A zseniális Kolbász professzor és az Univerzum sötét titkai

Kolbász professzor volt a Föld legnagyobb lángelméje, és ezen az sem változtatott semmit, hogy történetesen egy virsli volt. Éppen a fraktálok végső természetét kutatta, amikor megcsörrent a telefon.

– Ja? – szólalt bele udvariasan, holott utóvacsorára járt az idő.

– Kolbász professzor? – Grenadír marsall volt az, a Föld csillagközi védelméért felelős katonai vezető. – Jöjjön be gyorsan, veszélyben az emberiség!

– Natürlich, mein Freund! – felelte Kolbász professzor. Igaz, az univerzum összes nyelvét beszélte, de attól még büszke volt bécsi származására, ezért mondandóit rendre egy kis osztrákkal fűszerezte. – Mindjárt készítem is a személyi rakétám!

– Fölösleges, már küldtem önért Wolt Taxit!

Ekkor csöngettek odakintről. Kolbász professzor kinézett, és már odakint is állt fuvara.

Így hát meghagyta házirobotjának, BBQ-nak, hogy visszajöttéig mindent tartson rendben a lakásban, etesse meg az aranyhalakat, ő pedig indult útjára megmenteni a világot.

 

Tudta, hogy nagy a baj, amikor a Csillagközi Védelmi Minisztérium főhadiszállásán nemcsak Grenadír marsall várta, hanem az Univerzum császárnője, Fräulein Frühstück is egy megtermett legény társaságában. Kolbász professzor már kisgyerekként is ismerte a világegyetem úrnőjét, elvégre jóban volt édesapjával, Dr. Abendessennel, akivel anno kibékítette a gyíkembereket a zéta reticüliekkel.

– Gott in Himmel, avassanak be, mi történt? – vágott a dolgok közepébe Kolbász professzor, mihelyst letette a poggyászát.

– A csillagok, drága Kolbász professzor – kiáltotta elhalló hangon Fräulein Frühstück. – Egyenként tünedeznek el az égről!

Kolbász professzor az általa kifejlesztett kronoszkóphoz ment, és belenézett. Való igaz, ahol régen az Alfa Centauri csillagai ragyogtak, most csak egy tábla állt, „Elkelt!” felirattal.

– Ej, csillagokat lopni a legaljasabb cselekedett! – dohogta a bajsza alatt. – Hiszen sok idő telik el, mire észrevesszük, hiszen mi csak az évekkel ezelőtt kibocsátott fényüket látjuk innen, addigra pedig a tolvajoknak már rég bottal üthetjük a nyomát.

Éppen ezért is fejlesztette ki a kronoszkópot, ami éppen jelen formájukban mutatta meg a csillagokat.

– Mondja, Kolbász professzor, van esély arra, hogy az elkövetők földiek és itt, ezen a bolygón tárolják a csillagokat? – kérdezte Grenadír marsall.

– Ha így lenne, arról tudnánk.

– És mégis hogy?

– Hát kezdésnek rögtön szénné égtünk volna.

– Akkor hát ehhez a küldetéshez bíz én kellek! – lépett elő a termetes legény.

– Kolbász professzor, hadd mutassam be önnek Tart, Odin legkisebb fiát! – mondta Fräulein Frühstück!

A legény büszkén a mellére csapott.

– Így igaz, Tar vagyok, Thornak és Tyrnek kisöccse, Asgard legifjabb porontya. Fivéreim már rég hírnevet szereztek maguknak. Thornak például ott a Mjölnir, urupöröly, jégóriások veszte, trollok átka. Nekem örökös tiszteletjegyem van az éves oslói kultúrfesztiválra… nem panaszkodok, de immáron eljött az én időm, hogy megmutassam ki vagyok!

– És mit tudna hozzátenni ehhez a küldetéshez? – kérdezte Kolbász professzor. A tudományban hitt, nem pedig az istenekben.

– Egyszerű ez, derék disznóbélbarátom! – zengte érces hangon a legény. – Mert tudom, ki áll a csillagok eltűnése előtt!

