar, ami miatt előkelő helyet foglal el a listán: hogy számára a világ olyan idegen, mint számunkra ő. És magányos, hihetetlenül magányos.

- Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni?

Az igazi rém tehát nem a szörny, hanem a magány, a végső magány egy ismeretlen világban. A szörny csupán ennek a szimbóluma.


3. Anthony Fremont (It's a Good Life (The Twilight Zone))



Az ifjú Anthony külsőre olyan, mint egy átlagos kissrác... azonban isteni erőknek parancsol. Ezek alapján lehetne egy gyermekmatiné főhőse is, amelyet megpakolnak mindenféle tanulsággal... ám Jerome Bixby ezt az alapgondolatot továbbvitte. Anthony a városkája lakói szemszögéből egy OKkal egyenrangú szörnyeteg, holott voltaképpen csak egy kisgyerek, akit nem lehet megnevelni (hacsak nem akarsz azonnal a kukoricák közé kerülni), és egy kisgyerek impulzív nézeteivel viszonyul a jó és rossz fogalmához (egy frusztrált felnőtt például egyértelműen az). Anthony nem rosszindulatú, és legalább annyira ki van szolgáltatva hatalmának, mint városkája lakói... csak ő még ahhoz is fiatal, hogy ezt átokként és/vagy csodaként élje meg. És mivel ez a hatalom nagyon hamar pottyant az ölébe, ez elszigeteli őt a többiektől... és mi lehetne embertelenebb, mint egy isteni hatalommal bíró, és ezáltal nevelhetetlen, társakkal és normális motivációkkal (mi leszel, ha nagy lesszel?) nem bíró kisfiú?

2. Földönkívüliek (X-akták, egyebek mellett)



Ugye vannak a koboldok, akik az ágy alatt laknak, éjszaka rabolnak gyermekeket, és a felnőttek szerint nem léteznek. És vannak a földönkívüliek, akik éjszaka rabolnak embereket az ágyukból, és a felnőttek szerint... nos... talán igen, de inkább nem, de lehet, hogy mégis. Míg Dänikenék előszeretettel próbálják bizonyítani a földönkívüliek létezését a koboldmítoszokkal, felnőtt fejjel inkább a földönkívüliek tűnnek a koboldok modernizált utódaiknak. Hogy is mondta William Allingham?

Up the airy mountain
Down the rushy glen,
We daren't go a-hunting,
For fear of little men;

A földönkívüliek a modernkor tündérei: nem értjük a motivációikat, és szenvtelenül állnak az emberi élethez (de sokan reménykednek, hogy azért jófejek). Éjszaka jönnek, halott sápadt vagy szürke a bőrük, csészealjon utaznak (Baba Jaga meg mozsárral nyomult).
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek, hogy nem létezhetnek földönkívüliek, ellenben a szürkékben felnőttként már a koboldmítoszok evolúcióját látom... minden előfordulhat, az is, hogy ők léteznek. Ellenben a popkultúrában nagyon is azt a szerepet töltik be, mint amit korábban a tündérek és manók, és a felépítésüket is le lehet vezetni az ember számára ijesztő dolgokra (pl. a csészealj szem).
Mindegy is... egy kisgyereknek a földönkívüliek a túlélő koboldok, akiket nem pusztított el a felnőttek hitetlensége.
Akárhogy is, jópár filmben előfordul, hogy az elrabolt személyt kifektetik az asztalra, és rengeteg hegyes műszerrel kísérleteznek rajta... olyanok, mint egy fogorvosba oltott nőgyógyász. Azt hiszem, ezt nem is kell nagyon agyonmagyaráznom.
Még az X-akták dallamára is lehet hátborzongató szöveget írni:

Eljöttünk ma érted.
Kivesszük az agyad.
Berakjuk a spájzba,
Holnapra is marad!

