Kellemes Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége

Azt hiszem, a crossover az egyik legkézenfekvőbb gyerekkori álma mindenkinek, nem véletlen, hogy ezzel Pratchett és Gaiman is poénkodik az Elveszett Próféciákban. Jó magam például kiskölyökként a Men in Black, a Star Wars és az Ötödik Elem világát kevertem egybe, megfejelve Tapsi Hapsival meg néhány dinóval (igen, mint arra bizonyára rengeteg olvasóm rájött, 1997-et írtunk akkoriban). Az eredmény... nos, maradjunk annyiban, hogy nem kicsit pszichedelikus volt. De persze ez nemcsak a fiatalok fantáziáját mozgatja meg, elég, ha a rengeteg vs. filmre gondolunk, de szerintem a Büszkeség és balítélet meg a zombik is idetartozik.

Akárhogy is, lehet ezt azért jól is művelni. A legjobb példa erre talán az "ultimate crossover", Alan Moore Rendkívüli Úriemberek Szövetsége c. műve. Mi lett volna, ha a viktoriánus éra (anti-)hősei egy csokorba gyűlnek, hogy megvédjék Angliát az olyan veszedelmektől, mint Fu Manchu, Moriarty vagy Wells marslakói? Mi lett volna, ha Mina Murray, Allan Quatermain, Némó, a Láthatatlan ember és Jekyll/Hyde kettőse között törékeny szövetség köttetik?

Ez egy olyan zseniális koncepció volt, hogy filmvászonra kívánkozott. (Persze ez annyira adott is volt, hogy még egy szégyenletes perre is futotta... Moore-t megvádolták, hogy egy korábbi, megfilmesítetlen forgatókönyvből nyúlta az ötletet. Ez az egész annyira nonszensz - még ha nem is példátlan -, hogy több szót nem is érdemel.)

Persze, mindnyájan tudjuk, mi lett az eredmény. Azonban ezzel a bejegyzéssel nem kívánom sárba döngölni a filmet - azt már megtették mások, teljes joggal. Azonban legtöbb kritikánál azt a költői kérdést is olvastam, hogy az ember mi mást is várhat Hollywoodtól? Ezzel már annyira nem értek egyet, és éppen ez a legborzasztóbb az egészben - a LoEG-ben (nem LXG-ben) ott volt a lehetőség, hogy egy vérbeli hollywoodi kalandfilm legyen, akkor is(!), ha a cenzorokra meg az érzékenylelkűekre való tekintettel itt-ott visszaveszünk.

Következzék hát a 10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége !

10. A Láthatatlan Ember



Rendben, meg lehetne vádolni azzal, hogy a tíz pontból ötöt egyben össze lehetne foglalni, de mivel a képregényt a regiment irodalmi utalás mellett a karakterek viszik a hátukon, én úgy véltem, mindegyik tag megérdemel egy külön pontot. Kezdjük a Láthatatlan Emberrel, aki azért került leghátrébb, mert neki van egy mentsége: jogi problémák miatt át kellett keresztelni a karaktert. Igaz persze, hogy a jogi problémákat Alan Moore elegánsabban oldotta meg, éppen ezért soha nem írja le Fu Manchu nevét... és mégis mindenki képben van, hogy kicsoda ő. Természetesen a LoEG képregény célközönsége és a moziközönség nem ugyanaz, és egy film alatt lehetőségünk sincs utánajárni a dolgoknak (és hát ugye nem sokan reagáltak bármit arra, amikor egy karakter Ishmaelként mutatkozott be, szó szerint idézve a regényből, amiben szerepelt). Ettől függetlenül szerintem a Láthatatlan Ember más tészta, mert annyira beintegrálódott már a popkultúrába, hogy ha az eredetivel nem is, de a regiment homázzsal, utánérzéssel és paródiával csak volt alkalma találkozni mindenkinek.
De még ez sem gond, talán ki kellett mondani, hogy ez a Láthatatlan Ember nem az a Láthatatlan Ember. Ez persze remek alkalmat szolgált volna arra, hogy körbejárjuk az új karakterrel az eredetit. Vajon Skinner is Griffin sorsára jutott volna, és őt is megőrjítette volna a képessége? Elvégre aki olvasta Wells művét, az tisztában van, hogy a láthatatlanság voltaképpen alig jó valamire, és ezen kevés dolog egyike a gyilkosság. Vagy Griffin azért volt ilyen, mert már eleve egy önző szemétláda volt - mert az volt -, és egy "gentlemen thief"-nek lett volna esélye elkerülni előde sorsát, magyarán nem rendeltetett eleve kárhozatra?
Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Szövetség többi tagjának is tisztában kellett lennie az eredeti Láthatatlan Ember személyével, ez plusz okot adhatott volna a gyanakvásra. Magyarán, még Skinnerben is jóval több lehetőség volt, mint az a vicczes-jópofi tolvaj, ahogy a filmvásznon láttuk.