 

Történt pediglen világnak hajnalán, mikoron még alig száradt meg a festék az égbolton, Ymirnek koponyáján, hogy Tar egy átdorbézolt éjszaka után kiment könnyíteni magán. Látja ám, hogy lova kantárjával egy idegen babrál alamuszi módon.

Tar szeme elkerekedett; tudta ám, ki ez az idegen, az Ördöngös Öreg ő, az Eredendő Bűn maga, ki anno fortéllyal megszerezte magának földalatti poklot! Az idegen rávigyorgott, majd Tar lovára pattant, és elvágtatott a messzeségbe.

Tar sem volt rest, rögtön paripát keresett magának… csak hát az Öreg galádságában kifogta az összeset szekér elől, istállóból!

Volt azonban falnak támasztva egy roller. Tar rögvest rápattant, és üldözőbe vette az Öreget.

Hét éjszakán, hét nappalon át űzte szakadatlan, olykor bal lábával, olykor jobb lábával hajtva a rollert, cselezvén ki végtagjaiba beavászkodó fájdalmat!

Majd Léthé folyójánál az Öreg lovastól Kharón ladikjára pattant. Tar sem volt rest, rögtön szájába fogta a rollert, és átúszta a folyót… épp csak mire kiért másik partra, heveny feledékenység lett úrrá rajta.

Így az Öreg elmenekült, de előtte megfogadta, hogy lelopja ő csillagokat az égről!

 

– Így történt hát! – fejezte be a történetét Tar. – Azért is kísérem el ezen kalandon, mert van, ahol kudarcot vall a tudomány, és csupán hitre lehet támaszkodni!

– Jól van hát – egyezett bele Kolbász professzor. – Vágjunk is bele!

Csöppnyi félelem nem lakozott a szívében, ha kötelességről volt szó. Nem egyszer vigyázott szomszéd kölyökkutyájára, mikor az rokonokhoz ment.

Így hát újdonsült társával rögvest Németországba utazott, és meg sem álltak a Frankfurti Kilövőállomásig, ahol már várta őket a jó professzor tubusrakétája.

Közben Kolbász professzornak arra is volt ideje, hogy virágot és burgundit küldjön kedvesének, aki történetesen párizsi volt, és így romantikus lélek. Nem akart vele azért fasírtban lenni, mert nem köszön el illően út előtt tőle.

– Mondd, derék disznóbélbarátom – szólalt meg Tar, mikor már Nyugalom Tengerét hasították rakétájukkal –, tudod-é műszereid segítségével, hol rejtőzik az Ördöngős Öreg, mert ő képes volt Heimdall mindentlátó szeme elől is elrejtőzni!

– Nem – vallotta be Kolbász professzor –, de van egy barátom, aki többet tud nálam.

– Akkor hát hiába vagyunk hitnek és tudásnak bástyái, mégis koldulnunk kell szükséges ismeretet!

– Igen – vont vállat Kolbász professzor. – De tudod, ifjú barátom, minden dolognak megvan a maga módszere, és ha ez hiányzik, sohasem juthatunk el a kitűzött célhoz.

– Bölcs szavak!

– Kedvenc filozófusom mondta, Roger Bacon – mondta szerényen Kolbász professzor. – Amondó vagyok, készüljünk fel a hosszú útra!

Ezzel Tart hátra vezette, ahol egy hibernációs kamra állt.

– Hosszú az út a csillagok között, javaslom, tegyük el magunkat hosszú mélyálomra!

– Heh! – kiáltotta lelkesen Tar. – Akkor hát mintha csak Odinálomba merülnék, erőt nyerve a nagy csatához! De itt csak egy hely van… hogy vészeled át az utat?

– Ó, értem ne aggódj! – felelte Kolbász professzor, ezzel kinyitotta a mélyhűtőt, befeküdt a tökfőzelék mellé, és magára zárta az ajtót.