1. Morlockok (Herbert George Wells: Az Időgép)



Nos, ők is gyerekeket, pontosabban a gyerekkinézetű eloiokat rabolják el, hogy belerakják a kondérba. Ami ijesztőbb bennük, hogy ők az emberből fejlődtek ki... és voltaképpen MINDAZ elmondható róluk, amit a korábbi összes helyezettről elmondhattunk: ijesztőek az emberi-embertelenségük miatt, ugyanakkor szánalmasak is, és valahol csak az eloiokok vasalják be a tartozást. Másrészt meg Wells egy hihetetlenül tehetséges író, és a morlock-járatokban történő bolyongás egyike a legfélelmetesebb olvasmányélményeimnek. Az ufókkal szemben ők a mi utódaink; az olmekekkel szemben nekik már esélyük sincs visszaszerezni emberségüket; az eloiok félelmében ott van a szárnyas lényekről alkotott babonák.
Gyakran vannak olyan álmaim, hogy a közösség egy pincéje egy morlock-járatba vezet... hmm... azt hiszem, ez a kifejezés King Azában is előfordult.

Nos, ennyit gyermekkorunk rémeiről. Azonban felnőtt fejjel már nem csak hogy mosolygunk rajtuk, de rájövünk, fasorban sem voltak soha az igazi szörnyetegekkel, mint amilyenek olykor embertársaink. Velük szemben a legaljasabb mumus is elmondhat magáról egyfajta korrektséget, ami pedig az öregebbeket illeti... nos, mindenki számára ajánlanám Terry Pratchett Hogfatherjét. Ahogy a Nightwish is mondta:

It's not the monsters under your bed
It is the Man next door
That makes you fear, makes you cry,
Makes you cry for the child
All the wars are fought among those lonely men
Unarmed, unscarred

És ahogy növünk, úgy hívnánk meg gyermekkorunk rémeit egy teára.

Huhhh...

Az idejáróknak bizonyára feltűnt, hogy nem nagyon jegyeztem be semmit ebben a hónapban a blogomba. Sajnos lekötött a nagybetűs ÉLET, így a munka mellett albérletet kellett keresnem, hogy legyen hely a főbérlőm öccsének - hál' istennek sikerült is találnom -, BKV-sztrájk tombolt és ugyanazon időben leépítések is voltak a munkahelyemnél, találkoztam rengeteg emberkével - jóarcokkal, seggfejekkel egyaránt -, szóval, nem lustaságból kifolyóan nem frissítettem az oldalamat.
Bízom benne, hogy a 2010-es év többi része már nem lesz ilyen túlzsúfolt, és így több idő jut ide.
De hogy valamiről írjak is, és ne csak rinyáljak: van esély rá, hogy film készüljön a Mistbornból. Ez... érdekes lesz, ha eljutunk odáig. A Ködszerzetnek ugyanis megvan az a lendülete, ami filmrevitelért kiált, és igazából a történet sem olyan, amivel nagyon mellé lehetne lőni - igen, egy "harcolunk a gonosz Nagyúr ellen" sztori, amit az emel társai fölé, hogy Sanderson tud írni. Nem lenne hülyeség, mondom ezt úgy, hogy pár hónapja még értetlenkedtem egy kolleginámnak, hogy nem értem, miért áll minden fantasztikus regényelemzés végén, hogy ez de jól mutatna vásznon, miközben a regényben éppen az a szép, hogy teret enged a képzeletnek. Ezt nem (csak) sznobizmus végett írtam anno, hanem mert tényleg úgy éreztem, mintha a regény egy kicsit háttérbe szorulna a filmhez képest...
...másrészt viszont fantasy filmek terén olyasmik várhatók, mint például az agyonszteroidozott Titánok Harca-remake, szóval, félredobtam korábbi "elitista" nézeteimet, és jöjjön csak Sanderson, Martin, Williams, meg a többiek, ha ez kell, hogy felnőtt korosztályt megcélzó (Martin mindenképpen) és nem izzadság-adrenalin-izomszagú filmek szülessenek ebben az irányzatban. Oké, persze várható még a Hobbit, meg meglátjuk, mi kerekedik ki a "The Sorcerer's Apprentice"-ből.
Huhh... egyelőre ennyi. Lesznek majd "méjj" elemzések is, csak ahhoz először levegőhöz kell jutnom.

Elmélkedés a munkáról

A munkádban soha sem lehetsz elég jó. Amint végre valahára elérted azt a szintet, amit elvárnak tőled, a főnökeid rögtön meg is emelik, mondván, ha ez ilyen könnyen megy, akkor a több is menni fog.