9. TV-filmes intro

Oké, nem vagyok az intrók feltétlen híve - előbb a filmre költsenek, a szereplőket játszó színészek nevével pedig a kreditek közt is találkozhatunk. Viszont amennyiben egy kisebb stáblista már a film elejére is odakívánkozik, annyiban ne a film első tíz percében villanjanak fel a nevek hangulatrombolóként. A néző szívét a film elején rabul kell ejteni, és erre a létező legrosszabb módszer, hogy a Sir Sean Connery akkor jelenik meg, mikor már rég elkezdődött a történet. Az sem segít, ha ez azt jelenti, hogy egy csorda esetlen brit csendőrt látunk, akik úgy futnak egy felpáncélozott jármű mögött, mintha Hanna-Barbara karakterek lennének. Ezzel a megoldással ugyanis az a baj, hogy megöli az illúziót azzal, hogy folyamatosan tudatja velünk, ez az egész csak film, kirekesztve minket.
Amennyiben ezek a nevek a film elejére is odakívánkoztak, akkor a világ legkézenfekvőbb ötlete lett volna, hogy a film kapjon egy normális, hollywoodi intrót - zene alatt találkozhatunk a Szövetség leendő tagjaival, akik úgy néznek le a vászonról, mintha képük egy korabeli könyvillusztrációhoz készült volna, mellettük pedig igényes kalligráfiával ott hesszelne az őket játszó színész neve. Ez a megoldás még középszerű rendezőknek is eszébe jutott - itt miért nem futotta erre? (Jó, a megoldás az alábbi pontban is szerepel, de akkor el lehetett volna hagyni az egészet a fenébe az elejéről.)

8. Utalások

Apróság, és tudom, hogy nyilván pénzügyi okok is közrejátszottak - ne feledjük el, hogy a forgatást majd nem elmosta az áradás Prágában -, de némivel több kikacsintást el tudtam volna viselni, elvégre mégis ez adja az eredeti sava-borsát. Tudom, sokan biztosan jót mosolyognak ezen, mondván, hogy "úgyis amcsi nagyon ostoba kiskölköknek készült", de hát hé, van valami, amit ebben a szakmában húsvéti tojásnak hívnak, és amit kimondottan rajongók számára helyeznek el. Egy kitömött Cheshire cat vagy egy preparált Tinkerbell ha nem is fért volna bele - habár minden ilyesfajta filmben azért van egy ehhez hasonló múzeum rész - azért a kor többi irodalmi alakjára pár mondatban lehetett volna utalni... bár, ha ez úgy sül el, mint az a poénkodás Phileas Fogg kapcsán... vagy itt is csak azért lóg ki a lóláb, mert annyira kevés van belőle.

7. Történet

Az előbbi hardcore rajongó vekengéshez képest azért fajsúlyosabb a történetvezetés, illetve annak hiánya. Lehet, hogy az eredetié sem volt agyonbonyolítva, de ehhez képest azért jó pár emlékezetes jelenetre és néhány csavarra futotta. Persze az elsődleges szívfájdalmam a London éji égboltján lezajló légi harc teljes elhagyása, de erre a válasz megint csak ott figyel az előbbi pontomban. Meg ne felejtsük el, hogy sokszor a producereknek sem az az érdeke, hogy valami minőségi kerüljön ki a kezeik közül, hanem hogy el tudják adni a produktumot. Persze, akkor viszont ne költsenek olyanra, ami hülyeség: ne legyen autós üldözés Velencében (ld. lejjebb), Némó se lőjön ki interkontinentális rakétát a város másik felére, Mina se változzon át denevérek rajává (szintén ld. lejjebb). Azt hiszem, itt megint a forgatókönyvvel van a baj, amihez azért nem kell fejlett számítógépes technika meg dollárok milliói - a filmbeli Szövetség kergetőzések közepette áll össze, a titokzatos gonosztevő csicskásai egy perc nyugtot sem hagynak hőseinknek, és mivel nincs más dolguk, mint illedelmesen alulmaradni ellenfeleikkel szemben, ezért legalább a feszültségtől is búcsút vehetünk. A sokadik kergetőzés már unalmas, és egyre jobban kilóg a lóláb, hogy ezek nem azért vannak, hogy hozzátegyenek a történethez, hanem hogy elfedjék a lyukakat.
Az egyik kedvencem, mikor kiderül, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Allan Quatermain egy csettintésre találja ki - a brit birodalom hőseként biztos hozzáférése volt a forgatókönyvhöz -, és mivel amúgy a kedves ellenség személyének nincs sok szerepe a filmben, ezért ennyi erővel lehetett volna Béla is.