Tar tűnődve nézte az alkalmatosságot, aminek elejére mágnessel kiragasztva virított Kolbász professzor tézise, amivel kibékítette egymással az Univerzum erőit. Ezért pedig egyszerre kapott béke és fizikai Nobel-díjat, valamint egy ötös alát.

Tar elégedetten mosolyodott el. Hiszen az, ki kibékíti egymással világnak fortyogó haragát, rosszember nem lehet! Ezzel hát Odinálomba merült, miután elfogyasztott egy sört a hűtőből.

 

Hosszú hónapok teltek el, mire eljutottak a Vegára, ahol a közhiedelemmel ellentétben tárt karokkal várták Kolbász professzort.

– Lélekemelő ez a fogadtatás! – jegyezte meg érces hangon Tar.

– Így is van! – értett egyet Kolbász professzor. – Mert tudod, képesek vagyunk áthidalni fényéveket a tudomány segítségével, de két szív között mégis csak egyedül a szeretet képezhet hidat!

Ezzel egyetértettek, és a rövid ünneplés után rögtön ellátogattak Kolbász professzor barátjához, aki a hegytetőn élt házában. Tar gyanakodva emelte fel szemöldökét, mikor vészjósló ugatás harsant feléjük.

– Ne lepődj meg – intette társát Kolbász professzor –, de a barátom egy mézeskalácsemberke, és mint ilyen, ő az organikus technológiára esküszik. Lám, a háza is, űrhajója is mézeskalácsból van. Ez pedig, aki itt ránk ugat, nem más, mint az ő Kutya nevű morzsája!

Ezzel a jó professzor meg is simogatta a lelkes házőrzőt.

Mielőtt azonban megnyomhatták volna a csengőt, kinyílt az ajtó, és az elismert mézeskalácstudós, Döme állt előttük. Cukormázszemében pánifélelem izzott.

– El kell mennetek innen, Kolbász barátom, mert veszélyben az életetek!

– Gott in Himmel! – kiáltotta Kolbász professzor. – Mondd, mi történt, Döme?

– Saját fajtám árult el! – sírta Döme. – Szakadár mézeskalácsemberek támadtak rám, és elrabolták tőlem a Nektáronomikont, amivel megidézték az Ördöngös Öreget, kire nem hatnak fizika törvényei!

Alig mondta ki, egy repülő sütistál jelent meg a fejük felett két csészealj táraságában, és egy sugárnyaláb szippantotta fel a professzort és asgardi társát, lent hagyva a zokogó Dömét.

 

Mihelyst a sugárnyaláb a mézeskalácsemberek anyahajójára vitte őket, két zabpehelysúlyú birkózó gyűrte le Kolbász professzort és társát, és a szakadárok vezérének tejszíne elé vitték. Kolbász professzor állta foglyul ejtőjük ádáz tekintetét. Nem ingott meg, nem is okolta Dömét a történtek miatt. Tudta, hogy egy faj alapvetően se nem rossz, se nem jó, és mindegyiknek megvan a fekete bárányuk.

A mézeskalácsemberek sem voltak különben.

– Hatalmas bűnt követtek el a világegyetem ellen! – rótta fel a vezérnek szigorúan.

– Dehogyis! – kiáltotta a mézeskalácsemberek vezére megszállott hangon. – A világegyetem követett el hatalmas bűnt ellenünk!

Ezzel Tarra mutatott.

– Ennek az istenízinknek az apja, Odin, felakasztja magát a fára, hatalmas titkok birtokába jut! De mi jut nekünk, ha minket akasztanak fel fára Baldur születésének évfordulóján? Felfalatás, nem más!

Felemelte a Nektáronomikont vészjósló nyugalommal.

– Legyen hát felfalatás a jussa a világnak is, de még a kezdet kezdetén, hogy ne történhessen meg ez a szörnyű igazságtalanság!

– Nem úgy van az! – mennydörögte Tar. – Megállítunk téged, cukornak és méznek bűnös szülötte, ha abba még Utgar-Loki is beleremeg jöttunheimi trónján!

– Épp ezért kaptunk el titeket, hogy ennek elejét vegyük! – kacagta a szakadárvezér. – Mert most megidézem az Ördöngös Öreget, ki szőröstől-bőröstől felfal titeket némi barnasör társaságában!

Tar elsápadt.

– Valamit eszelj ki, derék disznóbélbarátom, mert méltatlan halál ez egy áz istennek!

– Ha már itt tartunk, nekem is – berzenkedett Kolbász professzor –, elvégre mégis a tudományra hagytam testemet!

Ezzel egyetlen mozdulattal megcserélte az anyahajó polaritását, ami rögtön kilökte őket a világűrbe. Ott azonban már várt rájuk Kolbász professzor rakétája.

Ám mielőtt felocsúdhattak volna és üldözőbe vehették volna a szakadár mézeskalácsokat, azok beindították térhajtóművüket, és eltűntek időnek mélységes bugyraiban.

 

– Mi tévők legyünk? – vakarta fejét Tar. – Mert valahogy meg kell akadályoznunk e galádságot, mielőtt meg nem történik!

– Méghozzá hamarosan, mert ha sikerrel járnak, egy időhullám minket is eltöröl! – Értett egyet Kolbász professzor.

– De miként érhetnénk utol őket?

– Hát, ezen a hajón nincs térhajtómű… de a közelben van egy fekete lyuk, melynek másik vége a Naprendszer születése idején hajít ki minket. Már ha jók a számításaim.

Tar az állát simogatta.

– Tudod, valahol nem hagy nyugodni az, amit a mézeskalács mondott. Csakugyan nincs igazság a világon…

– Való igaz, mert a világon csak annyi igazság létezik, amit mi, halandók belerakunk! – csattant fel Kolbász professzor jogos haragjában. – Ránk pedig nem csak az emberek számítanak, de a delfinek és koalák is!

– Ez pedig olyan bizalom, amit nem árulhatunk el! – csapott az asztalra Tar oly’ hévvel, hogy az egész világegyetem beleremegett.

Így hát csatára készültek mindketten.

Tar mithrilinget vett magára, melyet gyémántokkal vert ki Durinn; Kolbász professzor elővette legjobb szkafanderét, mely teljes kiőrlésű kifliből készült.

Tar trollok vérével és hamuval kente be arcát; Kolbász professzor kecsöpbe és mustárba tunkolta önnönmagát.

Tar elővette fejszéjét, melyet Muspelheim lángjaiban hevítettek és Nilfheim jegében hűtöttek; Kolbász professzor szószszóróját Nagymama Tormájával töltötte meg, mely egyaránt csípte szemet és tisztította orrot!

Mihelyst odaértek úticéljukhoz, egyetlen közös csatakiáltással hagyták ott a rakétát.

Így ugrott fejest fekete lyukba áz isten és tudós virsli, állítván meg világnak múlását!!!

 

Hosszú-hosszú ideig zuhantak át fekete lyukon, évmilliárdokon át. A földtörténeti eónok merő pikoszekundomoknak tetszettek csupán. Száz jauntnyi, ezer jauntnyi időt hullottak, míg végre eljutottak Naprendszer születéséig, hogy kezdetét vegye az, amit északnak skald költői csak halkan úgy hívjanak farkasordító éjszakákon, hogy Selyemsonka Saga!

Amikor megérkeztek világegyetem hajnalára, a szakadár mézeskalácsemberek már várták őket.

– Hosszú utat tettetek meg, de mindhiába! – kacagta a szakadárok vezére, ezzel az alattuk frissen kihűlt Földre mutatott. – Mert az Ördöngös Öreg már felszürcsölte az őslevest, így soha nem alakul ki élet a bolygón!

– Nem addig, te hitvány lator! – kiáltotta bőszen Tar. – Cukormázba vont gonoszság szukafattya! Mert nem azért győzte le Bór nagyapám Ymirt, hogy ilyen koleszterinnövelő gaz bitangok üljenek tort a mindenség hamvai fölött!

Ezzel fejszéjével hatalmas tüzet idézett, megpirítva a szakadárvezért.