6. Némó kapitány



Igazából még a kapitány is viszonylag jól járt a többiekhez képest. Mondom viszonylag. Mondom a többiekhez képest. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy megtartottak indiainak, pedig ez a szuperhős-filmeknél mindig kényes kérdés, és általában rendre elszokták cseszni. Jó, persze ez alapvetően kényes téma, viszont míg az adaptációkban sokszor előszeretettel tesznek fehér mellékszereplőket feketévé, addig ironikus módon a nagy vásznon az eredetileg is fekete karakterek rendre elsikkadnak (elég a Pókember filmek Joseph "Robbie" Robertsonjára, vagy az X-men Viharára gondolnunk... és ha ehhez még hozzáveszem azt a fájdalmas cserét a Vasember James Rhodesánál). Meg persze említhetném a fiaskót az Avatár, az utolsó léghajlító kapcsán.
Akárhogy is, a képregénybeli Némó karakterének szerves része indiai gyökerei, ezt eltávolítani felért volna egy páros lábbal történő tökönrúgással. Igaz, azért itt is vannak szépséghibák. Például, hamár a lelkem Kálit imádja, akkor ne Jézust vegye a szájára. Emellett ne ez legyen a sötét titka - Káli nemcsak a halál, hanem az élet, az újjászületés és az idő istennője. Persze más kultúrák halálisteneit szokás egy-az-egyben megfeleltetni a keresztény hit Sátánjával, és Káli már a második Indiana Jones filmben is a gonoszt képviselte, szóval...
Viszont örültem volna, hogy hamár berzenkednek, hogy egy kalózzal ők össze nem állnak, akkor kicsit többet mar vissza. Ha a közönség talán azt a tömör anglofóbiát nem is nyelte volna be, ami a képregényben van, azért még megmondhatta volna a királynő embereinek, hova tegyék a felsőbbségüket. Az én kedvenc jelenetem vele a képregényből az, amikor megment egy angol(!) kis gyereket a marslakók halálsugarától, és mindent megtesz, hogy biztonságba jusson, majd kicsit később megjegyzi Hyde-nak, hogy amennyiben le kellene rombolni az egyik hidat, a rajta tartózkodók mehetnek - mert csak angolok. Egy begőzölt idealista, annak minden ellentmondásával. Ez teljesen hiányzik a filmből.
Ja, és Némó sosem harcművészkedne felfegyverzett emberek ellen - ő a tudományembere, a képregényben is szigonyágyúval szórja a halált, olyan hatékonysággal és fanatizmussal, hogy Quatermain és Mina megállapítják, hogy rosszabb, mint Hyde.

5. Karakter-cserék



Ezt szívem szerint több pontba szedtem volna, de egyrészt nem akartam már annyira kukacoskodni, és a Top 13 nem mutatott volna olyan jól, mint a Top 10. Na, hol is kezdjem?
Az egyik, hogy szégyen, hogy kihagyták Campion Bondot - egyrészt jó karakter (egy pöffeszkedő, gerinctelen, gyáva hólyag mindig jól tud jönni), másrészt tökéletesen illett volna hozzá Robbie Coltrane. Mindegy, ő ment, jött helyére Dorian Gray és Tom Sawyer. Az előbbit még el is nézném - isten igazából nem vagyok híve a pontos, szóról-szóra adaptációknak, amíg visszaadja az eredeti hangulatát és varázsát -, az utóbbit viszont megbocsáthatatlannak tartom. Van valami, amit a filmvilágban amerikanitisznek neveznek - ez az a jelenség, hogy (a producerek szerint) az amerikai közönség csak az amerikaikkal képes együttérezni, ezért mindig kell egy ilyen karakter. Hé, Harry Pottert is át akarták rakni Amerikába, akkor meg miért lepődjünk meg ezen? Más kérdés, hogy Tom Sawyer 1898-ra már 60 év körül lenne, de ez nem baj, lehetne ő Quatermain amerikai párja. Valószínűleg őt is megharaphatta egy vámpír, ugyanis Tom Sawyer egy nappal nem tűnik húszévesnél többnek... de aztán kiderül, hogy nem, ő egy tapasztalatlan kezdő, egyszerűen csak luxus volt utánajárni a karakterének, hamár okvetlenül kellett a filmbe. Nem baj, mert így legalább olyan eredeti szerepe van, mint az öreg róka tanítványa... sajnos ennek kivitelezésébe pont annyi energiát fektettek, mint magába a karakterbe - semmit.

4. Velence

Oké, ezt egy-az-egyben ki kellett volna hagyni. Akkor nem lett volna gond azzal, hogy az évnek azon szakaszában nincs karnevál. Nem lett volna gond azzal, hogy nincs sztráda autós üldözéshez. Sem azzal, hogy az a behemót Nautilus nem fér el a csatornában - hé, jut eszembe, Nautilus! Nekem a filmbeli verzióval semmi kifogásom nincs, pedig kimondottan szeretem a képregénybeli "óriáspolip-az-ámbrásceten" dizájnját.