Kolbász professzor sem volt rest, rögtön magához vette a Nektáronomikont, és még éppen időben tette, mert már jött is az Ördöngös Öreg, hogy értük nyúlva falja fel őket…

…ám alakja megremegett, majd vibrálni kezdett, ahhoz hasonlóan, mint amikor beakad a lemez.

Mert a jó Kolbász professzor végtelen leleményességében egy időhurkába börtönözte minden gonoszság atyját, majd némi párolt káposztával a fekete lyukba hajította, eméssze őt innentől kezdve gravitációs kút végtelen bendője!

A szakadárok vezére éktelen hangon kiáltott fel, de Tar félrelökte őt, majd pár gombnyomással megváltoztatta az anyahajó pályáját, és útjára indította azt. Ezzel felkapta Kolbász professzort, és kiugrott az űrhajóból. Kolbász professzornak még arra volt ideje, hogy egy erőteret idézzen maguk köré Nektáronomikonból.

A szakadár mézeskalácsemberek űrhajója pedig teljes gőzzel nekiment a Tejútnak, ahol aztán a nemlétimádó édességek rögtön szétáztak.

 

Hanem aztán odalent a Földön Kolbász professzor nagy gondban vakarta a fejét. Hát egyszer nem volt ősleves, mert felszürcsölte azt az Ördöngös Öreg.

– Mondd, tudományok szakavatott disznóbele – szólította meg őt kiérdemelt tisztelettel Odin legkisebb fia –, Nektáronomikon segítségével nem tudnál mégis csak életet csiholni?

– Nem lehet – sóhajtotta Kolbász professzor. – Mert ez az átkos könyv csak a Nagy Öregeknek kedvező életet hozna létre, olyanoknak, mint Nyaralótelep vagy a Vén Katalóg!

– Akkor hát hiába volt minden?

Kolbász professzor szeme felcsillant.

– Nem, mert még mindig van víz ezen a planétán! Őslevest pedig mi is tudunk főzni! Szólítsd hát Nornákat, hogy sokszorozzák meg fejszéd erejét, hevítve fel ezt a hatalmas óceánt!

– Legyen hát! – emelte fel Tar feje fölé fegyverét. – Kérem hát sorsszövő anyákat, hogy fejszém lángja hevíttessen fel több ezer Kelvinre, mellyel rotyogni fog Földnek óceánja, mint a katlan!

És így is lett. A két kalandor pedig nem volt rest, rögtön neki is láttak az őslevesnek: répát szeltek, hagymát aprítottak, borsot törtek, még betűtésztát is szórtak a kromoszómáknak, majd, amikor megvolt minden, még Kolbász professzor is megfürdött benne a jobb ízvilág kedvéért.

Amikor végeztek, elégedetten vették szemügyre művüket.

– Na, még pár milliárd év, míg összeáll, de hát a jó ősleveshez egyetlen recept van, a végtelen türelem! – állapította meg Kolbász professzor.

– Sikerrel jártunk hát! – dörmögte Tar. – Mert érzem, hogy Yggdrasil gyökerei mélyen belemélyednek ebbe a téridőkontinuumba, és nyílik meg út Heimdall szivárvány hídja felé. Lám, hirtelen mézeskalácsemberek egyik csészealja is itt termett!

– Akkor hát szabad az út a jelenünkbe – állapította meg Kolbász professzor.

– Úgy, mert minden visszatért kerékvágásába – mondta Tar. – Sőt, mi több, egy fontos igazsággal lettünk gazdagabbak. Mert hát hasztalan minden vita tudomány és hit között. Hogy világ isteni beavatkozásban vagy fizika törvényei által teremtetett? Meddő szócséplés ilyenen torzsalkodni, mikor tudás és hit emberi lélek tartóoszlopai. Hogy én Idunn almái által tartom magam fiatalon, te pediglen tachionsugarakkal tolod ki a szavatosságod? Nem mindegy, mikor mi mindketten világnak jobbulásán fáradozunk?

– Így is van – értett egyet Kolbász professzor. – Fölösleges is szembe állítani a mágia művészetét a fizika tudományával, hiszen a művészet is tudomány, és a tudomány is művészet. A tyúk, a tojás és az omlett tipikus esete.

Ezzel kezet rázott Asgard legifjabb fiával.

– Tudod, innentől kezdve más szemmel nézek az istenekre.

– Ahogy – felelte Tar – én is más szemmel nézek húsból vétett teremtményekre!

Ezzel feje fölé emelte fejszéjét, és egy lobbanással el is távozott a létnek ezen síkjáról.

Kolbász professzor se volt rest, beszállt a csészealjba, beállította a koordinátákat a jelenkorba, és el is tűnt a hipertérben.

Várta őt a Kozmosz, várták őt a kalandok.

A zongoraharcos

 

Oleg Nefarasson volt észak legnagyobb harcosa, és ezen az sem változtatott semmit, hogy az istenek dühükben zongorává változtatták. Ez nem szegte kedvét, ellenkezőleg, ugyanúgy harcolt az igazságért, új helyzetét pedig előnyére is fordította, mivel minden este kedvenc fogadójában zenélt.

Aznap este a Kék Duna keringőt adta épp elő, amikor megjelent egy szokásos részeg kötekedő.

– Hé, öreg! – Kiáltotta sörtől bűzlő hangon. – Nem tetszenek a Gisz-dúrjaid! Lehet, hogy az ellenség nyila levitte mindkét fülemet, de attól még hallok!

Ezzel megnyomta Oleg Nefarasson egyik billentyűjét. Oleg nem volt rest, rögtön rácsapta a fedelét, majd sörét a kötekedő képébe öntötte. Ezutóbbi nehéz volt kéz nélkül, de Oleg megoldotta.

– Hé! – Szólt közbe erélyesen Nasszer Szevasztopolics Rockefeller, a kozmopolita kocsmáros. – Ez egy tisztességes fogadó, itt nincs helye verekedésnek!

– Sajnálom, Nasszer – szabadkozott Oleg –, de érzékenypontomra tapintott!

Így hát engesztelésül eljátszotta a Holdfény szonátát.

Alig végzett az előadással, amikor a könnyes szemű közönség közül egy fiatal srác lépett elő.

– Maga Oleg Nefarasson, észak ostora, délnek zongorája?

– Az vagyok, fiú! – Felelte Oleg szerényen. – Vagy ismersz még más zongorává változtatott harcost?

– Segítenie kell nekünk! – Kiáltotta a fiú izgatottan. – A népem szenved! A gonosz Herr Zwischeln kizsigerli adóival a szegényeket, és aki segít a másiknak, azt még jobban!

– Nahát! – Mondta döbbenten a zongora, aki egykor ember volt, de attól még továbbra is az igazság bajnoka. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

Ezzel odakiáltott a kocsmárosnak.

– Nasszer, előhoznád a kardomat, Gonoszzsigerlőt? – Egyszerű név volt ez egy kardnak, de Oleg vallotta, hogy csatában számít az, hogy lényegre törők legyünk. Ott nem volt helye mismásolásnak.

A kocsmáros átadta a fegyvert, Oleg pedig felcsatolta.

– Most kicsit el kell mennem, hogy rendet tegyek a világban és kiálljak a bajbajutottakért. Szólsz Peternek, hogy addig helyettesítsen?

Nasszer komoran bólintott. Peter ugyan nem tudott zongorázni, de képes volt órákig zsonglőrködni két döglött hallal, akkor is, ha megkérték, ne tegye.

– Na fiú, akkor vezess! – Fordult Oleg újdonsült társa felé.

– Artúr vagyok – hebegte a legény. – Nem állok rokonságban a legendás királlyal. Ez nálunk gyakori név.

– Értem, Artúr – mondta a zongora. – Javaslom, ne is vesztegessük az időt, hanem induljunk!

Artúr szemmel láthatóan vacillált.