3. Edward Hyde



Oké, a jó öreg Edward egy-az-egyben nem fért volna bele egy filmbe, elvégre mégsem röpködhettek volna végtagok, és nem is vághatott volna vissza úgy egy másik karakternek, ahogy tette a képregényben. A filmbeli Hyde azonban, valljuk be, egy balfácán volt. Nekem az arckifejezése alapján többször emlékeztetett Goofy-ra, mint képregénybeli megfelelőjére. Azért őrjönghetett volna úgy, hogy az egy korhatáros filmbe beleférjen (megcsap valakit, és az ottmarad, mégha vér speciel nuku). Ironikus módon azonban Hyde pont kimarad a csetepaték javából, ehelyett megmenti a Nautilust, segít a foglyul ejtett tudósok családjának a kimentésében (WTF?), és hagyja magát péppé veretni agyonszteroidozott klónjával. Semmi nincs benne, ami a képregénybeli megfelelőjét keménnyé, félelmetessé, és, egy csavar után, szerethetővé tette.

2. Allan Quatermain



Az ópiumfüggőséget nyilván itt is kidobhatjuk az ablakon. Azért örültem volna, ha az öreg vadász legalább egyszer igencsak meghúzza a whiskey-s üveget - ennyi talán még belefért volna -, de amennyiben nem, akkor is elég lett volna, ha Sir Sean Connery ugyanazt a karakter alakítja, mint amit az Indiana Jones harmadik részében játszott. Nem ugyanaz, de sokkal közelebb van képregénybeli változatához, mint amit a vásznon kaptunk. Az valahol tetszett, ahogy megpróbálja kikerülni rajongóit. Amiért ilyen előkelő helyet kapott, az elsősorban annak tudható be, hogy a filmben ő áll a középpontban. És ezzel el is jutunk az utolsó ponthoz...

1. Mina Murray



...Uramisten. Mit tettek a Szövetség legtalpraesettebb tagjával? A képregényben ő a csapat vezetője, holott "csupán" egy elvált zongoratanárnő (ezért Murray és nem Harker), mégis, ő tartja össze a társaságot, neki van a legtöbb józan esze és képes egy pillantással megsemmisíteni bármelyik tagot (ez alól talán egyedül Griffin a kivétel). Ehelyett a filmben kapunk egy vámpír kisasszonyt, aki legtöbbször nem tesz egyebet, mint sejtelmesen mosolyog és halotti hangon évődik a társaság férfi tagjaival. Ez annyira távol áll az "eredetijétől", hogy nem is tudom, hol is kezdjem vekengésemet?
Végül is egy mondatban össze tudom foglalni: ezzel a változtatással az alkotók sikeresen karót döftek a produkció szívébe. Eredetileg Mina volt a társaság szíve-lelke. Szerettem a kapcsolatát Quatermainnel (kettejük közül ő hordja a nadrágot és ő támadja le az öregurat), szerettem, ahogy néha még a hímsoviniszta Némó kapitánynak is leesett az álla, és imádtam azt, ahogy kezelte Hyde-ot, ahogy a monstrum vallomását is Minának.
Miért kellett ezt megváltoztatni? Az nem elég indok, hogy Sir Sean Connery mellett csak másodhegedűs lehet az ember lánya, mert ha ez a gond, akkor vagy vegyenek mellé egy híres színésznőt, vagy ne Connery-t béreljék fel Quatermainnek - a színész rajongói amúgy is berzenkednek, hogy ezzel a katasztrófával vonult az öreg nyugdíjba.
A válasz inkább az lehet, hogy a szuperhős/kalandfilmek első célközönsége fiatal férfiakból áll, és a producerek nem merik megkockáztatni, hogy ne ez a célközösség érezze a világközepének magát akár egy pillanatig is. Ezért nem volt tartós női tagja a Szupercsapatnak sem, és hát Mr. Bond is minden filmben újabb nőt fektet le. Vagy említhetném Megan Foxot is, aki a Transformers széria élő special effectje. De hát ha az amúgy szintén szívós és talpraesett Mary Jane-ből is egy sikoly királynőt csináltak a filmvásznon (akinek fő feladata piszkálni a főhőst meg elraboltatni magát), akkor mit várjunk?
Nem, ez nem mentség. Nem főszereplő, de a Vasember Pepper Pottsa is eltalált karakter lett, és elvégre az Alien szériának is Sigourney Weaver a főszereplője. Attól, mert hollywoodi kalandfilm, egy női karakternek még lehetne szerepe.



Itt abba is hagynám morgásomat... annyit megjegyeznék, hogy hibái ellenére a From Hell és a Watchmen adaptációit kedveltem, tehát lehetetlen elvárásaim nincsenek Moore-adaptációkkal szemben. A LoEG-ben volt annyi potenciál, hogy még hollywoodi elvárásoknak megfelelően visszavéve is egy szórakoztató kalandfilm legyen belőle. Valahol ijesztő tehetségről tanúskodik az, hogy egy ilyen zseniális koncepcióból mennyire érdektelen alkotást sikerült kihozni. Az meg ironikus, hogy míg a képregényről elemző regény is jelent meg és hatalmas jegyzettömbök találhatók a neten, honnan származik a legutolsó mellékszereplő, egy mondat melyik műre utalás, addig a film akkora műveletlenségről (ld. pl. Velence) árulkodik, hogy az még egy kiskölyöknek is feltűnik.

Szolgálati közlepény

Rám nem jellemző módon rövid leszek és tömény, mint az orosz vodka: nemrégiben indult egy szimpatikus kezdeményezés, a SFmag, amit rengeteg titkolózás előzött meg. Ennek örömére ki is tettem az általam ajánlott oldalak közé, elvégre a titkolózást mégis csak kövesse a hangosabb kampány. Nem, nem megyek ki a Balatonra, hogy a napozók között ordítsam világgá: MEGNYÍT A SFMAG, INGYÉ MEGNÉZHETŐ! Többek között azért, mert nincs szezon, meg különben is.
Mit is mondhatnék hát? Bízom benne, hogy egy szép, erős virág hajt majd ki ebből a magból.

Reklámfelület

Szuperhősök. Az evolúció következő lépcsőfokai, az újkor istenei, körberajongott vagy éppen gyűlölt hírességek. Egyes alkotók szerint az igazság, igazságosság és az amerikai út hirdetői, mások szerint annak megtestesítői, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandóak játszani az eszüket, ha jelentős erőfölényben érzik magukat.
Igen, a kulcsszó itt az amerikain van, elvégre a szuperhős újvilági jelenség. De mi történne, ha egy tipikus amerikai szuperhős csapatot újragondolunk kis hazánkra, ellenségestől-mindenestől?
Ugyanúgy az emberiség felvirágoztatásán törnék a fejüket, vagy az álom még csírájában belefulladna a valóság szürke mocsarába? És mi lenne a helyzet a gonoszokkal - elvégre hiába a terv a sok szép végítélet-gépezetre, ha a villanyszolgáltatást is megvonták tőlük, mikor az utolsó felszólítás sem érte el a kellő hatást (kellő hatás: az illető szépen kifizeti a számláit, és nem a világ leigázásának elfojthatatlan vágyát tüzeli tovább). A különféle képességek segítségével szuperhősökké válnának, vagy maradnának átlag-átlagemberek? Oké, a rengeteg költői kérdésből ez utóbbit azért válaszoljuk meg tisztességgel: 99.9914%, hogy a második opcióról beszélhetünk.
Ezzel csak azt akartam bejelenteni, hogy végre valahára ténylegesen elindult az X-embörök oldala, és ez alatt azt értem, hogy már az első két szám is olvasható fent - akit érdekel, a linken megtalálhatja. A pofámat ezennel be is fognám, annyit azonban hadd mondjak még, hogy remélhetőleg megmarad a kezdeti lendület.

Hungry Crab's Tentacles

"Rhm-rhm-rhm, Jack Sparrow, te igencsak fűszeres vagy!"
Úgy látom, nem csak én vagyok pihent agyú, illetve nem csak nekem kedvencem* a jóöreg rákdoktor a Futuramából, hanem valaki másnak is. Mindenesetre ez a kép zseniális. All heil to Davy Jones Zoidberg! Rhm-rhm-rhm.



*Annyira, hogy egyszer Halloweenkor Zoidbergnek öltöztem. Egyszer Dr. McCoynak is fogok. Henrynek, nem Leonardnak.

II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár

Ezennel közhírré tétetik, hogy November 13-án, Szombaton, megrendezésre kerül a II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár. Nyálcsorgatás végett ide is rakom a teljes programot (már csak azért is, mert tudom, hogy sokan lusták egyet kattintani, és különben is, nem-e jobban néz ki? ;))

Szóval, itt is van a program, ni:

2010. november 13. (szombat) 10.00-18.00 óra
Program:
10:00 Megnyitó

10:30-11:00 Képregény fapapucsban - előadó: Pilcz Roland
Miközben nálunk gyerekcipőben jár a képregénykultúra, vajon mi a helyzet a „fapapucsos képregénynél"? Hollandia apró ország, mégis annál szembetűnőbb mikor egy képregényfesztivál egész várost képes elfoglalni. Rövid képes beszámoló a Stripdagen Haarlem-en szerzett élményekről.

11:00-11:30 Atomizált múltból a fényes jövő felé - előadó: Tóth LászlóAz ötvenes évek atommániájától a science fiction képregény aranykorán át a televízió térfoglalásáig. Az új energiaforrás és az ufó-észlelések mintegy új teret nyitottak a földi civilizáció továbbgondolására, az inváziós történetektől az űrkolóniákon át egészen a tragikus poszt-apokaliptikus jövőképig.

11:30-12:00 Az aranykor megrontása ­– a „bekódolt" ifjúság? - előadók: Váradi Gábor és Szabó Gergő
Előadás felvázolja, hogyan változott a korábban a hazafias összefogást elősegítő képregény megítélése, fogadtatása az 1950-es évek Amerikájában. Megismerhetjük, hogyan viszonyult a háború utáni, kertvárosi társadalom a képregények lapjain ábrázolt drog-, deviancia- és erőszakhullámhoz; hogyan hatottak ezek az ifjú olvasókra; és miként alakította át, szinte megszüntetve a korábbi évtizedek vezető médiumát.