– V-véletlen nincs paripája uram? Gyorsabb lenne…

– Nincs, fiam. Egyetlen hátas bír el egy zongorát, a gyapjas mamut, de az nem él meg ebben a klímában. A folytonos szél összekócolja a bundáját, amitől nem lát, és elbotlik a lábában.

Azért eltűnődött, hogy mit lehetne tenni.

– De majd felszállunk a legközelebbi tehervonatra, az fiataloknak két peták, öregeknek és zeneeszközöknek három!

Így is tettek.

 

Herr Zwischeln komoran ült éjfekete telivérjének hátán, és a láthatárt fürkészte. Nem volt ez egyszerű olyan sisakban, ami az egész arcát eltakarta, de az emberek így jobban féltek tőle, már pedig Herr Zwischeln hajlandó volt áldozatot hozni a gonoszságért.

Megtehette volna, hogy nem öltözik tetőtől-talpig koromfekete páncélba ebben a rekkenő hőségben, és kiváltképp nem a napon várakozik, hanem az árnyékban, de hát a fénysugarak adtak kontrasztot a belőle áradó sötétségnek. Így hát Herr Zwischeln akkor is kitartott, ha már majdnem lefordult a nyeregből a hőgutától.

Elégedetlen volt a birodalma méretével. Lehet, hogy mást jobb kedvre derített volna, hogy országát minden délelőtt tíz és tizenkettő között körbebicklizi egy csimpánz, de ő ilyenkor a szívében fojtogató ürességet érzett.

Elvégre a határtalan gonoszság birodalma is legyen határtalan.

– Nagyuram, nagyuram! – Fekete bőrruhába öltözött pribék rohant Herr Zwischeln felé. Akárcsak ura, úgy ő is szenvedett a hőségtől, de Herr Zwischeln szigorúan megtiltotta a pamuttextilt, ami lélegzik is. Elvégre az ő birodalmában senki ne akarjon szabad levegőt.

– Mit akarsz, pondró? – Köszöntötte illően hű szolgáját.

– Kémeink jelezték, hogy erre tart Oleg Nefarasson, észak zongoraharcosa! Ő egy gusztustalanul jó ember, segít a szegényeknek, meg minden…

Herr Zwischeln kongó hangon kacagott fel, még ha ez hosszú távon ártott is tüdejének.

– Na, ha ő tart erre, akkor mi majd méltón fogadjuk őt!

 

Oleg és Artúr már félúton jártak, amikor útjukat állta az Örökéj Tornya, ami ezerévig tartotta rettegésben a környéket – ám azóta múzeummá alakították a környék koboldjai, és hétfő kivételével mindennap várta a tudásra szomjazó vándorokat.

Ha pedig már erre jártak, hőseink betértek, mert az ember mégis csak szánjon egy órát saját látókörének szélesítésére, akkor is, ha zongora. Így hát hagyták, hogy a koboldok tárlatvezetést tartsanak nekik és egy sereg turistának, hogyan is készült a boszorkánymester halálfőzete, és milyen kedvezményekkel próbálta maga mellé állítani a Sötét Úr a hegyi trollokat.

– Tudom, hogy ezt most időpazarlásnak érezted, fiú – mondta kedélyesen Oleg, miközben együtt majszolták a büfében vett perecet –, de én azt mondom, hogy üres fejjel és üres hassal nem lehet küzdeni a gonosz ellen, mert túljár az eszünkön! Ezért is támogattam mindig a tanárokat.

Artúr csöndben hümmögött. Szerencséjükre ingyen és bérmentve beengedték őket, miután Oleg eljátszotta a Boldog szülinapot és a Boci-boci tarka örökbecsűeket lelkes közönségének, mert a környékbeli koboldok igen is értékelték a művészeteket.

– Látod hát, miként működnek az elnyomó rendszerek? – Oleg jóízűen elfogyasztotta perece utolsó darabját. – Mert legyőzhetem én a te Herr Zwischelnedet, de értő oktatáspolitika és egészségreformok nélkül hamar jön más is a helyére. A demokráciáért nem egy ember küzd, hanem tömegek nap mint nap.

Artúr biccentett, és fürkészőn bámulta a szeme előtt elterülő tájt. Nem volt egyszerű dolga, mert az egész vidéket ködlepte el. Az egyik kobold ugyanis egykor fejébe vette, hogy itt bizony AC/DC, Aerosmith és Led Zeppelin koncerteket fog tartani, és vett hozzá ködgépet. Azonban az emberek egyszerűen nem jöttek egy sűrű erdő közepébe, amiben hemzsegtek az óriáspókok, sárkányok, baziliszkuszok.

Ám hiába volt alkalmatlan a koncertekre az infrastruktúra, ha már egyszer beruházott erre a ködgépre, akkor használta is. A rend kedvéért, egy bűbájjal működtette, mert a megújuló energiaforrások híve volt. Oleg elkérte a névjegykártyáját, de nem fűzött hozzá sok reményt.

– Na, ha lélekben felkészültél arra, hogy legyőzzük ezt a Zwichelnt és utána rögtön polgári alkotmányt hozzatok létre, akkor felőlem indulhatunk is! – Mondta lelkesen észak ostora, kelet grádicsa.

 

Herr Zwischeln a dombtetőn állt, amikor Oleg és Artúr befordultak az erdőből kivezető úton. A gonosz kényúr elégedetten röhögött sisakja alatt. Gondoskodott, hogy méltó fogadtatásban részesítse ezeket a felbújtókat, seregében számos bandita, ogre, griffmadár, mantikór, kentaur, bohóc és pár bérszámfejtő kapott helyet.

Semmit nem bízott a véletlenre.

Ez azonban nem tántorította meg Oleg Nefarassont, aki hosszú karrierje során látott már különbet is.

– Herr Zwischeln! – Köszöntötte ellenfelét harcoshoz illően. – Emberek bánata, ártatlanság könnyekből szőtt korbácsa! Ezennel kihívlak téged egy párbajra az igazságért, szeretetért, egyenlőségért!

Herr Zwischeln és kihívója farkasszemet néztek egymással. Ez egyiküknek sem volt egyszerű, mert a zongorának nem volt szeme, Zwischelnét meg továbbra is sisak takarta. De ez egyiküket sem zavarta.

Herr Zwischeln elő is kapta varázsfegyverét, Alapjogmángorlót, ám mielőtt penge pengén csattanhatott volna, lágy, andalító muzsika szólalt meg.

Herr Zwischeln előtt lepergett egész élete vagy másfélszer. Hirtelen rájött, hogy soha nem akart kényúr lenni, a benne rejlő keserűséget az okozta, hogy lemondott álmáról, hogy okleveles bélyeggyűjtő legyen. Így hát rögtön lemondott minden hatalmáról, azt a népnek adta, és elment, hogy megvalósítsa igazi önmagát.

A nép persze örült, rögtön megtette ünnepnapnak ezt a mostanit, persze, csak miután egalitárius törvényeket és kétkulcsos adórendszert vezetett be.

– Látod, fiú? – Fordult Oleg Artúr felé. – Mennyivel többet ér a zene a kardnál, mert az rögtön a szívbe hatol?

– Értem – felelte Artúr –, de akkor minek hoztad magaddal a kardodat?

– B-tervnek, kölyök, ha az A-terv nem válik be.

Mert hát egy dolog volt az elv, és más a gyakorlatiasság. Ezt Artúr is belátta.

– Ne menj el, maradj velünk! – Kérlelte a zongorát. – Megteszünk oktatásminiszternek!

– Sajnálom, nem fogadhatom el! – Mosolyodott el szélesen Oleg, kivillantva összes billentyűjét. – Mert legyek bár ember vagy zongora, amíg létezik igazságtalanság a világban, amíg az ártatlanok arcát keserű könnyek mossák, addig nem nyugodhatok!

Ezzel sarkon fordult, és fel is kerekedett három lábán masírozva, egyenesen a napnyugtába. Artúr addig nézte, míg Oleg jellegzetes alakja el nem tűnt a láthatáron.