12:00-12:20 SZÜNET

12:20-12:50 Az indián mítosz a képregényekben és a valóság – beszélgetés Fujkin Istvánnal , előadók: Kertész Sándor és Fujkin István
Fujkin István a Wikipédián
Fujkin István honlapja
Kertész Sándor a Debrecen Online oldalán

12:50-13:20 Promenád a gyönyörbe - sikerkalauz magyar képregényalkotóknak - előadók: Vadas Máté és Torjai Ádám
Az alkotók az eddigi képregényes pályafutásukat mutatják be, annak „fentjeivel”, és „lentjeivel”. Megismerkedhetünk korai munkáikkal, a szerzők betekintést nyújtanak az alkotási folyamatokba, valamint annak változásaiba az évek során. Egy tipikusan keserédes magyar történet vár ránk, ahol végkövetkeztetés: Csak azért is sikeres vagy, ha szereted, amit csinálsz!

13:20-13:50 Usagi kontra Kensin: párhuzamos képregényelemzés 3+1 menetben - előadó: Bayer Antal
A hazánkban egyaránt a kilencedik köteténél tartó Usagi Yojimbo és Ruróni Kensin sorozatok témája hasonló: egy magányos japán harcos kalandjairól és vándorlásairól szólnak. Három szempontból hasonlítjuk össze a két képregényt: a szöveges és a képi elemek használatának, illetve a narrációs technikáknak a tekintetében. Befejezésül kitérünk arra is, hogy milyen módon használja a nyugati stílusban készült Usagi a keleti kultúra, illetve a Kensin manga az amerikai comics elemeit. A gazdagon illusztrált előadást Bayer Antal, a Buborékhámozó képregényes szaklap szerkesztője tartja.

13:50-14:10 SZÜNET

14:10-15:30 Kincses Kolozsvártól Rákosszentmihályig – beszélgetés az örökifjú Rusz Líviával, a „Csipike, az óriás törpe" megalkotójával - előadók: Kiss Ferenc és Rusz Lívia
Rusz Lívia grafikus, festőművész és képregényrajzoló lesz a Somogyi-könyvtárban rendezett II. Szegedi Képregényfesztivál díszvendége. A kolozsvári születésű művész Csipike, a törpe mesekönyv-illusztrációi majd képregény-sorozata mellett megrajzolta még többek között Verne Kétévi vakációját, Kempelen Farkas sakk-automatájának történetét (A turbános titka), Tolkien A babó című regényét – ugyancsak képregények formájában.
A 80. születésnapját szeptemberben ünneplő Rusz Lívia munkásságáról szóló könyvet a művésznővel közösen mutatja be a kötet szerzője, Kiss Ferenc.
Rusz Lívia a Wikipédián
Rusz Lívia a db.kepregeny.net oldalon
Rusz Lívia a wiki.kepregeny.net oldalon

15:30-16:00 SZÜNET

16:00-16:30 Karakterek 3D-ben - előadó: Rozgonyi Zalán
3D-s karakterek építése: a megjelenés csak egy dimenzió. De kell még másik kettő, amitől egy karakter életre is kel - hogy a történet se legyen lapos.

16:30-17:00 Művészet vagy üzlet? – a Shuukan Shounen Jump felemelkedése és tündöklése - előadó: Márki Szabolcs
Az előadás alapvetően történeti áttekintést kíván adni Japán – és ezáltal a világ legnépszerűbb, hetente megjelenő manga antológiájáról. Hogyan lett az egykori 3. helyezettből piacvezető lap? Mi a sikerük titka, kitekintés a nagyobb címekre, különösen az itthon is megjelentekre. Minek köszönhető a 90-es évek aranykora, majd az azt követő hanyatlás, illetve merre tart ma a magazin?

17:00-17:30 Lencsilány és egyéb vidámságok - előadó: Lakatos István és Szabó Zoltán Ádám
Lakatos István az utóbbi néhány évben korábban soha nem látott lendületre kapott fiatal képregényalkotó hullám széles közönség által is kedvelt tagja. Ismertségét több szakmai díj és elismerés övezi. Első egészestés, önéletrajzi elemekkel tűzdelt kötete idén jelent meg „Lencsilány” címmel. Mindezek ellenére a hazánkra jellemző szűk piac nem kecsegteti nagy reményekkel. Minderről, valamint hatásokról, skatulyákról, alkotási folyamatokról és egyéb vidámságokról beszélget az alkotóval Szabó Zoltán Ádám, a kepregeny.net portál és a Panel képregényes szaklap szerkesztője.

18:30-tól a Grand Caféban (Szeged, Deák Ferenc u. 18.) Rajzfilmek 8 mm-es filmszalagokon, eredeti technikával vetítve a Super 8-as akrobatacsoport közreműködésével

A folyó és a holló - Greg Keyes: Folyamszülött

Mielőtt belevágnék az ismertetőbe, úgy vélem, tartozom egy magyarázattal a hallgatásomat illetően. Az ok meglehetősen prózai: a főfőnökeink nyáron közölték velünk, hogy nagyszerűek vagyunk, hiszen a rengeteg hiba ellenére elégedetten távoztsk tőlünk az ügyfelek, és emiatt terjeszkedni is tudtak... viszont Európán kívül olcsóbbak az ügyfélszolgálatosok, úgyhogy ismételten köszönik, ősz végéig teljesen felszámolják az itteni kirendeltséget. Szóval azóta energiáimat a munkakeresésre fordítom, az albérletemben fent pedig amúgy sincs net. Most viszont van egy kis időm fellélegezni, és bízom benne, hogy ez gyakrabban fog előfordulni a jövőben, hiszen jó néhány regényről tervezek idén írni, többek között Az utolsó egyszarvúról, illetve az olyan sorozatokról, mint a Memory, Sorrow and Thorn, a Látnok-ciklus, valamint A tűz és jég dala (annak pontosabban az első három kötetéről lesz szó). Ezután az inkább Midnight Nationhöz illő bevezető után pedig térjünk is rá a műre!
Részemről nem kevés várakozás előzte meg a regény hazai megjelenését, ugyanis kimondottan kedvelem az egzotikus fantasy világokat, amelyek megalkotásánál a szerző mer nagy kanállal merteni a különböző kultúrákból, hogy aztán abból valami sajátosat főzzön. Aztán nem sokkal a megjelenése előtt futottam bele egy olyan - ironikus módon pozitív - megjegyzésbe, ami enyhe egyszerűsítéssel Keyest a szegénye emberek George R. R. Martinjaként írta le egy másik ciklusa alapján. Ez egy icipici elővigyázatosságra intett engem. Furcsa módon nem is elsősorban azzal volt gondom, hogy az írót egy "epigonként" írják le, hanem sokkal inkább Martin említése zavart. Még mielőtt a rajongók nekem ugranának, megemlíteném: kiváló írónak tartom Martint, csupán akkoriban voltam túl a Királyok csatáján, és valami nagyon más hangra vágytam - addigra már csömöröm lett az übercinikus mentalitásból, a regiment nézőpont karakterből illetve a majdnem középkori európai világból. Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember a sokadik pizza után már inkább vágyik töltött káposztára. Kiderült, hogy alaptalan volt minden aggodalmam, ugyanis Keyesnek van saját hangja.
A Folyamszülött ugyanis nem cinikus - ugyanakkor nem is bárgyúan naiv -, a cselekmény két és fél szálon fut, a világ pedig minden, csak nem középkori Európa. A regény egyik szépsége, hogy a hátteréhez nem lehet egyértelműen belőni egy valós érát és földrészt. Nhól városa például egyszerre emlékeztet minket az ókori keleti városállamokra és a mezoamerikai kultúrákra, míg a tőlük jóval északabbra élő klánok az észak-amerikai őslakókat és a szibériai népeket juttatják eszünkbe (az előbbi nem véletlen, hiszen Keyes gyermekéveit egy navahó rezervátumban töltötte, később pedig ennek köszönhetően antropológiát tanult; érdeklődése továbbra sem szűnt meg az amerikai népek hagyományai iránt). Hamár itt tartunk, érdekes, hogy manapság sokszor elfelejtjük, hogy az amerikai őslakosók kultúrája milyen gazdag volt, és ennek megfelelően nem egy nép faházban lakott sátor helyett, ahogy a szibériai népek is jóval sokszínűbbek a "hidegben vodkán élő majdnem oroszoknál", ahogy tapasztalataim szerint a köztudatban sokszor élnek. Ja, és van még egy összekötő kapocs: Kelet-Szibériában és Nyugat-Amerikában az egyik legnépszerűbb teremtőszellem a Holló. Nem egy monda szerepel arról, hogy ez a jószág megszerezte a túlvilági hatalmaktól a Napot, miközben eredetileg színes tolla feketére égett, máskor az embereket karolja fel, segít nekik a párválasztásban illetve beavatja őket a különféle gombák tudatmódosító hatásainak rejtelmébe. Máskor előszeretettel vág át mindenkit a palánkon, ha úgy tartja kedve vagy érdeke. Ez hát Holló: teremtő, formáló és pusztító erő egy személyben. Ezzel el is érkeztünk a könyv egyik fontos alakjához.
Holló és a Folyamisten konfliktusa már az idők hajnala óta tart: Holló rászedte az akkor még tó formájában létező testvérét, aki folyó alakjában megőrült. A Folyamisten nem csak a beletorkoló patakokat és ereket nyeli el, hanem a területére tévedő isteneket is. A Folyamisten teljes odaadást kíván el híveitől, ennek köszöbhetően a vallásába nem férnek bele a többi istenek; nem politeista (több isten létezik, aki elfér egymás mellett), még csak nem is henoteista (több isten létezik, de számomra csak egy van), hanem mereven monoteista (egy isten van, a többi maximum démon. Pont.). Nhól városának nemessége a Folyamistentől eredezteti magát, és ez az eredet emeli őket a nép fölé - ugyanakkor a család némely tagjába több jutott az isteni vérből, ami nem feltétlen jó dolog, kiváltképpen a szóban forgó tagoknak, akik hajlamosak eltűnni.
Az uralkodó lányát, Hezsit is ez a rejtély hajtja, ugyanis az egyik szerettét is elnyeli a föld - vagy talán inkább a folyó? Ki tudja! -, és gyanítja, hogy ő is rajta van a fekete listán. Miután a hősök módszere - vessük bele magunkat gondolkodás nélkül a kalandba - nem válik be, a lány elhatározza, hogy megtanul mindent a palota csatornahálózatáról illetve magáról a Folyamistenről. Ebben segítségére van egy meglehetősen mizantróp könyvtáros, illetve félóriás testőre.
A világ másik végén élő Perkart egészen más fából faragták, noha neki is van oka gyűlölni a Foiyamistent: a szíve választottja ugyanis egy forrás istennője, akit elnyel a folyó. Mivel egy ifjú sem tűrheti, hogy kedvesét akármilyen őrült halhatatlan bántsa, ezért elhatározza, hogy végez a Folyamistennel. Kapóra is jön neki, hogy a klánok vezetője, a kapaka az Erdő Urát készül meglátogatni, hogy új földeket kérjen tőle, mivel a mítoszok szerint az Úr különféle varázsfegyverekkel vértezte fel magát testvérérével szemben. Perkarék világa ugyanis erős animista beütéssel bír: minden létező dolognak megvan a maga istene/szelleme, amit/akit itallal és füstölővel illik kiengesztelni. Megkülönböztetnek helyek és tárgyak szellemét, ennek megfelelően lehet szelleme egy mezőnek, de egy fűszálnak is. Röviden és tömören a világképük Nhól lakóinak tökéletes ellentéte, a klánok pedig ennek megfelelően nem egy istennek nyílvánítják ki tiszteletüket.
Nem mintha az ifjú Perkar olyan tisztelettudó lenne: meg van győződve róla, hogy ő a világ közepe, emellett hirtelen, önérzetes, előítéletes és, főleg, ostoba. Ebben pedig társakra is talál a kapaka kísérőiben. A regény egyik erénye, hogy képes Perkar hülyeségét megfelelően adagolni, és így kapunk egy olyan karaktert, aki méltó a szimpátiánkra, ugyanakkor nem kevés ellenszenves tulajdonsággal bír, ami nem egyszer okoz komoly problémát, sőt, tragédiát.
A másik oldalról viszont Hezsi alakja is sokat fejlődik, és noha balfaszságokat ő ugyan nem követ el, Keyes az ő történetfonalába is kellő feszültséget adagol, egy ostoba és felszínes udvarlótól kezdve rideg családján át a nagybetűs Titok felfedezéséig.
Nem akarok mindent lelőni a történetről, hiszen nem szeretném senki olvasmányélményét elrontani - márpedig a Folyamszülöttet mindenkinek ajánlom, aki kedveli a fantasy zsánerét -, de annyit elárulhatok, hogy a két szál a két isten áldásos tevékenysége következtében összefonódik, hogy aztán együtt felvehessék a harcot azzal a bizonyos feledik szállal.
Pár dolgoz azért még említenék: az egyik az, hogy nagyon eltaláltak Perkarék énekei. Ezek nincsenek rímekbe faragva, nem is kacifántos költemények, melyeket trubadúrok adnak elő nemesek udvarában, sokkal inkább a(z európaiaknál) természeti(bb) népek egyszerű, mégis markáns énekei, amelyek kábé így néznek ki:

Apám tűz volt, harapó lánggal égő,
Anyám agyag volt, víz alatt megbúvó,
Így lettem én fazék.

A másik, hogy az isteni világot még Keyes megbolondítja azzal, hogy az istenek és szellemek már eónokkal ezelőtt léteztek, így nem egy vízi szellem a mi világunkban is egykor létező, de mára kihalt jószágok alakját veszi fel (ősrákok, páncélos halak, ilyenek).
A harmadik , hogy egy istenségnek számtalan alakja, személyisége és megnyilvánulása lehet, amelyek képesek egy időben egymás mellett létezni, és homlokegyenest különböző döntéseket hozni.
Végezetül pedig azok a részek kimondottan tetszettek, ahol Hezsi többet tud meg a saját kultúrájáról, legyen szó csupán olyan apróságról, mint az írásjelek.
Száz szónak is egy a vége, a Folyamszülött kötelező olvasmány azoknak, akiket érdekelnek a nem szokványos fantasy-világok, melyekbe nem kevés ötletet és utánaolvasást invesztáltak, de a többieknek is kellemes perceket okozhat. Várjuk a folytatás hazai megjelenését!